Bácsi István

Vodka

Essünk neki!, mondta sóhajtva Liza. Már elmúlt dél­után öt. Cso­ma­gol­tak.

Nem tudnád egy bőröndnyire csökkenteni?, kér­dezte a fér­je, lát­va, mennyi min­dent pakol a nő. Liza duz­zogva szórta ki a hol­mit, válo­ga­tott.

Megszólalt Hugó telefonja. A nő­vére hív­ta. Jó!, mondta a férfi a tele­fon­ba, ami­kor szó­hoz jutott. Rend­ben, nyu­godj meg! Ismét sokáig hall­gatta a má­si­kat. Jó, jó, mon­dom, hogy nyu­gi, elme­gyek érte. Per­sze, hogy itt alhat. Hol­nap tíz­kor indu­lunk a repü­lő­tér­re. Kilencre érje­tek ide érte, muszáj elin­dul­nunk idő­ben!

A francba, még csak ez hiányzott!, tette le bosszú­san a te­le­font. Zsolt rosszul van, el kell érte men­nem a kór­ház­ba. Kér­lek, csi­nálj neki helyet!

A férfi sietve készülődött, majd elment.

Liza egyedül maradt. Összezsúfolta a hol­mi­ját egy bőrönd­be. A ven­dég­szo­bá­ban meg­ágya­zott sógor­nője fiá­nak. Vacso­rát készí­tett három ember­nek. A férje úgy jó két óra múl­tán tért vissza az uno­ka­öccsé­vel.

Szegényem, hogy nézel ki?, ölelte meg a nő az egye­te­mista fiút, köz­ben elfin­to­rí­totta az orrát. Zsolt­ról kocs­ma- és alko­hol­szag áradt, reme­gett. Lero­gyott egy székre a kony­há­ban.

Kérsz egy vodkát?, nevetett rá a nagy­báty­ja. Zsolt üres tekin­tet­tel bámult maga elé, miköz­ben elmo­so­lyo­dott. Gye­re, egyél, kínál­ták. Ha nem vagy éhes, menj, zuha­nyozz le! Liza törül­kö­zőt és pizsa­mát nyo­mott a kezé­be. A fi­a­tal­em­ber maga elé bam­bult, nem moz­dult.

Tizenegy felé befejezték a cso­ma­go­lást, a készü­lő­dést. Az ira­to­kat és a pénzt is berak­ták a kézi­tás­kák­ba. Zsolt még min­dig a kony­ha­szé­ken ült, ölé­ben a pizsa­má­val.

Öcsém, te aztán csont vagy! Megfürdesselek?, kér­dezte tőle Hugó. Zsolt a fe­jét ráz­ta, majd végre meg­moz­dult, szé­de­leg­ve, a fal­nak támasz­kodva ara­szolt a für­dő­szoba felé. Sokáig benn volt. Mikor jön már ki?, kér­dezte a nő foj­tott han­gon. Olyan leszek hol­nap, mint a mo­so­ga­tó­rongy! A férje magá­hoz ölel­te, nyug­tat­gat­ta.

Reggel kilenc előtt pár perccel csen­get­tek. Szi­asz­tok! rik­kan­tott Ger­gő, első­ként nyo­mult be az ajtón és rög­tön Liza nya­kába csim­pasz­ko­dott. A hét­éves fiúcska nagyon sze­re­tett itt lenni a fő­vá­rosi roko­nok­nál. Hol van Zsolti?, kér­dez­te, de már futott is be a négy­szo­bás lakás leg­belső szo­bá­já­ba, ahol a szá­mí­tó­gép volt. Bekap­csolta és fel­tette a fej­hall­ga­tót, hogy a lö­völ­dö­zős játék hangja ne zavarja a fel­nőt­te­ket.

Sziasztok! köszöntötték egymást az elő­szo­bá­ban. Ber­na­dett már meg­nyu­go­dott, most már csak neve­tett ezen az egé­szen, de Erik, a fér­je, még min­dig nagyon bosszús volt a fia miatt. Leül­tek a nap­pa­li­ban, beszél­get­tek. Később a nők kimen­tek, Liza a kony­há­ban fel­tette a betöl­tött kávé­fő­zőt, reg­ge­lit készí­tett, Ber­na­dett a fiát ébreszt­gette a ven­dég­szo­bá­ban.

Jól kiütötte magát a srác, mondta Hugó. A doki sze­rint az volt a baj, hogy nem tudta kihány­ni. De azért nem adtak neki sem­mit, csak meg­fi­gyel­ték.

Erik megköszönte a házigazdá­nak a segít­sé­get. Megöl az ideg!, mondta Hugó­nak. Ma lel­tá­roz­nom kell, ehhez képest ötszáz kilo­mé­ter autó­ká­zás­sal kez­dem a na­pot. Hová men­tek nya­ral­ni? kér­dez­te.

Kanári, válaszolt Hugó. Lazíts el, öre­gem, tudod, hogy anno nekünk is meg­vol­tak az ilyen kisik­lá­sa­ink!

A férfiak is kimentek a kony­há­ba. Hugó kitöl­tötte a kávét. Ber­na­dett­nek végre sike­rült fel­éb­resz­te­nie Zsol­tot. Reg­geli után Hugó taxit hívott. Mind­annyian kap­kodva készü­lőd­tek. Zsolt még min­dig kábán ült a he­lyén. Mozog­jál, fiam!, szólt rá türel­met­le­nül az apja.

Megszólalt a csengő, a taxi meg­ér­ke­zett. Bocs, men­nünk kell!, terelte kifelé Hugó a ro­ko­no­kat. Kici­pelte a bőrön­dö­ket és bezárta az ajtót.

Erik a kocsiban még sokáig for­tyo­gott, köz­ben azt mér­le­gel­te, hogyan kérje szá­mon a fián a tör­tén­te­ket úgy, hogy ne legyen belőle vesze­ke­dés. De a fele­sége meg­előz­te.

Mondd, kedvesem, fordult hátra a fiá­hoz, s köz­ben meg­fogta a fiú kezét, nem volna elég keve­sebb is?

De, anyu!, válaszolt a fia. Apu, anyu, ne hara­gud­ja­tok! Krisz­ti­án­nak volt szülinapja. Talál­tunk egy helyet, ahol akció­san mér­ték a vod­kát. Nagyon olcsó volt, hár­mat fizet, egyet kap! akciót tar­tot­tak.

Erik uralkodott magán, visszafoj­totta a ne­ve­té­sét. Ez neked olcsó volt?, kér­dez­te. Három árá­ért kap­ta­tok egyet, az olcsó?

Nem, nem, rosszul mondtam, nevette el magát Zsolt. For­dít­va, egyet fizet, hár­mat kap!

A fiú felélénkült, elmesélte, hogyan ünne­pel­ték Krisz­tián szü­le­tés­nap­ját és hogyan csúsz­tak át a ha­tá­ron. Aztán hall­gat­tak egy ide­ig. Az uta­sok hama­ro­san elalud­tak, Erik­nek elpá­rol­gott a mér­ge, meg­nyu­go­dott. Fáradt­ság tört rá, nagyo­kat ásí­tott, és foly­ton fész­ke­lő­dött veze­tés köz­ben. Már meg­tet­tek vagy két­száz kilo­mé­tert, ami­kor nem bírta tovább, kiállt az autó­pá­lyá­ról egy ben­zin­kút par­ko­ló­já­ba, hogy kávét igyon.

Gyerekek, szálljatok ki, járkálja­tok egy kicsit!, szólt be kint­ről a ko­csi­ba. Elsá­padt, döb­ben­ten meredt a hátsó ülés­re.

Basszus!, nyögött fel, és a fe­le­sé­gére nézett. Ger­gőt ott­fe­lej­tet­tük a lakás­ban!