Andor Csaba

Teofilia

IX.

– Jobban vagy már? – kérdezte Teofil.

–  Nem volt semmi bajom – szabadko­zott Aliz –, csak sze­ret­tem volna kijönni a sza­bad­ba.

Az erdészháztól nem messze, a hegy dél­ke­letre néző olda­lán, egy tisz­tás szé­lén áll­tak. – Látod ott azt a fát? – A fiú a tisz­tás túl­ol­dal­ára muta­tott. – Gye­rek­ko­rom­ban ott ját­szot­tam.

A fa legfelső ágai már megkarcol­ták a le­menő Nap alsó pere­mét övező fény­ko­ro­nát, s most úgy lát­szott, mintha a vörö­ses kérgű fa tete­jé­ről narancs­szí­nű, fosz­fo­resz­káló folya­dék csor­do­gál­na.

–  És szíved szerint most is ott ját­sza­nál, ugye? – A fiú zavarba jött, hir­te­le­né­ben nem tud­ta, mit vála­szol­jon. A lány azon­ban, szá­mítva zava­rá­ra, foly­tat­ta: – Men­jünk hát oda – mond­ta, s már futott is a tisz­tás fája felé.

–  Azért ez furcsa – mondta Teo, ami­kor már a fa alatt ültek, és kezé­vel a magasba muta­tott: – Olyan meleg van, mintha nyár len­ne, és ez a fa mégis tel­je­sen csu­pasz. És nem­csak ez, hanem a többi is – muta­tott körbe a ke­zé­vel. – Miért nem rügyez­nek már a fák?

–  Még csak március eleje van – mondta Aliz. – Egyet­len meleg nap nem elég ahhoz.

–  Miért nem? Nekem elég volt reg­gel kinéz­nem az abla­kon, és nyom­ban elhit­tem, hogy már tavasz van. Miért nem hiszik el a fák is?

Aliz elmosolyodott. – Jobb ez így – mond­ta; fejét hát­ra­ve­tet­te, és tekin­te­té­vel végig­pász­tázta a fa koro­ná­ját. – Ha a fák is olyan hiszé­ke­nyek len­né­nek, mint mi, embe­rek, akkor már réges-rég siva­ta­gok­ban élnénk. – A lány sze­mé­ben apró, csil­lámló pon­tok ker­ge­tőz­tek, s akár a del­fi­nek, olyan játé­ko­san és kiszá­mít­ha­tat­la­nul buk­kan­tak fel hol itt, hol ott a szem­bo­gár rej­te­ké­ből, hogy aztán ismét eltűn­je­nek, s ha­bár a né­zése még most is egy távoli pontra esett, Teo mégis úgy érez­te, hogy egy­sze­ri­ben egé­szen közel került hoz­zá, s ezt a közel­sé­get akkor sem fejez­hetné ki job­ban a sze­mé­vel, ha tör­té­ne­te­sen őrá esne a tekin­te­te.

–  Folytassam a történetet?

–  Igen, szeretném, ha folytatnád. – Aliz gyön­gé­den az ölébe vonta a fiú fejét. – Így jó lesz? – Teo nem felelt; a sze­mé­vel fejezte ki elé­ge­dett­sé­gét, de azért egy kicsi hát­rébb moz­dí­totta a fe­jét, mint aki még biz­to­sabb támasz­té­kot keres.

–  Látod a buszmegállót? – A vá­laszt meg sem várva elő­re­mu­ta­tott a kezé­vel. – Itt van előt­tünk a völgy, ahol az imént átjöt­tünk, s amott a túl­ol­da­lon, a hegy­ge­rin­cen van a meg­ál­ló.

–  Igen, már látom.

–  Egy időben régészek ástak erre­felé – foly­tatta a fiú. – Azt per­sze nem tudom, ki és miért találta ása­tásra alkal­mas­nak épp ezt a helyet. De az biz­tos, hogy sok régész meg­for­dult a busz­meg­álló kör­nyé­kén, és egyi­kük sem távo­zott üres kéz­zel. Kez­det­ben azon­ban csak annyit sike­rült meg­ál­la­pí­ta­ni­uk, hogy már a tize­dik szá­zad­ban igen for­gal­mas lehe­tett ez a hely.

Aliz egy pillanatra elképzelte ezer évvel koráb­ban élt őse­it, amint a busz­meg­ál­ló­ban vára­koz­nak, s olyan mulat­sá­gos­nak találta a képet, hogy fel­ne­ve­tett.

–  Pedig így volt – mondta Teo. – Annyi hasz­ná­lati tár­gyat talál­tak erre­fe­lé, hogy több múze­u­mot is bősé­ge­sen ellát­tak vele.

–  Nyilván egy régi település nyo­mára buk­kan­tak.

–  Nem – mondta Teo –, nem volt itt soha tele­pü­lés.

–  Akkor meg talán háborúskodás foly­ha­tott a kör­nyé­ken.

–  Ilyesminek sem maradt nyoma. Pedig igen for­gal­mas hely volt vala­mi­kor. De a ré­gé­szek sze­rint egy nap­nál hosszabb időt nem­igen töl­tött erre­felé sen­ki. Hiszen annak már valami nyoma maradt vol­na, pél­dául egy tűz­hely. Ilyes­féle nyo­mot azon­ban nem talál­tak.

–  Nem értem – mondta Aliz. – Ha így volt, akkor hogyan kerül­het­tek elő hasz­ná­lati tár­gyak? Miért nem vit­ték őket maguk­kal?

–  Látod, ezt a régészek sem értet­ték. Nem úgy hagy­ták itt azo­kat a tár­gya­kat, mintha vala­mi­féle kul­ti­kus szer­tar­tás­hoz lett volna szük­ség rájuk. Nem vol­tak embe­rek mellé temet­ve. Egy­ál­ta­lán, olyan össze­vissza­ság­ban hagy­ták sza­na­szét őket, mintha egy­sze­rűen csak itt felej­tet­ték volna vala­mennyit.

–  Az esőkabátom! – kiáltott fel Aliz. – Ott felej­tet­tem az ösvény mel­lett!

–  Na látod! – nevetett Teo. – De ha már ott felej­tet­ted, marad­jon csak a he­lyén. Hadd legyen valami siker­él­mé­nyük az elkö­vet­ke­zendő évez­re­dek régé­szei­nek is!

–  Tréfálsz? – kérdezte a lány.

–  Nem, dehogy. Ha akarod, vissza­me­he­tünk érte. Habár könnyen meg­es­het, hogy mire az út feléig érünk, már el is felejt­jük, hogy miért indul­tunk útnak. Tudod, az emlé­ke­zet­tel fur­csa dol­gok tör­tén­nek erre­fe­lé. Neked nem tűnt fel?

–  De igen – mondta Aliz csodálkoz­va. – Ahogy az ösvé­nyen jöt­tünk, két alka­lom­mal is ész­re­vet­tem.

–  A régészek is hamar észre­vet­ték – foly­tatta a fiú. – És nem­csak ők, min­den­ki, aki erre járt. Emlék­szem, Teofil bácsi egy­szer azt mond­ta, hogy a régé­szek talán több dol­got felej­te­nek itt, mint amennyit maguk­kal visz­nek. S ahogy ők az elmúlt korok­ban itt felej­tett tár­gyak­ból élnek, egyút­tal mun­kát adnak az elkö­vet­ke­zendő korok régé­szei­nek is, akik majd az ő esz­kö­zei­ket fog­ják szor­gal­ma­san össze­gyűj­te­ni. Vagyis a ré­gé­szek egy idő után már csak a régé­szet tör­té­ne­tét kutat­ják. A kör bezá­rul. Sőt, lehet, hogy már rég be is zárult, csak mi nem vet­tük ész­re. Per­sze ezer évvel ezelőtt még nem volt régé­szet. Még sincs kizár­va, hogy már a ré­giek is keres­gél­tek itt vala­mit, talán meg is talál­ták, amit keres­tek, és köz­ben a saját esz­kö­zei­ket itt felej­tet­ték.

–  Ez volna a történet eleje? – kér­dezte a lány.

–  Ugyan, hová gondolsz! Igaz is – kapott észbe a fiú –, elfe­lej­tet­tem mon­da­ni, hogy most vissza­felé hala­dunk a tör­té­net­ben, akár csak a ré­gé­szek. Amit elmond­tam, az nagy­já­ból a tör­té­net köze­pé­nek vége volt. Mert ahogy a ré­gé­szek egyre mélyebbre ástak, egyre régebbi nyo­mok kerül­tek elő. Így aztán elju­tot­tak a tör­té­net köze­pé­nek kez­de­té­ig. Akko­ri­ban néhány fele­dé­keny római légi­o­ná­rius hagyta itt a hol­mi­ját. A ku­ta­tás elakadt. A ré­gé­szek ugyan ren­dü­let­le­nül ástak, de a jelen­ségre nem talál­tak magya­rá­za­tot. És ekkor meg­je­lent Teofil bácsi. Alig­hogy meg­vette az erdész­há­zat, egyik sétája során bele­bot­lott a ré­gé­szek­be. Nem sokat kér­de­zős­kö­dött ugyan, de abból a kevés­ből, amit meg­tu­dott, rájött vala­mi­re.

Teofil féloldalt fordította a fe­jét, hogy a lemenő Nap­ban gyö­nyör­köd­jék, de a lány comb­já­hoz feszülő nad­rág meg­za­var­ta; arca ide­gen anyag­hoz ért, s úgy érezte magát, mintha egy ket­rec rácsá­hoz támasz­kodva kikö­nyö­köl­ne. Kar­já­val átölelte a lány comb­ját, majd fölül a ke­zét össze­kul­csol­ta.

–  És mire jött rá Teofil bácsi? – kér­dezte Aliz.

–  Tudod, ő egy másik nyomon indult el – magya­rázta Teo. – Azt per­sze ő is ész­re­vet­te, hogy az emlé­ke­zet­tel fur­csa dol­gok tör­tén­nek erre­fe­lé, még­sem ennek tulaj­do­ní­tott jelen­tő­sé­get. Inkább arra kere­sett választ, hogy miért jött ide annyi ember. S ha egy­szer ide­jöt­tek, miért men­tek olyan gyor­san tovább? Ezt az ellen­té­tet pró­bálta vala­hogy fel­ol­da­ni.

–  Azt hiszem, ez már nem régészeti kér­dés – mondta Aliz.

–  Ő is úgy találta. Különösen, miután ész­re­vet­te, hogy a ré­gé­szek sem töl­te­nek itt túl sok időt. Az egyik cso­port jön, a másik megy, de aki hosszabb ideig marad, az is inkább a fa­lu­ban alszik éjsza­kán­ként. Meg aztán kez­dett rájönni arra is, hogy a falu­be­li­ek­nek iga­zuk volt: tény­leg nem lehet az erdész­ház­ban élni.

–  Ezt nem értem.

–  Eleinte ő sem értette. Elha­tá­rozta pél­dá­ul, hogy egy egész hetet itt fog töl­te­ni. Aztán az első nap után olyan nyug­ta­lan­ság vett erőt raj­ta, hogy más­nap reg­gel haza­u­ta­zott. Nem értet­te, hogy mi tör­tén­he­tett vele, s csak bonyo­lí­totta a hely­ze­tet, hogy a dél­utáni busszal ismét vissza­jött. Nagyon sze­re­tett itt len­ni, de soha nem bírta egy nap­nál tovább. Ele­inte kísér­le­te­ket vég­zett: hátha az egye­dül­lét vagy más, hely­hez nem köt­hető dolog riasztja el innen. De vala­mennyi kísér­lete nega­tív ered­ménnyel zárult. Végül írt egy tanul­mányt, amely­ben meg­ma­gya­ráz­ta, hogy mi vonzza ide az embe­re­ket évez­re­dek óta, és miért nem tud­nak itt még­sem meg­ma­rad­ni. A ta­nul­mányt több nem­zet­közi folyó­irat is vissza­küld­te, mert túl­sá­go­san misz­ti­kus­nak talál­ták a ma­gya­rá­za­tot. De végül mégis meg­je­lent.

–  És mi volt a magyarázat?

–  Azt látod én sem tudom. Épp a na­pok­ban ígérte meg Alfonz, hogy majd elme­sé­li.

–  És aztán? – kérdezte a lány.

–  Aztán? – tűnődött Teo. – Ahogy gon­do­lod. A tör­té­net­nek ezen a pont­ján halad­ha­tunk éppen elő­re­felé is! Néhány hét­tel később Teofil bácsit kizár­ták a nem­zet­közi pszi­chi­át­riai tár­sa­ság­ból.

–  A tanulmány miatt? – kérdezte Aliz.

–  Igen, azért. Nem tartották komoly tudós­hoz mél­tó­nak.

–  És ő mit szólt ehhez?

–  Ő már nem szólhatott semmit. Ugyanis a ha­tá­ro­zat­ho­za­tal előtt egy nap­pal meg­halt.

–  Ilyet még nem hallottam! – mondta a lány. – Egy halot­tat kizárni egy tár­sa­ság­ból!

–  Ugye furcsa – folytatta Teo. – Alfonz azóta is őrzi a le­ve­let, amely­ben a hatá­ro­zat­ról érte­sí­teni akar­ták őt. Igaz per­sze, hogy a tár­sa­ság tag­jai nem érte­sül­het­tek ide­jé­ben Teofil bácsi halá­lá­ról.

–  Akkor meg… – kezdte Aliz, de elakadt.

–  Mindenesetre furcsán érezhették magu­kat – foly­tatta a fiú. – Ezt abból gon­do­lom, hogy néhány nap­pal később egy újabb leve­let küld­tek, ame­lyet már a hoz­zá­tar­to­zók­nak címez­tek. Abban a tár­sa­ság mély meg­ren­dü­lé­sé­ről biz­to­sí­tott vala­mennyi­ün­ket, és az előző leve­let saj­ná­la­tos fél­re­ér­tés­nek nevez­te.

–  Ez a levél is megvan?

–  Ó, hogyne! Alfonz egy gem­ka­poccsal az előző levél­hez fűz­te, és eltette az író­asz­ta­lá­ba.

–  Tudod, csak azt nem értem – kezdte Aliz elgon­dol­kodva –, hogy akkor ti hogyan tölt­het­té­tek itt a nya­rat. Ha egy­szer nem lehet itt élni!

–  A faluban laktunk. Napköz­ben ugyan fel­jöt­tünk ide, de este álta­lá­ban vissza­men­tünk. Meg aztán külön­ben sem volt sen­ki, aki itt az erdész­ház­ban egész nyá­ron át velünk lett vol­na. A fa­lu­ban viszont könnyű volt ilyen helyet talál­ni. Ha érde­kel, később majd meg­mu­ta­tom a fa­lut és a házat is, ahol nya­ranta lak­tunk. Per­sze hét­vé­ge­ken, ami­kor Teofil bácsi vagy anyánk eljött, olyan­kor egy-egy napot az erdész­ház­ban vol­tunk. – Teo elne­vette magát. – Látod, erre nem is gon­dol­tam eddig. Mi is azt csi­nál­tuk, amit a töb­bi­ek. Reg­gel fel­jöt­tünk ide vagy a völgy­ben kószál­tunk, este pedig vissza­men­tünk a fa­lu­ba. Azt hiszem, eszünkbe sem jutott, hogy itt is lak­hat­nánk, az erdész­ház­ban.

A lány közben kigombolta a fiú ingét, és két muta­tó­uj­ját – közép­ről a szé­lek felé haladva – végig­húzta a leg­alsó bor­dák pere­mén. Teo alig hall­ha­tóan nyelt egyet, sze­mét lehuny­ta, majd két kezét a magasba emelve az előre hajló fej fölött átkul­csol­ta, és magá­hoz húzta a lányt. Ajkuk össze­ért, s egy ideig ebben a hely­zet­ben rin­ga­tóz­tak. A fiú, mintha csak egy fa haj­lé­kony ágába kapasz­ko­dott vol­na, úgy tar­totta fogva a lányt, keze hát­ra­sik­lott a gesz­te­nye­színű hajon a tarkó felé, miköz­ben a lány egé­szen lassú ütem­ben le- s föl ingatta tes­tét. Végül bele­fá­radt a rin­ga­tó­zás­ba, s mi­ként a faág, amely a tö­rés kez­de­té­nek pil­la­na­tá­ban még erős­nek lát­szik, hogy aztán annál gyor­sab­ban enge­del­mes­ked­jék a lefelé húzó erő­nek, úgy zuhant alá, ajká­val immár elen­gedve a fiú ajkát, a félig mezí­te­len test­re.

Egy darabig mozdulatlanul feküdtek. A zu­ha­nás köz­ben Teo keze még hát­rébb csú­szott, egé­szen a lány dere­ká­ig, s ahogy arca a kigom­bolt blúz két szár­nya közt a mel­lek­nek feszült, hir­te­len elszé­dült a női test része­gítő illa­tá­tól. Így aztán nem is ő, inkább csak az ujjai keres­gél­ték öntu­dat­la­nul a blúz alsó sze­gé­lyét; hama­ro­san ráakad­tak, majd eset­le­nül köz­re­fog­ták és húzni kezd­ték elő­re, a lány feje felé. A moz­du­lat a vál­lak­nál elakadt. Aliz fel­emel­ke­dett: tér­den állva a magasba nyúj­totta kar­ját, akár egy gyer­mek, aki már alig vár­ja, hogy a ké­nyel­met­len ruha­da­rab­tól meg­sza­ba­dít­sák vég­re, habár ő maga a gesz­tu­son kívül sem­mit sem haj­landó ennek érde­ké­ben ten­ni. A blúz csak­ha­mar eltűnt a fa tövé­ben, majd egy ing követte (oly eset­le­nül, akár egy tört­szár­nyú madár) a blúz röp­tét, s egy perc­cel később már cipők, zok­nik nad­rá­gok hever­tek sza­na­szét szórva – egy szür­re­a­lista gyü­möl­csös­kert meg­annyi fur­csa ter­mé­se­ként – a fa tör­zse körül.

A Nap pár másodpercre még megvilá­gí­totta a két egy­másra fonódó tes­tet, majd unot­tan foly­tatva útját lebu­kott az egyik hegy mögé.

„Akár egy nagyra nőtt gyermek" – gon­dolta Aliz, és úgy érez­te, hogy a fiú eset­len­sé­gé­nek két­ség­kí­vül meg­van a maga sem­mi­hez sem hason­lít­ható bája. „Egy gyer­mek – gon­dolta –, aki tenyér­rel csap­kodja ugyan a zon­gora bil­len­tyű­it, de azért a játé­ká­val magá­nak is, a hall­ga­tó­nak is oly­kor nagyobb gyö­nyö­rű­sé­get sze­rez, mint meg­annyi vir­tuóz művész. Alfonz bez­zeg min­dig úgy sze­ret­ke­zik, mintha leg­alábbis egy zon­go­ra­ver­senyt adna elő…" A gon­do­lat fél­be­sza­kadt. A kezdő muzsi­kus, úgy lát­szik, még érin­tet­len bil­len­tyűk­höz ért esz­te­len játéka köz­ben; ettől aztán a hang­szer meg­re­me­gett, s a fiú most oly ijed­ten, s olyan erő­sen szo­rí­totta magá­hoz a lányt, mintha attól félt vol­na, hogy a várat­lan rezo­nan­cia apró dara­bokra szag­gatja ked­ve­sét.

„Hát így is lehet?" – tűnődött Aliz, mint aki maga sem hiszi még el azt, ami néhány másod­perc­cel koráb­ban tör­tént. Ám a gyö­nyör, mint­egy válasz­ként az iménti gon­do­lat­ra, máris újabb rohamra indult, hogy elfog­lalja a tudat utolsó védő­bás­tyáit is.

„Így is lehet" – állapította meg később, belát­va, hogy most már nincs helye a két­ke­dés­nek. Talán reg­ge­lig is ott feküd­tek volna a föl­dön, ha a hű­vösre for­duló idő észre nem téríti őket.

–  Hideg van – mondta Aliz. – Men­jünk vissza az erdész­ház­ba.

Nehézkesen felkeltek a föld­ről, öltö­ze­tük szét­szórt darab­jait össze­szed­ték, s mintha csak két bábu ügyet­len­ke­dett volna egy üzlet kira­ka­tá­ban, aki­ket raj­ta­kap­tak valami csíny­te­vé­sen, úgy húz­ták egy­másra őket, kissé kap­kod­va, egy­fajta szé­gyen­lős siet­ség­gel.

–  És a történet kezdete? – kér­dezte Aliz zavar­tan, inkább csak azért, hogy zava­rát lep­lez­ze, ami­kor már útra készen áll­tak.

Teónak semmi kedve nem volt a tör­té­net foly­ta­tá­sá­hoz. – A ku­ta­tá­sok fel­bo­rí­tot­ták a sor­ren­det – mondta kel­let­le­nül. – Jófor­mán csak a tör­té­net kez­de­té­nek közepe tisz­tá­zó­dott még.

Közben a lányra nézett, aki még min­dig zavar­ban volt, és mert úgy talál­ta, hogy a varázs Aliz meg­szó­la­lá­sá­nak pil­la­na­tá­ban már amúgy is meg­tört, foly­tatta a tör­té­ne­tet.

–  A régészek rendületlenül ástak. Aztán egy idő után meg­je­len­tek a fi­zi­ku­sok is. Ki tud­ja, miért, de Teofil bácsi tanul­má­nyát ők úgy értel­mez­ték, hogy vala­mi­féle sugár­zás­nak kell len­nie erre­fe­lé. Aztán a fizi­ku­sok után geo­ló­gu­sok, bio­ló­gu­sok, pszi­cho­ló­gu­sok érkez­tek. A völgy las­san bené­pe­sült.

–  És legalább találtak valamit? – kér­dezte a lány.

–  Nem, az égvilágon semmit. Félbe is hagy­ták a ku­ta­tá­so­kat, csak a régé­szek marad­tak. S amint magukra hagy­ták őket, meg­szü­le­tett az újabb ered­mény. Ezek sze­rint már az ősem­ber is meg­állt erre­fe­lé, és ő is ugyan­olyan fele­dé­keny volt, mint száz­ezer évvel későbbi leszár­ma­zott­jai.

–  Már megint túlságosan gyorsan haladsz a tör­té­net­ben – mondta Aliz. – Az ősem­ber­nél tar­tunk, pedig ez még csak a tör­té­net kez­de­té­nek köze­pe. Mi lehe­tett akkor a kez­det kez­de­te? Vagy talán nem ez a rész követ­ke­zik?

–  Nem – mondta Teo –, a tör­té­net kez­de­té­nek nin­csen kez­de­te.

A lány csodálkozva nézett a fi­ú­ra, majd – mint aki­nek hir­te­len eszébe jutott valami – elmo­so­lyo­dott.

Teo szünetet tartott közben, s Aliz sze­mét néz­te, míg meg nem bizo­nyo­so­dott róla, hogy ugyan­arra gon­dol­nak. – Ne is foly­tasd! – mond­ta. – Az az írói pátosz, amire te gon­dolsz, nem illik sem hoz­zám, sem ehhez a tör­té­net­hez. Egyéb­ként is Alfonz a nagy mesélő a csa­lád­ban. Saj­nál­ha­tod, hogy nem tőle hal­lot­tad a tör­té­ne­tet.

–  Alfonz? – Aliz szemöldöke megemel­ke­dett, s ahogy a ne­vet kiej­tet­te, a hangja inkább inge­rült­sé­get árult el, mint­sem érdek­lő­dést.

–  Igen, igen – bizonygatta Teo. – Én is tőle hal­lot­tam a tör­té­ne­tet. Ő sok­kal érde­ke­seb­ben és szí­ne­seb­ben tudja elme­sél­ni, mint én. Annál is inkább, mert én már az apróbb rész­le­tekre nem emlék­szem. Valami fizi­kus­ról is beszélt, aki sze­rint ez a föld­go­lyó­nak épp ama pont­ja, amely­ről már Arkhimédesz is meg­em­lé­ke­zett egy szál­ló­igévé vált mon­dá­sá­ban. De azt már nem tud­nám meg­mon­da­ni, hogy ez a tör­té­net melyik részé­hez tar­to­zik.

–  Alfonzról inkább ne beszéljünk – mondta a lány. – Egyéb­ként tíz össze­függő mon­da­tot még nem hal­lot­tam tőle. El tudom kép­zel­ni, hogy mennyi ideig tar­tott, amíg elej­tett fél­mon­dat­ok­ból össze­ál­lí­tot­tad a tör­té­ne­tet.

Teo megállt, és olyan értetlenül nézett a lány­ra, mint aki abban is kétel­ke­dik, hogy ugyan­ar­ról a sze­mély­ről beszél­nek-e egy­ál­ta­lán. „Mond­jam meg neki az iga­zat? – tűnő­dött. – Mond­jam meg, hogy Alfonz egy hosszú estén át meg­sza­kí­tás nél­kül mesélte a tör­té­ne­tet? Aligha hinné el." – Azt hiszem – kezdte Teo –, nem isme­red őt elég­gé. Nehéz szóra bír­ni, az igaz, de ha egy­szer mesélni kezd…

–  Akkor? – kérdezte a lány.

–  Akkor? – ismételte meg a fiú mint­egy magam­agá­nak a kér­dést. – Akkor a tár­gyak meg­ele­ve­ned­nek, mintha szü­le­té­sük óta arra vár­tak vol­na, hogy ő meg­szó­lal­jon. Rég elhunyt sze­mé­lyek kel­nek életre ismét, hogy eljátsszák a tör­té­ne­tet, amely­nek valaha sze­rep­lői vol­tak. Mit mond­jak még?

–  Semmit – mondta Aliz csöndesen. – Inkább foly­tasd a tör­té­ne­tet.

–  Zavartan keresgélte a ciga­ret­tát oldal­tás­kája zse­bé­ben, aztán meg­kí­nálta a fiút is.

–  Jó, folytatom – mondta Teo az első két slukk köz­ben –, habár jófor­mán min­dent elmond­tam már, amire emlék­szem. Mind­össze annyi tör­tént még, hogy a kö­zel­múlt­ban meg­je­lent egy tanul­mány ugyan­ab­ban a folyó­irat­ban, ahol Teofil bácsi írása nap­vi­lá­got látott. A ta­nul­mány szer­zője sze­rint itt kell kutatni Atlan­tisz után. Ez min­den – tárta szét a kar­ját –, de ez is inkább csak fel­té­te­le­zés. Vala­mi­nek len­nie kell a tör­té­net kez­de­té­nek közepe és köze­pé­nek kez­dete között, miért nem lehetne a tör­té­net kez­de­té­nek vége éppen Atlan­tisz?

Ismét a ház előtt álltak, ezút­tal azon­ban nem kel­lett elő­ven­niük a kul­csot; az ajtót és az abla­kot nyitva hagy­ták, mie­lőtt elin­dul­tak vol­na, s most, hogy a hű­vös hegy­ol­dal­ból végre védett helyre értek, nyom­ban be is csuk­ták őket. Aliz, aki úgy lát­szik min­denre gon­dolt, tás­ká­já­ból egy két­sze­mé­lyes vacsora vala­mennyi kel­lé­két sorra elő­vet­te, s mi­köz­ben a terí­tés­sel fog­la­la­tos­ko­dott, Teo meg­gyúj­tott az ajtó két olda­lán egy-egy fali­kar­ral föl­erő­sí­tett gyer­tyát, majd ledőlt az ágy­ra. Előbb Aliz szor­gos­ko­dá­sát figyel­te, aztán egy beke­re­te­zett fény­képre esett a te­kin­te­te, amely a bejá­rat mel­lett fej­ma­gas­ság­ban volt fel­füg­geszt­ve.

–  Ő volt Teofil bácsi – muta­tott a kép felé.

Aliz fel sem pillantva folytatta a szal­vé­ták haj­to­ga­tá­sát. – A ké­pet isme­rem – mond­ta. – Alfonz szo­bá­já­ban is ki volt füg­gesztve vala­mi­kor. De ki az a másik fér­fi, aki mel­lette áll?

–  Ő a nyomdász.

Aliz mégiscsak félbehagyta egy időre a te­en­dő­it, hogy job­ban szem­ügyre vegye a másik fér­fit is, akit ugyan mind­annyi­szor látott, vala­hány­szor a képre tekin­tett, de aki eddig szá­mára csak egy ápolt volt a sok közül, akit Teofil bácsi nyil­ván job­ban ked­velt a töb­bi­ek­nél. Ám most, hogy immár tudott róla vala­mit, egy­sze­ri­ben olyan kíván­csian für­készte a képet, mintha még soha­sem látta vol­na. S ahogy job­ban meg­nézte a két idős fér­fit, amint kar­ju­kat egy­más vál­lán átvet­ve, fejü­ket félol­dalt bil­lent­ve, a néző sze­mébe néz­nek, egy pil­la­natra úgy lát­ta, mintha a kép szim­met­ri­kus vol­na. Bal oldalt Teofil bácsi állt fehér köpeny­ben és fehér nad­rág­ban, jobb oldalt a nyom­dász valami meg­ne­vez­he­tet­len fekete mas­ka­rá­ban, s úgy egé­szí­tet­ték ki egy­mást, mintha a fény­ké­pész egy pozi­tív és egy nega­tív képet csi­nált volna ugyan­ar­ról a sze­mély­ről, majd az egyik kép jobb és bal olda­lát föl­cse­rélve egy­más­hoz ragasz­totta volna őket. De még­sem! Hiszen a nyom­dász­nak söté­tebb ugyan a bőre, de csak egy árnya­lat­tal. A haja meg épp­olyan ősz, mint Teofil bácsié, csak éppen gön­dör.

Közben Teo az ablakpárkányon is meg­gyúj­tott két gyer­tyát, s az ágy fölötti pol­con a köny­ve­ket bön­gész­te.

–  „Ön mit lépett volna Dosaku mes­ter helyé­ben?" – olvas­ta.

–  Tessék? – fordult meg Aliz.

–  Ezt kérdezi a könyv – mondta Teo.

Aliz odalépett az ágyhoz, hogy szem­ügyre vegye a go-feladványt. – Én ide tet­tem volna azt a követ – bökött a könyvre végül.

Teo hátralapozott. – Nem is rossz – mondta aztán –, mind­össze huszon­há­rom jobb hely van ennél, és több mint száz­öt­ven rosszabb. Ezek sze­rint te egé­szen jól tudsz ját­sza­ni!

–  Dehogy – mondta Aliz. – Alfonz min­dig három kő előnyt adott nekem.

–  Három kő? Hiszen az semmi! A nyom­dász öt kő előnyt adott Teofil bácsi­nak.

–  Ő is tudott játszani?

–  Csak ő tudott. Teofil bácsi inkább bri­dzsezni sze­re­tett. Ezt a köny­vet a nyom­dász­tól kapta aján­dék­ba. – Teo becsukta a köny­vet.

–  Várj! – mondta Aliz. – Hiszen még meg sem néz­tük, hogy mit lépett Dosaku mes­ter!

–  Tényleg – mondta Teo, és újra kinyi­totta a köny­vet. – Érde­kes – foly­tat­ta, miután néhány sort elol­va­sott –, ezt nem írja a könyv. Meg­pró­bá­lom lefor­dí­ta­ni, jó? – Aliz bólin­tott. – Szó­val a szerző azt írja, hogy a szó­ban forgó játsz­mát nem jegyez­ték le. Egy festő azon­ban meg­örö­kí­tette a játszma egyik pil­la­na­tát.

–  Benne van a kép a könyvben? – kér­dezte Aliz, miköz­ben vissza­ment az asz­tal­hoz, és foly­tatta a va­csora készí­tést.

–  Nincs – mondta Teo. – Száz évvel később leégett a ko­los­tor, és a kép is meg­sem­mi­sült. De addigra már annyira ismert lett a kép, hogy tizen­hét leírás is fenn­ma­radt róla. Ami a kövek elhe­lyez­ke­dé­sét ille­ti, mind a ti­zen­hét leírás meg­egye­zik. Csak abban tér­nek el egy­más­tól, hogy mi lett volna a követ­kező lépés. A ké­pen Dosaku mes­ter, kezé­ben a fe­hér kővel átnyúl a tábla fölött, és éppen le akarja ten­ni. A ti­zen­hét szö­veg három szom­szé­dos helyet említ. Nyil­ván nem lehe­tett pon­to­san meg­ál­la­pí­tani a kép alap­ján, hogy hova akarja letenni a követ.

–  De ma már tudjuk, nem? Nyilván a le­hető leg­jobb hely­re.

–  Nem – mondta Teo. – Itt a szö­veg­ben éppen arról van szó, hogy a három hely egyike sincs az öt leg­jobb lépés között. Ezért sokáig két­ségbe von­ták a le­írá­sok hite­les­sé­gét.

Teo becsukta a könyvet, és vissza­tette a helyé­re. Fejét félol­dalt for­dí­tot­ta, hogy a ge­rinc­fel­ira­to­kat könnyeb­ben elol­vas­has­sa, s mintha csak valami ritka kincsre buk­kant vol­na, már nyúlt is a muta­tó­uj­já­val a kö­vet­kező könyv felé. Óva­to­san, meg­il­le­tődve vette kéz­be.

–  Mit találtál? – fordult felé Aliz.

–  Egy régi könyvet. Alfonz már tűvé tette érte a la­kást, de per­sze sehol sem talál­ta. Úgy lát­szik, vala­mi­kor itt felej­tet­te.

Aliz máris ott termett, feje kíván­csian hajolt a fiú feje fölé, s a könyv első olda­lán a kéz­zel írt szö­ve­get betűz­te:

És aki szóra nyitja ajkát, sose feledje:
a beszélő min­dig töb­bet árul el önmagáról,
mint arról, ami­ről beszélni kíván
.

Majd nem sokkal alatta:

Alfonznak, tizenhetedik születésnapjára.

Teofil bácsi

Aliz visszament az asztalhoz, és foly­tatta a va­csora elő­ké­szí­té­sét. – Miért érde­kes ez a könyv? – kér­dez­te. – És egy­ál­ta­lán, miről szól?

–  Egy régi zen történetről. Nem hiszem, hogy téged érde­kel­ne. Igaz per­sze, hogy itt nem kell for­dí­ta­nom.

–  Akkor olvass fel belőle valamit, amíg a va­cso­rát készí­tem – kérte a lány.

Teo egy darabig még forgatta a köny­vet, aztán olvasni kez­dett. – „A zen egyes tör­té­net­írói sze­rint Buddha tanít­vá­nya, Vimalakirti, Athén­ben talál­ko­zott Szók­ra­tésszel, s egy híres mondo egyik beszél­ge­té­sük emlé­két őrzi. Ma már aligha lehet két­sé­ges, hogy ez is csak egyike a zen hagyo­mányt át- meg átszövő legen­dák­nak. Vimalakirti ugyanis csak­nem száz évvel koráb­ban élt Szók­ra­tész­nél, így tehát sem ő, sem a ta­nít­vá­nyai nem talál­koz­hat­tak a filo­zó­fus­sal. Van­nak, akik úgy vélik, hogy ugyanaz az isme­ret­len szer­ze­tes a tör­té­net sze­rep­lő­je, aki­nek köz­ve­tí­té­sé­vel az eleai Zénónnak a nyíl­ról szóló híres apóriája elju­tott Ázsiá­ba, s máig tisz­tá­zat­lan körül­mé­nyek között beke­rült Csuang-ce logi­kai kánon­jai közé." Az eleje egy kicsit unal­mas – jegyezte meg Teo, miköz­ben nagyot ásí­tott.

–  Ugord át a bevezetést – aján­lotta Aliz. – Kezdd a pár­be­széd­del.

Teo lapozott vagy harminc oldalt, míg végre meg­ta­lál­ta, amit kere­sett.

–  A párbeszéd így hangzik – foly­tat­ta. – „Is­merd meg önma­gad! – mondta Szók­ra­tész. – Ismerj meg máso­kat! – felelte Vimalakirti. – Meg­is­mer­het-e máso­kat az, aki önma­gát nem isme­ri? – kér­dezte Szók­ra­tész. – A szem a lé­lek tükre – vála­szolta Vimalakirti. És Szók­ra­tész a hall­ga­tá­sá­val meg­törte a csen­det."

Teo elhallgatott.

–  Ezt nem egészen értem – mondta Aliz. – Sőt, ha job­ban meg­gon­do­lom, egy­ál­ta­lán nem értem.

–  Akkor folytatom. „A mondo első magya­rá­zói úgy vél­ték, hogy Szók­ra­tész­nek volt iga­za, s mint­hogy az utolsó mon­dat fél­re­ért­he­tet­len uta­lás a Nagy Hall­ga­tás­ra, így Vimalakirti meg­lepve tapasz­tal­hat­ta, hogy saját fegy­ve­rét ellene for­dít­ják. De már az első szá­zad végén vol­tak, akik Vimalakirtinek adtak iga­zat. Sze­rin­tük Vimalakirti a sze­re­pek föl­cse­ré­lő­dé­sére figyel­mez­teti Szók­ra­tészt, hiszen máso­dik vála­sza jel­leg­ze­te­sen euró­pai állás­pont, míg Szók­ra­tész első mon­da­ta, min­den lát­szat elle­né­re, az euró­pai gon­dol­ko­dás­tól ide­gen. Ezek az elem­zők azzal érvel­nek, hogy a Szók­ra­tésszel fém­jel­zett nyu­gati állás­pont sze­rint az ember arra való, hogy meg­is­merje a vilá­got, míg a budd­hista állás­pont sze­rint a világ arra való, hogy az ember meg­is­merje általa önma­gát. Így tehát a már meg­vi­lá­go­sult Vimalakirti vála­szai nyo­mán Szók­ra­tész is eljut a meg­vi­lá­go­so­dás­hoz, vagyis Szók­ra­tész hall­ga­tása csu­pán azt jelen­ti, hogy a meg­vi­lá­go­sul­tak­nak többé már nem lehet egy­más szá­mára mon­dan­dó­juk. Az utolsó mon­dat értel­me­zé­sé­nek buk­ta­tói hosszú ideig elte­rel­ték a figyel­met magá­ról a pár­be­széd­ről, és azt a téves néze­tet sugallták…" – Teo itt ismét átla­po­zott néhány feje­ze­tet, és a könyv köze­pén foly­tat­ta: – „A nyol­ca­dik szá­zad­ban meg­élén­külő több évti­ze­des vitá­ban végre szá­mos fél­re­ér­tés tisz­tá­zó­dott. Ele­inte az értel­me­zők úgy gon­dol­ták, hogy csak a pri­o­ri­tás tekin­te­té­ben van ellen­tét a két véle­mény között: Szók­ra­tész az önis­me­re­tet, Vimalakirti a mások meg­is­me­ré­sét tartja elsőd­le­ges­nek, de egyi­kük sem zár­kó­zik el vita­part­nere javaslatától… Ennek az állás­pont­nak a tart­ha­tat­lan­sá­gát állí­tó­lag maga Nan-csüan mutatta ki, s a ha­gyo­mány neki tulaj­do­nítja Vimalakirti máso­dik vála­szá­nak mind­máig elfo­ga­dott értel­me­zé­sét. Esze­rint »A szem a lélek tükre« válasszal Vimalakirti a tel­jes önis­me­ret lehe­tő­sé­gét elve­ti. Ha ugyanis a szem­nek ilyen nagy jelen­tő­sé­get tulaj­do­ní­tunk, akkor ez azt jelen­ti, hogy az önis­me­ret nél­kü­löz­he­tet­len segéd­esz­köze volna a tü­kör. Eddig a pon­tig egyéb­ként a ko­rai magya­rá­zók is elju­tot­tak. Még­sem jöt­tek rá arra, amire Nan-csüan. Neve­ze­te­sen: éppen azok­ban a pil­la­na­tok­ban, ami­kor a sze­münk a leg­töb­bet árulna el önma­gunk­ról, soha­sem nézünk tükör­be, így az ilyen meg­fi­gye­lés­ből szár­mazó tudás­sal köz­vet­le­nül csakis egy külső meg­fi­gyelő ren­del­kez­het. Nan-csüan leg­jobb tanít­vá­nya, Csao-csou úgy vélekedett…" Nem – mondta Teo, miköz­ben tovább lapo­zott –, Csao-csout talán hagy­juk leg­kö­ze­lebb­re. „Ma már az értel­me­zők leg­fel­jebb azt vitat­ják, hogy Nan-csüan gon­do­lat­me­nete vajon a pszi­cho­ló­gia, a logika vagy a fi­zika hasonló ered­mé­nyei­vel hoz­ha­tó-e kapcsolatba… Ismét vol­tak, akik Szók­ra­tész párt­jára áll­tak. Sze­rin­tük Szók­ra­tész hall­ga­tása frap­páns válasz, hiszen ha Vimalakirtinek igaza van, és ha Nan-csüan értel­me­zése helyes, akkor szük­ség­te­len akár egyet­len szót is szólnia… Egyes for­ma­lista értel­me­zők még tovább men­tek: sze­rin­tük a polé­mia csak lát­szó­la­gos, és azzal az indo­ko­lat­lan elő­fel­te­vés­sel függ össze, misze­rint Szók­ra­tész nem java­solná az önis­me­re­tet, ha nem tar­taná lehet­sé­ges­nek, és Vimalakirti sem kar­dos­kodna mások meg­is­me­rése mel­lett, ha azt eleve kizárt­nak tar­ta­ná. Ezek az elő­fel­te­vé­sek azon­ban a szél­ső­sé­ges for­ma­lis­ták sze­rint bár­mennyire is éssze­rű­nek lát­sza­nak, mind­máig bizo­nyí­tat­la­nok." – Az olvasó itt egy kis szü­ne­tet tar­tott, majd a könyv utolsó olda­lára lapo­zott. – „Bár az elmúlt két és fél­ezer évben szá­mos vitat­ha­tat­lan ered­mény szü­le­tett, ma még nagyon messze vagyunk attól, hogy a mondo értel­me­zé­sét befe­je­zett­nek tekint­hes­sük."

Teo becsukta a könyvet, és letette maga mellé az ágy­ra. A szeme lecsu­kó­dott, s mie­lőtt ismét fel­nyi­totta vol­na, már két össze nem illő illat keve­ré­két érezte maga körül: Aliz hajolt fölé, kezé­ben egy csé­sze jáz­min­te­á­val.

–  Kész a vacsora – mondta.

Teo felült az ágyban, kortyolgatni kezdte a te­át, köz­ben az elé­tett szend­vi­csek­ből is elfo­gyasz­tott néhá­nyat, de egész idő alatt nem szólt egy szót sem; gon­do­la­tai szem­mel lát­ha­tóan másutt jár­tak. Időn­ként észbe kapott ugyan, s ilyen­kor barát­sá­go­san rámo­soly­gott a lány­ra, jelez­ve, hogy ő azért ebben a vi­lág­ban idő­zik köz­ben, de mert az ilyes­fajta jel­zés hitelt nem érdemlő vol­tát csak­ha­mar ő maga is föl­is­mer­te, egy idő után fel­állt és fel­vette a puló­ve­rét. – Kime­gyek sétálni – mond­ta, mia­latt a zse­bébe csúsz­tatta az egyik gyu­fás ska­tu­lyát. – Sze­ret­nék egy kicsit egye­dül len­ni. Ne félj, nem mara­dok sokáig – tette még hoz­zá. Aztán kilé­pett az ajtón, és elin­dult vissza a tisz­tás felé.