Kósa Sándor

Mexikói anzix

(2002. február–március)
33.

(Zacatecas) A hely, ahol sok kuko­rica nő, ezt jelenti a név, ter­mé­sze­tes hát, hogy egy cső kuko­ri­cát nem lát­tam a kör­nyé­ken. Más­ról szól ez a vi­dék, az ezüst­bá­nyák­ról. Ez a leg­észa­kibb város, ahol fel­ütöm sátor­fá­mat. Igaz, hol­nap még észa­kabbra megyek, Durangóba, az már túl van a Rák­té­rí­tőn, de nem fogok ott éjsza­káz­ni.

Egy tipikus autós motelben szállok meg, a por­tás fel­húzza a sorom­pót, mutat­ja, hogy merre kell men­ni, a tá­gas udvar végé­ben egy két­szin­tes épü­let áll, apró kis szo­bák­kal, beál­lok a kocsi­val az egyik elé, itt töl­tök majd két éjsza­kát.

Rajtam kívül nincs senki, a mel­let­tem lévő apart­man­ból éppen távo­zik egy mogor­va, helyi fic­kó. Bepa­ko­lok a kocsi­ból min­dent, és elin­du­lok meg­nézni a vá­rost gya­lo­go­san is, amit a kocsi­ból a szál­lás­ke­re­sés alatt lát­tam, az fel­fe­de­zésre sar­kall. Maga­san vagyunk a ten­ger­szint felett, és ezt érezni az éles leve­gőn. De még ennél is maga­sabbra török, fel a Cerro de la Bufára, a város fölé maga­sodó hegy­re. A hegyre drót­kö­tél­pá­lyán lehet fel­jut­ni, sok embert befo­gadó piros kabi­nok­ban. Macs­ka­kö­ves utcá­kon bolyon­gok, hogy meg­ta­lál­jam, ami­kor egy­szer csak a fe­jem felett, jó maga­san elhúz egy kabin. (Nincs meg­fe­lelő magyar szó erre, és ez most igen­csak hiány­zik, spa­nyo­lul teleféricónak hív­ják, a szlo­vá­kok­nál lanov­ká­nak)

Meglátom a pénztárt, sokan áll­nak sor­ba, aztán fel­me­gyek a töb­bi­ek­kel egy lép­csőn, kes­keny folyós­óra jutunk, és pont az orrom előtt telik meg a ka­bin. Ennek az az elő­nye, hogy a követ­ke­ző­nél én leszek az első. Az ele­jére megyek a nagy abla­kok­hoz, félig nyitva van­nak, és hamar meg­te­lik a jár­mű, félel­mes imboly­gás­sal elin­dul. Bíz­nom kell a me­xi­kói gépé­szek­ben. Előt­tem maga­so­dik a mere­dek szik­la­fal, lent a mély­ben a város, nagyon vonzó lát­vány, a ka­ted­rá­lis és főtér nap­fény­ben csil­log.

Megérkezünk az állomásra, a hegy­te­tőn nem várt tömeg, kora dél­utáni kikap­cso­ló­dást kereső hely­bé­li­ek, turista kevés van. Szól a sza­bad­téri zene, lehet itt enni min­den­fé­lét, (laci­konyha) és tequilát inni hoz­zá, meg élvezni a nap­sü­tést. De engem Pancho Villa lovas szobra nyű­göz le. Az 1910-es for­ra­da­lom másik nagy emblematikus figu­rája Zapata mel­lett. Utóbbi a déli terü­le­tek fel­kelő parancs­no­ka, Pancho Villa az észa­ki­a­ké. A szo­bor apro­pó­ja, hogy a kör­nyé­ken vívott paraszt­se­re­gé­vel nagy csa­tá­kat Huerta tábor­nok csa­pa­tai ellen. A szo­bor a lován vág­tató Vil­lát ábrá­zol­ja, szé­les Mexi­kói somb­re­rója leesett a fe­jé­ről, és a háta mögött, mint valami féke­ző­ra­ké­ta, bele­fe­szül a szél­be. Kör­be­já­rom, nem is az esz­té­ti­kai élmény, hanem a szo­kat­lan­sága miatt. Ez a vág­ta­tás, a merész­ség és a vad­ság apo­te­ó­zi­sa. Jól megy hozzá a len­ge­dező szél­ben a sült kol­bász illata a sör sza­gá­val.

Felfedezem, hogy gyalog is le lehet eresz­kedni erre a me­re­dek szik­lá­ról, és eldön­töm, hogy így teszek. Köz­ben sok­szor meg­ál­lok, hogy körül­néz­zek, a szer­pen­ti­nen lefelé haladva a vá­ros min­dig más és más rész­le­tét van módom tanul­má­nyoz­ni. Az ösvény a hegy másik olda­lán ér véget, még elég maga­san a vá­ros fölött, és hir­te­len szűk utcák között talá­lom magam, apró házak között, intim közel­ség­ben a hely­ben lakók­kal. El tud­nék töl­teni több napot is ezen a he­lyen, de nem tudom, mit szól­ná­nak hoz­zám.

Különben sok apró elintézni valóm lesz, fel kell töl­teni a kész­le­tei­met, a város­széli bevá­sár­ló­köz­pont mel­lett dön­tök, ott min­den van, mond­ják, és ingye­nes busz­já­rat visz ki (whisky is van). A mo­tel­ben el kell készí­te­nem a hol­napi szend­vi­cse­ket, és nagy­mo­sást is fogok tar­ta­ni. Mire besö­té­te­dik, a Hold tel­jes tányérja fel­kú­szik az égre, vala­hol kutya vonyít, és az utazó a tö­ké­le­tes magányt húz­hatja magára a takaró helyett.