P. Szabó Mária

Király születik

4. A gyermek

Békésen élt Hunyad várában a csa­lád, leszá­mítva a csa­tá­ro­zá­sok ide­jét, ami, mint rossz ízű napi cse­le­ke­det kora tavasz­tól késő őszig, mér­gezte a ke­dé­lye­ket. Min­dig volt kiért aggód­ni, kit fél­teni a török hor­dák­tól. Az esti imák jó része fel­so­ro­lá­sok­kal volt tel­jes, kik is azok a szív­nek ked­ves embe­rek, aki­ket Isten kegyel­mébe kell aján­la­ni, óvó véde­lem gya­nánt. Leges­leg­első helyen Hunyadi János állt, kinek híre orszá­go­san igazi török­ve­rő­ként len­ge­de­zett. A gye­re­kek mind­eköz­ben nőt­tek, oko­sod­tak. Erzsé­bet irá­nyí­tott, szer­ve­zett, kéz­ben tar­totta a reá háruló fel­ada­to­kat, intézte a bir­tok ügye­it, leg­fő­kép­pen fel­ügyelte a gyer­me­kek neve­lé­sét, rajta tar­totta sze­mét a szol­gák gar­ma­dá­ján, és min­de­nen, ami­vel őriz­hette a csa­lád nagy­sá­gát, mert nem úgy volt az, hogy a harc­ban meg­szer­zett jus­sot csak úgy könnyen el lehe­tett her­dál­ni. Időn­ként raj­zol­tatta a kőmű­ves mes­ter­em­bert, ter­vet készít­te­tett, kri­ti­zált, és nem tűrt ellent­mon­dást. Amit kigon­dolt, azt kel­lett ten­ni, tudta jól ezt min­den őt ismerő szol­ga, kül­ső-belső sze­mély. Csak egy ember áll­ha­tott fölöt­te, Hunyadi János, feléje volt csak egye­dül elszá­mol­ni­va­lója tet­tei­vel.

Lassan megépült a kéthajós lovag­te­rem, kelet felől pedig egy díszes kápolna kapott helyet, már készen állot­tak a lakó­szo­bák is, mire a ki­seb­bik Hunyadi gye­rek meg­ér­ke­zett.

Alig telt el pár év, már Mátyás is vígan rohan­gált fakard­já­val a csip­kés palota udva­rán. Az anyja büsz­kén néze­get­te, ahogy a dajka pró­bálja szo­ká­sokra oktatni a pa­rá­nyi ember­két.

–  Mátyás! A vacsoránál szeret­ném lát­ni, hogy kell köszön­teni a höl­gye­ket. Meg tudod mutat­ni?

–  Meg én! – vágta rá, majd gyorsan oda­for­dult a daj­ká­hoz. – Gya­ko­ro­lom még egy kicsit!

Ez volt jellemző rá. Mindent tudni akart, nem is akár­hogy, hanem nagyon jól, töké­le­te­sen. Lel­két min­den elhi­bá­zott apró dol­gára mély sére­lem tépáz­ta, büsz­ke­sége nem engedte a la­zí­tást, így hát ösz­tö­nö­sen igye­ke­zett. Most is, ahogy a höl­gyek köszön­té­sé­ről volt szó, dél­után még gya­ko­rolt, így azután este a be­mu­tató köszön­tés hibát­lanra sike­re­dett. Ilyen­kor büszke volt az any­ja, és az volt ő is. Tekin­tete a mély­ben zajló ese­mé­nyek­ről, lel­ké­nek viha­rai­ból szo­kat­lan módon sem­mit nem árult el, mélyen magá­ban sírt és örült. Hato­dik szü­le­tés­napja volt a nap, mikor igazi gyer­mek­ko­rá­nak apja végett vetett. Kapott egy neve­lőt, és ettől kezdve szi­gorú beosz­tá­sok men­tén nevel­ke­dett. Szü­lei nem lova­got, hanem nagy tudású embert akar­tak a fiú­ból, így azután Hunyadi ezen a na­pon komo­lyan beszél­ge­tett vele.

–  Gyere, úrfi, beszéljünk egyet, mint egyik férfi a má­sik­kal!

A gyerek szeme büszkén ragyogott fel. Apja, a hős, az igazi pél­da, aki­ről gya­korta hal­lot­ta, milyen vitéz, úgy akart vele beszél­ni, mint egy fér­fi­val. Sötét­barna fürt­jei csak úgy rep­des­tek, sze­mei pedig a meg­szo­kott­nál job­ban für­kész­tek felé. Hunyadi min­dig meg­hök­kent, ami­kor fia komoly tekin­te­tét lát­ta, nem lehe­tett sza­ba­dulni tőle, fogva tar­totta a szem­közt lévőt. Az apró emberke úgy állt ott, mint egy szo­bor, aki­hez közel kerülni lehe­tet­len­ség, de tovább­lépni tőle még inkább.

A kormányzó érezte, míg ő sem­mit nem lát a gyer­meki gon­do­la­tok közül, addig ő a má­sik szá­mára tel­je­sen átlát­szó, mint egy tiszta for­rás. Sorol­ta, amit elter­ve­zett, de nem tudott sza­ba­dulni az érzés­től, a gyer­mek egyéb­ként is tud­ja. Mégis hitt abban, ki kell mon­da­ni, mert a han­go­san kiej­tett sza­vak vol­tak az igazi pecsé­tek.

–  Igen, apám!

–  Szeretném, ha vitéz lenne belő­led, olyan, aki sok­kalta töb­bet tud más embe­rek­nél. Nagyon fon­tos­nak tar­tom elméd éle­sí­té­sét, és fejedbe sok-sok tudás elül­te­té­sét, hato­dik szü­le­tés­nap­odra ezért egy taní­tót kapsz tőlem. Min­den órá­ban, ami­kor nem az elmé­det edzed, a tes­te­det edz­he­ted. Így, a kettő együtt tesz téged hatal­mas­ság­gá, kész­nek arra, hogy orszá­god java legyen szá­modra az első, és mindez cse­le­ke­de­te­id­del elér­hető legyen.

–  Hallgatom, apám! – nézett a fér­fira a gyer­mek komo­lyan.

–  Itt van Szánoki Gergely uram, ő lesz, aki mától kezdve tanít téged. Figyelj min­den sza­vá­ra!

–  Ez a fiú, akit okítanod kell, Ger­gely. Nyel­ve­ket, tör­té­nel­met, gram­ma­ti­kát, hegye­ket, vize­ket, tája­kat. Min­den­re, amit te is tudsz, tanítsd meg!

–  Szívesen teszem, uram! Na, úrfi, van-e ked­ved az oku­lás­hoz? – for­dult a fiú felé a len­gyel.

–  Van! – vágta rá határozottan a kér­de­zett.

–  Akkor holnap reggel a szo­bád­ban kezd­jük a tanu­lást, ami­kor kilen­cet ütnek a to­rony­ban

–  Köszönöm, apám! Reggel időben készen leszek!

Így azután a dajka munkája meg­csap­pant, a gye­rek elkezdte a ko­moly, fel­nőt­tes éle­tet, a hét sza­bad művé­szet tan­anya­gá­nak elsa­já­tí­tá­sát. A gram­ma­ti­ka, reto­ri­ka, dia­lek­ti­ka, arit­me­ti­ka, geo­met­ria, aszt­ro­nó­mia, zene tudo­má­nyán kívül nyel­ve­ket is kel­lett tanul­nia, és nem marad­ha­tott el a ki­rály­ság­gal kap­cso­la­tos isme­re­tek eltu­laj­do­ní­tása sem. A já­ték egyre keve­sebb sze­re­pet ját­szott Mátyás éle­té­ben. Mégis néha-néha elő­for­dult, hogy önfe­led­ten ját­szott a vár­ban élő többi gyer­mek­kel. Anyja ilyen­kor szí­ve­sen kiült belső höl­gyei­vel együtt az udvar­ra, és figyelte a zsi­vajgó gye­rek­se­re­get. Azok pedig vígan lab­dáz­tak a kóc­cal tömött bőr­lab­dá­ik­kal.

–  Játszunk kiszorítósdit, Mátyás! – kia­bált egy ala­csony, kövér­kés kis lur­kó.

–  Aztán miért éppen azt? Gurítsunk inkább – kia­bált a má­sik. Ekkor már a lányok is ott gyü­le­kez­tek.

–  Gurítsunk, gurítsunk! – kiabál­ták ők is. – Azt mi is tudunk! – Hahó! Úrfi­ak! – A le­á­nyok iga­zán türel­met­le­nül kia­bál­tak, így azután a le­gény­kék behó­dol­tak, a fel­nőt­tek nagy mulat­sá­gá­ra.

Elkezdték gurítani a nehéz lab­dá­kat egy kije­lölt cél felé. Ragyo­gott a nap, és a ki­csik vidám kia­bá­lá­sa, kaca­gása elfe­lej­tette az úrnő­vel aggo­dal­mát. Már napok óta valami nyug­ta­lan­ság, türel­met­len­ség volt ben­ne, valami meg­fog­ha­tat­lan elő­ér­zet. Éppen leg­na­gyobb volt a ricsaj, ami­kor egy fehér kám­zsás szer­ze­tes köze­le­dett felé­jük, lová­nak kan­tá­rát oda­dobta az egyik lovász gye­rek­nek, sie­tős lép­tei Erzsé­bet felé irá­nyí­tot­ták. Az asszony meg­nyu­godva léleg­zett fel, tud­ta, most min­den aggo­dal­mát kiad­hatja kiseb­bik fia védel­me­ző­jé­nek, Ger­gely atyá­nak.

–  Jó napot, atya! – köszöntötte öröm­mel.

–  Ez aztán itt a vidámság! – nézett a szer­ze­tes moso­lyogva a gyer­me­kek­re. Külö­nö­sen az egy érde­kelte közü­lük, az egyet­len, kinek sorsa már szü­le­té­se­kor meg­pe­csé­te­lő­dött. Tör­tén­he­tett bár­mi, jajong­hat­tak akár elle­ne, lehe­tett viga­lom a tudat­tól, a dön­tés már réges-régóta meg­szü­le­tett. A gyer­mek, kinek az ország jövője van a kezé­ben, mert ebben a hol­lók népe, a pálos szer­ze­te­sek bizo­nyo­sak vol­tak, ezért imád­koz­tak nap mint nap, ezért veze­kel­tek, gyűj­töt­ték a föld­ke­rek­ség ener­giá­ját össze és adták át a gyer­mek­nek rend­sze­re­sen. Ezért jött időn­ként az atya, hogy lás­sa, és erőt merít­sen. Szá­mol­ták az éve­ket, hóna­po­kat, napo­kat. A gye­rek pedig tanult, ját­szott, vidámkodott bol­do­gan. Már máso­dik tanára is eldön­te­tett: Vitéz János, nagy tudású ember. Vele meg­kez­dő­dött az igazi ural­ko­dói fel­ada­tokra való fel­ké­szü­lés. Ő már egy­házi és állami jogokra is taní­totta az éles eszű fiút, meg­ta­ní­totta a tör­té­né­sek rend­sze­re­zé­sé­re, az elő­re­mu­tató tények és követ­kez­mé­nyek gyors fel­is­me­ré­sé­re.

–  Nézd csak, mit adok neked olvas­ni?

Ott volt kezében Hannibál furfan­gos cse­le­ke­de­tei, Nagy Sán­dor hős­tör­té­ne­te. Már beszélt lati­nul, néme­tül. Igazi tudós, úgy, ahogy apja sze­rette vol­na, tanult, de elmé­jé­nek edzése köze­pette meg­ta­nult lova­gol­ni, nyi­laz­ni, íjászkodni és vív­ni.

Egyik este, éppen vacsoraidőben hatal­mas lópatadobogás hal­lat­szott az étke­zők terí­tett asz­ta­lá­hoz.

–  Itt az úr! Itt az úr! – hallat­szott a ki­a­bá­lás. Erzsé­bet hir­te­len nehe­zeb­ben kezdte kap­kodni a leve­gőt. Végig­né­zett magán: hogy is fest­het hara­gos­zöld szok­nyá­já­ban, elég fehér-e a prusz­lik­ja, és rend­ben van-e a haja? A gyöngy­dí­szek a he­lyü­kön van­nak, nem lóg rajta sem­mi? Bele is pirult a nagy öröm­be, mint min­den egyes alka­lom­mal, ami­kor ura várat­la­nul meg­ér­ke­zett. Az asz­tal­nál zűr­za­var kelet­ke­zett, terí­té­ket tet­tek gyor­san a vá­rat­la­nul érke­zett ven­dég­nek és főbb kísé­rői­nek. Az úr bol­dog mosollyal köszön­tötte fele­sé­gét és fia­it.

–  Öröm látni benneteket! Látom, mind­annyian jó egész­ség­nek örven­dez­tek.

–  Nekünk öröm, hogy itt vagy, jó uram! – nézett rá nevető szem­mel asszo­nya.

–  Pihenek most egy ideig itthon, egész telet a vár­ban töl­töm!

–  Apám, akkor segít nekem a tö­rö­kök meg­is­me­ré­sé­ben? Beszél róluk sokat? – kíván­csis­ko­dott Mátyás.

Mindig úgy gondolta, hogy akiket le akar győz­ni, jól kell ismer­nie, és a tö­rö­kök olya­nok, mintha nem is e vi­lág szü­löt­tei len­né­nek. Álmai­ban így kép­zelte az ördö­göt, rút, acsar­kodó moso­lyú­nak, vil­lá­mot lövellő vörös tekin­te­tű­nek. Még a zász­ló­juk sem úgy lobog, aho­gyan kel­le­ne, hanem nehéz­ke­sen, a sza­vaik is mintha ugat­ná­nak, pat­to­gó­ak, kemé­nyek, semmi értel­met nem fede­zett fel ben­nük. Ha azt mond­ják: igen, az azt jelen­ti: nem, ha azt, hogy: szép, az azt jelen­ti: fel­kon­co­lunk. Nem értett sem­mit, ami hoz­zá­juk kap­cso­ló­dott. Tudta álmai­ból, hogy ellen­ség felett csak úgy győ­ze­del­mes­ked­het, ha jól kiis­meri őket, ha magá­ban lezajló csa­ták soro­za­tá­ban meg­is­meri moz­du­la­tai­kat, gon­do­la­tai­kat, ha tud­ja, mit jelent moso­lyuk, mit jelent harag­juk. Így azután itt lesz az alka­lom a tanu­lás­ra.

–  Persze, fiam, mesélek, de csak akkor, ha üzle­tet kötünk!

–  Üzletet? – csodálkozott a fiú.

–  Bizony, bizony, én mesélek, te pedig részt veszel a tár­gya­lá­sai­mon – mosoly­gott rá Hunya­di.

–  Jó uram, bevonná a gyerme­ket? Hisz kicsike még ilyes­mi­hez! – nézett aggó­dóan fiá­ra, majd fér­jére Erzsé­bet.

Hisz olyan keveset játszik ez a gyer­mek, és annyi teher van a vál­lán már most is, de az apai tekin­tély erő­sebb volt az anyai aggo­da­lom­nál.

A Hunyadi családban elkezdődött egy szo­kat­la­nul hosszan tartó csa­ládi idill, mely­nek közép­pont­já­ban a két fiú neve­lése állott. Hunyadi most nem rohant sem­mi­lyen csa­ta­me­ző­re, hanem ott­hon süt­ké­re­zett csa­ládja sze­rető tekin­te­té­ben. Min­den reg­ge­lét kora haj­na­lon, még akkor, ami­kor köd­től párás a sötét­ség, vívás­gya­kor­lás­sal kezd­te, és ebben részt vet­tek a fiai is. Vidá­man ütöt­ték-ver­ték egy­mást, csak néha csa­pott át a jókedv a gyen­gébb bána­tá­ba. Egy­más­sal nem ver­se­nyez­tek, tudta min­de­nik a helyét, László az első­szü­lött, Mátyás a má­so­dik. Majd indult a mun­ka, szin­túgy hár­mas­ban. A fiúk segí­tet­tek. Leg­több­ször Lász­ló, de az apa egyre inkább Mátyást is bevon­ta.

–  Gyere csak, fiam! Itt a né­met követ, egy fél­óra múlva tár­gya­lok vele. Sze­ret­ném, ha tol­má­csol­nál! – kérte komo­lyan a fiát, bár magá­ban nem gon­dol­ta, hogy a gye­rek vál­lalja a nehéz fel­ada­tot. De Mátyás nem­csak vál­lal­ta, de komo­lyan tel­je­sí­tette is apja kéré­sét.

–  A pápa kéri a német népet is, hogy segít­sen a török elleni hábo­rú­ban – mondta a tíz év körüli fiú hibát­lan német nyel­ven.

–  Milyen segítsége van kegyelmed­nek, Hunyadi úr! Irigy­lem érte! – pró­bált tré­fálni a kö­vet, de ahogy ráve­tette a sze­mét a gye­rek­re, hir­te­len elko­mo­lyo­dott. Az ová­lis gye­rek­arc­ból rásütő tekin­tet szinte éget­te, így azután vissza­vonta vic­ce­lődő hang­sú­lyát.

–  No, nem akartam komolytalan len­ni, ezért az előző sza­va­im­nak súlyát adják meg a mos­ta­ni­ak. Kérem, hogy ezt a fiút a va­cso­rá­nál ültes­sék mel­lém, beszél­getni sze­ret­nék vele – nézett köz­ben figyel­me­sen a gye­rek­re.

Így azután az is elmosolyogta magát.

–  Rendben van, követ uram, kegyel­med mellé lesz ültetve – hagyta jóvá Hunya­di.

– Kegyelmed mellett fogok ülni a va­csora asz­tal­nál – for­dí­totta a tör­té­né­se­ket a kis tol­mács. A két ember, a gye­rek és a ko­moly férfi egy­másra moso­lyog­tak, így szent lett a béke. A va­cso­ra­asz­tal­nál pedig élénk beszél­ge­tést foly­ta­tott az ele­ven sze­mű, kicsiny férfi a tu­dós fel­nőt­tel.