Bácsi István

Harang

Barnáné ebéd után ismét megállt. Csak állt ott moz­du­lat­la­nul, maga elé meredt a sza­lag­ra, hagyta hogy a mun­ka­da­rab elbi­ceg­jen előt­te, anél­kül, hogy hoz­zá­nyúlt vol­na. Ma már ez a har­ma­dik ilyen eset volt. Min­denki kia­bált, hogy áll­ja­nak meg, a tech­ni­kus han­go­san károm­ko­dott. A fő­nök rög­tön ott ter­mett, azon­mód hely­ben min­denki előtt jól lehordta az asszonyt, kivette a sza­lag mel­lől, majd a cso­ma­go­ló­ból hívott vala­kit a he­lyé­re. A tech­ni­kus meg­in­dí­totta a sza­la­got. Barnáné této­ván áll­do­gált a sza­lag végé­nél, nem tud­ta, mit tegyen, mert nem kapott újabb fel­ada­tot. A fő­nök szit­ko­zódva ment vissza az iro­dá­já­ba, de egy perc múlva kissé lehig­gadva vissza­jött, behívta az asszonyt.

–  Üljön le! – dörrent rá a fakó arcú asszony­ra, az meg­szep­pen­ve, fél fenék­kel leült a kana­pé­ra.

–  Mi az isten van magával, ember? Beteg? – kér­dezte han­go­san a fő­nök, miköz­ben ide­ges moz­du­la­tok­kal rágyúj­tott. – Dohány­zik? – nyúj­totta felé a ciga­ret­tás­do­bo­zát.

A nő csak a fejét ingatta, de nem szólt.

–  Azt kérdeztem, hogy beteg-e? – nézett rá szú­ró­san a rész­leg­ve­ze­tő. Barnáné némán bámult maga elé. A férfi sóhaj­tott, egy ideig az asszonyt für­kész­te, miköz­ben mélye­ket szí­vott a ciga­ret­tá­ból.

–  Valami magánéleti problémája van? Vagy valami egész­sé­gi? – tuda­ko­zó­dott barát­sá­gosra sze­lí­dült han­gon. – Nekem bát­ran elmond­hat­ja, hátha ki tudunk találni vala­mit! – mondta a fér­fi, és meg­pró­bált biz­ta­tóan moso­lyogni az asszony­ra, de az még min­dig nem nézett rá.

–  Ha nem mond semmit, nem tudok magán segí­te­ni! – emelte fel a hang­ját, és türel­met­le­nül elnyomta a ciga­ret­tá­ját. – Szó­lal­jon már meg vég­re! Rosszul van?

–  Rosszul vagyok – mondta a nő, és ugyan­úgy bámult maga elé, mint eddig. A fő­nök top­pan­tott egyet.

–  Hát akkor menjen el az üzemorvos­hoz! Gye­rünk, men­jen!

A nő továbbra is mozdulatlanul ült a he­lyén.

–  Az istenit magának! Mozduljon már meg! – fakadt ki a fér­fi. – Akarja hogy elkí­sér­jem? Vagy a tit­kárnő kísérje el?

A nő végre megmozdult.

–  Haza szeretnék menni! – mondta, és elszán­tan a fő­nökre nézett. Az gon­dol­ko­dott egy kicsit, majd bele­egye­zően bólin­tott.

–  Jól van, akkor most menjen haza. Men­jen beteg­sza­bad­ság­ra, pihenje ki magát! – azzal karon fogta a nőt, az ajtó­hoz vezet­te.

Műszak végén a részlegvezető oda­ment a sza­la­gon dol­gozó asszo­nyok­hoz.

–  Tudja valaki, hogy mi a ba­ja? – kér­dezte őket.

–  Most ért véget a kapcsola­ta. A pa­sas lelé­pett egy másik nővel. Mióta ott­hagyta a fér­je, ez volt a har­ma­dik! Ez is egy szar­alak volt! Min­dig a sze­mét palik talál­ják meg! – vág­tak egy­más sza­vába a nők.

Barnáné nem ment egyből haza, hanem előbb elment a pos­tá­ra. Az ablak mögött egy barát­sá­gos arcú pos­tás­kis­asszony ült.

–  Táviratot szeretnék feladni – mondta Barnáné.

–  Ezt tessék kitölteni! – tolt elé egy táv­irat­fel­adó for­ma­nyom­tat­ványt a pos­tás.

Barnáné keze remegett írás közben.

–  Nem tudom elolvasni! – mondta némi sila­bi­zá­lás után a pos­tás­kis­asszony. – Dik­tál­ja, legyen ked­ves!

–  Tomi egyedül van otthon. Menj át hoz­zá! Húgod.

A postás tagolva visszaolvasta a szö­ve­get. – Jó így? – kér­dez­te.

–  Igen, jó. Mikor ér oda?

–  Tessék megadni a címet, akkor meg tudom mon­da­ni!

Barnáné megadta a címet. A pos­tásnő szeme elke­re­ke­dett.

–  De hiszen az két házzal van odébb magá­tól! Nem tudná sze­mé­lye­sen meg­mon­da­ni? Úgy sok­kal gyor­sabb len­ne, ráadá­sul ingyen!

–  Odaér még ma? – kérdezte újra Barnáné.

–  Normál feladással holnap viszi ki a kéz­be­sí­tő.

–  Ma kell, hogy odaérjen! – mondta elszán­tan az asszony.

–  Akkor extra sürgősségi felárat kell fizet­ni. Extra sür­gős fel­adás­sal leg­ké­sőbb este tízig kéz­be­sí­tik. Úgy kéri?

–  És legkorábban mikor viszik ki? – kér­de­zett vissza Barnáné. – Mert öt óra előtt nem jó!

A postás hangosan gondolkodott.

–  Lássuk csak. Most csak egy táv­ira­to­sunk dol­go­zik, és ő ép­pen a pa­ta­kon túl kéz­be­sít, az azt jelen­ti, hogy öt óra előtt nem jön be újabb kül­de­mé­nyért, tehát nem ér oda öt előtt. Rend­ben lesz így, meg­nyu­go­dott?

–  Igen, így kérem! – mondta Barnáné, és fize­tett. De még nem moz­dult.

–  Parancsol még valamit? Segíthe­tek még vala­mi­ben? – mosoly­gott rá a pos­tás.

–  Tudja, ő a legjobb fiú! – mondta Barnáné, köz­ben a pos­tás­kis­asszonyt néz­te.

–  Kiről beszél, Miklósról vagy Tomi­ról?

–  Miklós a bátyám. Tomi még csak nyolc­éves, de ő a leg­ren­de­sebb gye­rek a vilá­gon.

–  Örülök neki. Kér még valamit?

–  Nem, nem. De Tomi nagyon rendes fiú! Nagyon ren­des!

–  Elhiszem, bizonyára. Maga szeren­csés, hogy ilyen fia van. De asszo­nyom, ha már nem óhajt vásá­rolni sem­mit, adja át a he­lyet a követ­kező ügy­fél­nek. Töb­ben is vár­nak ide.

Barnáné ottmaradt, még láthatóan mon­dani akart vala­mit. A sor­ban valaki eről­te­tet­ten köhen­tett.

–  Mondom, hogy nagyon jó fiú. Azért kell még ma kivinni a táv­ira­tot. Öt után a leg­ha­ma­rabb, ahogy lehet. Az lenne a leg­jobb, ha leg­ké­sőbb hatig.

A postáskisasszony fáradtan sóhaj­tott.

–  Asszonyom, percre pontosan nem tudom meg­ígér­ni. De amint bejön a kéz­be­sí­tő, rög­tön fel­ve­szi a maga táv­ira­tát. Tízig garan­tál­tan, de sze­rin­tem már nyolc körül fogja kéz­be­sí­te­ni. Viszont­lá­tás­ra!

–  Nyolckor? Olyan soká? Kérem, legyen tekin­tet­tel a fi­am­ra! Nagyon jó gye­rek, ha ő nem lenne nekem...

–  Menjen már onnan, ha végzett! – kiál­tott valaki a sor­ban. Barnáné utol­jára még egy­szer elmond­ta, hogy milyen jó gye­rek az ő Tomi fia, aztán elment.

Otthon leült egy kicsit, tenyerébe temette az arcát. Las­san össze­szedte magát, mun­ká­hoz látott. Ebé­det sze­dett egy tányérba a fiá­nak, a kony­ha­asz­talra tet­te. Evő­esz­kö­zö­ket, szal­vé­tát is tett mel­lé. A fia szo­bá­já­ban elő­ké­szí­tette Tomi­nak a más­napi tiszta ruhát. Aztán saját szo­bá­jába ment, a fiók­ból tol­la­kat, papírt vett elő, író­asz­ta­lá­hoz ült. Meg­nézte az órát, fél három volt. Írásra emelte a tol­lát, de a keze meg­állt a le­ve­gő­ben. Sokáig nem tudta elkez­de­ni, szá­raz, visz­kető szem­mel nézte az üres papírt. Aztán hoz­zá­kez­dett, de nagyon reme­gett a keze, olvas­ha­tat­lan volt, amit írt, el kel­lett tép­nie. A keze is tin­tás lett, bele­tö­rölte szok­nyá­já­ba. Kifújta az orrát, meg­tö­rölte a sze­mét, és újra leír­ta. Kéz­re­me­gése miatt ez is olyan lett, hogy a papír­ko­sárba dob­ta. Végre a har­ma­di­kat olvas­ha­tó­nak talál­ta. Fel­állt, elrakta tol­la­it, majd helyet kere­sett a levél­nek. Az üres író­asz­tal köze­pére tet­te, a szé­ket úgy iga­zí­totta el, hogy az ajtó felől nézve a szék­támla ne takarja el. Kiment a szo­bá­ból, becsukta maga után az ajtót, majd vissza­for­dult és benyi­tott, mintha most érkez­ne. Tekin­tete rög­tön az asz­talra esett. Egy ideig mere­ven bámult a levél­re, mintha nem ő tette volna oda az imént. Legug­golt, úgy is meg­néz­te, lát­ja-e. Ami­kor fel­állt, elsírta magát. Szi­pogva néze­lő­dött befelé az ajtó­ból, végül az ala­csony pla­fo­nig érő fió­kos szek­ré­nyen álla­po­dott meg a fi­gyel­me. Az író­asz­tal­hoz ment, a fiók­já­ból ismét elő­vett egy tol­lat, és jókora betűk­kel a le­vél alsó mar­gó­jára is oda­írta a bátyja nevét. A le­ve­let a fió­kos szek­rény­hez vit­te, kihúzta a leg­felső fió­kot, és a pa­pírt úgy igaz­gatta el, hogy az alsó mar­gója fel­tűnő módon kilóg­jon a kissé kihúzva hagyott fiók­ból. Megint meg­nézte az ajtó­ból, aztán kiment.

Tomi elkésett egy kicsit, mert útköz­ben elját­szotta az időt a fi­úk­kal. Fél öt helyett öt óra­kor nyi­tott be az utcá­ról a házuk udva­rá­ra. Az erős szél szinte ajtós­tól berán­totta az udvar­ra, ahogy lenyomta a ki­lin­cset, a szél elle­né­ben pedig alig bírta becsukni a ka­put. Bent a ház­ban meg­szep­penve nézett körül, és a szö­ve­get mon­do­gatta magá­ban, amit az any­já­nak akart mon­dani a késés­ről. De az asszony nem volt a kony­há­ban, és más­hon­nan sem vála­szolt a köszö­né­sé­re.

A fiú megnézte a neki szedett ételt a kony­ha­asz­ta­lon, majd leve­tette kabát­ját, tás­ká­ját pedig bevitte a szo­bá­já­ba. Megint any­ját szó­lon­gat­ta, benyi­tott anyja szo­bá­já­ba, bekuk­kan­tott. Vissza­csukta az ajtót, szét­tárta kar­ját, és a kony­hába ment. Asz­tal­hoz ült, már kézbe vette vil­lá­ját, ami­kor eszébe jutott a kéz­mo­sás. A für­dő­szo­bá­ban meg­mosta a kezét, úgy ült vissza. Az ételt jóízűen mind befal­ta. Evés után újra meg­mosta kezét, de a tá­nyért és az evő­esz­kö­zö­ket elfe­lej­tette elrakni a moso­ga­tó­ba. Kiment a ház­ból, az udva­ron, majd a ház mögötti kert­ben kereste any­ját, de nem talál­ta. Meg­bor­zon­gott a hi­deg szél­ben, már alko­nyo­dott. Vissza­ment a szo­bá­já­ba. Vil­lanyt kap­csolt, elő­vette köny­veit és füze­te­it. Meg­nézte lec­ke­fü­ze­tét, neki­állt meg­írni a házi fel­ada­tot. Köz­ben el-el kalan­doz­tak gon­do­la­tai, néha papírt vett elő, a füzetre tet­te, s le­raj­zol­ta, amit kigon­dolt. Aztán meg olva­só­köny­vébe feled­ke­zett bele, olyan olvas­mányt olva­sott el, amit még csak ezután vesz­nek majd. De végül elké­szült, elő­vette az óra­ren­det, berakta tás­ká­jába a más­napra való köny­ve­ket, füze­te­ket. Min­dent a helyére tett, ami­kor ismét eszébe jutott az any­ja. Az elő­szo­bá­ban meg­nézte az órát, már hét óra volt. Megint végig­járta az összes helyi­sé­get, de az udvarra kimenni már nem volt bátor­sá­ga.

Visszament szobájába, ruhástól az ágyra feküdt, magára húzta a ta­ka­rót. – Anyu, anyu! – hüp­pög­te. Félt. Sokáig sír­do­gált a pap­lan alatt, saját léleg­ze­té­től és a me­leg­től egé­szen meg­iz­zadt. Meg­pró­bálta össze­szedni a bátor­sá­gát, hogy kibúj­jon, ami­kor elő­ször hal­lotta meg a han­got. Léleg­zet­vissza­fojtva fülelt. Vala­hon­nan halk harang­szó hal­lat­szott. Elcso­dál­ko­zott, hogy hall­ja, mert a temp­lo­mok messze, bent a vá­ros­ban vol­tak, ide a város szé­lére nem szo­kott elhal­lat­szani a ha­ran­go­zás. De most tisz­tán hal­lot­ta. A hang bátor­sá­got öntött belé, kibújt taka­rója alól. Elő­ször úgy hal­lot­ta, hogy itt benn a szo­bá­ban haran­goz­nak, vagy a fe­jé­ben. De aztán hatá­ro­zot­tan kint­ről hal­lat­szott, kint­ről és vala­hon­nan a magas­ból, és erő­sö­dött is. Fel­állt, elin­dult a hang után. Kinn még min­dig erős szél fújt. A ha­rang zúgott a magas­ban. Tomi kör­be­járta a kis házat, a pad­lás felé fülelt. A pad­lásra egy kes­keny külső létra veze­tett, a nyi­tott pad­lás­ajtó nyi­kor­gott a szél­ben. Ezen a lét­rán még nap­pal is csak félve mehe­tett fel az ember fia, de Tomi most nem félt, a harang miatt. Csak fenn bizony­ta­la­no­dott el, ahogy belé­pett a sö­tét pad­lás­tér­be. Nem látott sem­mit, és itt vil­lanyt sem lehe­tett kap­csol­ni. A pad­lás két végén nyitva vol­tak a szel­lő­ző­nyí­lás­ok, a szél zúgott, fütyült a geren­dák között. Egy kevés fény is beszű­rő­dött kint­ről a nyi­tott ajtón, meg a cse­re­pek rései között. Tomi szeme foko­za­to­san meg­szokta a ho­mályt, óva­to­san bel­jebb ara­szolt, akkor a pad­lás köze­pén meg­látta a ha­ran­got. Las­san him­bá­ló­zott a huzat­ban, a ké­mény mel­lett.

Miklós vacsora után még asztalnál ült, fele­sé­gé­vel beszél­ge­tett, ami­kor csön­get­tek. A férfi meg­le­pet­ten nézte meg órá­ját. A ka­pu­ban, ahogy átvette a táv­ira­tot, rög­tön elol­vas­ta. Zsebre gyűr­te, futó­lé­pés­ben indult a húgá­hoz. A kapu nem volt bezár­va, égett az udvari vil­lany. Benn Tomit szó­lon­gat­ta, sorba járta a he­lyi­sé­ge­ket. A húga szo­bá­já­ban meg­látta a kihúzva hagyott fiók­ból kilógó papírt, elol­vas­ta. Meg­tán­to­ro­dott egy pil­la­nat­ra, szeme előtt sötét fol­tok ugrál­tak. Kiment, az udva­ron szó­lon­gatta a fi­út. Meg­hal­lotta a pad­lás­ajtó nyi­kor­gá­sát, fel­né­zett.

Tomit ott találta meg, a ké­mény mel­lett. A fiú sok­kos görcsbe mere­vedve kapasz­ko­dott az any­já­ba, elő­re-hátra rin­ga­tóz­tak a szél­ben.