Andor Csaba

Teofilia

X.

Alfonz megállt a szoba ajta­já­ban; kezé­vel váll­ma­gas­ság­ban végig­ta­po­gatta a falat, de sehol sem találta a vil­lany­kap­cso­lót.

–  Hiába keresgéled, kedvesem! – szó­lalt meg Júlia a háta mögött. – Tudod, a nagy­papa nem ked­veli Edi­son úr talál­má­nya­it. Vil­lany per­sze nálunk is van, de villanykörte… Nem – rázta meg a fe­jét nevetve –, azt leg­fel­jebb a pin­cé­ben talál­nál.

–  De hiszen este van – mondta Alfonz tanács­ta­la­nul. – Vala­mi­lyen vilá­gí­tást nyil­ván ti is hasz­nál­tok ilyen­kor.

–  Hiszen láttad! Gyertyát gyújtunk.

Alfonz nem szólt semmit, csak a vál­lát vono­gatta egy fur­csa gri­masz kísé­re­té­ben, amellyel jelezni vél­te, hogy ő már sem­min sem cso­dál­ko­zik ebben a ház­ban. S mia­latt a zse­bé­ben a gyu­fát keres­te, belé­pett a ko­rom­sö­tét szo­bá­ba. Pár lépést tett óva­to­san tapo­ga­tóz­va, majd hir­te­len meg­akadt a lába, s a kö­vet­kező pil­la­nat­ban a föl­dön találta magát. – Talán még­sem ártana meg­idéz­nünk Edi­son úr szel­le­mét – jegyezte meg félig bosszú­san, félig nevet­ve, miköz­ben négy­kéz­lábra állt, s eb­ben a hely­zet­ben foly­tatta a ke­res­gé­lést.

Júlia eltűnt, s mire Alfonz meg­ta­lálta végre a szem­közti fal­nál a gyer­tya­tar­tó­kat, addigra ismét meg­je­lent, kezé­ben dia­dal­ma­san a ma­gasba tartva a vil­lany­kör­tét. Alfonz ala­po­san szem­ügyre vette a szo­kat­lan tár­gyat, amely inkább egy ügyes barkács készít­mé­nyére emlé­kez­tet­te, mint­sem a szo­ká­sos vil­lany­kör­ték­re.

–  Ez még az első sorozatból való – mondta Júlia. – A déd­apám ugyanis élt-halt a tech­ni­kai újdon­sá­go­kért. Edi­son­nal pél­dául sokáig leve­le­zett is.

Alfonz még mindig furcsállva for­gatta a ke­zé­ben a kör­tét. – Ahogy elné­zem, nem­csak leve­le­zett.

–  Hát persze! Szinte minden talál­má­nyá­ból kapott egy-egy tisz­te­let­pél­dányt. Vil­lany­kör­té­ből meg egy egész ládá­nyit! Ezt csak azért mon­dom, hogy ha netán kiég­ne, tudok még hoz­ni. Állí­tó­lag eze­ket a régi kör­té­ket elég gyak­ran kell cse­rél­ni.

–  Félek, hogy nem lesz alkalma kiégni – mondta Alfonz. – Ahhoz előbb egy lámpa is kel­le­ne.

–  A lámpát már régebben fel­hoz­tam a pin­cé­ből. Ott van az ágyam mel­lett.

Alfonz a helyére illesztette a vil­lany­kör­tét. – A tech­ni­ká­ért én sem rajon­gok éppen – mondta köz­ben –, de ez azért túl­zás. Látod? Jófor­mán alig vilá­gít.

–  Tessék! – mondta a lány kimér­ten, s a fiú kezébe nyomta a pin­ce­kul­csot. – Ha annyira fon­tos­nak tar­tod a vi­lá­gí­tást, menj le a pin­cé­be! Hátul a sa­rok­ban, az első gra­mo­fon mel­lett találsz egy ládát; abban tart­juk a lám­pá­kat.

–  Inkább maradok. – Alfonz a jó­kora pin­ce­kul­csot kedv­telve meg­for­gatta néhány­szor a muta­tó­ujja körül, aztán leült az ágy szé­lé­re. – Vég­ered­mény­ben olyan mind­egy – mond­ta. – Miért csi­nál­junk az éjsza­ká­ból erő­nek ere­jé­vel nap­palt, nem igaz? Főképp, ha úgy­sem sike­rül.

Júlia leült Alfonz mellé. – A nagy­pa­pá­nak is ez a vé­le­mé­nye – mond­ta. – Ami­kor az apja meg­halt, az összes talál­mányt levitte a pin­cé­be. A nagy­ma­mám ele­inte meg­pró­bálta vissza­csem­pészni a lám­pá­kat, rádió­kat, gra­mo­fo­no­kat, de az öreg min­dig vissza­vitte őket a pin­cé­be.

–  Különös ember – mondta Alfonz elgon­dol­kod­va. – És nagyon művelt lehet. Isme­rek ugyan néhány nyel­vet, de az, ame­lyen ő be­szélt az apád­dal, még csak nem is hason­lí­tott egyik­hez sem.

–  Azt nem csodálom! – nevetett Júlia.

–  Persze – folytatta Alfonz –, nem is a nyelv érde­kel iga­zán. Inkább arra len­nék kíván­csi, hogy miről beszél­tek.

Júlia az ágy végénél megigazította a ta­ka­rót, és egy ciga­ret­tát vett elő a pár­nája alól. – Azt látod én sem tudom – mond­ta. – Saj­nos az ő nyel­vü­ket egy­ál­ta­lán nem isme­rem.

Alfonz meggyújtott egy szál gyufát, s a láng fölé hajló arcot olyan kíván­csian für­kész­te, mintha egy isme­ret­len ember­nek adott volna tüzet az utcán, akit csak futó­lag vehet szem­ügyre a gyufa fényé­nél, mert a követ­kező pil­la­nat­ban egy­szer s min­den­korra el fog tűnni a szeme elől. – Az ő nyel­vü­ket? Ezt hogyan érted?

–  Az anyanyelvükön beszéltek – mondta a lány, miköz­ben a füs­töt fúj­ta. – Vagyis hát… inkább apáik nyel­vén. Nők ugyanis nem beszé­lik ezt a nyel­vet. Illetve – helyes­bí­tett ismét – senki sem beszéli már raj­tuk kívül. Érted?

–  Nem egészen – ismerte el Alfonz. – Ezek sze­rint valami holt nyelvre taní­tot­ták meg őket? De hát ki és miért?

–  Holt nyelv? – Júlia szemrehányóan nézett Alfonz­ra, mint akit mélyen meg­bán­tot­tak. – Ők azért még élnek.

Alfonz éppen válaszolni akart vala­mit, de a vil­lany­körte hir­te­len kialudt, és újra sötét lett a szo­bá­ban. – Marad­junk a ha­gyo­má­nyos vilá­gí­tás­nál – mond­ta, s köz­ben meg­gyúj­totta az ágy mel­letti asz­tal­kán álló három szál gyer­tyát. Majd levette a cipő­jét, lábát fel­húzta az ágy­ra, és a há­tát neki­tá­masz­totta a fal­nak. – Dél­után én mesél­tem. Most te követ­ke­zel.

–  A rajzokat láttad – kezdte Júlia.

Alfonz bólintott. – Habár – tette hozzá –, elég fur­csa álla­to­kat és növé­nye­ket ábrá­zol­tak.

–  A rajzok készítője tasmániai volt.

–  Úgy érted, bennszülött?

–  Igen. A múlt század harmin­cas évei­nek végén indult útnak.

–  Akkoriban már kevesen lehettek – mondta Alfonz.

–  Egy másik szigetre akart eljutni – foly­tatta a lány –, hogy meg­ölje a király­nőt.

–  Ejha! – Alfonz Júliára nézett, de a lány egy­ked­vűen foly­tatta tovább.

–  Nem jutott el soha a sziget­or­szág­ba. Látod ott azt a tér­ké­pet? – Júlia a szem­közti falra muta­tott. – Azon nyo­mon követ­he­ted az útvo­na­lát.

Alfonz felállt, és az egyik gyer­tyá­val a ke­zé­ben elin­dult a jel­zett irány­ba. A tér­kép az ablak mel­lett volt fel­füg­geszt­ve; a fa­kult kékes, zöl­des és bar­nás szí­ne­ket egy tus­sal behú­zott vonal szab­dalta szét, amely a jobb alsó sarok­ból előbb észak majd nyu­gat felé, végül ismét északra veze­tett. A vo­nal mel­lett évszámok sora­koz­tak.

–  York-félsziget, negyvennyolc – olvasta Alfonz, rög­tön átugorva a köz­bülső évszá­mo­kat.

–  Az volt az út legnehezebb szaka­sza – mondta Júlia. – Kilenc évig tar­tott, amíg elju­tott a kon­ti­nens északi csücs­ké­ig. Ször­nyen meg­vi­selte őt az ottani éghaj­lat. Néha hóna­po­kig nem tudott tovább­men­ni, mert beteg volt, más­kor meg kiszá­radt a folyó, ahol az útja veze­tett vol­na. Akko­ri­ban nem volt könnyű gya­log átvágni a kon­ti­nen­sen.

–  Új-Guinea, negyvennyolc, Dél-Nyugat-Afrika, negy­ven­ki­lenc. Jókora kerü­lő­vel jött – jegyezte meg Alfonz. – Habár az út nagyob­bik részé­ben fel­tű­nően gyor­san. Ha jól látom, negy­ven­ki­lenc végén már meg­ér­ke­zett a Kár­pát-me­den­cé­be.

–  Útközben ugyanis találkozott egy hon­fi­tár­sunk­kal – magya­rázta a lány. – Ő aján­lot­ta, hogy jöj­jön ide. Azt mond­ta, hogy innen már bár­mi­kor könnyen eljut­hat arra a szi­get­re.

Alfonz hátrafordult. – Kivel talál­ko­zott? – kér­dez­te.

–  Nézd csak meg jobban a tér­ké­pet! Ott van a neve vala­hol a Kongó alsó folyása mel­lett.

–  Ó – mondta Alfonz, miután megta­lálta a ke­re­sett nevet. – Érde­kes talál­ko­zás lehe­tett.

–  De nem tartott sokáig – mondta Júlia. – Köl­csö­nö­sen meg­ál­la­pí­tot­ták, hogy az ottani éghaj­lat elvi­sel­he­tet­len, és az öreg elin­dult a Kár­pát-me­dence felé, hogy kicsit kipi­henje magát. Vagyis hát… nem volt még öreg. Talán har­minc éves lehe­tett, ami­kor útnak indult. A kül­de­té­sé­nek azon­ban soha­sem tudott ele­get ten­ni.

–  Küldetés?

–  Igen. Elvégre nem ő találta ki, hogy meg kell ölni a ki­rály­nőt. A har­min­cas évek­ben már nagyon keve­sen vol­tak. A meg­ma­radt néhány nem­zet­ség vissza­vo­nult a hegyek közé, és szö­vet­sé­get kötött. Őt pedig meg­bíz­ták, hogy men­jen el arra a má­sik szi­get­re, és ölje meg a király­nőt. Tudod, akko­ri­ban már messze föl­dön híres varázsló volt, de ugyan­ak­kor még fia­tal és erős. Őt talál­ták a leg­al­kal­ma­sabb­nak az öre­gek.

–  És miért nem ölte meg?

–  Azt hiszem, egyszerűen csak elké­sett. Mire útnak indult volna a szigetre…

–  Addigra meghalt az utolsó tasmániai is – fejezte be a mon­da­tot Alfonz.

–  Pontosabban – helyesbített a lány – az utolsó előt­ti. Ő ugyanis csak a nyolc­va­nas évek­ben halt meg.

–  Értem – mondta Alfonz. – Nyilván az eső­csi­ná­lást is tőle tanulta a nagy­pa­pád.

–  Nem – mondta Júlia –, ez még kevés ahhoz, hogy meg­ért­sed. Ő tasmániai volt, s az is maradt. Úgy jött ide, hogy egy­szer majd vissza­tér Tasmániába. Illet­ve, azt sej­tet­te, hogy ő már nem tér­het vissza, de abban biz­tos volt, hogy a le­szár­ma­zot­tai egy­szer majd vissza­tér­nek. Más­ként gon­dol­kod­tak az idő­ről, mint mi. Neki mind­egy volt, hogy ötven vagy ötszáz év múlva fog-e erre sor kerül­ni. Talált végre egy békés, nyu­godt helyet, ahol ide­ig­le­ne­sen lete­le­ped­he­tett. Jó, tudom mit akarsz mon­dani – foly­tatta a lány, mie­lőtt még Alfonz meg­szó­lal­ha­tott volna –, negy­ven­ki­lenc végén talál­ha­tott volna éppen nyu­god­tabb helyet is a le­te­le­pe­dés­re. De az ottani álla­po­tok­hoz képest ez még min­dig egy békés hely volt. Aztán pedig, miután meg­hal­tak a tár­sai és meg­halt a ki­rálynő is, neki már csak egy dolga maradt, hogy a vissza­té­rést elő­ké­szít­se.

–  Értem – bólogatott Alfonz.

–  Dehogy érted! – mondta a lány. – Ami­kor eljött, ő már tud­ta, hogy a népe rövi­de­sen elpusz­tul. És per­sze a töb­biek is tud­ták, akik ott marad­tak.

–  Tudták? De akkor miért akarták meg­ölni a ki­rály­nőt? Ha egy­szer sem­min sem vál­toz­tat­ha­tott volna a gyil­kos­ság!

–  Persze, hogy tudták! – mondta Júlia. – De ha ezt éppen te nem érted meg, akkor iga­zán nem tudom, kinek magya­ráz­zam!

–  Éppen én?! – Alfonz szeme tágra nyílt a cso­dál­ko­zás­tól, de Júlia elfor­dult tőle, így aztán a mon­dat értel­mét ille­tően kény­te­len volt talál­ga­tá­sokra hagyat­koz­ni. – És a nyelv? – kér­dezte aztán.

–  Tökéletesen beleillett a stra­té­gi­ába – foly­tatta Júlia, még min­dig fél­re­for­dítva a fejét. – Elvégre az utó­dok­nak tud­niuk kell, hogy ki az, aki vissza­tér­het. Ha a nyelv apá­ról fiúra száll, akkor könnyű hely­zet­ben van­nak, bár­mennyi idő telik el. Aki beszéli a nyel­vet, az vissza­me­het, és magá­val viheti a csa­lád­ját.

–  Értem – mondta Alfonz. – Ezek sze­rint elvi­leg te is vissza­me­het­nél.

–  Igen, hacsak nem megyek férjhez. Mert akkor csak egy eset­ben mehet­nék vissza: ha a nyel­vet beszé­lők egyike volna a fér­jem.

–  Ötletes elgondolás – bólogatott Alfonz. – Habár a nyelv még nem min­den.

–  Ó istenem! – mondta a lány csüg­ged­ten. – És én már azt hit­tem, hogy kez­ded végre érte­ni. Azt hiszed, hogy csak a nyel­vet őrzik apá­mék? Nincs olyan szer­tar­tás, ame­lyet ne végez­né­nek el, ha eljön az ide­je! Kár hogy nem vol­tál itt janu­ár­ban, a nyári ter­mé­keny­ségi ünnep ide­jén! Külön­ben meg – legyin­tett lemon­dóan – olyan mind­egy! Olyan­kor mi sem lehe­tünk itt. Egy hétre el kell utaz­nunk az anyám­mal. Fogal­mam sincs, hogy mit csi­nál­hat­nak, de ami­kor meg­jö­vünk, a feje tete­jén áll a ház, nem is szólva a kert­ről, ahol meg­sze­ne­se­dett cson­tok hever­nek sza­na­szét szór­va. Egy újabb hét is elte­lik, mire nagy nehe­zen kita­ka­rí­tunk.

–  Azt akarod mondani, hogy a mai napig úgy élnek, ahogy az őse­ik?

–  Nem egészen. Részint úgy élnek, ahogy az őseik éltek, részint úgy, aho­gyan mond­juk te élsz. Hiszen lát­hat­tad!

–  De hát ez őrület! – mondta Alfonz. – Apád nap­köz­ben mete­o­ro­ló­gus, estén­ként meg benn­szü­lött? Hogyan lehet így élni?!

–  Mostanáig egészen jól lehetett. Külön­ben is, erre­felé min­denki ket­tős éle­tet él. Ezért is aján­lotta a hon­fi­tár­sunk annak ide­jén, hogy az ükapám jöj­jön ide. Azt mond­ta, hogy keresve sem találna jobb helyet magá­nak. Itt szám­ta­lan nem­ze­dé­ken át meg­őriz­heti a saját kul­tú­rá­ját, ha időn­ként haj­landó kifelé elját­szani bizo­nyos szín­já­té­ko­kat. Itt min­den a lát­szat, s hogy ő maga köz­ben mit gon­dol vagy mit tesz, az sen­kit sem érde­kel. Nincs ennél nyu­god­tabb hely a vilá­gon! Ő pél­dául annyira bele­jött a szín­ját­szás­ba, hogy a világ bár­mely táján ott­hon érzi magát, az Indo­néz szi­get­vi­lág­ban épp­úgy, mint Mada­gasz­ká­ron vagy Kubá­ban. Az öreg elgon­dol­ko­dott ezen. Illetve… hiszen már mond­tam! Nem volt még öreg, talán negy­ven éves lehe­tett, ami­kor talál­koz­tak. A délafrikai utazó azon­ban még nála is fia­ta­labb volt, mind­össze har­minc­egy éves. És már nagyobb utat tett meg, mint ő. De nem is ez volt az érde­kes. Sok­kal inkább az, hogy köz­ben meg­ma­radt annak, aki volt. Ez vég­képp meg­győzte az ükapá­mat: itt van a he­lye a Kár­pát-me­den­cé­ben. Meg aztán – foly­tatta a lány, és hosszú idő után elő­ször elmo­so­lyo­dott – arra gon­dolt, hogy ha az itte­nie­ket vala­mi­lyen ellen­áll­ha­tat­lan vágy ker­geti sza­na­szét a világ­ba, akkor nyil­ván az ő utó­dai sem fog­nak örökre itt marad­ni. Előbb-utóbb majd csak vissza­tér­nek Tasmániába.

Júlia elhallgatott. Alfonz még min­dig a tér­ké­pet néz­te, az ujját végig­húzta az útvo­na­lon, mintha az érin­tés köz­vet­len­sége által kívánt volna meg­győ­ződni a tör­té­net iga­zá­ról.

–  Most már értem – mondta.

–  Valóban érted?

–  Legalábbis bizonyos dolgokat. Pél­dául azt, hogy mi bajod volt a bo­ro­zó­ban, ami­kor Tasmánia szóba került.

–  Félek, hogy még mindig nem érted – mondta Júlia. – Amint te is hal­lot­tad, a nagy­papa rövi­de­sen haza­u­ta­zik, apám­mal együtt.

–  Igen, hallottam. De mi az, hogy haza?

–  A nagypapa nem jön vissza – mondta a lány. – Még min­dig nem érted?

Alfonz elveszítette a türel­mét. – Ami sok, az sok! – mond­ta. – Mit keresne a nagy­pa­pád egy­ál­ta­lán Tasmániában? – kér­dezte inge­rül­ten. – Hiszen még soha­sem járt ott! Rend­ben van, zarán­dok­útra készül. Őrült­ség ugyan, de ezt még meg­ér­tem. De hogy ott marad, az kép­te­len­ség!

–  Úgy látszik, a nagypapa téve­dett – álla­pí­totta meg szo­mo­rúan a lány. – Pedig reg­gel még azt hittem…

–  Reggel még! – vágott közbe Alfonz. – Reg­gel még én sem így kép­zel­tem el a mai estét!

–  Kicsit több megértést vártam tőled – mondta Júlia. – Olyan nehéz meg­ér­te­ni, amit mon­dok?

–  Nem, dehogy – legyintett Alfonz. – Nem meg­ér­teni nehéz. Csak éppen nem szá­mí­tot­tam rá, hogy estére egy bolon­dok házá­ban fogok kiköt­ni! Már meg­bo­csáss, de hir­te­le­né­ben ez a szó sza­ladt ki a szá­mon.

–  Talán nem véletlenül. A nagy­papa volt már ott is.

–  És most a fejébe vette, hogy vissza­uta­zik Tasmániába – mondta Alfonz. – Vagyis inkább oda. Ha egy­szer nem járt még ott!

–  Nem most vette a fejébe. Évek óta készül az útra. Anyám­nak már nem lehet gye­re­ke. Apám meg sze­reti őt, tehát nem fog másik asszonyt hozni a ház­ba. Test­vé­rem nincs. A játszma véget ért.

–  És az apád? – kérdezte Alfonz. – Ő mi­ért megy vele?

Most már a lány is elveszítette a türel­mét. – Egy het­ven éves embert még­sem lehet csak úgy egye­dül elen­ged­ni! És ki men­jen vele, ha nem a fia? A szer­tar­tá­so­kat csak ők ket­ten isme­rik. Külön­ben meg magad is lát­hat­tad, hogy az apám egy­ál­ta­lán nem örül ennek az uta­zás­nak. De hát mit tegyen? Kény­te­len elutazni vele, és ott is marad, amíg a nagy­papa meg nem hal. De ha tudsz valami jobb meg­ol­dást, mondd csak el! Mi már évek óta nem tudunk semmi oko­sat kita­lál­ni!

–  És az apád? – ismételte meg Alfonz vala­mi­vel csen­de­seb­ben a kér­dést.

–  Miért kell a nagypapának elutaz­nia? Elvégre az apád a nem­zet­ség utolsó férfi tag­ja. Elég, ha ő el­uta­zik majd egy­szer.

–  A dolog nem ilyen egyszerű – rázta meg a fe­jét a lány. – Az ősök fur­csán véle­ked­tek erről. Sze­rin­tük a halál… Nem – sza­kí­totta félbe magát –, ezt hosszú lenne elma­gya­ráz­ni. Legyen elég annyi, hogy nálunk a nem­zet­ség­hez való tar­to­zás­nak elő­fel­té­te­le, hogy az ille­tőt egy saját nem­zet­ség­hez tar­tozó temesse el a ha­lála után. S mivel a szer­tar­tá­so­kat csak fér­fiak ismerik…

–  De hát ez abszurdum! – mondta Alfonz. – Ez nem elő­fel­té­tel, hanem utó­fel­té­tel, akár­hogy néz­zük is!

–  Én mondtam, hogy az időről más fogal­maik van­nak, mint nekünk.

–  Itt nemcsak az időről van szó! Ez logi­kai­lag is kép­te­len­ség! A nagy­pa­pád csak akkor lesz majd iga­zán tasmániai, ha az apád már elte­mette őt?

–  Tudom, hogy ez furcsa – tárta szét a kar­ját a lány –, de pon­to­san így van. Egyéb­ként azt is mond­tam, hogy jobb ha a lo­gi­kát is fél­re­te­szed egy idő­re.

–  Azt hiszem, kezdem érteni – mondta Alfonz, ki tudja hányad­szor ezen az estén. – De azért van vala­mi, amit még most sem értek. Rend­ben van, Tasmániába el lehet jut­ni. De ott a szi­ge­ten mi lesz? Merre indul­nak útnak?

–  Hazafelé.

–  Épp ez az! – mondta Alfonz. – Közel száz­negy­ven év után nehéz egy bizo­nyos helyet meg­ta­lál­ni. Főképp annak, aki még soha­sem járt ott. Hiszen az embe­rek már rég nem élnek!

–  Vannak állatok és növények – felelte Júlia. – Épp elég raj­zot lát­tál! Mit gon­dolsz, miért készül­tek?

–  Talán az állatok is kihaltak már azóta – mondta Alfonz. – És per­sze a nö­vény­zet sem a régi.

–  Vannak patakok és hegycsúcsok – foly­tatta a lány.

–  És van vízi erőmű, folyamszabá­lyo­zás, bányá­szat – mondta Alfonz.

–  Hagyjuk abba! Nekem már semmi közöm az egész­hez, de azért én is oda­ta­lál­nék.

–  Te?!

–  Tudom – mondta lemondóan a lány –, már a szi­ge­tet is elnyelte a ten­ger. De az égbol­tot talán még meg­hagy­ták olyan­nak, ami­lyen volt.

Alfonz még egy pillantást vetett előbb Júliá­ra, aztán a tér­kép­re, majd vissza­ment az ágy­hoz, és kényel­me­sen ledőlt, mintha csak ott­hon lett vol­na. – Te is velük fogsz men­ni? – kér­dez­te.

–  Nem. Én itt maradok.

–  De azért megfordult a fejed­ben, ugye?

Alfonz nem kapott választ. Egy dara­big még várt, aztán ciga­ret­tára gyúj­tott, és a gyer­tyá­val ját­sza­do­zott; oldalt a meg­fa­gyott viaszt letör­te, és aprán­ként vissza­do­bálta a ka­nóc mel­lé.

–  Most én kérdeznék valamit – kezdte Júlia. – Ki volt az a lány, aki vacsora köz­ben eszedbe jutott?

–  Lány? – Alfonz még mindig a gyer­tyát bab­rál­ta. – Miből gon­do­lod, hogy egy lányra gon­dol­tam.

–  Nézd – mondta Júlia –, két dolog most már egé­szen nyil­ván­va­ló. Az egyik az, hogy neked csap­ni­va­lóan rossz a me­mó­ri­ád.

–  Valóban rossz – mondta Alfonz. – Habár a nagy­pa­pád­nak más volt a véle­mé­nye.

–  Ez a másik. Ő ugyanis soha­sem dicséri mások emlé­ke­ző­ké­pes­sé­gét. Ez volt az első eset, hogy ilyes­mit hal­lot­tam tőle. S ahogy az apám­mal össze­néz­tünk egy pil­la­nat­ra, a sze­mé­ből úgy lát­tam, hogy ő sem hal­lott még ilyes­fajta dicsé­re­tet az apjá­tól. Szó­val bizo­nyos dol­gokra nagyon is pon­to­san emlék­szel. S ugyan mi lehet az, ami ilyen mély nyo­mot hagy vala­ki­ben?

–  Lehetne éppen más is – mondta Alfonz.

–  Valóban lehetne – mondta a lány. – De én utá­na­szá­mol­tam, mind­össze tizen­há­rom éves vol­tál akkor.

–  És?

–  És nem valami kellemetlen élményre emlé­kez­tél vacsora köz­ben. Hidd el, azt ész­re­vet­tem vol­na. Épp ellen­ke­ző­leg! Habár az a mód, aho­gyan vissza­em­lé­kez­tél rá…

–  Értem – szakította félbe Alfonz –, de ha lehet, ne beszél­jünk most arról a lány­ról. Inkább mesélj még vala­mit.

–  Ahogy gondolod. Mire vagy kíván­csi?

–  Gondolom, mítoszaitok is vannak.

–  Vannak – mondta Júlia. – Igaz, én csak egy töre­dé­kü­ket isme­rem. Tudod, a mí­to­szok között is van­nak olya­nok, ame­lye­ket mi nők nem ismer­he­tünk. Azt hiszem, azok a leg­ér­de­ke­seb­bek.

–  Ez csak természetes – nevetett Alfonz. – Ha ismer­néd őket, akkor már nem vol­ná­nak olyan érde­ke­sek.

–  Nem egészen – mondta a lány. – Az egyik ilyen mítoszt vélet­le­nül isme­rem. Vagyis hát… nem egé­szen vélet­le­nül.

–  Elmesélte a nagypapád?! – kér­dezte Alfonz meg­le­pet­ten. – Félek, hogy ezért még hara­gudni fog­nak rá az ősei – tette hozzá nevet­ve.

–  Ugyan, hová gondolsz! Nem mesélte el. Egy­sze­rűen csak isme­rem.

–  És miről szól az a mítosz?

Júlia felhúzta a lábát az ágy­ra, majd félol­dalt for­dult és kinyúj­tot­ta, aztán lefe­küdt Alfonz mel­lé, és mesélni kez­dett:

– A kezdet kezdetén két Hold volt az égen…