Kósa Sándor

Mexikói anzix

(2002. február–március)
34.

Útközben (Zacatecas–Durangó, és egy kicsit fel észak­nak, Parral felé) Megint elém tárul a szé­les hori­zont, fent az égen, meg­le­pe­tés­re, fehér fel­hők úsz­nak, mint óri­ási nap­er­nyők, men­te­sí­te­nek a tűző nap­sü­tés­től. Az úton egye­dül szá­gul­do­zom, a nyi­tott abla­kon át hal­lom a kere­kek egyen­le­tes sur­ro­gá­sát. Ugyan­úgy, mit Nor­vé­giá­ban az Észak-fok elérése után, itt is azt érzem, fél­idő­höz érkez­tem, innen már csak vissza­felé vezet az út.

Durangó a hegyek lábánál terül el, ide­á­lis tere­pet nyújtva a wes­tern­fil­mek hát­te­re­ként, amit Holly­wood ki is hasz­nált, a har­min­cas évek­től kezdve sok film for­gott itt és a kör­nyé­ken.

A fékpofák blokkolják a kere­ke­ket, ékte­len csi­kor­gás hal­lat­szik, (nincs a Tsurun blok­ko­lás­gát­ló, vagy én kap­csol­tam ki aka­rat­la­nul is, de ez kevésbé való­szí­nű: egy tábla mel­lett sik­lot­tam el, rajta a fel­irat: TROPICO DE CANCER: Rák­té­rí­tő. Ami­kor vissza­ülök a kocsi­ba, akkor veszem ész­re, hogy a bal első kerék­től pár cen­tire egy isme­ret­len kúszó­nö­vény tüs­kés szára fek­szik.

Durangó, western film ide vagy oda, nagy csa­ló­dás. Mint egy jelen­ték­te­len mező­vá­ros. Kóvály­gok a for­ga­lom­ban, pénzt vál­tok és tan­ko­lok. A vá­ros szé­lén, A Guadianan park­ban, amely egy bota­ni­kus kert, kedély­ál­la­po­tom hely­re­áll, a bejá­rat tár­va-nyit­va, sehol sen­ki, hosszú ideig bolyon­gok a fák, virá­gok között. A sé­tá­tól meg­éhe­zem. Durangó Rózsa­domb­ján egy mel­lék­ut­cá­ban lepar­ko­lok, és a kocsi­ban kényel­me­sen meg­ebé­de­lek. Tőlem balra az utca­sar­kon egy beton­koc­kák­ból össze­ál­lí­tott luxus­villa ter­pesz­ke­dik, sötét­barna cse­re­pek­kel kira­kott lapos tetők teszik a lát­ványt elfo­gad­ha­tó­vá, mel­lette egy kisebb méretű rózsa­szí­nűre fes­tett ház áll, amel­lett egy szürke és sötét­zöld színű ele­mek­ből össze­ra­kott lakó­épü­let húzó­dik. Min­den épí­té­szeti elem arról tanús­ko­dik, hogy első a biz­ton­ság, nin­cse­nek utcára néző abla­kok, lehet, hogy a ró­zsa­színű ház mell­védje mögül egy lát­ha­tat­lan mes­ter­lö­vész figyeli las­sú, meg­fon­tolt étke­zé­se­met, ami elég hosszú ideig tart.

Amikor végzek az evéssel, még kora dél­után van, észak­nak for­du­lok, Parral városa felé, ahol Pancho Vil­lát a he­lyi föld­bir­to­kosok a húszas évek ele­jén a sa­ját kocsi­já­ban lőt­ték szi­tá­vá, de a város túl messze van ahhoz, hogy még söté­te­dés előtt vissza­ér­jek Zacatecasba. Meg­for­du­lok, de még előbb készí­tek egy fény­ké­pet.