P. Szabó Mária

Király születik

5. Nádorfehérvár

Lassan teltek a napok, hetek, és a fiú egyre töb­bet tanult az apja tár­gya­lá­sai során. Ész­re­vet­te, hogy az úr akkor is ked­ves, ha éppen ellen­sé­gé­vel tár­gyal, sőt talán ilyen­kor még job­ban vigyáz udva­rias sza­vai­ra. Ha kér vala­mit, előbb ad, ekkor azután kéré­sét nem tud­ják eluta­sí­ta­ni. Az ilye­nek és egyéb hason­ló­sá­gok nagy fon­tos­ság­gal bír­tak egy leendő nagyúr szá­má­ra. Mert belőle két­ség­te­le­nül az ország első embere lesz. Ezt tud­ta, meg­jó­sol­ták, bár a jós­lat­nak sokan nem hit­tek, Mátyás min­den sza­vát igaz­nak gon­dol­ta.

A fiú sokat gondolkodott és álmo­do­zott. Mint min­den hasonló korú, sze­rette a fér­fias dol­go­kat, sze­re­tett vív­ni, vere­ked­ni, lab­dát dobál­ni, és sze­re­tett a lányok­kal incsel­ked­ni. Mégis igye­ke­zett azo­kat a kü­lön­le­ges sza­bá­lyo­kat betar­ta­ni, ame­lyek kor­lá­to­kat szab­tak min­den­nap­jai­nak. Veze­tőt akar­tak belőle nevel­ni, és ő kö­te­les­ség­sze­rűen cse­le­ke­dett. Estén­ként, ima után, ami­kor a bár­so­nyos ágy­nemű pró­bálta elnyelni az álom szá­má­ra, min­dig átgon­dolta a hát­ra­ha­gyott napot, mint a mait is. Ez a nap igen­csak érde­kes volt. Fur­csa beszél­ge­tést hal­lott.

–  Gergely uram! A gyerek sokat tanul, sze­rin­tem túl sokat is – hal­lotta anyja hang­ját.

–  Igen, asszonyom, de ő nem akár­mi­lyen gyer­mek. Neki a sok tanu­lás ter­mé­sze­tes. Nem fárad, és érdek­lő­dő.

–  Ez igaz, de még gyerek, játsza­nia is kel­le­ne! – mondta aggó­dóan az any­ja.

–  Soha nem volt gyermek. Születése pil­la­na­tá­tól elren­delt sorsa van, ehhez kellő erő­vel is ren­del­ke­zik. Lás­son a fiá­ban mást, asszo­nyom! Ő csil­lag, de most itt a föl­dön van ren­del­te­té­se! – erős­kö­dött a szer­ze­tes.

Most ezeken a szavakon gondol­ko­dott, nem értette jelen­té­sü­ket. „Ki lehe­tek én?", tette fel a kér­dést most elő­ször. Egy­szerű ember, óh, mennyire is kívánta ezt! A má­sik pil­la­nat­ban fele­lős nagy­ság. Könyör­te­le­nül fárasztó sors. Érezte ezt már most, kis gyer­mek­ként, és esti imá­iba beivó­dott a kér­dés. A feje zúgott, gon­do­la­tai olyan mély­sé­ge­ket keres­tek, ame­lyek elér­he­tet­le­nek.

–  Miatyánk, ki vagy a mennyek­ben! Mutasd meg az utat! Mi végre jöt­tem a világ­ra? -szinte hal­lotta a vá­laszt is, de az min­dig más és más volt.

–  Azért, hogy becsületes ember légy fiam!

–  Azért, hogy sokat játssz a többi gye­rek­kel!

–  Azért, hogy tanulj sokat, fiam! Kerüld a hív­sá­gos szó­ra­ko­zá­so­kat!

Hiába is törte fejét, nem tudott okos len­ni. Így azután mikor melyik inte­lem tűnt erő­sebb­nek, úgy ját­szott, tanult.

*

–  Jó reggelt, úrfi! Kifelé az ágy­ból! – kia­bált nagy hang­gal Hunyadi kiseb­bik fiá­ra.

Az álmosan mocorgott egy keveset, majd lelé­pett az ágy előtti med­ve­szőr­re. Hideg volt a kő­fa­lak között, holott már itt volt a tavasz, már­cius vége, hol­nap­tól ápri­lis. Dider­gett az ingé­ben, még a hangja is resz­ke­tett, ami­kor vála­szolt az apjá­nak.

–  Igen, uram! Igyekszem.

Gyorsan magára kapkodta vékony bőr­ru­há­ját. Meg­ka­parta haját, kidör­zsölte sze­mét, már kész is. Mit akar­hat apja ilyen korán megint?

–  Beszélnünk kell, fiam! – nézett rá türel­met­le­nül Hunya­di.

–  Már itt vagyok, apám!

–  Gyere, sétáljunk egyet!

Egy darab kenyérlepényt és sajtot nyo­mott a ke­zé­be. Mátyás jó étvággyal rág­csálta a friss kecs­ke­saj­tot, de a szá­raz lepény­hez nem fűlött a foga, pró­bálta a bőr mel­lé­nye alá dug­ni, de apja ész­re­vet­te.

–  Mit csinál az úrfi? Amikor sokan éhez­nek a föl­de­ken, eldugja a lepényt? Milyen úr az, aki így paza­rol?

Semmilyen, mondta volna a fiú, de inkább hall­ga­tott.

–  Üzenet jött az udvarból, lassan itt a tö­rök ismét, Fehér­vár alatt. Össze kell szedni a sere­get. Segí­te­ned kell a le­vél­írás­ban. És sor­ban jön­nek a köve­tek is, tol­má­csolni való is lesz bőség­gel. Fogod bír­ni?

–  Fogom! – ásított közben egy nagyot Mátyás.

A szoba már ragyogott a beve­rődő nap­tól. Az egyik leg­fé­nye­sebb helyi­ség az övé. László szo­bá­ján kell keresz­tül­jön­nie, ez is tet­szik, hogy az ő la­kó­szo­bá­ján nem jár­kál át sen­ki. Igaz, kisebb, mint a báty­jáé, de a sa­rok­ban van, így két oldal­ról kap fényt, és ettől mód­fe­lett han­gu­la­tos. A szo­bát a közé­pen álló fara­gott nagy asz­tal ural­ja, szé­kek­kel. Magas tám­lás szé­kek, sosem értet­te, miért, mert szinte elvész a tám­lák mel­lett. Van még benne két láda, igazi fény­űzés, egyik a ruhái­nak, másik a sa­ját kin­csei­nek. Parittya, köny­vek, labda és min­den­féle haszon­ta­lan esz­köz. A fa­la­kon lógó med­ve-, róka-, szar­vas­bő­rök pró­bál­ják a hide­get kint tar­ta­ni. Fala­zott kan­dal­ló, körü­lötte a ren­ge­teg gyer­tya, mécses tette tel­jessé a kényel­met.

–  Kerengünk egyet, apám? – fordult kíván­csian az öreg felé, bár ma reg­gel vala­hogy semmi kedve nem volt a szo­bá­já­ból kilép­ni.

Gondolkodós napja lenne, ha enged­nék, de nem lehet, mert itt a fel­adat. Az utóbbi idő­ben, ahogy gyűl­tek a Hunya­diak ellen­sé­gei, egyre töb­bet kel­lett szót for­dí­ta­nia. Hiába eskü­dött apja hűsé­get az új király­nak, Lász­ló­nak, gya­ra­po­dott a rossz­aka­ró­ja, így az úr las­san nem bízott már sen­ki­ben. Vitéz János is elállt mel­lő­le, magára maradt, ezért több a teher a gye­re­ken. Az Úr ezer­négy­száz­öt­ven­ha­to­dik esz­ten­deje rosszul kez­dő­dött a Hunyadi famí­liá­nak. Jó embe­rei a ki­rá­lyi hata­lom előtt haj­long­tak, és nem őne­ki. Min­den nap nehe­zebb lett az elő­ző­nél, las­san meg­ér­ke­zett a bizo­nyos­ság is. A tö­rök hatal­mas serege elin­dult az ország felé, kisze­melt zsák­má­nya a nádorfehérvári vár.

„Csapatok, csapatok... a ma­gyar hadak" – főtt a feje az ország kapi­tá­nyá­nak. Ha arra vár, hogy ara­tás után min­den­ki, aki­nek, muszáj és illik, elő­ál­lítja embe­re­it, akkor vége az ország­nak. Addigra fel­fal­ja, fel­ége­ti, föld­del egyen­lővé teszi a tö­rök sás­ka­had. Így azután jól tud­ta, nincs más lehe­tő­ség, mint saját arany­tal­lér­jait fel­hasz­nálva hadat szer­vez­ni. Hiába félt a nyu­gati világ, hiába ret­te­gett a pá­pa, a magyar kósza har­co­sok sem­mi­féle segít­sé­get nem remél­het­tek. Az Úr ezer­négy­száz­öt­ven­ha­to­dik éve június havá­nak har­ma­dik nap­já­tól egy fény­csóva szállt az égen kelet felé, mutat­va, jelez­ve, hogy eljött a vég­íté­let ide­je. Hunyadi elszán­tan ter­ve­zett, nem enged­hető a török hor­dák kezére a nádorfehérvári vár, léte meg­ha­tá­rozza az egész jövő­beni har­co­kat. A he­lye, a vízi út, mind meg­fe­lelő lehe­tő­ség a tö­rök szörny­nek az után­pót­lásra vér­szom­jas vonu­lása során. Akkor való­ban vége leend a magyar nép­nek.

–  Szilágyi uram, hány főre lesz szük­ség bent a vár­ban? – szólt egyik alka­lom­mal a hatal­mas lovag­te­rem­ben fele­sége báty­já­hoz, az ala­csony, vékony­don­gá­jú, de kemény köté­sű, szi­gorú gon­dol­ko­dású Szi­lágyi Mihály­hoz. Mátyás is ott tar­tóz­ko­dott, és csend­ben figyelte nagy­báty­ját. Sunyi ember, gon­dol­ta, ahogy feke­tén vil­logó sze­meit vizs­lat­ta. Tanulta a pá­los szer­ze­tes­től, „az, aki gyak­ran pis­log, és nem néz a sze­medbe beszéd köz­ben, sunyi ember". Ilyen és sok hasonló böl­cses­ségre okí­tot­ták. Arra is, hogyan kell ellen­ség­ből bará­tot csi­nál­ni, hogyan kell a ba­rát éber­sé­gét elal­tat­ni, aka­ra­tát keresz­tül vinni ott is, ahol senki más nincs, aki hason­lót akar­na.

–  Legalább hétezer főre van szük­sé­günk a vár­ban. Ennyi ember a harc­hoz is hoz­zá­fér sor­já­ban – mor­fon­dí­ro­zott han­go­san Szi­lágyi, miköz­ben kezébe fogta a ha­tal­mas boroskupát.

–  Rendben! Mátyás – szólt oda fiá­hoz –, leve­let kell írni a ki­rály­nak. Sür­ge­tő­sen segít­sé­get kell kül­de­nie.

Az íróállvány ott állt a ha­tal­mas ablak előtt, a fia­tal csa­ládi írnok gyor­san és ügye­sen for­málta a be­tű­ket, szőtte a sza­va­kat. Nem sok idő telt el, ami­kor már csak a pe­csét elhe­lye­zése vára­tott magá­ra. De meg­tör­tént ez is, és a futár sebes lépé­sekre sür­get­hette lovát.

–  Fiam, nem sok jót gondolok erről az évről. A te hol­lód is gyak­rab­ban jár erre­fe­lé. Ész­re­vet­ted?

–  Igen apám! – Mondhatta volna az apjá­nak, hogy rend­sze­re­sen jön, odaül az ablak szé­lé­re, és moz­du­lat­lan szem­mel figye­li. Beszél­hetne az orosz­lá­nok­ról, kik­kel rend­sze­re­sen talál­ko­zott álmá­ban, és mikor végig­si­mí­totta sző­rü­ket, olyan erőt érzett, mintha nem is ember­ből len­ne, hanem leg­alábbis kőszik­lá­ból. Nem értette eze­ket a tör­té­né­se­ket, de érezte min­den apró zsi­ge­ré­ben, hogy fon­to­sak.

Lassan eltelt a tavasz, ez alatt gyak­ran talál­ko­zott Kapisztrán János szer­ze­tes­sel is, aki rend­sze­re­sen emle­gette jós­la­tát.

–  Király leszel, majd meglátod! – nézett rá tisz­te­let­tel.

*

A nagydarab, ezerráncú ferences szer­ze­tes az Alföldön hir­dette az igét, gyűj­tötte a had­nak valót a török ellen. Keresztje alá nyárra már több mint har­minc­ezer fel­so­ra­ko­zott az ország leg­sze­gé­nyebb­jei­ből. Miköz­ben a bá­rók csak egy­más­sal és főleg Hunyadi ellen acsar­kod­tak, közü­lük mind­össze egyet­len­egy, neve­ze­te­sen Korogyi János macsói bán vezette kato­náit sege­de­lem gya­nánt. A tö­rök majd szá­zez­res hatal­mas sere­gé­vel Nádorfehérvár felé tar­tott, magyar hon­ban pedig leg­in­kább a szinte hon­ta­lan, éhező embe­re­ket fűtötte csak haza­sze­re­tet.

Azután egyszer, egy szép nyári napon, az év június havá­ban harang­szó verte fel dél­idő­ben a ke­resz­tény vilá­got. Bimm-bamm, bimm-bamm, bimm-bamm, zúgott a harang keresz­tül az orszá­gon. „Jel adas­sék min­den hívő­nek, hogy imái­val segít­sék azo­kat, akik a tö­rök ellen har­col­nak!" – kiál­totta a pápa szét a vi­lág­ban, és ekkor­tól lőn, hogy a magyar har­co­so­kat min­den­felé imá­val buz­dí­tot­ták a győ­ze­lem­re, harcra és mind­ha­lá­lig kitar­tás­ra. Mátyás min­den déli harang­szó­nál imád­kozni kez­dett, az ő teste is meg­fe­szült az óri­ási hit­től. Külö­nö­sen éber pil­la­na­tai­ban tud­ta, a magyar nép segít­ségre vár. Csa­ládi legen­dák sze­rint Árpád csepp­nyi vére folyt erei­ben, minek­utána azt rebes­get­ték, apja netán Zsig­mond király leszár­ma­zott­ja. Ez köte­lezte őt, s a hit, hogy maj­dan ten­nie kell, min­den egyes imá­val erő­sebb volt ben­ne. De most itt volt a vég­ve­szély, és a fel­adat a ma­gyar nem­zet főka­pi­tány­ára hárult.

Július elejére a török felvo­nult a vár­ral szem­ben. Hatal­mas szí­nes sát­rak tet­ték moz­gal­massá a szá­raz­ság­tól arany­szín­ben vil­ló­dzó tájat, piláf illata töl­tötte meg estén­ként a leve­gőt. Baltoglu admi­rá­lis hajó­gá­tat épí­tett a Du­nán, majd július negye­dik nap­ján meg­in­dult az ost­rom. A gyenge vár­fa­la­kat a kons­tan­ti­ná­po­lyi nagy csá­szár­nak becé­zett kővetőmozsarak, mind a hét, azon kívül huszon­két ost­rom­ágyú és több száz kisebb ágyú kezdte szag­gatni szer­te­szét, addig, míg röpke tíz nap eltel­té­vel a falak már csak a föl­det takar­ták rom­ja­ik­kal. Kong­tak a haran­gok, és egyre éhe­sebb gyo­mor­ral imád­koz­tak a vár­vé­dők. Mehmed jól gon­dol­ta, a dunai hajó­zár­ral min­den után­pót­lás­tól elzárja a sze­ren­csét­le­ne­ket, lelke már előre örült annak a véres jövő­nek, ami­kor lemé­szá­rolja az elgyen­gült, kiéhe­zett sere­get.

A Duna lehetett az egyetlen szabad út az éle­lem szá­má­ra, ha nem rin­ga­tott volna a ha­ra­gos víz két­száz, vas­tag lánc­cal össze­kö­tö­zött török hajót. Ez a sok­szí­nű, félel­me­tes gát azon­ban még a rep­kedő madár útját is elzár­ta. A ma­gyar főka­pi­tány, kinek gúny­neve – Átko­zott Jankó – min­den pil­la­nat­ban ott moraj­lott a törö­kök negé­des szá­ján, jól tud­ta, vagy ren­det vág­nak az ellen­sé­ges hajó­ha­don, vagy elvész a csa­ta, a vár, vele együtt az ország jövője is temetve lészen. Így azután elhang­zott a pa­rancs: a magyar hajók, dereg­lyék, szerb saj­kák gyors ütem­ben pró­bál­ták áttörni a lánc­cal lepe­csé­telt védel­met. Hosszú álló­há­ború kez­dő­dött a két csa­pat között. Órák tel­tek el – éppen öt –, mikorra a víz vörös­lött a kiömlő vér­től, a part olda­lán a mező is piros tuli­pá­nos rétté vál­to­zott, fürge halak már tele has­sal indul­tak nyu­go­vó­ra, mikor a ma­gya­rok újult erő­vel ráron­tot­tak a török­re, szer­te­széj­jel szag­gat­ták a vas­lán­co­kat, tűzbe borí­tot­ták hajói­kat. Min­den­felé halál­hör­gés, „Al­lah, Allah segíts", de már az út nyi­tott volt a vár felé. Éppen július tizen­ne­gye­di­két írtak, a nap per­zselt az égen, vil­ló­dzott a forró leve­gő, az éme­lyítő vér- és izzad­ság­szag elte­mette a vízi illa­to­kat, a dél­idő­ben meg­szó­laló harang­szó azon­ban vidá­mab­ban repült a le­ve­gő­ben. Ám nem volt még itt az idő az örömködésre. A tö­rök sereg félel­me­tes túle­reje nem sok jóval kecseg­tette a har­coló magya­ro­kat. Pár nap pihe­nés kez­dő­dött, utat adva a tom­boló pes­tis­nek és egyéb károk­nak, melyek a tét­len csa­pa­to­kat fenye­get­ték. Máso­dik Mehmed biz­tos volt a győ­ze­lem­ben, „ne­he­zeb­ben ugyan, de elnyer­jük, amit aka­runk", mond­ta, és kiadta a paran­csot július huszon­egye­dik nap­ján a tá­ma­dás­ra. Reg­gel indult a török hor­da, elöl az alja népe, majd a szpá­hik és jól fel­fegy­ver­zett jani­csá­rok. A vár­ban is erő­sí­tet­ték izmai­kat a véde­lemre szánt erők, meg­toldva a fő­ka­pi­tány csa­pa­tán kívül négy­ezer keresz­tes har­cos­sal, a túl­erő hatal­mas nyo­má­sá­nak azon­ban nem tud­tak ellen­áll­ni, néhány óra után fel­ad­ták a vá­rost, éjfél után már a vár falai között folyt a harc. Hama­ro­san öt török zászló lobo­gott a vár csú­cso­sabb része­in, büsz­kén hir­det­ve, hogy kitű­zői immár pasák let­tek és bősé­ges juta­lom­mal gaz­da­gab­bak. Hunyadi har­co­sa, Dugovics Titusz saját éle­tét tette fel a ló­far­kas zász­ló­val szem­ben, mikor is a törö­köt caf­rang­já­nál meg­fogva magá­val rán­totta a mély­be. A hős úgy nézett far­kas­sze­met a halál­lal, hogy semmi esé­lye sem volt a győ­ze­lem­re. Teste ezer darabra sza­kadt, de a török zászló is elme­rült. Az éjszaka vér­áz­tatta talajjá vál­toz­tatta a vár föld­jét, a halot­tak egy­más hegyén-há­tán feküd­tek, már a ke­se­lyűk is javá­ban ott köröz­tek, ám mikorra a haj­nal vöröslő lepe­dő­vel borí­totta be az eget, a vé­dők győz­tek a beto­la­ko­dók felett.

A két sereg megfáradt katonái pihe­nésre készül­tek. Nem volt már erő, éppen csak a hit, mely kel­lett a végső győ­ze­lem­hez. Ezzel fel­sze­rel­kezve a ke­resz­te­sek nem hagy­ták abba a har­cot, Kapisztrán János­sal az élen meg­in­dult a kü­lö­nös sereg a török tábor felé. A harc pedig rövid pihe­nés után foly­ta­tó­dott. Nem volt ebben már semmi tak­ti­ka, a har­co­ló­kat csak a belső hang fűtöt­te. Hunyadi sem tehe­tett mást, nehéz­lo­vas­sá­gá­val táma­dásba len­dült, elfog­lalta a jól fel­sze­relt ellen­sé­ges ágyú­ál­lá­so­kat, és hatal­mas golyó­bi­sa­ik­kal hátbatámadta a törö­kö­ket. Hiába indult harcba a szul­tán különcsapata, az ötezer főből álló, jól kép­zett jani­csár­se­reg, hiába kezd­ték meg a har­cot a par­tot védő szpá­hik mind a négyez­ren, a tö­rö­kök bénán kava­rog­tak az ese­mé­nyek köze­pet­te. Mehmed szul­tán is csa­tába keve­re­dett, de hama­ro­san egy magyar nyíl­vessző lete­rí­tet­te. Így tör­tént, hogy még aznap éjszaka folya­mán, lógó fej­jel és csend­ben haza­in­dult a hódító sereg. Más­nap haj­nal­ban a las­san fel­kelő nap már csak egy szí­nes hul­la­he­gyek­kel borí­tott terü­letre vet­hette suga­ra­it.

A magyarok győzelmét zúgták a ha­ran­gok keresz­tül a vilá­gon, a déli könyörgő ima a hála­adás imája lett. Hunyad várá­ban pedig bol­do­gan és türel­met­le­nül vár­ták a győz­tes kapi­tányt.

Nem sokkal a nagy győzelem után fer­tőző bűzt oká­dott a leve­gő. A ma­gyar tábor­ban elkezd­tek a ka­to­nák hul­la­ni, mint a legyek, mintha nem bűn­hőd­tek volna ele­get a csata során. Maga Hunyadi is egyik pil­la­nat­ról a másikra azt vette ész­re, hogy az, amit az ég meg­kí­mélt az elmúlt hetek­ben, most hir­te­len az enyé­szeté lesz. Lefor­dult lova hátá­ról, és alig pár nap múlva már halá­los ágyán búcsú­zott az őt körül­ve­vők­től. A bubópestis erő­sebb volt a szá­zez­res török szörny­nél, ez ellen az ország első vitéze nem véde­kez­he­tett. Ezer­négy­száz­öt­ven­hat augusz­tus havá­nak tizen­egye­dik nap­ján meg­adta magát a kér­lel­he­tet­len ellen­ség­nek.

–  Asszonyom! Asszonyom! Hírnök érke­zett a tá­bor­ból! – kia­bált Nagyhasú Kata­lin az asszo­nyá­nak. Erzsé­bet izga­tot­tan sie­tett a lovag­te­rembe a hír­nök foga­dá­sá­ra. Ilyen­kor szíve meg­telt izga­lom­mal és öröm­mel, mert hír jött sze­rel­me­tes urá­tól, most azon­ban nehe­zeb­ben vit­ték a lábai, mint egyéb­ként.

–  Szólj az úrfiaknak gyorsan! Jöj­je­nek ők is!

Ezt sem szokta, de mintha belülről irá­nyí­totta volna valami külön­le­ges erő, mely­nek enge­del­mes­kedni volt kény­te­len. Leült a ma­gas tám­lájú szék­be, két olda­lán fiai­val, vár­ta, hogy a hír­nök belép­jen, de annak nem volt sür­gős. Fekete ruhá­já­ban, fejét lehajt­va, las­san lépe­ge­tett a nagy­asszony elé. Nem kel­lett meg sem szó­lal­nia, a három ember így is tud­ta, rossz hírt hoz, olyat, amely meg­vál­toz­tatja az éle­tet ebben a hir­te­len sira­lom­házzá vált vár­ban.

–  Asszonyom! Hunyadi János tegnap átadta lel­két az örök­ké­va­ló­nak. Nem győz­ték le a tö­rö­kök, legyőzte a pes­tis.

A szavak nehezen törtek elő a férfi mell­ka­sá­ból.

Erzsébet erősen markolta székének kar­fá­ját, össze­szo­rí­tott száj­jal nézett maga elé, hason­lóan két fia is, sem könny nem hagyta el a sze­mü­ket, sem hang a szá­ju­kat.

Az úr földi maradványát némán helyez­ték örök nyu­ga­lomra a gyu­la­fe­hér­vári Szent Mihály-szé­kes­egy­ház­ban.