„Nagy szél kapott föl egyszer engem”

Április. Ilyenkor nálunk, az északi féltekén, általában tavasz van. Többnyire erre a hóra jut Húsvét ünnepe is, a tavaszi iskolai szünettel együtt. Tehát van minek örülnünk.

Egyben erre a tavaszi hónapra esik a Költészet napja is. Nagybetűvel írom, mert akik bevezették a magyarság legújabb kori mindennapjaiba, ünnepnek szánták. A vers, a gondolat, a szépség, a szeretet ünnepévé kívánták tenni istenáldotta magyar nyelvünk költőóriásának születésnapját. Még akkor is, ha egy időben a költészet világegyetemét szorgos szándékok proletárköltészeti programlírává akarták szűkíteni. A vers túlélte ezt is, a proletárköltő pedig mint költő halhatatlan. És sajnos, most már egyre inkább hallhatatlan is, holt és élő költőtársaival együtt. Az ünnep évről évre fakul, a vers pedig mind többek számára válik ismeretlen régiséggé, avítt fosszíliává. A világot vezérlő folyamatokkal lépést tartani igyekvő ember szoros napirendjében nem marad szabad hely a versnek. Talán már nem is kíváncsi rá. Az iskolai merítés hatása – ha ugyan volt neki hatása – gyorsan elmúlik, emberek milliói élik le az életüket úgy, hogy iskola után többé nem találkoznak a verssel, vagy ha találkoznának is, ügyesen elkerülik. A megélhetés, a felszínen maradás, az előbbre jutás, mások megelőzése, lenyomása, mindennapjaink parancsoló szükséglete nem kompatibilis a költészettel.

De mégis megáll az emberi kéz, amikor pedig már egy könnyed mozdulattal a kukába dobná a verset. Megáll a kéz, kicsit tétovázik, aztán visszarakja a polcra, hátha jó lesz még valamire.

Emlékezzünk meg hát ezen a napon a versről, vegyük elő a polcról, töltsük be a böngészőbe azt a félretett régiséget, ami hátha jó lesz még valamire, és adjuk át magunkat a költészet varázsánák. Legalább ezen a napon.

(b. i.)

*

József Attila

Április 11

A talló kalászait hányva
S a verebek közé belesvén
Nagy szél kapott föl egyszer engem
Hirtelen, áprilisi estén.

Gyerekeit kereste arra
S engem talált ott épp az utban.
Bömbölt, örült, s én mosolyogva
Rengeteg mellén elaludtam.

Vitt falvan, földeken keresztül,
Meghempergetett jó sárosra,
Cibálva és kacagva vitt egy
Pesti, csatakos külvárosba.

Az uccán vídám jasszok lógtak
S még vidámabban verekedtek,
Kiabáltak, kiabáltunk és
A jasszok végül berekedtek.

Mondom, valami nagy ünnep volt,
A hívek templomokba mentek
És reszketve, szomorú kézzel
Áldották őket meg a szentek.

S hogy a harangok búgtak, fölnőtt
A szívekben nagy, esti béke.
A gyilkos végzett emberével
S úgy menekült, kalaplevéve.

Reménységnek és tulipánnak
Kicsikis deszka alkotmányba
1905-ben ígyen
Iktattak be az alkotmányba.

A kártyás munkásnak fiúként,
S a szép, ifjú mosóasszonynak,
Ligetnek, sárnak, vágynak, célnak,
Fejkendőbe kötözött gondnak.

A szegényasszony rég halott már,
De fiát a szél el nem hagyja,
Együtt nyögünk az erdőn éjjel
S együtt alszunk el virradatra.

(1925. április 22.)

Forrás: http://www.mek.oszk.hu

MEK