Andor Csaba

Első szerelem

Madách és Fanni

Előszó

A Madách korai szerelmei című köny­ve­met magya­ráz­ko­dás­sal kezd­tem, és most sem tehe­tek más­ként. Azt ugyan ma már eldön­tött kér­dés­nek (és a Ma­dách-élet­raj­zot tekintve fon­tos elő­re­lé­pés­nek) tar­tom, hogy Massa Fanni volt a költő első sze­rel­me, ugyan­ak­kor az Emlékezés az első szerelemre című vers­sel kap­cso­lat­ban még min­dig van­nak kéte­lye­im, fenn­tar­tá­saim. Mert a vers bizo­nyos rész­le­tei azt sugall­ják, hogy a költő hosszabb távol­lét után haza­térve szem­be­sül sze­rel­mé­nek az eskü­vő­jé­vel, ami­ből logi­ku­san követ­kez­nék, hogy a pesti egye­temi tanul­má­nyok idő­sza­ká­ról lehet csak szó, és a szü­lői ház elha­gyá­sá­nak körül­mé­nyei is ezt jel­zik:

Száz merész terv hívott, hogy kivánjam
Menni kell, merre a lé­lek űz hajt
’S csen­de­sen gon­dol­tam csak magamban:
Lányka bol­dog, aki bóldogít majd.

Márpedig Fanni már régen elhagyta Alsósztregovát, s első gyer­me­kei is meg­szü­let­tek, ami­kor Madách meg­kezdte egye­temi tanul­má­nyait Pes­ten, koráb­ban pedig soha­sem volt huza­mo­sab­ban távol az ott­ho­ná­tól.

Arra nézve sincs adatom (a megfe­lelő anya­köny­vek átvizs­gá­lása sem hozott ered­ményt), hogy Fan­ni­nak való­ban lett volna egy korán elhunyt kis­test­vé­re, aki­nek a te­me­té­sé­ről az Emlékezés az első szerelemre című vers­ben szó van. Nem tar­tom tehát kizárt­nak, hogy maga Madách is bizony­ta­lan volt, s oly­kor vál­to­zott a véle­mé­nye arról, ki is volt „va­ló­já­ban” az első „iga­zi” sze­rel­me. Ugyan­ak­kor több rész­let is amel­lett szól, hogy a vers még­is­csak Fan­ni­ról szól! Ugyanis az egye­temi évek alatti haza­té­ré­sek (tava­szi és nyári szü­ne­tek) alkal­má­val egyet­len olyan házas­ság­kö­tés sem tör­tént Alsósztregován (sem a kato­li­ku­sok, sem az evan­gé­li­ku­sok köré­ben), ahol az ará­nak néhány évvel koráb­ban meg­halt volna egy kis­öccse, olyan sze­mély tehát egy­ál­ta­lán nin­csen, akire a vers min­den állí­tása érvé­nyes len­ne. Mivel Madách szá­mos sze­relmi ver­sé­nek átdol­go­zása során utóbb meg­vál­toz­tatta az érin­tett hölgy nevét, ezért ebben az eset­ben sem zár­hat­juk ki annak a lehe­tő­sé­gét, hogy az egy­kor meg­írt, korai sze­rel­mé­nek emlé­két idéző versbe utóbb olyan rész­le­tek kerül­tek, ame­lyek már egy másik sze­méllyel vol­tak kap­cso­la­to­sak.

Ami biztos: az Egy látogatás c. vers Fanni kései (min­den való­szí­nű­ség sze­rint 1862-es) fel­ke­re­sé­sé­ről szól. Az elbe­szé­lés tanú­sága sze­rint a gyer­mek­kori érzé­sek a kései talál­ko­zás alkal­má­val is maguk­kal ragad­ták a köl­tőt: a nem egé­szen kilenc éves kis­fiú sóvár­gása 30 év múl­tán – a vers sze­rint –, sok-sok sze­re­lem és egy házas­ság elmúl­tá­val is csil­la­pít­ha­tat­lan, egy nála hat évvel idő­sebb, idő­köz­ben 15 gyer­mek­nek éle­tet adó nő iránt. Ezek a tények önma­guk­ban is érde­ke­sek, szo­kat­la­nok, gon­dol­ko­dásra és a kü­lö­nös kap­cso­lat tovább­gon­do­lá­sára kész­te­tők.

A történet hihetetlen: nekem, kései elem­ző­nek 20 évre volt szük­sé­gem, amíg min­den más lehe­tő­sé­get kizárva belát­tam, hogy az Egy látogatás című Madách-vers cím­zettje nem lehet más, csakis Szojka Sámuelné Massa Fan­ni. A leg­ko­rábbi sze­re­lem­nek, s ez­zel (véle­mé­nyem sze­rint) a Pa­ra­di­csom­ban (II. szín), majd a Para­di­cso­mon kívül (III. szín) meg­je­lenő Évá­nak a „rej­té­lye” meg­ol­dó­dott. Fanni a női­ség madá­chi fel­fo­gá­sá­nak töké­le­tes meg­tes­te­sí­tő­je: fia­tal­sága elmúl­tá­val is ámu­latba ejti egy­kori hódo­ló­ját: élet­mód­já­val és külső meg­je­le­né­sé­vel egy­aránt, emel­lett intel­lek­tu­á­li­san is fölötte áll a többi nőnek, ő az „első böl­cse­lő” a főmű­ben (aki­nek szel­lemi tel­je­sít­mé­nyét Luci­fer ismeri el a II. szín­ben), és való­szí­nű­leg a szerző éle­té­ben is.

Munkám folytatására dr. Kedvessy Tamás (Makó) ösz­tön­zött. Ami­kor a Madách korai szerelmei elké­szült, még nem tud­tam, hogy Ő Fanni ükuno­ká­ja, aki további infor­má­ciók­kal, s nem utol­só­sor­ban két rajz­zal tudta segí­teni mun­ká­mat, ezzel pedig a mos­tani kötet meg­je­len­te­té­sét. Madách fele­sé­gén kívül mind­máig ez az egyet­len eset, ami­kor hite­les kép áll ren­del­ke­zé­sünkre a költő sze­rel­mé­ről.

A Madách korai szerelmeiben Fanni csak írá­som végén kapott helyet mint az Egy látogatás lehet­sé­ges cím­zett­je. Akkor még úgy vél­tem: a töb­bi­ek­ről vala­me­lyest biz­to­sabb tudás­sal ren­del­ke­zünk, mint éppen őró­la. Mára ez meg­for­dult: a leg­ko­rábbi idő­szak­ról ren­del­ke­zünk a leg­biz­to­sabb isme­re­tek­kel. Ebben sze­re­pet ját­szott az, hogy pl. a csa­lád bir­to­ká­ban lévő ada­tok alap­ján tisz­tá­zó­dott: Fanni nem volt árva, még a há­zas­ság­kö­té­se­kor is éltek a szü­lei, így egé­szen más oka volt annak, hogy Alsósztregovára került.

Előző könyvem írásakor nem volt vilá­gos az sem, hogy Fanni gye­re­kei mikor hal­tak meg? Ez azért volt fon­tos, mivel a cse­cse­mő- és gyer­mek­ha­lan­dó­ság akko­ri­ban igen jelen­tős volt, s a ha­lá­lo­zási ada­tok hiá­nyá­ban nem tud­tam bizo­nyí­ta­ni: vajon lehe­tett-e Fan­ni­nak több kis­fia Madách láto­ga­tá­sa­kor? A vers ugyanis emlí­tést tesz a leg­ki­sebb fiú­ról. Ma már, dr. Kedvessy Tamás­nak köszön­he­tő­en, azt is tud­juk, hogy 1862 őszén, a költő fel­té­te­le­zett láto­ga­tá­sa­kor, való­ban élet­ben volt több kis­fia, és (ami ismét csak a vers tar­talma miatt fon­tos) élet­ben volt még a férje is. Ezek a lát­szó­lag mel­lé­kes ada­tok nagyon is fon­to­sak. Madách korai sze­rel­mei között nem volt senki sem, aki­nek férje is és két fiú­gyer­meke is élet­ben lett volna egy fel­té­te­le­zett talál­ko­zás alkal­má­val, tehát már ezen a ros­tán is egye­dül Fanni marad fenn.

Az elemzést tovább gazdagította Benes Istvánné gra­fo­ló­gus, a Ma­dách Iro­dalmi Tár­sa­ság ala­pító tagja az ész­re­vé­te­lei­vel; neki köszön­he­tő, hogy ésszerű fel­té­te­le­zés­sel élhe­tünk Fanni tar­tós sztregovai tar­tóz­ko­dá­sá­nak okára vonat­ko­zó­an: bizo­nyára job­ban tudott néme­tül, mint magya­rul, s így a Madách lányok­kal tör­ténő közös neve­lése mind­két csa­lád szá­mára elő­nyös volt: Fanni a ma­gyar, Madách Mária és Anna a német nyelv­tu­dá­sát töké­le­te­sít­het­te. Ugyan­csak ezúton mon­dok köszö­ne­tet Galcsik Zsolt­nak, a Nóg­rád Megyei Levél­tár mun­ka­tár­sá­nak, szécsényi hely­tör­té­nész­nek érté­kes segítő mun­ká­já­ért.

Az élet hajnala és alkonya lassan­ként kör­vo­na­la­zódni lát­szik, már csak az a kér­dés, hogy mi lehe­tett a kettő között? Pon­to­sab­ban szól­va: a szép­nem tag­jai közül kik és mikor bol­do­gí­tot­ták Madách Imrét, ill. kese­rí­tet­ték meg az éle­tét? Ha ugyan a bol­dog­sá­got és a ke­se­rű­sé­get mások­nak s nem önma­gá­nak, vagy még inkább: jól vagy balul sike­rült inter­ak­ciók soro­za­tá­nak, két fél „sze­ren­csé­jé­nek” vagy „sze­ren­csét­len­sé­gé­nek” köszön­het­te, amely­ben talán összes­sé­gét tekintve ugyan­ak­kora (hol kisebb, hol nagyobb) sze­repe volt neki, mint part­ner­női­nek. A Ma­dách-ku­ta­tás­nak ez az infor­má­ció­hiá­nya a szerző házas­sá­gá­val kap­cso­lat­ban foko­zot­tan érvé­nyes. Leve­leik alap­ján vala­me­lyest ismer­jük a meny­asszonyt és a vőle­gényt (utób­bit csak a ver­ses leve­lek­ből), és a válás köz­vet­len előz­mé­nyeit és követ­kez­mé­nye­it. De Madách házas­sá­gá­ról, arról, ami a kettő között tör­tént, sem­mit sem tudunk. Éppen az infor­má­ció­hi­ány­ból követ­kez­tet­he­tünk arra, hogy sok éven át bol­dog, fel­hőt­len lehe­tett a kap­cso­lat közöt­tük: nem fog­lal­koz­tak a vi­lág­gal, és a világ sem fog­lal­ko­zott velük.

Madáchnak az Egy látogatásban meg­nyil­vá­nuló öniró­ni­ája figyel­mez­tet: ha meg­késve is, de leg­jobb pil­la­na­tai­ban tisz­tá­ban volt vele, mit és hogyan hibá­zott el korábbi éle­té­ben. Nagy kér­dés per­sze, hogy akár a 40 éves fér­fiú min­den tudá­sá­val és tapasz­ta­la­tá­val fel­vér­tez­ve, lehe­tett vol­na-e esé­lye a 9 éves fiú­nak a 15 éves lány­nál? Nem hiszem, hogy sok értelme volna talál­ga­tá­sokba bocsát­koz­nunk. Ám kap­cso­la­tuk szá­mos más vonat­ko­zá­sá­nál, úgy vélem, van értel­me: első­sor­ban a tények fel­tá­rá­sá­nak, másod­sor­ban pedig (mivel ennyi idő múl­tán azok csak sze­rény mér­ték­ben áll­nak ren­del­ke­zé­sünkre) talán az ésszerű fel­té­te­le­zé­sek számba véte­lé­nek is.

Balassagyarmat, 2013

A. Cs.


      Szívem zsenge szerelmeit
El nem törli tehát a re­pülő idő,
      Sem más lyányka kaczér szeme…

(Berzsenyi Dáni­el: Az első szerelem)

I. Fanni

A régi életrajzírók Madách eseté­ben is elfo­gad­ták azt, amit más szer­zők­kel kap­cso­lat­ban ismerni vagy tudni vél­tek. Nem tud­juk, hogy saját élet­ta­pasz­ta­la­tuk mennyi­ben támasz­totta alá, vagy mennyi­ben mon­dott ellent a fel­te­vé­se­ik­nek, de tény: álta­lá­ban úgy gon­dol­ták, hogy író­ink és köl­tő­ink több­nyire későn, 14 éves koruk után vol­tak elő­ször sze­rel­me­sek.

Danténak Beatrice iránti szerelme külön­le­ges­ség­nek, alig hihető kivé­tel­nek szá­mí­tott. Lehet­sé­ges, hogy egy 9 éves fiú bele­sze­ret egy 8 éves lány­ba? Ha nagy rit­kán meg is tör­té­nik ilyes­mi, idő­vel elmú­lik; az ilyen gye­rek­kori sze­re­lem­nek álta­lá­ban nin­csen a fel­nőtt életre hatá­sa. Dante ese­té­ben mégis volt.

A modern lélektan képviselői némi­képp elté­rően véle­ked­nek erről, mint az iro­dal­má­rok, de azért a gye­rek­kori sze­rel­mek hatá­sát rej­tett­nek, vagy leg­alábbis köz­ve­tett­nek fel­té­te­le­zik. Ami­kor Dante 16 évvel később meg­tud­ta, hogy Beat­rice meg­halt, vigasz­tal­ha­tat­lan volt. Ami­kor Madách több mint 30 év múl­tán meg­lá­to­gatni készült gye­rek­kori sze­rel­mét, ver­sé­ben ezt írta: „S imé szivem szorúl – tér­dem remeg”. A gyer­mek Madách­ban tuda­to­sult és rög­zült sze­rel­mé­nek vég­zet­sze­rű­sé­ge, élet­hosszig­lan tartó meg­ha­tá­rozó sze­re­pe. Gye­rek­kori sze­rel­mét kereste min­den későbbi kap­cso­la­tá­ban, s ahe­lyett, hogy meg­könnyí­tette vol­na, inkább meg­ne­he­zí­tette a hely­ze­tét az, hogy ennek a tény­nek min­den bizonnyal tuda­tá­ban is volt. Való­ban: tudat­ta­lan kész­te­tés­ként nem is olyan nehéz elvi­selni a gyer­mek­kor­ral adott, élet­hosszig­lan tartó kap­cso­la­tot, sok­kal nehe­zebb annak, aki tud­ja, tel­jes bizo­nyos­ság­gal érzi, hogy min­den elkö­vet­ke­zendő sze­rel­mé­ben az első sze­rel­mét keresi majd.

A gyerekkori szerelemnek ezek a ké­sei meg­nyil­vá­nu­lási mód­jai min­den­kép­pen rit­kák, rend­ha­gyó­ak; való­já­ban ez az, ami Dante és Madách gye­rek­kori sze­rel­mé­ben közös, s ami meg­kü­lön­böz­teti őket még azok­nak az embe­rek­nek a túl­nyomó több­sé­gé­től is, akik eset­leg ugyan­olyan szen­ve­dé­lyes von­zal­mat érez­tek gye­rek­ko­ruk­ban, mint ők. Alap­ve­tően a gye­rek­kori sze­re­lem kései fel­dol­go­zá­sá­nak mód­já­ban, pon­to­sab­ban annak tel­jes hiá­nyá­ban mutat­ko­zik meg az a különb­ség, amely Dan­tét és Madác­hot a „nor­má­lis” embe­rek­től, a halan­dók­tól elha­tá­rol­ja. (Per­sze, nem ezért hal­ha­tat­la­nok.) De külön­böz­tek a „nor­má­lis” alko­tók­tól is, akik álta­lá­ban „mér­ték­tar­tó­nak” mutat­koz­tak téma­vá­lasz­tá­saik­ban. Az Isteni színjáték és Az ember tragédiája az alko­tá­sok­nak abba az igen szűk cso­port­jába tar­to­zik, ame­lyet „em­be­ri­ség-köl­te­mé­nyek­nek” (is) nevez­nek manap­ság. Lehet­sé­ges, hogy van kap­cso­lat a gye­rek­kori sze­re­lem fel­dol­go­zat­lan­sága és a mér­té­ket nem ismerő téma­vá­lasz­tás között? Olyan kér­dés ez, amelyre eddig még sem a pszi­cho­ló­gu­sok, sem az iro­dal­má­rok nem adtak meg­nyug­tató és érvek­kel alá­tá­masz­tott választ.

Fanni Alsósztregován

Nem tudjuk, hogy az a Massa Fan­ni, aki­nek első datál­ható jelen­léte Alsósztregován 1828. novem­ber 5-e, pon­to­san mikor, miért és mennyi időre került a falu­ba. Mivel külön­böző jelek azt való­szí­nű­sí­tik, hogy ott­léte huza­mos volt, koráb­ban azt fel­té­te­lez­tem, hogy mint árvalányt vehette őt magá­hoz a csa­lád­fő. Ezt lát­szott alá­tá­masz­tani az is, hogy arra a hat lap­ból álló gyűj­te­ményre (a hato­dik lap verzójára), amely neki szóló név­napi üdvöz­let volt, 1828. novem­ber 5-én ezt írta: „Ked­ves Gyer­me­keim aján­déka nevem napomra.”1 Id. Madách Imré­nek ekkor már csak öt gyer­meke volt élet­ben, a ha­to­dik sze­mély Fanny Massaként írta alá az üdvöz­le­tét. Éssze­rű­nek tűnt tehát az a fel­té­te­le­zés, hogy Fan­nit is a sa­ját gyer­me­ké­nek tekin­tet­te, ami­nek viszont az lehe­tett volna a logi­kus magya­rá­za­ta, hogy szü­lei­nek a ha­lála után örökbe fogadta őt.

Ma már tudjuk, hogy egészen bizto­san nem így tör­tént. Fanni 1817. feb­ruár 7-én szü­le­tett Szécsényben (ez a sír­fel­ira­tá­ból derül ki), ahol feb­ruár 9-én keresz­tel­ték meg őt (ez viszont a keresz­te­lési anya­könyv adata), Massa Ala­jos és Pechan Rozá­lia házas­sá­gá­ból. [A szü­lők halotti anya­könyvi ada­tai­ból kide­rül: nevü­ket „Mas(s)zá"-nak, illetve „Pekán"-nak ejtet­ték. A sír­fel­irat­okon álta­lá­ban a Massza név­ala­kot talál­juk.] A csa­ládi hagyo­mány (Fanni ma élő ükuno­ká­já­nak, dr. Kedvessy Tamás­nak a jóvol­tá­ból) a szü­lők vala­mennyi gyer­me­két szá­mon tart­ja:

1. Massa Alajos gyógyszerész

2. Massa Elek esztergomi kanonok

3. Massa Fanni (Szojka Sámuelné)

4. Massa Károly plébános

5. Massa Mária (Feichting Sándorné) † Szécsény, 1822. január 15.

6. Massa Anna (Kökényessy Szaniszlóné)

Fanni apja, Massa Alajos, aki kato­na­or­vos és Nóg­rád megyei főor­vos volt, még Meßkirchben szü­le­tett (ma: Baden-Württemberg tar­to­mány, akko­ri­ban egy­sze­rűen csak Baden), 1778. októ­ber 1-jén, és 1835. január 17-én halt meg Szécsényben (fog­lal­ko­zá­sa­ként chyrurgust, vagyis sebészt, élet­ko­ra­ként az anya­könyv-ve­ze­tési gya­kor­lat­ban párat­la­nul pre­cíz szá­mot: 56 évet, 3 hóna­pot és 17 napot adott meg a pap, a halál oka­ként pedig a ki­csit titok­za­to­san hangzó „febris menosa” lett beje­gyezve). Édes­anyja Érsekvadkerten szü­le­tett 1785. már­cius 11-én, és ugyan­csak Szécsényben halt meg, 1844. július 19-én.2 A szü­lők tehát még éltek, nem­csak 1828-ban, de évek­kel később, lányuk házas­ság­kö­tés­ének ide­jén is. (1831. novem­ber 20.)

A helyzet zavarba ejtő. Lehetséges, hogy csak rövid időt, néhány hetet töl­tött Alsósztregován a fi­a­tal lány? Vélet­le­nül éppen késő ősszel, Imre nap tájé­kán? És ő is írt egy ver­set, ame­lyet a meg­aján­dé­ko­zott eltett a má­sik öt vers­sel együtt, nem törődve azzal, hogy a rájegy­zett meg­jegy­zése fél­re­ve­ze­tő? Ha el is fogad­juk a fel­té­te­le­zé­sek­nek ezt a sorát, akkor is van­nak talá­nyok. Mert nem­csak a csa­ládfő azo­no­sí­totta Fan­nit a gyer­me­ke­ként, de fia, Imre is nén­jei­vel töb­bé-ke­vésbé egyen­ran­gú­nak tekin­tette őt, ami­kor gye­rek­kori leve­lé­ben ezt írta: „Né­nit, Marit, Nintsit és Fánit is tsókolom”.3

A levél kisgyermekkori. Nehéz lenne ugyan meg­mon­dani az írás­kép alap­ján, hogy 1828-ból vagy inkább 1829-ből való-e (mint látni fog­juk, való­szí­nű­leg 1828-ból), de az biz­tos, hogy más évszak­ban, leg­va­ló­szí­nűb­ben nyár dere­kán íród­ha­tott. Imre a le­vél tar­talma sze­rint Budára várta édes­anyja érke­zé­sét, már­pe­dig ott kis­gyer­mek­ko­rá­ban, min­den olyan eset­ben, amely­nek a körül­mé­nyeit vala­me­lyest ismer­jük, nyá­ron tar­tóz­ko­dott, éspe­dig a Csá­szár für­dő­ben: hol apjá­val, hol pedig any­já­val, és min­den eset­ben néhány test­vé­ré­vel. Így lehe­tett most is: a csa­lád­fő­nek és öccsei­nek nyil­ván azért nem küldte az üdvöz­le­tét, mert ők vele együtt Budán vol­tak. Ezek az utak azon­ban augusz­tus­ban min­dig véget értek; a le­vél írá­sa­kor ennek ideje még nem érke­zett el, hiszen a levél­író édes­any­ját vár­ta, aki föl­te­he­tően szin­tén elidő­zött néhány napot az általa is gyak­ran láto­ga­tott Csá­szár für­dő­ben.

Fanni tehát sok-sok hónappal 1828. novem­ber 5-e előtt (vagy után) Alsósztregován tar­tóz­ko­dott, így tehát szó sem lehet arról, hogy csak alkal­mi­lag, rövid időt töl­tött volna ott. Egyéb­ként min­den való­szí­nű­ség sze­rint 1828 nya­rá­ról van szó Imre leve­lé­ben; ekkor tehát apjá­val a Csá­szár für­dő­ben volt, és várta édes­anyja meg­ér­ke­zé­sét.

A következő évben ugyanis Majthényi Anna augusz­tus 29-ei, fér­jé­nek írt leve­lé­ben a Csá­szár für­dő­ből kül­dött tudó­sí­tást, ahová a levél tanú­sága sze­rint férje nél­kül érke­zett, s ahol a lá­nyai­val tar­tóz­ko­dott. Ekkor való­szí­nű­leg Imre és Fanni is vele volt. Mind­ket­tőre indirekte követ­kez­tet­he­tünk. Imre jelen­lé­tére abból, hogy míg Károlyt és Pált mint „tá­vol levő­ket” emlí­tette („Kár­oly Paltsi távol léte­met talán észre se veszik”), Imré­ről nem szólt, Fanni jelen­lé­tére pedig abból, hogy Mária nevű gyer­meke mel­lett, egy mel­lék­mon­dat­ban, „leány­kák­ról” tett emlí­tést („Mari min­den nap für­dik, és szorgalmatossan vizet iszik; a’ Leánykákal is vizet itat­tok, de a’ für­dőér restelnék anyit fizet­ni”), csak­hogy Mária mel­lett Anna volt (ekkor) az egyet­len vér sze­rinti lánya, így tehát a töb­bes szám­ból Fanni jelen­lé­tére következtethetünk.4

Ezek szerint 1828 nyarának közelebb­ről meg nem hatá­roz­ható idő­sza­ká­ban Alsósztregován, 1829. augusz­tus 29-én pedig a Csá­szár für­dő­ben tar­tóz­ko­dott Fan­ni, az utóbbi eset­ben Imré­vel együtt.

Ellentmond az ideiglenes tartózko­dás­nak két további körül­mény is. Az egyik: a há­zas­sá­ga, amely az alsósztregovai kato­li­kus anya­könyvbe lett bejegyezve,5 és a fél évvel később Majthényi Anná­nak írt hálál­kodó levele.6 Ráadá­sul első gyer­me­kei­nél is fel­tű­nik a há­zas­pár (majd id. Madách Imre halála után Majthényi Anna) kereszt­szü­lő­ként. Min­den jel arra vall tehát, hogy Fanni tar­tó­san volt Alsósztregován a Madách-kas­tély­ban, s hogy a Ma­dách gye­re­kek­kel lénye­gé­ben azo­nos bánás­mód­ban volt része, annak elle­né­re, hogy a szü­lei még éltek.

Észre kell vennünk egy apróságot Imre gye­rek­kori leve­lé­ben. Nem tud­juk per­sze, hogy eset­leg inst­ruk­ció, vagy egye­ne­sen dik­tá­lás alap­ján szü­le­tett-e a le­vél (a sor­ve­zető alkal­ma­zása mel­lett az írás­kép is mutat­ja, hogy nagyon korai levél­ről van szó), vagyis, hogy a gyer­mek saját gon­do­la­ta­it, vagy másét (leg­va­ló­szí­nűb­ben apjáét) vetet­te-e papír­ra, és azt sem, hogy a végső for­mába öntés kitől szár­ma­zott. Az „is"-ről van szó. Ha való­ban min­den szem­pont­ból egyen­ran­gú­nak tekin­tette volna a levél írója (vagy dik­tá­lója) a Ma­dách nővé­re­ket Fan­ni­val, akkor ez a hang­sú­lyo­zás szük­ség­te­len, ért­he­tet­len, s ilyen for­mán elha­gyandó lett vol­na. A „Fá­nit is” azt jelen­ti, hogy vala­mi­kép­pen még­is­csak meg­kü­lön­böz­tet­ték őt.

Imre későbbi leveleiben általában csa­lád­tag­ja­it, kereszt­any­ját, a falu plé­bá­no­sát és lel­ké­szét üdvö­zöl­te; leg­kö­ze­lebb csak több mint tíz év múl­tán, 1841-ben jele­nik meg egy olyan női név (Cserny Máriáé) levele végén, aki­ről fel­té­te­lez­he­tő, hogy érzel­mi­leg szo­ros, nem rokoni szál fűzte őt hoz­zá. Vagyis nem élt más lány a kas­tély­ban, akire érvé­nyes lehetne az a meg­ál­la­pí­tás, hogy gyer­mek­kori kap­cso­lat kötötte őket össze; az egyet­len lány, akire kései ver­sé­nek, az Egy látogatásnak „ját­szó tár­sak vóltunk” kife­je­zése utal­hat, Massa Fanni volt.

(Elméletileg azonban fennáll annak a le­he­tő­sé­ge, hogy vala­me­lyik rokon­nál tett gya­kori láto­ga­tás során került köze­lebbi kap­cso­latba egy fia­tal lánnyal. Ám ilyen rokon is csak egy volt: Mária nővé­re, Kesze­gen. Nála való­ban gyak­ran és hosszab­ban idő­zött, de csak jóval később, 1833. augusz­tus 1-je után.)

Mindent egybevetve, Fanni alsósztregovai tar­tóz­ko­dá­sá­nak ma ismert doku­men­tu­mai a kö­vet­ke­zők:

a) 1828. november 5-én írt névnapi üdvöz­lete id. Madách Imré­nek,

b) Madách Imre gyermekkori levelé­nek uta­lá­sa, föl­te­he­tően 1828 nya­rán,

c) Majthényi Anna férjének írt levele 1829. augusz­tus 29-én,

d) esküvőjének bejegyzése az alsósztregovai kato­li­kus anya­könyv­be, az 1832-es évnél, de 1831. novem­ber 20-ai dátum­mal,

e) Majthényi Annának írt levele Szécsényből, 1832. július 17-én.

Fanni kézírása

A grafológus véleményét meghallgatni min­dig tanul­sá­gos. És külö­nö­sen fon­tos, sőt: nél­kü­löz­he­tet­len olyan ese­tek­ben, ami­kor ren­del­ke­zünk néhány kéz­irat­tal, de híján vagyunk az egyéb tények­nek. A Ma­dách Iro­dalmi Tár­sa­ság ala­pí­tói­nak egyi­két, Benes Istvánnét kér­tem fel, hogy nézze meg Fanni két ránk maradt írá­sát.

A Majthényi Annának írt német nyelvű levél nem­csak írója intel­li­gen­ciá­já­ról tanús­ko­dik, de arról is, hogy a kéz­írás­ban akkor már komoly gya­kor­lat­tal ren­del­kez­he­tett. 15 és fél éves kora elle­nére fegyel­me­zett­sé­get, a fel­nőt­tekre jel­lemző vonal­ve­ze­tést mutat­nak a so­rai. Jog­gal merül­het fel a kér­dés: hol tehe­tett szert kellő gya­kor­latra a gót betűs kéz­írás­ban?

Nyilván Alsósztregován, ahol a Ma­dách nővé­rek komoly okta­tás­ban és neve­lés­ben része­sül­tek, s így jut­ha­tott el igen fia­ta­lon odá­ig, hogy írás­képe alap­ján inkább „fel­nőtt­nek” gon­dol­nánk őt. (Per­sze, más szem­pont­ból való­ban fel­nőtt volt, hiszen férje volt, és gye­re­ket várt.)

Ám az a tény, hogy ezt a leve­lét néme­tül írta (miköz­ben Majthényi Anná­val majd­nem min­denki magya­rul leve­le­zett), figyel­met érde­mel. S ha most bele­gon­do­lunk abba, hogy édes­apja német föl­dön szü­le­tett, aki­nek nevét Massának írták, de „masszá"-nak ejtet­ték (bizony­ság rá a ha­lotti anya­könyv Masza Aloysius név­alak­ja, a szécsényi sír­fel­irat­okon pedig a Massza forma), akkor jogos a fel­té­te­le­zés: Fanni való­szí­nű­leg német anya­nyelvű volt. Ez rész­ben magya­rá­za­tot ad a ki­for­rott írás­ra, de egyút­tal másra is. Arra, hogy mit kere­sett ő Alsósztregován.

A három fiú nevelését nyilván meg­ol­dotta vala­hogy a Szojka csa­lád, s az ő ese­tük­ben Madáchék azért sem kerül­het­tek szó­ba, mert az ő há­rom fiuk jóval fia­ta­labb volt. Fanni azon­ban élet­kor­ban Madách Mária (1813–1949) és Madách Anna (1818–1866) között helyez­ke­dett el, utób­bi­nál mind­össze egy évvel volt idő­sebb, így a neve­lé­sét, tanít­ta­tá­sát elvál­lal­hatta a Ma­dách csa­lád. Kér­dés azon­ban, hogy miért tet­te? Egyik olda­lon fel­té­te­lez­he­tő, hogy Massa Ala­jos­sal, az orvos­sal, szo­ros volt a csa­lád kap­cso­la­ta, talán lekö­te­le­zett­jei is vol­tak a se­bész dok­tor­nak. Szécsény közel fek­szik Alsósztregovához, emel­lett a biza­lom, a sze­mé­lyes jó viszony sokat szá­mí­tott akko­ri­ban is. Évek­kel később Madách Mária több ízben is Alsósztregován szülte meg gyer­me­két. Mint az édes­any­já­nak írt leve­lei­ből kitű­nik: azért, mert egy losonci orvos­ban, Lanczinger Lász­ló­ban job­ban meg­bí­zott, mint a lakó­hely­éhez, Keszeg­hez sok­kal köze­lebb fekvő város, Vác seb­or­vo­sá­ban, Görög János­ban. De ugyan­így volt ezzel húga, Anna is, aki Bará­ti­ban élt, még­sem a kö­zeli Ipoly­ság orvo­sai­ban bízott meg, hanem ő is Lanczinger László doktorban.7

Másfelől, ha Fanni esetleg nem, vagy csak nagyon keve­set tudott magya­rul, akkor a lá­nyok közös neve­lé­sé­nél szá­mí­tani lehe­tett a köl­csö­nös elő­nyök­re: arra, hogy a Ma­dách lányok ifjú társ­nő­jük révén folya­ma­to­san rákény­sze­rül­nek a német nyelv gya­kor­lá­sá­ra, éspe­dig olyas vala­ki­től, aki­nek ez az anya­nyel­ve, míg a má­sik olda­lon: Fanni töké­le­te­sen meg­ta­nul majd magya­rul. Ez ugyan egy fölöt­tébb pró­zai magya­rá­zat, de éppen ezért nagyon való­szí­nű.

Ez azt jelenti tehát, hogy 1828-tól 1831. novem­ber 20-ai eskü­vő­jé­ig, vagyis leg­alább három éven át, Fanni gya­kor­la­ti­lag folya­ma­to­san Alsósztregován élt. Még így sem tel­je­sen ért­he­tő, hogy miért ott volt az eskü­vő­je? (Sőt, talán a la­ko­dalma is.) Mert ott volt! Annak elle­né­re, hogy ő is, férje is Szécsényben szü­le­tett, s Fanni szü­lei is ott éltek, nem hal­tak még meg, nem­csak az vilá­gos, hogy az eskü­vő­jük az alsósztregovai eske­tési anya­könyv­ben sze­re­pel, hanem az is, hogy a szécsényiben nem sze­re­pel. Ez utóbbi azért fon­tos, mert a külső jelek arra utal­nak, mintha való­já­ban nem is Alsósztregován lett volna az eskü­vő.

Ilyesmi előfordult néha, bár a mun­ká­juk gya­kor­lati részét tisz­tes­sé­ge­sen ellátó papok és lel­ké­szek álta­lá­ban jelez­ték (mond­juk a meg­jegy­zés rovat­ban), hogy miről van szó. Volt tehát olyan eset, hogy a há­zas­sá­got az esküvő hely­szí­nén is, és az ifjú pár lak­he­lyén is beje­gyez­ték az eske­tési anya­könyv­be, de ilyen­kor igye­kez­tek vilá­gossá ten­ni, hogy a szer­tar­tásra hol került sor. Itt tehát biz­to­san nem ez tör­tént, egy­ér­tel­műen Alsósztregován volt az eskü­vő.

Ami pedig a külső jeleket ille­ti: Zvolenszky Ignác plé­bá­nos előbb beírta az utolsó 1830-as eske­tést köve­tő­en, hogy: „Anno 1831 Nullus Copulationis…”, vagyis hogy az adott évben egy­ál­ta­lán nem volt eske­tés, majd úgy lát­szik, „eszébe jutott”, hogy nem is olyan régen, novem­ber 20-án még­is­csak volt egy eskü­vő, mert az 1832-es évnél előbb egy 1832. január 8-ai, majd az 1831. novem­ber 20-ai (Fan­nié), aztán pedig egy 1832. feb­ruár 27-ei eske­tés követ­ke­zik. Saj­nos, nem ismer­jük a külö­nös eset hát­te­rét; lehet, hogy az egy­házi sze­mé­lyek loká­lis és temporális (helyi és idő­sza­kos) iden­ti­tás­za­vara áll a hát­tér­ben.

(Magyarázatul annyit, hogy a töb­bek között Madách Imrét is meg­ke­resz­telő sztregovai plé­bá­nos, Hliniczky Gás­pár 1830. feb­ruár 17-ei halála után időbe telt, amíg alkal­mas sze­mélyt talált a Rozs­nyói Püs­pök­ség a plé­bá­nosi fel­ada­tok ellá­tá­sá­ra, s ad­dig a helyet­te­sí­tők ide­ig­le­ne­sen, és nem túl magas szín­vo­na­lon lát­ták el a papi teen­dő­ket Alsósztregován.) 27 év múl­tán hasonló zavar mutat­ko­zott a kato­li­kus anya­könyv­ve­ze­tés­ben. A költő uno­ka­hú­gá­nak, Huszár Anná­nak 1858. június 1-jén volt az eskü­vő­je, 4-es sor­szám­mal. Előtte 3-as sor­szám­mal 1858. július 19-ei, utána pedig, 5-ös sor­szám­mal július 29-ei esküvő követ­ke­zett. Ekko­ri­ban már más volt a plé­bá­nos, Divald Gusz­táv (több éven át), de a jelek sze­rint ő sem for­dí­tott külö­nö­sebb figyel­met az anya­köny­vek pon­tos veze­té­sé­re.

Tény, hogy a család birtoká­ban lévő anya­könyvi máso­lat is az alsósztregovai bejegy­zés alap­ján készült, tehát a csa­lád­tagok is úgy tud­ták (hiszen más­képp kérni sem tud­ták volna a ki­vo­na­tot), hogy nem más­hol, hanem Alsósztregován volt az eskü­vő. Miután Szécsényt, a háza­su­lan­dók szár­ma­zási (és a vő­le­gény lak-) helyét kizár­hat­juk, immár hatá­ro­zot­tan állít­hat­juk, hogy Massa Fanni és Szojka Sámuel eskü­vője való­ban Alsósztregován volt, 1831. novem­ber 20-án.

Fanni megismerkedése leendő férjével

Az unoka, ifj. Szojka Kornél vissza­em­lé­ke­zése sze­rint Szojka Sámuel Dobsinán szü­le­tett, 1798. októ­ber 1-jén (szü­lei: Szoika Sámuel és Pack Mária).8 Jogot vég­zett, majd a gróf Forgách csa­lád ügyé­sze lett. Való­ban: oly­kor gyer­me­kei keresz­te­lé­sé­nél is sze­re­pel a tár­sa­dalmi stá­tu­sza, pl. ilyen for­má­ban: a Forgách csa­lád levél­tár­no­ka.

A tények ismeretének hiányában, az éssze­rű­nek és való­szí­nű­nek lát­szó fel­té­te­le­zé­sek latol­ga­tá­sa­kor, cél­szerű abból kiin­dul­nunk, hogy a szo­ká­sos tár­sa­dalmi és tár­sa­sági ese­mé­nyek nem tet­ték túl­sá­go­san való­szí­nűvé a pár egy­másra talá­lá­sát. Fanni talán soha éle­té­ben nem vett részt bálon, hiszen mire erre (a kor szo­ká­sait figye­lembe véve) első ízben sor kerül­he­tett vol­na, vagyis 1833 far­sang­já­nak ide­jén, 16. szü­le­tés­napja után, addigra már éppen meg­szü­le­tett az első gyer­me­ke, s így egé­szen más­sal volt elfog­lal­va. A dubravai majá­li­son ugyan elv­ben részt vehet­tek mind­ket­ten (Madách egyik rajza doku­men­tál­ja, hogy a Sztregovához és Szécsényhez is közeli Dubrava­pusztán, leg­alábbis 30 évvel később majá­li­so­kat tartottak9), de ez sem túl való­szí­nű, jól­le­het két­ség­kí­vül fenn­álló lehe­tő­ség. Egy­házi ese­mé­nyek szóba sem jöhet­nek, mivel Fanni kato­li­kus, Szojka Sámuel evan­gé­li­kus volt. Inkább a csa­lá­di-tár­sa­dalmi kap­cso­la­tok adhat­tak az érin­tet­tek­nek egy­kor lehe­tő­sé­get, a mai elem­ző­nek pedig egy lehet­sé­ges magya­rá­za­tot a meg­is­mer­ke­dé­sük­re.

A Madách és a Forgách család között (a gene­a­ló­gu­sok ked­vé­ért: nem a ghymesi, hanem a gácsi főága­zat­ról van szó) hagyo­má­nyo­san jó és igen szo­ros, sok­szálú volt a kap­cso­lat, jól­le­het csak talál­gat­hat­juk ennek mélyebb oka­it. Tény, hogy mind Gács, mind Szécsény, a gácsi főága­zat tag­jai­nak két „fel­leg­vá­ra” (az előb­bi, kis túl­zás­sal, külö­nö­sen a Losonc felé vezető útról néz­ve, való­ban fölébe maga­so­dik a táj­nak) egé­szen közel van Alsósztregovához.

A családi levelezés néhány részle­tére hagyat­ko­zom a tar­tós és sok­szálú csa­ládi kap­cso­lat iga­zo­lá­sá­ra. 1838 ele­jén a költő nén­je, Madách Mária ezt írta édes­any­já­nak: „Teg­nap ismét bero­hant váratlanúl Battháné Rozi­val ’s tele szá­jal ujságolta hogy férje teg­nap érkez­vén Pestrűl Almasinétúl halotta hogy Nina meny­asszo­nya Tóninak. Hát csak ugyan jó lát­tam én már régótta.”10 A le­vél­ben Ninaként emlí­tett sze­mély Madách Anna (a levél­író húga és Imre nénje), Tóni pedig gróf Forgách Antal, a Gácson élő fivé­rek­nek (Forgách Jenő­nek és József­nek) a báty­ja. Házas­ság azon­ban nem lett az állí­tó­la­gos kap­cso­lat­ból.

Mint ahogyan a pletykálkodásra egyéb­ként kevésbé haj­la­mos Madách Imre se került szo­ro­sabb kap­cso­latba azzal a gróf Forgách Erzsé­bet­tel, aki­ről Szontagh Pál­nak 1843. augusz­tus 6-án ezt írta: „Mi­nap Petényben Forgách Lizivel vóltam, igen víg vólt”.11 Arról, hogy itt a két csa­lád között tar­tós, nem­ze­dé­ke­ken átívelő kap­cso­lat­ról lehe­tett szó, a későb­bi­ek­ben is tanús­kod­nak a do­ku­men­tu­mok.

Másfél évtized múltán Majthényi Anna írta uno­ká­já­nak, Kár­olyi Miksáné Huszár Anná­nak: „Va­sár­nap itt volt Fani, Jenö, Jozsi és Herkovits, elöre tud­tuk Herkovits által […] Fáni igen kelemetes nyá­jas […] most reménylem hogy Mik­sa, a kit csokolok, Emi­vel el megy, Jozsit meg láto­gat­ni! kinek már mondota Emi, hogy véle megy, igen örült; Emi Szétsénybe megy Forgátsal.”12 Nem, a levél­ben emlí­tett Fáni nem azo­nos Massa Fan­ni­val; bár őt is Francisca névre keresz­tel­ték. (Akko­ri­ban lati­nul vezet­ték az anya­köny­ve­ket, de azért a ne­ve­ket magya­rul mond­ták; miként a Franciscus magya­rul Ferenc, hason­ló­kép­pen a név női meg­fe­le­lő­je, a Francisca magya­rul Fan­ni, a Bar­bara magya­rul Bor­bála stb. Csak jóval később követ­ke­zett be a magyar kereszt­ne­vek meg­sok­szo­ro­zá­sa: a Bence és a Bene­dek, a Dö­me, a Domo­kos és a Do­mon­kos meg­kü­lön­böz­te­tése stb.) Ő Mertens Vil­mos tábor­nok fele­sé­ge, Forgách Fan­ni. Jenő és Józsi a Gácson élő Forgách-grófok, Herkovits Sán­dor pedig a gácsi főszol­ga­bí­rói hiva­tal adjunk­tu­sa.

A két család közti szoros kapcso­latra enged követ­kez­tetni az is, hogy a költő uno­ka­öccsé­nek, Balogh Kár­oly­nak az emlék­irata egy olyan kará­csony­est­ről szá­mol be, ame­lyen a gácsi gró­fok is jelen vol­tak. „Végre együtt volt a tár­sa­ság Madách Imré­nek már ismer­te­tett lak­osz­tá­lyá­ban. Ott vol­tak Madách Károlyék Csesztvéről, a Forgách gró­fok, József és Jenő Gácsról, Szontagh Pál, Sréter, Matolcsy György és a falu két lelkésze.”13 Amint a fel­so­ro­lás­ból lát­ha­tó, a csa­lád­tag­okon kívül csak a hoz­zá­juk leg­kö­ze­lebb állók vol­tak jelen a meg­hitt ünne­pen, egyéb­ként csupa agg­le­gény. Forgách József és a sztregovai lel­kész, Henrici Ágos­ton később ugyan meg­nő­sült, a töb­biek azon­ban soha­sem, így – csa­lád­juk nem lévén – ven­dé­gül lát­ták őket a nálunk már akko­ri­ban is csa­lá­dias ünnep­nek szá­mító decem­ber 24-én, kará­csony elő­est­éjén.

Mindennek a hátterét és az előz­mé­nyeit ma már nehéz fel­adat volna meg­nyug­ta­tóan tisz­táz­ni. De bizo­nyosra vehet­jük, éppen a korai (1838-as és 1843-as) emlí­té­sek alap­ján, hogy már a költő apjá­nak éle­té­ben (vagy még koráb­ban) kiala­kult a két csa­lád között a ba­ráti viszony. Ebben talán a csa­lád­fők hasonló érdek­lő­dése is sze­re­pet játsz­ha­tott.

Mocsáry Antal írta, könyvének 1820-ban meg­je­lent köte­té­ben, az alsósztregovai Madách-kas­téllyal kap­cso­lat­ban: „Éke­síti ezt nem kevessé a’ mel­lette lévő nagy ter­je­désű négy-szegű Anglus kert, melly nagy szor­ga­lom­mal, és nem kis költ­ség­gel szép rendbe hoza­tott, a’ hol sok­féle hasz­nos és mulat­sá­gos inté­ze­tekre talál­hat­ni, úgy­mint: rét, erdő, halas­tó, sző­lő, fördő-hely, virá­gos kert, és egye­bek talál­tat­nak ebben.”14 Az idé­zett rész után vers­ben mél­tatta Mocsáry Antal id. Madách Imre bota­ni­kai tevé­keny­sé­gét. A szécsényi Forgách-kastélyról pedig ezt írta: „G. Forgách Jó’sef hasz­nos és szük­sé­ges épü­le­tek­kel nagyob­bí­tot­ta, szép angoly-kerttel, ’s ezt pedig nagy szor­ga­lom­mal fáradt­ság­gal és költ­ség­gel szer­zett kül­földi ritka plán­ták­kal (mellyekről alább) bámu­lá­sig felékesítette…"15 Az itt emlí­tett Forgách József (1756–1829; Nagy Iván szá­mo­zása sze­rint a IV.) távo­labbi rokona a gácsiaknak (ő a gácsi főága­zat ún. szécsényi ága­za­tá­hoz tar­to­zott), ugyan­ak­kor a nagy­apja volt annak a Forgách Erzsé­bet­nek, akit Madách, már idé­zett leve­lé­ben, úti­tár­sa­ként említett.16 Akár a Mocsárynál mind­két sze­mély lakó­he­lyé­vel kap­cso­lat­ban hang­sú­lyo­zott angol­kert, akár valami más állt a hát­tér­ben (az iménti Forgách József pl. ugyan­úgy csá­szá­ri-ki­rá­lyi kama­rás volt, miként Madách apja is), min­den jel arra mutat, hogy nem­csak a költő ismerte mind a Gácson, mind a Szécsényben élő Forgáchokat, hanem már az apja, id. Madách Imre is.

De visszamehetünk még egy nemzedék­kel! A költő nagy­ap­ja, Madách Sán­dor sza­bad­kő­mű­ves volt. Ugyan­úgy, aho­gyan a szécsényi Forgách József apjá­nak uno­ka­test­vé­re, Forgách Mik­lós nyitrai főis­pán is.17 (Nagy Iván­nál a táb­lá­zat­ban XI., a szö­veg­ben X. sor­szám­mal szerepel.18) Ismerve a moz­ga­lom zárt, ugyan­ak­kor rend­kí­vül kiter­jedt kap­cso­lat­rend­sze­rét, nagyon is elkép­zel­he­tő, hogy a két csa­lád már Madách Sán­dor éle­té­ben is jó viszonyt ápolt egy­más­sal. Az átte­kint­he­tő­ség ked­vé­ért alább követ­ke­zik a Forgách csa­lád emlí­tett tag­jai­nak leszár­ma­zá­sa, Nagy Iván táb­lá­za­tai alap­ján, az azok­ban sze­replő sor­szá­mo­zás­sal, a Ma­dách csa­lád­dal kap­cso­lat­ban álló sze­mé­lyek kieme­lé­sé­vel:

A Madách családdal kapcsolatban álló Forgáchok

Mindennek a jelen elemzés szem­pont­já­ból csu­pán annyi a jelen­tő­sé­ge, hogy való­szí­nű­leg a két csa­lád közti szo­ros kap­cso­lat­nak, a gya­kori láto­ga­tá­sok­nak köszön­he­tően ismer­ke­dett össze a Ma­dách csa­lád­nál nevel­kedő Massa Fanni és a gróf Forgách csa­lád­nál alkal­ma­zás­ban álló Szojka Sámu­el. Éppen­ség­gel meg­is­mer­ked­het­tek más­képp is, mond­juk a sztregovai búcsú­ban, a szécsényi vásá­rok alkal­má­val, vagy a dubravai majá­li­son, de ezek nem túl való­szí­nű, ráadá­sul alkal­mi, és éppen ezért nehe­zen rep­ro­du­kál­ható (több­nyire egy­szeri) talál­ko­zási alkal­mak. Aho­gyan meg­is­mer­ked­het­tek a tár­sa­sági élet kínálta más­fajta össze­jö­ve­te­lek során, ezt viszont Fanni élet­kora teszi való­szí­nűt­len­né, hiszen 14 éve­sen erre sem­mi­féle lehe­tő­sége sem nyíl­ha­tott, pedig házas­ság­kö­té­se­kor messze volt még a 15. szü­le­tés­nap­ja! Éppen ezért az imént vázolt lehe­tő­ség, ha nem is az egye­dü­li, de konk­rét isme­re­tek hiá­nyá­ban a leg­va­ló­szí­nűbb magya­rá­zat a fi­a­tal lány­nak s a már nem annyira fia­tal legény­nek az egy­másra talá­lá­sá­ra. Ám van egy súlyo­sabb érv is.

A józan megfontolás ugyanis amel­lett szól, hogy éppen 1831-ben nem lehe­tett sem majá­lis, sem vásár, sem búcsú Nóg­rád vár­me­gyé­ben, leg­alábbis a má­jus­tól októ­be­rig ter­jedő idő­szak­ban biz­to­san nem! (Ezt a hatá­lyos orszá­gos és helyi tör­vé­nyek és ren­de­le­tek is tilt­hat­ták.) Az sem vélet­len, hogy éppen ebben az évben (ellen­tét­ben a ko­rábbi és a későbbi évek­kel) egyet­len házas­ság­kö­tés sincs Alsósztregován janu­ár­ban és feb­ru­ár­ban, sőt, a je­lek sze­rint év végén is csak Fan­nié. Az isme­ret­len halál fenye­gető árnyéka bizo­nyára türe­lemre intette a falu egy­szerű és józa­nul gon­dol­kodó lakó­it: senki sem akart néhány nap vagy hét múl­tán meg­öz­ve­gyül­ni. Ámbár meg­le­het, hogy ennél is pró­za­ibb oka volt a há­zas­sá­gok elma­ra­dá­sá­nak.

Miről is van szó? Az első kolera­jár­vány­ról, amely 1830-ban már a szom­szé­dos Oro­szor­szág­ban tom­bolt, oly­annyi­ra, hogy az ország tiszti főor­vo­sa, Lenhossék Mihály (protomedicus Hungaricae), már 1830. decem­ber 21-ei kel­te­zés­sel meg­je­len­tette ren­de­le­tét.

Félelmetes időszak következett az ország éle­té­ben. Jár­vá­nyok ugyan gyak­ran elő­for­dul­tak, olyan jár­vány azon­ban, amely­nél a pes­tis­sel kap­cso­la­tos leg­szi­go­rúbb ren­del­ke­zé­se­ket lép­tet­ték volna életbe (pes­tis­jár­ványra ekkor már a leg­idő­seb­bek se nagyon emlé­kez­het­tek!), több nem­ze­dék óta nem for­dult elő. Ért­hető tehát az egy­szerű falusi embe­rek vissza­fo­gott­sá­ga, tar­tóz­ko­dá­sa. Ámbár, az a gya­kor­lati szem­pont is hoz­zá­já­rul­ha­tott a háza­so­dási kedv mér­sék­lő­dé­sé­hez, hogy eskü­vőt ugyan lehe­tett tar­tani (sőt: a ka­to­li­ku­sok ese­té­ben a kánon­jogi kódex éppen az ilyen és hasonló rend­kí­vüli ese­tek­ben külön­le­ges enged­mé­nye­ket tett a szer­tar­tás lefoly­ta­tá­sá­val és a szer­tar­tást végző sze­méllyel kap­cso­lat­ban), de már olyan tömeg­ren­dez­vény­re, ami­lyen a la­ko­da­lom, éppen a jár­vány miatt, nem kerül­he­tett sor. Hiszen azzal, hogy a há­zas­tár­sát rövid idő múl­tán a két fél egyike elve­szít­he­ti, nyil­ván min­denki szá­molt. Ez rend­jén volt, ilyesmi (tekin­tet­tel az ala­csony vár­ható élet­tar­tamra és a gya­kori jár­vá­nyokra) bár­mi­kor elő­for­dul­ha­tott. De hogy a lako­dal­mat sem lehet tisz­tes­sé­ge­sen meg­tar­ta­ni, az már még­sem rend­jén való! Sőt, való­szí­nű­leg az eskü­vőt sem. Nem­csak a hely­sé­gek közöt­ti, de még az egy tele­pü­lé­sen belü­li, leg­tá­gabb érte­lem­ben vett köz­le­ke­dést is szi­go­rúan kor­lá­tozta a ren­de­let. „Min­den koborlo kutyák és matskák elvesz­tes­se­nek; sza­ba­don semmi major­ság ne tar­tas­son, de sőt a’ vesze­del­mes házak­ból és útszák­ról oda repűlő madarakot is lövöl­dö­zés vagy más módok által vissza kell tartoztatni.”19 Eskü­vői tila­lom­ról ugyan nem szól a ren­de­let, de már a temp­lom­ban tör­ténő esküvő lehe­tet­lenné vált, hiszen a temp­lo­mo­kat is (mint zárt s ezért a jár­vány ter­je­dése szem­pont­já­ból külö­nö­sen veszé­lyes közös­ségi helye­ket) be kel­lett zár­ni. A ren­de­let szi­go­rúan kor­lá­tozta (lénye­gé­ben meg­til­totta) a gyü­le­ke­zés min­den for­má­ját. „Hogy a lakó­sok­nak öszve vegyü­lé­se, és a’ ragadó métely­nek lehe­tős tovább ter­je­dése megakadályoztassék, a’ tsoportos emberi gyü­le­ke­ze­tek kemé­nyen meg­til­tat­nak, min­den osko­lák, tsapszékek, és ven­dég­fo­ga­dók, úgy szin­tén a’ fűsze­res és más bóltok; kenyér ’s hús szé­kek ’s. a’. t. bézáratnak […] Hason­ló­kép­pen bézáratnak a’ Temp­lo­mok is, és az Isteni szol­gá­lat meg­ha­tá­ro­zott órák­ban úgy tartatik, hogy a’ lako­sok­nak min­den­kor annak kez­de­te, és vége, annak bizo­nyos részei (mint a’ szent Mise áldo­zat­nak és a’ dél­utáni áldás­nak ideje) a’ Temp­lom harangja által tudokra adat­nak. Min­den nyilvánságos processiók meg­til­tat­nak, és tsupán tsak a’ ren­det fenn­tartó poli­ti­kus Előljáróságnak külö­nös enge­del­mé­ből sza­bad a’ környűlállásokhoz mér­ve, az el nem zárt lako­sok­nak szá­mok­ra, nagyobb ünne­pe­ken Isteni szol­gá­la­tot egy kinyilt és tágos helyen tartani.”20

Tehát már az esküvő megtartása is komoly aka­dályba ütkö­zött: a temp­lo­mon kívül, a sza­bad­ban kel­lett azt meg­tar­ta­ni, és azzal is szá­molni kel­lett, hogy a meg­hí­vot­tak közül leg­fel­jebb a tele­pü­lés lakói vehet­nek részt a szer­tar­tá­son, ők is csak akkor, ha házuk­ban, utcá­juk­ban nin­csen jár­vány. A la­ko­da­lom pedig vég­képp tilos volt, hiszen: „a’ tsoportos emberi gyü­le­ke­ze­tek kemé­nyen meg­til­tat­nak”.

A szerelem kibontakozása tehát egé­szen biz­to­san a nagy kole­ra­jár­vány ide­jére esett, s ez is közre játsz­ha­tott a korai, a meny­asszony élet­ko­rát nézve külö­nö­sen korai házas­ság­ban. A sze­rel­mes­pár ezek­ben a vész­ter­hes hetek­ben-hó­na­pok­ban nyil­ván meg­fo­gadta egy­más­nak, hogy ha túl­élik a jár­ványt, akkor tüs­tént egy­má­séi lesz­nek, egyet­len nap­pal sem halo­gat­ják a házas­ság­kö­té­sü­ket. Így tör­tén­he­tett, hogy 1831-ben való­ban nem is volt más házas­ság­kö­tés az alsósztregovai kato­li­ku­sok köré­ben, csakis az övék. (Sors­tár­saik szá­mí­tá­sait talán keresz­tül­húzta egyik vagy másik háza­su­landó fél várat­lan halá­la. Külön­ben sem volt túl sok esküvő a sztregovai kato­li­ku­sok köré­ben: 1829-ben 6, 1830-ban 4, 1832-ben és 1833-ban 7–7.)

A sztregovai pap hebehurgyasága is ért­he­tő. Az év első felé­ben (a jár­vány előtti idő­szak­ban) inkább keresz­telt, a má­so­dik felé­ben (a jár­vány alatt és után) inkább teme­tett, arról, hogy köz­ben volt egyet­len­egy esküvő is, nyil­ván meg­fe­led­ke­zett, ami­kor év végén beírta azt az omi­nó­zus meg­jegy­zé­sét, hogy 1831-ben egy­ál­ta­lán nem volt eskü­vő. Ez per­sze nem ad magya­rá­za­tot arra: miért nem az ese­mény nap­ján tör­tént meg az eske­tési anya­könyv­ben a bejegy­zés? Miért csak a kö­vet­kező évben, akkor is csu­pán az év első házas­ság­kö­tése után? Ilyesmi azon­ban, mint lát­tuk, évti­ze­dek­kel később, Divald Gusz­táv plé­bá­nos ide­jé­ben is meg­esett.

A házaspár gyermekei

Érdekes, hogy a házaspár vala­mennyi gyer­me­két a szécsényi kato­li­kus anya­könyvbe jegyez­ték be. A csa­ládi tör­té­net­írás azon­ban úgy tud­ja, hogy utóbb Fanni áttért az evan­gé­li­kus hit­re. Ezt a ha­gyo­mányt meg­erő­síti az a tény, hogy a ha­lá­lát már a kiszellői evan­gé­li­kus anya­könyv­ben talál­juk. Ezek sze­rint igen későn, élete utolsó évei­ben tör­tén­he­tett az átté­rés, mivel utolsó gyer­me­ke, aki hét évvel a ha­lála előtt szü­le­tett, szin­tén a szécsényi kato­li­kus keresz­te­lési anya­könyv­ben sze­re­pel. (Érde­kes kér­dés, bár témánk szem­pont­já­ból nin­csen jelen­tő­sé­ge, hogy mit tet­tek a gye­re­kek, miután szü­leik más val­lá­súak vol­tak, ill. let­tek, mint ők maguk? Sorra áttér­tek az evan­gé­li­kus hit­re?)

Különös gondosságra vall, hogy a gyer­me­kek szü­le­té­sé­nek nem­csak a nap­ját, hanem álta­lá­ban az órá­ját és a per­cét is fel­je­gyez­ték. Az ada­tok egyéb­ként, a 7. és a 13. kivé­te­lé­vel, hiány­ta­la­nul meg­ta­lál­ha­tók a szécsényi anya­könyv­ben is. (Az 1842 feb­ru­ár­já­ban szü­le­tett fiú­gyer­mek vél­he­tően halva szü­le­tett, nyil­ván ezért nincs neve a csa­ládi fel­jegy­zés­ben, s ezért nem sze­re­pel a meg­ke­resz­tel­tek között sem. Az 1854-ben szü­le­tett Lujza sem talál­ható a szécsényi keresz­te­lési anya­könyv­ben.) Az aláb­bi­ak­ban csil­lag­gal jelöl­tem meg azo­kat a gyer­me­ke­ket, akik Madách kései láto­ga­tása alkal­má­val élet­ben vol­tak (szög­le­tes záró­jel­ben a ke­resz­te­lés idő­pont­já­val).

1. Emília Anna Mária Rozá­lia 1832. dec. 12. 1600 [dec. 18.]–1833. jún. 29. 0800

2. Imre Ist­ván Emá­nuel 1834. jan. 20. 0800 [jan. 21.]–1834. szept. 30. 0100

3. *Gusztáv Adolf 1835. febr. 21. 0800 [febr. 23.]–Szeged, 1887. aug. 14.

4. Zsigmond Ist­ván 1836. ápr. 24. 0800 [ápr. 30.]–1841. jún. 29. 0300

5. *Emil Kár­oly 1838. máj. 13. 1730 [máj. 16.]–Szécsény, 1905. máj. 22.

6. *Szidónia Melá­nia (Dubraviczky Ádámné) 1840. jún. 20. [jún. 27.]–Karpagéc, 1893. nov. 4.

7. 1842. febr. ? (fiú)

8. Pál Elek 1843. jan. 4. 2345 [jan. 22.]–1843. jan. 23. 1130

9. Kálmán József 1845. márc. 10. 2230 [márc. 22.]–1848. júl. 14. 0530

10. Vilmos Zsig­mond 1846. szept. 24. 0100 [okt. 4.]–1848. júl. 13. 1200

11. *Vilma Anna (Zsembery Vilmosné) 1849. febr. 24. 2130 [márc. 4.]–Tata, 1902

12. *Pál Elek Samu 1851. máj. 30. 2130 [jún. 4.]–Tokaj, 1879. jún. 30.

13. *Lujza Berta Fanni 1854. máj. 30. 0800–1871. jún.16.

14. *Kornél Mihály 1856. máj. 13. 2300 [máj. 15.]–Szeged, 1915. máj. 10.

15. *Emília Jolánta (Höbel Ferencné) 1857. okt. 11. 2030 [nov. 9.]–Szeged, 1939

16. *Gyula Samu 1859. ápr. 12. 2345 [máj. 1.]–Szeged, 1925. dec.

Fanni férje a családi hagyo­mány (és a sír­fel­irat) sze­rint 1863. július 2-án, 65 éves korá­ban halt meg vér­has­ban, Fanni pedig 1866. május 16-án, 49 éve­sen. A gyer­me­kek kereszt­szü­lei között nem­csak Madách Imré­nek, de pl. Szontagh Pál­nak a szü­leit is meg­ta­lál­juk, sőt, több gyer­mek­nél, így az 1856. május 15-én keresz­telt Kor­nél­nál, magát Szontagh Pált.

A költő tehát (főképp barátja, Szontagh Pál révén, aki ezek sze­rint szo­ros kap­cso­lat­ban állt a Szojka csa­lád­dal) folya­ma­to­san érte­sül­he­tett Fanni éle­té­ről, pedig min­den való­szí­nű­ség sze­rint leg­alább 30 évig nem látta őt.

II. Egy látogatás

A vers, amely ezt a címet vise­li, nem a sze­relmi köl­te­mé­nyek között talál­ha­tó. Azt, hogy min­den bizonnyal Fanni fel­ke­re­sé­sét mesélte el benne a köl­tő, szá­mos körül­mény teszi több mint való­szí­nű­vé.

Óh nő ön olly szép, olly virágzó most is
És én azóta nézze millyé lettem,
Ki hinné hogy mi ját­szó tár­sak vóltunk
És, és sze­ret­tük egy­mást szebb idő­ben.

Ez a nem éppen sikerült vers­szak az első vál­to­zat­ban talál­ha­tó, és tanú­sít­ja, hogy korai, való­szí­nű­leg gye­rek­kori a kap­cso­lat. Érde­mes bele­gon­dol­nunk abba, vajon ki lehe­tett egy­ál­ta­lán a gyer­mek Madách­nak ját­szó­tár­sa? Az ő tár­sa­dalmi hely­ze­té­ben gya­kor­la­ti­lag elkép­zel­he­tet­len volt, hogy az egy­szerű falusi gye­re­kek­kel játsszék; a sztregovai kas­tély lakóin kívül csak egy-két csa­lád gyer­me­kei jöhet­tek szó­ba. Így az ugyan­csak Alsósztregován bir­to­kos Baross csa­lád, ott azon­ban az anya­könyv tanú­sága sze­rint nin­cse­nek Imré­hez hasonló korú leány­gyer­me­kek, de még néhány évvel idő­seb­bek vagy fia­ta­lab­bak sem. Egyéb­ként sem tudunk róla, hogy a két csa­lád között bár­mi­féle kap­cso­lat lett vol­na. Az evan­gé­li­kus lel­kész­nek, Bukva György­nek sem volt kor­ban Madách­hoz illő lánya.

Elvileg fennáll még annak a le­he­tő­sé­ge, hogy Kesze­gen, nővé­ré­nek, Máriá­nak a házá­ban élt a lány, ám mégis az a leg­va­ló­szí­nűbb, hogy egy fedél alatt lakott Madách­csal. Annál is inkább, mert (miként koráb­ban emlí­tet­tem) csak viszony­lag későn, Mária 1833. augusz­tus 1-jei eskü­vője után tar­tóz­kod­ha­tott Imre Kesze­gen.

Fanni minden jel szerint huzamosan ott élt a kas­tély­ban, együtt nevel­ke­dett a Madách lányok­kal, ő te­hát való­ban gye­rek­kori ját­szó­társ volt.

Figyelmet érdemel a megszólí­tás is: „ön”. A költő min­den sze­rel­mét tegezte a ver­sei­ben, még a nála több mint hét évvel idő­sebb Veres Pálnét is. A sze­relmi ver­sek között ilyes­mire egy­ál­ta­lán nem talá­lunk pél­dát, ami egyút­tal arra is rávi­lá­gít, hogy a meg­lá­to­ga­tott nő egyet­len­egy fenn­ma­radt sze­relmi vers­nek sem lehe­tett a cím­zett­je. (Vissza­em­lé­ke­zés­nek, régi sze­rel­met fel­idéző vers­nek azon­ban lehe­tett, így min­de­nek előtt az Emlékezés az első szerelemre című­nek.) Ez önma­gá­ban is külö­nös, és csak két magya­rá­zat kép­zel­hető el. Az egyik: a kap­cso­lat ide­jén Imre még egy­ál­ta­lán nem írt ver­set, a má­sik: azo­kat vala­mi­ért (leg­va­ló­szí­nűb­ben azért, mert javít­ha­tat­la­nul rossz­nak tar­totta) meg­sem­mi­sí­tet­te, ill. egyi­ket sem tar­totta alkal­mas­nak arra, hogy akár átdol­go­zott for­má­ban beik­tassa a vers­gyűj­te­mé­nyé­be. Akár­me­lyik lehe­tő­ség állt is fenn, lénye­gé­ben ugyan­oda lyu­ka­dunk ki: csakis rend­kí­vül korai, kife­je­zet­ten gye­rek­kori sze­re­lem­ről lehe­tett szó. Elgon­dol­kod­ta­tó, hogy ezek sze­rint még a lány emlék­köny­vébe se írt ver­set, vagy ha mégis írt, úgy azt sem tar­totta szük­sé­ges­nek fel­venni az Emléklapokra cik­lus­ba.

A megszólítás azonban nemcsak azt bizo­nyít­ja, hogy a fel­ke­re­sett ját­szó­társ­hoz egyet­len sze­relmi köl­te­mé­nye sem szól, s hogy az Emléklapokra cik­lus­ban is hiába keres­sük őt. Egyút­tal azt is tanú­sít­ja, hogy a gye­rek­kori ját­szó­társ jóval idő­sebb volt nála. Hiszen mi más oka lehe­tett ennek a rend­ha­gyó meg­szó­lí­tás­nak?

Ez újabb érv Fanni mellett: túl azon, hogy való­ban gye­rek­kori ját­szó­társ volt, az ötéves fiú nyil­ván­va­lóan nem tegez­hette a ti­zen­egy éves lányt, ez az ő tár­sa­dalmi hely­ze­tük­ben elkép­zel­he­tet­len volt. És meg­for­dít­va: semmi más, csakis a jelen­tős kor­kü­lönb­ség adhat magya­rá­za­tot arra, hogy a költő egy­kori ját­szó­tár­sát ilyen távol­ság­tartó módon szó­lí­totta meg.

Ezzel szemben a gondolataiban még­is­csak tegezte a nőt!

Csak egyszer lássalak még életemben
Én is, ki egy­kor min­de­nem valál. –

A vers, különösen annak első vál­to­za­ta, egy­ér­tel­műen tanú­sít­ja, hogy élete alko­nyán szánta el magát a költő a szo­kat­lan lépés­re. Halála előtt még egy­szer látni kívánta egy­kori sze­rel­mét. Mintha most, szá­mos sze­relmi kap­cso­lat és egy házas­ság után vált volna vilá­gossá szá­mára az, amit már gyer­mek­ként is sej­tett: Fan­ni, Luj­zá­hoz hason­ló­an, meg­ma­radt örök esz­mé­nyi nőnek, ám Luj­zá­val ellen­tét­ben még él, tehát meg is láto­gat­ha­tó.

Ezer lemondás közt kifáradt lelkem
Egyetlen egy pil­lan­tá­sért sovárog
A bóldogság’ igéret országába
Mellyből olly rég szám­űzve tart az átok.

Vélhetően a Tragédia meg­írása után vagyunk: a még min­dig a Pa­ra­di­csom­ban élő Fan­nit az élete haj­na­lán onnan kiűzött Imre, élete alko­nyán ismét látni kíván­ja. Még nem tud­hat­ja, hogy mind­annyian az utolsó szín­nél tar­ta­nak: előbb Fanni fér­je, majd ő ma­ga, végül Fanni fog meg­halni pár éven belül.

Madách semmit sem változott, olyan izga­tot­tan várja a ta­lál­ko­zást, miként egy gyer­mek:

Elgondolám, hogyan fogom találni,
Betoppanásom majd hogy hatja meg;
Bú lészen-e arcán vagy kedv sugári –
S ime szivem szo­rul – tér­dem remeg.

Az asszony azonban nem úgy fogadja köze­le­dé­sét, aho­gyan vár­ja. Mert bár a költő lel­ki­leg fel­ké­szült min­den­fajta fogad­ta­tás­ra, azért a „min­den” ebben az eset­ben csak a szél­ső­sé­ge­ket jelen­ti. Ehe­lyett azon­ban a nő ter­mé­sze­tes módon, indu­la­tok­tól, sőt, már-már érzel­mek­től is men­te­sen viszo­nyul hoz­zá, s első sza­vai­val olyan kijó­za­ní­tóan hat rá, akár egy pszi­chiá­ter: „Hagy­juk bará­tom a gyermekbeszédet…” Az asszony tehát nem megy bele a korai sze­re­lem­nek abba a játsz­má­já­ba, ame­lyet a költő talál­ko­zá­suk­kor fel­ajánl: fel­nőtt­ként visel­ke­dik egy olyan hely­zet­ben, amely­ben inkább gyer­me­ki­es­sé­get várna tőle az egy­kori ked­ves és ját­szó­társ.

A visszautasítás, pontosabban szólva a sze­rep eluta­sí­tása a férj meg­je­le­né­sé­vel válik tel­jes­sé; a nő zavarba ejtően ter­mé­sze­tes módon visel­ke­dik abban a hely­zet­ben, ame­lyet végső soron nem ő, hanem az őt meg­lá­to­gató férfi idé­zett elő: fér­jé­nek mint fia­tal­kori ked­ve­sét mutatja be Madách Imrét.

A költő zavaráról a nyomban ezután meg­je­lenő bűn­tu­dat tanús­ko­dik:

Pedig tudám, szeret – s mégis gyötörtem,
Lepergő könnye fájó kéjt adott…

Madách végképp kirekesztettnek érzi magát, lát­va, hogy egy­kori ked­ve­sé­nek férje úgy viszo­nyul hozzá mint ked­ves ven­dég­hez, s nem mint vetély­társ­hoz. A ké­sei talál­ko­zás tel­jes kudarc­cal vég­ző­dik, ame­lyet az utolsó vers­szak egy áthú­zott vál­to­zata fejez ki, ha talán köl­tői­leg nem is a leg­szeb­ben, de a leg­pon­to­sab­ban:

Ki sompolyogtam lassan a’ szobából
Jól érzém nem való e’ csend­lak nékem –
El nyargalék az éjnek tengerében
’S nyo­masztó érze­mé­nyek­kel szí­vem­ben.

Nem véletlen, hogy lélektanilag annyira jó, ugyan­ak­kor köl­tői­leg annyira rossz ez a vers! Túl­áradó érzé­seit a szerző nem volt képes kor­lá­toz­ni, így aztán a sze­relmi kudarc mel­lett a köl­tői kudarc is tel­jessé vált.

Kitérő: Lujza

Madáchnak volt még egy nagy adós­sá­ga. Akko­ri­ban, ami­kor Fan­nit meg­lá­to­gat­ta, Lujza sír­já­hoz is el kel­lett volna (még egy­szer, utol­jára) men­nie, ám ennek semmi nyoma sincs a ver­sei­ben. Pedig van néhány kései ver­se, ame­lyek­ben elmúlt sze­rel­meit fel­idéz­te: az Egy látogatás és az Emlékezés az első szerelemre mel­lett ilyen pl. Az aggastyán vagy a Viszontlátás, s ak­kor még nem szól­tam a föl­te­he­tően fele­sé­gét idéző (Egy hölgyhöz címet viselő) sorok­ról:

Most látom, mily erősen
Valál szivembe nőve,
Amint kilép­tél onnan,
Utánad foly ki vére.

Érthetetlen, hogy Madáchnak több sze­rel­mé­hez is „volt még egy utolsó sza­va”, csak éppen Luj­zá­hoz nem volt.

Lehetséges, hogy nem látogatta meg húsz éve halott ked­ve­sét? Ideje éppen­ség­gel lett volna rá bőven, hiszen a lá­to­ga­tá­sa­kor (mint látni fog­juk, ez való­szí­nű­leg 1862 kora ősze, min­den­esetre ez a leg­ké­sőbbi lehet­sé­ges dátum) Szojka Sámuel élet­ben volt, így tehát kb. két év volt még hátra a költő halá­lá­ig. A lá­to­ga­tás kudarca azon­ban nagyon meg­vi­sel­hette őt. Elkép­zel­he­tő, hogy Fanni maga­tar­tá­sá­nak hatá­sára dön­tött úgy: bár jövője nin­csen, hiszen rövi­de­sen meg fog halni ő is, de a múlt sem érdekli töb­bé: se Fan­ni, se a fe­le­sé­ge, se Luj­za, se a töb­bi­ek, hanem feledve múl­tat és jelent, és nem törődve a (szá­mára már külön­ben is kurta) jövő­vel: vissza­vo­nul Borkával, amíg még meg­te­he­ti.

Ez természetesen csak az egyik lehe­tő­ség, amely mind­an­nak alap­ján, amit a költő éle­té­ről és lel­kü­le­té­ről tudunk, egy lehet­sé­ges meg­ol­dás, ha úgy tet­szik: egy lehet­sé­ges for­ga­tó­könyv. Van ennél rosszabb is, s én ezt tar­tom való­szí­nűbb­nek.

Előzetes magyarázatként: Madách nem szí­ve­sen szegte meg ígé­re­te­it, eskü­it; erköl­csi fel­fo­gá­sá­val ezt nehe­zen tudta volna össze­egyez­tet­ni. A po­li­ti­kai élet­ben, bizo­nyos jelek­ből, de főképp az 1849. feb­ruár 2-a utáni visel­ke­dé­sé­ből ítél­ve, egy­ál­ta­lán nem (miután I. Ferenc Józsefre fel­es­kü­dött, soha többé nem buz­dí­tott, mert nem buz­dít­ha­tott a Habs­burg biro­da­lom elleni harc­ra, csakis az orosz meg­szál­lók­kal szem­beni ellen­ál­lásra), a magán­élet­ben is csak kivé­te­le­sen szegte meg. Az egyet­len ismert eset: 1845. július 20-a, ami­kor sírig tartó hűsé­get eskü­dött Frá­ter Erzsé­bet­nek. Ezt az eskü­jét egé­szen biz­to­san meg­szeg­te, hiszen bizo­nyít­ha­tó, hogy a vá­lása után is volt sze­xu­á­lis kap­cso­la­ta. Mér­sé­kelt bűn­tu­da­tá­ról és önkri­ti­ká­já­ról a Tragédia első prá­gai színe tanús­ko­dik: „S együtt kell tűr­nünk, míg a sír fel­old.” Az evan­gé­li­kus lel­kész, a tör­té­nelmi Kep­ler való­ban úgy is tett, miként Madách főmű­vé­nek sze­rep­lő­je, ő (ellen­tét­ben a szer­ző­vel) való­ban együtt tűrt, amíg fele­sé­ge, Bar­bara Müller meg nem halt (később aztán újra­há­za­so­dott, és bol­dog házas­éle­tet élt), a kato­li­kus Madách ezzel szem­ben, akár­ho­gyan szé­pít­jük, meg­szegte eskü­jét.

A költő tehát, eme lehetséges for­ga­tó­könyv sze­rint, erőt vesz magán, lóra ül, és ellá­to­gat Lujza sír­já­hoz, hiszen a be­csü­let mégis csak így kíván­ja. (Nyil­ván fűt-fát ígért annak ide­jén a lány­nak, köz­tük olyan ígé­re­te­ket is tett – Lujza közeli halá­lá­nak tuda­tá­ban –, ame­lyek­nek betel­je­sí­tése a lány halála utáni idő­szakra vonat­ko­zott.) De Lujza sírja mel­lett állva se tud már másra gon­dol­ni, csak a közel­múlt kudar­cá­ra, Fan­ni­ra. Nincs ihlet, nincs vers; éppen­ség­gel erről is lehetne riasztó lát­le­le­tet adni, de minek? Van­nak hely­ze­tek, ami­kor még egy köl­tő­nek is oko­sabb hall­gat­ni. És egy okos költő ilyen­kor való­ban hall­gat.

Nem tudjuk, mi történhetett. A köl­tő, önjel­lem­zése sze­rint, már a lá­to­ga­tás kez­de­tén idős­nek érezte magát, leg­alábbis gye­rek­kori sze­rel­mé­hez képest; ám a láto­ga­tás végén egy meg­tört öreg­em­ber ül lóra, hogy Szécsényből, a ráróspusztai hídon át, haza­tér­jen Sztregovára. Nyil­ván átér­té­kelte az éle­tét, s fő­képp sze­relmi kap­cso­la­ta­it. De azt, hogy ez milyen hatás­sal volt Luj­zá­hoz fűződő viszo­nyá­ra, nem tud­juk. Még az is lehet, hogy indi­rekt meg­fon­to­lás­ból még­sem ment el Lujza sír­já­hoz. Min­den kései (utolsó) talál­ko­zás (pl. Frá­ter Erzsé­bet­tel 1862. novem­ber 1-je körül) kudarc­cal vég­ző­dött. Min­den élőt elve­szí­tett, aki­hez régeb­ben szo­ros köte­lék fűzte őt. Nem akarta a halot­tat is elve­szí­te­ni.

A kései olvasónak, annak, aki száz­szor, ezer­szer elgon­dol­ko­dik a költő ver­se­in, a hiány szem­be­tű­nő. Miért nincs végső búcsú az igazi társ­tól? Attól a Luj­zá­tól, aki bár nem volt a fele­sé­ge, de ebben csak a ha­lála aka­dá­lyozta meg őt. („Míg véle a nász­ko­szo­rúra szánt / Virág her­vad­tan a sír­kertbe száll.”) Miért nem búcsú­zik attól, aki viszont­sze­rette őt, s aki­ben soha­sem csa­ló­dott? Hiszen mel­lette töl­tötte el az éle­tét, miköz­ben (ter­mé­sze­te­sen vagy ter­mé­szet­el­le­nes módon, ezt most ne fir­tas­suk!) más nőket ölelt magá­hoz. Tőle kel­lett volna élete vége felé végső (máso­dik és egy­ben utolsó) búcsút ven­nie. Ennek a búcsú­nak azon­ban Madách köl­té­sze­té­ben nem talál­juk a nyo­mát.

A vers keletkezése

A családi hagyomány úgy tartja, hogy nagy­já­ból négy évvel koráb­ban, vagyis ezek sze­rint 1860 ősze körül vált nyil­ván­va­ló­vá, hogy Madách élete rövi­de­sen véget fog érni. Attól kezdve a sztregovai kas­tély lakói a csa­ládfő halá­lára készül­tek.

A költőnek még voltak elintézendő teen­dői, s ta­lán a most már való­ban közeli vég tudata is hoz­zá­já­rul­ha­tott utol­só, külö­nös sze­relmi kap­cso­la­tá­hoz Borkával.

Amikor 1862 januárjában megjelent a Tragédia, már fel­ké­szül­ten vár­hatta a halált, bár az ese­mény (mind­két ese­mény: a vég­be­ment s az eljö­vendő) jó alkal­mat adott arra is, hogy isme­rő­seit sorra fel­ke­res­se. Tud­juk, hogy pl. Felsősztregovára, Sréter Mik­lós­nak, vagy (a meg­le­he­tő­sen távol fek­vő, de az akkori havas és külö­nö­sen hideg tél­ben lovas szán­nal jól meg­kö­ze­lít­hető) Vanyarcra, Veres Pálnénak még janu­ár­ban vitte el könyve egy-egy példányát,21 de nyil­ván sok más isme­rő­sét is fel­ke­reste ez idő tájt, hiszen a meg­je­lent mű és közelgő halála egy­aránt indo­kolttá tette a régi isme­rő­sök­nél tett láto­ga­tá­so­kat.

Túl sok teendője ebben az évben nem is volt. A vers­ben ugyan diszk­ré­ten hall­gat róla, de nyil­ván vitt egy pél­dányt a Tragédiából Fan­ni­nak is, vala­mi­kor kora ősszel. Azt, hogy kora ősszel tör­tén­he­tett a láto­ga­tás, az elbe­szé­lés rész­le­tei való­szí­nű­sí­tik.

A tágas udvar jólétet lehellett
Ott gabona kaz­lak itt fa bog­lya állt
Magas kút ágas nyúj­tó­zott középett
Gyümölcsös kert­ből a kis ház kivált.

Fa tornáczán arany csövek füzéri
Baromfi had zsibajgott ajtaján
Mosolygó arczczal ő ál­lott közötte
És kis keze tar­tott ren­det csu­pán.

Az első versszak ugyan a nyárra utal, de az „arany csö­vek” kife­je­zés (a vers első vál­to­za­tá­ban még a „ten­ge­ri” szó sze­re­pelt) egy­ér­tel­műen azt jel­zi, hogy a ku­ko­rica beta­ka­rí­tása is véget ért, ez tehát már őszi idő­szak. Éppen ezért 1863 vagy 1864 már nem jöhet szó­ba, hiszen Fanni férje 1863. július 2-án meg­halt.

De 1862-nél korábbi évek sem! 1861-ben, az ország­gyű­lés bere­kesz­tése után, Madách egé­szen más­sal volt elfog­lal­va, rész­ben Arannyal foly­ta­tott leve­le­zést a Tra­gé­diá­val, annak meg­je­len­te­té­sé­vel kap­cso­lat­ban, rész­ben a nem­ze­ti­sé­gek­ről ter­ve­zett beszé­dét sze­rette volna meg­je­len­tet­ni, ez tehát semmi esetre sem az az idő­szak, ami­kor kora ősszel, min­den más teen­dő­jét fél­re­té­ve, meg­lá­to­gat­hatta volna gye­rek­kori sze­rel­mét.

A korábbi évek még valószínűtleneb­bek. Hiszen a vers tanú­sága sze­rint Fanni fiai össze­vesz­tek Madách régi raj­zán. „A nő itélte leg kissebb fiá­nak”. De ki lehet ez a leg­ki­sebb fiú? Nyil­ván az 1859-ben szü­le­tett Gyu­la, ő tor­zsal­kod­ha­tott az 1856-ban szü­le­tett Kor­nél­lal. (Már csak azért is, mert Pál és Kor­nél között nem három, hanem öt év volt a kor­kü­lönb­ség, túl nagy ahhoz, hogy ilyes­féle köz­já­ték zavarja meg a csa­ládi együtt­lé­tet.) A több mint három éves Szojka Gyula való­ban vias­kod­ha­tott a kép bir­tok­lá­sá­ért báty­já­val, Kor­nél­lal (eset­leg nén­jé­vel, Jolántával is) 1862 őszén.

Mindent egybevetve, 1862 szeptem­ber vége vagy októ­ber eleje lehe­tett a lá­to­ga­tás leg­va­ló­szí­nűbb idő­pont­ja. A má­so­dik vál­to­zatba beke­rült: „A meg­elé­ge­dés­nek őszi fénye” sor is ezt támasztja alá. Szécsényben (amely a mai Magyar­or­szág leg­hi­de­gebb városa) rend­sze­rint már októ­ber köze­pén is ködös, boron­gós az idő.

Fanni és Imre kapcsolata

Egy nem egészen 9 éves fiú tehát bele­sze­re­tett a vele együtt nevel­ke­dő, nem egé­szen 15 éves lány­ba. Nyil­ván nem egyik nap­ról a másik­ra, hanem leg­alábbis három együtt töl­tött év folya­mán. Vég­képp kide­rít­he­tet­len kér­dés, hogy az 5–6 éves fiú milyen­nek lát­hatta a 11–12 éves lányt: kez­det­től fogva von­zó­dott hoz­zá, vagy las­san ala­kult ki a sze­re­lem? (Az Emlékezés az első szerelemre elem­zé­sé­nél látni fog­juk, hogy ha a sze­re­lem nem is, az erős von­za­lom min­den jel sze­rint az első pil­la­nat­tól fogva meg­volt Imre részé­ről.)

És milyennek láthatta a lány a fiút? Imre a csa­lád sze­me-fé­nye volt; két öccse jóval fia­ta­labb volt nála (1828-ban még csak egy, ill. két éve­sek), nén­jei rajong­tak érte: a Fan­ni­nál négy évvel idő­sebb Mária ugyan­úgy, mint a Fan­ni­nál egy évvel fia­ta­labb Anna. A sze­rep adva volt: min­den való­szí­nű­ség sze­rint Fanni úgy visel­ke­dett, mintha ő is a fia­talúr egyik (középső) nénje lett vol­na. Komoly for­má­ban fel sem merül­he­tett benne az a gon­do­lat, hogy a ked­ves­sé­gé­vel, sze­re­te­té­vel merő­ben más­fajta érzel­me­ket és vágya­kat ébreszt­het a „kis­test­vér­ben”, mint a vér sze­rinti nén­jei. A hely­zet szá­má­ra, ebben a te­kin­tet­ben, tel­je­sen abszurd­nak tűn­he­tett. És a maga szem­pont­já­ból igaza is volt! Ugyan, mit akar­hatna egy hat évvel fia­ta­labb fiúcska tőle? Csakis test­véri sze­re­te­tet, hiszen oly nagy köz­tük a kor­kü­lönb­ség, hogy más szóba sem jöhet!

Nagyon valószínű, hogy a 9 éves kis­fiú, aki sze­rel­mes volt a 15 éves nagy­lány­ba, fél­re­ér­tette a lány von­zal­mát, test­véri sze­re­te­tét. Ez az érzelmi aszim­met­ria, a meg nem értett­ség­ből táp­lál­kozó indu­lat lehe­tett az oka annak, hogy Imre olyas­mit tett vagy mon­dott, ami­vel meg­bán­totta a lányt. Erre vonat­koz­hat­nak a nőnek a vers­ben elhangzó sza­vai: „Bár éde­sen, még is gyö­tör­tük egy­mást”, de még inkább a fér­fi­nak az érzelmi aszim­met­ri­ára és disszo­nan­ci­ára utaló sorai:

Pedig tudám, szeret – s mégis gyötörtem,
Lepergő könnye fájó kéjt adott…

A gyermek Madách mérsékelt szadiz­musa és mazo­chiz­musa talán nem is az alap­ter­mé­sze­té­vel, hanem inkább a lány érzé­sei­nek és visel­ke­dé­sé­nek meg nem érté­sé­vel, a vele szem­ben egyi­de­jű­leg meg­nyil­vá­nuló (test­véri) sze­re­tet és (sze­relmi) eluta­sí­tás anta­go­niz­mu­sá­val magya­ráz­ha­tó, ame­lyet az értel­mé­vel nem tudott fel­fogni és fel­ol­da­ni, érzel­mi­leg pedig nem tudta a sze­re­tett sze­mély ket­tős visel­ke­dé­sét fel­dol­goz­ni. Mire a láto­ga­tásra sor került, a költő már meg­bo­csá­tott Fan­ni­nak, nyil­ván ez az oka annak, hogy a gyer­mek­kor­ban tör­tén­tekre csak fino­man utalt a ver­sé­ben, s nem idézte fel azt a hara­got, ame­lyet valaha a lánnyal szem­ben érzett, s amely egy­kor durva visel­ke­désre kész­tette őt.

De ne higgyük, hogy a gyermek­kor­ban tör­tén­tek fel­dol­go­zása gyor­san ment! Min­den bizonnyal a soka­dik sze­rel­mén – és talán a há­zas­sá­gán – is túl volt már, ami­kor végre meg­bo­csá­tott korai sze­rel­mé­nek. Tizen­ki­lenc éve­sen még egé­szen biz­to­san nem tudta fel­dol­gozni a kilenc éves korá­ban tör­tén­te­ket, erre követ­kez­tet­he­tünk első drá­mai pró­bál­ko­zá­sai­ból. Az idő­sebb nők­kel szem­ben álta­lá­ban nagyon indu­la­to­san, sőt, fel­tű­nően (s oly­kor meg­ma­gya­ráz­ha­tat­la­nul) dur­ván visel­ked­nek a férfi sze­rep­lők ezek­ben a művek­ben. (Ennek azon­ban fel­te­he­tően van egy másik oka is: feszült kap­cso­lata az édes­any­já­val, aki – Eric Berne kife­je­zé­sét hasz­nálva – folya­ma­to­san a „sarokbaszorítás” játsz­má­ját kényszerítette gyer­me­kei­re, nem utolsó sor­ban Imré­re.)

A Férfi és nő Heraklese, ahe­lyett hogy palás­tolná vagy leg­alább men­teni pró­bálná eluta­sító visel­ke­dé­sét, egyre dur­vább Deianejrával szem­ben. A fe­le­ség kér­dé­sé­re: „Be­teg vagy éde­sem, vagy álmos?” így felel:22

Mikor voltam beteg? Nyitott szemekkel
Hol lát­tál álmost? Ébren mon­dom, asszony,
Megvénültél, nem kel­lesz.

A Csak tréfa Andaházy gróf­ját is fölöt­tébb vad érzé­sek fűt­he­tik, ami­kor így beszél nejé­vel:

                                szívesen adá
Pénzét a lány, menyecskefőkötőért.
Mert már vénebb volt, mint a vőle­gény.

A feleség, Zenő szerényen megjegy­zi: „Két hét­tel.” – Ám a férj csö­kö­nyö­sen ragasz­ko­dik saját iga­zá­hoz: „Mind­egy, vénebb.”23

Vannak olyan részek is a ko­rai drá­mák­ban, ahol a gye­rek­kori csa­ló­dás vél­he­tően egé­szen más ter­mé­szetű ifjú­kori élménnyel egé­szült ki. Az okot csak talál­gat­hat­juk: egy későbbi sze­re­lem, ahol a lány anyja meg­aka­dá­lyozta Madách köze­le­dé­sét? Egy jóval idő­sebb nővel való sze­xu­á­lis kap­cso­lat? Vagy a kettő együtt? Akár egy­szer­re, pár­hu­za­mo­san?

Ismét a Csak tréfából idéz­nék. Széphalminé úgy ter­ve­zi, hogy lányá­val, Jolán­nal kar­öltve behá­lózza a mű főhős­ét, Zordy Loránt: „S nem tudna-é két nő hálóba fogni / Egy bamba gyer­me­ket?” Lányá­nak tehát azt tanácsolja:24

                          Légy Loránhoz olvadó,
Tüntesd ki őt, mosolygj sze­mébe olykor:
Ha elvesz, szép kocsin jársz, szép lovon,
Fényes cse­léd­ség vesz körűl; üdővel
Feljebb mehet, mél­tó­sá­got szerez.
S rá’dásul szel­lem­dús is és csi­nos. –
Hordd asz­ta­lod­ról a sok konyhakönyvet,
Költőket rakj helyökbe, s jól vigyázz,
Hogy fel­met­szet­le­nek ne lég­ye­nek. –
[…]
De Váryt sem taszítsd el még egészen,
Szorítsd meg oly­kor tánc között kezét,
Mondj fülébe súgva szé­pet is neki,
Tartsd jég­ve­rem­ben, mint a marhahúst,
Ha szük­ség lenne rá.

Ezek a kemény, olykor drasz­ti­kus meg­fo­gal­ma­zá­sok aztán 15 év múl­tán fino­mul­nak, de az idő­sebb nők­kel szem­beni ellen­szenv meg­ma­rad a Tragédiában is, ahol a lon­doni szín Évá­já­nak édes­anyja emlé­kez­tet a korai mű Széphalminéjára. (Ugyan­ak­kor a mö­göt­tes erköl­csi íté­let nem vál­to­zik, mert nem is vál­toz­hat: ne feled­jük, hogy a két­szí­nű­ség súlyos erköl­csi hibá­nak minő­sült Madách korá­ban!)

                            Artúr szűlei
Vagyonosak, igaz, de nem tudom,
Mi szem­mel nézik a vi­szonyt veled.
Azért egé­szen vágy­tár­sát se mellőzd,
Ki ma is e cso­kor­ral meg­le­pett.

Az árnyaltabb, visszafogottabb meg­fo­gal­ma­zás nem vélet­len: élete vége felé a költő ismét egy nála (hét évvel) idő­sebb nőbe, Veres Pálnéba lett sze­rel­mes. Ami­kor Fan­nit fel­ke­res­te, való­szí­nű­leg túl volt már a vele való (plá­tói) kap­cso­la­ton is; élet­műve nagy­já­ból lezá­rult, csak az éle­té­ből volt még egy s más (köz­tük a Fan­ni­nál tett emlé­ke­ze­tes láto­ga­tás) hát­ra.

Az irodalmi ambíciók lélektani hát­te­rét haj­la­mo­sak vagyunk egy­ol­da­lúan szem­lél­ni. Némi­képp leegy­sze­rű­sít­ve: a sze­re­lem az ok, a sze­rel­mes vers az oko­zat. Pedig ez való­szí­nű­leg köz­ke­letű téve­dés. Két­száz éve, ami­kor a köl­tők tár­sa­dalmi meg­be­csü­lé­se, ha úgy tet­szik, fog­lal­ko­zá­suk presz­tí­zse lát­vá­nyos növe­ke­dés­nek indult, sokan sze­ret­tek volna iro­da­lom­mal fog­lal­koz­ni; a vagyon és a po­li­tika mel­lett ez jelen­tette akko­ri­ban a (min­denki szá­mára elér­hető) hír­ne­vet. S mivel a ver­sek leg­főbb témája (legyen szó akár lírai, akár elbe­szélő köl­te­mény­ről) a sze­re­lem volt, ezért ahhoz, hogy valaki költő lehes­sen, előbb sze­rel­mes­nek kel­lett len­nie. Nem tud­juk, Madách­nál mi volt előbb? A ver­sek olva­sása kel­tette fel az iro­da­lom iránti érdek­lő­dé­sét, s ezért „kel­lett” sze­rel­mes­nek len­nie? Vagy for­dít­va: sze­rel­mes volt, s ezért kez­dett el a köl­té­szet iránt érdek­lőd­ni? Oly sok „őrült” (vagyis a meg­szo­kott, tár­sa­dal­mi­lag elfo­ga­dott nor­mák­tól elté­rően érző, gon­dol­kodó és visel­kedő) köl­tőnk volt a XIX. szá­zad­ban, hogy ez fel­veti annak a gya­nú­ját: talán egy dina­mi­ku­sabb modell illik a je­len­ség­re. Való­szí­nű­leg mind­két irá­nyú kap­cso­lat léte­zett, s ép­pen a pozi­tív vissza­csa­to­lás révén kiala­kuló önger­jesz­tés magya­rázza a szél­ső­sé­ge­ket.

Lélektanilag mindenképpen különös, szinte hihe­tet­len­nek tűnő a 9 éves fiú erős von­zalma a 15 éves nő iránt, amely­ről ugyan nem tud­juk, hogy pon­to­san miként élhette meg, de az bizo­nyos: évti­ze­dek múl­tán sze­re­lem­ként emlé­ke­zett rá vissza.

(Korábban azt írtam: „félig-meddig sze­re­lem­ként emlé­ke­zett rá vissza. Azért csak félig-med­dig, mert az Emlékezés az első szerelemre egé­szen biz­to­san valaki más­nak az emlé­két idé­zi, nem Fanniét.”25 Ma már az az állás­pon­tom: az olvasó vagy az elemző gon­dol­hat ugyan, amit akar, de az biz­tos: Madách igazi sze­rel­mé­nek tekin­tette Fan­nit. Ver­sé­nek „Ki­ért ben­nem olly őrűlt szen­ve­dély élt” sorá­ból is erre kell követ­kez­tet­nünk. Ha maga az érin­tett őrült szen­ve­dély­ként emlé­ke­zett vissza egy­kori érzé­sei­re, akkor nincs semmi ala­punk arra, hogy az érzé­se­it, pusz­tán azért, mert szo­kat­la­nul korai­ak, mint­egy lefo­koz­zuk, eljelentéktelenítsük. S bár az Emlékezés… talá­nyát ma sem lehet tel­je­sen meg­nyug­ta­tóan tisz­táz­ni, azért elkép­zel­he­tő­nek tar­tom – s ezt a ké­sőb­bi­ek­ben rész­le­te­seb­ben ki is fej­tem –, hogy Fanni az egyik lehet­sé­ges – vagy talán az egyet­len iga­zi, létező – cím­zettje a vers­nek.)

Érdekesek a vers két változa­tá­nak elté­ré­sei.

I. változat:

Nézd mond a nő szelíden mosolyogva
Hajdan imá­dó­mat itt muta­tom be
Óh nő e’ hang, e nyílt­ság szűm titkával
Mély tőr­dö­fés vólt remegő lel­kem­be.

II. változat:

Most lépe a szobába házi gazdám
Nézd monda a nő, régi ked­ve­sem –
Ah e nyiltság szivemnek drága titkán
Mint áru­lás oly ször­nyen fájt nekem.

Az első változat aszimmetrikus kap­cso­la­tot sej­tető szó­hasz­ná­la­tát a má­so­dik vál­to­zat elfe­di: az „imá­dó"-ból „ked­ves” lesz a férj­nek szóló bemu­ta­tás­ban. A köl­tőt annyira meg­za­varta Fanni visel­ke­dé­se, hogy utó­lag sem talált sza­va­kat fáj­dal­má­nak kife­je­zé­sé­re, ill. jobb híján az értel­met­len foko­zást válasz­tot­ta; így lett a „tőr­dö­fés"-ből „áru­lás”.

De miért is olyan fájdalmas a köl­tő­nek ez a bemu­ta­tás? Ennek alig­ha­nem a mind­két vál­to­zat­ban elő­for­duló „ti­tok” szó a nyit­ja. Madách nyil­ván egész éle­té­ben tit­kol­ta, hogy egy­kor Fan­niba volt sze­rel­mes. És ezt olyan ügye­sen tet­te, hogy 180 éven át való­ban nem gya­na­ko­dott senki (még én sem).

Az is lehetséges, hogy az 1831-es (vég­ső­nek hitt) búcsú során meg­fo­gad­ták egy­más­nak, hogy a kap­cso­la­tuk­ról hall­gat­nak. Egy­ál­ta­lán nem biz­tos, hogy ez meg­tör­tént, ugyan­ak­kor egy lehet­sé­ges magya­rá­zata a szo­kat­la­nul kemény sza­vak­nak. Hiszen ami tör­tént, az lehe­tett ugyan az érin­tett­nek várat­lan, meg­hök­ken­tő, olyas­mi, ami zavarba hozta őt, de „tőr­dö­fés­nek” vagy „áru­lás­nak” minő­sí­teni mégis csak túl­zás! Egé­szen más a hely­zet, ha vala­mi­féle ígé­ret vagy foga­da­lom volt ket­te­jük között, amely­ről Imre élete egyet­len per­cé­ben sem feled­ke­zett meg, de ame­lyet Fanni már réges-ré­gen elfe­lej­tett (vagy ami sok­kal való­szí­nűbb, hiszen nagyon intel­li­gens, követ­ke­zés­kép­pen jó emlé­ke­zet­tel meg­ál­dott nőről van szó: nem tulaj­do­ní­tott neki külö­nö­sebb jelen­tő­sé­get, főképp nem 30 év múl­tán!). Ez tehát az egyik lehet­sé­ges magya­rá­zat arra: mi lehe­tett a kiváltó oka annak, hogy a drá­mai pil­la­na­tot a költő túl­dra­ma­ti­zál­ta? A gye­rek­kori meg­ál­la­po­dás (netán eskü vagy foga­da­lom) meg­sze­gé­sét sérel­mes­nek, már-már meg­bo­csát­ha­tat­lan­nak talál­ta.

A másik lehetőség, amelyre 1862 őszén gon­dol­nia kel­lett: Fanni ter­mé­sze­tes­sége mögött egy­fajta „ki­be­szé­lés” áll­hat. Míg a gye­rek­kori foga­da­lom két­sé­ges (bár vala­mi­kép­pen el kel­lett vál­niuk egy­más­tól, s lé­lek­ta­ni­lag nehe­zen kép­zel­hető el, hogy az elvá­lás ígé­re­tek nél­kül tör­tént vol­na, inkább csak azok tar­talma lehet két­sé­ges), addig ez utóbbi csak­nem két­ség­te­len. Madách neve az egész ország­ban ismertté vált; Fanni maga­tar­tá­sá­nak, annak, aho­gyan Imrét fér­jé­nek bemu­tat­ta, az lehe­tett a magya­rá­za­ta, hogy már jóval azelőtt, hogy­sem várat­la­nul meg­je­lent volna szécsényi házuk­ban, min­dent meg­be­szél­tek vele kap­cso­lat­ban a há­zas­tár­sak. Nem biz­tos ugyan (inkább csak való­színű), hogy ez való­ban meg­tör­tént, az viszont egé­szen biz­tos, hogy a sike­res és ismert szer­ző­nek csakis ez lehe­tett az első gon­do­la­ta. Szojka Sámuel már réges-ré­gen tud­ja, hogy kicsoda ő, s mi­lyen sze­re­pet ját­szott fele­sége éle­té­ben (vagy inkább for­dít­va: milyen sze­re­pet ját­szott a fe­le­sége Madách éle­té­ben), ezért nem lepő­dött meg, s ezért fogadta barát­sá­go­san a ven­dé­get. Elkép­zel­hető tehát, hogy a „tőr­dö­fés” és „áru­lás” szó nem vala­mi­féle ígé­ret meg­sze­gé­sére vonat­ko­zott, hanem egy­sze­rűen csak arra, hogy az érin­tett rádöb­bent: a két másik fél koráb­ban már min­dent meg­be­szélt vele kap­cso­lat­ban.

A találkozásnak ez a végkifej­lete ellen­té­tes azzal, amit a költő várt vol­na. A két vers­vál­to­zat lénye­gé­ben ugyan­azt a vá­ra­ko­zást fejezi ki:

I. változat:

Hadd halljam az édes szót ajakáról
Mint egy viszhangját bóldogabb napoknak
Tán egy elté­vedt súgár engem is ér
Egy el her­vadt virága tava­szom­nak.

II. változat:

Talán egy hangod mint viszhang a múltból
Egy elnémúlt húrt szűmben felverend,
Talán egy elté­vedt szép szemsugártól
A múlt reám hal­vány árnyat vetend.

De Fanni, tengernyi gyerektől körül­véve (s ezt Madách­nak már a lá­to­ga­tása előtt is vilá­go­san lát­nia kel­lett volna), hely­ze­té­ből adó­dóan is a jövő s nem a múlt felé for­dul. A jövő felé, amely (ezt viszont leg­fel­jebb Madách sejt­het­te, ő is csak a saját eljö­vendő sor­sára nézve) való­já­ban mind­hár­muk szá­mára lezá­rult; a lá­to­ga­tást köve­tően már csak a gyer­me­ke­ik­nek volt igazi jövő­jük.

III. Fanni és az életmű

A keretszínek Évája

A Tragédia első és utolsó Évája Fan­ni. A szerző ugyan éle­té­nek sok más sze­rep­lő­jére gon­dol­ha­tott (és nyil­ván gon­dolt is) a má­so­dik, har­ma­dik és tizen­ötö­dik szín írása köz­ben, de első­sor­ban mégis őrá. Olvas­suk újra!

Ezer lemondás közt kifáradt lelkem
Egyetlen egy pil­lan­tá­sért sovárog
A bóldogság’ igéret országába
Mellyből olly rég szám­űzve tart az átok.

Az ígéretország a Paradicsom, a szám­űze­tés a ki­űze­tés, ez a kézen­fekvő pár­hu­zam a vers és a főmű között.

Fanni két tulajdonságát tekintve is meg­fe­lel Évá­nak. Az egyik a ter­mé­keny­sé­ge, amely a Tragédia női fősze­rep­lő­jé­nek is fon­tos tulaj­don­sá­ga, bár csak a XV. szín­ben jut kitün­te­tett sze­rep­hez. A má­sik az intel­lek­tu­á­lis képes­sé­ge.

A gyermek Madách nyilván sokat szen­ve­dett attól, hogy a hat évvel idő­sebb lány­nak szá­mos kér­dé­sére nem tudott mit felel­ni. Így aztán nem cso­da, hogy a főmű ele­jén sze­replő Ádám ugyan­olyan egy­ügyű gyer­mek Évá­val szem­ben, ami­lyen talán a szerző lehe­tett valaha Fan­ni­val szem­ben.

Miért büntetne? – Hisz, ha az utat
Kitűzte, mell­yen hogy men­jünk, kivánja,
Egyúttal ollyanná is alkotott,
Hogy vét­kes haj­lam más­felé ne vonjon.
Vagy mért állí­tott mély örvény fölé,
Szédelgő fej­jel, kár­ho­zatra szán­va. –
Ha meg a bűn szin­tén ter­vé­ben áll,
Mint a vihar verő­fé­nyes napok közt,
Ki mondja azt vétkesbnek, mert zajong,
Mint ezt, mivel éltetve mele­gít?

Éva itt váratlanul fölébe kereke­dik nem­csak Ádám­nak, de Luci­fer­nek és az Úrnak is; érve­lése oko­sabb, meg­győ­zőbb, mint amit koráb­ban az Úr és Luci­fer egy­más­nak mon­dott. Utóbbi jogo­san álla­pítja meg tehát:

Lám, megjelent az első bölcselő!
Nagy sor jövend utá­nad, szép hugom,

hiszen valóban ez az első igazán filo­zó­fiai érve­lés a Tragédiában. Utóbb Madách meg­lepve tapasz­tal­hat­ta, hogy 30 év múl­tán is meg­ma­radt valami Fanni intel­lek­tu­á­lis fölé­nyé­ből, hiszen az asszony maga­tar­tása nor­má­lis, a (föl­te­he­tően) be nem jelen­tett láto­ga­tás­hoz töké­le­te­sen alkal­maz­ko­dó, viszont Madáché gye­re­kes, már-már nevet­sé­ges. Várat­lan láto­ga­tá­sá­val meg akarta lepni gye­rek­kori sze­rel­mét, s a vé­gén ő le­pő­dött meg azon, hogy senki sem lepő­dött meg. A leg­ér­zék­le­te­seb­ben ezzel a pa­ra­do­xon­nal jel­le­mez­hető a tör­té­net. Egyéb­ként Benes Istvánné gra­fo­ló­gus véle­mé­nye meg­erő­sí­tette Fanni külön­le­ges intel­li­gen­ciá­ját.

A termékenység és a szellemi fölény mel­lett még egy érv szól amel­lett, hogy Fanni a keret­szí­nek Évá­ja. Éppen az, hogy az ő ese­té­ben a leg­ko­rábbi sze­re­lem­ről van szó; a gyer­mek­kor­nak és a Pa­ra­di­csom­nak a meg­fe­le­lése elég kézen­fek­vő.

(Azért persze lehet találni más pár­hu­za­mot is, ha az Egy látogatást a Tragédia szö­ve­gé­vel egy­be­vet­jük. Az űrje­le­net: „Nem tán­to­rítsz el, lel­kem fel­felé tör. –” sorá­val rokon az első vers­vál­to­zat: „Melly por­kö­ré­ből az egekbe vágya” sora.)

Ennél több hasonlóság talán nincs, és talán nem is lehet Fanni és Éva között, hiszen (erről azért nem sza­bad meg­fe­led­kez­nünk) a szerző 1831 novem­be­ré­ben 30 évre elsza­kadt a sze­rel­mé­től; ettől kezdve min­den való­szí­nű­ség sze­rint csak köz­ve­tett híre­ket kapott róla. S ugyan milyen hír érkez­he­tett egy szá­mos gyer­me­ket viszony­lag szű­kös körül­mé­nyek között nevelő nőről? Azokra a bá­lok­ra, ame­lye­ken a költő oly nagy öröm­mel részt vett, talán soha­sem jutott el, s egy­ál­ta­lán: való­szí­nű­leg nem volt sem ide­je, sem alkalma arra, hogy olyan tár­sa­dalmi vagy tár­sa­sági ese­mé­nyek részese legyen, ahol Madách Imré­vel talál­koz­ha­tott vol­na. Így tör­tén­he­tett, hogy bár egy­más­hoz közel élték le az éle­tü­ket, és bará­ta­ik, isme­rő­seik révén folya­ma­to­san érte­sül­het­tek egy­más éle­té­ről, 1831 késő ősze után való­szí­nű­leg már csak egy­szer talál­koz­tak, 1862 őszén.

Az első versszakokban tetten érhető Madách fel­dúlt­sá­ga, zak­la­tott­sága a lá­to­ga­tás előtt, ez is az 1862 szep­tem­ber végi vagy októ­ber eleji láto­ga­tás mel­lett szól. Októ­ber végén már Pestre kel­lett utaz­nia, s on­nan Nagy­vá­radra ment, ahol egy újabb utolsó talál­kozó várt rá, Frá­ter Erzsé­bet­tel. Nyil­ván ezt a „má­so­dik” láto­ga­tást is elha­tá­rozta már magá­ban, ami­kor fel­ke­reste Fan­nit.

A feldúltságnak egyébként, a gra­fo­ló­gus meg­ál­la­pí­tása sze­rint, a vers kéz­ira­tán is van­nak nyo­mai, bár nem vilá­gos, hogy az emlék, a meg­tör­tént ese­mény áll-e a hát­te­ré­ben, vagy egy­sze­rűen elé­ge­det­len az alkotó a ver­sé­vel, amely­ben ugyan min­den­ről szá­mot adott, de amely­ben még­sem tudott köl­tői­leg sem­mit sem kife­jez­ni. Csak az indu­la­tos­sá­got mutatja a kéz­írás, az okot nekünk kell talál­gat­nunk. Az írás­kép alap­ján az is vilá­gos, hogy a má­so­dik vál­to­za­tot már egé­szen más körül­mé­nyek között írta, mint az elsőt, nem író­asz­tal­nál ülve. Talán már bete­gen feküdt, ami­kor a végső for­mába öntés­sel kísér­le­te­zett, s így a testi fáj­dal­mak, a nyo­masztó emlé­kek s a köl­tői kudarc egy­aránt hoz­zá­já­rul­ha­tott az indu­la­tok­hoz.

Az Egy látogatás cím kicsit mes­ter­kélt, ami­nek nem tud­juk az okát. Miért nem Utolsó látogatás a cí­me? Hiszen a szö­veg­ből kitű­nik: ha száz évig élt volna a szer­ző, való­szí­nű­leg akkor sem láto­gatta volna meg többé első sze­rel­mét; a kései talál­ko­zás kudarca vég­képp elke­se­rí­tette őt. Vagy miért nem hatá­ro­zott név­elő sze­re­pel a cím­ben? Annak, hogy csu­pán egy láto­ga­tás­ról lett volna szó a sok közül, ismét csak ellent­mond a tar­ta­lom. Sőt, a név­előt akár el is lehe­tett volna hagy­ni. Egy­ál­ta­lán nem vilá­gos, hogy a cím­adás mögött milyen meg­fon­to­lás áll­ha­tott.

Az akadémiai székfoglaló

Madách szokatlan címet adott aka­dé­miai szék­fog­la­ló­já­nak: A nő­ről, külö­nö­sen aestheticai szempontból. Nem kimon­dot­tan olyan téma, ame­lyet ilyen alka­lom tár­gyául lehetne válasz­ta­ni; s az evo­lu­ci­o­niz­mus hívei­nek elle­né­ben még az az epés meg­jegy­zés is meg­fo­gal­maz­ha­tó: ma még kevés­bé, mint Madách ide­jé­ben. Nem is erről szól a be­széd. Pon­to­sab­ban, a nők­ről szól, de tár­sa­dal­mi, egy kicsit lélek­ta­ni, ám egy­ál­ta­lán nem esz­té­ti­kai szem­pont­ból.

Madách konzervatív nézeteit sokan kár­hoz­tat­ták, első­ként Veres Pálné, aki – miután a szék­fog­laló folyó­irat­ban is meg­je­lent szö­ve­gét elol­vasta – mél­tán lehe­tett csa­ló­dott: korábbi kap­cso­la­tuk alap­ján egy­ál­ta­lán nem ilyen állás­fog­la­lást várt egy­kori szerelmétől.26 Bizo­nyára még job­ban meg­sér­tő­dött vol­na, ha a tudo­má­sára jut, hogy az leg­fel­jebb fele rész­ben szól neki, mert az igazi nőide­ál, aki a ké­sei mű ihle­tője volt, való­já­ban Fan­ni.

Az akadémikusnak az a dolgo­za­tá­ban kifej­tett fel­fo­gá­sa, hogy a nőnek a csa­lád­ban, a tűz­hely, a gye­re­kek mel­lett van a helye, külö­nö­sen annak fényé­ben vissza­tet­sző, hogy más kér­dé­sek­ben haj­la­mos volt nyi­tot­tan gon­dol­kod­ni, sza­bad­el­vű­nek (libe­rá­lis­nak) val­lotta magát, s ami talán fon­to­sabb: a kör­nye­zete is elfo­gadta ezt az önmi­nő­sí­té­sét, min­denki a sza­bad­elvű poli­ti­kust látta a köl­tő­ben. Ezzel azon­ban sem­mi­kép­pen sem egyez­tet­hető össze a nők­ről val­lott fel­fo­gá­sa. (Hoz­zá­te­szem: ma már. Nehe­zen derít­hető ki ugyan­is, hogy a kor magyar – vagy akár más nem­ze­ti­ségű – libe­rá­li­sai miként gon­dol­kod­tak a nők tár­sa­dalmi sze­re­pé­ről, a ne­mek közti egyen­jo­gú­ság­ról és egyen­ran­gú­ság­ról. A be­széd­ben inkább az utób­bi­ról, az egyen­ran­gú­ság­ról volt szó.) Sőt – s ez a további elem­zés szem­pont­já­ból sem mel­lé­kes –, ez a műve egye­ne­sen vissza­lé­pés a Tragédia nőfel­fo­gá­sá­hoz képest! Madách, ha sza­bad így fogal­maz­nom, ismét „el­ve­tette a suly­kot”, miként 20–25 évvel koráb­ban, első drá­mái­nak kidol­go­zása ide­jén. Vajon miért? Úgy gon­do­lom, a Fan­ni­nál tett utolsó láto­ga­tás lehet a ma­gya­rá­zat erre is. Ám ekkor már egé­szen más­ról volt szó, mint ifjú korá­ban.

A nőkről való gondolkodásában ezút­tal az éppen aktu­á­lis sze­relmi kap­cso­la­tot (Borkát) figyel­men kívül hagy­ta, s fo­lya­ma­to­san arra a két (ele­ven) nőre kon­cent­rált, aki az éle­té­ben intel­lek­tu­á­li­san is fon­tos sze­re­pet ját­szott: Herminre és Fan­ni­ra. (Lujza oly korán meg­halt, hogy őt az elem­zés szem­pont­já­ból nem tud­ta, de talán nem is akarta érdem­ben figye­lembe ven­ni. Fele­sé­gé­nél pedig az intel­lek­tu­á­lis tényező hiány­zott.) Óha­tat­la­nul pár­hu­za­mot vont, hason­ló­sá­go­kat és elté­ré­se­ket kere­sett. Egész éle­té­ben (a fia­ta­lon elhunyt Luj­zát ismét figyel­men kívül hagyva) két iga­zán okos nőt ismert: Hermint (Veres Pálnét) és Fan­nit (Szojka Sámuelnét), csakis belő­lük indul­ha­tott ki, ami­kor szék­fog­la­ló­já­ban (pró­za­ian fogal­mazva) azt latol­gat­ta: lehet-e egy nő is olyan okos, mint egy fér­fi, s ha igen, vajon mit kezd­het egy okos nő az eszé­vel?

Véleménye elég lehangoló, egyrészt azért, mert nem sok esélyt látott arra, hogy egy nő a fér­fi­val azo­nos szel­lemi tel­je­sít­ményre volna képes, más­részt úgy vél­te, hogy ha ez oly­kor mégis meg­tör­té­nik, akkor a nőnek nagy áldo­za­tot kell hoz­nia érvé­nye­sü­lé­sé­ért. Így az olvasó szá­mára a vég­kö­vet­kez­te­tés egy­ér­tel­mű: lehet­sé­ges ugyan, hogy kivé­te­le­sen egy nő is képes hasonló szel­lemi tel­je­sít­mény­re, mint egy fér­fi, mégis oko­sab­ban teszi, ha tudá­sá­nak tár­sa­dalmi elis­mer­te­té­sét mel­lőz­ve, meg­ma­rad a csa­ládi tűz­hely mel­lett.

Látnunk kell, hogy a szerző saját tapasz­ta­la­tait is leír­ta, értel­mez­te, ami­kor állás­pont­ját kiala­kí­tot­ta. Leegy­sze­rű­sít­ve: adva volt két, külön­le­ges adott­sá­gok­kal meg­ál­dott nő: Hermin és Fan­ni: való­szí­nű­leg egyi­kük szel­lemi képes­sége sem maradt el Madáché mögött. Ám Hermint – a szerző véle­mé­nye sze­rint – örök bol­dog­ta­lan­ságra ítélte „nagy­ra­vá­gyá­sa”, míg Fanni töké­le­te­sen bol­dog és elé­ge­dett volt a hely­ze­té­vel, soha éle­té­ben nem is töre­ke­dett több­re, mint amit – csa­lád­anya­ként – elért.

Az Egy látogatásban leírtak­nak a ta­pasz­ta­lata bizo­nyára hoz­zá­já­rult a szék­fog­la­ló­já­ban kifej­tett állás­pont­já­hoz. A lá­to­ga­tás előtt talán úgy kép­zelte el, hogy egy olyan okos nő, mint Fan­ni, nem lehet elé­ge­dett a hely­ze­té­vel, azzal, hogy élete 16 gyer­mek világra hoza­ta­lá­val, neve­lé­sé­vel (gyak­ran elte­me­té­sé­vel) telik el, egy vidéki ügy­véd olda­lán. Fan­ni­ban kell, hogy legyen vala­mi­féle nosz­tal­gia, hiány­ér­zet; hiszen kép­te­len­ség, hogy azzal az ésszel, ami ada­tott neki, a hely­ze­tébe bele­tö­rőd­jék! Ám kide­rült, hogy a költő téve­dett: Fanni töké­le­te­sen bol­dog volt férje olda­lán. Egy értel­mes nő, talán a leg­ér­tel­me­sebb vala­mennyi közt, aki­ket ismert, és még­is, semmi más nem érdekli őt, csak a csa­lád­ja, és töké­le­te­sen elé­ge­dett min­den­nel. Egé­szen biz­tos tehát, hogy a szék­fog­laló kon­zer­va­tív szem­lé­le­té­ben ennek a ké­sei (és a szerző szá­mára keserű) tapasz­ta­lat­nak komoly sze­rep jutott.

Veres Pálné életéről nem sokat tudunk, ám az nagyon való­szí­nű, hogy nem volt olyan bol­dog, mint Fan­ni. Csak egy gye­reke szü­le­tett, és az Atlas c. vers tanú­sága sze­rint sze­rel­mes volt Madáchba (ter­mé­sze­te­sen már csa­lád­anya­ként). Amel­lett, bár neki talán hízel­gett, a fér­jé­nek eset­leg rosszul eshe­tett a tár­sa­dalmi elis­mert­ség. Ha egy alis­pán­ról csak úgy beszél a me­gye, hogy ő Ve­res Pálné fér­je, akkor ez biz­to­san nem erő­síti a csa­ládi köte­lé­ket. Már­pe­dig állí­tó­lag így beszél­tek róla, ami­ben fele­sé­gé­nek sikere mel­lett saját sze­mé­lyi­sége (kis túl­zás­sal: sze­mély­te­len­sége) is köz­re­játsz­ha­tott. A Nógrádi képcsarnokban, az akkor még főjegyző fia­tal­em­ber­ről, ezt írták Madáchék:

Bármit hűn jegyez a toll, mert nincs elve magának,
Méltán vagy te tehát a megye tol­la, Veres!

Ugyanakkor elképzelhető, hogy az Aka­dé­mia újon­nan meg­vá­lasz­tott leve­lező tag­ja, abból kiin­dul­va, hogy Hermin is meg­val­lotta neki (az Atlas c. vers tanú­sága sze­rint) sze­rel­mét, téve­sen ítélte meg, vagy egy­sze­rűen csak eltú­lozta az asszony bol­dog­ta­lan­sá­gát.

IV. Emlékezés

A Madách korai szerelmei c. kötet­ben fölöt­tébb bonyo­lult leírás­hoz kel­lett folya­mod­nom, hogy az isme­re­teink­ben tátongó űrt kor­rekt módon áthi­dal­jam. Elmé­le­ti­leg szá­mos sze­mélyt (egé­szen pon­to­san hatot: Elsőt, Mária1-et, Mária2-t, Mária3-at, Pász­tor­lányt és Láto­ga­tot­tat) külön­böz­tet­tem meg, tud­ván tud­va, hogy közü­lük néhá­nyan egé­szen biz­to­san azo­no­sak. Nem volt azon­ban ele­gendő tám­pon­tom az azo­nos­sá­gok meg­ál­la­pí­tá­sá­hoz.

Abban, hogy 14 és fél éves kora előtt nem lehe­tett ennyi sze­rel­me, egé­szen biz­tos vol­tam. Hiszen Madách nem falusi fiú volt, hanem nemes úrfi, aki ennek meg­fe­le­lően egy fölöt­tébb zárt világ­ban töl­tötte gyer­mek­ko­rát. Egész egy­sze­rűen nem volt alkalma arra, hogy lányo­kat meg­is­mer­jen. Rész­ben éppen ez a kor­lát adta a meg­ol­dást Fan­ni­hoz; cini­ku­san úgy is fogal­maz­hat­nék: a gyer­mek Madách­nak bele kellett sze­ret­nie, mert nem volt a kör­nye­ze­té­ben másik lány, akibe bele­sze­ret­he­tett vol­na. De ezt inkább nem állí­ta­nám, mivel Fanni való­szí­nű­leg való­ban rend­kí­vüli nő lehe­tett: szép­sége és értelmi képes­sége bizo­nyára egy­aránt elra­gad­ta­tás­sal töl­tötte el a gyer­me­ket.

A „nulladik szerelem” megfogalma­zást min­dig is eről­te­tett­nek, ugyan­ak­kor meg­ke­rül­he­tet­len­nek talál­tam. Mivel azon­ban úgy ítél­tem meg, hogy az Emlékezés az első szerelemre másik lány­nak az emlé­két idé­zi, s az is vilá­gos volt, hogy Fanni előtt vég­képp nem lehe­tett senki sem a költő sze­relmi éle­té­ben, egy­sze­rűen nem tud­tam más­képp meg­fo­gal­mazni a sajá­tos hely­ze­tet.

Ez a furcsaság azonban gyanak­vóvá tett: hogyan lehet­sé­ges (és lehet­sé­ges-e egy­ál­ta­lán), hogy Madách nem Fan­nit, hanem egy későbbi sze­rel­mét tekin­tette első sze­rel­mé­nek? Ez elmé­le­ti­leg elkép­zel­he­tő­nek lát­szott ugyan, de csakis egy módon: ha Fan­ni­hoz fűződő viszo­nyát utó­lag „át­ér­té­kel­te” vol­na. Mond­juk, ha úgy tekin­tett volna vissza rá mint gyer­mek­ko­ri, nem iga­zán sze­relmi kap­cso­lat­ra. Ez való­ban ésszerű lehe­tő­ség: kez­det­ben volt Fan­ni, ő azon­ban nem volt még „iga­zi” sze­re­lem, aztán jött vala­ki, s ő volt való­já­ban az „el­ső”.

Ennek a „normális” embereknél ésszerű fel­té­te­le­zés­nek azon­ban ellent­mond az Egy látogatás. Fanni nem volt igazi sze­re­lem? De akkor miért kereste fel élete alko­nyán az évti­ze­dek óta nem látott asszonyt? És miért írta azt ver­sé­ben: „És jól esett, hogy elkábúlt fejem nem / Hal­lotta meg szivem vad dobo­gá­sát”, majd pedig: „ime szivem szo­rul – tér­dem remeg”? Ez a túl­zott, kívül­ről nézve már-már nevet­sé­ge­sen gye­re­kes izga­lom ellent­mond annak, hogy Imre, akár élete alko­nyán, úgy tekin­tett volna vissza Fan­ni­ra, mint aki nem is volt „iga­zi” sze­rel­me. Külön­ben is, ebben a kér­dés­ben gya­kor­la­ti­lag kép­te­len­ség téved­ni: azt, akire éle­tünk első sze­rel­me­ként emlé­ke­zünk vissza, nem előz­heti meg senki sem a sor­ban. És végül: a „Ki­ért ben­nem olly őrűlt szen­ve­dély élt” sora az Egy látogatásnak egy­ér­tel­műen igazi sze­re­lem­ről tanús­ko­dik.

Ezek az ésszerű érvek azonban lát­szó­lag súlyos ellent­mon­dás­ban áll­nak az Emlékezés az első szerelemre tar­tal­má­val. A vers­ben alig van konk­ré­tum, tehát nem sok az, ami szem­be­sít­hető Madách és Fanni éle­té­vel, de az a ke­vés mégis ellent­mon­dani lát­szik min­den meg­fon­tolt értel­me­zési kísér­let­nek.

Madách rejtőzködése nagyon is ért­he­tő. Hiszen ha Hermint, a fő­jegy­ző, majd későbbi alis­pán fele­sé­gét nem hoz­hatta hír­be, és óva­ko­dott attól, hogy bár­hol is leírja a köz­tisz­te­let­ben álló sze­re­tett nő nevét (vagyis Veres Pálnéét), akkor Fan­ni­val, a szécsényi ügy­véd nejé­vel szem­ben is ugyan­így kel­lett visel­ked­nie. A ne­kik szó­ló, vagy akár csak az emlé­kü­ket idéző ver­se­ket úgy kel­lett meg­ír­nia, hogy az érin­tet­tek­hez leg­kö­ze­lebb állók, az emlí­tett sze­mé­lyek fér­jei, gyer­me­kei, vagy a költő bará­tai: Szontagh Pál, Veres Gyu­la, Matolcsy György se sejt­hes­sék, hogy kik­nek is szól­nak a köl­te­mé­nyek.

Erre a diszkrécióra annál is inkább szük­ség volt, mivel egy meg­je­len­tetni szánt ver­ses­kö­te­ten mun­kál­ko­dott: ami­kor a ver­se­ket írta, majd javí­tot­ta, nem sejt­hette sem azt, hogy meg­hal, mie­lőtt a cél meg­va­ló­sul­hat­na, sem azt, hogy a halála után többé senki sem fogja szor­gal­mazni a kö­tet kiadá­sát. Abból kel­lett tehát kiin­dul­nia, hogy csak „sem­mit­mon­dó” női kereszt­ne­ve­ket hagy­hat meg a ver­sek­ben: Máriá­ét, Etel­ká­ét, Amá­liá­ét, Idá­ét, Zsu­zsi­ét, Karo­li­ná­ét: ilyen kereszt­nevű nő sok van. Lujza neve is meg­ma­rad­ha­tott (jól­le­het rend­kí­vül ritka név volt), hiszen ő már régen meg­halt. Viszont a Fanni és a Hermin kereszt­ne­vek meg­le­he­tő­sen árul­ko­dók, s ha más vidé­ke­ken talán nem is, Nóg­rád­ban leg­alábbis sej­tet­ték volna az olva­sók, hogy kik­ről van vagy lehet szó.

Az Emlékezés… mindazonáltal talá­nyos vers. Job­ban bele­gon­dolva csak három korai sze­re­lem­mel szá­mol­ha­tunk: Massa Fan­ni­val, Cserny Máriá­val és a pász­tor­lánnyal. Előb­biek a sztregovai kas­tély­ban éltek, az utób­bi, aki­vel talán soha egyet­len szót sem vált­ha­tott Madách, s aki csu­pán egyet­len telet töl­tött a fa­lu­ban, a kas­tély köz­vet­len köze­lé­ben lakott: ablaka (két vers sze­rint) átel­len­ben volt az ifjú ablakával.27 Ha abból indu­lunk ki, hogy egy negye­dik sze­mély bevo­nása önké­nyes eljá­rás volna (még akkor is, ha sehol sincs kimond­va, hogy a Má­ria-ver­sek való­ban Cserny Máriá­hoz szól­nak, s nem egy másik Máriá­hoz), akkor (mint­hogy a pász­tor­lány rövid és távoli kap­cso­lat volt, ezért eleve nem jöhet szóba) csak két lehe­tő­ség marad: az Emlékezés… vagy Fan­ni­ról szól, vagy Máriá­ról. Ámbár, más köl­te­mé­nyek­hez hason­ló­an, ebben az eset­ben sem zár­ható ki, hogy a vers meg­írá­sa­kor egyi­kük­re, javí­tá­sa­kor már mási­kukra gon­dolt a szer­ző. (Mint látni fog­juk, ez való­ban elkép­zel­hető lehe­tő­ség.)

Mária mellett korábban csak az az érv szólt, hogy sokáig ő tűnt a költő első sze­rel­mé­nek, miután azon­ban vilá­gossá vált, hogy az Egy látogatásban sze­replő nő, aki­ről most már elég hatá­ro­zot­tan állít­hat­juk, hogy Massa Fan­ni, korábbi sze­relme volt, mint Mária, csak eről­te­tett módon tart­ható fenn ez a hipo­té­zis. „Ko­moly­ta­lan­nak”, az első „iga­zi” sze­rel­met meg­elő­ző­nek kel­lene tekin­te­nünk a gye­rek­kori kap­cso­la­tot, amit elem­ző­ként ugyan bárki meg­te­het, ám az Egy látogatás, mint az eddi­gi­ek­ben lát­tuk, tanú­sít­ja, hogy a szerző egy­ál­ta­lán nem így véle­ke­dett a kap­cso­la­tá­ról. Ebben az eset­ben viszont Fanni volt az első sze­rel­me, s őt idézi az Emlékezés…, vagy leg­alábbis annak leg­ko­rábbi (isme­ret­len) vál­to­za­ta. Ez elég logi­kus fel­té­te­le­zés, mond­hat­ni: tau­to­ló­gia; ha egy­szer Fanni volt a leg­ko­rábbi sze­rel­me, akkor ő volt az első sze­rel­me, fölös­le­ges ennek ellent­mondó fel­té­te­le­zé­se­ket meg­fo­gal­mazni egy ilyen nyil­ván­való eset­ben.

Szintén ellene szól Máriának a vers kötet­beli elhe­lye­zé­se. Hogyan lehet­sé­ges, hogy sem a ver­sek lejegy­zé­se­kor, sem a 10. fólión sze­replő lis­tán nem került az Emlékezés… a „he­lyé­re”, vagyis – amennyi­ben való­ban Mária emlé­két idézte volna – a többi Mária-vers után, mint­egy azok lezá­rá­sa­ként? Erre is csak egy magya­rá­zat van: ere­de­ti­leg nem Máriá­ról van szó a vers­ben. S mivel Fan­ni­nak szóló sze­rel­mes ver­sek egy­ál­ta­lán nin­cse­nek, így egé­szen ter­mé­sze­tes, hogy önma­gá­ban kel­lett áll­nia. (Más kér­dés, hogy a lis­tán erő­tel­je­sen áthúzva sze­re­pel; oly­annyi­ra, hogy nem is olvas­ha­tó, csu­pán apró jelek­ből kikö­vet­kez­tet­hető a cím. Ez viszont azt jelen­ti, hogy ami­kor a 10. fólió készült, akkor való­szí­nű­leg meg­gon­dolta magát a szer­ző, és végül úgy dön­tött, hogy még­sem a sze­relmi köl­te­mé­nyek között fogja sze­re­pel­tet­ni; mint látni fog­juk, való­ban ez tör­tént, hiszen a ter­ve­zett kötet tar­ta­lom­jegy­zék­ében azt is jelez­te, hová szánta végül a ver­set. Ez eggyel több ok lehe­tett arra, hogy az átdol­go­zás során, meg­őrizve a vers han­gu­la­tát, itt-ott elru­gasz­kod­jék a té­nyek­től, ame­lyek egyéb­ként sem vol­ná­nak szá­mon kér­he­tők tőle.)

Tartalmi szempontból két kifogás emel­hető azzal a fel­té­te­le­zés­sel szem­ben, hogy az Emlékezés Fan­ni­ról szól­na. Az egyik: a meg­is­mer­ke­dés körül­mé­nyei.

Látom őt gyermek még s haja­don már
Gyászba ölték ’s vit­ték társaságba
Bábja mától rá már hasz­ta­lan vár
Kis test­vérét hogy temetni lát­ta.

Túl azon, hogy a szécsényi halotti anya­könyv­ben nin­csen nyoma a kis­test­vér halá­lá­nak (ami­nek szá­mos oka lehet: pl. nem ott halt meg, nem vér sze­rinti test­vér volt), az is nehe­zen hihe­tő, hogy a gyer­mek Imre (a későbbi vers­szakok sze­rint) a nála hat évvel idő­sebb lányt vigasz­tal­ja. Az a lány tehát, aki­nek ez a rész az emlé­két idé­zi, való­szí­nű­leg Mária.

A másik kifogás a szerelem végé­vel kap­cso­la­tos:

Megjövék, nászünnepet találtam
Bokrétát nyujtottam az arának,
Reszketék, és elsá­padva láttam
Harmat renge kely­hén a’ virág­nak.

Főképp az a gond ezzel, hogy nem tudunk hosszabb gye­rek­kori távol­lét­ről. Ráadá­sul a korábbi vers­szakok tar­talma alap­ján azt kel­lene gon­dol­nunk, hogy az egye­temi évek­ről van szó. Ezzel együtt elkép­zel­he­tő, hogy a vers (talán több­szöri) átdol­go­zása során a költő nem egy jól meg­ha­tá­ro­zott sze­mélyre gon­dolt, hanem vál­ta­kozva Fan­nira és Máriá­ra, s a vissza­em­lé­ke­zé­sé­ben mint­egy a két sze­rel­met ötvözte eggyé, s egé­szí­tette ki olyan élet­rajzi motí­vu­mok­kal, ame­lyek jóval későb­bi­ek.

Ugyanakkor nagyon is elképzelhető, hogy Madách hosszabb távol­lét után érke­zett haza 1831 késő őszén a szü­lő­fa­lu­já­ba, köz­vet­le­nül Fanni eskü­vője előtt. Erre magya­rá­za­tot adhat Imre bete­ges­ke­dé­se, s eset­leg hosszabb gyógy­ke­ze­lé­se. Édes­any­já­nak barát­nő­je, Tihany Mária 1831. május 1-jén Ebeckről írt leve­lé­ben kife­je­zet­ten Madách Imre (köze­lebb­ről nem ismert) beteg­sé­gé­vel magya­ráz­za, hogy tol­lat ragadott.28 Lehet­sé­ges azon­ban más magya­rá­zat is. Majthényi Anná­nak 1831. július 25-én a For­tuna foga­dó­ból fér­jé­nek írt levele egy­ér­tel­műen mutat­ja, hogy rend­kí­vüli mér­ték­ben aggó­dott sze­ret­tei (s per­sze saját) éle­té­ért (tom­bol a ko­lera Pest-Bu­dán, az asszonyt és gyer­me­keit nem enge­dik be Nóg­rád megyé­be, vissza­for­dít­ják őket Vácról).29 Nagyon is elkép­zel­he­tő, hogy a csa­lád nyár végén, vagy ősz ele­jén hosszabb időre olyan helyre köl­tö­zött, ame­lyet a jár­vány ter­je­dése szem­pont­já­ból biz­ton­sá­go­sabb­nak tar­tot­tak, mint Alsósztregovát (ter­mé­sze­te­sen a csa­ládfő kivé­te­lé­vel, hiszen őt hiva­tali teen­dői Nóg­rád­hoz kötöt­ték).

Egy biztos: a sztregovai eske­tési anya­köny­ve­ket lapoz­gat­va, Fanni eskü­vője az egyet­len, amely mai isme­re­teink alap­ján egé­szen biz­to­san „ér­zé­ke­nyen érin­tet­te” Imrét. Vagyis a vers­nek ez a rész­lete majd­nem biz­to­san őróla szól.

Egyébként hazatérve (bárhonnan és bár­mi­kor), hol és miféle nász­ün­ne­pet talál­ha­tott vol­na? Ha eset­leg lett is volna egy másik sze­relme vala­hol a fa­lu­ban, bizo­nyára nem hív­ták volna őt ven­dég­ség­be, már csak azért sem, mert a meny­asszonyt vél­he­tően feszé­lyezte volna egy­kori sze­rel­mé­nek a je­len­lé­te. Madách tehát, ha haza­térve való­ban nász­ün­ne­pet talált, akkor az csakis Alsósztregova 1-ben lehe­tett, vagyis a Madách-kas­tély­ban. (Akko­ri­ban a ki­sebb tele­pü­lé­se­ken még nem vol­tak utca­ne­vek, csak a mai hely­rajzi szá­mok­nak meg­fe­lelő sor­szá­mo­zás léte­zett; az 1-es számú ingat­lan a Ma­dách kas­télyt jelöl­te.) Ott pedig, a jelek sze­rint, meg­le­he­tő­sen rit­kán volt nász­ün­nep. [Ma­dách éle­té­ben mind­össze öt eset­ről tudunk: Fan­ni, 1831. novem­ber 20.; Madách Mária, 1833. augusz­tus 1., majd 1847. január 14.; Huszár Anna, 1858. június 1.; és egy Háni (Han­na?) nevű lányé 1861 máju­sá­ban, aki azon­ban nem sze­re­pel sem a ka­to­li­kus, sem az evan­gé­li­kus anyakönyvben.30 Madách Anná­nak csak az eskü­vője volt Alsósztregován, a lako­da­lomra már Bará­ti­ban került sor.] A kör bezá­rul: a „Megjövék, nász­ün­ne­pet talál­tam” sor csakis Fanni (Imre szá­mára való­szí­nű­leg várat­lan) eskü­vő­jére vonat­koz­hat, füg­get­le­nül attól, hogy a vers többi részé­nek mennyi köze van hoz­zá, s mennyi eset­leg Máriá­hoz.

Különös módon az Egy látogatás első vál­to­zata is azt sej­te­ti, hogy Madách való­ban elhagy­hatta az ott­ho­nát, és a meg­fo­gal­ma­zás hasonló (egy­ál­ta­lán nem az egész­sé­gé­vel össze­függő) okra enged követ­kez­tet­ni, mint amire az Emlékezés utal.

Átkoznom kell a’ fenhéázó lángot
Melly por­kö­ré­ből az egekbe vágya,
Mert nem maradt a’ ház kicsíny oltárán
Hol jóltevőn melen­get­het sugára.

Mért nyargalózott bősz elem gyanánt melly
Csendes lakokra pusz­tu­lást idéz csak
’S fel­dúlva min­dent füs­tölő romok közt
Átkot sze­rez és fele­dést magá­nak. – –

          (Egy látogatás, I. változat)

Száz merész terv hívott, hogy kivánjam
Menni kell, merre a lé­lek űz hajt
’S csen­de­sen gon­dol­tam csak magamban:
Lányka bol­dog, aki bóldogít majd.

[…]

El rohantam mégis; intve inte
Ragyogó harcz izgató varázsa
A zajgó lét isme­ret­len élve
El borí­tott mint ten­ger­nek árja

          (Emlékezés az első szerelemre)

Madách tehát mindkét versben – ha sza­bad így fogal­maz­nom – hasonló „tra­gi­kus vét­sé­gé­ről” szá­mol be, holott nyil­ván­va­ló: gya­kor­la­ti­lag semmi bele­szó­lása sem lehe­tett az éle­tébe gyer­mek­ko­rá­ban. Vagyis itt egé­szen biz­to­san mind­két eset­ben a fan­tá­zia által meré­szen átér­tel­me­zett emlé­kek­ről van szó: egye­temi tanul­má­nyai befe­je­zé­séig nem volt bele­szó­lása abba, hogy mikor és hol tar­tóz­kod­jék, hol tanul­jon stb. A „Száz merész terv hívott” lehet éppen­ség­gel igaz (vagy bizo­nyos hely­ze­tek­ben, pil­la­na­tok­ban igaz­nak hitt) állí­tás is, de a tény akkor is az, hogy akár érzett ilyen kész­te­tést, akár nem, men­nie kel­lett Pestre tanul­ni, ezt egé­szen biz­to­san nem az egyéni ambí­ciói dön­töt­ték el, hanem az édes­any­ja.

Ugyanakkor ez a hasonlóság is azt való­szí­nű­sí­ti, hogy mind­két vers (a való­ság­tól való elru­gasz­ko­dás elle­né­re, egy­sze­rűen az elru­gasz­ko­dás mód­já­nak hason­ló­sága miatt) ugyan­ar­ról a sze­rel­mé­ről szól: Fan­ni­ról. Önvádja mind­két eset­ben annak a je­le, hogy élete alko­nyán sze­rette volna „ren­dez­ni” kap­cso­la­tát a nővel, s erre nem talált jobb ürü­gyet, mint hogy önma­gát hibáz­tat­ta, mintha a tá­vol­léte lett volna az oka annak, hogy a lány más fér­fi­val állt oltár elé, nem őve­le. Fan­ni­nál biz­to­san nem erről volt szó, de talán Máriá­nál sem.

Átsorolt versek

A kiadásra előkészített, eleinte gon­do­san lejegy­zett ver­sek érde­kes átala­ku­lá­son men­tek át. A nagy­alakú (az A/4-es mére­tet is meg­ha­ladó) lapo­kon előbb két hasáb­ban, foly­ta­tó­la­go­san leje­gyezte Madách a köl­te­mé­nye­it, s az ele­jén még azok tar­ta­lom­jegy­zékét is elhe­lyez­te. Pon­to­sab­ban, a két kötetre ter­ve­zett mű első köte­té­ben még így járt el, tehát Az első kötet foglalatát szi­gorú rend­ben köve­tik maguk a ver­sek.

Utóbb azonban elégedetlen volt a szerző az ered­ménnyel. A ver­se­ket hol a lap­szé­le­ken, hol a so­rok fölött javí­tot­ta, ha pedig túl sok volt a javí­tás, akkor külön lapon leje­gyez­te. Módo­sul­tak a vers­cí­mek is. Jól­le­het a sze­relmi ver­sek tény­le­ges sor­rendje egye­zik a fog­la­lat­tal, de a címek már kicsit elté­rő­ek. A Búcsú Amáliától cím­nél a ne­vet piros irón­nal áthúzta a szer­ző, és mellé írta: „Karolin hát­rább”. Ez a meg­jegy­zés azt jelen­ti, hogy a cím módo­sí­tá­sá­val együtt a ver­set más­hol kívánta elhe­lyezni (ugyanez a meg­jegy­zés sze­re­pel az előző három vers­nél is!), ami­nek az lehet a ma­gya­rá­za­ta, hogy Karo­lina jóval (több mint tíz évvel) későbbi sze­relme volt, mint Amá­lia.

De annak megítélésében is változott az elkép­ze­lé­se, hogy mi kerül­jön a sze­relmi köl­te­mé­nyek közé. A fog­la­lat­ban az Emlékezés az első szerelemre és a Megnyugvás a sorsban cím mel­lett a III jel áll, vagyis eze­ket a har­ma­dik részbe kívánta áthe­lyez­ni. Csak az nem vilá­gos, hogy melyik kötet­ben? Az első kötet­ben Legenda és rege, míg a máso­dik­ban Kedvcsapongások a címe a III. rész­nek. Utóbb Halász Gábor úgy vél­te, hogy az utób­bira gon­dol­ha­tott a szer­ző, így tehát az általa kiadott Madách Imre összes műveiben a Kedvcsapongások között kapott helyet mind­két vers. Ennek épp a for­dí­tottja tör­tént a Fagy-virágokkal, amely a II. kötet V. részé­ben, az Elmélkedésekben sze­re­pel. A má­so­dik kötet foglalatában azon­ban az I jel áll mel­let­te, s eb­ben az eset­ben aligha lehet két­sé­ges, hogy az I. kötet I. részé­ről van szó, vagyis a sze­relmi köl­te­mé­nyek­ről, oda kell tehát áttenni a ver­set. (Azt, hogy a 10. fólió készí­té­sé­vel pár­hu­za­mo­san tör­tén­tek a tar­ta­lom­jegy­zé­kek­ben vég­zett utó­la­gos módo­sí­tá­sok, jól mutat­ja, hogy a 10. fólión már való­ban a Luj­za-ver­sek után követ­ke­zik a Fagy-virágok cik­lus, jól­le­het sem Az első kötet foglalatában nem sze­re­pel, sem az ott követ­kező ver­sek­nél nincs semmi nyo­ma. Vagyis ezek sze­rint annak elké­szül­te, sőt, való­szí­nű­leg a má­so­dik kötet lejegy­zése után került sor a 10. fólió elké­szí­té­sé­re, az utó­la­gos sor­rend-mó­do­sí­tá­sok­ra.)

Számos esetben módosult tehát a szerző elkép­ze­lése azzal kap­cso­lat­ban, hogy kihez is szól egy-egy ver­se, ami azt jelen­ti, hogy oly­kor jelen­tős hason­ló­sá­got látott a sze­re­tett sze­mé­lyek vagy a hoz­zá­juk fűződő kap­cso­la­tai között. (Koráb­ban rész­le­te­sen ele­mez­tem az ún. átso­rolt sze­relmi költeményeket.31) Lehet­sé­ges, hogy az Emlékezés is ilyen átso­rolt vers, amely­nek címét talán csak azért nem vál­toz­tatta meg, mert úgy vél­te: ugyan ki tud­hat­ná, hogy való­já­ban ki volt az ő első sze­rel­me? A vers első vál­to­zata (amely föl­te­he­tően elkal­ló­dott, ill. Madách gya­kor­lata alap­ján azt is fel­té­te­lez­het­jük, hogy meg­sem­mi­sí­tette), bizo­nyára való­ban az első sze­rel­mét, vagyis Fan­nit idéz­te. Később azon­ban, az átdol­go­zá­sok során ez módo­sul­ha­tott, akár úgy, hogy valaki másra (is) gon­dolt, akár úgy, hogy szán­dé­ko­san ötvözte a motí­vu­mo­kat, vagy egy­sze­rű­en: sza­bad­jára engedte fan­tá­ziá­ját. Azt, hogy az egy­ér­tel­mű­sé­get sugalló cím elle­nére utóbb még­sem egy meg­ha­tá­ro­zott sze­mélyre gon­dolt, tulaj­don­kép­pen „helyre tet­te” azál­tal, hogy a sze­relmi köl­te­mé­nyek cik­lu­sá­ból egé­szen más­hová sorolta át.

Fanni mellett szól az is, hogy az Emlékezésben sze­replő lány való­ban „ját­szó­társ” (ugyan­úgy, mint az Egy látogatás cím­zettje), aki­vel éve­ken át sűrűn együtt van Imre, de aki­nek csak az eskü­vője nap­ján vall sze­rel­met:

Vajh mi harmat csepp az drága lány hisz
A virá­got nem haj­nal­ban szed­tem. –
Halvány lett ő, hal­vány let­tem én is,
’S most sugám elő­ször, hogy sze­ret­tem.

Ugyanez Máriáról nyilván nem mond­ható el, neki bizo­nyára sze­rel­met val­lott Madách. Az Első csók, de több más hozzá írt vers is azt mutat­ja, hogy Máriá­val egé­szen más lehe­tett a kap­cso­la­ta. És jóval későb­bi, amit az is jelez, hogy egy­ál­ta­lán van­nak Mária-ver­sek, ame­lye­ket nyil­ván a lány­nak is meg­mu­ta­tott. (Sőt, az egyi­ket vél­he­tően beírta az emlék­köny­vébe is, hiszen az Emléklapokra cik­lus első verse is Mária.) Fan­ni-ver­sek viszont nin­cse­nek. A 8–9 éves gyer­mek, s a 10–16 év körüli fiú visel­ke­dése között jelen­tős az elté­rés. Zava­ró, hogy Mária ese­té­ben ilyen tág idő­ha­tár­okra kény­sze­rü­lünk, de való­já­ban sem­mit sem tudunk, azon kívül, hogy Fanni után és Etelka előtt volt, vagy leg­alábbis a sze­re­lem kez­dete meg kel­lett, hogy előzze az Etelka iránti von­za­lom kez­de­tét, vagyis 1839-et.

Végül, van egy motívum, amely nagyon hasonló az Egy látogatásban és az Emlékezésben; ez is amel­lett szól, hogy mind­két eset­ben ugyan­ar­ról a sze­rel­mé­ről lehe­tett szó.

Mint a szülő a gyermek örömében
Megifiúlva örö­met talál

(Egy látogatás, II. változat)

Úgy vagyok mint agg ki gyermekének
Játékát könnyel s mosolygva nézi

(Emlékezés az első szerelemre)

Az Emlékezésnek van még egy figye­lemre méltó sajá­tos­sá­ga. A vers a 9. fólión kez­dő­dik, majd a 11-en foly­ta­tó­dik, és ott is feje­ző­dik be. A köz­bül­ső, gyak­ran emle­ge­tett 10. fólión a sze­relmi ver­sek cso­por­to­sí­tása sze­re­pel. Ez lehet ugyan vélet­len, hiszen a Madách halála utáni 49 évben, amíg a Ma­gyar Nem­zeti Múze­umba került a hagya­ték, s a kéz­ira­tos vers­gyűj­te­mény tech­ni­kai szá­mo­zása meg­tör­tént, for­gat­ták néhá­nyan a kéz­irat lap­jait (Bérczy Kár­oly, Gyu­lai Pál, ill. az a sze­mély, akit Gyu­lai a kéz­iratok lemá­so­lá­sá­val meg­bí­zott, talán Palágyi Meny­hért s má­sok is), lehet­sé­ges, hogy ők tet­ték be, mint­egy könyv­jel­ző­ként a versbe a 10. fóli­ót. Való­ban: rossz helyen van ott, amit a mérete is mutat, hiszen nagyon eltér az 1. fólió­tól a 71-ig azo­nos, nagy­mé­retű lapok­tól. A 71. után szá­mos eltérő mére­tű, job­bára jóval kisebb lap­pal talál­ko­zunk, ame­lyek zömé­ben a javí­tá­so­kat, kiegé­szí­té­se­ket tar­tal­maz­zák.

Egyáltalán nem biztos tehát, hogy Madách tette „rossz hely­re” a la­pot. Ugyan­ak­kor nem zár­ható ki ez a lehe­tő­ség sem, hiszen mi oka lehe­tett bár­ki­nek is más­hová áthe­lyezni egy kéz­irat­la­pot? Nem való­szí­nű, hogy a sok­szo­ros javí­tást tar­tal­ma­zó, nehe­zen olvas­ható ver­se­ket utóbb valaki végig­ol­vasta vol­na, ennek elle­nére az 1–71. kéz­irat­la­pok sor­rendje helyes, elte­kintve az omi­nó­zus 10. fólió­tól. Ráadá­sul bárki könnye­dén kor­ri­gál­hatta volna a hibát, hiszen látni való, hogy a 10. fólió „ka­kukk­to­jás”, nem­csak a mére­te, de az a tény is, hogy vers­cí­mek jegy­zé­ke, ráné­zésre is mutat­ja, hogy nem ott van a helye, át kel­lene tenni a 71. fólió után sora­ko­zó, eltérő méretű lapok közé. Csak egy ésszerű magya­rá­zat van arra, hogy ez miért nem tör­tént meg: mert ezt senki se merte meg­ten­ni, vagyis ezek sze­rint maga Madách hagy­hatta ott a lapot, az Emlékezés köze­pén. Vajon miért?

Miután első változatban elkészült a kö­tet­tel, bele­kez­dett a javí­tá­sok­ba. Helyen­ként talán már menet köz­ben is meg­tette ezt, bár arra csak a má­so­dik kötet­nél jött rá, hogy sok lesz a javí­ta­ni­va­ló. Ezt onnan lehet meg­ál­la­pí­ta­ni, hogy az első kötet­ben még foly­ta­tó­la­go­san követ­kez­nek a ver­sek, így a javí­tá­sok kiszo­rul­nak a lap­szé­lekre és a sorok fölé. A má­so­dik kötet­ben már elő­for­dult, hogy a má­so­dik hasá­bot a szerző üre­sen hagy­ta, vagyis eleve szá­mí­tott arra, hogy eset­leg sok lesz a ja­ví­tás. Ez tör­tént az Egy látogatás ese­té­ben is.

De nemcsak a szöveggel voltak gon­dok, hanem a beso­ro­lá­sok­kal, átso­ro­lá­sok­kal is. A leg­több fej­tö­rést éppen a sze­relmi köl­te­mé­nyek okoz­ták, a már emlí­tett „Karolin, hát­rább”, vagy a Fagyvirágok átso­ro­lá­sá­nak jel­zése a tar­ta­lom­jegy­zék­ben, és egyéb meg­jegy­zé­sek, javí­tá­sok mutat­ják, hogy a sor­rend­del, a sze­relmi ver­sek tago­lá­sá­val külö­nö­sen elé­ge­det­len volt a szer­ző. (És azok tar­tal­má­val, ill. for­má­já­val is! A leg­több javí­tást a sze­relmi tár­gyú ver­sek­ben talál­juk.) Ezért tehát egy külön lapon számba vette a sze­rel­mes ver­se­it. S hogy miért került ez a lap éppen az Emlékezéshez? Talán azért, mert annak javí­tá­sa, az első sze­rel­mére való vissza­em­lé­ke­zése során gon­dolta át, hogy ren­det kel­lene végre terem­te­nie a Szerelem cik­lus­ban.

Egyébként ez a hosszúkás lap, a 10. fólió, kísér­te­tie­sen hason­lít arra, ame­lyen az Egy látogatás máso­dik vál­to­zata (s még egy-két vers­va­ri­áns) kez­dő­dik. Fölös­le­ges volna ennek külö­nö­sebb jelen­tő­sé­get tulaj­do­ní­ta­nunk, ám a pa­pír­lapok jelen­tős hason­ló­sága alap­ján mégis elkép­zel­he­tő, hogy az Emlékezés javí­tá­sá­ra, a 10. fólión sze­replő tar­ta­lom­jegy­zék elké­szí­té­sére és az Egy látogatás máso­dik vál­to­za­tá­nak írá­sára közel egyidőben került sor. Ez magya­ráz­hatja a 10. fólió külö­nös helyét, és egyút­tal arra is újabb érv lehet, hogy mind­két vers­ben Fan­ni­ról van szó, meg­en­gedve azt a lehe­tő­sé­get, hogy nem­csak hoz­zá, de egy kicsit talán Máriá­hoz is köze van a vers­nek.

V. Az események feltételezhető sora

Kíséreljük meg az eddigiekből rekonst­ru­ál­ni, hogy való­já­ban mi is lehe­tett a leg­va­ló­szí­nűbb tör­té­net Fanni és Imre ese­té­ben!

A korszak (1820-as évek vége, 30-as évek eleje) fősze­rep­lői a jo­gá­szok és az orvo­sok. A jo­gá­szok, akik pénz­ügyi, vagyo­ni, hatalmi kér­dé­sek­ről, és az orvo­sok, akik az élet­ről dön­töt­tek. (Oly­kor köz­vet­ve, más­kor köz­vet­le­nül.) Jogá­szok vol­tak a Madách csa­lád­ban, nem is keve­sen (úgy­szól­ván min­denki jogot vég­zett), orvos viszont Madách ide­jé­ben már (tudo­má­som sze­rint) nem volt. A csa­lád nőtag­jai közti leve­le­zés tanú­sít­ja, hogy milyen nagy jelen­tő­sé­get tulaj­do­ní­tot­tak az orvo­sok helyes megválasztásának.32 Hosszan tartó (kró­ni­kus), nehe­zen gyó­gyít­ha­tó, vagy éppen­ség­gel „gyó­gyít­ha­tat­lan” beteg­sé­gek­nél (vagyis olyan ese­tek­ben, ami­kor nagy volt a va­ló­szí­nű­sége annak, hogy a beteg nem valami más­ban, hanem a meg­ál­la­pí­tott beteg­ség­ben fog meg­halni), ki-ki lehe­tő­sé­gei sze­rint bécsi vagy pesti orvo­sok­hoz for­dul­ha­tott, ezzel szem­ben a heveny meg­be­te­ge­dé­sek­nél és egyéb orvosi köz­re­mű­kö­dést kívánó ese­tek­nél (sérü­lés, szü­lés) döntő szem­pont volt, hogy a la­kó­hely­hez közel lehes­sen orvost talál­ni. Így tör­tén­he­tett, hogy a Madách csa­lád szo­ros kap­cso­latba került az Alsósztregovához leg­kö­ze­lebbi város­nak, Szécsénynek az orvo­sá­val, Massa Ala­jos­sal.

A német földön született sebészdok­tor csa­ládja vél­he­tően német anya­nyelvű volt. Fanni nevű lányuk, élet­ko­rát tekint­ve, a két Madách nővér között helyez­ke­dett el: így alkal­mas sze­mély volt arra, hogy segít­sé­gé­vel a Madách lányok töké­le­te­sít­sék a nyelv­tu­dá­su­kat. (Fanni egyet­len ismert levele német nyel­vű; gótbetűs kéz­írá­sa, fia­tal kora elle­né­re, töké­le­tes.) Azt, hogy ez fon­tos sze­re­pet játsz­ha­tott a csa­lád éle­té­ben, a gyer­me­kek nevel­te­té­sé­ben, Majthényi Anna negyed szá­zad­dal későbbi (uno­ká­já­nak írt) levele is tanú­sít­ja. „Le­ve­lei­det numerizálni fogom, hogy lás­sam elö mene­te­le­det, hogy magya­rul irok az óka hogy magyar irást is olvas, de Te ked­ves Annám néme­tül irjál.”33 Min­den jel sze­rint a Massa csa­lád is elő­nyös­nek talál­ta, hogy leg­idő­sebb lányuk a Ma­dách csa­lád­nál nevel­ked­jék. Ekkor még a leány­ne­velő inté­ze­tek nem ter­jed­tek el annyi­ra, mint néhány évti­zed­del később, s en­nek meg­fe­le­lően igen költ­sé­ge­sek vol­tak. Úgy is fogal­maz­hat­nék: a Ma­dách csa­lád a leány­ne­velő inté­ze­tet helyet­te­sí­tette Fanni éle­té­ben, aki a köl­csö­nös elő­nyök­nek köszön­he­tően éve­ket töl­tött Alsósztregován. A ma­gán­úton tör­ténő tanu­lás ugyan­azt a szi­gorú ren­det követ­te, mint az isko­lák. Fanni tehát hús­vét­kor és augusz­tus­ban-szep­tem­ber­ben lehe­tett ott­hon, Szécsényben, de az év többi idő­sza­kát (bele­értve a ka­rá­csonyt is, hiszen akko­ri­ban nem volt kará­csony­kor a haza­té­résre időt és okot adó hosszabb taní­tási szü­net!) Alsósztregován töl­töt­te.

Leendő férjével megismerkedhetett új kör­nye­ze­té­ben is, hiszen Madáchék szo­ros kap­cso­lat­ban áll­tak a Forgách csa­lád­nak azzal az ágá­val (a gácsiakkal), amely­nek vala­me­lyik (köze­lebb­ről nem ismert) tag­já­nál állt alkal­ma­zás­ban Szojka Sámu­el. De az is lehet­sé­ges, hogy az ott­hon töl­tött szün­idő­ben, szü­lei révén ismer­ke­dett meg vele Szécsényben. Akár így, akár úgy tör­tént a meg­is­mer­ke­dés, 1831 nya­rán szinte biz­tos, hogy ott­hon tar­tóz­ko­dott, Szécsényben. Erre indirekte követ­kez­tet­he­tünk.

Majthényi Annának tünetmentességet iga­zoló bizo­nyít­ványt állí­tott ki július 21-én Reisinger János dok­tor: öt sze­mély részé­re, jól­le­het közü­lük Majthényi Anna mel­lett csak a szol­gá­lók, Brenner József és Csonka Anna sze­re­pel­nek név szerint.34 A két gyer­mek azon­ban nem lehet más, csakis Madách Mária és Imre. A töb­biek ott­hon van­nak, Alsósztregován. Ezt onnan tud­juk, hogy két nap­pal később Madách Anna és még két további sze­mély név­napi üdvöz­le­tet kül­dött Alsósztregováról, Kár­oly öt, Pál négy éves volt, ők vél­he­tően szin­tén ott­hon tar­tóz­kod­tak. De hol volt Fan­ni? Ha Pest-Bu­dán lett vol­na, akkor Reisinger János iga­zo­lá­sá­ban sze­re­pel­nie kel­lett vol­na. Ha Alsósztregován tar­tóz­ko­dott vol­na, akkor ugyan­úgy név­napi üdvöz­le­tet írt volna a közelgő Anna nap alkal­má­ból, mint Madách Anna. Mivel nem írt üdvöz­le­tet, és egy­ál­ta­lán nem esett róla szó, sem a le­ve­lek­ben, sem az orvosi iga­zo­lás­ban, csak azt fel­té­te­lez­het­jük, hogy ott­hon volt, Szécsényben.

Nem tudjuk, véget ért-e már a ne­vel­te­té­se, való­szí­nűbb azon­ban, hogy nem ért még véget, várat­la­nul sza­kadt fél­be, éppen közelgő férj­hez mene­tele miatt. Lányok­nál ugyanis a neve­lés álta­lá­ban 16 éves korig tar­tott. Madách uno­ka­hú­ga, Huszár Anna is a 16. szü­le­tés­napja után tért haza Alsósztregovára a pesti leány­ne­velő inté­zet­ből. Az sem dönt­hető el, hogy a ko­lera volt-e a „nagy kerí­tő”, vagy a jár­vány csu­pán siet­tette a fia­tal pár egy­be­ke­lé­sét? Mire a jár­vány elvo­nult, ők már biz­to­san dön­töt­tek, s a je­lek sze­rint a csa­lád­juk sem elle­nez­te, sőt, ami érde­ke­sebb, az ara fia­tal kora elle­né­re, még csak nem is kés­lel­tette a há­zas­sá­got.

Imre elszakadt Fannitól, talán már nyár ele­jén, bár akkor még való­szí­nű­leg fogalma sem volt arról, hogy hosszú idő­re. (Lehet­sé­ges, hogy Fan­ni­nak sem. Nem zár­ható ki, hogy Szojka Sámu­elt eset­leg csak ezután ismerte meg.) Madách kis­gyer­mek­ként nyil­ván nem jutott bizal­mas csa­ládi infor­má­ciók bir­to­ká­ba, így arról is csak késve érte­sül­he­tett, hogy Fanni rövi­de­sen férj­hez megy. Lehet­sé­ges, hogy huza­mo­san távol tar­tóz­ko­dott ott­ho­ná­tól, a ver­sei alap­ján ezt kell fel­té­te­lez­nünk, bár ennek oka nem vilá­gos. Elvi­leg októ­ber 1-jé­től ott­hon kel­lett volna len­nie neki is, Fan­ni­nak is, hiszen akkor kez­dő­dött a tan­év, a ma­gán­ta­nu­lók szá­mára is. Nem tud­juk, hogy hol tar­tóz­ko­dott, eset­leg gyógy­ke­zel­ték-e őt ebben az idő­szak­ban. Az Emlékezés arra enged követ­kez­tet­ni, hogy novem­ber 20-a előtt nem sok­kal tér­he­tett haza, és várat­la­nul érte őt a lány eskü­vő­je.

Madách „felnőtté válásának” fontos idő­szaka az 1831. július ele­jé­től novem­ber végéig tartó nem egé­szen fél év. Ekkor tanulta meg azt, ami későbbi főműve szem­pont­já­ból külö­nös jelen­tő­ség­gel bír, hogy kívül­ről kell nézni a vi­lá­got. Gyer­mek­ként, a mögöt­tes tör­té­né­sek és motí­vu­mok pon­tos isme­re­té­nek hiá­nyá­ban, csak „rá­cso­dál­koz­ni” tudott a kö­rü­lötte zajló drá­mai ese­mé­nyek­re. Lát­nia kel­lett a fel­nőt­tek osto­ba, éssze­rűt­len visel­ke­dé­sét, bele­értve saját szü­le­iét is; a ha­lál veszé­lyes közel­sége szinte min­den embert kivet­kőz­te­tett önma­gá­ból, ám ő mint gyer­mek (talán azért, mert még nem volt igazi fogalma a halál­ról, talán másért) érzel­mi­leg kívül tudott maradni az ese­mé­nye­ken: nem annyira a ha­lál riasz­totta őt, hanem sok­kal inkább a fel­nőt­tek (köz­tük szü­lei) visel­ke­dése a ha­lál árnyé­ká­ban. (A vissza­em­lé­ke­zé­sek­ből tud­juk, hogy élet­hosszig­lani meg­ráz­kód­ta­tást jelen­tett a nagy kole­ra­jár­vány, külö­nö­sen a fi­a­ta­lok­nak. Kom­já­thy Anzelm ugyan 13 éves volt már a jár­vány ide­jén, idős korá­ban mégis bor­za­lom­mal emlé­ke­zett vissza az akkor történtekre.35)

Nem véletlen, hogy az athéni, a ró­mai és a pári­zsi szín­ben a tö­meg­han­gu­lat gyors vál­ta­ko­zá­sát igen érzék­le­te­sen tudta meg­je­le­ní­te­ni, s hogy Rómá­ban a jár­vány fon­tos sze­rep­hez jutott. Az önélet­rajzi motí­vum egy­ér­tel­műen meg­je­le­nik az athéni szín­ben, ahol a gyer­mek Kimón való­já­ban Madách Imre.36 Novem­ber máso­dik felé­ben aztán, ki tud­ja, hon­nan haza­tér­ve, a sze­re­tett lány elvesz­té­sé­vel kel­lett szem­be­sül­nie. A gyer­mek­kor ezek­kel a meg­ráz­kód­ta­tá­sok­kal lénye­gé­ben véget is ért; nem tud­juk, hogy az elkö­vet­ke­zendő hat évben (az egye­temi tanul­má­nyo­kat meg­előző idő­szak­ban) mi tör­tént, s an­nak milyen hatása volt a köl­tő­re.

Fannival Majthényi Anna még éveken át tar­totta a kap­cso­la­tot, hiszen több gye­re­ké­nek is a kereszt­anyja volt, ugyan­ak­kor a le­ve­le­zé­sük­nek, a fia­tal­asszony 1832 nya­rán írt hálál­ko­dá­sán kívül, nincs semmi nyo­ma. Imre való­szí­nű­leg 1862 kora őszéig nem talál­ko­zott vele. De tud­nia kel­lett, hogy mi van vele, részint azért, mert az 1840-es évek­ben több barátja is Szécsényben élt (pl. Szontagh Pál, Pulszky Ferenc), az 1850-es évek­ben pedig Szontagh Pál a ke­reszt­apja volt Fanni több gye­re­ké­nek.

1862-ben, a Tragédia meg­je­le­nése után Madách meg­lá­to­gatta régi isme­rő­se­it, akik­nek egy-egy pél­dányt aján­dé­ko­zott a művé­ből. Kihasz­nálva a köz­le­ke­dési szem­pont­ból nagy­szerű idő­já­rást (sok hó, kemény hideg), még janu­ár­ban (lovas szá­non) elvitte Felsősztregovára, Sréter János­nak, Vanyarcra Veres Pálnénak, Nógrádszakálba Szentiványi Bogomérnak (és fel­te­he­tően Veres Gyu­lá­nak is) a köny­vét. Bizo­nyára más helyekre is eluta­zott, ezt nem tud­juk. Min­den­esetre a könyv meg­je­le­nése jó alka­lom volt arra, hogy még egy­szer sorra meg­lá­to­gassa roko­na­it, isme­rő­se­it. Szá­mol­nia kel­lett azzal (külö­nö­sen a távo­labb lakók­nál), hogy ez talán az utolsó lehe­tő­ség a ta­lál­ko­zás­ra, hiszen az orvo­sok ekkor már nem sok jóval kecseg­tet­ték.

Nem tudjuk, hogy február elején hol tar­tóz­kod­ha­tott, min­den­esetre Arany János­nak feb­ruár 20-án írt leve­lé­ben men­te­ge­tő­zött, mivel közel két hétig távol volt ott­ho­ná­tól, majd feb­ruár 12. és 18. között kato­nai beszál­lá­so­lás volt a Ma­dách kas­tély­ban, így már Arany január 25-ei leve­lére sem tudott vála­szol­ni. De miért volt közel két hétig távol az ott­ho­ná­tól? Ez túl hosszú idő bár­mi­lyen baráti vagy akár rokoni láto­ga­tás­ra; inkább tehát gyógy­ke­ze­lésre kell gya­na­kod­nunk, mond­juk vala­me­lyik fel­vi­déki für­dő­he­lyen, ahol ifjú korá­ban is több­ször meg­for­dult. (Ha Pes­ten lett vol­na, a für­dők kivé­te­lé­vel az egyet­len olyan helyen, ahol közel két hetet el lehe­tett akko­ri­ban töl­te­ni, egé­szen biz­to­san sze­mé­lye­sen kereste volna fel Arany Jánost. Utóbbi feb­ruár 13-ai máso­dik levele alap­ján vilá­gos tehát, hogy nem ott tar­tóz­ko­dott.) Az egész­sé­gé­vel ezek sze­rint komoly gon­dok lehet­tek.

1862 a látogatások éve volt. Már­cius végén Pestre uta­zott, ahol 27-én bemu­tatta őt Arany a Kis­fa­ludy Tár­sa­ság­ban, s meg­tar­totta szék­fog­laló elő­adá­sát. Augusz­tus­ban őhozzá láto­ga­tott el Arany János néhány nap­ra, majd a hó­nap máso­dik felé­ben Rómer Flóris, Kubinyi Ferenc és Berg Kár­oly töl­tött nála pár napot a csa­ládi levél­tár tanul­má­nyo­zá­sá­val. Ősszel roko­nait láto­gatta meg (Madách Károlyt Csesztvén, Károlyiné Huszár Annát Pincen, Madách Annát Bará­ti­ban). Ezen kívül azon­ban gya­kor­la­ti­lag sem­mit sem tudunk arról, hogy mivel töl­tötte az évet.37 Ha huza­mo­sab­ban ágy­hoz kötött beteg lett vol­na, annak bizo­nyára maradt volna valami nyoma a le­ve­le­zé­sé­ben, s uno­ka­öccse, Balogh Kár­oly is emlí­tést tett volna róla az emlék­ira­tá­ban, vagy fél­test­vér­ének, Károlyiné Huszár Anná­nak írt leve­lei­ben. Való­színű tehát, hogy nem volt beteg, s így sok más helyre is ellá­to­ga­tott, ame­lyek­nek azon­ban nem talál­juk a nyo­mát sem a le­ve­le­zé­sé­ben, sem uno­ka­öccsé­nek vissza­em­lé­ke­zé­sé­ben. Utóbbi egyéb­ként is inkább csak a csa­ládi láto­ga­tá­sokra emlé­kez­he­tett vissza, a töb­bire nyil­ván nem vitte magá­val sem a fiát, sem az uno­ka­öccsét.

Így 1862 szeptember végén vagy októ­ber ele­jén is egye­dül, hátas­lo­ván, a Gyil­ko­son indult el, a ráróspusztai hídon át Szécsénybe, hogy a ha­lála előtt még egy­szer lássa Fan­nit. (Sem a ló nevé­nek, sem az útvo­nal­nak nincs jelen­tő­sé­ge, csu­pán a ki­in­du­lási hely­zet rekonst­ru­á­lá­sá­hoz tar­tozó egy­szerű tények.) Vál­lal­ko­zása merész, már-már vak­merő volt. Mert hiába is kapott rend­sze­res tájé­koz­ta­tást Fan­ni­ról (leg­fő­kép­pen Szontagh Pál révén), való­já­ban nem tud­hat­ta, hogy 31 év múl­tán kivel talál­ko­zik majd. Fanni éppen­ség­gel lehe­tett volna egy meg­tört öreg­asszony is; isme­rő­sei­nek jel­lem­zé­sei alap­ján nyil­ván tud­ta, hogy egy­ál­ta­lán nem ez vár majd rá, hanem egy 45 éves, 9 gyer­me­kes csa­lád­anya (a többi gye­reke ekkor már nem élt), aki meg­ma­radt vonzó nőnek. Ám azt nem tud­hat­ta, hogy a sok­gyer­me­kes, mégis fia­ta­los asszony miként fogadja majd őt?

1862 őszén Fanninak tudnia kellett, hogy kicsoda Madách. Az ő kö­ré­ben a Tragédiáról min­denki érte­sült, de talán már előbb is tudott az ország­gyű­lési beszé­dé­ről. Meg­le­het, talán épp azért várt Madách kora őszig a láto­ga­tás­sal, hogy biz­to­san meg­előzze őt a hí­re.

Az is biztos, hogy a látoga­tást 1862 ele­jén elter­vez­te, ami­kor művé­nek tisz­te­let­pél­dá­nyait meg­kap­ta. Vol­tak egy­sze­rű, gyor­san „le­tud­ha­tó” ese­tek: roko­nok, közeli bará­tok, isme­rő­sök, akik­nek fel­tét­le­nül illett a mű egy-egy pél­dá­nyá­val ked­ves­ked­nie. Őket láto­gatta meg leg­elő­ször, mint arra a fenn­ma­radt dedi­kált pél­dá­nyok­ból és uno­ka­öccse emlék­ira­tá­ból követ­kez­tet­he­tünk. Már­cius végén bizo­nyára a pesti útját is fel­hasz­nálta arra, hogy egy-két rég nem látott isme­rő­sét meg­lá­to­gas­sa. Az biz­tos, hogy mind­össze húsz tisz­te­let­pél­dányt kapott, ami nagyon kevés, figye­lembe véve, hogy a köny­vet nem for­gal­maz­ták, csu­pán a Kis­fa­ludy Tár­sa­ság tag­jai kap­ták meg aján­dék­ba. Ha tehát elfogy­tak a kö­te­tei, akkor csak abban remény­ked­he­tett, hogy Arany János­nál eset­leg meg­ma­radt még néhány pél­dány.

Márpedig a kötetek biztosan elfogy­tak. Ha figyel­men kívül hagy­juk azo­kat, akik­ről jog­gal fel­té­te­lez­het­te, hogy tag­jai a Kis­fa­ludy Tár­sa­ság­nak, s ezért auto­ma­ti­ku­san meg­kap­ták a köny­vét (pl. Nagy Iván, Bérczy Kár­oly, Lónyay Meny­hért), és elte­kin­tünk a gye­re­kek­től is (Balogh Kár­oly nem emlí­tette sem a le­ve­lei­ben, sem az emlék­ira­tá­ban, hogy ő vagy akár Madách Ala­dár kapott volna belőle), akkor is könnyű össze­szá­molni húsz­nál több nevet. Bory Kár­oly, Csemiczky Ede, Divald Gusz­táv, Frenyó Nán­dor, Forgách Jenő, Forgách József, Henrici Ágos­ton, Károlyiné Huszár Anna, Kom­já­thy Anzelm, Madách Anna, Madách Kár­oly, id. Madách Imréné, Makovnyik Jánosné Sulyan Bor­bá­la, Majthényiak (Csesztve), Matolcsy György, Pétery Kár­oly, Philipp Kár­oly, Rákóczy János, Sréter Mik­lós, Szentiványi Bogomér, Szontagh Pál, Veres Gyu­la, Veres Pálné. Való­szí­nű­leg egyi­kü­ket sem lehe­tett „ki­hagy­ni”, vagyis (bár erre a leve­le­zé­sé­ben nin­csen uta­lás) már­cius 27-ei útja során nyil­ván további pél­dá­nyo­kat kért Arany­tól a köny­vé­ből. Akár­ho­gyan is tör­tént, elkép­zel­he­tő, hogy Fan­ni­nak már nem jutott belő­le, bár sok­kal való­szí­nűbb, hogy neki azért ide­jé­ben fél­re­tett egyet, s in­kább mások előtt men­te­ge­tő­zött.

Ilyen előzmények után, nem tudjuk, hogy elő­ze­tes beje­lent­ke­zést köve­tő­en, vagy tel­je­sen várat­la­nul, került sor a szécsényi láto­ga­tás­ra. Az illen­dő­ség úgy kívánta vol­na, hogy a költő jelezze láto­ga­tási szán­dé­kát. De kinek? A csa­lád­fő­nek, Szojka Sámu­el­nek, aki­hez semmi köze sincs? A sza­bá­lyok sze­rint ezt kel­lett volna ten­nie. Vagy Fan­ni­nak? Akkor vét a tár­sa­dalmi nor­mák ellen. Kér­jen fel köz­ve­tí­tőt, mond­juk Szontagh Pált? Vagy állít­son be várat­la­nul? Nem tud­juk, végül melyik meg­ol­dás mel­lett dön­tött. Az első vers­vál­to­zat „Hogy hatja majd meg hirtelen jövé­sem” [ki­eme­lés tőlem – A. Cs.] sora azt sej­te­ti, hogy ha a láto­ga­tás ténye nem is fel­tét­le­nül, ám annak idő­zí­tése biz­to­san várat­lan volt, tehát ha tör­tént is elő­ze­tes beje­lent­ke­zés, abban konk­rét idő­pont nem sze­re­pel­he­tett.

A többit ismerjük: Fanni szívesen fogadta a régi isme­rőst, de elhá­rí­totta a múl­tat idéző sze­rel­mes férfi köze­le­dé­sét. A 45 éves asszony nem tudott mit kez­deni a vele szem­ben még min­dig 9 éves gyer­mek­ként visel­kedő köl­tő­vel. A sze­re­pek nem vál­toz­tak, Fanni „ket­tős visel­ke­dé­sét” Madách még ekkor sem volt képes fel­dol­goz­ni, meg­ér­te­ni, s fő­képp: átérez­ni. Csa­ló­dott­sá­gát csak növel­het­te, hogy Fan­nit bol­dog­nak, töké­le­te­sen elé­ge­dett­nek lát­ta; bizo­nyára nem erre szá­mí­tott, inkább arra, amit Gyürky Amá­liá­val való kései talál­ko­zása során tapasz­talt (Viszontlátás). Elvileg elkép­zel­hető ugyan, hogy vele is csak a Tragédia meg­je­le­nése után, mint­egy annak ürü­gyén talál­ko­zott, bár sok­kal való­szí­nűbb, hogy koráb­ban, még Amá­lia máso­dik házas­sága előtt.

Nem hagyott el ifjúság még téged,
Óh nő, mondd, mi hát, mi ily korán hervaszt;
Vagy nem ifjú­ság, de sze­re­lem volt,
Mely reád bűvölte akkor a ta­vaszt?

Ma már tudjuk, Amália 1826. július 1-jén szü­le­tett, tehát 1862-ben is csak 36 éves volt. Az első sor „nem is vagy még olyan öreg” biz­ta­tása így is fur­csa. Amá­liá­val azon­ban koráb­ban, 1855–60 körül kel­lett talál­koz­nia, mivel máso­dik fér­jé­nek, Tessedik Imré­nek a gyász­je­len­té­sé­ből arra követ­kez­tet­he­tünk, hogy 1861 körül, tehát még Madách éle­té­ben vette fele­sé­gül az elvált asszonyt. A nő bol­dog­ta­lan­sága azon­ban, amely­ről ez a vers szól, egy­ér­tel­műen az első házas­sá­gá­hoz köt­he­tő.

Ottlik Ákos volt az első férje, Amá­lia őt válasz­totta Madách­csal szem­ben, aki­hez pedig tar­tó­sabb kap­cso­lat fűzte őt.38 S hogy miért volt bol­dog­ta­lan Amá­lia? Idéz­zük Mik­szát­hot, mit írt Botló (!) Ákos­ról: „A csi­nos szok­nya után kifu­tott volna a vi­lág­ból, egy­szerre sze­rel­mes volt öt-hat nőbe is, – ide nem ért­vén a tulaj­don két fele­sé­gét, akikbe éppen nem volt szerelmes.”39 Madách sajá­tos hely­zet­ér­té­ke­lé­se, vagy mond­juk ki nyíl­tan: hiú­sá­ga, öntelt­sé­ge, vilá­go­san meg­nyil­vá­nul az utolsó vers­szak­ban:

Hej, nem keresem én úgy arcádnak
Rózsáit, de a gyászt, mely felette űl;
A rózsák más­nak nyíl­nak, de a gyász
Értem áll ott, engem illet egyedűl.

1862-ben Madáchnak azt is tudnia kel­lett, hogy ifjú­kora másik sze­rel­mé­nek, Lónyay Etel­ká­nak még rosszab­bul sike­rült a há­zas­sá­ga. Jól­le­het szü­le­tett (leg­alább két) gye­reke Szirmay Ödön­től, ő is külön élt a fér­jé­től, soha többé nem ment férj­hez, és egyet­len egy­szer sem hasz­nálta a férje nevét.40

Ilyen előzmények után a láto­ga­tó, ha nem is fel­tét­le­nül bol­dog­ta­lan­nak, de leg­alábbis a hely­ze­té­vel elé­ge­det­len­nek kép­zel­hette el a meg­lá­to­ga­tott sze­mélyt. Fanni okos nő volt, való­szí­nű­leg oko­sabb Etel­ká­nál és Amá­liá­nál. A férje Madách Imré­nek az apja lehe­tett volna (25 évvel volt idő­sebb Imré­nél). A költő szá­mára már-már elkép­zel­he­tet­len volt, ráadá­sul min­den tapasz­ta­la­tá­val ellen­ke­zett, hogy ezzel a hely­zet­tel egy okos nő töké­le­te­sen elé­ge­dett lehet, sőt: nem egy­sze­rűen elé­ge­dett, hanem bol­dog. Ez a vá­rat­lan for­du­lat meg­rázta őt mint érző lényt; más­fe­lől mint gon­dol­kodó lényt, a nők­kel kap­cso­la­tos állás­pont­já­nak átgon­do­lá­sára kész­tet­te. Aka­dé­miai szék­fog­la­ló­já­nak kon­zer­va­ti­viz­musa rész­ben Fan­ni­val való talál­ko­zá­sá­ból táp­lál­ko­zik. Meg­koc­káz­ta­tom: talán a té­ma­vá­lasz­tása is ezzel magya­ráz­ha­tó.

Lám, mire mentek az okos nők az eszük­kel?! Hermin fegyel­me­zet­ten éli ugyan az éle­tét (közel az ötven­hez, mi mást tehet­ne?), de tel­je­sen vilá­gos: csak a ki­tö­rési lehe­tő­ségre vár, ame­lyet majd Madách (ismét célt téveszt­ve, rosszul mérve fel tet­té­nek követ­kez­mé­nyét), mint­egy kegye­lem­dö­fés­ként, meg is ad neki szinte az utolsó pil­la­nat­ban, a szék­fog­la­ló­já­val és azt (fél évvel) követő halá­lá­val. A ket­tős kín para­dox hatá­sá­nak ered­mé­nye­ként Hermin végre fel­sza­ba­dul, 1865-től kezdve az lesz, aki talán min­dig is sze­re­tett volna len­ni: Veres Pálné, a honi nőkép­zés elkö­te­le­zett har­co­sa. (Kései leszár­ma­zottja vilá­go­sí­tott fel: a nőkép­zést nem sza­bad össze­té­vesz­teni a nő­ne­ve­lés­sel. A nő­ket – hang­zott az érve­lés – min­dig nevel­ték, miként mond­juk a házi­ál­la­to­kat; de más a nö­ven­dék­marha és más a növen­dék ember. A kép­zés, ame­lyért Veres Pálné síkra szállt, az ember sajá­tos­sága – humán spe­ci­fi­kum –, ellen­tét­ben a ne­ve­lés­sel.)

Lónyay Etelka az irodalomba „mene­kült”. Elbe­szé­lé­sei ugyan (tudo­má­som sze­rint) nem jelen­tek meg, de azért az OSZK Kéz­irat­tá­rá­ban az egyi­ket őrzik.41 Élete vége felé pedig édes­anyja négy­kö­te­tes emlék­ira­tait for­dí­totta magyar­ra, s látta el előszóval.42

Ezzel szemben Fanninak esze ágában sem volt írni, vagy moz­gal­mat szer­vezni (igaz, nem is lett volna rá sem ide­je, sem lehe­tő­sége), élte a maga nyu­godt éle­tét Szécsényben, pedig ha színre lép, képes­sé­gei alap­ján talán sike­re­sebb lehe­tett vol­na, mint társ­női.

A gyermekkor Fannija a jelek sze­rint két kései műben jelent meg: az Emlékezésben és a Tragédiában. De emel­lett ihle­tője volt két további műnek is: az Egy látogatásnak (kizá­ró­la­go­san) és az aka­dé­miai szék­fog­la­ló­nak (rész­ben, mivel abban más tapasz­ta­la­tait is fel­hasz­nálta a szerző).

 

Jegyzetek

  1 OSZK Kézirattára. Analekta 3856.

 2 A születés a csa­lád infor­má­ci­ója és a sír­fel­irat alap­ján, a ha­lá­lo­zás a szécsényi kato­li­kus anya­könyv bejegy­zése és a sír­fel­irat sze­rint.

 3 OSZK Kézirattára. Madách Imre – id. Madách Imrénéhez 1. levél.

 4Andor Csaba (szerk.): Majthényi Anna levelezése. Madách Iro­dalmi Tár­sa­ság, Bp., 2000, 27–29.

 5 Matrika prím. kat. cirkovi v Dolnej Strehovej B–C–D 1812–1898. Štátny Archív Banskej Bystrici.

 6 OSZK Kézirattára. Leveles­tár: Szojka Fanny – id. Madách Imrénéhez.

 7Andor Csaba (szerk.): Majthényi Anna levelezése. Madách Iro­dalmi Tár­sa­ság, Bp., 2000. A kö­tet 36., 74., 76., 133., 157., 159. levele kap­cso­ló­dik Lanczinger Lász­ló­hoz.

 8 Szojka Sámuel és Massa Fanni ükuno­ká­já­nak, dr. Kedvessy Tamás­nak (Makó) szí­ves köz­lé­se, nagy­ap­ja, ifj. Szojka Kor­nél írott vissza­em­lé­ke­zése alap­ján.

 9Nagyné Nemes Györgyi–Andor Csa­ba: Madách Imre raj­zai és festményei. Madách Iro­dalmi Tár­sa­ság, Balassagyarmat–Budapest, 1997. 47. rajz. (Ité Nina kis­asszonyt a dubravai majá­li­son bor­ral kínál­ják.)

 10Andor Csaba (szerk.): Majthényi Anna levelezése. Madách Iro­dalmi Tár­sa­ság, Bp., 2000. 102–103.

 1 1Madách Imre összes művei. Szerk.: Halász Gábor, Révai, Bp., 1942. II. 952.

 12Andor Csaba (szerk.): Majthényi Anna levelezése. Madách Iro­dalmi Tár­sa­ság, Bp., 2000. 279–280.

 13Balogh Kár­oly: Gyermekkorom emlékei. Madách Iro­dalmi Tár­sa­ság, Bp., 1996. 106.

 14Mocsáry Antal: Nemes Nóg­rád Vár­me­gyé­nek His­tó­ri­ai, Geographiai és Statistikai Esmertetése I–IV. Pest, 1920–1826. I. 92–93.

 15Mocsáry Antal: i. m. 219.

 16Nagy Iván: Magyarország családai czimerekkel és nemzékrendi táblákkal. IV. Ráth Mór, Pest, 1858. 210.

 17Abafi Lajos: A sza­bad­kő­mű­ves­ség tör­té­nete Magyarországon. Aka­dé­miai Kiadó, Bp., 1993 (rep­rint). Lásd: az után­nyo­más név­mu­ta­tó­já­ban Madách Sán­dor és Forgách József nevét!

 18Nagy Iván: i. m. 204., 208.

 19Utasítás az Egésségre ügyelő Hiva­ta­lok­nak nem külömben a’ Pes­tis-mentő (Contumacia)-Intézeteknél fel­ügyelő sze­mé­lyek­nek szá­mára hogy a’ Cs. Kir. Austriai Tar­to­má­nyok hatá­rai a’ Cs. Orosz Biro­da­lom­ban dühöskődő Járvány-Epe-Kórságnak (Cholera morbus) beron­tása elől bátor­ságba tétes­se­nek és beront­ha­tá­sa’ ese­té­ben elter­je­dése meg-gátoltasson. A’ Leg­főbb Paran­cso­lat’ követ­ke­zé­sébe szerkeztetett. Budán, nyom­tat­ta­tott a’ Magyar Kirá­lyi Universitás’ betűi­vel. 1830. Újra kinyom­tat­tatta Tet­tes Ns. Pest vár­me­gye 1831dik esz­ten­dő­ben. B. a’ 13151. szám­hoz. Tudó­sí­tás II. 9. §. k) bekez­dés (78. oldal). (A továb­bi­ak­ban: Utasítás.)

20Utasítás. 79–80. (II. 9. §. n) és o) bekez­dés.)

2 1Radó György–Andor Csa­ba: Madách Imre élet­rajzi krónika. II. kiadás, Bp., 2006. 535–537.

22Madách Imre: Reformkori drámák. Madách Iro­dalmi Tár­sa­ság, Sze­ged, 2006. (Madách Imre művei II. Drá­mák 2.) 25.

23Madách Imre: i. m. 110.

24Madách Imre: i. m. 149.

25Andor Csa­ba: Madách korai sze­rel­mei. Madách Iro­dalmi Tár­sa­ság, Bp., 2012. 68.

26Andor Csa­ba: Madách Imre és Veres Pálné. Vanyarci Önkormányzat–Madách Iro­dalmi Tár­sa­ság, Vanyarc–Bp., 1998.

27Andor Csa­ba: Madách korai sze­rel­mei. Madách Iro­dalmi Tár­sa­ság, Bp., 2012. 52–55.

28Andor Csaba (szerk.): Majthényi Anna levelezése. Madách Iro­dalmi Tár­sa­ság, Bp., 2000. 31–33.

29Andor Csaba (szerk.): Majthényi Anna levelezése. Madách Iro­dalmi Tár­sa­ság, Bp., 2000. 39–40.

30 OSZK Kézirattára. Leve­les­tár: Balogh Kár­oly – Károlyiné Huszár Anná­hoz. Alsósztregova, 1861. május 22. Lehet­sé­ges, hogy Hanni zsidó volt, ezért nem sze­re­pel az anya­köny­vek­ben; erre utal az is, hogy az eskü­vő­je, a le­vél­író sze­rint, nem temp­lom­ban, hanem a sztregovai kas­tély udva­rán volt.

3 1Andor Csa­ba: Madách sze­relmi köl­té­sze­té­nek taxonómiája. In III. Madách Szimpózium. Madách Iro­dalmi Tár­sa­ság, Bp., 1996. 38–62.

32Andor Csaba (szerk.): Majthényi Anna levelezése. Madách Iro­dalmi Tár­sa­ság, Bp., 2000.

33 I. m. 254.

34Andor Csa­ba: A nagy kole­ra­jár­vány Madách éle­té­ben és főművében. In. Andor Csa­ba: Madách-tanulmányok. Madách Iro­dalmi Tár­sa­ság, Bp., 2008. 34–54.

35Komjáthy Anzelm: Önéletírás. Madách Iro­dalmi Tár­sa­ság, Szécsény–Budapest, 2000.

36Andor Csa­ba: i. m.

37Radó György–Andor Csa­ba: Madách Imre élet­rajzi krónika. Madách Iro­dalmi Tár­sa­ság, Bp., 2006. 1862-es év.

38Andor Csa­ba: Házasság előtt – válás után. Madách szerelmei. Hol­nap Kiadó, Bp., 2002,

39Mikszáth Kál­mán: Fotográfiák a vár­me­gye életéből.

40Andor Csa­ba: i. m.

4 1 OSZK Kézirattára. Lónyay Etelka

42Lónyay Jánosné Lónyay Flo­ren­tina emlék­ira­tai I–IV. Bp., 1891.

FÜGGELÉK

A két Fanni-vers

A következő oldalakon a két Fan­ni-vers talál­ha­tó. Mivel az előző feje­ze­tek­ben nem­csak a vég­le­ges vers­vál­to­za­tok­ból, de azok­ból is idéz­tem, ame­lyek eddig még nem jelen­tek meg, cél­sze­rű­nek lát­tam a vál­to­za­tok közzé téte­lét.

A verseket a költő helyesírá­sá­ban, tehát betű­hí­ven adtam vissza, ékzá­ró­je­lek (<>) között az áthú­zott vál­to­za­tot, ahol egész vers­szak volt áthúz­va, ott a bal olda­lon, s jobb­ra, bel­jebb kezdve a vég­le­gest. Ugyan­csak álta­lá­ban <> for­májú záró­je­lek között sze­re­pel­nek az áthú­zott szö­veg­ré­szek, szög­le­tes záró­je­lek között pedig ([]) a kikö­vet­kez­te­tet­tek. Ahol az ere­deti szö­veg kikö­vet­kez­te­tése nem sike­rült, ott a szög­le­tes záró­je­lek közé kér­dő­je­let tet­tem ([?]). Mindez ter­mé­sze­te­sen nem pótol­hatja a ver­sek maj­dani kri­ti­kai kiadá­sát. Mivel azon­ban több­ször is nem pub­li­kált, áthú­zott szö­veg­ré­szekre tör­té­nik hivat­ko­zás, az egy­be­ve­té­sek meg­könnyí­té­sére cél­sze­rű­nek lát­szott a va­ri­án­sok köz­zé­té­tele is. Ugyan­csak emel­lett szól az az érv, hogy így az olvasó is új (a szerző által talán nem is sej­tett) követ­kez­te­tésre jut­hat a ver­sek és vál­to­za­tok tüze­te­sebb össze­ha­son­lí­tása során.

A versek az Országos Széchényi Könyv­tár Kéz­irat­tá­rá­ban, Fol. Hung. 1397. jel­zet alatt lévő kéz­iratok között talál­ha­tók.

Az Emlékezés az első szerelemre a 9. fólió verzóján kez­dő­dik és a 11. rektóján feje­ző­dik be: a köz­bülső 10. fóli­ón, amely mére­tét tekintve is jelen­tő­sen eltér a kör­nyező lapok­tól, a sze­relmi ver­sek tar­ta­lom­jegy­zéke talál­ha­tó, amely való­szí­nű­leg utó­lag, de még a fóliók sor­szá­mo­zása előtt került mai helyére (való­szí­nű­leg maga a szerző helyezte oda). A „’S hall­gat­ván egy­más sze­mébe néz­tünk” sor után ötágú csil­lag ( ) áll, jelez­ve, hogy a betol­dás külön lapon talál­ha­tó: az emlí­tett sor utáni három vers­szak a 89. fólió verzóján sze­re­pel, míg rektóján a vers vég­le­ges­nek szánt befe­je­zése kapott helyet. A vers egyes részeit a szerző hat­ágú csil­lag­gal (áthú­zott x, vagyis: ( ) válasz­totta el egy­más­tól.

Az Egy látogatás első vál­to­zata a 38. fólió verzóján és a 39. rektóján talál­ha­tó, a má­so­dik vál­to­zat a 96. rektóján kez­dő­dik, s ugyan­csak a 39. rektóján, a máso­dik osz­lop­ban vég­ző­dik.

Emlékezés az első szerelemre

<Ringass, ringass pille szárnyú képzet!
Rég elmúlt idők­nek szép álmába,
Lengj el, lengj el egy­szer még előttem,
Első sze­re­lem szent bol­dog­sá­ga. – –>

Ringass, ringass pille szárnyú képzet!
Múlt idők álmába vissza vissza
Lengjen egy­szer még előmbe képed,
Első sze­re­lem te ég leá­nya! –

<Halvány arczczal látom a’ gyermeklányt
Képzetemben, gyászba öltöztetve,
Bábját mos­tan feledé először
Mert test­vérét vit­ték teme­tő­be.>

Látom őt gyermek még s haja­don már
Gyászba ölték ’s vit­ték társaságba
Bábja mától rá már hasz­ta­lan vár
Kis test­vérét hogy temetni lát­ta.

<Reszketett a zajgó sokaság közt
Emberektől semmi jót nem vára
Emberek vivék ki ját­szó társát
’S hagy­ták árva test­vérét magá­ra:>

Reszketett a sok idegen arcztól
A vígasz meg úgy saj­gott szívében
Semmi jót sem vár­ha­tott azoktól
Kik test­vérét most vivék ki épen – –

<Sorba jöttek vígasztalni őtet,
Én ülék csak csen­de­sen mellette
És meg­osztva lel­ké­nek keservét
Néma búval sír­do­gál­tam véle.>

Én ülék csak mellé néma ajkkal
Sirdogáltunk együtt s felmosolygánk
Nem kötöt­tünk frígyet nagy szavakkal
S öntu­dat­lan már is frígyben állánk.

<Sírdogáltam míg ő felmosolygott,
S fel mosolygtam én is, ő pirúla,
Nem köténk egy­más­sal semmi frígyet,
’S a’ frígy köz­tünk már erő­sen álla.>

<Megcsókoltam őt testvéri csókkal,
Bizalommal haj­lott a’ leány rám,
Érezé, hogy árván, elhagyottan
Állna, hogy ha én nem oltal­maz­nám.>

<Érzém én is, hogy védője lettem
És ez érzet úgy felmagasztott
Hogy keb­lem­be, általmelegítni
Béfogadtam a’ kicsínyke fázót.>

Érzé ő nélkűlem árva lenne
Érzém én is, hogy védője lettem
S a ki­csiny fázó hogy át melengne
Szánakozva e ke­belbe vet­tem.

*

<A lány báji fejledezni kezdtek,
Mindenik bájt már szü­letni láttam,
’S mint ha mind ezt én növel­tem vólna,
Úgy gyönyörködém virág­za­tá­ban.>

<Őrzém még a’ pajkos szellőtől is,
Féltém a’ sugár­tól, melly esett rá,
’S még sem értém keb­lem néma vágyát:
A lány­kát, hogy bírni is ohajtná.>

*

<A lány nőtt, tükröt kezdett keresni,
’S tűkröt lel­tem én a’ lány szemében.
Ő füzér­nek kere­sett virágot,
Én madár­dalt hal­lani sze­ret­tem.>

Nőtt a lány, tükröt kezdett keresni,
Tűkröt lel­tem én a’ lány szemében.
Ő virág bok­ré­tát ment ki szedni
Én madár zenét hall­gatni men­tem.

<’S mert madárka ott danol leginkább,
Hol virá­gok gaz­da­gon teremnek
Hogyha össze jöt­tünk a’ ligetben,
Arról csak madár s vi­rág tehet­nek. –>

’S mert madárkák ottan hangicsálnak,
Hol virá­gok gaz­da­gon teremnek
Hogyha lép­teink találkozának,
Arról csak madár s vi­rág tehet­nek. –

<Mint delejtű két különző sarka
Egymást vonja czél és öntudatlan
Vágyunk sem vólt más mint [?]
Egymás mel­lett ülni nyúgalomban.>

Mint delejtű vágy és öntudatlan
Vonja egy­mást s együtt meg pihennek
Vágyunk sem vólt más mint hogy nyugodtan
Egymás mel­lett néz­zünk a nagy égnek. – –

<Ott ülénk az ingó púha fűben
Kis sze­ren­cse koszo­rú­kat kötve
Jól értet­tük, bár nem mondta is szánk,
Mindenik mit gon­dola mel­let­te.>

Ott ülénk az ingó púha fűben
Kis sze­ren­cse koszo­rút kötözve
Nem mon­dók, de szűnk érzette híven,
Mindenik hogy mit gon­dolt felet­te.

<S hogy ha a nap melegen sütött rám
És a’ lányka meg nézett szemembe
Mindkettőtől lel­kem legmélyében
Egyaránt valék átme­le­ged­ve.>

Melegen nézett a nap reánk le
Mink meg egy­más­nak sze­mébe néztünk
S nem tudók hogy szem vagy napsugár-e
Amitől úgy által mele­ged­tünk.

<Végre hogy ha távozánk egymástól,
Hittük, hogy vajh milly sokat beszéltünk
’S hall­ga­tók csak szí­veink verését,
’S hall­gat­ván egy­más sze­mébe néz­tünk.>

Végre a leszálló est űzött szét
Azt hivők temér­de­ket beszéltünk
’S hall­ga­tók csak szí­veink verését,
’S hall­gat­ván egy­más sze­mébe néz­tünk.

*

A lány báji mind inkább fejeltek
Mindenik bájt már szü­letni láttam,
S úgy érzém mind álltalam teremtek
Mindenikre ollyan büszke vol­tam.

<Őrizém őt szellőtől, sugártól.
Féltem, szivét hogy ha más­nak adná
S még sem tud­tam szí­vem­nek vágyáról
A lány­kát, hogy bírni is ohajtám.>

Őrizém a szellőtől, sugártól.
Féltem, hogy ha más­nak nyílni látom
S még sem tud­tam sem­mit is a vágyáról
A lány­kát hogy bírni én ohajtom.

<Be volt töltve tiszta szerelemtől
Fent az ég és lent a föld egészen,
S még sem isme­rők azt még nevéről
Csak mint istent száz­ezer művé­ben>

Szerelemmel tölt be már az égtől
Föld poráig a vi­lág egészen,
És nem isme­rők azt még nevéről
Csak mint istent száz­ezer művé­ben

S szentség sértő nyelv ha tán ki mondja
E nevet – meg döb­be­nünk reája
S mint virá­got őszi szél ha rontja
El por­lik szí­vünk üde zománcza

*

<Még soká merengtem áhitattal
A füvön melly meg­ha­jolt utána,
És a’ fát, hová betű­met véste,
Egy vilá­gért nem cse­rél­tem vol­na. –>

<Igy tölté el ártatlan szerelmünk
Áldásával a’ föl­det egészen,
’S még sem isme­rők azt még nevéről,
Csak mint istent száz­ezer müvében.>

,<’S hogyha szentségsértő nyelv kimondja
Édes álma­ink­nak közepette,
Hogy, mit érzünk sze­re­lem, fagyaszt[ón]
Rontott volna e’ szó szí­veink­re. –>

*

<Folyt a’ kor ez öntudatlan üdvben,
Hej de mink nem ére­zők folyását,
Nem volt nékünk teg­nap, nem volt holnap,
Melly kitűzi a gyö­nyör hatá­rát.>

Folyt a’ kor ez öntudatlan üdvben,
Hej de mi nem ére­zők folyását,
Ifju szivnek hol­nap és ma nincsen
Hogy kitűzze a haj­nal hatá­rát,

<Nem kérdeztük, hogy mi lesz mind ebből
S jött a bú­csú, nékem vál­nom kellett,
Át karol­tam egy­szer még a’ kedvest,
Ajkam, ajkára csó­kot lehellett>

Mellyet ébredő lelkünk elé fest
S jött a bú­csú, nékem válni kellett,
Át karol­tam egy­szer még a’ kedvest,
Ajkam, ajkára csó­kot lehellett

<Voltak szemben száz fényes remények,
Nyílt előt­tem zajos életpálya,
’S csen­de­sen gon­dol­tam csak magamban:
Boldog, aki bóldogíthat lány­ka.>

Száz merész terv hívott, hogy kivánjam
Menni kell, merre a lé­lek űz hajt
’S csen­de­sen gon­dol­tam csak magamban:
Lányka bol­dog, aki bóldogít majd.

<Óh de amint csókommal először
Ellenkezve elpirúlt szerényen,
’S én fel­for­ralt keb­lem­hez szorítám
’S hosszabb vólt a csók, mint vólt külömben.>

Óh de amint csókommal először
Ellenkezve elpirúlt szerényen,
Hangja el halt a nagy szívveréstől
’S hosszabb vólt a csók, mint vólt külömben.

<Érezém, hogy a kit olly kicsínyen,
Árván vet­tem egy­kor kebelemre,
Megnőtt ott, hogy bétölté egészen
És az árva én leszek nélkűle.>

Érezém, hogy a kit olly kicsínyen,
Árván vet­tem egy­kor e kebelbe,
Ugy meg­nőtt, hogy bétölté egészen
És nélkűle árva szűm leendne.

<Érezém, hogy ez nem testvércsók vólt
Mellyben olly nagyon égett arczája,
És a’ bóldog tán én is lehetnék,
Kit majd bóldogítand a’ leány­ka.>

Érezém, testvéri csók nem úgy ég
Mint amellytől így kigyúla arcza,
És a’ bóldog tán én is lehetnék,
Kit majd bóldogítand a’ leány­ka.

*

<El rohantam mégis messze, messze,
Ragyogó küz­dés után epedtem
Merítettem tele poharakkal
Élvezet s in­ger­nek ten­ge­ré­ben.>

El rohantam mégis; intve inte
Ragyogó harcz izgató varázsa
A zajgó lét isme­ret­len élve
El borí­tott mint ten­ger­nek árja

<Mámorában a’ zajongó napnak
El fásúltnak hit­tem már e’ keblet,
Hej de éjjel! álom szállt le hozzám
’S benne a’ lány moso­lya deren­gett.>

A csörömpölő nap mámorában
El fásúltnak hit­tem már e’ keblet,
Ah de éjjel! álom szállt le hozzám
’S benne a’ lány arcza ott deren­gett.

<Vissza, vissza vont szellem karokkal,
Mint folyót a’ messze ten­ger árja
S az zokogva fut leg szebb vidékről
Érzi, meg­nyug­vás csak ottan vár­ja.>

Vissza, vissza vont szellem karokkal,
Könnyet ejte az öröm­po­hárba – –
Szemrehányás társúlt a mosollyal
Óh jövök jövök – lel­kem virá­ga.

*

<Megjövék, nászünnepet találtam
Én nyujték bok­ré­tát a’ mátkának,
Reszketett kezem az esküvésnél
Harmat renge kely­hén a’ virág­nak.>

Megjövék, nászünnepet találtam
Bokrétát nyujtottam az arának,
Reszketék, és elsá­padva láttam
Harmat renge kely­hén a’ virág­nak.

<Vajh mi harmat csepp az drága lélek?
A virá­got nem har­mat­ban szed­tem. – –
Halvány lett ő, hal­vány let­tem én is,
’S most sugám elő­ször, hogy sze­ret­tem.>

Vajh mi harmat csepp az drága lány hisz
A virá­got nem haj­nal­ban szed­tem. –
Halvány lett ő, hal­vány let­tem én is,
’S most sugám elő­ször, hogy sze­ret­tem.

<Síri hangja vólt e’ szó szivemnek,
S ollyan édes még most is emléke,
Hej ha kínja már illy bóldogitó,
Millyen üdv lehet sze­rel­münk üdve.>

Síri hang vólt e most szüle­tett szó
És emléke még is millyen édes
Kínja is ha már illy bóldogító,
Milly véget­len üdvre lenne képes – –

*

<Óh ha most, midőn az élvezetnek
Habzó kely­hét hal­vá­nyan ürítem,
És a’ han­gos szív rideg magányát
Nem tudom mégis hogyan feled­jem:>

<Gondolok e’ csendes örömökre,
Mellyek vol­tak lepke hímes szárnya,
Gondolok e’ csen­des bánatokra,
Édesbbekre mint mennyek orszá­ga>

<Könnyezem, mert vissza hozni őket
Isten sem bír elég hatalommal,
Könnyezem, mert sokat tűrt lelkemben
A fogé­kony­ság is már már elhal,>

<Pille szárnyain a’ képzeletnek
Vissza szálni e szép kor álmába,
Mint az agg jég­mo­so­lyá­tól el fut
A gyer­mek játé­kok­nak vará­zsa.>

Óh ha most sokat probált szivemmel
Melyet meg nem ráz már bú viharja
Mint a szik­lát – ám de fény özönnel
A mosolygó nap sem ara­nyozza

Gondolok e csendes örömökre
Mint a lepke hímes tünde szárnya
Gondolok mind e sze­líd keservre
Édesebbre mint az üdv­nek álma

Úgy vagyok mint agg ki gyermekének
Játékát könnyel s mosolygva nézi
Néki mind örökre elveszének
S már többé vará­zsu­kat sem érti.

Egy látogatás

[Első változat]

Ezer lemondás közt kifáradt lelkem
Egyetlen egy pil­lan­tá­sért sovárog
A bóldogság’ igéret országába
Mellyből olly rég szám­űzve tart az átok.

Mert mit magában hasztalan keres már
Másban szem­lélni is olly jól esik még
A szív­nek, – úgy mint agg­nak unokákban
Izlelni a’ tavaszt melly elve­szett rég.

El hát az egykor olly kedves leányhoz,
Hadd lás­sam egy­szer még meg új körében;
Hadd lás­sam még meg melly egy­kor enyém vólt
Az édes súgárt ragyogó sze­mé­ben.

Hadd halljam az édes szót ajakáról
Mint egy viszhangját bóldogabb napoknak
Tán egy elté­vedt súgár engem is ér
Egy el her­vadt virága tava­szom­nak.

Fel fel, repűltem tajtékzó lovammam [!]
Hogy szált a’ por, hogy hányt a patkó szikrát
És jól esett, hogy elkábúlt fejem nem
Hallotta meg szivem vad dobo­gá­sát.

Le száltam végre a’ deszka palánknál
Akászokkal vólt az körűl ültetve
Óh milly bizony­ta­lan vólt min­den léptem
Óh milly sok érzés tódúlt kebe­lembe

Hogy szólitom meg, hogy fogom találni
Hogy hatja majd meg hir­te­len jövésem
Hej hogy ha bóldog, hej ha tán nem bóldog
Mint fáj majd nékem az s ez egyen­lő­en.

A tágas udvarban jólét tenyészett
’S köré­ben a’ rend vólt a’ házi isten
Ott gabna kaz­lak áltak, itt faboglya
Magas kút­ágas nyúj­tó­zott közé­pen

Oldalt gyümölcsös ringatá áldását
’S nehány virág­ágy illa­tát szórá el
Mig a’ hát­tér­ben tornáczon kicsíny ház
Ált koszo­rúzva ten­geri csővekkel.

Szelíd baromfi küzde életéért
Élénk zsi­nat­tal für­gén tolakodva
Ajtóban ált a’ gon­dos házi asszony
’S kis ado­má­nyát moso­lyogva szór­ta.

Meg látott végre, elfogúltan lépett
Nehány lépést üdvözlésűl előmbe
Csak ollyan vólt mint az imént midőn még
Szárnyas kegyenczinek étkét hin­tet­te.

Kezet nyujtott, kezet rázott erősen
Mig én karom alig birám emelni,
Bevezetett ’s egy ácsorgó suhancznak
Parancsolá a’ fér­jet fel keres­ni.

Ott ültünk; a sok édes gondolatból
Nem vólt alkal­mas elmon­dásra egy sem
’S míg ő be­szélt a’ házi gazdaságról
Én múlt ’s jelen között kap­csot keres­tem.

Óh nő ön olly szép, olly virágzó most is
És én azóta nézze millyé lettem,
Ki hinné hogy mi ját­szó tár­sak vóltunk
És, és sze­ret­tük egy­mást szebb idő­ben.

Most mint testvérgally, mellynek egyi­két a’
Gondos ker­tész meleg szo­bába tette
Mig a’ másik körűl a’ tél viharzott
Egymásra lel­künk már alig ismere.

Hagyjuk barátom e gyermekbeszédet
Viszonzá ő ’s kezét válamra tette
A mámor el múlt, annak így kell lenni,
Mert szűnk az ábránd ten­ge­rébe vesz­ne.

Akkor szerettünk ’s bóldogak valánk-e
Bár éde­sen, még is gyö­tör­tük egymást
Őrjöngő vágyunk messze fenn csapongott
És a’ való­ban nem lelénk meg­nyug­vást.

Mennyit könyeztem álom képeinkért
Ön a’ könyűt le égeté csókjával
Férjem le törli csak, de kárpótlásúl
Megismértet egy új, ked­ves világ­gal

Teremtve mint istenség járok benne
’S körűlem min­den hálá­san virágzik
Férjem becsűl, s lé­tem sze­rény arczáról
A meg­elé­ge­dés csókja sugár­zik.

Most lépett a’ szobába házigazdám
Nyugodt kép­pel de szí­ves indulattal,
Kezet fogott, és üdvöz­lése közben
Hellyel kinált meg ’s gondüző szi­var­ral.

Nézd mond a nő szelíden mosolyogva
Hajdan imá­dó­mat itt muta­tom be
Óh nő e’ hang, e nyílt­ság szűm titkával
Mély tőr­dö­fés vólt remegő lel­kem­be.

A férj mind erre nyúgodtan mosolygott
Még szí­ve­sebb lett – – Óh még csak nem is félt
Pedig becsűli csu­pán azt a’ hölgyet
Kiért ben­nem olly őrűlt szen­ve­dély élt

Kiről tudtam szeret ’s mégis gyötörtem
Egy pil­lan­tá­sért mellyet másra ejtett,
És hogy ha sírt, és hogy ha sír­tam én is
Kéjelgve élvezém e kí­nos könnyet.

Piros pofájú gyermekek robogtak
Be ekkor, har­sány és zavart beszéddel,
Egy kép miatt vitáz­tak, rángaták azt
Anyám anyám kiáltának itéld el.

Meg ismerém a’ képet, én festettem
Helyébe a’ lány nyujtott kis virágot,
Még a’ virág her­vad­tan keb­le­men vólt
És a’ kép­pel már paj­zán gyer­mek ját­szott.

A nő itélte leg kissebb fiának
Csókolva álták őt körűl mind szépen
A nő simítá ezt, csó­kolta aztat
’S mint dús gyü­mölcsfa álott a’ közé­pen

Távolról néztem e’ családi képet
Szót nem lelék a’ néma gondolatnak,
Meg tört szivem, hogy őt igy kelle látnom
Közötte a’ vidám gyer­mek cso­port­nak

Láttam vonásival férje vonásit
Eggyé olvadva mint meg­annyi vádlót,
Hogy más­nak birtokáúl adta mind át
Mi nálam egy­kor a leg szen­tebb vágy vólt.

Néztem magamba, s látva hő szerelmem
Virági mind mi üre­sen maradtak
Ah így többé miért miért csodáljam
Ha sze­meim­ből köny csep­pek fakad­tak.

Érzém mi szép lehet jó gyermekekben
Megifjodottan újolag fel élni
El játszni vélek újra a’ gyer­mek kort,
Tündéri álmán újra fel hevűlni.

És végre hogy ha szemfödő borít el
Meg tudni van még aki majd sirasson
Ki küzd helyet­tünk és ki hamvainkra
Áldást rebegve még egy gyász füzért fon.

Míg így kidőlve mint a száradó fa
Emlék nélkűl a’ múlt­ban, és jövőben
Remény nélkűl mint el zen­gett költészet
Mint hulló csil­lag a’ csillagdús égen.

Átkoznom kell a’ fenhéázó lángot
Melly por­kö­ré­ből az egekbe vágya,
Mert nem maradt a’ ház kicsíny oltárán
Hol jóltevőn melen­get­het sugára.

Mért nyargalózott bősz elem gyanánt melly
Csendes lakokra pusz­tu­lást idéz csak
’S fel­dúlva min­dent füs­tölő romok közt
Átkot sze­rez és fele­dést magá­nak. – –

Ki sompolyogtam lassan a’ szobából
Jól érzém nem való e’ csend­lak nékem – –
El nyargalék az éjnek tengerében
’S nyo­masztó érze­mé­nyek­kel szivemben.

Egy látogatás

[Második változat]

Csak egy pillantást még a’ bóldogságba
Óh hogy kiván, hogy sóvá­rog szivem,
S ha ön magá­ban többé nem találja
Még jól esik, ha azt más­ban lelem.

Mint a szülő a gyermek örömében
Megifiúlva örö­met talál
Csak egy­szer lás­sa­lak még életemben
Én is, ki egy­kor min­de­nem valál. –

Talán egy hangod mint viszhang a múltból
Egy elnémúlt húrt szűmben felverend,
Talán egy elté­vedt szép szemsugártól
A múlt reám hal­vány árnyat vetend.

Fel fel – sima deszkás palánkhoz értem
Szerény akáczok áll­ták azt körűl
El gon­do­lám még egy­szer szép beszédben
Hogy mon­dom el – szivem mint fél örűl.

El gondolám hogyan fogom találni
Be top­pa­ná­som majd hogy hatja meg
Bú lészen-é arczán vagy kedv sugári –
S imé szivem szorúl – tér­dem remeg

A tágas udvar jólétet lehellett
Ott gabona kaz­lak itt fa bog­lya állt
Magas kút ágas nyúj­tó­zott középett
Gyümölcsös kert­ből a kis ház kivált.

Fa tornáczán arany csövek füzéri
Baromfi had zsibajgott ajtaján
Mosolygó arczczal ő ál­lott közötte
És kis keze tar­tott ren­det csu­pán.

Meg látott végre és előmbe lépett
Arczán moso­lya meg sem változott
Erősen fogta a’ kezem kezébe
Mig én karom sem birva áll­tam ott.

Parancsolá egy ácsorgó suhancznak
A fér­jet fel keres­ni, s bé menénk
Hallgattam – nem hivén alkalmatosnak
El mondni mit oly szé­pen rendezék.

Ön most is oly szép szóltam végre még is
Mint az iker galy mely ablak­ban állt
Amíg tár­sára a tél hó lepelt visz
Az benne már rokonra sem talál –

Hagyjuk barátom a gyermekbeszédet
A mámor el múlt s így kell jőnie –
Örvénybe űzné meg­törné a szívet,
S sze­rel­münk egy­kor bóldogíta-e?

Nem, nem, gyötörtük egymást bár szeretve
Ön a könyűt csók­kal le égeté
Férjem le törli csak – de ah helyette
A béke föld­jét tárta szűm elé.

Teremtve jarok és rendezve benne
Áldás gya­nánt kiséri léptemet
A meg­elé­ge­dés­nek őszi fénye
A szen­ve­dély vihar­jai helyett

Most lépe a szobába házi gazdám
Nézd monda a nő, régi ked­ve­sem –
Ah e nyiltság szivemnek drága titkán
Mint áru­lás oly ször­nyen fájt nekem.

A férj nyugodt maradt, még szíve­sebb lett
Tréfát vegyí­tett üdvözlésibe
Óh jaj még csak nem is félté a hölgyet
Kiért e szív oly annyit szenvede

Pedig tudám szeret – s még is gyötörtem
Lepergő könnye fájó kéjt adott
Ő csak becsűli – ’s hol pok­lot kerestem
Én, ő csen­des tanyát bír lelni ott.

Piros pofájú gyermekek robogtak
Be ekkor éles szó­vál­tás között
Kicsínyke képet rán­gat­tak koboztak
Anyám Anyám itélj e kép fölött –

Én rajzolám azt egykor – ismerém jól
Helyette a lány egy rózsát adott
A her­vadt rózsa most is szivemen vólt
S a képért paj­kos gyer­mek birkozott.

A nő itélte leg kissebb fiának
’S meg csendesűlve áll­ták mind körűl –
Mig ezt simítva csó­kot adva annak
Emelkedett ki a cso­port közűl

Mint dús gyümölcsfa. – Elszorúlva néztem
E bűvös képet – búsan csendesen
A gyermekarcz – a nő – mosolyga fényben
És mégis oly rosszúl esett nekem.

A férfi vonásival láttam vonásit
Eggyé olvadva – óh jaj mennyi vád
Hogy mind­azt amit szivem ohajtott, hitt
Egy bol­do­gabb ember­nek adta át.

Magamra néztem aztán s szűm virágit
Látván hogyan marad­tak üresen
Érzém nem az enyém már e vi­lág itt
S el som­po­lyog­tam – árva ide­gen.

(Oldal tetejére)