Menyhért Anna

Titokkal a kánonban1

Nemes Nagy Ágnes és a női iro­dalmi hagyomány2

1. A síró költőnő

Az egyetemi folyóson szaladok, el kell kap­nom a Pro­fesszort. Mutat­ták messzi­ről, ő az. Magas, fess ember, lepil­lant rám, én meg föl, jó napot, Önnél sze­ret­nék szak­dol­go­za­tot írni. Tudok-e vala­mit mutat­ni, mit írtam eddig? Tudok, az orosz szak­dol­go­za­to­mat. Magya­rul írtam, Anna Ahmatováról. S mi lenne a téma? Nemes Nagy Ágnes vagy Szabó Lőrinc. Nem emlék­szem, milyen sor­rend­ben mond­tam. Szabó Lőrinc, mondta ő. Őt is nagyon érdekli mos­ta­ná­ban. Sok min­den eldőlt ezzel az éle­tem­ben. Pub­li­ká­ci­ók, PhD-téma, mun­ka­he­lyek. Nem női, hanem férfi iro­da­lom. Leg­alább nyolc évig onnan­tól kezd­ve. Bár per­sze, ahogy ezt a re­gé­nyek­ben is írják, erről akkor sej­tel­mem sem volt. Egyi­künk­ben sem tuda­to­sult, ben­nem leg­alábbis biz­to­san nem, hogy a válasz­tás női és férfi író közötti válasz­tás is volt egy­ben. Mint ahogy az sem, hogy mind­két szak­dol­go­za­tom témá­jául női írót válasz­tot­tam vol­na. Az orosz sza­kon ter­mé­sze­te­sebb volt a női írók jelen­léte a kur­zu­so­kon.

A kánonokat sem értettem, hiába tud­tam az elmé­le­tet. A mű­kö­dési mecha­niz­must, a gya­kor­la­tot nem. Mi min­dent jelent­het, milyen követ­kez­mé­nyek­kel jár­hat egy dön­tés az egye­temi folyo­són? A má­sik olda­lon pedig – a jó szer­zők meg­ír­ják nagy művei­ket, az iro­da­lom befo­gad­ja, a tu­do­mány tanul­má­nyozza őket. Vagy még­sem így? Nem közli őket a lap, s még csak nem is kul­túr­po­li­ti­kai okok­ból, hanem sze­mé­lyes ellen­té­tek miatt, vagy egy­sze­rűen csak mert a szer­kesz­tő­nek rossz napja van? A szerző maga tartja vissza egyes műve­it, mert attól tart, hogy azok eset­leg ked­ve­zőt­le­nül befo­lyá­sol­nák a pozí­ció­ját, sze­mé­lyes és iro­da­lom­tör­té­neti érte­lem­ben egy­aránt? Nemes Nagy Ágnes sír, ami­kor rossz kri­tika jele­nik meg a köny­vé­ről, amely­ben ráadá­sul „köl­tő­nőnk"-nek neve­zik? Mi köze a sze­mé­lyes sors­nak – az író és a ku­tató dön­té­sei­nek, kap­cso­la­tai­nak, élet­ese­mé­nyei­nek, érzé­sei­nek – a kánon­hoz?

Ács Margit számol be a (női) köl­tő­ről, aki azért sírt, mert köl­tő­nő­nek nevez­ték:

„Hálaistennek nem piszkálódtam, ami­kor recen­ziót írtam a Ma­gyar Nem­zetbe a 64 hattyúról. 1975 leg­vé­gén tör­tént ez, és szil­vesz­ter­kor Lator Lászlóéknál éle­tem­ben elő­ször talál­koz­tam vele. Ruhák­ról tár­gyal­tunk fan­tasz­ti­kus oda­adás­sal. Len­gyel Balázs a hát­tér­ben tudo­má­sunkra hoz­ta, hogy Ágnes napok óta nagyon rossz álla­pot­ban van, sokat sír, mert kibo­rí­totta egy kri­ti­ka. (Ha jól emlék­szem, az a kri­tika az ÉS-ben jelent meg, amely­nek Balázs állandó mun­ka­társa volt, s a kri­ti­kus hang­vé­telét jel­lem­zendő csak annyit, hogy N. N. Á.-t »költőnőnk«-nek aposzt­ro­fál­ta. Úgy­hogy – magya­rázta Balázs – már nem akart koc­káz­tat­ni, hall­ván, hogy a Ma­gyar Nem­zet­ben is lesz egy cikk, úgy­mond, vissza­élt hely­ze­té­vel – ti. ő oda is írt kri­ti­ká­kat –, elkérte a szer­kesz­tő­től, de az egész jó. Nem tudja itt valaki vélet­le­nül, ki az a… – s mondta a ne­vem. Rám mutat­tak: aki ott tán­col. Ma sem az anek­do­ti­kus moz­za­nat ragad meg ebből az epi­zód­ból. Máig tart a meg­döb­be­nés: Ágnes egy link, felü­le­tes elménc­ke­dés miatt napo­kig sírt! Ha egy nő tehet­sé­ges, fel kell készül­nie rá, hogy vagy azt fog­ják rásüt­ni: fri­gid, vagy azt, hogy fehér­májú – és én hoz­zá­tet­tem akkori újabb tapasz­ta­la­tok­kal: vagy hogy leszbikus.”3

Az anekdota több, a gondolat­me­ne­tem szá­mára érde­kes tanul­sá­got is nyújt: egy­részt kide­rül, hogyan lehet bele­nyúlni egy szerző recep­ció­já­ba, vagyis hogyan lehet befo­lyá­solni kánoni hely­ze­tét: Len­gyel Balázs sze­mé­lyes, lelki okokra hivat­kozva kész arra, hogy egy szerző – fele­sége – recep­ció­jába szinte cen­zor­ként bele­avat­koz­zon. Más­fe­lől érde­kes az, hogy a „köl­tő­nő­zés” – amely, mint látni fog­juk, Nemes Nagy Ágnes szá­mára lét­kér­dés, köl­tő­ként és (ezért) sze­mé­lye­sen is – Ács Mar­git érté­ke­lé­sé­ben „link, felü­le­tes elménc­ke­dés”, vagyis rá se ránts, fogadd el, ez az álta­lá­nos gya­kor­lat, amelyre egy nőnek fel kell készül­nie. (Meg­néz­tem egyéb­ként ezt a kri­ti­kát: dicséri is a köny­vet, de rész­ben inkom­pe­tens­nek tartja Nemes Nagyot a vers­elem­zés­ben a köl­té­szet­tör­té­neti szem­pontok hiá­nya miatt, mert ő, mint költő[nő], aki nem „te­o­re­ti­kus alkat”, a je­lent ragadja meg inkább. A szem­be­ál­lí­tás lényege itt nem a nő–férfi, hanem a költő[nő]–irodalomtörténész ten­gely. Érve­lé­sét viszont meg­fé­lem­lí­tett­nek, véde­kező jel­le­gű­nek, peda­gó­gus mód­jára magya­ráz­ko­dó­nak nevezi.4)

Nehéz volt Szabó Lőrincről szakdol­go­za­tot írni. Addig csak messzi­ről tet­szett. De köze­lebb kerül­tem hoz­zá, oly­annyi­ra, hogy ami­kor évek­kel később ver­set küld­tem egy lap­nak, a szer­kesztő azt kér­dez­te, van-e közöm Szabó Lőrinc­hez – mintha Szabó Lőrin­cet olvasná a ver­sem, ő is újra­ol­vasta emi­att a hét­vé­gén, a diófa alatt. A szak­dol­go­zati téma­vá­lasz­tás­kor még Nemes Nagy Ágnes­hez volt inkább közöm, ahhoz a Ne­mes Nagy Ágnes­hez, akit abban az idő­ben ismerni lehe­tett. Még talon­ban vol­tak a hát­ra­ha­gyott ver­sei. Ezek nél­kül ala­kí­totta ki róla a ké­pét a kri­tika és az iro­da­lom­tör­té­net, s ne­kem is ehhez a szer­ző­höz, a fegyel­me­zett, szi­go­rú, tömör, tuda­tos, objek­tív, átszel­le­mült, rej­tő­ző, fér­fias nőköl­tő­höz volt közöm. Most a má­sik arcára vagyok kíván­csi: a női­re, a nyílt­ra, az érzel­mes­re, a szo­ron­gó­ra, a zi­lált­ra, a gonosz­ra, a sze­rel­mes­re. A női iro­dalmi hagyo­mányt kere­sem. A néma mási­kat. A rej­tőző hagyo­mányt.

2. Az eltitkolt versek és az irodalomtörténet-írás

1995-ben jelentek meg Nemes Nagy Ágnes Összegyűjtött versei. A kö­te­tet Len­gyel Balázs ren­dezte sajtó alá. Az Utószóban a kö­vet­ke­ző­ket írja a szer­kesz­tés elvei­ről: a kö­tet két rész­ből áll, az első rész Nemes Nagy Ágnes még éle­té­ben pub­li­kált ver­se­it, az utolsó gyűj­te­mé­nyes kötet, A Föld emlékei anya­gát tar­tal­maz­za, a máso­dik pedig, szinte azo­nos ter­je­de­lem­ben, Függelék, „amely rész­ben gaz­da­gít­ja, rész­ben új voná­sok­kal ala­kítja a költő eddig ismert arcát.”5A távozó című álta­lunk önké­nye­sen meg­ne­ve­zett rész A Föld emlékei utáni végső kor­sza­ká­nak ver­seit tar­tal­mazza (…). Köl­té­sze­té­nek ez az eddi­gi­ek­kel azo­nos befejezése.”6 Az utolsó ver­sek, s a kö­tet­ben utá­nuk követ­kező zsen­gék pub­li­ká­lása nem prob­le­ma­ti­kus, bevett gya­kor­lat, mondja a szer­kesz­tő. Annál kér­dé­se­sebb azok­nak a ver­sek­nek a meg­je­len­te­té­se, ame­lye­ket a költő nem akart kiad­ni, Len­gyel Balázs jegy­zet­fü­ze­tek­ben, papír­lap­okon lelt rájuk, illetve ide tar­toz­nak még azok a ver­sek, ame­lyek a Kettős világ első kiadá­sá­ban még sze­re­pel­tek, a későb­bi­ek­ben már nem.7

Lengyel Balázs megosztja az olva­só­val kéte­lye­it: „És kivált aggá­lyos­nak tűn­het a pub­li­ká­lás, mert ezek a ver­sek a leg­tel­je­sebb mér­té­kig ala­nyi­ak, mintha egy más, seb­té­ben, indu­la­tok­kal, két­ség­beesés­sel rán­duló kéz írta volna őket a spon­ta­nei­tás gya­ko­ri, zse­niá­lis fel­vil­la­ná­sá­val. Még­pe­dig köl­té­sze­té­nek abban a kor­sza­ká­ban, ami­kor a Napfordulóban (…) már a maga objektiváló lírá­já­nak ered­mé­nyeit terem­tette meg. Jogom volt-e vajon eze­ket az ala­nyi füze­te­ket, ezt a más arcú Nemes Nagy-lí­rát pub­li­kál­ni? Igen, jog­gal kér­dez­heti az olva­só: jogom volt-e? De jogos-e, kér­de­zem én, Nemes Nagy Ágnes lírá­já­nak egy ter­je­del­mes és vitat­ha­tat­lan köl­tői érté­kek­kel gaz­dag részét egy­sze­rűen meg­sem­mi­sí­te­ni? Meg­sem­mi­sí­teni azért, mert az eddigi köl­tői gya­kor­la­tá­tól, ten­den­ciá­já­tól ezek a kész ver­sek vagy akár pil­la­nat­nyi, oly­kor töre­dé­kes meg­fi­gye­lé­sek – egyi­kük-má­si­kuk vil­lám erejű – lírá­já­tól eltérnek?”8

Lengyel Balázs két érvvel indokolja dön­té­sét: az egyik a köl­tői „hang” „egy­ne­mű­sé­ge” mind az „objektiváló”, mind az „ala­nyi” ver­sek­ben, a másik pedig, szá­momra első pil­lan­tásra meg­hök­kentő módon, aztán, ahogy elgon­dol­kod­tam raj­ta, egyre ért­he­tőb­ben, Nemes Nagy Ágnes lelki alka­ta. Vissza­térő téma ez Len­gyel Balázs Nemes Nagy Ágnes­ről szóló esszéiben,9 közös éle­tü­ket, válá­su­kat, a vá­lást köve­tően is meg­ma­radó össze­tar­to­zá­su­kat említve több­ször beszél Nemes Nagy Ágnes indu­la­tai­ról, nehe­zen visel­hető han­gu­lat­in­ga­do­zá­sai­ról, meg­vi­selt ideg­ál­la­po­tá­ról, lelki sérü­lé­sei­ről, arról, hogy milyen nehéz volt vele együtt élni. Mintha ezt – az ebben az Utószóban eddig fel nem buk­kant – szá­lat foly­tatná a követ­kező mon­dat­tal: „Ki­tű­nik tehát a fü­ze­tek­ből, a note­szek­ből, hogy sebe­sü­lése mélyebb, és jó dara­big csak­nem gyó­gyít­ha­tat­lan volt. Nem akcidentális volt, hanem alka­ti. Min­den sére­lem­re, meg­aláz­ta­tásra eleve fel­in­dult, még ha csu­pán kép­zel­te, hogy sér­teni vagy meg­alázni akar­ják. És ha a nyo­mo­rító tár­sa­dal­mi-po­li­ti­kai viszo­nyo­kat tekin­tetbe veszem, az évti­ze­de­kig tartó sze­gény­sé­get, a for­dí­tá­sok­kal való munka csak­nem állandó kény­sze­rét, az iro­dalmi mel­lő­zést, mely csak utolsó évei­ben vál­to­zott meg, bizony volt oka min­den­féle érzékenységre.”10

Miért érdekes mindez? Egy elvált férj, aki már nem élő volt fele­sé­gé­nek lelki alka­tá­ról ír. Amit mond, abban, pon­to­san nem tud­ha­tom, nyil­ván van igaz­ság, de kihal­lani belőle az öniga­zo­lás kísér­le­tét, az önfel­men­té­sét is: Nemes Nagy Ágnes „sé­rü­lé­se” „nem akcidentális”, nem köt­hető konk­ré­tan sem­mi­hez, pél­dául egy válás­hoz sem, hanem „al­ka­ti”. Len­gyel Balázs, a volt férj szá­mára erről szól­nak a posz­tu­musz elő­ke­rült ver­sek. És Len­gyel Balázs, az esszé­író, az iro­da­lom­tör­té­nész, a ká­non­for­máló mecha­niz­mu­sok Nemes Nagy Ágnes ese­té­ben leg­fon­to­sabb lánc­sze­me, köz­re­adja a ver­se­ket, meg­raj­zolja Nemes Nagy Ágnes eddig isme­ret­len, másik arcát, nem men­te­sen saját sze­mé­lyes, sőt, rész­ben önös érde­ké­től sem. Nem a köl­tőt, hanem az embert, a nőt olvas­sa. Miért érde­kes ez? A cé­lom nem az ítél­ke­zés, filo­ló­giai (jogos-e eze­ket a ver­se­ket pub­li­kálni), ízlés- (tet­sze­nek nekem vagy nem ezek a ver­sek), vagy a lelki moti­vá­ció­kat elemző ala­pon, hanem az, hogy rög­zít­sem: a kánon for­má­ló­dása így (is) tör­té­nik. Fino­man, de jól kive­he­tő­en. Len­gyel Balázs, házas­társi funk­ció­já­ban jogo­san és ért­he­tő­en, iro­da­lom­tör­té­né­szi funk­ció­já­ban pedig ref­lek­tá­lat­la­nul szó sze­rint értel­me­zi, neki szóló fel­szó­lí­tás­ként és uta­sí­tás­ként olvassa az olyan soro­kat, mint ezek:

Rettentő ez az objektivitás.
Ez a kö­tél-rend, ez a láthatatlan
célzás-csomó, buj­ká­lás a szavakban,
ez a temér­dek hall­ga­tási érdem.
Megfojt ez a sze­mé­rem.

Ezekből kiindulva, ezekre hivatkozva mutatja meg a vi­lág­nak Nemes Nagy Ágnes szub­jek­tív, kitá­rul­kozó ver­seit is, mond­ván „…kétségbeesett, dúlt álla­po­tá­ban bizony jelen van a köl­tőkre nézve több­nyire ter­mé­sze­tes exhibíció (…)”11 nála is.

Új kánon készült itt. De akkor ezt nem vette észre senki – nem ez volt a fon­tos. Nem vol­tak az iro­dalmi közeg­nek olyan sze­rep­lői, akik szá­mára ez volt a fon­tos. 1995-ben mást jelen­tett a tit­kos ver­sek­kel való meg­is­mer­ke­dés, mint amit a 2010-es évek­ben jelent­het. A köz­vet­len reak­ció egy­részt a cso­dál­ko­zás, a meg­döb­be­nés (az Orpheus Nemes Nagy Ágnes-em­lék­szá­má­nak egyes írásaiban12), illetve a szer­kesz­tés filo­ló­giai elvei­nek vita­tá­sa, pél­dául Schein Gábor kri­ti­ká­já­ban: nem az újon­nan fel­fe­de­zett ver­sek, a Függelék kiadá­sá­nak jogos­sá­gá­val kap­cso­lat­ban, hanem azzal, hogy a szer­kesztő – magya­rá­zat nél­kül, s a fi­lo­ló­gia bevett gya­kor­la­tát fel­rúgva – nem tar­totta tisz­te­let­ben a szerző kötet­szer­kesz­tési elve­it: olyan ver­se­ket illesz­tett vissza korábbi helyük­re, ame­lye­ket Nemes Nagy Ágnes utóbb elha­gyott onnan, olyan helyekre is betett ver­se­ket, ahol azok soha nem is sze­re­pel­tek, sőt, egyes ver­se­ket csak a kéz­irat­ok­ban olvas­ható vers­sor­ok­kal és sza­ka­szok­kal is megtoldott.13

Lator László értelmezésében az elő­ke­rült ver­sek adják azt a „kö­ze­get, amely­ben a hibát­lan hang most még vissz­han­go­sab­ban szól”, ezek­ből ért­hető még job­ban Nemes Nagy Ágnes szi­gora önma­gá­val szem­ben. Lator így zárja írá­sát:

„De bármennyire ragaszkodott is Nemes Nagy Ágnes az objek­tív köl­té­szet mód­sze­ré­hez, nem hit­te, hogy csak azzal lehet üdvö­zül­ni. Most pedig kide­rült, hogy tár­gyias lírája hát­te­ré­ben nem­csak finnyás­ság­ból kiha­gyott ver­sek van­nak. Hosszú beteg­sége ide­jén, mond­hat­ni, lírai nap­lót veze­tett, első sze­mély­ben, zak­la­tot­tan-in­du­la­to­san írt szen­ve­dés­ről, bűn­ről, bocsá­nat­ról, sze­re­lem­ről, erkölcs­ről, isten­hi­ány­ról. Ezek a ver­sek bizo­nyít­ják, hogy az igazi köl­té­szet­nek nincs köte­lező rendtartása.”14

Kenyeres Zoltán is hasonlóan véle­ke­dik:

„Átrajzolja-e az eddig kialakult képet a gyűj­te­mé­nyes kötet­nek ez a mos­ta­náig rejtve maradt máso­dik fele? A jel­leg­adó voná­so­kat kere­ső, lénye­ges pon­to­kon talán nem fog vál­to­zást hoz­ni, de a köl­tői kísér­le­te­zés irá­nyát jelző belső hang­sú­lyo­kat alig­ha­nem módo­sí­tani fog­ja. (…) Az eddig kiadat­lan Nemes Nagy Ágnes-ver­sek e köl­té­szet­nek arra a keve­sebb figyel­met kapott törek­vé­sére irá­nyít­ják figyel­mün­ket, hogy a tár­gyias líra fegyel­me­zett és kemény gon­do­la­ti­sága mel­lett hogyan ala­kí­tott ki egy újfaj­ta, modern lírai ala­nyi­sá­got. Hogyan kereste az utat a tudat­ból az Én-be.”15

Ezt a Lator- és Kenyeres-féle vona­lat azon­ban senki nem vitte tovább: az iro­da­lom­tör­té­net az elmúlt tizenöt évben nem fog­lal­ko­zott az életmű füg­ge­lék-fe­lé­vel. Schein Gábor, Nemes Nagy Ágnes monog­rá­fusa több helyütt is jel­zi, hogy az újon­nan elő­ke­rült ver­sek módo­sít­hat­ják a köl­tő­ről kiala­kult képet, de nem „lé­nye­ges vonatkozásokban”.16

„Amikor e sorokat írom, még csak talál­gatni lehet, pon­to­san mek­kora a tu­laj­don­kép­peni Nemes Nagy-ouvre, ám úgy vélem, a hagya­ték­ból elő­ke­rülő több tucat­nyi eddig isme­ret­len vers nem ala­kítja át lénye­ge­sen a ko­ráb­ban össze­gyűj­tött köl­te­mé­nyek által kiala­kí­tott vers­vi­lá­got, de jócs­kán gaz­da­gítja és árnyalja azt.”17

És való igaz, hogy mivel ezek a ver­sek önma­guk­ban nem írják át azt a képet, amely szer­ző­jük­ről a nyolc­va­nas évekre rög­zült, sőt, a felől a kép felől nézve inkább csak zavart kel­te­nek, elbi­zony­ta­la­ní­ta­nak; más néző­pont, másik értel­me­zési igény és érde­kelt­ség, másik értel­me­zői közös­ség híján nem is lehet­nek lénye­ge­sek. Ért­hető tehát, hogy az iro­da­lom­tör­té­net-írás lénye­gé­ben nem rea­gált arra, hogy egy életmű meg­dup­lá­zó­dik, s hogy hir­te­len való­ban Kettős világban talál­juk magun­kat: a személytelen-tárgyias-objektív-intellektuális-higgadt-hermetikus-férfias mellé oda­ke­rül a személyes-érzelmes-szorongó-piszkálódó-mindennapi-kicsinyes-esendő-női. Pedig ez egy máig húzódó egész líra­tör­té­neti hagyo­mány­vo­nalra kihat: az újhol­das hagyo­mány újra­ér­tel­me­zé­sére kész­tet.

3. A női költő és az objek­tív líra

Jól ismertek azok a fogalmak, ame­lyek men­tén Nemes Nagy Ágnes köl­té­sze­tét ma is értelmezzük.18 Ő maga is (Len­gyel Balázzsal együtt) sokat tett azért, hogy a kri­ti­ku­sok kezébe adjon bizo­nyos kulcs­fo­gal­ma­kat, így pél­dául a tár­gyias köl­té­szet/ob­jek­tív líra fogal­mát:

„Az objektív líra képei, tárgyai (…) nem díszí­tők vagy szem­lél­te­tők, nem is jel­ké­pe­zők, hanem a más­képp elmond­ha­tat­lan köz­lés ele­mei. Olyan lelki tények jelei, ame­lyek más mód­szer­rel ábrá­zol­ha­tat­la­nok. Min­den tárgy valami más helyett van itt, egy benső jelen­ség jel­cso­port­ja­ként, mert még leg­in­kább ez – a tár­gyi meg­fe­lelő – képes hor­doz­ni, szug­ge­rálni a más módon kife­jez­he­tet­lent. Az objek­tív líra minő­sége ter­mé­sze­te­sen a szug­gesz­tió ere­jén múlik.”19

Ezekből azonban csak a hetve­nes évek végére ala­kult ki a ma köz­is­mert értel­me­zői keret, amelybe a női köl­té­szet még az emlí­tés vagy taga­dás szint­jén sem fér bele. Ami­kor indu­lá­sa­kor pálya­tár­sai még csak latol­gat­ják, hogyan is értel­mez­zék, ebben a latol­ga­tás­ban a női–férfi dichotómia még fon­tos sze­re­pet ját­szott: a kor­társi kri­ti­kák mér­le­gé­ből – nem szo­kat­lan módon – az derül ki, hogy az ösz­tö­nös­ség­ként és érzel­mes­ség­ként értel­me­zett női­ség, noha elv­ben az esz­té­ti­kai érték­íté­le­tet nem befo­lyá­sol­ja, mégis „bi­lincs”, „ter­mé­sze­tes kor­lát”, amely­ből az intel­lek­tus kisza­ba­dulni törek­szik. Ahogy Csorba Győző írja:

„Egy verseskötet értékelésében egy­ál­ta­lán nem fon­tos, hogy a költő nő vagy fér­fi. Az esz­té­tika tör­vé­nyei mind­két nem szá­mára egy­for­mán érvé­nye­sek. Ha Nemes Nagy Ágnes ver­sei­ről szólva mégis föl­ve­tem ezt a szem­pon­tot, annak egyet­len oka az, hogy úgy látom, hoz­zá­se­gít a meg­ér­tés­hez. A nők álta­lá­ban érzelmi lények. Köze­lebb áll­nak az ösz­tön­élet tájé­kai­hoz, mint a fér­fi­ak. Ezál­tal inkább bele­tar­toz­nak még a min­den­ség ős-egy­sé­gé­be. A férfi kisza­kadt ebből az egy­ség­ből, értelme sza­baddá tet­te, de egyút­tal tra­gi­ku­san magá­nyossá is, és szem­be­ál­lí­totta a kívülvalókkal.

Nemes Nagy Ágnes költészetében meg­van mind­az, ami a köl­tő­nők­ben a női­sé­gük hozo­má­nya. De van még más is. Makacs és meg-meg­újuló ipar­ko­dás az intel­lek­tus hűvös, éles-vo­nalú világa felé. (…) Nem­csak versenkint, hanem oly­kor strófánkint is meg lehet mutat­ni, hol sike­rül kisza­ba­dul­nia női­sége bilin­csei­ből, s hol hull vissza megint forró bele­nyug­vás­sal ter­mé­sze­tes korlátai közé. (…) Ha köl­tő­nők­nél ritka for­mai fegyelme nagyobb belső fegye­lem­mel páro­sul, s a gyak­ran szem­be­ötlő remi­nisz­cen­ciá­kat tel­je­sen föl­váltja egyéni mon­da­ni­va­ló­ja, Nemes Nagy Ágnes szá­mot­tevő tag­jává válhatik köl­té­sze­tünk­nek.”20

Ebben a néhány bekezdésnyi szö­veg­ben a – női oldalt érték­te­le­nebb­nek beál­lító – kul­tú­ránk­ban jól ismert nemi oppo­zí­ciós párok egész sorát fel­is­mer­het­jük: az érzel­mi, az ösz­tö­nös, az ősi, az egy­sé­ges, a for­ró, a ter­mé­sze­tes­ség, a kor­lá­tok, a rab áll szem­ben az intel­lek­tu­á­lis­sal, a hű­vös­sel, az éles kon­tú­rok­kal, az érte­lem­mel, a sza­bad­ság­gal, a tra­gi­kum­mal, a magánnyal, a kí­vül­ál­lás­sal és a szem­ben­ál­lás­sal. Az értel­me­zés sze­rint az intel­lek­tus hűvös fen­sőbb­sége az ösz­tö­nök rab­sá­gá­ban ver­gődő és az érte­lem fegyel­me­zett­sé­gére e rang­sor által vágyódni kény­sze­rülő nő szá­mára csak pil­la­na­tokra érhető el. A fő prob­léma pedig az, hogy min­den, ami a ver­sek­ben ennek követ­kez­té­ben hiba – a fegyel­me­zet­len­ség, és, ami súlyo­sabb vád, az ere­de­ti­ség hiá­nya – az a női­ség követ­kez­mé­nye.

Hát ezért sírt Nemes Nagy Ágnes, ami­kor leköl­tő­nőz­ték.

Értékesnek ebből következően köl­té­sze­té­nek fér­fi­as­sága szá­mít:

„Nem hiába emlegették fellépésétől kezdve nem­ze­déke »legférfiasabb« köl­tő­je­ként – első ver­sei óta csak kemé­nyeb­bé, sőt, érde­sebbé vált a hang­ja, s még erő­tel­jes­eb­bé, hatá­ro­zot­tabbá a szo­rí­tá­sa, mellyel »kettős világának« jelen­sé­geit magá­hoz tudja ragad­ni. (…) érte­lem és szen­ve­dély: ebből a két ellen­sé­ges anyag­ból ötvözi össze ver­se­it.” – Sőtér István21

„Ez a költőnő férfiasabb, erő­tel­je­sebb, ellen­ál­lóbb anyag­gal baj­ló­dó, mint leg­több mai köl­tőnk, s ki­vált­képp mint nem­ze­dék­tár­sai.” – Som­lyó György22

Csakúgy mint érzelemmentessége, ere­je, az érte­lem­mel való kap­cso­la­ta:

„Nem véletlen, hogy ez a líra (még­hozzá egy nő lírá­ja!) szinte tel­je­sen híjá­val van az érze­lem­nek. Az érze­lem a kiegyen­sú­lyo­zott vilá­gok kife­je­ző­je. Itt az érze­lem­nél sok­kal mélyeb­ben fekvő erők rop­pan­nak: az indu­lat s a lán­cát hasz­ta­lan rázón érte­lem.” – Som­lyó György23

És még inkább nemhez nem kötöttsé­ge, a ne­me­ken és egyéb bék­lyó­kon való felül­emel­ke­dési képes­sé­ge:

„Minden külsőséget megvet. Azt a ki­in­du­ló­pon­tot sem adja, hogy nőköl­tő­ről írha­tunk. Sem a köl­tő­nők érzelmi ára­dá­sa, sem hímző kép­gaz­dag­sága nem jel­lem­zi. Még csak nem is »férfias«. Egy­sze­rűen köl­tő, nem és nem­zet nélkül.”24 – Vas Ist­ván.

A Nemes Nagy-lírának erre a ste­ril, tiszta – babitsi –, nem és nem­zet nél­kü­li, min­den­féle ska­tu­lyá­ból kibújni képes, önma­gá­ban érté­kes kép­ze­tére támasz­ko­dik később a tár­gyi­as-ob­jek­tív köl­té­szet fogal­ma.

1948 után, a kényszerű hall­ga­tás évei­ben Nemes Nagy Ágnes köl­té­szete egy­részt, az Újhold többi szer­ző­jé­vel együtt, mivel nem fért bele az ide­o­ló­giai szem­pont­ból még elfo­gad­ható kép­vi­se­leti köl­té­szet­mo­dell­be, a Luk­ács György-féle „izo­lált én"-fogalomnak esett áldozatul,25 más­részt pedig az intel­lek­tu­a­liz­mus bélye­gét visel­te. Lukácsy Sán­dor a ne­gye­dik nem­ze­dék­ről írott 1948-as Seregszemléjében Nemes Nagy Ágnest mások­kal együtt meg­rója azért, mert elfe­lej­tik, hogy „a fel­adat: a népi demok­rá­cia prob­lé­mái­val állan­dóan érint­kező teljes ember min­den oldal­ról tör­ténő meg­mu­ta­tá­sa.” Hiszen ha már nem­ze­dék­ről aka­runk beszél­ni, mond­ja, sza­kad­junk el a Nyu­gat­tól, s „be­szél­jünk népi demok­rá­ci­ánk első (leg­fi­a­ta­labb) költő-nemzedékéről.” Nemes Nagy Ágnes­sel kap­cso­lat­ban kér­dés, írja, hogy:

„Tartalmatlanná vált intellektua­liz­musa mikor éli föl utolsó tar­ta­lé­ka­it, az utolsó variá­ci­óit is? S ha belső üres­sé­gét tudja is lep­lezni ide­ig-óráig régi közön­sége előtt, med­dig elé­gíti ki önma­gát ezzel a vér­nél­küli árny­köl­té­szet­tel, lát­szat-köl­té­szet­tel? S vajon nem akkor fog-e új tájé­ko­zó­dás felé néz­ni, mikor már késő lesz, mikor mos­tani köl­tői modora levet­he­tet­len ruha­ként tapadt már rá?”26

Az Újhold költőit az 1970-es évek ele­jé­től kezd­hette el reha­bi­li­tálni az iro­da­lom­tör­té­net-írás. 1971-ben jelent meg Rónay György Nemes Nagy Ágnes, vagy az úgy­ne­ve­zett objek­tív líra című írá­sa, amely elő­ször kör­vo­na­lazta a Ne­mes Nagy-ér­tés máig meg­ha­tá­rozó vál­fa­ját: az objek­tív lírá­ban

„A költő nem mondja meg közvetle­nül, hogy mit érzett; még kevésbé közli velem, az olva­só­val azt, hogy mit kel­lene érez­nem nekem. Elém teszi a »dolgot« (úgy is mond­hat­nánk, a »tárgyat«), de sűrí­tett való­ság­nak olyan ere­jé­vel, ami meg­döb­bent, meg­ráz, arra kész­tet, hogy egzisz­ten­ciá­lis kap­cso­latba lép­jek ezzel a »dologgal« – és a dol­gon át ter­mé­sze­te­sen a kéz­zel, indu­lat­tal, lét­ér­zés­sel, amely a dol­got meg­for­mál­ta. (…) Nemes Nagy Ágnes (…) meg akarja nevezni azt, ami eddig név­te­len volt…"27

Szintén 1971-ben Kenyeres Zoltán az újhol­das szer­ző­ket össze­kötő poé­ti­kai elv­ként az „el­vont tár­gyi­as­ság” fogal­mát nevezi meg. Az újhol­das köl­té­szet fon­to­sabb jel­lem­zői a szenv­te­len­ség, amely azon­ban nem közöny, hanem erköl­csi fele­lős­ség­vál­la­lás­sal együtt járó lefo­ko­zott, érze­lem­men­tes atti­tűd, a dez­ant­ro­po­mor­fi­záló kife­je­zés­mód, és a vég­le­tes sűrí­tés és tömörítés.28

Az 1970-es évek közepétől e fo­galmi háló men­tén egyre több elem­zés szü­le­tett a Ne­mes Nagy-líráról.29 Az első ezek közül Rad­nóti Sán­do­ré, amely a tár­gyi­as­ság kon­cep­ció­ját Rilke és Walter Benjamin felől árnyal­ja: Nemes Nagy Ágnes­nél esze­rint a tár­gya­kat „bi­zony­ta­lan­ság veszi körül”, ami amel­lett, hogy „sem­mit sem von le tár­gyi­as­sá­guk­ból (..) auratikussá teszi őket: min­dig inga­doz­nak a külső és a belső tárgy között.” Ebben a közöt­ti­ség­ben pozicionálható a lí­rai szubjektum.30

A kanonizálás következő lépcsőfo­ka­ként a Ne­mes Nagy-ver­se­ket – szin­tén ezt a fona­lat követve – okta­tási célra szánt vers­elem­zés-gyűj­te­mé­nyek is elkezd­ték tárgyalni.31 Len­gyel Balázs munkáiban32 is újra és újra meg­erő­sí­tést nyert az értel­me­zés­nek ez az irá­nya, még akkor is, ami­kor Nemes Nagy Ágnes késői, pél­dául a meg­szó­lí­tá­sos vers­hely­ze­tet ked­ve­lő, az én és másik – a tárgy – közötti hatá­ro­kat átjár­ha­tóvá tevő köl­té­sze­te, majd pró­za­ver­sei más­felé for­dul­nak. A nyolc­va­nas évek­ben az idő­södő Nemes Nagy Ágnes – esszé­kö­te­tei­nek meg­je­le­nése után – iro­dalmi tekin­téllyé válik. Meg­je­len­nek az Újhold-év­köny­vek, ame­lyek­ben pub­li­kálni nagy ran­got jelen­tett, s fi­a­tal írók, kri­ti­ku­sok választ­ják az újhol­das hagyo­mányt előd­jük­nek, illetve témá­juk­nak. Az 1990-es évek köze­pén Kul­csár Szabó Ernő a sze­mély­te­len hermetizmus,33 Schein Gábor pedig az intencionált tár­gyi­as­ság fogal­mai felől nyi­tott új interp­re­tá­ciós síkot, Hor­váth Kor­né­lia pedig pan­te­is­ta-ani­mis­ta, miti­kus lét­szem­lé­let­ről beszélt,34 de mindez – ahogy az 1995-ben pub­li­kált füg­ge­lék-ver­sek sem – az értel­me­zés addigra bebe­to­no­zott alap­vo­na­lait nem moz­dí­totta ki.

A tárgyias/objektív költészet kate­gó­ri­ája azért is vál­ha­tott olyan erős értel­me­zői keret­té, mert lét­re­jöt­té­ben poli­ti­kai és sze­mé­lyes okok is köz­re­ját­szot­tak – a hall­ga­tás évei után Nemes Nagy Ágnes ekkép­pen értel­mez­ve, ezzel a líra­mo­del­lel tér­he­tett vissza az iro­da­lom pályá­já­ra. A „költő vagy köl­tő­nő-kér­dés” tehát, amely indu­lá­sa­kor szem­pont lehe­tett, leke­rült a na­pi­rend­ről: előbb tabu­vá, majd érdek­te­lenné vált.

4. Női szoba, női táj, női test

Egy ismeretlen…, Személytelen, A női táj, Szerelem


Egy ismeretlen…

Egy ismeretlen, kongó, nagy szobában,
hol néhány szék van és egy zongora,
itt mon­da­nám meg, hogy már nem szeretlek,
s talán nem is sze­ret­te­lek soha.

S átölelne a kongó, ismeretlen,
s egye­dül marad­hat­nék, mint a fa,
jutalmául, hogy bát­ran ezt hazudtam,
mert oly nehéz. De hol van a szo­ba?

                      1944. február 12.

Mit kezdjek ezzel a Nemes Nagy Ágnes-vers­sel? „Kis női” darab. Per­sze, nem is iga­zán „ko­moly.” Ellen­ben töké­le­tes. 1944-es, az „első kéz­zel írt füzet­ből”. A hang­zása fel­idézi Anna Ahmatovát, aki szin­tén úgy­ne­ve­zett tár­gyias köl­té­sze­tet művelt, de egy­ben női köl­té­sze­tet is, női témák­kal, hang­gal, sze­rel­mes ver­sek­kel. A hang­zás, a terek és tár­gyak révén Ady, Kosz­to­lá­nyi, talán Szép Ernő, san­zo­no­san Heltai Jenő és búvó­pa­tak­ként Erdős Renée – az isme­ret­len hagyo­mány – is meg­idé­ző­dik.

A szakirodalom nem ad támpontokat ahhoz, hogy mit kéne erről a vers­ről gon­dol­nom. Ha nem tud­nám, nem mon­da­nám meg, hogy Nemes Nagy Ágnes írta. Egy konk­rét szi­tu­á­ció, hely­szín, két sze­mély, én és te, vegyük úgy, hogy nő és fér­fi, meg­szó­lí­tás, sza­kí­tás, egy­sze­rű­nek tűnik, de aztán még­sem az. A szoba és a fa miatt. A be­széd és hazug­ság miatt.

A szoba „ismeretlen”, nem belakott, „kon­gó”. Mint a női iro­dalmi hagyo­mány. A Vir­gi­nia Woolf-i „sa­ját szo­ba”. Nincs meg. Vissz­han­gos. Hiány­ként léte­zik. A szoba lehetne a beszéd tere­pe, az a hely, ahol a nő meg­szó­lít­hatja a fér­fit. Elmond­hat­ja, hogy nem sze­re­ti. Nem azt, hogy sze­re­ti. Azt, hogy nem sze­re­ti. De ez nem lenne igaz. Sze­re­ti, de azt mon­da­ná, ha meg­lenne a szo­ba, hogy nem sze­re­ti. És „ju­tal­mul” „egye­dül marad­hat­na, mint a fa”. Egy­másba érő kény­sze­rek és vágyak. Elkép­zelt lehe­tő­sé­gek. Füg­get­len­ség, fáj­da­lom­men­tes sza­kí­tás, a nő nem szo­rul rá a fér­fi­ra, átöleli az isme­ret­len. A be­széd helye, a beszéd lehe­tő­sé­ge, az isme­ret­len szoba nyelve magába öle­li. Néhány szék és a zon­go­ra. A mű­vész­nek és a – gyér, de mégis létező – közön­ség­nek. Ahhoz, hogy a füg­get­len­sé­get elér­je, sza­kí­tani kell, még ha ez hazug­ság is, mert a női­ség és a be­széd – a köl­té­szet – nem össze­egyez­tet­he­tő. Nincs női beszéd. Nincs női köl­té­szet. Nem merül fel, hogy lehet­ne.

Személytelen

Nem akarok szenvedni, nem.
Nekem min­den sze­mély­te­len.

Nem érdekel mással mi van.
Én nagyon sze­re­tem magam.

Nem szeretem, ha holmi térd,
mint zsú­folt stran­don, tér­den ér.

Nem szeretem a más szagát,
s a hosszas, páros éjsza­kát.

A kéj: nagy szobákon belül
le-s-fel sétál­ni, egye­dül.

                      1945. július 13.

Ebben a másik versben, ahol szin­tén szóba jön egy szo­ba, a kép­let egy­sze­rűbb: jobb – sőt, ez a kéj for­rása – egye­dül, a „szo­bák­ban”, mint együtt a fér­fi­val. A fér­fi­val érint­ke­zésbe kerülő test, a sze­xu­a­li­tás viszoly­gást kelt: a térd érin­tése a zsú­folt­sá­got, a vé­let­len, kény­szerű testi érint­ke­zést idé­zi, a páros éjszaka a kel­le­met­len sza­go­kat. A vé­dett terek­ben, bent zajló magá­nyos séta, a szel­lemi tevé­keny­ség izgalma lép a tes­ti­ség helyé­be. A cím érde­kes: Személytelen. Nem lehet az egye­dül­lé­tet a női sze­rep eluta­sí­tása nél­kül válasz­ta­ni. Nincs átme­net: vagy szen­ve­dés, vagy egye­dül­lét. Az ego nem tűri meg a má­si­kat, a sze­re­tet csak önma­gára irá­nyul. Ha pedig nem női, ha nem tes­ti, akkor nem is sze­mé­lyes. Ha nem ala­nyi, akkor nem is női. Akkor elvont, tár­gyi­as, sze­mély­te­len.

Érdekes módon van ennek a vers­nek egy pár­ver­se, ahol ugyan­ezek a testi motí­vu­mok – a szag, a térd – képe­sek meg­szo­kott tes­ti/sze­xu­á­lis funk­ció­ju­kat betöl­te­ni:

A szeretőm oly jó szagú
oly lan­gyos bőrű szép fiú.

Imádom minden hajlatát,
és hul­lá­mos, meleg haját.
Mellette én is szép vagyok,
karcsú vagyok, hal­vány vagyok,

s ha kerek térdünk összeér,
a kerek föld vajjon mit ér?

          1945. december 30.

A női táj című vers megje­lent a Kettős világban című kötet­ben, a későb­bi­ek­ben nem. Len­gyel Balázs az Összegyűjtött versekben vissza­he­lyezte az ere­deti helyé­re. Rög­tön kiszúr­tam, ami­kor az Összegyűjtött verseket elő­ször olvas­tam, annyira elütött attól, amire emlé­kez­tem.

A női táj

Oly engedékeny, lágy e tájék,
simítható és bontható.
Térde között kíván­csi sikló
villódzik át: a nagy folyó.

Sokezer év dicsérte lággyá
a sűrű völ­gyet, dús hegyet –
zavartan állok, nézelődöm:
e női táj­ban mit tegyek?

A Balti-tenger mossa lábát,
haját a tyrrheni-habok,
de mégis sima köldökénél
egy másik tájra gon­do­lok:

hol teknősbékát nevelnek,
hol min­den maga­sabbra nő,
hol óri­ási kaktusz-ágról
vörös virá­got szív a hő,

a kölykök szúnyogon repülnek,
hol vág a sás és vág a fény,
hol min­den éles, mint az elme,
s meleg, mint egy növény,

s estefelé a fák moháján
a méz­nél sűrűbb méz csorog,
s a tóban tér­de­mig csobognak
a lan­gyos, zöl­des csil­la­gok,

s az iszapnál forróbb iszapban
álmában szortyan, túr a rák –
s kinyí­lik vál­la­mon a szellem,
mint jól­la­kott virág.

A vers kettősségre épül, a női és a másik táj ket­tős­sé­gé­re. De a két táj nem ren­de­ző­dik egy­ér­telmű ellen­tét­pár­ba, bár van­nak ellen­té­tes tulaj­don­sá­ga­ik. Min­den­eset­re, bár adód­hat­na, de a másik táj nem férfi táj, nem ez az ellen­tét lénye­ge. Sok­kal inkább test és szel­lem szem­be­ál­lí­tá­sá­ról van szó, de nem a kon­ven­ci­o­ná­lis módon. Az első két vers­szak Euró­pát női test­ként, női táj­ként ábrá­zol­ja, az „en­ge­dé­keny”, „lágy”, „si­mít­ha­tó”, „bont­ha­tó”, „sokezer éves”, „kí­ván­csi”, „vil­ló­dzó”, „sű­rű”, „dús” jel­zők­kel, vagyis a női oda­adás, sze­líd­ség, gyer­me­ki­ség és ter­mé­keny­ség hagyo­má­nyá­ban A vál­tás a sima köl­dök­nél – vagyis a has­nál, a nem ter­hes has­nál – követ­ke­zik be. Egy női táj­ban a has a gyer­me­ket is jelent­het­né, a követ­kező vers­szakok „má­sik táj"-ában viszont más­fajta ter­mé­keny­ség­ről van szó: a szel­le­mi­ről, az alko­tás­ról. A kép­so­rok­ból itt kibon­ta­kozó táj leg­in­kább a tró­pu­sokra emlé­kez­tet, de hang­sú­lyo­zot­tan kép­ze­let­be­li, az a hely, ahol a dol­gok a meg­hök­kentő tulaj­don­sá­gaik maxi­mu­mán is túl­ke­rül­nek („iszap­nál for­róbb iszap”). Ez a táj ter­mé­keny, tob­zó­dó­an, bar­lang­sze­rű­en, szer­ve­sen, sőt, buján, és min­den­féle fur­csa, őser­dei, mesés lények lak­ják. „Éles” és „for­ró” – pedig a szel­lem, az elme éles­sé­gé­hez álta­lá­ban a hideg­ség tár­sul. De itt az alko­tás a szel­lemi szféra belső táján tör­té­nik, a tudat­alat­ti­ban, a kép­ze­let­ben, amely sajá­tabb, élőbb, mint a gyer­me­ket szülni képes női test. A ter­més pedig, amit ez a táj táp­lál, a szel­lem virá­ga, az alko­tás a be­szélő vál­lára kerül, nem a köl­dö­ké­hez – mint ahogy Ekhnáton is a vál­lára ülteti teremt­mé­nyét, az istent: („Hát lépj vál­lam­ra, iste­nem, / én föl­se­gít­lek” – Ekhnáton), a súlyos, de mégis meg­tartó madár – a fé­le­lem, a köte­les­sé­gek mada­ra, a sa­ját madár – helye is a váll, és Lázár is a vál­lát fáj­lalja fel­tá­ma­dá­sá­ban.

Egy madár ül a vállamon, ki együtt szü­le­tett velem.
Már oly nagy, már olyan nehéz,
hogy min­den lép­tem gyöt­re­lem.

Súly, súly rajtam, bénaság,

ellökném, rámakaszkodik,
mint egy tölgyfa a gyökerét,
vállamba vájja kar­ma­it.

Hallom, fülemnél ott dobog
irtózatos madár-szive.
Ha elre­pülne egy napon,
most már eldől­nék nél­kü­le.

                         Madár

Amint lassan felült, balválla-tájt
egy tel­jes élet min­den izma fájt.
Halála úgy letép­ve, mint a géz.
Mert fel­tá­madni épp­olyan nehéz.

                         Lázár

Az 1940-es években így festett tehát a Ne­mes Nagy Ágnes-féle női köl­té­szet. Vívó­dás, zavar, eluta­sí­tás. Illik-e vagy nem a köl­té­szet­ben nőnek len­ni. Nem. Nem illik. Jobb akkor lemon­dani erről. A ma­gán­élet­ében is vívó­dott. Halász Gábor írja neki 1944-ben:

„Bármilyen önzőn hangzik, örülök, hogy most kap­tam meg leve­lét; ebbe a „fér­fi­as” világba úgy repült be, mint az ewig weibliche üze­ne­te, az örök magán­éle­té. Iro­da­lom, női finom­sá­gok, a szo­nett­ben sze­re­lem – Herz was wünscht du noch mehr? (…) Külön­ben attól nem fél­tem, hogy női­es­sége és ambí­ciói keresz­tezni fog­ják egy­mást. Miért ne lehetne az ambí­ció­ja, mind­azt, amit érzé­keny­sé­gé­nek, ideg­ze­té­nek és a ki­csit óva­tos, kicsit fölé­nyes női okos­sá­gá­nak köszön­het, hasz­no­sí­tani az iro­da­lom­ban is?”35

Nem ez lett az ambíciója. Sem alka­ta, sem hely­zete nem tette ezt lehe­tő­vé.

A gyermekszüléssel kapcsolatban pedig ezt írja 1946-ban:

Szerelem

Veszett éhségem égő,
de vissza­tart a végső,
hogy bár­mely csi­nos ékkő
szülésre kell a szép nő.

Én nem fogok rohadni,
árnyakban vért fakadni
s míg vihog a hadfi,
új kato­ná­kat adni.

Ebben az önszuggeszciós erejében indu­lóra emlé­kez­tető agresszív szö­veg­ben nagyon erő­tel­jes a ne­ga­tív énkép és a kese­rű­ség. Sok­koló hatá­sú, ahogy a cím kel­tette olva­sói elvá­rást a szö­veg szét­tö­ri. A 2. világ­há­ború után sokak­ban fel­me­rült az a gon­do­lat, hogy érde­mes-e, lehet-e gyer­me­ket szül­ni/nem­zeni ekkora tra­uma után (Szabó Mag­da, Ker­tész Imre két ismert magyar példa), de ez a szö­veg ezt egé­szen szo­kat­lan moda­li­tás­sal hozza szó­ba. Szó nincs lemon­dás­ról, meg­fon­to­lás­ról, gyer­mek utáni vágy­ról, a szü­lés­sel kap­cso­la­tos női érzel­mek­ről. Ehe­lyett a veszett­ség, éhség, égés, roha­dás, árnyak, vér­zés képei az ural­ko­dók. Ez önma­gá­ban még nem lenne fur­csa köz­vet­le­nül a há­ború után, az viszont, hogy a női test egy­részt mint hábo­rús had­szín­tér kép­zel­hető el, vagyis a külső agresszió belülre kerül (a beszélő lesz veszett, vér­ző, stb.), más­részt pedig iro­ni­kus-gú­nyos fel­hang­gal „csi­nos ékkő"-ként, olyan össze­füg­gés­rend­szert hoz lét­re, amely­ben a szü­lés nem mint belső igény, hanem mint az ellen­sé­ges világ külső kény­szere jele­nik meg, s csak és min­den­kép­pen a nő kihasz­ná­lá­sát, lefo­ko­zá­sát jelen­ti. Össze­ke­ve­re­dik a háború utáni kiáb­rán­dult­ság a fe­mi­nista szel­le­mi­ségű „Szü­lésre kell a szép nő"-el­kép­ze­lés­sel; mintha a nő a világra fogná azt, amit való­já­ban ő érez, csak­hogy a szö­veg ezt a képi sík­já­ban meg­kér­dő­je­lezi – innen talán a vad­sá­ga. Az agresszív fel­ütést kemény, indu­la­tos, rövid sorok köve­tik; olyan rig­mu­sok, ame­lyek egy­részt a kato­na­nó­ták vilá­gát idézi meg, és olyan rímek, ame­lyek egy ezzel a vi­lág­gal össze­egyez­tet­he­tet­len másik vilá­got hív­nak elő az emlé­ke­zet­ből, hogy ezzel annak fel­bom­lá­sát, tart­ha­tat­lan­sá­gát hang­sú­lyoz­zák: a nyugatos-esztétista köl­té­szet, Kosz­to­lá­nyi csen­gő-bongó rímei­nek vilá­gát. Azt jele­níti meg ez a meg­ol­dás nyel­vi­leg, ami a nővel tör­té­nik: az erő­sza­kot. Aho­gyan a nyu­ga­tos ríme­ken erő­sza­kot tesz­nek a rig­mu­sok, úgy lesz a szü­lés jelen­tése az, hogy a nő is erő­szak áldo­za­ta.

Jegyzetek

  1 Az írás részlet a szer­ző­nek a 2013-as könyv­hétre a Nap­vi­lág Kiadó­nál meg­je­le­nő, Női iro­dalmi hagyomány című monog­rá­fiá­já­nak Nemes Nagy Ágnes-fe­je­ze­té­ből.

 2 A Rózsaszín szemüveg kri­ti­kai beszél­ge­tés-so­ro­zat a női írás hagyo­má­nyá­ról, melyet Kiss Noé­mi­val és Radics Vik­tó­riá­val közö­sen indí­tot­tunk. Első alka­lom­mal a téma Nemes Nagy Ágnes volt, ven­dé­günk Térey János. Ebben a fe­je­zet­ben azt gon­dol­tam tovább, ami­ről ott kezd­tünk beszélni – köszö­nöm beszél­ge­tő­tár­saim­nak és a többi hoz­zá­szó­ló­nak is. A be­szél­ge­tés szer­kesz­tett szö­vege elol­vas­ható a Prae.hu-n: http://www.prae.hu/prae/articles.php?aid=2545 Ennek a feje­zet­nek az előz­mé­nyét, egy tanul­mányt 2010-ben pub­li­kál­tam a Deb­re­ceni Dis­pu­tá­ban. Nemes Nagy Ágnes nőies ver­sei­nek témája 2012-ben került ismét a napi­rend­re, miután a Je­len­kor köz­zé­tette Térey János esszé­jét, ame­lyet a Rózsa­szín szem­üveg-be­szél­ge­tés tapasz­ta­la­tai alap­ján írt. A Térey-esszét a Je­len­kor vitára bocsá­totta (2012/3. szám), s re­a­gált rá Bán Zsó­fia, Mesterházy Móni­ka, Mol­nár Krisz­tina Rita, Schein Gábor, Szabó T. Anna. Köny­vem szel­le­mi­sé­gé­hez híven, de nem sirán­kozva meg­jegy­zem, hogy hiába volt a Rózsa­szín szem­üveg kez­de­mé­nye­zése „a fér­fias Nemes Nagy Ágnes” kér­dés­kö­ré­nek fel­ve­té­se, hiába pub­li­kál­tam a té­má­ban tanul­mányt, egy nagy nevű, kano­ni­zált férfi költő esszéje kel­lett ahhoz, hogy egy iro­dalmi lap vitát indít­son, és hogy a téma szé­les kör­ben ismertté vál­jon.
   Fontosnak gondolom azt is megemlí­te­ni, hogy az a láb­jegy­zet, amely­ben a szer­kesz­tő­ség a vita beve­zető írá­sát ellát­ta, és amely­ben a Rózsa­szín szem­üveg-be­szél­ge­tésre és a ta­nul­má­nyomra hivat­koz­nak, a vélet­le­nek össz­já­téka foly­tán került oda, úgy, hogy az egyik vitára fel­kért iro­dal­már szólt a szer­kesz­tő­ség­nek, hogy Térey János esszé­jé­nek mi volt az előz­mé­nye. Térey maga nem tar­totta szük­sé­ges­nek, hogy ezt jelez­ze, ezzel a szer­kesz­tő­sé­get félre is vezet­te, az emlí­tett szer­kesz­tő, Szolláth Dávid pedig annak elle­nére Téreynek a Nyi­tott Műhely­ben tar­tott elő­adá­sá­ról mint az esszé előz­mé­nyé­ről írt nekem egy emailben, amely­ben aztán a máso­dik kör­ben engem is fel­kért a hoz­zá­szó­lás­ra, hogy ő maga is volt koráb­ban a Rózsa­szín szem­üveg meg­hí­vott ven­dége egy másik alka­lom­mal, tehát tisz­tá­ban volt vele, hogy ez egy kerekasztalbeszélgetés-, nem pedig elő­adás-so­ro­zat. A láb­jegy­zet pedig, miután erre Szolláth Dávi­dot meg­kér­tem, oda­ke­rült. Happy end.

 3Ács Mar­git: A ma­dár a vállán. In: Erkölcs és rémü­let között. In memoriam Nemes Nagy Ágnes. Szerk. Lengyel Balázs–Domokos Mátyás, Bp.: Nap, 1996. 130–135., itt 130–131.

 4Szabó György: Büszke-szép sze­rény­ség. Nemes Nagy Ágnes: 64 hattyú. Élet és Iro­da­lom, 1978/52. 8.

 5Lengyel Balázs: Utószó. In: Nemes Nagy Ágnes: Összegyűjtött versei. Bp.: Osiris, 2003. 313–318. 313.

 6 Uo. 314., 315.

 7 A Függelék feje­ze­tei: Válo­ga­tás az első kéz­zel írt füzet­ből (1939–1946), A Ket­tős világ­ban ide­jén írt, a költő által kötetbe fel nem vett ver­sek (1944–1946), A má­so­dik kéz­zel írt füzet­ből (1947–1960), A barna notesz­ből (1958–1960), A szürke notesz­ből (1961), A fe­hér notesz­ből (1962), A tá­vozó (1967–1991)

 8Lengyel Balázs: Utószó. 315–316.

 9Lengyel Balázs: Két Róma. Emlé­ke­zés 1948–1993. In: Erkölcs és rémü­let között. 7–50.

 10Lengyel Balázs: Utószó. 316–317.

 1 1 Uo. 316.

 12 Orpheus 1995/tél–1996/tavasz: Mohás Lívia: Viking. 209–213., Varga Domo­kos: Foszló par­tok, omló határok. 263–268., Jánosy Ist­ván: „Én iste­nem, te szép híves patak”. Nemes Nagy Ágnes kiál­tása Istenhez., 272–276., Szitányi György: Középütt, maszk­ban s nélküle. 278–284., Jókai Anna: „s maszk nem takarta már, hogy vissza­né­zett.” A ko­rai és az utolsó. 285–287.

 13Schein Gábor: Nemes Nagy Ágnes összes versei. Nép­sza­bad­ság, 1995. decem­ber 11.

 14Lator Lász­ló: A pá­lya vál­to­zá­sai. Nemes Nagy Ágnes: Össze­gyűj­tött ver­sei. Nép­sza­bad­ság, 1995. októ­ber 7. Könyv­szem­le, 3.

 15Kenyeres Zol­tán: Nemes Nagy Ágnes össze­gyűj­tött versei. Vigí­lia, 1996/2. 155.

 16Schein Gábor: Nemes Nagy Ágnes összes versei. Nép­sza­bad­ság, 1995. decem­ber 11.

 17 „Schein Gábor: Nemes Nagy Ágnes költészete. Bp.: Bel­vá­rosi Könyv­ki­adó, 1995. 25.

 18 A recepciótör­té­net­hez lásd: Schein Gábor Poétikai kísér­let az Újhold költészetében című köte­té­nek Nemes Nagy Ágnes köl­té­sze­té­nek befogadástörténetéről című feje­ze­tét (Bp.: Universitas, 1998. 11–26.) és Hernádi Mária Egy talál­ko­zás tör­té­ne­te. Onto­ló­giai dialogicitás Nemes Nagy Ágnes költészetében (Sze­ged: SZTE Dok­tori Isko­la, 2006. 7–26.) című köte­té­nek beve­zető feje­ze­tét.

 19Nemes Nagy Ágens: A köl­tői kép. In: Uő: Szó és szót­lan­ság. Össze­gyűj­tött esszék I. Bp.: Mag­ve­tő, 1989. 256.

20Csorba Győ­ző: Kettős világban. Sor­sunk, 1947/2. 127–128. Lásd erről: Schein Gábor: Poétikai kísér­let az Újhold költészetében: „Csorba Győző – a maszkulinitás iránti nem cse­kély elfo­gult­ság­gal – a női­ség és fér­fi­as­ság ellen­té­té­ben értel­mezi a Kettős világbant…”. 16.

2 1Somlyó György: Nemes Nagy Ágnes: Ket­tős világ­ban. In: Erkölcs és rémü­let között. 181–185. 185. (Ere­de­ti­leg: Újhold, 1947/1–2.)

22Sőtér Ist­ván: Négy nemzedék. Bp.: Pallasz, 1948. 283.

23Somlyó György: i. m. 182.

24Vas Ist­ván: Nemes Nagy Ágnes: Ket­tős világ­ban. In: Erkölcs és rémü­let között. 178?181. 179. (Ere­de­ti­leg: Magya­rok, 1947/2.)

25 Erről lásd: Kulcsár Szabó Ernő: A ma­gyar iro­da­lom tör­té­nete 1945–1991. Bp.: Argu­men­tum, 1993. 55–56. és Schein Gábor: Poétikai kísér­let az Újhold költészetében. 17–20.

26Lukácsy Sán­dor: Seregszemle. Magya­rok, 1948/6. 374–384., 384., 375., 383. (Kieme­lé­sek az ere­de­ti­ben.)

27Rónay György: Nemes Nagy Ágnes, vagy az úgy­ne­ve­zett objek­tív líra. Új Írás, 1971/11. 109–111. 110.

28Kenyeres Zol­tán: Az elvont tár­gyi­as­ság lírá­ja. Az Újhold költészete. In: Uő: Gondolkodó irodalom. Bp.: Szép­iro­dal­mi, 1974. 204–219. 209, 214, 215.

29Berta Erzsé­bet: Nemes Nagy Ágnes és a tár­gyias lírai kifejezésmód. Alföld, 1980/5. 48–59.

30Radnóti Sán­dor: Között. Nemes Nagy Ágnes lírája. Kor­társ, 1975/8. 1298–1303. 1299., 1302.

3 1Tellér Gyu­la: Nemes Nagy Ágnes: Között. In: Miért szép? Vers­elem­zé­sek nap­ja­ink költészetéből. Szerk. Detre Zsuzsa–Bárány György. Bp.: Gon­do­lat, 1981. 328–344.

32Lengyel Balázs: Között. Nemes Nagy Ágnes ver­sé­nek elemzése. In: Uő: Verseskönyvről ver­ses­könyv­re. Líránk a het­ve­nes években. Bp.: Mag­ve­tő, 1982. 277–302.

33Kulcsár Szabó Ernő: i. m. 57–58.

34Horváth Kor­né­lia: Fák, tár­gyak, sza­vak. Nemes Nagy Ágnes: Fák. In: Uő: Tűhegyen. Vers­ér­tel­me­zé­sek a ké­ső­mo­dern­ség magyar lírája köréből. Bp.: Kró­nika Nova, 1999. 127–153.

35Halász Gábor Nemes Nagy Ágnes­nek, 1944. július 5. In: Nemes Nagy Ágnes Levelesládája. Válogatott leve­le­zé­sé­nek kis gyűjteménye. Szerk. Lengyel Balázs, Bp.: Magyar Írószövetség–Belvárosi Könyv­ki­adó, 1995. 10.

(Következő számunkban folytatjuk)