Szepes Erika

Magyar Antaiosz

Gondolatok Konczek József: Vogul szi­gor­lat című kötete kapcsán

Kapcsolódások

A görög mítosz Antaiosza, a ter­mé­szet ele­mei­nek, Poszeidón ten­ge­ris­ten­nek és Gaia föld­is­ten­nő­nek a gyer­me­ke, ret­te­gett, legyőz­he­tet­len hős volt: min­den köze­lébe kerü­lőt elpusz­tí­tott. Egyet­len méltó ellen­fele volt csak, a nagy erejű Hérak­lész, aki­nek hatal­mas testi ere­jén felül egy mély­sé­ges titok tudása is meg­ada­tott: tud­ta, hogy Antaiosz csak addig legyőz­he­tet­len, amed­dig talpa a föld­del érint­ke­zik. Ezért küz­del­mük köz­ben igye­ke­zett elsza­kí­tani Antaioszt a meg­tartó szü­lő­anyá­tól, Gaiától, és ami­kor sike­rült fel­emel­nie, Antaiosz ere­jét veszítve össze­ros­kadt.

Hogy mi köze Konczek Józsefnek, az ősi magyar múl­tat meg­idéző Vogul szigorlat köl­tő­jé­nek a gö­rög miti­kus hős­höz? Ter­mé­sze­te­sen az azo­no­sí­tás egy olyan meta­fo­ra, amely­nek lénye­gét, lét­jo­go­sult­sá­gát a kötetegész elem­zé­sé­vel lehet fel­tár­ni.

A kötet nyitóverse, a Hazáim már meg­adja az első fogó­dzót a miti­kus meta­fo­rá­hoz: Hazáim címen fel­so­rolja mind­azo­kat a hely­sé­ge­ket, ahol hosszabb időt töl­tött, és ahol élete meg­ha­tá­rozó élmé­nyeit átél­te. Magyarnándoron kez­di, ahol szü­le­tett, és Szom­bat­hellyel zár­ja, de mi már ennél tovább látunk a kötet végig­ol­va­sá­sá­nak ide­jén: a Hazáim ver­set – hosszas meg­mun­ká­lá­sok után – 2008-ban vég­le­ge­sí­tet­te; és mi tud­hat­juk-tud­juk, hogy most ismét, évek óta, Magyarnándoron él. Az őt kibo­csátó föld vissza­vár­ta, itt volt képes újjá­szer­vezni több okból tel­je­sen szét­zi­lá­ló­dott éle­tét. Konczek akkor képes élni, ha Magyarnándor föld­jét tapodja lába, ha leve­gő­jét szív­ja. De az idáig vezető úton, mint a mese­beli fiú­nak (a mesé­nek ter­mé­sze­te­sen léte­zik a Konczek-költészet szem­pont­já­ból oly fon­tos miti­kus gyö­kere) több pró­ba­té­telt kel­lett kiáll­nia.

A legnehezebb és legfájdalmasabb pró­ba­té­tel a szem­be­sü­lés a koráb­ban pél­da­kép­ként tisz­telt nagyok­kal. Leg­el­ső­sor­ban a már az isko­lá­ban idol­ként elébe állí­tott Pető­fi­vel, aki­nek nem világ­né­ze­té­vel, indu­la­tai­val, cél­jai­val vitá­zik, hanem a megszólalás módjában, az emberi tar­tás másnéműségében. „Én nem vagyok láng­osz­lop. Fáj a há­tam” – kez­di, de a vers­me­net­ben kide­rül, hogy ugyan­azok a kí­nok szo­rít­ják, ugyan­úgy a népért kíván ten­ni, mert „sa­ját fáj­dalma és örö­me” – a nép öröme és fáj­dalma is. A val­lo­más:

Magyar vagyok. Velem szólj –
hogy békét az anya­öl­ben, hogy in utero pacem…

szól a krisztianizált ország szak­rá­lis nyel­vén. De vissza­ér­ke­zik Szent Ist­ván és Mária orszá­gá­ból „a regö­sök­höz, a szép sza­vú­ak­hoz, a költő nép­hez”, és az óma­gyar nyelv­hez. (6. old., a továb­bi­ak­ban az arab szá­mok min­dig az oldal­szá­mo­kat jel­zik). Mert onnan indult, hogy ván­dor­lása során meg­is­mer­ked­jék a latinitással és más euró­pai civi­li­zá­ciók nyel­vé­vel, kul­tú­rá­já­val (orosz sza­kos volt, jól tud fran­ci­ául is).

A lángoszlop-szerep elvetése nem Konczeknél for­dul elő elő­ször. Az a Weöres Sán­dor küzd ellene heve­sen, aki a XX. szá­zadi freskó-ban for­dul népé­hez, ugyan­olyan erős indu­lat­tal, mint Petőfi A XIX. szá­zad költőihez (talán még a két kiemelt szá­zad­meg­ne­ve­zés sem vélet­len). De indu­la­tá­nak irá­nya más: meg­veti a hamis jel­sza­va­kat ordí­tó, önma­gu­kat fel­gyúj­tó, azzal utat mutató láng­osz­lo­po­kat. Miköz­ben „Felhőkakukkvár (…) Lakói (…) nem értik, mi tör­té­nik velük, nem lát­nak az éjsza­ká­ban, jaj­gatva ver­gőd­nek a szem­éten, (…) van, aki lát közöt­tük, / és szu­rok­ban kupo­rog és meg­gyújtja magát, hogy azzal is lás­sa­nak: / két­ség­beesett vilá­gos­ság, ele­ven fák­lya! // Páran rámu­tat­nak:’ Ni, a bolond, / szu­rokba már­totta magát és elham­vad, // ahe­lyett, hogy men­teni segí­te­ne! / Mások kiált­ják: ’Az ő fé­nyé­nél látunk!’ / és még gyor­sab­ban húz­zák-von­ják a tö­rött lomo­kat. // Mit lát­ná­nak? mit mutatna nekik az ele­ven fák­lya? / a tör­me­lé­ket és a trágyát…” A fák­lya min­den kérdést elhá­rít:

Ha kérdik őt, felel:
’Ne fontos­kodj!’ Ajkát biggyesztve szól: ’Ne fontoskodj!’
Harmadszor is azt mond­ja: ’Ne fon­tos­kodj! s el­hall­gat.

Az eleven fáklya körbe szalad és ordít:
’Hallottátok-e: ne fontoskodjatok!
E két szó a nek­tek röpí­tett ige, e két szó a Nagy Könyv,
e két szó, mely a vi­lág rán­gá­sát fel­ol­da­ná!’

Weöres lángoszlopa önfeláldozó – fölös­le­ge­sen az. Nem kiált jel­sza­va­kat, éppen hogy elle­nük emel szót. A kor, ame­lyet Weöres éppen ekkor ért meg, har­so­gott a ha­mis, uszító és az egész vilá­got elpusz­tító jel­sza­vak­tól. A nép vezér­le­tére hiva­tott „leg­főbb szó” tudása bom­baszt­tá, fon­tos­ko­dássá vált. Nem Petőfi vált kor­sze­rűt­len­né, hamissá – a sze­rep vál­to­zott. Pető­fi, a láng­osz­lop – Weöres zse­niá­lis láto­mása rá is vonat­ko­zott – fia­ta­lon égette el önma­gát. Konczek meg­érte fel­nőtt és idő­södő korát: fájó tag­jai­ban hur­colja egy nép fáj­dal­mát. Tenni akar érte, halk szó­val, béké­ben. (Hoz­zá­tar­to­zik az igaz­ság­hoz, hogy ifjú korá­ban Konczek, heve­sebb vér­mér­sék­let­tel még idézni tudja Petőfi buz­dító sza­va­it: „A nép­pel tűzön- vízen át!” – mondja A ludditák című Burns-parafrázisban, 153.)

Másik költőelődje, akitől bár sokat tanult, de maga­tar­tás­ban, köl­tői atti­tűd­ben azért áll távol Konczektől, mert a láng­osz­lop-sze­re­pet foly­tat­ja, sőt köl­tő-is­ten­kép­zetté maga­sít­ja: Nagy Lász­ló. Két ver­set is szen­tel neki ebben a kötet­ben. Az első már címé­ben is pöröl: Menjünk át a hídon – mondja az alcím­ben fel­tün­te­tett sze­rel­me­sek­nek, szem­ben a Nagy László-i „Ki viszi át…?” pátosszal. „Az idő szelidül, hidak épül­tek, átível­nek egy­más­hoz két part­ról a hi­dak” – mondja Konczek. Foly­tat­ja: „… együtt men­tek át a túlsó part­ra, gya­log. // Lesz­nek majd, akik a ví­zen járó Krisz­tus­ról mon­da­nak nek­tek pél­dát. (…) De ti csak nyu­godt kije­lentő mód­ban élje­tek, men­je­tek a hídon.” (kiem. Sz. E., 71) A má­sik vers már nem csu­pán uta­lás, intertextus, hanem kemény ítélet: Nagy László szobra.

Gúnyos-súlyos szavak: „Az, aki áténe­kelte magát az emlé­kező való­ság­ba, / aki átte­rem­ti, átszer­keszti magát, mint a cso­dát”, és: „maga mint óriás / áll min­den ten­geri kikötő bejá­ra­tá­ba, / lenn a sza­bad hajó­kon a maga jelét lát­ja.” Az egy­sze­rűen kimon­dott íté­let: „Kí­vánta a pózt.” Szar­kasz­ti­ku­san: „Olyan kor­ban élt, hogy a szü­zek imád­koz­tak / mámo­rokba merülő fogai­ért.” (168)

Nem a lázadó indulatok, job­bító szán­dé­kok hiá­nyoz­nak Konczekből, csak a fölös­le­ges­nek érzett pátosz. József Atti­la-ver­sek­hez készí­tett intertextusai is val­la­nak arról, hogy szí­ve-lelke egy a for­ra­dal­már köl­tő­é­vel, és tisz­te­let­tel, követő szán­dék­kal for­dul a min­dig fegyel­me­zet­ten fogal­mazó nagy előd felé. Egy ízben idézi is a „Légy fegyel­me­zett!” vers­kez­de­tet. A Majd az éjszaka vers József Attila nagy éjsza­ka-ver­seit idé­zi, a Téli éjszaká-t, melyet mot­tó­val is jelez, és a Külvárosi éj-t, de a szö­veg­test­ben az Eszmélet-ből, az Ódá-ból is van­nak intertextusok. Konczek iga­zán érti, hogy „itt a szen­ve­dés belül” és „kí­vül a magya­rá­zat”, s fáj­dal­má­ban magyar ember­hez mél­tóan nem „rinyál”, hanem „a semmi ágán vacog”. Ez a 2005-ös cen­te­ná­riumra írott mű pon­to­san ref­lek­tál a verse szü­le­té­sé­nek korá­ra, körül­mé­nyei­re, a fö­löt­tünk ter­pesz­kedő bank­vi­lág­ra, és az Eszmélet-et parafrazálva meg­szü­let­nek ezek a sorok: „Hej, öntu­dat­ból vere­tett fegy­ver­nek / olvadt arannyá vissza­szü­le­té­se!” (157–158)

Nem idegen hát tőle a Petőfi-fáj­lalta népi alá­ve­tett­ség, a József Atti­la-meg­éne­kelte éhség; mind­két motí­vum­nak han­got adnak ver­sei. A ko­rai, a gyer­mek- és ifjú­kori élmé­nyek sze­mé­lye­sebb indu­lat­tal mutat­ják a hiány­vi­lá­got: „ke­nyér is volt, cir­kusz is volt” – mondja a ke­nyé­rért sor­ban álló falu­siak közt kitört vere­ke­désre (59); regölő szö­veg­ben köszönti a sze­gé­nyek kép­vi­se­lőit a Megérkeznek a koldusok-ban, mély empá­tiá­val a kol­du­sok nyo­mora és tet­ves gyer­me­keik iránt. A re­gö­lés műfaja mélyebb régió­kat hoz fel­szín­re: a múltba vetí­tés­sel alka­lom adó­dik nagy­anyja fel­em­le­ge­té­sére is (31). Haj­dan ifjúi for­ra­dal­már lel­ke­se­dé­sé­ben, ha jel­sza­va­kat nem is kia­bált, de kép­al­ko­tá­sá­ban jel­leg­ze­te­sen for­ra­dalmi motí­vu­mo­kat választ, még ter­mé­szeti jelen­sé­gek­nél is: „A szélbe fosz­lott fel­hők, / mint jani­csár­csa­pa­tok ron­gyai” (60)

A szenvedéssel, erőszakkal szembeni til­ta­ko­zása a ké­sőbbi ver­sek­ben is hang­sú­lyos. A Varjakká tévő (182–189) a délen zajló hábo­rúk miatti meg­ren­dü­lés­sel szól, a vész­hely­zet szim­bó­lu­mává téve a riasz­tó, feke­te, bal­jó­san károgó mada­ra­kat.


s mint szárnyakból összeállt morajló malom­ke­rék, mely min­dent elnyel,
őrli a le­ve­gőt ez a madár­csa­pat, a varjaké.
Rajzolva a széj­jel­hulló leve­gőre szét­porló arcot és akaratot…

De amit az ember elpusztít, annak rend­be­te­vé­sére is – meg­le­pe­tés­sze­rűen – a ma­da­rak hiva­tot­tak, mert képe­sek felül­ke­re­ked­ni, a szó fizi­kai értel­mé­ben, a föl­dön alat­tuk fel­tor­nyo­suló romo­kon: „a vas­rúd­dal eltört kezek, lábak, a csont, a be­zú­zott arc / és a föl­nyár­salt test égre fagyott kín­ja­it, az üvöl­tö­zést, / eny­hén füs­tölgő / romok közt, ahol a var­jak, mint sárba ledo­bott sötét gyap­jú­kendő (…) igen, a világi tavasz borongó ala­ku­la­tai” (181–182).

E népi haláltáncra emlékeztető vers­ben a szim­bó­lummá tett mada­rak fel­so­ro­lása (köny­vek mada­rai – Cor­vi­nák, fáj­dal­mas leve­lek mada­rai – Szil­ágyi Erzsé­bet madara és a nyo­má­ban a posta logójává tett hol­ló, a Mátyás-cí­mer hol­lója) után az azo­no­sí­tás alap­ját is meg­ad­ja: „fe­ke­ték, mint a ka­to­na, aki új maszk­ban, a féle­lem lábain elő­állt, / a friss hábo­rúk­ban a rémü­let­re, / min­den kiszen­ved­hető vál­to­zatba elkó­borló var­jú­nép­nek pél­dák.” A zár­lat­ban kimond­va: „Haj, var­jak és hol­lók, fekete ármá­diák / e mo­hos indu­la­tok­tól hadi érzékű tér­sé­ge­ken"”.

A kötet legfőbb jellegzetessége – amit a cím is jelez – a mai és az ősi együt­tes meg­élé­se. Ami­ként már a kol­du­sok érke­zé­sét is regö­lés­sel adja hírül, úgy tekint miti­kussá tett önma­gá­ra, ha hábo­rús emlé­kek közt találja magát, úgy lénye­gül át miti­kus cso­da­szar­vas­sá, s úgy látja a tan­kot vas­lánc­talpú házacs­ká­nak:

futhatok én, futhatok,
csodafiú-szarvas,
abból sarjadott
Konc király­nak drágája,
aknák között szé­les réten
futhatok, futhatok

aki abból foganik,
haj, regö, rejtem,
vasházacska nem bánthatja,
farkas őtet nem eszi,
vaslánctalpú házacska
őtet nem zaklathatja
            (kiem. Sz. E., 27–28)

Ősi költészettel és mítoszokkal, korábbi és kor­társ elő­dök­kel való együt­tes kap­cso­lat adja a ma­gya­rá­za­tot a külö­nös Vogul szigorlat cím­re, amely­ben a Vogul a miti­kus ősi, a szigorlat a mai Konczek vizs­ga­té­tele az élet­ből.

A Vogul szigorlat kettős világa

A vogulok (ma már igen kicsiny lélek­szá­mú, leg­fel­jebb 5000 lakost szám­lá­ló, saját meg­ne­ve­zé­sük­kel: manysi) nép nyel­vé­nek egye­temi taní­tása kizá­ró­lag az olyan ritka diák ese­té­ben hoz nye­re­sé­get, mint ami­lyen Konczek, aki a nyelv mögött egy – rokon­nak sej­tett – nép ősi kul­tú­rá­ját is meg­is­merni kíván­ta. Ezért – a gya­kor­lati haszon hiá­nya miatt – helyez­heti a szi­gor­la­tot felhőmagasba: a föld­től eltá­vo­lod­va, a mai való­ságra felül­ről néz­ve, benne – felül­ről – az ősi réte­ge­ket is fel­is­merve kap külö­nös, ket­tős néző­pon­tot. Ele­gen­dő-e egy ilyen szi­gor­lat ahhoz, hogy meg­is­merje filo­ge­ne­zis­ét, múlt­ját, saját helyét ebben a világ­ban; „vo­gul szi­gor­lat­ban maga­mat én kita­nul­tam? / Maga­mat a jó­ra?” (13)

E felülnézetben társává lesz a re­pü­lés­sel maga bűvölte napocs­ka, aki­vel együtt teremt tár­sává váló éle­te­ket. A re­gö­lés­sel lét­re­hí­vott „baj­nok gát­futó szar­vas­ünő [a csodafiúszarvas párja]… / űzött lány, Eri­ka” mellé tár­sul­nak a kopaszra nyírt fejű kato­na­gye­re­kek, akik Erika nevét éne­kelve [a náci indu­ló] men­tek a ha­lál­ba; felül­ről látja a mezőn dol­gozó asszo­nyo­kat; a vo­gul vilá­got meg­is­merve keres­heti a vogul istent, a Vi­lág­ügye­lőt, aki „meg­mond­hat­ja, mi hogyan lehe­tett, / mi hogyan lehet­ne, / mi hogyan lenne jó, / hogyan legyünk” (15) az ősi isten eti­ká­ját meg­va­ló­sí­tani a mi vilá­gunk­ban.

Konczek számára – szemlátomást – a ter­mé­szet éle­te, a mező­gaz­da­sági mun­kák ter­mé­keny vég­zése a leg­fon­to­sabb. Ennek érde­ké­ben űzi a sza­vak mágiá­ját archai­záló művei­ben a vo­gul szö­veg­em­lé­kek­re, J. G. Frazer híres művére és Róheim Géza gyűj­té­se­ire támasz­kod­va. A ter­mé­szet ter­mőre for­dí­tá­sá­hoz az ana­ló­giás mágia min­den prak­ti­ká­ját űzi: az ero­ti­kus köl­té­szet szim­bó­lu­mai­val bűvöli elő a világ min­den léte­ző­jé­nek sze­rel­mét (21), az apotropaikus (baj­el­há­rító) mágia tiltó tabui­val távo­lítja el az ellen­sé­get („Far­kas nem eszi, / far­kas nem eszi.”) Mind­ezek­nek az ősi szö­ve­gek­nek a meg­al­ko­tá­sá­hoz tudós mód­jára él a mági­kus szö­ve­gek reper­to­ár­já­val: az ismétléses alakzatokkal (ref­ré­nek, szó­is­mét­lé­sek 21–23), alliterációkkal („ kezébe kis kapát / kicsi lovat, sze­ke­ret, / kicsi anyát, / véde­ke­zést, / kicsiláb futást, 23), imperatívuszokkal, értel­met­len­nek tűnő, de a szó­má­giá­ban isme­rős, a figura etymologicá-ból ere­dez­tet­hető szóhalmazokkal – szóbokroztatásokkal („Ragya se ragyogj, / dal dalmahodj, / halma halmahodj”, 22). A bő ter­més érde­ké­ben, a ron­tá­sok elűzé­sé­ért „Má­jus mezei / erőm­mel véde­ke­zem / köröt­tem vicsorgó rémeim ellen”, 23).

A Vogul szigorlat regölős-má­gi­kus hang­já­val meg­te­remti köl­té­sze­té­nek egyik fő vonu­la­tát, a mitikusat. A mí­tosz, Konczek szé­les­körű isme­re­tei révén, fel­öleli a görög mítoszt (Gaia mondja – az isten­nő, akit én a jel­ké­pes Konczek jel­ké­pes any­já­nak mon­dok, 24), a sumer-ak­kád sze­relmi köl­té­szet miti­kus hang­ját (Resz­kető arca türel­mes tűzben, 100–101, Föld vol­tam még, 102, Szulammit szá(ja)mba vétele, 92).

Mitikus Az én vadalmafám is (162): az égtől a föld alatti gyö­ke­re­kig ter­jedő világfa ez, mennyei-evi­lági – khthonikus egy­szer­re, körü­lötte raj­za­nak a három miti­kus égtáj élő­lé­nyei, és emléke is elég ahhoz, hogy a költő dühét lecsil­la­pítsa („Már nin­csen itt a fa, / akit én nem felej­tet­tem el, / s most fáradt­sá­gom azo­kon a gyö­ke­re­ken át / bele­cso­rog, bele­ol­vad a föld­be.” 162)

Aki ilyen mélyen él benne a mí­tosz­ban, az meg­küzd a mítosz lété­ért – és aki ilyen mélyen éli meg a va­ló­sá­got, az meg­küzd a mítosz ellen. Ennek a ket­tős küz­de­lem­nek a bra­vú­ros meg­va­ló­sí­tása a Hegyi értekezés (171–181), amely­nek mot­tója e dialogikus játék lehe­tő­sé­gé­nek okos magya­rá­za­tát adja. Juhász Ferenc­től idézi Konczek: „Az ember nél­küli ter­mé­szet­ben nincs szörny. (…) A ször­nyet ábrá­zoló ember a szo­ron­gást, a si­vár­sá­got, a ret­te­gést, a bűnt, a gonosz­sá­got, az elbu­tu­lást, ember­nyo­mo­rító depressziós hálót (…) csak behe­lyet­te­sítő lát­vány-ké­pek­kel, emlékezet-fossziliákkal tudja kimon­da­ni.” A szak­szerű tudo­má­nyos magya­rá­za­tot a hegy gyomra felől jövő azo­no­sít­ha­tat­lan, beha­tá­rol­ha­tat­lan köd-füst-pára-robaj jelen­sé­gekre nem tud­ják elfo­gad­ni. Értel­mük és félel­mük vál­ta­kozva válik úrrá raj­tuk, s mint­hogy a sár­kány a meg­fog­ha­tat­lan-tár­gyi­a­sít­ha­tat­lan félel­mek mági­kus-mi­ti­kus meg­tes­te­sí­té­se, a konk­lú­zió bíz­vást lehet ez: „Soha nincs legyőzve a sár­kány.” (177) Ezzel rög­vest szem­be­sül egy másik mítosz a Sár­kány­ölő Szent György­ről: ha meg­öl­te, akkor mi van oda­fönt?

A játéknak látszó, de jó pszicho­ló­giai és mítosz­el­mé­leti ala­po­kon össze­ál­lí­tott felel­ge­tőst fik­tív sár­kány­ének-tö­re­dé­kek egé­szí­tik ki, ismét a má­gi­kus szö­ve­gek tel­jes kel­lék­tá­rá­nak fel­vo­nul­ta­tá­sá­val – de ez már a játé­kos Konczek vil­la­ná­sa.

Antaiosz olykor kényszerűen elsza­kad Gaiától

A magyarnándori kisfiú a vi­dék­ről külön­féle váro­sok­ba, végül Buda­pestre kerül. Ezt az élet­pá­lyát az álta­lam kulcsversnek tar­tott Gyalogút című vers íveli át, amely min­den városi élmé­nyét a vidék­ről szem­lélve ítéli meg. A kulcsvers kulcsmondata: „egyet­len falu­ha­tár az egész civi­li­zá­ció”. Ha a ci­vi­li­zá­ció hatá­rolja a falut, kör­be­ve­szi, akkor ennek az életegésznek a kö­zepe a falu. A vers így foly­ta­tó­dik:

S még jó, ha kalapáccsal törhetek diót,
miközben egy­szerre élek meg öt-hat vilá­got.

Mik a megélt világok? „Vagyok tölgyfa [ter­mé­szet], hold­tör­té­net [mí­tosz], habos tej [élet­adó falusi éle­lem], gép­sza­lag [vá­rosi gyár] és virág­minta [nép­mű­vé­szet].” Ennek a hete­ro­gén léte­zés­nek jósol – szá­mára ked­ve­ző­nek tar­tott – jöven­dőt Konczek: „va­la­hol egy­szer nem lesz más, / mint elszállt hóna­pok után is gya­log­út, / és déli harang­szó is lesz és koz­mi­kus piros cse­rép­te­tő.” Az egy­ér­tel­műen derűs falusi kép­ben csak a „koz­mi­kus” jelző az ide­gen test: a saját láto­má­sán elan­da­lo­dott Konczek - némi öngúnnyal – ezzel a mo­dern szó­val rántja vissza magát a való­ság­ba.

A Tavaszi emlék (8) egy bámu­la­to­san tisz­tán fel­idé­zett emlék­kép, közép­pont­já­ban a vi­déki fiú által isten­ként cso­dált Mak­rai bácsi­val, akit a két kar­jára teto­vált angya­lok emel­nek az égbe, nap­tól beara­nyo­zot­tan. Mak­rai bácsin kívül az a pék emel­ke­dik az imák maga­sá­ba, „aki jó kenye­ret gyárt”, a jó kenyér pedig meg­ér­demli a sze­rel­mes oda­adást (17). A Vasházacska regö­lő­ben elme­sélt tör­té­ne­tek­ből kitet­szik a meg­ha­tá­rozó falusi szem­lé­let, a vi­déki kép­lá­tás: a harci esz­kö­zö­ket addig még nem látott gyer­mek szá­mára a harc­ko­csi „vas­há­zacs­ka”, ami­ben „buksi fiúk ültek”, a vas­ból való ele­fánt­nak ormá­nya is van, mert a gyer­mek még tan­kot sem látott. A szem­be­sü­lés velük kará­csony­kor tör­té­nik: „Fénylő kará­csonyfa /nekem vilá­gít­ja, / nekem fel­ra­gyogja / a meg­ha­lást, / hogy én ne legyek, / rin­ga­nak fent­ről / iszo­nyú kis­ba­bák.”

[A versnek, ha jó, anélkül kell meg­idéz­nie a kort, ami­kor kelet­ke­zett, hogy meg­adná idő­pont­ját, és a szer­ző­ről úgy kell sze­mé­lyes képet adnia, hogy a szerző nem mutatja be önma­gát – szok­tam taní­ta­ni. ] Ezt a ver­set napra pon­to­san lehet datálni – 1944 kará­csony –, a szer­ző­ről vilá­go­san tud­ha­tó, hogy falusi kis­fiú, aki hábo­rút még nem látott. A köl­tő, a tiszta for­rá­sok köl­tő­je, cso­da­fiú-szar­vas­ként futna ki ebből a vi­lág­ból, s a re­gös­ének azért fakad fel belő­le, mert átér­zi: önma­gát csak úgy ment­heti meg, ha eggyé válik közös­sé­gé­vel, annak öre­gei­vel, Mak­rai bácsi­val, saját apjá­val (24–26).

Konczek, az idegen világokból mene­kül­vén, min­dig cso­da­szar­vas-fi­úvá válik, így érzi ment­he­tő­nek a Cantata profana és a Szarvassá vált fiú (Juhász Ferenc ’époszának’ hőse) örök­sé­gét. A vá­ros és a falu ellen­té­tes ele­mei egy másik műben is szem­be­sül­nek: a Nagyapám őrzi az erdőt című­ben (34–35), amely a nép­dal gyö­nyörű motí­vu­má­val kezdve („Zöld erdőben…”) eljut a régi, tiszta vilá­got őrző nagy­apá­ig. „Az én nagy­apám engem őriz, / cso­da­fiú-szar­vast, / erdőn átfu­tó, / mezőn átfutó cso­da­fiú-szar­vast”. Eljut az apotropaikus ráol­va­sá­sig: „Far­kas nem eszi, / far­kas nem eszi, / regö rej­tem.” És ami elől ismét men­teni kell: lán­cos tal­pú, bok­ro­kat-em­be­re­ket rob­bantó vas­há­zi­kó.

A háború és a gyermekkor múl­tán elke­rül külön­féle váro­sok­ba, ahol már az épít­ke­zés­től is elbor­zad: a soro­zat­ban készült koc­ka­há­za­kat, a tető nél­küli épü­le­te­ket „nyo­mo­rék­nak meg­szült házak­nak lát­ja”, és fej­nél­kü­li­sé­gük a Contergan-bébikre emlé­kez­te­ti. És rög­tön tovább­gon­dol­ja: a be­avat­ko­zás a ter­mé­szetbe csak tor­zu­lá­so­kat ered­mé­nyez­het: „Fo­gam­zás­vé­dők nem­zette fejet­len tenyé­szet, koc­kák –” (Levél a városból, 46) Anticivilizatorikus haj­lama min­denre kiter­jed, és még egy­szer kitör a fogam­zás­gát­lók ellen. (124)

A városi emlékképek közül csak azok pozi­tí­vak, ame­lyek a hat­va­nas évek roman­ti­ká­já­ban, közös mun­ká­ban fogan­tak (Sócsillag, 57). Mind­azt, ami jó, egész éle­té­ben a váro­son kívül találja meg ; beszé­des egy „in­té­se”, jóra nevelő szó­za­ta:

A sarkodon guggolva üldögélj,
a város­sal szem­közt, a forgalom
ezüstje zeng­jen messze, mint a dél,
s ahol a csen­des délután
a lom­bok­kal borong.
                         (kiem. Sz. E.,121)

Tisztaságot, ősiséget védő haragja - a nagy­ap­já­tól örö­költ „csend­őr­ző”, „farkasűző” indu­lat – tel­jes erő­vel tör ki belőle A fa­lu­rom­bo­lá­sok idején ( 115), amely vers­ben a tér­kép szim­bo­li­zálja az imá­dott tájat, a „vo­nító idő” a gyer­mek­kort, a múl­tat, és egy ököl a falu­pusz­tító gonoszt (mögötte lát­juk Ady pars pro toto-val jel­lem­zett gyű­lölt­je­it: „Hé, nagy­urak, sok rossz, fehér ököl…”): „Ököl van a tér­ké­pen. / Előtte ská­lá­zik, vonít a meg­szé­gye­ní­tett idő, / az ártat­lan állat, a le­he­let­tel melen­ge­tett isten…” És a köl­tő, meg­fe­led­kez­vén Pető­fit hárító önma­gá­ról, most fenn­han­gon kia­bál: „Én ne hado­násszak? / Bok­rok­hoz, utca­zu­gok­hoz fut­nék. / El akarja törölni az emlé­kem egy ököl a tér­ké­pen.” (Kia­bál ő, csak kel­lő­kép­pen fel kell dühí­te­ni.)

Vallomása, amelyben egyetlen érzel­mes vagy érze­lemre ható szó nin­csen, csak puszta tény­köz­lés, meg­ren­dí­tőbb, mint akár­hány pate­ti­kus szó­lam: „Nincs itt sem­mi, se bokor, se fű, se utca­zug, se ajtó, / csak úgy, ha jövőm magas­sá­gáig és múl­tam mély­sé­géig velem, / csak úgy, ha a zaj­ból fel­emel­he­tem a fejem, / csak úgy, ha az, aki­vel álma­in­kat alszom, /még álma­im­ban is úgy vigyáz rám, / hogy ne beton­bun­ker bol­tozza be a hús alatt az arcom, / s éli velem igazi hazám.” (118)

A haza Konczek számára az anyaföl­dön túl egyenlő a ma­gyar tör­té­ne­lem­mel is. Nem­csak az ősi­vel, a miti­kus­sal, de a mai kor felé köze­le­dő­vel is. Tör­té­nelmi cik­lu­sa, a MagyA(me)rika bősé­ges tény­ada­tot szol­gál­tat arról, milyen nagy és jelen­tős része volt az Ame­ri­kába kitán­tor­gott elő­deink­nek Ame­rika épí­té­sé­ben, kato­na­sá­gá­nak meg­szer­ve­zé­sé­ben („min­ket, magya­ro­kat, a har­cok for­rasz­tot­tak egy­be”), bár inkább a szer­szá­mo­kat, mint a fegy­ve­re­ket ked­vel­tük (191).

Jelenti az otthont a félelem­ben, űzött álla­pot­ban, elma­gá­nyo­so­dás­ban, és véde­le­mért hozzá for­dul, szinte a pan­te­iz­mu­sig kitá­rul­kozó fel­ol­va­dás­sal:

Te aranynap az éjszakában,
őrizd s ra­gyogd át a hegyet,
s létünk előtti fény varázsa
a moz­du­lásra kész kezet.
                                   (95)

Jelenti a természet azt az örök kör­for­gást, ami nem­csak a növé­nyek­ben megy vég­be, hanem a fo­lya­ma­tos gene­rá­ció­vál­tás­sal az embe­ri­ség­ben is . A nem­ze­dé­kek egy­mást vál­tása Konczek szem­lé­le­té­ben külö­nös egy­be­ol­va­dás is: a rokon voná­sok ismét­lő­dése teszi egyen­lővé nagy­anyót uno­ká­já­val, az egyik leg­szebb, korai ver­sé­ben, az Alsótó utcá-ban:

az anyókák csodálkoznak, amikor az ő kislánykorukat
mondják el nekik az unokák,
akik akkor még nem éltek,de azért min­dig beszélnek,
mert hoz­zá­juk is sokat beszélnek.
Lám, így foly­tatja egy­más­ban mind a sa­ját sorsát,
így léte­zik egy­más fölött egy több­szö­rös szintű Magyar­or­szág –

írja meg Konczek az időhármasság térré épü­lé­sét is. És nem ő vol­na, ha egy negye­dik szint épü­lé­sét ne kiál­taná ki jókedv­ében:

Jó lenne, ha minden ablakán kilógna három-négy gyerek.
                                                         (kiem. Sz. E., 43)

A legkülönösebb, legmelegebb kap­cso­latba akkor kerül a ter­mé­szet­tel, ha benne szü­leit leli fel, az imént látott tér-idő hár­mas­ság átélé­sé­vel. A költő áll a föl­dön, és tud­ja, hogy szü­lei­vel érint­ke­zik álta­la: „ez itt az édes­apám, ez itt az édes­anyám, / és én belő­lük való vagyok, / én itt ez a föld, én itt ez a víz, / én itt a le­vegő vagyok.” (110)

A nagy vers – Gondoltam – hely­zet­dal: a költő kép­ze­let­ben szü­lei sír­já­hoz igyek­szik. A vers hosszabb, mele­gebb, fáj­dal­ma­sabb részét any­já­hoz intézi a köl­tő:

Te voltál az a fiatalasszony, aki mene­kült a sár­isza­pos réten,
mögötted meleg húst, vért, agyat, cson­tot köve­telt, ugatott
és vij­jo­gott a háború.

ott van­nak lábnyomaid,
fölemelkedik a fű,
átadod helyed az utá­nad jövőknek,
s te belé­hát­rálsz, beléiszonyodsz
a lélek­te­lenné váló agyagba,
ahonnan vissza­né­zel ránk.
                               (114)

Egy mozdulat is felidézhet egy embert: így látja újra kép­ze­let­ben a költő édes­ap­ját. És meg­ren­dülve éli át, hogy a fel­idé­zett moz­du­la­tot a sa­ját gesz­tusa hívta elő:

Jól esik emlékeznem apámra,
amint ősi szer­tar­tá­sok éled­nek moz­du­la­tai­ban, egy­sze­rűen leüti az ásót,
vagy a sap­ká­ját keresi zsör­tö­lőd­ve. Én is így keresem.

Egyszóval, szinte ő let­tem. Bir­tokba vett…

De hát volt, van néha így is.
Amikor befűtve lobog a katlan,
vagy a tör­delt, szá­raz vessző­től piros
a kis­kály­ha, és megcsillapodik az esz­ten­dők kör­for­gása a gyökerekben.
                                                                             (kiem. Sz. E., 144)

Az apa-fiú váltás belesimul az esz­ten­dők ter­mé­szeti kör­for­gá­sá­ba.

Az egyik legkedvesebb baráttól, köl­tő­társ­tól is azért könnyebb a bú­csú­ja, mert úgy érzi: meg­ta­lálja őt a ter­mé­szet­ben. Utassy József­nek az egész világ­min­den­sé­get átölelő pan­te­iz­mu­sát jól mutatja egész köl­té­sze­te: saját ter­mé­szet­mi­to­ló­giát ala­kí­tott ki, így a ter­mé­szet Konczek szá­mára távol­lét­ében is meg­je­le­níti az elhunyt bará­tot.

…és akkora felhők szállnak a szokolyai rét fölött,
hogy belé­jük taka­róz­hat az őrült április,
s olyan Utassy Jós­ka-han­gu­lat van, mint maga az élet.

Hát ki halt meg? Ki merészel
meghalni itt?
Nem leszünk mi soha szo­mo­rú­ak, Dzsó, örökké viríts!
Akár a ta­va­szi virág­zás, akár a kökény­vi­rá­gon habzó méhek.
                                                                                (146)

Aki ennyire csak a természet­ben van ott­hon, aki ennyire cso­dálja élő és élet­te­len össze­te­vői­nek min­den meg­nyil­vá­nu­lá­sát, hallja hang­ja­it, látja szí­ne­it-fé­nye­it, az rend­kí­vül közel kerül az imp­resszi­o­niz­mus­hoz. Nem mon­da­nám ezt neo-impresszionizmusnak, mert – bár Renoir képé­hez méltó ver­set tud írni (147), attól ő még modern köl­tő, akit a ter­mé­szet cso­dá­lata vezet imp­resszi­o­nista esz­kö­zök­höz. Ver­sei­ben tom­bol­nak a szí­nek, madár­zaj­tól szél­sü­ví­té­sig, a féle­lem nyü­szí­té­séig min­dent látunk és hal­lunk – Konczek egy érzé­keinkre ható fogalmi vilá­got épí­tett fel.Színkirályok-szonettciklus (a szo­net­tet rend­ha­gyó módon hosszú sorok­ban, rím­te­le­nül, szabadversként, csak a sza­kasz­be­osz­tást meg­tartva írja): a szí­nek ébresz­té­se, élet­ben tar­tása és meg­őr­zése egy-egy szub­jek­tív viszo­nyu­lás­sal („sze­ret­lek, sár­ga”), s úgy is beszél ehhez a szín­hez, mint egy sze­rel­mes­hez: „Be­le­ölel­ném tit­ka­imba mél­tó­sá­go­dat, / és bir­to­kol­ná­lak, ne fogyj el sza­vaim közül, / miként a fog­ha­tat­la­nok, az olva­dé­konnyá váló fogalmak”.( 150)

A Szürke egy szép, terjedel­mes, imp­resszi­o­nis­ták­hoz illő szi­nesz­té­ziát kap: „Őt szó­lí­tom első­nek. A szí­nek pom­pás kirá­lyai közt a száraz szürkét. / A ló szí­né­hez hason­lít. Mert ilyen árnya­la­tai csak annak / a meg­rez­dülő bőr­nek, hul­lám­moz­gás­nak van­nak, ami­kor / dalokká fogan­nak a hang­ta­lan­ság fölött úszó álom-mé­nek, tes­te­sen és büszkén.” (148)

Vannak szép metonímiái is ebben az imp­resszi­o­nista cik­lus­ban: „Bör­zsö­nyös erdő ősz rőt­jébe szőt­ten” – mondja a köz­nyelvi „őszies Bör­zsöny rőt­je” helyett. (151)

Természet, erotika, szerelem

Ha Konczek a természet körfor­gá­sá­ban gene­rá­ciók ölel­ke­zé­sét, egy­másba örök­lő­dé­sét lát­ja, hogyne pezs­dí­tené érzé­keit min­den, ami rügyet pat­tant, bim­bót bont, ter­mést érlel és álla­tot sza­po­rít? A nyár hatá­ro­zott pillanatá-ban pon­to­san fogal­maz: „A lát­vány alatt moc­can az erő, / tet­ten érhe­tő, / mi szó­la­lat­lan még, de mély (…) Ten­ni­va­ló­im­hoz lélek is kerül. (…) Min­den­esetre gaz­da­gon lobog a fű…” (10) Az Árnyék-ciklusban kimu­tat­ható volt, hogy épít a mitologizáló-lélekelemző isko­lák ered­mé­nyei­re, segít­sé­gük­kel magya­rázza a ter­mé­szet műkö­dé­sét. Arról azon­ban még nem esett szó, hogy önnön tes­té­nek fér­fivá éré­sét is az inter­na­ci­o­ná­lis ero­ti­kus virág­szim­bo­lika képei­vel mutatja be. Kedé­lye, han­gu­la­ta, szó­kin­cse is a Fairy Spring-et idézi (annak har­ma­dik sze­mé­lyű elbe­szé­lé­sé­vel szem­ben első sze­mély­ben szól): „ vagyok én / egé­szen kis­fiú, / s pa­tyo­lat kis pöcsöm / átme­leg­szik, / kicsi tökeim átme­leg­sze­nek, / rózsá­san bozsognak, / mint sötét­vö­rös / pün­kösdi két rózsa, / illa­to­san zsi­bon­ga­nak. / Kinyíló bim­bóm, / kicsi bim­bóm, / én pün­kösdi bim­bócs­kám, / feléd csussza­nó, / for­du­ló, jaj, éjem, / oldá­som, / valóm, / éjem, / kéjem, / édes tár­há­zam.” (21) S az egyik leg­szebb, leg­meg­le­pőbb kép: „Jaj, magasba döfölt / orgo­na­fürt a vágyam!” (160) Min­dig gaz­dag nyel­ve, szó­kin­cse ezek­ben a le­írá­sok­ban a leg­pom­pá­sabb. Saját bim­bózó érzé­ki­sé­gé­nek kiára­dá­sát figyeli meg a ter­mé­szet­ben – a jó ter­més elő­se­gí­té­sére az ana­ló­giás mágia ere­jét is ezért vet­ték igénybe – „mag / a mély­ben, / búza, búza, / búza – (…) viszel engem, / bújsz föld alá, (…) mag­za­tos vará­zsom, / én jó, jó halá­lom, / búza, búza, / búza …” A bú­za­mag a föld­ben – Perszephoné idő­zése Hadész biro­dal­má­ban – ezért mondja „jó halál­nak” a költő (22). A földbe vetett mag búzát terem, a költő éle­tet hor­dozó magja gyer­me­ket: itt is meg­te­remti a ge­ne­rá­ciós örök kör­for­gást: „Ki­sebb fiammá lép­jem át / éle­te­met (…) Kisebb fiam, / ágam­nak fia…” (23) Fon­tos neki a gene­rá­ciók követ­ke­zé­se, ezért egyre pon­to­sab­ban fogal­mazza meg:

hiszen szótlan szenvedéllyel
akartuk, tép­tük egy­mást,

s azt teremtjük újjá,
aki majd ugyan­így cselekedhet,
s azon fog érle­lődni ő is
belső pezsdülések
és forró köve­te­lé­sek után
                                      (39)

A Perszephoné-magot magából a földre fel­bo­csátó – azaz meg­szülő - isten­anya így beszéli el teherbe esé­sét (a szö­veg erő­sen roko­nít­ható még a sumer-ak­kád ter­mé­keny­ségi rítu­sok ero­ti­kus köl­té­sze­té­vel és ezen keresz­tül ismét Weöres köl­té­sze­té­vel):

Magamra húzlak, nyögdösődve-lökve,
akaszd belém, szé­pen rombolj-temess,
ekéd ünne­pét, hús­vét, te, a hús vét­sé­ge, üdve,
szántóvetőm légy, s évi mindenes.

Magvető vagy, erős vagy, nagy garral
áraszd az éle­tet, békén haladjál,
és töltsd be örök asszo­nyi éhségem…
                                                (24)

A szerelmi szimbolika másik terré­numa a víz, a halak – külö­nö­sebb magya­rá­zat nem kell hoz­zá, hogy a vízbe eresz­tett hal - kép­ben a víz a női, a hal a férfi prin­cí­pium:

Igen jó, hogy a beléd merülő idegháló
eleresztette a nehéz halat,
amit egy másik szerelemből
mentettem át, s mely..

a tiéd lett, te fájdalom-szemű.
                                      (38)

Rokon képi megjelenítéssel: „De én vagyok az is, aki a hú­sodba köl­tö­zött.” (40)

Izgatóan erotikus verseiben egyszerre szól­nak az Innin nászénekei, az Énekek Éneke, a magyar virágénekek és Balassi sze­relmi lírá­ja, szim­bó­lu­mait is ebből a közös világ­kincs­ből merí­tet­te:

Csípőid nehéz lakatja milyen engedelmes.
Zárj magadba engem. Akár­hová húz,
súlyos arcom von­zó­dik kezedhez.
Földbe nem így vágy­nak a vasak.
Bálványfej hull így vas­vi­rág nagy szirmaiba.
                                                         (102)

Eddigi szerelmi költészetének – és ez már mély sze­re­lem, nem­csak ero­tika – bete­tő­zése a Hallgass rám, szerelem című vers – jó iro­da­lom­tör­té­neti ter­mi­nus híján – litá­niá­nak neve­zem (miként pl. Weöres Salve reginá-ját). Vál­ta­kozó hosszú­sá­gú, sza­bad sorok­ban; a hosszú­vers­nek nem a Nagy László–Juhász Ferenc féle roko­nait fogal­mazza újra, inkább Füst Milán vagy az ame­ri­kai hosszú­vers (Whitman, Ginsberg, Gregory Corso) foly­ta­tá­sa­ként szü­let­tek, de eltér tőlük az into­ná­ció­nak a korábbi szim­bo­li­kát tovább szé­pítő impe­ra­tí­vu­szai­ban. Az első meg­szó­lí­tást a szerelem kap­ja:

Szerelem, remegő májusi fa,
minket takarj el, ujja­id­dal simo­gass, a vi­rág­bögy ágakkal.
Iramló tör­té­né­sed­del ki vagy te, élénk szí­nek gyors ván­do­ra?

(A szinesztéziára hajló, erős színű kép jel­zi, hogy ismét belép­tünk a pan­te­iz­mus vilá­gá­ba.) Majd a máso­dik vers­szak­tól a meg­szó­lí­tott máso­dik sze­mé­lyű meg­szó­lí­tást az abszt­rakt érze­lem meg­tes­te­sü­lé­se, a sze­re­tett nő kapja meg:

Mélyhegedű vagy te,
aki a szó­la­lást kívánja?
Jaj, ha egye­dül maradsz –
Ugye, a dal is te vagy?
Ugye, a já­ték is te vagy?

s a további megszólítások már vég­képp a sze­re­tett nőhöz szól­nak. (96) A sze­re­lem vég­te­len hatalma ben­nük tes­te­sül meg: „s nincs meg nél­kü­lünk a vég­te­len határ.” „Min­dent mi taní­tunk meg beszél­ni.” A vers – a világ­iro­da­lom­ban is ritka – bol­dog szerelmesversek közé tar­to­zik, maga­san repül, mint azok a szár­nyak, ame­lyek a fényt viszik:

fény hussan, mint a szárnyak,
ez a tavasz majd min­ket idáig eldadog.
                                            (96–99)

Konczek számára a szerelem nagyobb, fon­to­sabb érték, mint az élet:

Tarkóját a tenyerem alá takarom.
Szívemen fek­te­tem sokáig.
Hogy élünk is, az semmiség.
                                         (159)

A mindent betöltő szerelemmel sze­re­tett asszony halála a vég­le­tes egy­sze­rű­sé­get hozza meg a költő szá­má­ra. Rövid, meg­ál­la­pító mon­da­tok, rövid, egy mon­dat – egy sor szer­ke­zet­ben:

Arcod ablakban,
keretbe zárva,
nem jutok hozzád,
feltettek téged az idő falára,
arcom elsápad,
vacognak a rózsák.
                                    (104)

A Kegyelet kis ciklus min­den darabja egy-egy rög a „Volt asszony sír­já­ba”, rövid, fel­zak­la­tó, önos­to­rozó ver­sek.

„a tüdőd két kelyhes virág”,
mondtam,
s most hom­lo­ko­mat verem a küszöbbe
de jól van, isten, jól van…
                                                (84)

S az az érzés, hogy a társ nél­kül maradt közös ott­hon ide­genné válik, min­denki szá­mára isme­rős, aki hasonló tra­gé­dián ment keresz­tül.

én meghaltam itt, e nyirkos könyvlapok,
a vályog­szagú ház, az elér­he­tet­len bol­dog­ságra kimé­re­tett pár légköbméter
idegen ott­ho­nom konk­rét­sá­ga, elgon­dol­kod­tató létállapot
                                                                             (91)

A barátokhoz szóló versek intimi­tá­sa, a sze­re­tet­tel meg­raj­zolt miniportrék is a költő szét­su­gárzó érze­lem­vi­lá­gá­nak bizo­nyí­té­kai (Birtalanhoz: A ró­zsa­bo­tos barát, 133; Gyimesihez: Száraz borok­ról és egyéb mámorokról, 134)

Antaiosz megtér Gaiához

A városi léttől megundorodó, emlé­kei­től a lét foly­ta­tá­sá­hoz szük­sé­ges felej­tés sza­bad­sá­gára vágyó költő vissza­idézi gyer­mek­ko­rát, moc­ca­nat­lan kapasz­ko­dá­sait a világ­ban, és bol­dog­sá­gá­nak igazi tala­ját vissza­ke­res­vén, haza­ta­lál szü­lő­föld­jé­re. Magyarnándorban szü­le­tett, a to­vábbi élet­hez is az erőt Magyarnándor adja. A vissza­köl­tö­zés elha­tá­ro­zá­sát és betel­je­sí­té­sét elő­ször vers­ben írja meg, a Hazai napok mini­a­tú­rái­ban. Bol­dog­sága kez­det­ben határ­ta­lan: „Fog­ha­tat­lan az én ked­vem, mint a nap­fény” - fel­leli régi bará­ta­it, a szí­ne­ket, az illa­to­kat, de min­den­ben van valami vész­jós­ló: „nem béke van itt, / hanem a kény­szer önvígasztaló nyu­gal­ma”, „a bor víz­re, az ebéd kenyérre szerényedett”, „foly­ton kisza­kad a hábo­rú, / emléke sokáig vér­zik” ; „Le­het, hogy jó volna madárrá vál­toz­nom, / és csap­kod­nom két szárnnyal, köz­ben fél szem­mel san­dí­ta­nom / fel az égre, csak nem fog­lalta el tán / valami a Jó­is­ten helyét?” (194–195)

A változás oly szembetűnő, hogy Konczek, csa­ló­dá­sát leküzd­ve, elha­tá­roz­za, hogy szo­ci­og­rá­fiát ír, Jó napot, Magyarnándor! címen, hogy a mű­faj köve­tel­mé­nyei­nek meg­fe­le­lően meg­tartsa objek­ti­vi­tá­sát, lep­lezze elfo­gult­sá­gát. Volt emberi kap­cso­la­tai­nak jó részét viszont­lát­ja, a tájat, a le­ve­gőt vissza­kap­ja, ám szo­ci­og­ra­fi­kus szi­gor­ral közli a talált, meg­vál­to­zott ténye­ket, amik a vi­szont­lá­tás öröme elle­nére elke­se­rí­tik. Egy sta­tisz­ti­kai adat 2006-ból: a falu 1200 lako­sá­ból abban az évben 6 újszü­lött és 12 halott volt. A funk­ciók is meg­vál­toz­tak: „A magyarnándori vas­út­ál­lo­más épü­lete – ki van adva lakás­nak!” (212) S a hiá­nyok, a leépü­lé­sek: „A háború előtt több mint két­száz külön­böző híd és hidacska veze­tett át a szlo­vák terü­let­re, ma szá­mot­te­vően csak három.” Az okot, saj­nos, ért­jük. De még vilá­go­sabbá válik a követ­kező köz­lés­ből: „A falu a ké­szü­lő, a magya­ro­kat sújtó szlo­vák nyelv­tör­vényt nem érti, fej­csó­válva fogad­ja.” (213) A falu lakói azt is mesé­lik neki, hogy „1994-ben vol­tak nem­zet­közi vásá­rok a mű­ve­lő­dési ott­hon­ban, amit most átépí­te­nek, [pe­dig] sok cég jött el, Szlo­vá­kiá­ból is vol­tak. Az üzlet­kö­té­sek­ből szár­mazó bevé­tel­ből jár­dát és vilá­gí­tást fej­lesz­tet­tek. Az nagy ese­mény volt, több éven át.

– És most?

– Most ilyen nincsen.

Semmit se itt csinálunk.” A költő kér­dez: „Mi az, ami jobb lett, vagy rosszabb tíz év alatt?

– Jobb itt semmi se lett.” (211)

A hiányok sorra kibuknak: tehén nincs, liba sincs. (198–199)

Volt Magyarnándorban valaha paraszt­egye­tem is, öt év alatt úgy száz­öt­ve­nen végez­ték el, kap­tak köz­hasznú isme­re­te­ket. Az egye­tem meg­szűnt. „El­térő poli­ti­kai rend­sze­rek is tud­ták akti­vi­zálni a né­pet, de most?” (214) Ahogy foko­zó­dik a bizony­ta­lan­ság, veszély­ben a lét, a val­lás sze­repe egyre nő, a val­lá­so­sak több­sége kato­li­kus. Ha más­hon­nan nem, hát az atyá­tól lehet erköl­csöt tanul­ni. „… egy az Isten. Mind­ün­ké. Kime­rít­he­tet­len az Úr kegyel­me. Annak, aki fele­lős­sé­get érez a népé­ért, annak tud­nia kell, hogy sok­fé­lé­ből vagyunk össze­té­ve. (…) Nem a rom­bo­lást kell mutat­ni, hanem hogy más embe­rek is a jót cse­le­ked­hes­sék szí­vük­ben-lel­kük­ben.” (218)

A költő a széles merítésű szemle után így sum­máz:

„Ne legyek keserű? A rendszer­vál­tás igazi vesz­te­sei a gye­re­kek. (…) A Ma­gyar Ház­tar­tási Panel sze­rint a hazai fél­mil­lió roma a leg­sze­gé­nyebb.” (220)

A szülőföldjére, szülőanyjához, Gaiához haza­tán­tor­gott Antaiosz új élmé­nyei miatt ismét öklöt lát a tér­ké­pen, szü­lő­fa­luja föld­jén. Ismét hada­koz­nia kell. Népé­ért, föld­jé­ért. Aho­gyan egy­szer idéz­te: „A nép­pel tűzön, vízen át!” Nem áll ő per­ben Petőfi prog­ram­já­val. Csak más­kép­pen akarja meg­va­ló­sí­ta­ni. Írni akar: sze­mé­lye­sen, kül­de­té­se­sen, népé­ért harag­vón. Azt írtam: Konczek modern köl­tő. A ma­gyar iro­da­lom­tu­do­mány szán­dé­ko­san kör­vo­na­la­zat­lan, agnosz­ti­kus állás­pontja sze­rint – éppen ezek miatt: sze­mé­lyes­ség, kül­de­té­ses­ség, a népért való meg­szó­la­lás – kor­sze­rűt­len, elavult. Bízom ben­ne, hogy egy meg­újí­tott tudo­má­nyos – és való­ban tudo­má­nyos, nem csak kivált­sá­gos­ok­nak szóló her­me­ti­kus – szem­lé­let­ben elis­me­rik kor­sze­rű­sé­gét, fel­is­me­rik köl­té­sze­té­nek hatá­sos, fel­rázó ere­jét.

(Konczek József: Vogul szigorlat, Napút Kiadó, 2011.)