Bácsi István

Mormota

(Részlet)

…zivatarfelhők torlódtak a horizonton, távolról tompa mennydörgés robaj­lott, vasár­nap volt, vala­hol messze, az ország hatá­rain túl koráb­ban sosem tapasz­talt erejű had­se­re­gek feszül­tek egy­más­nak, már javá­ban dúlt a vi­lág­há­bo­rú, Oktáviusz tes­tes demi­zsont állí­tott a kerti lugas hűvö­sé­ben álló kőasz­tal­ra, három öblös poha­rat rakott ki, elő­hívta apá­nyivá ser­dült két nagy­fi­át, Xer­xészt és Küroszt, magá­val szem­ben leül­tette őket, a min­dig egy­más­sal ver­sen­gő, csíny­te­vésre min­dig kész ele­ven fiúk szót­la­nul, ünne­pé­lyes arc­cal ültek az asz­tal­hoz, vára­ko­zóan tekin­tet­tek apjuk­ra, érez­ték, hogy most ezen az utolsó itt­hon töl­tött nap­ju­kon valami életre szó­lóan fon­to­sat akar velük közöl­ni, most, hogy már mind­ket­ten meg­kap­ták a behí­vó­ju­kat, hol­nap haj­nal­ban elutaz­nak, beso­roz­zák és a ki­kép­zés után min­den bizonnyal vala­me­lyik frontra vezény­lik őket, most elő­ször érez­ték meg az éle­tük­ben hama­ro­san bekö­vet­kező gyö­ke­res for­du­lat tel­jes súlyát, feszült figye­lem­mel vára­koz­tak, Oktáviusz töl­tött a poha­rak­ba, elő­vette a selmeci pipá­ját és az asz­talra fek­tette az ott heverő ezüst ciga­ret­ta­tárca mel­lé, fel­vette a ciga­ret­ta­tár­cát, meg­kí­nálta a fi­a­it, ezután min­den figyel­mé­vel a pipája felé for­dult, a pi­pa­fej­ből a hamut kiürí­tette a ha­mu­gyűjtő lemez­sze­len­cé­be, a pipát csiz­mája szá­rá­hoz vere­get­te, majd kifúj­ta, utána komó­tos moz­du­la­tok­kal levette a szá­rat, for­gat­ta, néze­gette a csi­bu­kot, a pi­pa­tisz­tí­tó­val akku­rá­tu­san, hossza­san tisz­to­gat­ta, fiaim!, mondta ünne­pé­lyes han­gon, miköz­ben min­den figyel­mét a pipa­szárra for­dí­tot­ta, ismét ala­po­san meg­ko­torta a tisz­tí­tó­szál­lal, majd a szá­rat a csiz­ma­szár­hoz ütö­get­te, aztán a szá­já­hoz emelte és több­ször is kifúj­ta, tekin­te­tét egy pil­la­natra a ko­moly arc­cal csend­ben vára­kozó fiaira vetet­te, akik elgon­dol­kodva for­gat­ták ujjaik között még meg­gyúj­tat­lan ciga­ret­tái­kat, mahol­nap fér­fivá értek, mond­ta, és megint a csiz­ma­szá­rá­hoz ütö­gette a pi­pa­szá­rat, majd óva­to­san, nagy figye­lem­mel a fej­hez illesz­tet­te, bele­fújt, több­ször is meg­szív­ta, ellen­őrizte a sze­le­lést, kell, hogy tud­ja­tok, megint meg­állt a mon­dan­dó­já­ban, letette a pi­pát, kell, hogy tud­ja­tok dol­go­kat, ismé­telte meg las­san, elhall­ga­tott, egy per­cig für­készve vizs­gálta a fia­it, aztán fel­vette a po­ha­rát, fenékig!, mond­ta, koc­cin­tot­tak és ittak, az apa újra meg­töl­tötte a poha­ra­kat, kezébe vette a pi­pá­ját, a dohány­zacs­kó­ból fel­csip­pen­tett egy adag virginiát és kör­kö­rös moz­du­la­tok­kal a pi­pa­fejbe mor­zsolta a dohányt az ujjai közül, a tö­mő­fá­val lenyom­kod­ta, olyan dol­go­kat, ismét fel­csip­pen­tette a dohányt és a pi­pába szórta majd meg­töm­köd­te, amit csak férfi korá­ban tud meg az ember fia, elké­szült a pipa­tö­més­sel, a hü­velyk­uj­já­val hossza­san vizs­gál­gatta a dohány sűrű­sé­gét, ellen­tét­ben a kü­lön­féle mar­hák­kal, foly­tat­ta, majd megint szü­ne­tet tar­tott, a dohány sűrű volt, ezért kézbe vette a pi­pa­szur­ká­lót, ala­po­san fel­la­zí­totta a dohányt, majd a hü­velyk­jé­vel újra­töm­köd­te, amik úgy szü­let­nek, hogy tud­nak dol­go­kat, kiol­dotta a dohány­zacs­kót, egy csi­pet­nyi virginiát szórt még a do­hány tete­jé­re, bekö­tötte a dohány­zacs­kót, ujjal meg­nyom­kodta a do­hányt a pipá­ban, megint vizs­gálta a töl­tés sűrű­sé­gét, elé­ge­det­ten cset­tin­tett, ajkai­val meg­ned­ve­sí­tette a szo­pó­kát, majd a szá­jába dug­ta, mert a külön­féle mar­há­kat egyi­ket se tanítja az apja, mégis tud­ja, mit kell ten­nie, kezébe vette a gyu­fát, meg­gyúj­tot­ta, és a lán­got Xer­xész, majd Kürosz elé tar­tot­ta, nem úgy, mint az ember fia, nézett jelen­tő­ség­tel­je­sen a fi­ai­ra, aki az apjá­tól tanulja meg az ilyen dol­got, újabb gyu­fát gyúj­tott, kissé elfor­dí­totta a pipát, a láng­gal las­san körö­zött a pipa­fej­nél, köz­ben meg-meg­szívta a csi­bu­kot, a dohány füs­töl­ni, majd izzani kez­dett, Oktáviusz egy hosszút szí­vott, a füs­töt meg­for­gat­ta, ízlel­gette a szá­já­ban, majd az orrán kien­ged­te, engem is az apám taní­tott ki, a ti nagy­apá­tok, őt meg az ő ap­ja, bele­szí­vott a pipá­já­ba, elgon­dol­kodva for­gatta a szá­já­ban a füs­töt, aztán beszéd köz­ben engedte ki, és majd ti is a ti fiai­to­kat, nem úgy, mint az okta­lan állat, fel­emelte a poha­rát, meg­vár­ta, míg a fiúk is, aztán koc­cin­tot­tak és kiit­ták a bort, újra töl­tött, mert lát­tá­tok a kü­lön­féle mar­hát, Oktáviusz eddig méla­bús tekin­tete meg­élén­kült, szeme csil­logni kez­dett, amint magá­tól tud­ja, hogyan kell csi­nál­ni, megint nagyot szí­vott a pipá­já­ba, ezút­tal letü­dőzte a füs­töt, hang­ját fel­emel­te, és elnyúj­tott, éneklő han­gon sza­valva folytatta…