Peti Zsombor

Álom

Régi, 20. század eleji vasútállo­más. Sze­cessziós stí­lu­sú, 1910 körül. A nap az arcodba süt. Vala­mi­ért fut­nod kell. Át a sí­ne­ken a lehető leg­gyor­sab­ban. Jön egy vonat, bízol ben­ne, hogy átérsz előt­te. Vadász­kürt har­sog, dob­per­gést hord a szél. Túl­ol­dalt, az olaj­fol­tos föld pecsé­tes túl­ol­da­lán hatal­mas fűz­fák, ágai­kat tán­col­tatja a szél. Át kell jut­ni. A vo­nat egyre köze­le­dik, de átérsz előtte a váltó felett. Ami ezután átkap­csol. Megint futni kell. Mintha maga a moz­dony mon­da­ná; És ha a leg­szélső pályára megyek? Vajon átérsz előt­tem? Hir­te­len meg­állsz, négy lépést lépsz hát­ra. A vo­nat elro­bog az orrod előtt.

*

Próbálsz a lehető legfájdalommentesebben, a leg­las­sab­ban hoz­zá­csúszni az ütkö­zők­höz. Mintha egy előre meg­raj­zolt, egye­nes pályán síel­nél. TE vagy a moz­dony. Végül han­gos csö­röm­pö­lés­sel ütődsz hoz­zá.

*

21. század. Napjaink. Az ég soha nem volt még ilyen gyö­nyö­rűen mély­kék. Egy mun­kás­sal együtt cipelsz vala­mi­lyen vöd­röt a sí­nek között, aki folya­ma­to­san beszél. Nem érted min­den sza­vát, nem is fon­tos. Egy szűk helyre kell bemen­ned, egy nagyon szűk ajtón keresz­tül, hogy kihozz onnan vala­mit, amire szük­sé­ge­tek van a mun­ká­hoz. Bepré­se­led maga­dat. Az épü­let régi…, 20. szá­zad ele­ji. Sze­cessziós stí­lu­sú. Kifelé a vál­lad leüti az akkor már amúgy is omla­dozó vako­la­tot. A mun­kás oda nyújtja a kezét. Kihúz és rád néz, majd meg­kér­di: „Apád nem mond­ta, hogy válassz valami szak­mát?”

*

Margit-sziget. 20. század eleje. 1920 körül. Vilá­gos öltöny­ben sétálsz egy nővel. A kor magyar embe­ré­hez hason­lóan nem vagy túl­sá­go­san bol­dog. Rápil­lan­tasz a Du­ná­ra. A par­ton egy tizen­éves forma gye­rek dobálja a kavi­csot a fo­lyó­ba. Olyan isme­rős neked...és mintha meg­hal­lotta vol­na, a legény rád néz a part­ról. Elkezd fel­felé sétál­ni, feléd. Oda for­dulsz a nőhöz; Ha meg­bo­csát. Oda állsz a kö­lyök elé. És hir­te­len min­den beug­rik, mit akar neked mon­da­ni. És rög­tön aka­rod szid­ni, üvöl­teni akarsz. Aztán átha­sít egy nagyon erős, szinte kés­pen­ge­éles gon­do­lat az agya­don: „Ez egy Karin­thy­-no­vel­la. Talál­ko­zás egy fia­tal­em­ber­rel.” A nő köz­ben oda­jött mögém, meg­fogja a vál­la­mat; Ébredj fel!

*

Budapest. „Otthon.” (A II. számú ott­hon) 21. szá­zad, 2013.02.20., 7:14.

Kinyitod a szemed. Zihálsz. A sze­meid még úgy működ­nek, mint ha sűrű füst venne körül, állan­dóan dör­zsölni kell, hogy nor­má­li­san láss. Kéne egy kávé. Nem. Inkább dup­la.