Andor Csaba

Teofilia

XI.

A Hold már magasan járt az égen, ami­kor Teofil leült a tisz­tás szé­lén a fa alá. A forró nap­palt hűvös éj követ­te; észak felől meg-meg­újuló erő­vel szél­lö­ké­sek kapasz­kod­tak a fák­ba, s mintha csak ked­vü­ket lel­ték volna a csu­pasz ágak haj­lít­ga­tá­sá­ban, benn az erdő mélyén hosszan elidőz­tek, s mire fel­ocsúd­tak vol­na, már ere­jü­ket veszt­ve, alél­tan pihen­tek a fák tövé­ben. A ned­ves avart itt-ott még föl­ka­var­ták, s mie­lőtt vég­leg bele­te­met­kez­tek volna az elszá­radt gally- és levél­tör­me­lék­be, még meg­fi­gyel­het­ték egy pil­la­natra az újon­nan érkező lég­ör­vé­nyek és a fák szűnni nem akaró vias­ko­dá­sát.

Ám a tisztás fája körül a levegő meg se rez­zent, s oly mély csend ölelte át az ága­kat, hogy a tá­voli szél­zú­gás hangja éppen csak meg­érint­hette a fa koro­ná­ját; mara­dandó jelet azon­ban nem vés­he­tett belé. Mert bár a han­gok itt is, ott is meg­ost­ro­mol­ták már a tisz­tást, erő­fe­szí­tésük épp­oly hiá­ba­való volt, mint mikor egy gyer­mek puha gra­fit­ce­ru­zá­ját – tes­té­nek tel­jes súlyá­val ráne­he­zedve – az ablak­üveg­hez nyom­ja.

A fa alatt ülő délkelet felé for­dí­totta tekin­te­tét. Fent­ről, a busz­meg­ál­ló­tól kes­keny ösvény veze­tett nyíl­egye­ne­sen a völgy közepe felé, de a völgy­től még jókora távol­ság válasz­totta el a meg­vi­lá­gí­tott sávot, amely – mintha csak egy hatal­mas kéz nyúlt volna ecset­jé­vel az égből alá – egyre hosszabb és hosszabb lett. Az ezüstút végén egy ötéves lány sétált kézen fogva a nagy­ap­já­val. Teofil már a száj­moz­gá­su­kat is látni vél­te, az első hang azon­ban még­sem onnan érke­zett, ahon­nan vár­ta.

–  Íme, a fiam fia – mondta a Hold, s az ösvényt meg­hosszab­bí­tot­ta, hogy ismét a sé­tá­lók nyo­mába érjen.

–  Tudom – felelte fentről egy csil­lag. – De a mel­lette lép­kedő lány ki lehet?

–  Őt már nem ismerem – mondta a Hold.

A csillag, mint aki indulni készül, meg­rez­zent az égen. – Hová igye­kez­nek?

–  Talán még ők sem tudják. – A Hold eltű­nő­dött, s egy fel­hő, mely gyor­san tova­tűnt közte és a Föld között, néhány másod­percre redők­kel borí­totta hom­lo­kát. – Júlia itt marad, apjá­nak apja…

–  Tehát mégis ismered a lányt! – mondta a csil­lag.

–  Nem – mondta a Hold –, őt már nem isme­rem, csak meg­ne­vez­tem.

A sétálók egészen közel jártak már a völgy­höz, hang azon­ban még most sem érke­zett tőlük; kéz a kéz­ben szót­la­nul halad­tak tovább. Teofil elő­vette a ska­tu­lyát, és a hét­pettyes kati­cát a te­nye­rére tet­te. A bo­gár előbb kör­be­járta a tenye­rét, majd gyor­san fel­ka­pasz­ko­dott kinyúj­tott muta­tó­uj­já­nak a he­gyé­re, egy kes­keny rés jelent meg a hátán, amely várat­la­nul szé­lesre tárult, és a kö­vet­kező pil­la­nat­ban elrö­pült a völgy felé.

–  Valaki figyel minket! – mondta a csil­lag.

–  Senki sem figyel – mondta a Hold. – Csak a figyelő figyel­mét lát­ha­tod. Az, aki figyelni fog majd, még meg sem szü­le­tett.

–  Olyan messze vagyok?

–  Több mint tizenhét fényévre távo­lod­tál el tőlem – felelte a Hold.

–  Emlékszem – mondta a csil­lag –, már a kez­det kez­de­tén elvál­tak útja­ink.

–  Azóta várlak – folytatta a Hold. – S a vágy, hogy mel­let­ted legyek, most újra lát­tatja velem, amit te onnan felül­ről lát­hatsz.

–  Akkor hát épp itt az ideje, hogy egy percre vissza­tér­jek.

A csillagok megmozdultak az égen, s fény­ből szőtt lét­ra­fok­ok­kal a Hold­hoz vezet­ték egy lefelé lép­kedő lány útját. Csak­ha­mar két Hol­dat látott Teofil az égen egy­más mel­lett.

–  Valamit tennünk kellene – mondta egyi­kük –, hiszen mind­járt az út végére érnek.

–  Már meg is tettem – mondta a má­sik, és elta­karta az arcát.

A hegyoldalban lefelé baktatók a völgy pere­mé­hez értek. Teofil csak most vette ész­re, hogy a kis­lány egy jókora dobó­koc­kát szo­ron­gat a bal kezé­ben.

–  Most dobd fel te! – mondta, s egy suta moz­du­lat­tal bele­tette a koc­kát a nagy­apja kezé­be. – Dobd fel az égig!

A férfi megforgatta a kezében a koc­kát, és hat lap­ját sorra a két Hold felé for­dí­tot­ta. – Dob­jak egy hatost?

–  Már megint hatos! – méltatlanko­dott a lány­ka, és szá­já­nak széle lefelé gör­bült. – Hatost min­denki tud dob­ni.

–  Hát akkor mit dobjak?

–  Valami szépet.

–  Jó, megpróbálom. – A férfi a ma­gasba hají­totta a koc­kát. De a lány már tovább­in­dult fent­ről a Föld felé, s mi­köz­ben jobb kezé­vel az egyik lét­ra­fokba kapasz­ko­dott, bal kéz­zel elkapta a koc­kát. Ő is meg­for­gat­ta, s mie­lőtt foly­tatta volna útját, tovább­dobta a Hold­nak.

–  Nagyon magasra dobtad – mondta a kis­lány, és úgy érez­te, hogy örökre elve­szí­tette a koc­kát.

–  Ha nem dobom elég magasra, akkor min­dig a ha­tos olda­lára esik – mondta a fér­fi.

A Hold felnevetett az égen, és elej­tette a koc­kát.

–  Mégis csak visszajön! – mondta a kis­lány, és futni kez­dett az égből alá­zu­hanó kocka felé. A kocka a földre hup­pant, de addigra már a szám­lap­ját a gyer­mek elta­karta Teofil szeme elől. – Hur­rá! – kiál­tott fel a kis­lány, és örö­mé­ben a magasba ugrott.

A férfi egy pillantást vetett a koc­ká­ra. – Most men­nem kell – mond­ta, s mire a gyer­mek fel­ocsú­dott, már egy lány kar­já­ban találta magát.

–  Ki ez a néni? – kérdezte ijed­ten.

–  Apám anyja – mondta a fér­fi. – Vele kell len­ned, amíg vissza nem térek.

–  És a kockám?

–  Később majd hazavisszük – nyug­tatta meg a fér­fi. – De előbb még apám anyja elvisz téged ked­ve­sé­hez, a Hold­hoz. Ne félj, onnan fent­ről majd engem is lát­hatsz.

A férfi elindult a völgy közepe felé, s most Teofil egy pil­la­natra meg­lát­hatta a kocka hete­dik olda­lát. Majd a völgy köze­pén egy szo­bor emel­ke­dett ki a föld­ből, körötte házak, utcák, terek jelen­tek meg sor­ra, s mire ismét a koc­kát kereste volna a hir­te­len bené­pe­sült völgy­ben, addigra a vá­ros már fel­épült a szeme előtt.

Férfiak és nők, öregek és fiatalok rohan­tak az utcák­ra; abla­kot, ajtót, kaput tár­va-nyitva hagy­tak maguk után. A há­zi­asszonyok abba­hagy­ták teen­dői­ket a kony­hák­ban, köté­nyü­ket egy gyors moz­du­lat­tal leol­dot­ták, s úgy hají­tot­ták a sarok­ba, mint akik ezzel örökre meg­sza­ba­dul­tak vala­mi­féle teher­től, s már futot­tak is lefelé a lép­cső­kön, egye­ne­sen a tér felé. Mások a va­csora mel­lől kel­tek fel, mintha várat­la­nul és egyidőben valami fon­tos teendő jutott volna az eszük­be, vala­mi, amire eddig még soha­sem gon­dol­tak, és ami éppen most nem tűr halasz­tást. A szín­há­zak­ban fél­be­ma­rad­tak az elő­adá­sok, a szí­né­szek még szer­tar­tá­so­san meg­ha­jol­tak, de a tap­sot már meg sem várva elve­gyül­tek a közön­ség közé, hogy ők is mie­lőbb ott legye­nek a té­ren. A há­zak las­san elcsen­de­sed­tek, a város utcái pedig meg­tel­tek azo­nos irányba igyekvő embe­rek­kel. A la­kó­szo­bák nyu­gal­mát és nyug­ta­lan­sá­gát ki-ki magá­val vitte útra­va­ló­ként; csak itt-ott lehe­tett hal­lani egy-egy rádió hang­ját, ame­lyet a tu­laj­do­nosa a nagy siet­ség­ben elfe­lej­tett kikap­csol­ni. Anyák indul­tak útnak, kar­ju­kon félig már alvó gyer­me­kek­kel, öre­ge­ket tol­tak toló­ko­csik­ban, sie­tő­sen. Bör­tö­nök és elme­gyógy­in­té­ze­tek cel­lái nyíl­tak meg, krip­ták fedő­lap­jai moz­dul­tak el a he­lyük­ről a teme­tők­ben. Őrök és fog­lyok, élők és hol­tak igye­kez­tek a tér felé.

Kora őszi szél kapaszkodott női haj­fo­nat­ok­ba, mint­egy sie­tésre ösz­tö­kélve a kés­le­ke­dő­ket, s akár egy hatal­mas kéz, amely szét­te­rül a város fölött, idő­ről időre leeresz­ke­dett, bele­túrt a gon­do­san fésült fri­zu­rák­ba, hogy aztán a por­ban meg­hem­per­ge­tett fale­ve­le­ket kité­pett sző­ke, barna és ősz haj­szá­lak­kal össze­ke­ver­je, és a sebtiben össze­tá­kolt for­mát­lan hal­mo­kat végig­gör­getve az uta­kon, jelezze az irányt azok­nak, akik nem néz­tek se jobb­ra, se bal­ra, csak a föld­re, egye­ne­sen maguk elé. A té­ren, ahol egyenlő erő­vel vias­kod­tak egy­más­sal a va­la­mennyi égtáj felől érkező szél­lö­ké­sek, s így aztán hiába pró­bál­tak egy­má­son min­den áron átha­tol­ni, a város­nak ama pont­ján, ahol a túl korán érke­zők tisz­tes távol­ból figyel­ték az ele­mek tom­bo­lá­sát: hatal­mas for­gó­szél kere­ke­dett, s akár egy szö­kő­kút, magá­val raga­dott min­den útjába kerülő tár­gyat: kala­pot, ken­dőt, sálat és eser­nyőt, s a le­ve­gőbe kap­kodó kezek­kel mit sem törőd­ve, az össze­gyűlt levél­gör­ge­teg­gel együtt a magasba emel­te, az ég felé. Néhá­nyan már-már attól tar­tot­tak, hogy az egyre erő­södő szél­lö­ké­sek végül még őket is maguk­kal ragad­ják, de leg­alábbis pőrére vet­kőz­te­tik a vá­ra­ko­zó­kat (a hir­te­len útirányt vál­toz­tató szél, mie­lőtt mere­de­ken föl­felé tört vol­na, előbb még belo­pa­ko­dott a kabá­tok, szok­nyák, puló­ve­rek alá, s itt-ott már lesza­kí­tott gom­bok is röp­köd­tek a le­ve­gő­ben), de aztán oly várat­la­nul abba­ma­radt a szo­kat­lan ter­mé­szeti jelen­ség, hogy a szom­szé­dos park fáin tanyá­zó, távoli utakra készü­lődő mada­rak hang­ját is tisz­tán lehe­tett volna hal­la­ni, ha a fel­hők fölé emel­kedő orkán csi­tuló zaját egy­sze­ri­ben nem váltja fel az egy­be­gyűl­tek kar­ne­váli zsi­bon­gá­sa.

S hogy a távolabbról érkezők se téved­hes­se­nek el, utolsó jel­ként egy hul­ló­csil­lag indult útnak az égen; akik a téren áll­tak, úgy lát­ták, mintha egye­ne­sen felé­jük tar­ta­na, néhány másod­percre meg is szűnt a zsi­bon­gás, hogy átadja a helyét a hir­te­len beállt csendbe hasító női siko­lyok­nak, majd épp oly várat­la­nul, mint ahogy útnak indult, el is tűnt, vala­hol a látó­ha­tár déli pere­mén.

Majd megteltek az utcák messze föld­ről érkező ván­do­rok­kal. Inkább csak a bő­rük szí­ne, arc­vo­ná­saik s az öltö­ze­tük külön­böz­tette meg őket a téren már jó ideje vára­ko­zók­tól, de ők is olyan maga­biz­to­san men­tek a tér felé, mintha nap mint nap erre köz­le­ked­tek vol­na. Sosem látott épü­le­tek és fák mel­lett halad­tak el közö­nyö­sen, tekin­te­tük­kel egy­más arcát für­kész­ték, s ha meg­ta­lál­ták, akit keres­tek, nyom­ban elin­dul­tak felé. Így aztán a sorok és az osz­lo­pok las­san­ként kicse­ré­lőd­tek, s mire a fő­út­vo­nal­hoz ért a menet, már nem vol­tak sem sorok, sem osz­lo­pok, ki-ki maga­vá­lasz­totta szom­szé­dai­val haladt tovább.

Egy maláj csoport félrehúzódva figye­li, ahogy a mu­zul­má­nok átvág­nak a téren, s a csil­la­gos égbolt szá­mukra oly szo­kat­lan elren­de­ző­dé­sét folya­ma­to­san figye­lem­mel kísér­ve, némi habo­zás után egy fa alatt tele­ped­nek le, szem­közt Mek­ká­val. Mögöt­tük Lenin és Tzara; ők még nem talál­ják a he­lyü­ket. Igaz, nem is nagyon kere­sik, inkább egy­hely­ben topo­rog­nak, s egy réges-rég leját­szott sakk­parti vég­já­té­kát vitat­ják. Annak ide­jén dön­tet­len­ben egyez­tek meg; most mind­ket­ten elé­ge­det­le­nek, s a foly­ta­tás esé­lyeit latol­gat­ják. A zü­richi kávé­ház törzs­ven­dé­gei ide is elkí­sér­ték őket, és figyel­me­sen hall­gat­ják vitá­ju­kat.

–  Erősebb voltam – mondja Lenin.

–  De a gyalogok! – mondja Tzara. – Az elő­re­tolt ket­tős gya­lo­gok! A tisz­tek­ről nem is szól­va! Sakk­fi­gu­rák ilyen csúf elren­de­zé­sét még soha­sem lát­tam.

–  Mit számít az! – mondja Lenin. – Akár­hol áll­tak is a táb­lán, nem áll­hat­tak volna sehol másutt.

–  De a B3–A2 ütéssel legalább az egyik gya­lo­got fel lehe­tett volna sza­ba­dí­ta­ni!

–  A gyalogok? Ugyan – legyint Lenin. – Azok a gya­lo­gok sem­mi­kép­pen sem jut­hat­tak volna el az utolsó mező­ig. A1-en állt a futód, kimoz­dít­ha­tat­la­nul. Egyéb­ként is, én már jóval a vég­já­ték előtt letet­tem arról, hogy a gya­lo­gok­kal nyer­jek. Oly­kor jól jön­nek, néha a leg­vá­rat­la­nabb pil­la­na­tok­ban, de ha egy­mást aka­dá­lyoz­zák az elő­re­ha­la­dás­ban, az se szá­mít. Ott kel­lett áll­ni­uk, ahol áll­tak.

–  De hát miért? – kérdezi Tzara.

–  Hiszen ön is tudja – mondja Lenin. – Mert más­kü­lön­ben veszí­tet­tem vol­na.

–  Lehetséges – mondja Tzara –, bár ezen az áron aligha győz­he­tett vol­na.

–  Erősebb voltam – ismétli Lenin.

–  Szebb voltam – válaszolja Tzara.

A vita éppen holtpontra jut, ami­kor a hát­tér­ből, szinte ész­re­vét­le­nül Dosaku mes­ter közé­jük lép. – Talán segít­he­tek – mond­ja. – Ha len­né­nek olyan szí­ve­sek, és elme­sél­nék az urak a sakk­já­ték sza­bá­lya­it, akkor két­ség­kí­vül meg­könnyí­te­nék a dol­go­mat.

Lenin és Tzara megütközve néznek Dosaku mes­ter­re, tekin­te­tük egy cin­kos mosoly kísé­re­té­ben össze­vil­lan. De Dosaku mes­ter nem viszo­nozza pil­lan­tá­su­kat. Olyan öreg, hogy neki már nem kell mások arcát lát­nia ahhoz, hogy pon­to­san tud­ja, ki mire gon­dol.

–  Ha nem, hát nem – mondja. – Vég­tére is az erő és a szép­ség egye­te­mes­sé­gé­hez mér­ten az egyes játé­kok sza­bá­lyai nem is olyan fon­to­sak. Tekint­sék úgy, hogy egy öreg ember bete­ges kíván­csi­sá­gá­ról volt szó csu­pán. Engem már oly­kor a leg­je­len­ték­te­le­nebb rész­le­tek is érde­kel­nek. Nem tudom, fel­tűnt-e önök­nek, hogy jóval az őszi nap­éj­egyen­lő­ség után vagyunk. Miért ünne­pel ez a nép éppen most? S ha ilyen­kor ősszel kés­nek, vajon tavasszal inkább előbbre hoz­zák az ünne­pei­ket a nap­éj­egyen­lő­ség elé?

–  De hiszen tavasz van! – kiáltja egy hang a há­tuk mögött.

A mester hátrafordul, közben elmo­so­lyo­dik, majd a mö­göt­tük álló férfi sze­mébe néz. – A nyom­dász­nak vol­ta­kép­pen igaza van – mond­ja. – Oly mind­egy, hogy éppen itt, ahol most állunk, tavasz van-e vagy ősz. Az ő ha­zá­já­ban tör­té­ne­te­sen tavasz van. És higgyék el, uraim – for­dul ismét Lenin és Tzara felé –, a sakk­já­ték sza­bá­lyai­nak még ennyi jelen­tő­sé­gük sincs.

Dosaku mester bal karját Lenin, jobb kar­ját Tzara kar­jába fűzi, s mi­köz­ben ket­te­jükre támasz­kodva vezeti őket, hossza­san mesélni kezd.

A tér, mintha gumiból lenne, rugal­ma­san és kor­lát­la­nul befo­gadja az újon­nan érke­ző­ket. Most az északi olda­lon meg­je­le­nik Ézsa­iás pró­féta Nan-csüan kísé­re­té­ben. Egy pil­la­natra meg­áll­nak, a pró­féta meg­for­dul, az ellen­kező irányba mutat a kezé­vel, és vala­mit kitar­tóan magya­ráz. Nan-csüan nem szól sem­mit csak dél felé for­dul és szét­tárja a kar­ját. Ézsa­iás vissza­for­dul, dühö­sen legyint, mint aki­nek min­den mind­egy. Úgy lát­szik, kez­dik érteni egy­mást.

–  Ha valóban senki sem figyelt volna rád – mondja Nan-csüan –, akkor most iri­gyel­né­lek. Én egész éle­tem­ben másra sem töre­ked­tem, per­sze ered­mény­te­le­nül. Attól tar­tok, hogy ilyen kivált­ság még pró­fé­ták­nak sem ada­tik meg.

–  Nekem megadatott – mondja Ézsai­ás.

–  Valóban? Szerintem túlságosan ború­san látod a dol­go­kat. Leg­alábbis egy bizo­nyos szem­szög­ből néz­ve. És per­sze túl­sá­go­san derű­sen az én szem­szö­gem­ből néz­ve. Ti, nyu­ga­ti­ak, még nem jutot­ta­tok túl a halá­lon.

–  Túljutottunk, csak éppen más irány­ban.

–  Te is tudod, hogy nem erről van szó. Mind­egy, hogy mer­re­fe­lé.

–  Valóban mindegy? – kérdezi Ézsai­ás.

Nan-csüan eltűnődik, és a tér észak­ke­leti felén álló bronz­szob­rot figye­li, mintha tőle várna fele­le­tet, aztán – szinte ész­re­vét­le­nül – a szob­rot körül­ál­lókra sik­lik át a te­kin­te­te. Narancs­szí­nű, szo­kat­la­nul lenge öltö­ze­tét – amely a kör­nye­ze­té­től: fák­tól, épü­le­tek­től, embe­rek­től szem­be­szö­kően éle­sen elha­tá­rolja – kissé összébb fogja a nyaka körül, de simára borot­vált fejét semmi sem védi, s a hű­vös szel­lők oly kedv­telve buk­dá­csol­nak át tar kopo­nyá­ján, hogy az északi táj zord ter­mé­szeti erői­nek játé­kát már-már a csont­jai­ban érez­né, ha vala­mi­féle tit­kos erő nem állná biz­tos retesz­ként útját a tes­tét ost­romló fáj­da­lom­nak. „Ér­de­kes – gon­dol­ja, ahogy a mezí­te­len pró­fé­tára néz –, Ézsa­iás úgy lát­szik soha­sem fázik.

–  Igazad van – mondja –, egyálta­lán nem mind­egy. Egy­for­mán élünk, és külön­bö­ző­kép­pen halunk meg. Azt hiszem ez az, ami elvá­laszt min­ket egy­más­tól.

–  Helyben vagyunk – mondja Ézsai­ás.

Nan-csüan megáll. A próféta értet­le­nül for­dul vissza, de egy pil­la­nat múlva már mind­ket­ten ugyan­arra gon­dol­nak. Hiá­ba: könnyebb elru­gasz­kodni a sza­vak meg­szo­kott jelen­té­sé­től, mint­sem vissza­térni a hoz­zá­juk. „Mi­lyen kár, hogy nincs itt Csao-csou – gon­dolja Nan-csüan. – Vajon most hol lehet? Bizo­nyára vala­hol a té­ren – nyug­tatja meg magát –, talán éppen a pró­féta tanít­vá­nyai­val vitat­ko­zik. Őt per­sze az efféle szob­rok nem érdek­lik. Elméje ugyan borot­va­éles, ámbár ő maga érzé­ket­len, süket és vak, mint álta­lá­ban a leg­jobb tanít­vá­nyok. Ugyan mi keres­ni­va­lója lenne itt, a szo­bor előtt? Nan-csüan foly­tatja a fél­be­sza­kadt beszél­ge­tést:

–  Azt már látom, hogy te látod, hogy látom. De azt még nem látom, hogy te is azt látod, amit én látok.

–  Ha kételkedsz bennem, úgy engem iga­zolsz – feleli Ézsai­ás, miköz­ben ő is tüze­te­seb­ben szem­ügyre veszi a szo­bor körül álló­kat. „Két­ség­kí­vül le akar­ják dön­teni a szob­rot – gon­dolja –, de azért a ma­guk mód­ján ők is csak bál­vány­imá­dók. Bizo­nyára mási­kat állí­ta­nak majd helyet­te.

–  Másról van szó – mondja Nan-csüan. – S ha te kétel­ke­dés­ről beszélsz, akkor én azt mon­da­nám, hogy csa­lód­tam.

–  Miért?

–  Rossz kérdés ugyan, de válaszol­ha­tok rá. Az imént elpa­na­szol­tad, hogy senki sem figyelt rád. Pedig hát a ha­lá­lod óta vol­tak néhá­nyan, ezt nem tagad­ha­tod.

–  Nem is tagadom. De úgy látom, két külön­böző dolog­ról beszé­lünk.

–  Addig legalább van miről beszél­nünk – mondja Nan-csüan. – Mert én már attól tar­tot­tam, hogy te csak a je­len­ben hiszel, s ez még nekem is csa­ló­dást oko­zott vol­na.

Most a próféta gondolkodik el. „Kü­lö­nös – gon­dolja –, Nan-csüanból csu­pán két dolog hiány­zik: a szen­ve­dély és a kí­ván­csi­ság. Per­sze, ha szóvá ten­ném, ő bi­zo­nyára azt mon­da­ná, hogy a kettő ugyan­az, majd szó nél­kül magamra hagy­na, távo­zá­sá­val jelez­ve, hogy sza­vai­mat épp az ő cse­le­ke­dete teszi e pil­la­nat­ban igaz­zá. Mert két­ség­kí­vül ezt ten­né, talán csak azért, hogy ne kell­jen kimon­da­nia: »ha nem len­nék kíván­csi, nem sze­gőd­tem volna társadul«. Ha pedig a gon­do­la­tai­mat ismer­né, most köz­be­szól­na, hogy e két dolog már nem ugyan­az.

–  Értem – mondja Ézsaiás –, igazad van. Épp csak a kül­de­té­sem­ről feled­kez­tél meg.

–  „Tedd érzéketlenné e nép szí­vét, süketté a fü­lét és kösd be a sze­mét. Ez volt a kül­de­té­sed, ha jól emlék­szem. Külön­ben is, te ajánl­koz­tál.

–  Másként képzeltem el – mondja Ézsai­ás.

–  Népek sorsát jósoltad meg, de a sa­já­to­dé­ról nem volt tudo­má­sod. Ezt még csak értem. De azt már vég­képp nem értem, ki helyett kép­zel­ted más­ként?

Ézsaiás most Nan-csüan szemébe néz, és szo­kat­lan dolog tör­té­nik vele: alig ész­re­ve­he­tően ugyan, de elmo­so­lyo­dik, miköz­ben vála­szol:

–  Jó kérdés ugyan, mégsem válaszol­ha­tok rá. – Aztán, még min­dig derű­sen hoz­zá­te­szi: – Milyen kár, hogy nem ért­jük egy­mást!

Egyikük sem veszi még észre, de e pil­la­nat­ban nem messze tőlük fel­tű­nik Csao-csou. „Végre meg­ér­tet­ték egy­mást – gon­dol­ja, és ő is elmo­so­lyo­dik, ami­kor meg­hallja a mes­ter vála­szát:

–  Ha értenénk egymást, akkor nem beszél­get­nénk.

A tér délkeleti sarkában egy baju­szos ember tűnik fel fekete reve­ren­dá­ban, egy fia­tal férfi kísé­re­té­ben. A nyom­dász, amint meg­látja őket, magukra hagyja Lenint, Tzarát és Dosaku mes­tert, és elin­dul az újon­nan érke­zők felé.

–  Végre megérkezett az ünnepelt is! – kiáltja gúnyo­san a pap­nö­ven­dék felé, s ahogy a hangja betölti a te­ret, a körü­löt­tük állók Sztá­lin és kísé­rője felé for­dul­nak egy pil­la­nat­ra. Fur­csállva nézik a két jöve­vényt, de mert semmi érde­ke­set nem lát­nak raj­tuk, csak­ha­mar elfor­dul­nak tőlük, és kisebb cso­por­tok­ban foly­tat­ják a fél­be­sza­kadt beszél­ge­tést.

–  Ki ez az ember? – kérdezi Sztá­lin.

A nyomdász közben melléjük ér, s egy moz­du­lat­tal csendre intve őket vála­szol:

–  Oly mindegy, ki vagyok. De amint lát­ja, még ebben a fur­csa mas­ka­rá­ban is messzi­ről fel­is­mer­tem önt. A töb­biek viszont… – mutat körbe a kezé­vel.

–  Később majd ők is felismernek – mondja Sztá­lin.

–  A halottak talán igen – feleli a nyom­dász –, de az élők…

–  Találkoztunk már valahol? – pró­bál­ko­zik Sztá­lin egy újabb kér­dés­sel. A nyom­dász fel­ne­vet. – Hiszen ez őrült! – mondja Sztá­lin, és köze­lebb húzó­dik kísé­rő­jé­hez.

–  Nem hiszem – mondja útitársa. – Inkább csak külö­nös­nek tartja a kér­dést. Nagyon harag­szik önre, s most arra gon­dol, hogy egy ilyen talál­ko­zást vala­me­lyikük biz­to­san nem élt volna túl.

–  Nem értem – mondja Sztálin, miköz­ben leve­szi a re­ve­ren­dát és a földre dob­ja. Most díszes kato­nai egyen­ru­há­ban áll a té­ren, és szinte magán kívül kia­bál: – Höhnel! Tele­ki!

Hárman is kiválnak a forgatag­ból, és elin­dul­nak Sztá­lin felé.

–  Nicsak, admirális úr, ön itt?

–  Elkísértem őket – mutat Höhnel admi­rá­lis Höhnel had­nagyra és Teleki Samu­ra.

–  Akkor hát – fordul Sztálin a nyom­dász felé – jól nézze meg ezt a két embert!

–  Tudom – mondja a nyomdász –, azt akarja mon­da­ni, hogy ők még önnél is nagyobb gaz­em­be­rek vol­tak, nem­de?

–  Pontosan. És tudja-e, hogy miért?

–  El tudom képzelni, hogy mit gon­dol erről – mondja a nyom­dász.

–  Önnek legalább volt valami kon­cep­ció­ja, ugye? Míg ők ket­ten azért öltek meg embe­re­ket, hogy fel­fe­dez­ze­nek egy vul­kánt, egy tavat, meg más effé­lét.

–  Látom, kezdjük érteni egymást – mondja Sztá­lin.

–  Téved. Mi ketten sohasem érthet­jük meg egy­mást. Dok­tor úr! – kiáltja a nyom­dász.

–  Látod? – mutat Arkhimédesz Sztálinék felé. – Épp­így mi sem ért­het­jük meg egy­mást.

–  Ugyan – mondja Hannibál –, ez egy dilet­táns had­ve­zér. Én soha nem vol­tam annyira elbi­za­ko­dott, mint ő. Hiszen emlé­kez­hetsz még rá! Ami­kor Szirakúzát meg­tá­mad­ták a ró­mai­ak, én már mélyen bent jár­tam Itá­liá­ban. Ele­inte nem értet­tem, hogy mi tör­tén­he­tett. Emberi szá­mí­tás sze­rint nem tart­ha­tott volna tovább néhány nap­nál Szirakúza ost­ro­ma. De aztán tel­tek-múl­tak a hetek, sőt a hó­na­pok is. És köz­ben én is tudo­mást sze­rez­tem róla, hogy gya­kor­la­ti­lag egy ember védi a várost a ró­mai­ak­kal szem­ben. Nem volt nehéz meg­tud­nom, hiszen a róma­iak már ki is adták a pa­ran­csot, hogy Arkhimédeszt élve kell elfog­ni. Tudo­má­nyod­nak gyor­san híre ment.

–  Tudomány? – mondja Arkhimédesz, és egy gúnyos fin­tor jele­nik meg az arcán. – Annak soha­sem ment híre. A tu­do­mány nem olyan lát­vá­nyos, mint egy harci gépe­zet. És nem is cir­ku­szi pro­duk­ció. A ró­mai­a­kat csak ilyes­mik érde­kel­ték, mint ahogy téged is.

–  Csak görögökkel ne kezdjen az ember! – mondja Han­ni­bál kese­rű­en. – Mind egy­for­mák vagy­tok. Pedig bizo­nyos érte­lem­ben te is had­ve­zér vol­tál, még­sem ért­jük meg egy­mást.

–  Te annak születtél – mondja Arkhimédesz –, engem a szük­ség tett azzá. Külön­ben is, érde­keink ellen­té­te­sek vol­tak.

–  Ellentét? – kérdezi Hannibál cso­dál­koz­va. – Hiszen én el akar­tam fog­lalni Rómát! Te pedig meg akar­tad védeni Szirakúzát Rómá­val szem­ben. Hol itt az ellen­tét?

–  Látod, épp ez az, amiért nem ért­het­jük meg egy­mást. Te nem látsz különb­sé­get a kettő között.

–  Makacs, önfejű öregember vagy – mondja Han­ni­bál bosszú­san. – A kö­ve­tei­met sorra elza­var­tad, ahe­lyett, hogy meg­ta­ní­tot­tad volna őket a harci gépek készí­té­sé­re. Aztán Hierónhoz küld­tem köve­te­ket. Azt hit­tem, hogy egy ural­ko­dó­val még­is­csak job­ban szót értek. De te meg­győz­ted őt arról, hogy veszé­lyes dolog velem szö­vet­kez­nie. Inkább fel­ál­doz­tad Szirakúzát! A feje tete­jére állí­tot­tad a tör­té­nel­met!

–  Ebben sem értünk egyet – mondja Arkhimédesz. – A tör­té­ne­lem inkább akkor állt volna a feje tete­jé­re, ha mi ket­ten össze­fo­gunk.

–  Doktor úr! – kiáltja ismét a nyom­dász. Mengele tör utat magá­nak a tömeg­ben. – Sze­ret­ném, ha meg­is­mer­ked­né­nek egy­más­sal az urak. Nem tudom, önök­nél mi a szo­kás, nálunk hasonló hely­zet­ben a halott­nak illik bemu­tatni az élőt. Nos, Sztá­lin úr, bemu­ta­tom önnek dok­tor Mengelét. Szin­tén nagy kísér­le­tező volt. Remé­lem, nem fog­nak unat­kozni – mond­ja, majd hátat for­dít nekik, és a szo­bor felé indul.

–  Ezt kikérem magamnak! – mondja Sztá­lin. – Az én kísér­le­teim tár­sa­dalmi jel­le­gűek vol­tak.

A nyomdász visszafordul egy pilla­natra Sztá­lin felé. – Mit tegyünk? – tárja szét a kar­ját –, túl­sá­go­san kicsi ez a Föld. Min­den kísér­le­te­ző­nek nem jut­hat belőle egy egész biro­da­lom.

Arkhimédesz a távozó nyomdászt nézi, majd ész­re­ve­szi a szo­bor előtt álló Ézsai­ást, s a me­zí­te­len pró­féta lát­tán előbb meg­bor­zong, aztán elmo­so­lyo­dik. Han­ni­bál még min­dig fon­tol­gat­ja, hogy mit vála­szol­jon.

–  Azt hiszem, nincs igazad – mondja végül. – Vagy leg­alábbis csak fele rész­ben van iga­zad. Mert ahogy elné­zem, a tör­té­ne­lem így is a feje tete­jére állt.

–  Ebben talán van némi igazság – mondja Arkhimédesz. – De azért nem kevés időt hagy­tunk nekik.

–  Időt? – csodálkozik Hannibál.

–  Igen. Mert ha mi ketten szövet­ke­zünk, akkor a tör­té­ne­lem már rég véget ért vol­na. Kér­dezd csak meg Hérónt, ha nem hiszed. Az imént, ahogy a főút­vo­na­lon jöt­tünk, elmond­ta, hogy a gőz­gépét egy harci gépbe akarta beépí­te­ni. Ő is ugyan­olyan bosszús volt, akár­csak te. Fele­lős­ségre vont, hogy miért nem hagy­tam hátra leírást a gépe­ze­teim­ről. Így aztán az ő gőz­gépe épp­úgy fele­désbe merült, mint az én gépe­ze­te­im. Azért ez érde­kes: min­denki bolond­nak néz, kivált­képp azok, akik a leg­na­gyobb elis­me­rés hang­ján szól­nak rólam.

Egy újabb szélroham olyan erővel söpör végig a té­ren, hogy a szo­bor egy pil­la­natra meg­re­meg, s a kö­rü­lötte állók üdv­ri­val­gás­ban tör­nek ki. Sztá­lin hát­rébb húzó­dik, s most köz­vet­le­nül kísé­rője előtt áll, ami­kor ismét meg­je­le­nik a nyom­dász. – Min­denki eljött? – kér­de­zi.

–  Magad mondád – feleli Sztálin kísé­rő­je.

A kiáltozásokat feszült csend váltja fel, s egy másod­perc múlva hatal­mas robaj köve­ti. Sztá­lin vissza­for­dul, de a szob­rot az első pil­la­nat­ban rossz helyen kere­si: már csak két csizma áll vele szem­ben, s egy üre­sen kongó bronz­fej gör­dül egye­ne­sen felé.

Lenin jelenik meg mellette. – Valami oko­sat kel­lene kita­lálni – mond­ja. – Vagy lehet­sé­ges, hogy a nagy szó­nok­nak épp most nem jut eszébe sem­mi?

Sztálin gyűlölködő pillantással méri végig Lenint, s hang­já­ban lep­le­zet­len gúnnyal mond­ja: – Önnek csak Dan­ton sza­vait ismé­tel­het­ném.

–  És a többieknek? – mutat körbe Lenin a kezé­vel.

Sztálin még egyszer végigméri Lenint, ezút­tal azon­ban inkább meg­ve­tő­en, és az üre­ges szo­bor­fej felé mutat a ke­zé­vel: – Tölt­sé­tek meg ben­zin­nel! – kiált­ja. – Égjen a láng­eszű!

Arkhimédesz és Hannibál hátrébb húzó­dott már, majd sorra követ­ték őket a töb­biek is, s mire a szo­bor­fej lán­gok­ban állt, addigra ismét for­gó­szél kere­ke­dett. Az örvénylő levegő ezút­tal felül­ről érke­zett, mintha a ko­ráb­ban távozó orkán tért volna vissza kanyar­gós útja végez­té­vel az égből, s akár egy lát­ha­tat­lan, gyor­san táguló kor­don, ame­lyen nem lehet átha­tol­ni, úgy szo­rí­tott ki min­den embert a tér­ről, vissza a fő­út­vo­nal felé, utá­nuk gör­getve az égő szo­bor­fe­jet.

A ledöntött szobor eltűnt, majd háza­kat, utcá­kat, tere­ket nyelt el a föld, s mire Teofil fel­ocsú­dott, csak a kis­lányt és a fér­fit látta a város helyén, amint a völgy köze­pén egy­más felé futot­tak, s ha­ju­kat össze­kó­colta a szél, aztán ismét az égre nézett, lát­ta, ahogy a két Hold egyike gyor­san távo­lodva vissza­tér ere­deti helyé­re, s már csak egy pis­lá­koló csil­lag­nak lát­szik, miköz­ben oda­lent a völgy­ben ket­ten indul­nak vissza az úton a do­bó­kocka felé.