Kósa Sándor

Mexikói anzix

(2002. február–március)
35.

Útközben (Zacatecas-Guadalajara) Sötét­ben ébre­dek arra, hogy a szú­nyog­háló vas­tag­ságú takaró alatt, ez elég szo­kat­lan jelen­ség a tró­pu­so­kon, fázom. A nyi­tott égbolt miatt nagy a ki­su­gár­zás, ehhez járul a magasság,és már kész is a ma­gya­rá­zat, de ez akkor sem tet­szik nekem. Fel­ve­szem a hosszúujjú inget és kime­gyek a sö­tét udvar­ra, felette a moz­du­lat­lan csil­la­gok (más a csil­lag­kép!), a kocsi sötét árnya előt­tem. A tá­vol­ban a por­tás­fül­ké­ben már ég a lám­pa. Elfog az útiláz, de még előbb össze kell pakol­nom és reg­ge­lizni is. Az eddi­gi, több­nyire kon­zek­ven­sen dél­ke­let-észak­nyu­gat irányt most föl­váltja az észak-dé­li. Dél­nek tar­tok tehát, addig, míg el nem fogy a szá­raz­föld. Zacatecas még alszik, alig van kocsi az utcá­kon. Ráta­lá­lok a helyes útra, bekap­cso­lom a fű­tést (most elő­ször és utol­jára) nap­fel­kel­té­ig. A tér­kép egye­nes, de hegyek­kel szab­dalt sza­kaszt mutat, Guadalajara nagy­já­ból három­száz kilo­mé­terre van és ezer méter­rel lej­jebb, az 1500 méte­res „örök tavasz” zóná­ban. De oda is kell még érnem, Mexi­kó­ban min­den út egy kihí­vás. Kivi­lá­go­so­dik, sze­ret­nék gyor­sí­ta­ni, de itt nem lehet, mert rájö­vök, hogy ez tulaj­don­kép­pen egy mel­lék­út, és olyan az álla­pota is. Hosszú, kes­keny és egye­nes sza­ka­szok után, hir­te­len elfor­dul az út, aztán újabb hosszú és egye­nes rész követ­ke­zik. A ka­nya­rok­ban lefu­tok az útról, hal­lom ahogy pat­tog a kavics a ke­re­kek alatt. Nem eről­te­tem a gyors­haj­tást, bekap­cso­lom a rá­di­ót. Fél­úton az út hir­te­len szik­lák közé ér és kanya­rogni kezd, las­sí­tok, jól teszem, mert egé­szen várat­la­nul balra egy több száz méte­res, füg­gő­le­ges sza­ka­dék nyí­lik meg. Nincs kor­lát sehol, csak száz méte­ren­ként régi, föld­be­ásott, és fehérre meszelt kilo­mé­ter­kö­vek. A Grand Canyon Mexi­kói vál­to­zata tárul elém, nem aka­rok hinni a sze­mem­nek. Nem érzem a dol­got veszé­lyes­nek, nem is az, ha nem köze­lí­tek a perem­hez, viszont ha most szem­be­jönne egy kami­on, az meleg hely­ze­tet terem­te­ne. De itt nem jár­nak nagy testű teher­szál­lí­tók, még sze­mély­au­tók se nagyon. A ka­nyon pár kilo­mé­ter után kiszé­le­se­dik, a szem­közti oldala eltá­vo­lo­dik tőlem, fan­tasz­ti­kus szik­la­alak­za­to­kat látok, és közöt­tük egy újabb sza­ka­dék nyí­lik, és tűnik el a távol­ban. Előt­tem az úton bolt­ív­sze­rűen fölém maga­so­dik a szik­la, a perem elkes­ke­nye­dik, és egy kanyar után véget ér a szur­do­kos, sza­ka­dé­kok­kal teli út. A nap most már maga­san áll, hosszan lefelé eresz­kedő rész követ­ke­zik, az út mel­lett meg­je­len­nek az elma­rad­ha­tat­lan kak­tu­szok, és a távol­ban fel­tű­nik Mexikó egyik leg­jel­leg­ze­te­sebb gyar­mati nagy­vá­ro­sa, Guadalajara.