P. Szabó Mária

Király születik

6. A gyász

Még ragyogóan sütött a nap, ami­kor a teme­tési menet haza­in­dult. Erzsé­bet asszony is lóhá­ton. A gyö­nyörű mén két olda­lán halotti lepel­ként omlott le fekete atlasz­ru­há­ja. Kábán ülte meg a lo­vat, esze sehol nem járt, réve­te­gen bámult a nap­fény­től szik­rázó tájon elő­re. Két olda­lán fiai, mögötte Horog­szegi Szi­lágyi Mihály és népes udvar­tar­tá­sa. Még nem esz­mélt fel, még tompa volt a fáj­da­lom, de nem vára­tott magára soká­ig, hamar eljött az éjsza­ka, ami­kor szo­bá­já­ban egye­dül bezár­kózva haját tép­te, imá­ját mor­mol­ta. A füs­tös háló falait csak az égen ragyogó csil­la­gok vilá­gí­tot­ták, ők őriz­ték a nagy­asszony fáj­dal­mas imái­nak jaj­ve­szé­ke­lé­sét. Nem hall­hatta sen­ki, ahogy könnyeit sem lát­hat­ta, csak vöröslő sze­mei árul­ták el reg­ge­len­te, az éjsza­kák vad bánat­or­giái nem kerül­ték el őt. Hiába a ne­mesi vér, a szív, a fáj­da­lom nem válo­ga­tott.

–  Miatyánk, ki vagy a mennyek­ben, segítsd további utun­kat. Segítsd két fiam bol­do­gu­lá­sát, hatal­muk meg­őr­zé­sét, apjuk emlé­ké­nek tovább fénye­sí­té­sét. Nem élek más­nak csak nekik, Lász­ló­nak és Mátyás­nak, és egy emlék­nek. Emlé­ke­zem János ölelő kar­jai­ra, meleg tekin­te­té­re, puha simo­ga­tá­sá­ra, fénylő neve­té­sére – min­den este sokáig folyatta így imáit az asszony. Kevés idő marad­ha­tott a pihe­nés­re, az úton tovább kel­lett men­ni. A te­me­tés utáni nap dél­előtt­jén hívatta fia­it.

–  Anyám, fáradtnak látszol – mondta Lász­ló, ki szin­tén nagyon sápadt volt, és véko­nyo­dott is az elmúlt pár nap­ban.

–  Nehezen vagyok, fiam, de most már beszél­nünk kell. Sok a do­log, nem vár­ha­tunk tovább – nézett sze­re­tet­tel nagyob­bik fiá­ra.

Ekkor lépett be Mátyás. Rajta semmi nem lát­szott, komoly, szinte átható tekin­tet­tel nézte a töb­bie­ket. Meg­szok­ták már, de most mégis fur­csa volt, mintha kívül rekesz­tené magát a közös bána­ton. Komo­lyan nézett any­já­ra.

–  Igen, anyám, beszélnünk kell! – olyan hatá­ro­zot­tan hang­zott, mintha nem is az any­ja, báty­ja, irá­nyí­ta­na, hanem neki kel­le­ne. Tizen­há­rom éves volt, las­san tizen­négy. László hir­te­len lehe­let­nyi dühöt érzett. Csak talán nem ő, aki máso­dik, akarja az első helyet elfog­lal­ni? De nem, lát­szott az nagyon is, a fiú nem tuda­to­san visel­ke­dik. Erzsé­bet nem vette észre most a vészes köz­já­ték vékony fáty­lát, neki még a gon­do­la­tait eről­tet­nie kel­lett a jelen felé.

–  Sokan voltak a koporsó mel­lett, bár én csak feje­ket lát­tam, az arcok elmo­sód­tak. Tud­já­tok-e, kik?

László hallgatott, de Mátyás csen­des han­gon, mintha valami fon­tos lec­két mon­da­na, sorolni kezd­te.

–  Ott volt Kapisztrán János, az olasz. Ő jó­solt is. Hal­lotta anyám? – nézett érdek­lődve az anyja felé.

–  Nem hallottam semmit, fiam, fülem, sze­mem zárva volt a kül­vi­lág szá­má­ra. Mit jósolt?

–  Rólam, anyám! Apám után uralkodó leszek. Király. Készül­nöm kell, mert nem­so­kára eljön az idő.

Jó testvérek voltak, László mégis borús tekin­tet­tel hall­gatta eze­ket a sza­va­kat. Az asszony nem szólt rá sem­mit, hisz ő is tud­ta, de korai még ilyen ter­het fia vál­lára rak­nia.

–  És kik voltak még?

–  Mindenki ott volt, aki a Ma­gyar­hon­ban szá­mít, és min­den­ki, aki szá­mí­tani akar.

Milyen furcsa megfogalmazás, gon­dolta az asszony.

–  Újlaki, Országh Mihály, a Garai csa­lád feje, ott vol­tak a Cilleiek, a ki­rály köve­te, a pápai követ, a szom­széd orszá­gok köve­tei, Giskra, Szécsi Dénes, Vitéz János, se vége, se eleje a hatal­mas­sá­gok­nak, anyám. Apám úgy ment el, mint egy nagy­úr, az ország első embe­re.

Erzsébet csendben nézte fiait. László a te­me­tés nap­ján lova­golt. Üldözte a lovat keresz­tül a bu­ja, hőség­től párolgó tájon. Ami­kor vissza­ér­ke­zett, tiszta csa­tak volt a ló, és lovasa is. Nem tud­ni, mi áztatta az arcát, a könnyek vagy az izzadt­ság.

–  Köszönöm, fiam! – fordult Mátyás­hoz az any­ja.

Ő a temetés délutánján bezár­kó­zott a szo­bá­jába és gon­dol­ko­dott, várta a hol­lót, az pedig estére meg­ér­ke­zett. Oda­te­le­pe­dett az ablak pár­ká­nyára és figyelt. A fiú pedig fűzte gon­do­la­ta­it. Ha valaki fejébe látott vol­na, meg­döb­benve mene­kül el. Rakos­gatta az őket körül­vevő sze­rep­lő­ket egy kép­ze­let­beli asz­ta­lon, melyen rajta áll­tak a várak és váro­sok. Oko­kat, oko­za­to­kat talált, meg­győ­zött, meg­ve­tett, kemény­ke­dett, paran­csolt és zsa­rolt. Minden­nek egyet­len célja volt, a ha­ta­lom. Az ő fe­jé­ben már kész volt a terv, de senki nem volt kíván­csi rá, hisz László lett a csa­lád feje.

Ekkor hirtelen nyílt az ajtó, Erzsé­bet test­vé­re, a vé­kony­don­gá­jú, szi­kár Szi­lágyi Mihály ron­tott be.

–  Olyan ez a palota, mint valami vásár utáni kótya­ve­tye. Tele vagyunk ven­dég­gel, de nincs gaz­dája sem­mi­nek. Húgom, szedd össze maga­dat, és ren­del­kezz. Nehéz idő­szak előtt állunk. Ha a saját por­tánk­hoz nem lesz erőnk, hogyan lesz más­hoz?

–  Csak még a mai napot hagyd meg nekünk, bátyám. Hadd gyá­szol­junk még egy pár órát. Este pedig meg kell tanács­koz­nunk, mi legyen velünk, és merre indul­junk.

–  Rendben van, Erzsébet! Amikor a hold fel­váltja a napot, és csak a csil­la­gok meg a fák­lyák vilá­gí­ta­nak, vissza­jö­vök. Legye­tek itt mind­hár­man!

–  Itt leszünk, és várunk! Menjünk a pa­lota kert­jébe egy kicsit sétál­ni! – for­dult a fiai felé.

A kert nem volt nagy, de főleg tavasszal illat­or­kán­ban része­sí­tette a vár lakó­it. Nőtt itt alma­fa, szil­va­fa, man­du­la­fa, gyógy­nö­vé­nyek, rózsák, lili­o­mok, kike­ri­csek illa­toz­tak. Az asszony gyak­ran sétált erre, a szí­vé­nek meg­nyug­vást hozó szí­ne­sen bur­ján­zó, illa­tozó növé­nyek között. Most is egy ilyen sétára vágyott, szó­nél­kü­li­re, halk­ra, csak gon­dol­ko­dó­ra, álmo­do­zó­ra, a fi­ai­val. Ők mintha meg­érez­ték volna any­juk óha­ját, némán halad­tak mel­let­te. Las­san gyen­gült a nap ere­je, eljött a va­cso­ra­idő, és utána a szám­adás. Szám­adás a jö­vő­nek, mert a múlt már bevég­ző­dött. Tovább kel­lett lép­ni, ez a ké­pes­ség tette erőssé a Hunya­di­a­kat. A fáj­da­lom be lett zár­va, nem lett elereszt­ve, meg lett őriz­ve, akkor vet­ték elő, mikor erőre volt szük­sé­gük.

A nap helyét átvette a hold, ami­kor újra az any­juk szo­bá­já­ban vol­tak. Szép, nagy helyi­ség volt, igazi női ott­hon. Erzsé­bet sze­rette díszí­te­ni. A szo­bát nagy asz­tal, fara­gott, fekete szé­kek és egy óri­ási szek­rény ural­ták, volt itt még egy hatal­mas láda is az asszony ked­venc hol­mi­jai­nak, és egy író­áll­vány köz­vet­le­nül az ablak előtt. A fa­la­kon szö­vött dra­pé­ri­ák, a pad­lón állat­bő­rök, kan­dalló és az elma­rad­ha­tat­lan hosszú lábú gyer­tyák, apró mécse­sek, ame­lyek most rőt fénnyel vilá­gí­tot­ták meg a szo­bát.

–  Számolnunk kell azzal, hogy meg­gyen­gül­tünk, és a ki­rály átru­házza másra a János­nak tes­tált jogo­kat – gon­dol­ko­dott han­go­san Mihály.

–  László! Neked azonnal hűségesküt kell ten­ned, hogy meg­előz­zük a bajt.

Tudta ezt persze László is, hisz a ha­ta­lom sze­re­tete véré­ben volt. Ebben nőtt fel, erre taní­tot­ták. Meg arra is, hogy könnyebb meg­sze­rez­ni, mint meg­tar­ta­ni. Most azon­ban előbb meg kell sze­rez­nie, hiszen apja halála tel­je­sen új hely­ze­tet terem­tett. A nagy Hunyadi nincs töb­bé, nem biz­tos, hogy a többi hata­lom elfo­gadja a ki­csit. Számba vet­ték a vára­kat, ran­go­kat, melyek hir­te­len veszélybe kerül­tek.

–  Nehéz helyzet!

Mátyás csak ennyit mondott. Nem iga­zán szól­ha­tott bele a ter­vez­ge­tés­be. Pedig a négy ember közül egye­dül ő tudta iga­zán, hogy mi vár­ha­tó. Tud­ta, hogy sem­mit nem lehet ten­ni, mert ez az a pil­la­nat, amit az ellen­ség­nek ki kell hasz­nálni a Hunya­diak meg­gyen­gí­té­sé­re. És ez meg is fog tör­tén­ni. Ezzel kel­lene szá­mol­ni, gon­dolta magá­ban, de han­go­san nem szólt. Minek is tette vol­na, hiszen a töb­biek bíz­tak abban, hogy meg lehet tar­tani a szer­zett jogo­kat, ha behó­dol­nak a ki­rály­nak. Ám nem a király itt a fő ellen, ő csak az álca. A ha­tal­mat, a kon­cot első­sor­ban a töb­biek fél­tik, legye­nek akár szö­vet­sé­ge­sek, akár ellen­sé­gek, ezt az alkal­mat nem fog­ják elha­lasz­ta­ni. Szinte látta maga előtt, hogy köt szö­vet­sé­get a barát és az ellen, Garai és Cillei. Félel­me­tes páro­sí­tás és gát­lás­ta­lan hata­lom­vágy. A gyer­tyák leég­tek, ami­korra befe­jez­ték a meg­be­szé­lést. Azt gon­dol­ták, meg­tet­ték, elter­vez­ték, amit lehet.

–  Aludj békében, Erzsébet! – csó­kolta meg húgá­nak hom­lo­kát Mihály.

–  Jó éjszakát, anyám! – búcsúzott a két fiú. Erzsé­bet, mikor maga maradt, belső asszo­nyát hív­ta.

–  Katalin, segíts!

*

Az asszony lehámozta róla a gyász­ru­hát, hozott még egy bögre lan­gyos tejet, a halódó fénye­ket pedig alvásra kész­tet­te. Az úrnő magára maradt, elkezdte esti imá­ját, de szeme már szá­raz volt, szíve kemény. Már nem a múl­tért, a jövő­ért imád­ko­zott.

Amikor Garai a temetés után vissza­ér­ke­zett a cseszneki vár­ba, szá­molt azzal, hogy fon­tos dön­té­se­ket kell hoz­ni­uk, neki és a töb­bi­ek­nek, a ligá­nak. Saját magá­nak, Cilleinek és Újla­ki­nak. Hár­man vol­tak a ha­tal­ma­sok, így együtt legyőz­he­tet­le­nek. Garai ide várta a másik ket­tőt, ezért az egész vár­ban hatal­mas volt a nyüzs­gés. Igaz, hogy nem igye­kez­tek Hunya­dit segí­teni a török ellen, ráhagy­ták a dol­got a parasz­tok­ra, falusi papok­ra, kol­duló bará­tok­ra, most viszont annál nagyobb volt az aka­rat. Sür­gő­sen meg kel­lett fosz­tani a Hu­nyadi csa­lá­dot joga­ik­tól és a rájuk ruhá­zott bir­to­kok keze­lé­sé­től. Eb pénze a ha­tal­ma­sé, az enyém is lehet, gon­dol­ták.

–  Na, majd most lesz! – nyugtatták szö­vet­sé­ges barát­ju­kat, Cillei Ulri­kot.

Még a most beviharzott Újlaki Mik­lós, az orszá­gos hírű Hunya­di-ba­rát is biz­tató sza­va­kat mon­dott. Már az apa ide­jé­ben csaló volt, most, hogy az nincs, már nyíl­tan áru­ló.

–  Igen! Vagy most vesszük vissza, ami ben­nün­ket is illet, vagy soha!

Így a vacsoraasztalnál meghány­ták-ve­tet­ték a dol­go­kat, kemény kötésű urak egy­től egyig. Hosszú tálak­ban gőzö­lög­tek a sül­tek, csö­pö­gött a zsír az arco­kon, keze­ken, sötét­lőn ragyog­tak a sze­mek. Érzé­kel­hető volt a győ­ze­lem. Bár nem is olyan régen teme­té­sen vol­tak, most mégis örömködtek. Fel­vir­radt a vi­lág, újra lehet osz­ta­ni. Igen, immár Cillei Ulrik az új főka­pi­tány, a király Hunyadi utód­jául őt nevezte meg. Ez már hata­lom a ja­vá­ból.

–  Vissza kell szedni a kölkök­től, ami­jük van! – kemény­ke­dett Cillei.

A többiek pedig gyáván helyeseltek, magu­kért, a ki­rá­lyért, az orszá­gért.

–  Igazad van! Egyik sem lehet iga­zán apja fia. Mátyás kicsi, László pedig önma­gá­ban kevés. Az öreg közép­ter­me­tű, gesz­te­nye­szín hajú, komoly tekin­te­tű, piros­pozs­gás ember volt, László kül­ső­leg kikö­pött apja, de a bel­seje távol esik tőle. Vele könnyen leszá­mo­lunk.

Ahogy mondta az áruló Újlaki, szája két szé­lén csor­gott a vö­rös­bor lefe­lé. Talán sokat töl­tö­ge­tett a hatal­mas ónku­pák­ból göm­bö­lyű pocak­já­ba, ezért lett ilyen nagy­szá­jú. Józa­nul csak elhall­gatta volna a töb­bie­ket, lett volna tán benne annyi érzés.

–  Cillei! Te vagy az új országos főka­pi­tány, min­den jár neked, ami Hunya­dié volt. A fi­úk­tól el kell venni béké­sen vagy erő­szak­kal – biz­tatta a há­zi­gazda is a ven­dé­gét, miköz­ben egy nagy nyúl­comb­ról rág­csálta le az utolsó fala­to­kat. A csont pil­la­na­to­kon belül az oda­som­for­dáló kutya szá­jába került, sző­ré­ben pedig a gazda komó­to­san szá­razra törölte nagy lapát, vörö­ses kezét.

Későre járt, tele hassal, a vi­lá­got rózsa­szín­ben látva elhe­lyez­ke­dett a friss szal­mára a ven­dég­se­reg, Csesz­nek vára sző­rös­től-bő­rös­től nyu­go­vóra tért. Min­denki tudta az iga­zát, azt, hogy helye­sen gon­dol­ko­dik, már csak maga a cse­le­ke­det volt hát­ra. De eljött az ideje annak is.

*

Közelgett az új országgyűlés, ott kell ren­det terem­teni a za­va­ros­ban halá­szók között. Futak, a Duna bal part­ján fekvő vár lett kije­lölve az ország­gyű­lés hely­szí­né­nek. Garai-vár, kebel­be­li. Itt kel­lett a Hu­nya­diak hatal­má­val vég­leg leszá­mol­ni. Készült az ellen a király veze­té­sé­vel, de készül­tek a Hu­nya­diak is. Cillei gróf akarta talán a leg­töb­bet, őt fűtötte a bosszú, és dago­nyás sárba akarta taposni a Hunya­di­a­kat.

–  Urak! Hunyadi János az ország hőse volt. Emlé­kez­zünk rá így! De egy hős­nek sem lehet elfe­lej­teni a ha­mis­sá­gát, mert hamis is volt. A ki­rá­lyi jöve­del­mek­kel elfe­lej­tett tisz­tes­sé­ge­sen elszá­mol­ni, szám­adá­sát saját hasz­nára hazud­ta. Király urunk az elmúlt idő­szak­ban erő­sen meg­csap­pant jöve­de­lem­hez jutott, mert a hamis sáfár eldugta a sze­mek elől az igazi mér­té­ket. Ami­kor úgy beszé­lünk róla mint orszá­gos hős­ről, ne feled­kez­zünk meg arról sem, hogy csaló volt! – kia­bálta nagy hang­gal.

A jelenlévők helyeseltek:

–  Úgy van!

Igazat mond! – kiáltoztak néhányan. A több­ség azon­ban hall­ga­tott. Tud­ták, hogy a vád hamis, Cillei szá­já­ból az esz­te­len bosszú frö­csög.

A Hunyadi fiúk ott ültek, összeszo­rí­tott fogak­kal hall­gat­tak. Mátyás az indu­lat­tól véresre mélyesz­tette kör­meit tenye­ré­be, de arca tel­je­sen nyu­godt maradt, az álca úgy ter­pesz­ke­dett rajta mélyen rejt­ve, mint valami ter­mé­sze­tes ado­mány. László is tel­je­sen nyu­gal­mas­nak tűnt, most türel­mes­nek kell len­ni­ük, ez nem az ő ide­jük. Eljön majd az is, de tel­je­sen szó nél­kül nem lehe­tett hagyni a gya­láz­ko­dást, ezért szót kért.

–  Királyom, bátyáim! Nem jól lát­já­tok! Apánk min­den jöve­del­met a tö­rök elleni had­já­rat­okra for­dí­tott, meg­toldva a saját tal­lér­ja­ink­kal is. Kész volt vagyo­nát is sová­nyí­tani országa érde­ké­ben, kirá­lyunk­kal pedig min­dig pon­to­san elszá­molt. Emléke szent, nem­csak nekünk, csa­lád­já­nak, hanem az ország nép­ének is úgy kell hogy legyen. Fényét sem­mi­féle vipe­ra­szó nem vakít­hat­ja!

–  Apádat becsüljük, László, mint ahogy becsül­jük Cillei gró­fot. Ezért nevez­tük apád méltó utód­já­nak. Ezzel is elis­merve a nagy előd tekin­té­lyét.

A király szavai kényszeredetten cseng­tek, min­den erő nél­kül, csak úgy köte­les­ség­sze­rű­en.

Érezték ezt a Hunyadi fiúk. Mátyás feje zson­gott a dühös gon­do­la­tok­tól, pil­la­na­tokra meg­lob­bant benne a fák­lya, amely per­zselte lel­két állan­dó­an. Táp­lálta ezt a hol­lók népe és öreg barát­juk, Kapisztrán János jós­la­ta.

–  Itt áll a leendő király közöt­tünk – har­sogta a szer­ze­tes apja teme­té­sén. Azóta már ő is a fel­hők közül tekint le ránk, emlé­ke­zett magá­ban az ifjabb Hunya­di. Ami­kor a jövő sza­vai nehe­zí­tet­ték elmé­jét, arca min­dig meg­ke­mé­nye­dett. Sze­ren­csére most nem figyelt rá sen­ki, mert László szó­nok­la­tát hall­gat­ták.

–  Királyom, a te hatalmad nagy, és mi nem mon­dunk aka­ra­tod­nak ellen. Vissza­lé­pünk új helyünk­re, tiszta szív­vel meg­hajt­juk fejün­ket előt­ted. Min­den várat, és egyéb hasz­not hozó jószá­got átnyúj­tunk az új kapi­tány kezé­be. Szí­ve­sen látunk ben­ne­te­ket a nádorfehérvári vár­ban, hogy a múlt kul­csait átad­has­suk a jövő­nek.

A szavak tisztelettudóan és hatá­ro­zot­tan cseng­tek.

–  Meglátogatjuk a várat, Lász­ló. Mi is sze­re­tet­tel gon­do­lunk apád­ra, az ország hős kapi­tá­nyá­ra. Elfo­gad­juk hűség­es­kü­det, és biza­lom­mal vagyunk irá­nyod­ban.

A király szavain érződött a meg­nyug­vás. Így a jó, ha béké­sen zaj­lik min­den, gon­dol­ta. Ha bele­lá­tott volna a Hu­nyadi fiúk lel­ké­be, nyu­galma madár sebes­sé­gé­vel szállt volna tova, mert ször­nyű bosszú készült a meg­aláz­ta­tá­so­kért.

–  Cillei! Elkísérsz Nádorfehérvárába! Szedj össze még egy pár embert, és indu­lunk! László szí­ves szó­val invi­tált, és békes­ség­gel adja vissza a vá­rat a töb­bi­vel együtt. Ele­gem van a há­bo­rú­ból! Nincs a török, most mi har­col­junk egy­más ellen? Nem és nem! Haj­nal­ban indu­lunk!

–  Királyom! Szerencsés dolog meg­bízni a csa­lók­ban? Gon­dold meg ezer­szer, mie­lőtt elin­dul­nánk!

V. László megrázta vékonyszálú fürt­je­it.

–  Holnap hajnaltájt már a lo­va­ink lába veri fel a magyar port!

–  Igen, uram! Előkészítem az utat.

Amikor indultak, még ködfátyol borí­totta a tá­jat. Alig lát­tak az orruk­nál tovább. Novem­ber eleje volt, de szo­kat­lan hideg­ség­gel köszön­tött be. A lo­va­sok arcu­kat, kezü­ket szőr­mébe búj­tat­ták a szél csí­pős­sége ellen. Vigasz­ta­lan idő, vigasz­ta­lan út, vigasz­ta­lan jövő, krá­kogta a holló Mátyás abla­ká­ban. Érezte ő is, nagy tör­té­né­sek lesz­nek, min­den ideg­szála feszül­ten várt, mint az íj, ami­kor azt vár­ja, hogy elen­gedje a vadász.

László pedig a várban készü­lő­dött a ven­dég­lá­tás­ra. Érde­kes készü­lő­dés volt ez, sem főzés, sem sütés, sem pedig a szál­lás rend­be­ra­ká­sa. Nem hozott be senki friss szal­mát a fáradt lova­gok pihe­nő­he­lyé­nek fel­fris­sí­té­sé­re, de készü­lőd­tek még­is! Vasat éle­sí­tet­tek, sötét dol­go­kat beszél­tek, szö­vö­get­ték a fe­kete pók bosszú­há­ló­ját, borús szem­mel tekin­tet­tek a vár kapu­já­ra. Ami­kor az fel­nyí­lik, bevi­ha­roz­nak rajta a lo­va­sok, a magas ven­dég, a ki­rály és kísé­rői, elin­dul a vég­zet sor­sot for­dító útjá­ra.

Ütött az óra! A vendégek meg­ér­kez­tek. Cillei Ulrik hir­te­len több acél­penge között találta egye­dül magát. Úgy csap­tak le rá, mint kiéhe­zett héják a zsák­mány­ra. Ömlött a vére, már az egész köve­zet piros­lott. Köze­pén pedig ott hör­gött, dobálta magát az ország főka­pi­tá­nya. Körötte némán áll­tak gyil­ko­sai.

–  Legyetek átkozottak! – hörögte utolsó sza­vai­val, majd las­san átadta magát az enyé­szet­nek.

–  Királyom, te az uram vagy! Cillei halá­los ellen­sé­gem volt! – pró­bált a ki­rály szí­vébe békét lopni Hunyadi Lász­ló.

–  Elhiszem neked – gondolkodott han­go­san V. Lász­ló. – Békét kötök veled, mely egy életre szól. Eskü­szöm, hogy nem esik bán­tó­dá­sod, és vissza­száll rád apád örök­sége tel­je­sen. Légy te az új főka­pi­tány, te, ki fia vagy a ré­gi­nek.

Az eskü méltó egy királyhoz, de az, hogy meg­sze­gi, nem szo­kat­lan. Hisz jó egy hónap múlva már Budán vezet­ték Lász­lót a vesz­tő­hely­re, a hóhér elé­be. Vecser­nye volt éppen, ami­kor az idő­sebb Hunyadi fiú a vár előtt, a Frispalota irá­nyá­ban a ti­lóra tette nya­kát. Ara­nyos ruhá­já­ban bát­ran nézett körül. Hosszú haját a hóhér össze­fog­ta, és úgy súj­tott le rá, egy­más után három­szor. László ez után, mint egy jele­nés fel­állt, és ért­he­tően kiál­tott.

–  Három csapás! Több büntetéssel a ha­zá­nak szo­kás­beli tör­vé­nye sze­rint nem tar­to­zom!

A körülállók megdermedve bámulták a tör­tén­te­ket. Ekkor azon­ban hóhé­rai lete­per­ték, és mint egy csir­ké­nek, elvág­ták a nya­kát. Frö­csö­gött a vére a palota föve­nyé­re. Hamis halál, baj­íté­let! Mátyás, a fo­goly báty­já­ért mor­molta imá­ját a buda­vári palota Ist­ván-tor­nyá­ban. Zsenge kora miatt nem csa­pott le rá is a bárd. Nagy lett a bánat és fáj­da­lom, min­den jólelkű magyar ember könnye­ket hul­la­tott. Oda a jö­vő, meg­halt Hunya­di, kinek neve egyenlő volt az igaz­zal, a hősé­vel, már nincs töb­bé.