Pethes Mária

vándorkövek

diadalittasan állnak a rózsák, nem győzhetsz rajtuk,
üzenetüktől lángba borul a kert, mintha a nap ragyogna.
árnyék vetül arcomra a korhadt diófáról, aminek délután
meg kell halnia. még nem sejti, miért csapong körötte egy
gyászruhás denevér. végül azt mondod, ez nem búcsú,
kellünk egymásnak, zigóta korunk óta egyedül vagyunk
mindketten. tél lesz hirtelen, nem hallatszik ki belőlem
a mélyhegedűsírás, csak nézem, ahogy nyomtalan nyomodban
megindul néhány elszánt vándorkő.

*

ez a kor, amit én már nem értek, kiürül akár a nyár
után a város, a kihalt utcákon csak a szél járkál.
időnként elsurran ablakom előtt egypár cinke és
a napfelkelte először lilás, később narancsos fénybe
vonja a kertet. valamit sejtek arról, hogyan élhetsz
messze egy olyan helyen, ahol mindez talán éppen
ugyanígy megy végbe, csak neked fogalmad sincs róla,
ahogy arról sem, mennyire szerettelek, amikor még
természetes volt a cinkék hűséges viselkedése.

*

minden megy tovább, mintha mi sem történt volna,
csak a kikötő lobogtat kendőket és sirályokat, s ettől
a hajó faránál fölhabzik a Tó, mintha forrna. a matrózok
és utazók arcán kigyullad egy különös fény, aminek
semmi köze az alacsony vízállásban rekedt csónakhoz,
vagy a víz pezsgéséhez.

*

zálogot kér tőlem a feledés. sokáig gondolkodom,
miről tudnék lemondani, végül neki adom fényképedet,
rajta egyre idegenebb csoda a mosoly. elsötétítem
sorsom, de az élet nem szünetelhet, örökös adás a lét.
meztelenkedő ágak közül tűnődő árnyékok leselkednek,
a remény várótermében állok, vereségeimet számolom,
se hossza, se vége. magam sem tudom, mire várok,
elment az utolsó hajó. szólnék, de ajkam csókod
viaszpecsétjével zárt boríték.