Szepes Erika

Turczi István posztmodern és modern között

Egy tudós kollégám felvetette azt a kér­dést, hogy a mai globalizált világra miféle válasz érkez­het egy köl­tő­től. Sze­rinte két­fé­le: poszt­mo­dern és neokonzervatív, ame­lyek közül – ő úgy véli – Turczi Ist­ván a má­so­di­kat, a neokonzervatívat választja.1 Értem én az ő esze járá­sát: min­den­kép­pen meg akarja men­teni Turczit a poszt­mo­dern kelep­cé­től, amelybe a kri­ti­ku­sok zöme fon­dor­la­to­san be sze­retné csa­lo­gat­ni; jóhi­sze­mű­en, hiszen poszt­mo­dern­nek titu­lált korunk auten­ti­kus kép­vi­se­lője csak egy poszt­mo­dern költő lehet. Igen ám, de a má­sik, Payer által választ­ha­tó­nak tar­tott maga­tar­tás, a neokonzervatív meg vissza­rán­taná a köl­tőt olyan kor­szak­ok­ba, ame­lye­ken tény­le­ge­sen jóval túl­lé­pett, és a pejo­ra­tív kon­zer­va­tív jel­ző­nek nem lehet olyan pre­fi­xu­ma, amely alap­je­len­tését a po­zi­tív tar­to­mány felé tolná el. Hol hát a helye a szel­lem és a test fürge moz­gá­sára egy­aránt kész Turczinak? Helytelenkedik? Pró­bál­koz­zunk elő­ször tiszta kate­gó­ri­ák­kal: vegyük el a poszt­mo­dern nevé­ből a „poszt” elő­ta­got, hiszen az csak annyit jelöl: valami után.

Modern

A modernség atyjának azt a Descartes­-ot szok­ták tar­ta­ni, aki a lélek és az anyag dua­liz­mu­sá­ból valami mást alkot: az ő rend­sze­ré­ben az egyén már nem a lé­lek­kel, hanem saját értel­mé­vel azo­no­sítja magát; úgy gon­dol­ja, hogy élete főként a saját kezé­ben van, és abszo­lút érte­lem­ben nem tekinti magát deter­mi­nált­nak sem­mi­féle föl­dön­túli hata­lom­tól. A fran­cia tudós a rá­ció kor­sza­kát nyi­totta meg művei­vel, amely kor­szak­hoz a hát­te­ret Ame­rika fel­fe­de­zése adta, maga pedig a fran­cia for­ra­da­lom­hoz nyúj­tott ide­o­ló­giai ala­pot. A glo­bá­lis tágu­lás kez­de­tei ered­mé­nye­zik a Nyu­gat nagy narratíváinak rend­szerré növe­ke­dé­sét, ame­lyek sze­rint a vi­lág meg­is­mer­hető és bir­to­kol­ha­tó. Ami­ként Lyotard fogal­maz: az ész, a sza­bad­ság és munka haladó vagy pusz­tító eman­ci­pá­ció­ja, az egész embe­ri­ség gaz­da­go­dása ez – a tő­kés technotudomány révén.2 Kant így mond­ja: meg­tör­tént az embe­ri­ség saját maga akarta kis­ko­rú­sá­gá­ból való kilá­ba­lá­sa.

Megszűnt a Legfelső Lény kul­tu­sza. Ennek a modern, fel­vi­lá­go­sult kor­szak­nak a ké­sőbbi tovább­vi­vői az utó­pista szo­ci­a­lis­ták álmai, majd még később, a 20. szá­zad ele­jén az avant­gárd élet­ér­zés és irány­za­tai. Ezek tovább­élé­se, köve­tése már a szá­zad hat­va­nas éve­ire tehe­tő. J.-C. Ammann meg­fo­gal­ma­zá­sá­ban: a hat­va­nas évek művé­sze­té­ben domi­náló stí­lus­ten­den­ciá­kat (mint a pop art, minimal art, conceptual art) „az expan­zív karak­ter jel­le­mez­te, s a struk­túra prob­lé­mái áll­tak előtérben”.3 Werner Hofmann tágab­ban értel­mezi a klasszi­kus avant­gár­dot. Sze­rinte e fel­fo­gás a mű­al­ko­tást, a művé­szi gesz­tust, a mű­vé­szi sze­mé­lyi­sé­get és az annak kéz­jegyét viselő műtár­gyat nem tartja fon­tos­nak, sem önér­té­ket hor­do­zó­nak, csu­pán mel­lék­ter­mék­nek, melyre tulaj­don­kép­pen nincs szük­ség akkor, ami­kor a művé­szi kre­a­ti­vi­tás és a mű­vé­szi gya­kor­lat magá­nak az élet­nek, magá­nak a tár­sa­dalmi gya­kor­lat­nak is részévé válik.4 Amit az elő­őrs alko­tói lét­re­hoz­nak, az a „mű­vé­szi­et­len­ség művé­sze­te: elsőd­le­ges célja nem a műal­ko­tás, nem a mű­vé­szet lét­re­ho­zá­sa, hanem egy egye­te­mes emberi maga­tar­tás meg­for­má­lása […], célja a totá­lis való­ság lét­re­ho­zá­sa, nem pedig bizo­nyos való­ság­as­pek­tus interpretálása”.5 Eddig a mo­dern­ség – egyes elmé­le­tek sze­rint.

Posztmodern

Alan Sondheim a modern kor végét érintő gon­do­la­tait Hegyi Lóránd így interp­re­tál­ja: „a hat­va­nas és korai het­ve­nes évek nagy fel­len­dü­lé­sé­nek, az újbal­ol­dali diák­moz­gal­mak radikalizáló hatá­sá­nak, a szí­nes kér­dés és a pol­gár­jogi moz­gal­mak erjesz­tő, a viet­nami háború lázító és ellen­ál­lást kiváltó tár­sa­dalmi hatá­sá­nak a kor­szaka lezá­rult; s épp­így meg­fe­nek­lett az a művé­szi törek­vés is, hogy az avant­gárd kul­túra vál­lal­jon aktív sze­re­pet a tár­sa­dalmi pra­xis köz­vet­len átala­kí­tá­sá­ban, illetve a tár­sa­dalmi tudat átformálásában”.6

Szegedy-Maszák Mihály folyamatában k ívánja meg­ra­gadni az irány­za­tok egy­más­ból követ­ke­zé­sét: „szinte lehe­tet­len meg­vonni a ha­tárt maga az irány­zat [tud­ni­il­lik a poszt­mo­dern – Sz. E.] és előz­mé­nyei között, hiszen jósze­ri­vel nem egyéb­ről van szó, mint a ré­gebbi eljá­rá­sok átcsoportosításáról”.7 Ennek értel­mé­ben a kul­tu­rá­lis tekin­tély­ér­vek vál­sá­gát már a poszt­mo­dern előtt, a 19. szá­zadi eklek­ti­ká­ban fel­fe­de­zi, ezért is tagad­ja, hogy a poszt­mo­dern­iz­mus esz­té­ti­kai és isme­ret­el­mé­leti vonat­ko­zás­ban sza­kí­tást jelen­tene a múlt­tal. Foly­to­nos­sá­got lát az irány­za­tok között John Barth is, bár nem merül el olyan mélyen az előz­mé­nyek­ben, mint Szegedy-Maszák. A poszt­mo­dern kiala­ku­lása a mo­dern­ség kime­rü­lé­sé­vel és újrafeltöltődésével hoz­ható össze­füg­gésbe – véli az ame­ri­kai tudós, majd hoz­zá­te­szi: a poszt­mo­dern prog­ramja nem merül ki a mo­dern eluta­sí­tá­sá­ban. A poszt­mo­dern a premodern és a mo­dern összeegyeztetése.8

Már ennyiből is látható, hogy az irány­za­tok és elne­ve­zé­seik körül viták, ellent­mon­dások van­nak. Hegyi Lóránd egye­ne­sen azt állít­ja, hogy a „post-modern” alkal­mat­lan kife­je­zés, mert nem a modern­iz­mus végé­ről, de nem is valami újsze­rű, nemmodern kelet­ke­zé­sé­ről van szó. Helyette ajánlja az „új szub­jek­ti­viz­mus”, illetve még inkább az „új szen­zi­bi­li­tás” kife­je­zé­se­ket. Ez fedné a mű­vé­szi alko­tás „új értel­me­zé­sét, a műal­ko­tás jelen­tés­vi­lá­gá­nak és a mű­vé­szi lét­nek sajá­tos fel­fo­gá­sát”. „A művész ennek a sajá­tos érzé­keny­ség­nek »birtokosa« és az érzé­keny­ség ered­mé­nyei­nek »eltárgyiasítója« – és mint ilyen »pótolhatatlan«, fel­old­ha­tat­lan, »kicserélhetetlen«”.9 Továb­bá: „A post-modern […] jel­leg­ze­te­sen »stilizáló« és »historizáló« meg­je­le­nést ölt magá­ra; ám ebből követ­ke­zően gyak­ran meg is reked a »modernizmus« sti­lá­ris kritikájánál”.10 (Hegyi művé­szet­tör­té­nész, gon­do­lat­me­netét a kép­ző­mű­vé­szetre ala­poz­ta, de átfogó jel­leg­gel érvé­nye­síti más művé­szeti jelen­sé­gekre is.)

Jauss 1993-as előadásában nem tudja eldön­te­ni, „va­jon a poszt­mo­dern­ség önmeg­je­lö­lés […] a klasszi­kus modern­ség­hez való epigonális viszony­ról árul­ko­dik-e, vagy […] a hang­sú­lyo­zot­tan vál­lalt utó­la­gos­ság­ban […] egy ere­deti kor­szak­tu­dat ad […] hírt magá­ról, mely még kime­rí­tet­len, új tapasz­ta­lati hori­zon­tot nyi­tott az esz­té­ti­kai gyakorlatnak”.11

Bókay Antal szerint a poszt­mo­dern szó gyak­ran nem jelent töb­bet a „másságnál”.12 Majd ő is tesz egy kis tör­té­neti kite­kin­tést. Az avant­gárd­nak, a maga jelen­ide­jé­ben, vol­tak önmeg­ha­tá­ro­zás­ára kije­lölt kor­sza­kai, irány­za­tai – véli az iro­da­lom­tör­té­nész. Majd így foly­tat­ja: a poszt­mo­dern az avant­gárd moz­gal­mak­nál jóval kiter­jed­tebb, nem kor­szak, hanem sok­kal inkább egy újfaj­ta, átfogó atti­tűd, az élet­ről, a lét­ről szóló diszkurzus, a világ­ról, önma­gunk­ról, az embe­rek­ről való új beszéd­mód. A fel­ső­ok­ta­tási tan­könyv szer­zője ezek után átte­kinti a tör­té­nelmi folya­ma­tot: a modern előtti világ­szem­lé­let transz­cen­dens jel­legű volt, a mo­dern imma­nens; meg­győ­ző­dése sze­rint a lét körei csu­pán a transz­cen­den­cia kikap­cso­lá­sá­val, saját tör­vé­nyeik sze­rint ért­he­tők meg. A poszt­mo­dern nem hisz a transz­cen­den­ciá­ban, de a mo­dern­nel szem­ben kétel­ke­dik az imma­nen­cia meg­bíz­ha­tó­sá­gá­ban.

Lyotard a modernizmussal szem­ben jelöli ki a poszt­mo­dern helyét: „a »modern« fogal­mát hasz­ná­lom majd annak a tu­do­mány­nak a jelö­lé­sé­re, amely, magát legi­ti­má­lan­dó, […] olyan elbe­szé­lé­sek­hez folya­mo­dik, mint ami­lyen a szel­lem dia­lek­ti­ká­ja, a jelen­tés hermeneutikája, a ra­ci­o­ná­lis, illetve a tevé­keny szub­jek­tum eman­ci­pá­ci­ója vagy a jó­lét megteremtése.”13 Így sum­máz: „vég­ső­kig leegy­sze­rű­sítve a »posztmodernt« a nagy elbe­szé­lé­sek­kel szem­beni bizony­ta­lan­ság­ként hatá­ro­zom meg”.14 Majd jel­zi: ez a bizal­mat­lan­ság abból ered, hogy hiá­nyoz­nak mind­azon ele­mek, ame­lyek az elbe­szélő funk­ciót működ­te­tik: a nagy hősök, a nagy veszé­lyek, a nagy uta­zá­sok és maga a nagy cél. Helyet­tük csak a nyelv van, és ezért – Wittgenstein „nyelv­já­ték” fogalma nyo­mán – a poszt­mo­dern­ben min­den kije­len­tést a já­ték­ban vég­re­haj­tott lépés­nek kell tekinteni.15 Gadamernél is fon­tos tényező a bizony­ta­lan­ság: „A beszél­ge­tés élete […] a sza­vak inga­dozó jelen­té­sén nyug­szik, aho­gyan a meg­ér­te­tés pedig azon, hogy min­den meg­ér­tés fél­re­ér­tést is tar­tal­maz. […] a be­szél­ge­tés, amely mi vagyunk, egy soha véget nem érő beszél­ge­tés. Egyik szó sem az utol­só, mint aho­gyan nem léte­zik az első szó sem. Min­den egyes szó önma­gá­ban már min­dig válasz, s ma­gá­ban már min­dig egy új kér­dés fel­te­vé­sét jelenti.”16

A gondolat Bókaynál is előfordul: ő is vallja a tel­jes bizony­ta­lan­sá­got – a nyi­tott mű ecói elmé­le­tét a vég­ső­kig hajt­va. Sze­rinte min­den mű jelen­tése egyre tágabbá válik a kelet­ke­zése óta szü­le­tett művek tapasz­ta­lata nyo­mán. A mű betű sze­rint azo­nos, de való­já­ban még­sem az: tulaj­don­kép­pen „rá­ért­jük” a tőle füg­get­le­nül kelet­ke­zett és szer­zett ismereteket.17 Bókay ezzel eljut egy szél­ső­sé­ge­sen agnosztikus szem­lé­le­tig, ame­lyet az egész poszt­mo­dern episztémére érvé­nye­sít. A poszt­mo­dern ember „nem a […] »minden Egész eltörött« pesszi­miz­mu­sát vall­ja, hanem azt mond­ja, hogy a ko­he­ren­ciák szét­esése a lét leg­alap­ve­tőbb […] és […] teremtő sze­repű sajátossága.”18

Íme, a szétesés mint létalak­zat, mint­egy a lét „aka­ra­ta”.

Természetesen a valóság fogalma is meg­bíz­ha­tat­lan, nem mond­ha­tó, hogy a „sa­ját sze­mem­mel lát­tam”, ez sem bizony­ság. Továb­bá: „az iro­dalmi mű meg­ér­té­sé­ben mutat­kozó insta­bi­li­tás […] az iro­dalmi jelen­tés meg­ál­lít­ha­tat­lan vál­to­zé­kony­sá­gát magya­ráz­za, […] a vál­tozó érte­lem éppen a mű lénye­gé­nek tűnik”.19 A poszt­mo­dern vers – véli Bókay – ren­ge­teg köl­csön­zött tör­té­ne­tet, tár­gyat tar­tal­maz, ismer, s az adott szö­veg­ben az ere­deti jelen­té­sé­ben nem értel­mez­hető mon­dást, gesz­tust, nar­ra­tív frag­men­tu­mot hasz­no­sít. Bókay értel­me­zé­sé­ben tehát nincs szö­veg, csak szö­veg­le­he­tő­sé­gek. Ter­mé­sze­te­sen: szerző sincs.

Turczi gyakran él ilyen fragmentu­mok­kal, más­ként inskripciókkal. Az egyik leg­újabb ver­sé­nek címe: Hazádnak rend. Az én értel­me­zé­sem­ben Turczi nyíl­tan intertextuális szö­ve­gét erő­síti a rá­is­me­rés (Arisz­to­te­lész Poétikájában ezt nevezi anagnoriszisznek), az ere­de­ti­vel vitázó mono­lóg, ami a szö­veg hori­zont­ját emeli meg, teszi a fenn­költ stí­lus­hoz (genus sublime) tar­to­zó­vá.

Tovább idézem Bókayt: a poszt­mo­dern azt hir­de­ti, hogy „egyet­len érték­ren­det sem sza­bad önma­gá­ban valóan elhin­ni, elfo­gad­ni. Min­den kul­tu­rá­lis konst­ruk­ció, tudat mögött a vágy és hata­lom nehe­zen kife­jez­he­tő, alig tuda­to­sít­ható alapja rejlik.”20 (A magát apo­li­ti­kus­nak mondó és mutató poszt­mo­dern poli­ti­zál? Meg­erő­síti ebbéli gya­nú­mat Pász­tor János, aki kifej­ti: a poszt­mo­dern gon­dol­ko­dás sze­rint a metanarratívák a fenn­álló tár­sa­dalmi rend­szer intéz­mé­nyei­nek fenn­tar­tá­sára szol­gál­nak, a világ ide­o­ló­giai hát­te­rét adják.21)

A modern elitkultúra, a poszt­mo­dern pop­kul­tú­ra: bevo­nul vilá­gunkba – jelzi Bókay.22 A Beat­les modern­sé­gét ugyan­ak­kor senki nem minő­sí­tette át poszt­mo­dern­né, zené­jük a leg­ma­ga­sabb igé­nye­ket és a tö­me­get egy­aránt kielé­gí­tet­te. A Sárga tengeralattjáró a 20. szá­zad utolsó zse­niá­lis összművészeti ter­mé­ke. Hatása fel­mér­he­tet­len, akár Ginsbergé, Corsóé és a töb­bie­ké: ők mind Turczi lelki roko­nai és pél­da­ké­pei.

Bókay szerint a világon min­den pre­desz­ti­nált, a folya­ma­tok a ma­guk sod­rá­ban halad­nak, beavat­kozni nem kell, és nem is lehet, a cél az abszo­lút bele­tö­rő­dés, a gon­dol­ko­dás és a tett halá­la. „A poszt­mo­dern ember élvezni akar, élményt akar, ő az álta­lá­nos érte­lem­ben vett szó­ra­ko­zás (önél­ve­zet) szub­jek­tu­ma. És ez önma­gá­ban sem­mi­képp sem nega­tív, de épp­úgy, mint a mo­dern vilá­gá­nak, van­nak nega­tív követ­kez­mé­nyei. Kör­nye­zet­szennyező egy­részt, de lét­re­hozza a kör­nye­zet iránt elkö­te­le­zett gon­dol­ko­dást is. A zöld­moz­ga­lom pél­dául kife­je­zet­ten poszt­mo­dern, mert a vi­lág befo­ga­dá­sá­nak, hasz­ná­la­tá­nak kér­dé­sét helyezte a poli­tika és a tár­sa­dalmi cse­lek­vés középpontjába.”23

Turczi generációjával együtt érzi, vall­ja, szen­ve­di, hogy nem­ze­déke sem­mit­te­vésre kár­hoz­ta­tott. „Te­en­dőnk szünte nin­csen. Min­dent elvég­zett / helyet­tünk az Idő és pár fel­szer­szá­mo­zott isten.”24 Ez az élet­ér­zés nyu­god­tan nevez­hető gene­rá­ci­ós­nak: igen sok­szor meg­fo­gal­mazta Petri György, aho­gyan Rózsa Endre is Az elsüllyedt csatatérben, Béres Attila a Bonfiniben, Bella Ist­ván a Szeretkezéseinkben, Simonffy And­rás A med­ve­ölő fiában. Az ő tetthiányukat nem elé­gíti ki a sze­mét­el­ta­ka­rí­tás vagy az állat­ete­tők kihe­lye­zé­se. A ge­ne­rá­ció pót­cse­lek­vésre kény­sze­rít­te­tett. Turczi egy koránt­sem poszt­mo­dern élet­ér­zés­ből – bár sti­lisz­ti­kai­lag némi poszt­mo­dern beütés­sel – kiált fel: „ha tele a tüdőd, / teli torok­ból üvölt­he­ted: »keresd a nőt!«” (184.) (Keresi is, de nála a nőimá­dat, a pár­kap­cso­lat nem pót­cse­lek­vés – mint a Nagy Gene­rá­ció tag­jai­nál álta­lá­ban –, hanem az önmeg­va­ló­sí­tás, az önne­me­sí­tés esz­kö­ze.)

Abádi Nagy Zoltántól kapjuk a mo­dern és a poszt­mo­dern egyik leg­tisz­tább meg­kü­lön­böz­te­té­sét, egy­más­tól elvá­lasz­tá­sát. Mivel a poszt­mo­dern írók a tota­li­záló rea­liz­mus­sal és modern­iz­mus­sal ellen­tét­ben totalizálhatatlannak tart­ják a vi­lá­got, mimé­zis­el­le­nes, antiilluzionista, merő­ben új esz­té­ti­kák sze­rint dol­goz­nak, egyre inkább alter­na­tív, „ön­re­fe­ren­ciá­jú”, vagyis önma­gu­kon kívülre nem uta­ló, önvi­lágú vilá­go­kat terem­te­nek – véli a kiváló ame­ri­ka­nis­ta. Sze­rinte a poszt­mo­dern defi­ní­ció rossz: azt jelzi csu­pán, ami már elmúlt, és nem tájé­koz­tat arról, ami kialakult.25

Hasonlóan vélekedik Pethő Bertalan (Vay Tamás szer­zői néven). Sze­rinte a poszt­mo­dern puszta önar­ti­ku­lá­ci­ója már önma­gá­ban jelzi a modern elvi­leg tel­jes taga­dá­sát. Noha a poszt­mo­dern tel­jes elán­nal tagad, neki magá­nak még nin­cse­nek (és nem is lehet­nek) kifej­lett, pozi­tív meg­ha­tá­ro­zá­sai. A tel­jes taga­dás és az önma­gá­ban való meg­ha­tá­ro­zás hiá­nyá­nak ere­dője azután kike­rül­he­tet­len önké­nyes­sé­get visz bele a poszt­mo­dern felől indí­tott modernségdefinícióba.26

Ihab Hassan megítélésében a mo­dern­iz­mus jól körül­ír­ható esz­té­ti­kai jel­lem­zők­kel bír, melyek révén könnye­dén azo­no­sít­ha­tó. Ezzel szem­ben a posztmodernt olyan radi­ká­lis isme­ret­el­mé­leti és onto­ló­giai kétely jel­lem­zi, amely a dekonstrukció decentrált, közép­pont­já­tól meg­fosz­tott világ­kon­cep­ció­já­hoz kötő­dik. A lé­nyeg éppen ezért nem a stí­lus­prob­lé­mák­ban, hanem az isme­ret­el­mé­leti és onto­ló­giai kétely­ben van, amely nem enged világegész-leképezést, sőt már nem­csak a mű­vé­sze­tek­ben nem hisz, hanem magá­ban az élet­ben sem. A posztmodernt Hassan két, egy­más­sal ellen­té­tes irá­nyú folya­mat­tal hatá­rozza meg, ame­lye­ket az indetermanencia fogal­mába sűrít: az indetermizáció a rom­bo­lás szi­no­ni­mái­nak gyűj­tő­neve (dekonstrukció, decent­ra­li­zá­ció, dekompozíció, disz­kon­ti­nui­tás), ezek ered­mé­nye­zik a tö­re­de­zett­sé­get, az egy­ség meg­kér­dő­je­le­zé­sét. Az immanencia ezzel szem­ben az egy­sé­ge­sü­lés felé mutat, egy olyan nyelv révén, amely elsza­kad a tár­gyi világtól.27

A posztmodern történelemszemlélet

Heller Ágnes szerint a legfon­to­sabb az, hogy a poszt­mo­dern nyelv, tekin­tet vagy pers­pek­tíva detotalizált nyelv, tekin­tet és perspektíva.28 Kissé leeresz­ke­dően vere­geti vál­lon Lyotard-t, ami­kor kije­len­ti: Lyotard egy moder­nista páto­szá­val és uni­ver­za­liz­mus­igé­nyé­vel köve­te­li, hogy „üzen­jünk hábo­rút az Egész­nek!” Heller sze­rint éppen az Egész ellen való háború jel­lemzi mind­azt, amit poszt­mo­dern­nek neve­zünk. A posztmodernt egyet­len, szá­mára találó szó­val hatá­rozza meg: detotalizáció, amely meg­nyi­lat­ko­zik a tör­té­ne­lem­szem­lé­let­ben, az igaz­ság­fo­ga­lom­ban, az élet­for­má­ban, a művé­szet­ben és a mú­ze­um­ban. (Ez a fel­fo­gás igen közel áll Bókay Antal­nak a bi­zony­ta­la­non ala­pu­ló, agnosz­ti­kus szem­lé­le­té­hez.) Majd foly­tat­ja: „A poszt­mo­dern pers­pek­tíva pil­la­nat­nyi győ­zelme abban is meg­mu­tat­ko­zik, hogy az efféle uni­ver­zá­lis viták egyre inkább eltűn­tek a szekuláris kul­tu­rá­lis vilá­gok horizontjáról”.29 A „pil­la­nat­nyi győ­ze­lem” ered­mé­nye­kép­pen azután ízlés­ter­ror nincs, de fana­tiz­mus van – állítja a fi­lo­zó­fus.

Nem tudom, egyes költők és írók nem érez­nek-e ízlés­ter­rort, ha művük nem illesz­ke­dik a poszt­mo­dern kánon­ba, és emi­att kima­rad­nak meg­je­le­nés­ből, támo­ga­tás­ból, díja­zás­ból és más elis­merő gesz­tu­sok­ból, ami adott pil­la­nat­ban a meg­él­he­té­sü­ket (létü­ket?) jelent­he­ti. S ha netán érez­nek fana­tiz­must, azt meg tud­ják-e külön­böz­tetni – adott ese­tek­ben – az ízlés­ter­ror­tól?

Heller szerint a detotalizációs folya­ma­tok akkor követ­kez­nek be, ami­kor nem kor­szak­vál­tás­ról, hanem pers­pek­tí­va­vál­tás­ról beszél­he­tünk. (Heller a pers­pek­tí­va­vál­tást hasonló érte­lem­ben hasz­nál­ja, mint a pa­ra­dig­ma­vál­tást.) Magya­rá­za­tá­ban kifej­ti: a nagy elbe­szé­lés nem azért van eltű­nő­ben, mert már meg­ha­lad­tuk a mo­dern­sé­get, hanem mert immár más szem­szög­ből tekin­tünk rá. Továb­bá: vilá­gunk nem egy­sé­ges egész, ami­ben min­den min­den­nel össze­függ, hanem sok­színű moza­ik, amely össze nem illő ele­mek­ből tevő­dik össze. (Meg­jegy­zem: ilyen mozaik nincs. Mozai­kot csak egy­más­hoz illeszt­hető dara­bok­ból lehet össze­rak­ni: ez a lénye­ge.) A poszt­mo­dern pers­pek­tí­vá­ból nézve a mo­dern világ töré­keny, és a jövő nem lát­ha­tó. A tör­té­ne­lem­szem­lé­let detotalizálásának állo­má­sait a ná­ciz­mus­ban, a sztá­li­niz­mus­ban, az 1956 utáni kor­ban, vala­mint – egé­szen ide nem illő módon – az 1968-as diák­moz­gal­mak­ban lát­ja. Ez utób­bi­akra érvé­nye­síti azt, hogy ben­nük is erős sze­re­pet ját­szott az akko­ri­ban ala­kuló detotalizált, poszt­mo­dern­nek nevez­hető szem­lé­let.

Pontosítanunk kell: 1968 a tör­té­ne­lem­nek az a rit­ka, kivé­te­les pil­la­na­ta, ami­kor a vi­lá­gon sok helyen, egy­mást támo­gat­va, egy­más­tól erő­södve indult el egy újnak szánt modern, bal­ol­dali útra az ifjú­ság: Ame­ri­ká­ban a viet­nami háború ref­le­xió­ja­ként a flower power moz­gal­ma, Párizs­ban a diák­lá­za­dá­sok, a Prá­gai Tavasz­nak neve­zett szo­ci­a­lista reform­moz­ga­lom, amely­hez a magyar diák­ság is csat­la­ko­zott, és amely szép terv elfoj­tása az úgy­ne­ve­zett Nagy Gene­rá­ció dezil­lu­zi­o­niz­mu­sá­nak for­rása lett.

A történelem – ahogy megéltük

A ’68-as diákmozgalmak modern, haladó jel­le­gét nem szo­kás két­ségbe von­ni, és a to­ta­li­tás iránti igény elve­szí­té­sé­hez sorolni – épp akkor, ami­kor az élet sza­bad­sá­gá­ért és a totá­lis léte­zé­sért folyt a küz­de­lem. Idéz­het­ném az ame­ri­kai pél­dá­kat: Ginsberg, Corso és a világ­szem­lé­le­tü­ket átvevő Nagy Gene­rá­ció köl­tői­nek sorait – de fóku­szál­junk inkább Turczira. Címei a nyolc­va­nas évek­ből: Fallikus csönd, Allen Ginsberg Budapesten, az egy­másra utaló gene­rá­ciós „tri­ló­gia”: Idő van – Tüdő van – Múlás van, az Amerikai akció egé­sze (erre még vissza­té­rek). Néhány Turczi-sor az elfoj­tott tett­vágy­ról: „kis for­ra­dal­mak parázs­la­nak el / a sze­mem előtt. / Gya­kor­lat­lan fel­kelő vagyok” (Levélféle barátaimhoz [37.]), vagy a Tüdő van már idé­zett sorai: „Te­en­dőnk szünte nincs. Min­dent elvég­zett / helyet­tünk az Idő és pár fel­szer­szá­mo­zott isten.” (184.) (Talán nem téve­dek, ha ebben a jel­zős kap­cso­lat­ban a ki­tün­te­tés-sí­nek­kel feszítő apák gene­rá­ció­já­nak port­réit látom.) A hiá­ba­való tett­vágy­nak talán leg­in­kább emblematikus verse az Álomfejtés:

Megcsalt az álom. Az nem én vagyok
aki harcba indulok aki Odüsszeusz
velem nem történt annyi minden
velem nem történt szinte semmisem (170.)

(Ismét emlékeztetek Rózsa Endre, Béres Atti­la, Petri György ver­se­ire – az élet­ér­zés a fi­a­ta­labb gene­rá­ció­hoz tar­to­zás elle­nére meg­le­pően azo­nos.)

Nagy Generáció együttlétét, majd foko­za­tos fel­bom­lá­sát regiszt­rálja tehát Turczi. Azt a pil­la­na­tot ragadja meg, ami­kor „az Egy éppen kivá­lik a kom­pá­niá­ból, de sörös­kor­sója még ott hab­zik a kö­zös asztalon”.30

A posztmodern jegyében született egyéb gon­do­la­tok

Heller Ágnes a nagy elbeszé­lés fel­bom­lá­sá­nak okát a globalizációban lát­ja, ami­nek követ­kez­té­ben min­den egyes kul­tú­ra, nép­cso­port a sa­ját iden­ti­tá­sát kere­si. (Nem szól azon­ban a szét­ta­go­ló­dás elle­né­ben ható nagy gaz­da­sá­gi-tár­sa­dalmi tömö­rü­lé­sek­ről – EU, Schengeni Egyez­mény stb.). Heller bírálja azt a na­gyon álta­lá­nos, elter­jedt néze­tet, mely sze­rint a nagy elbe­szé­lés azo­no­sí­totta a modernitást a fel­vi­lá­go­so­dás­sal. Sze­rinte a fel­vi­lá­go­so­dás nem azo­nos a modernitással. Elő­dei-kor­tár­sai közül azon­ban sok­nak nem ez a véleménye.31 Bauman elveti ugyan a nagy elbe­szé­lést, mégis egyen­lő­ség­je­let tesz a fel­vi­lá­go­so­dás és a modernitás közé. Még Heller mes­te­rei is más­ként véle­ked­nek: Adorno és Lyotard kon­cep­ció­já­ban a mo­dern egy­aránt a „fen­sé­gest” jele­níti meg.32 Hellernek erre nincs igé­nye: ő a poszt­mo­dern tole­ran­ciá­ját és elasz­ti­ci­tá­sát magasz­tal­ja, azt a tényt, hogy fel­sza­ba­dító volt, mert nem egy új irány­za­tot veze­tett be, hanem utat nyi­tott mind­egyik­nek.

Platón és az ideatan

Baudrillard megalkotta a maga szimulákrum-teóriáját, ami igen nagy hatás­sal volt a teo­re­ti­ku­sok­ra, sőt – „te­szik, de nem tud­ják” – a mű­vé­szekre is. Lét­re­jöt­té­hez és magya­rá­za­tá­hoz Foucault fel­is­me­rése segít­he­tett, aki kije­len­tet­te: „Szük­sé­günk van a fan­tazma filo­zó­fiá­já­ra”. Baudrillard szimulákrum-elméletének meg­ala­pozó gon­do­lata a hiperrealitás tézi­se: a rea­li­tás és a fan­tá­zia össz­já­té­ká­ból a világ sajá­tos változata, másolata áll elő, amely a va­ló­ság fölé tor­nyo­sulva uralja a tuda­tot. Az ötle­tet az 1991-es öböl­há­ború sugall­ta, mely­nek CNN-féle lát­vá­nyos tévé­köz­ve­tí­tése Baudrillard-t arra figyel­mez­tet­te, hogy a va­ló­ság és a kaland­film jel­legű tévé­köz­ve­tí­tés két külön­böző minő­sé­get kép­vi­sel: egy való­sat és egy hiperreálisat. A hiperreális az a mi­nő­ség, amely a jelen­kor embe­ré­nek rea­li­tá­sát a bi­zony­ta­lan felé viszi, a bizony­ta­lan már-már illú­zió, és ezek a hiperreális illú­ziók olyan jelen­sé­gek­kel népe­sí­tik be vilá­gát, ame­lyek helyet­te­sí­tik és elpusz­tít­ják a való­sá­got: a má­so­lat, a szimulákrum lép a va­lódi helyé­be. A szi­mu­lá­ció az átala­ku­lás, a vál­to­zás és az elsza­ka­dás elő­fel­té­te­le. Itt új isme­ret­el­mé­letre van szük­ség, amely jegyzi a hi­ány élet­be­vágó követ­kez­mé­nyét, a jelen­té­sen ala­puló nyu­gati elmé­let­tel és esz­té­ti­ká­val ellen­té­tes természetét.33

(A szimulákrum-elméletet megelőle­gezte W. Benjamin auraelmélete, amely­nek lénye­ge, hogy a tech­ni­kai fej­lett­ség­nek azon a fokán, ame­lyen lét­re­hoz­ha­tók töké­le­tes rep­ro­duk­ci­ók, tárgy­má­so­la­tok, az iga­zit a má­so­lat­tól csak az az aura külön­böz­teti meg, ami az ere­de­ti­ből sugá­rozva meg­te­remti a hite­les­ség garanciáját.34 Ez nem rep­ro­du­kál­ha­tó, transz­cen­dens minő­ség. Nem keve­sebb ez, mint a tö­ké­le­tes­nek a val­lá­sos elgon­do­lá­sa.)

Gilles Deleuze – megérezvén a ro­kon­sá­got e te­kin­tet­ben Pla­tón, Benjamin és Baudrillard elmé­le­tei között – úgy véli, hogy sem az idea, sem az aura, sem a szimulákrum nem ad hamis képet, nem képez a ter­mé­szet­el­le­nesre épülő csa­lást. Deleuze anarchikus funk­ciót tulaj­do­nít a szimulákrumnak: pozi­tív hata­lom­mal fel­ru­há­zott auto­nóm erő­nek tart­ja, amely túl­lépi mind az ere­de­tit, mind a má­so­la­tot, a modellt, a rep­ro­duk­ci­ót, ezzel tagadja a pri­mer dolog pri­vi­le­gi­zált nézőpontját.35 Jelen­tős tényező a szimulákrum-elmélet Turczi köl­té­sze­té­nek meg­ér­tése szem­pont­já­ból. Vissza kell tér­nünk rá, vala­hány­szor Turczi indi­gó­lé­té­ről, pla­tóni dia­ló­gu­sá­ról, tér- és idő-in­di­gói­ról beszé­lünk majd, hiszen a művé­szet mimetikus jel­le­gé­ről foly­ta­tott két­ezer-öt­száz éves vitába fogunk bele­kap­cso­lód­ni.

Hozzászólnak mások is a ket­tő­ző­dé­sek kér­dé­sé­hez. Iser a szub­jek­tum ala­ku­lá­sát figyeli a va­lós és a fik­tív között. Az, amit az én jelöl, a re­á­lis és ima­gi­ná­rius közötti foly­to­nos, dif­fúz határ­át­lé­pés­ben, az olva­sás folya­ma­tá­ban jön létre – vallja a német esztéta.36 Mintha ugyanez tör­ténne meg az írás folya­ma­tá­ban is, ami­kor az író tuda­to­san léte­zik két vagy több idő­sík­ban, mint a Deodatus ide­jén Turczi, aki átélő­ként és egy­ben meg­fi­gye­lő­ként van jelen, és mind a két jelene értel­mez­hető reá­lis­nak is, fik­tív­nek is.

A magyar szakirodalomban Margócsy Ist­ván nevé­hez fűző­dik egy ter­mi­nus, ame­lyet ő kö­vet­ke­ze­te­sen alkal­maz (és oly­kor mások is átve­szik tőle): ez a fikcionáltság, amely jelen­sé­gé­ben és meg­va­ló­su­lá­sá­ban igen rokon a szimulákrum-teóriával: „az a be­szé­lő, akit az isko­lá­ban köl­tői vagy lírai énként tanul­tunk volt meg, min­den ízé­ben és min­den meg­je­le­nési for­má­já­ban fikcionálttá vált, s még akkor is fik­tív jel­legű lesz, ha köz­vet­le­nül nincs is jelezve a szer­zői fik­ció intencionált távol­ság­tar­tás­ára. De ennek a fikcionáltságnak lesz követ­kez­mé­nye az újabb évek­ben rend­kí­vül nagy mér­ték­ben elsza­po­ro­dott sze­rep­ver­sek hatal­mas ará­nya”. „A meg­szó­laló én fikcionáltsága a leg­szo­ro­sab­ban össze­függ a nyelv fikcionáltságának mozzanatával.”37

A posztmodern művek lényege, mivel a vi­lág­gal szem­beni totá­lis kétellyel élnek, Kis Béla sze­rint is az, hogy a tel­jes létet átfogó szö­veg­vi­lá­go­kat terem­te­nek, amely vilá­gok vál­lal­ják fikcionalitásukat. A szö­veg lét­re­ho­zása igé­nyel külön­féle esz­kö­zö­ket, kon­ven­ció­kat, nyelvi kife­je­zé­se­ket, és ezen ele­me­ket fel­hasz­nálva tematizálja is a vi­lág­gal szem­beni kételyeket.38

Jegyezzük meg itt, hogy Turczi min­den idő- és tér­beli uta­zá­sát a maga személyében teszi, a Deodatusban sem vál­lal sze­re­pet, hanem ala­ko­kat teremt, pon­to­sab­ban rekonst­ru­ál­ja-új­ra­te­remti a fel­ku­ta­tott múl­tat, s mind­eh­hez nem alkot mes­ter­sé­ges nyel­vet, nyelvi archa­iz­must sem alkal­maz, leg­fel­jebb a szó­kincs régebbi réte­gei­ből emel be egy-egy kife­je­zést a ma már nem, vagy rit­kán létező tár­gyak meg­ne­ve­zé­sé­re. Turczi maga vonul végig a tör­té­nel­men, nem ját­szik masz­kos sze­re­pe­ket. Az ő tör­té­nel­men keresz­tüli uta­zása a bizo­nyí­ték arra, hogy ma is léte­zik mind­az, amit Lyotard hiá­nyol: van nagy uta­zás, van hős, aki az utat végig­jár­ja, és a hős­nek van célja az uta­zás­sal.

Turczi „indigói” nem azonosak a szimulákrumképzéssel, mert amíg Baudrillard a szimulákrumot tartja érté­ke­sebb­nek a va­ló­di­nál, addig Turczi a modern­ség tra­gi­kus páto­szá­val regiszt­rálja valódi dol­gok elmú­lá­sát, elvesz­té­sét, a „csak a tükör­ben látom iga­zán” már egé­szen pla­tóni gon­do­la­tát. De nem tűri passzí­van ezt a vesz­te­sé­get, hanem nyo­mába ered az eltűnt idő­nek, tér­nek, sze­mé­lyek­nek, tör­té­ne­tek­nek, és a saját sze­mé­lyé­ben, átélé­sé­ben ezzel mint­egy újra­éli, újra­é­píti az addig csak indi­gó­ként fel­fo­got­ta­kat, s így teszi újra való­di­vá, a maga szá­mára jelen­va­lóvá őket. Érde­ke­sen kap­cso­ló­dik ezál­tal a gadameri hermeneutikához, amely a mű­vé­sze­tet múlt és jelen egy­ide­jű­ség­ében jel­lem­zi. Ennyi­ben a művé­szet a ha­gyo­mány meg­őr­zé­sé­nek egyik leg­je­len­tő­sebb for­má­ja; amel­lett nem­csak egyéni gesz­tus, hanem közös­ségi is: a megértés mint közös­séggé válás aktu­sa.

Ha létezik fikcionált személy, fikcionált tárgy, fikcionált ese­mény, létez­niük kell fikcionált terek­nek is. Az elmé­let létre is hozza őket. Foucault teóriája39 sze­rint azok a tér­faj­ták, ame­lyek az összes többi tér­rel kap­cso­lat­ban áll­nak, és ame­lyek min­den más hely­szín­nek ellene mon­da­nak, két nagy cso­por­tot alkot­nak. Az elsőt képe­zik az utó­pi­ák. A va­ló­ság töké­le­te­sí­tett for­mái ezek – egy irre­á­lis térbe projektálva. Ugyan­így van­nak – vél­he­tően min­den kul­tú­rá­ban és civi­li­zá­ció­ban – valós, létező helyek, a tár­sa­da­lom alap­in­téz­mé­nyei­nek részei, egy­fajta ellen­hely­szí­nek. Eze­ket a he­lye­ket, ame­lyek abszo­lút módon „má­sok”, mint azon más hely­szí­nek, melyekre ref­lek­tá­lunk, melyek­ről szó­lunk, heterotópiáknak nevezi – mint­egy az utó­piá­val szem­be­ál­lítva őket. A heterotópiák nem sza­ba­don bejár­ható terek. A heterotópia min­dig fel­té­te­lezi egy nyi­tó-záró rend­szer létét, mely egy­szerre szi­ge­teli el és teszi jár­ha­tó­vá. A leg­ki­fe­je­zőbb heterotópia a hajó, amely egy úszó térd­arab, egy hely nél­küli hely, mely önmaga által léte­zik, önma­gára zárt, ugyan­ak­kor átada­tik a ten­ger vég­te­len­sé­gé­nek.

Turczi egy bravúros képben a heterotópiát még az idő­kom­po­nens­sel, az emberi test múlan­dó­sá­gá­val is fel­ru­ház­za: „Egy sötét, úszó test köze­le­dik / és távo­lo­dik egy­re. / Fedél­ze­tén ki-be sétál­nak a világ hírei. / Egyik olda­lá­ról a má­sikra / átmenni sose biz­ton­sá­gos; / buk­ta­tók van­nak, átfúvások”. (23.)

Marcel Augé elméletében a „mo­der­nen túli” (Surmoderne) nemhelyeket hoz lét­re, melyek ant­ro­po­ló­gi­ai­lag hatá­ro­zat­lan terek, és a régi hely­szí­nekbe nem illeszthetők.40 Pierre Nora mintha Turcziról írta vol­na, hogy a bi­zony­ta­lanná váló tör­té­ne­lem­kép azzal jár, hogy fel­erő­sö­dik a biz­tos pon­tok utáni vágy. Fel­erő­sö­dik a tör­té­ne­lem utáni vágy, ami szinte tör­té­ne­lem­kul­tuszt eredményez.41

Milyen helyeket keres Turczi? Tör­té­nelmi helye­ket: a biz­tos pon­tok utáni vágya és a meg­tör­tént tör­té­ne­lem utáni vágya veze­ti. A mi­ti­kus őshe­lyet csak Ábra­hám míto­szai­ban éri tet­ten, majd egy valós uta­zás­ban – a nyel­ven keresz­tül átlé­nye­gülve – eljut az őshaza mai helyé­re; Agathónhoz, Pla­tón­hoz „sze­mé­lye­sen” zarán­do­kol el. Tata tör­té­nel­mét a sze­mé­lyes ősön keresz­tül követi nyo­mon; a finn­ugor rokon­sá­got oly komo­lyan veszi, hogy nem­csak a hely­hez, hanem a nyelv­hez is mélyen kötő­dik. Lét­re­hozza az Egy videovers emlékeit (emlé­kez­zünk: Bókay a videoklipet jel­leg­ze­tes poszt­mo­dern ter­mék­nek tart­ja, de ilyen kom­po­zí­ci­óvá szer­vez­ve, az Amerikai akció vilá­gába építve már nem beszél­he­tünk poszt­mo­dern szem­lé­let­ről, csak egy ma létező tech­ni­kai újdon­ság fel­hasz­ná­lá­sá­ról); majd az Apokalipszis, most drá­má­já­nak hely­szí­nén, egy valós hely­szín – Man­hat­tan – és két idő­sík talál­ko­zási pont­ján a leg­ma­ga­sabb magyar kul­tú­rá­val való fog­lal­ko­zás és a nap­ló­írás adja a ref­lexív jel­le­get. Turczi tör­té­ne­lem­szem­lé­le­tére áll Raphael Samuel meg­ál­la­pí­tá­sa, mely sze­rint a tör­té­ne­lem való­já­ban egy tár­sa­dalmi tudás­for­ma, hiszen min­den eset­ben sok külön­böző kéz munkája.42 Turczi szá­mára a „fel­ke­re­sett” heterotópiák léte­zett, múlt hely­szí­nekké vál­nak, és funk­ció­juk az, hogy vissza­ve­zes­sék őt a létező jelen leg­iga­zabb helyé­re, Buda­pest­re. Értel­me­zé­sem Ezra Pound szál­ló­igévé vált föl­szó­lí­tá­sá­val rokon: a „Make it new, make it alien” ugyanis nem egy­szerű vissza­vi­tel, hanem a hely újra­te­rem­té­sé­nek gesz­tu­sa, s így múlt­bé­li­ből jelen­va­lóvá téte­le.

Hogy Turczi egész életműve az emlé­ke­zés­ben áll, azt már koráb­ban rész­le­te­sen ele­mez­tem, de az eddi­gi­ek­ből is nyil­ván­va­ló. Nem vélet­le­nül továb­bá, hogy ked­venc filo­zó­fusa Pla­tón, aki min­den szimulákrum-, aura-, fikcionáltság-elmélet és Turczi indi­gó-kép­ze­tei­nek pro­to­tí­pu­sát, az idea­tant meg­al­kot­ta, aki a di­a­ló­gus meg­te­rem­tő­je, és aki­nek szö­ve­gei azt sugall­ják: a míto­szok olyan emlék­tré­nin­gek, ame­lyek arra valók, hogy emlé­ke­zet és felej­tés ket­té­ha­sí­tott egy­sége hely­re­áll­jon, s az ember vissza­em­lé­kez­zék ere­de­té­re. A di­a­lek­ti­kai episztémé a lé­lek moz­gás­for­má­ja. Az odüssze­u­szi pláné („bo­lyon­gás”) vál­to­zat­lan, örök tár­gya­kat figyel, ezál­tal kijut­hat zava­ro­dott­sá­gá­ból, és bizo­nyos­ságra (phrónészisz) lelhet.43

Platón bizonyosságot keres, a poszt­mo­dern élvezi a bizony­ta­lant. Turczinak Pla­tón­hoz van köze. Ha mi, embe­rek, össze­tar­tunk min­den téren: cse­le­ke­de­teink­ben, beszé­dünk­ben és meg­fon­to­lá­sa­ink­ban, egy­aránt többre vihet­jük – állítja Pla­tón a Prótagoraszban. A kö­zös­ség össze­tartó ere­jé­ben bízó és arra bíz­tató filo­zó­fus annak a – gene­rá­ció­já­ban, tár­sa­dal­má­ban élő – Turczinak az előd­je, aki ennek a bir­tok­lás­nak a tudá­sá­ért „lá­to­gatta meg” a nagy görö­göt, s aki ennek bir­to­ká­ban írt SMS-t 66 kor­társ köl­tő­nek, Áthalásokat volt bará­tai emlé­ké­nek. Ismét: emlékezik. Újabb szem­be­szál­lás a poszt­mo­dern­nel, amely­ben a múlt–művészet–emlékezés hár­mas­sá­gára Paul de Mannak agnosz­ti­kus vála­sza van. De Man sze­rint a múlt fel­idéz­he­tet­len, „so­ha­sem lehet meg­ta­lál­ni, soha­sem lehet retrouvé. A mű­vé­szet radi­ká­lis érte­lem­ben a »múlté«, amennyi­ben a memo­ri­zá­lás­hoz hason­ló­an, örökre maga mögött hagyja a ta­pasz­ta­lat interiorizációját.”44

A generációban létezés

Turczi a 20. század több gene­rá­ció­já­hoz tar­to­zó­nak mutatja magát, és mind­egyik­nek mást köszön­het. Mes­te­rei közül sokan még a szá­zad első felé­ben szü­let­tek (József Atti­la, Rad­nó­ti, Szabó Lőrinc, Weöres Sán­dor, Vas Ist­ván, Pilinszky és – a maga kemény­sé­gé­vel az érzé­keny Turczira erő­sen ható – Nemes Nagy Ágnes). Tőlük tanulta a klasszi­kus for­mák fegyel­mét, a szép­ség örök­ké­való kul­tu­szát. A Turczinál 10–15 évvel koráb­ban, a máso­dik világ­há­ború kör­nyé­kén szü­le­tet­tek, akik önmeg­ha­tá­ro­zás­ként magu­kat „Nagy Gene­rá­ció”-nak neve­zik, éppen össze­tar­to­zá­suk­kal, gene­rá­ciós jel­le­gük­kel állí­ta­nak Turczi elé köve­tendő pél­dát: ő a maga nem­ze­dé­két, az 1956 körül szü­le­tet­te­ket igyek­szik ugyan­így közös­ség­gé, szel­lemi irány­zattá for­rasz­ta­ni. A Nagy Gene­rá­ció első­számú idolja az az Allen Ginsberg volt, akit Turczi több­ször is meg­tisz­telt írás­sal, az első in honorem vers, az Allen Ginsberg Budapesten máris az első kötet­ben talál­ha­tó. Mot­tója a be­at­nem­ze­dék talán leg­hí­re­sebb sora (a ver­set, ami­ből szár­ma­zik, nem vélet­le­nül for­dí­tot­ták le ket­ten is a gene­rá­ció­ból: Eörsi Ist­ván és Orbán Ottó): „Lát­tam nem­ze­dé­kem leg­jobb elméit az őrü­let romjaiban”,45 amely sort egy hosszú litá­nia követ a meg­hol­ta­kért, a nyo­mo­rul­ta­kért, a be­te­ge­kért, a kisebb­sé­gek­ben élő­kért. Az Üvöltés saját tár­sa­dalmi hát­te­rét egy régebbi nagy küz­de­lem, a ró­zsák hábo­rúja és a water­looi csata közti különb­ség­gel érzé­kel­te­ti: a mai álla­po­tok csak a napó­le­oni vere­ség­gel mér­he­tők. Turczi is meg­írja saját litá­ni­a­szerű hosszú­ver­sét, az Euthanázia-keringőt, amely szer­ke­ze­té­ben, ref­rén­al­ko­tás­ban nem vélet­le­nül követi Ginsberget. A ref­rén­ként ismé­tel­ge­tett sorok: „Mos­tanra mégis tör­tént valami / valami ret­te­ne­tes sem­mi­ség / a tömeg már nem énekel”.46 A tö­meg éne­ké­nek elha­lása vész­hozó csend: ilyen­ként ismer­jük fel Petri emblematikus, ante­da­tált ver­sé­ben, az Ismeretlen kelet-eu­ró­pai költő sír­verse 1955-ből című­ben is, amely a meg­to­rolt 1968-as for­ron­gá­sok fölött mond gyász­be­szé­det: „Hol van­nak az ünne­pek? / Vas­tag por alatt, / a meleg / pad­lás­tér­ben hall­gat / egy szét­sze­relt világ. // Eltűnt a me­net. // Átvál­to­zott ordí­tássá / és elszé­ledt a szél­lel. / Ünnepi köl­tők helyett / most majd a szél mond verseket”.47

A közösen énekelt dal ennek a ge­ne­rá­ció­nak – s még néhány idő­sebb köl­tő­nek: Vas Ist­ván­nak, Ladá­nyi Mihály­nak – a közös­ség léte­zé­sét, össze­tar­to­zá­sát jelen­tet­te. Eltű­nése a kol­lek­tíva szét­esé­se, az elma­gá­nyo­so­dás, végül a nihil. Ugyan­ezt jelenti Kör­mendi Lajos­nál is: „ha fel­dob­juk egy vén­sé­ges vén / tölgyfa évgyű­rű­ba­ráz­dás hang­le­mezét / fel­har­san a régi sze­lek indu­lója / rég elfe­lej­tett har­ká­lyok dob­szó­lója / és valami távoli dal / […] / szá­junk tele az ősök ham­vai­val / az ősök porá­val / köp­kö­dünk dano­lá­szunk / har­sog az új szép­re­mé­nyű gá-gá-gárda”.48 Hason­lóan dúdol régi – ’68-as! – dalt Varga Rudolf is: „Össze­tört / poha­rak / éve, / hányin­ger / éve, / tér­dig / tőzs­de­hír­ben, / hat­van­nyol­cas, / ócska / slá­gert / fütyö­rész­ve, / mar­ká­ban / macs­ka­kő­vel, / könny­tás­kás, / kari­kás szem­mel, / […] / bal­lag / még / a köd­ben / néhány / ötvenes”.49

Turczi hallatlan empátiával érzett rá az elné­mult – tehát nem ünneplő – tömeg félel­mé­re, amely a dik­tá­to­rok uralma alatt, a vál­to­zá­sok előtt sze­iz­mog­ráf­ként jelzi a tár­sa­dalmi méretű ese­mény eljö­ve­tel­ét.

Meglepő összecsengés van más Petri-versek és Turczi-versek között a sa­ját nem­ze­dé­kük fölös­le­ges­ség-tu­da­tá­nak kér­dé­sé­ben: „Nem az idő zök­kent ki. / Mi múl­tuk idejünket. / […] / Mi nem ért­jük már az idő sza­vát” – veti papírra Petri.50 „Meg aztán // elkop­tunk, leg­jobb tehet­sé­günk sze­rint, sor­ban, / […] / Kétel­kedni kár, / az esz­mék­nek bevé­gez­te­tett” – írja Turczi abban a ver­sé­ben, amely­ben egye­temi tár­saira emlékezik. (206.) („Em­be­rek emlék­ké­pei élnek-e ben­ned még” (205.) – indítja rad­nó­tis hang­nem­ben és klasszi­kus met­rum­ban A szán­dék komolysága című ver­sét, amely Jakubovits Mik­lós művét állítja intertextuális helyzetbe.51) De indít iro­ni­kus táma­dást az atyák gene­rá­ci­ója ellen is, akik kisa­já­tí­tot­ták maguk­nak a há­ború utáni ország­épí­tést és a fel­újí­tá­so­kat:

Időben hozzáláttam a romok elta­ka­rí­tá­sá­hoz, kifej­tet­tem az első hat­ha­tós béke­pro­pa­gan­dát, ódát írtam a név­te­len hősök emlékére.52

Mintha Petri áltevékenységről szóló sza­vait olvas­nánk: „Al­kot­ni, cse­le­kedni kell: / tol­lal, ecset­tel, sem­mi­vel, / mert nem lehet, hogy csak / legyünk, mint a ba­rom, és ne tegyünk / sem­mit, bár tud­nánk tenni a sem­mit! / De nem tud­juk, hát erről ennyit.”53

Turczi, Kőrösi P. József kötetére (Énisénse) ref­lek­tálva egy kissé meg­csip­kedi Ester­házy Péter poszt­mo­dern írás­mód­ját, egy olyan évben, ami­kor min­denki hatal­mas vál­to­zást remélt. Iró­ni­ája egy­aránt szól a vál­to­zást igenlő író­fe­je­de­lem­nek és a vál­to­zás­nak magá­nak: „Demokratikuss / átalakuláss cso­dát, / tér­dig érő szél­ben, / gyo­mor­sav­túl­ten­gés­ben, / gyöngy­ház­ürü­lék­ben / kész az átmenetrend”.54

Turczi szójátékai soha nem öncélú­ak, tehát – nem poszt­mo­der­nek. Az intertextusok min­dig hor­doz­nak valami allú­zi­ót, ami­nek a fel­is­me­rése az esz­té­ti­kai élményt maga­sabb szintre helye­zi. (Ezt az isme­re­ten ala­puló fel­is­me­rést nevezi Arisz­to­te­lész anagnóriszmosznak, és az általa kel­tett érzést a katar­zis felé veze­tő­nek gon­dol­ja.) „KÉT­SÉG­BEN AZ ERŐ!”55 – kiált fel köl­tőnk Lányi Andrással,56 átérezve a szó­já­ték tra­gi­ku­mát. (Én mögötte hal­lom Kör­mendi Lajos nem kevésbé meg­rá­zó, a kol­lek­ti­vi­tás­ról rezig­nál­tan lemon­dó, még a haikunál is rövi­debb, 14 szó­ta­gos ver­sét: „Ami téged éltet, / az Egy­ség. / Engem a kétség.”57) S első­sor­ban böl­csész­tár­saira szá­mít, ha az ero­ti­kus kalan­dot „limbozó lányok árnyékában”58 kere­si.

Turczi „játékai” a posztmodernbe illeszt­hető stí­lus­ele­mek. Nem a világ­kép poszt­mo­dern, hanem az általa elvárt meg­szó­la­lás. S mint­hogy ebben az intertextualitásnak hatal­mas sze­repe van (és nem csak az emlék­kö­te­tek­ben: Áthalások, SMS-ek, a Csokonai Vitéz Műhely), nem való­szí­nű, hogy ezek élve­ze­téig a nagy­kö­zön­ség, a tö­me­gek eljus­sa­nak. Nem áll hát Turczira – és sok más minő­ségi köl­tő­társ­ára – Bókay Antal meg­ál­la­pí­tása a poszt­mo­dern kul­túra eltö­me­ge­se­dett jel­le­gé­ről. Van, ami tömeg­cikké vált, de a nagy­igé­nyű köl­té­szet eddig még soha.

Ha valaki ennek a nemzedéknek az élet­ér­zé­se­it, visel­ke­dés­mód­ját akarja meg­is­mer­ni, meg­ír­ni, erre a Turczi-oeuvre töké­le­te­sen alkal­mas. A szán­dék komolyságával iro­ni­ku­san jel­lem­zett egye­te­mis­ták körére a leg­in­kább az érzel­mek rej­té­se, a fitog­ta­tott ciniz­mus a jel­lemző („tar­tóz­kod­tunk az érzé­sek­től” [205.]), oly­kor az alul­sti­li­zált­sá­gig lefo­koz­va: „te is oltári vagy kicsi­nyem / csak a fejed ne volna olyan / mint egy víz­be­fúlt éjjeliedény”.59 S bár „pa­naszra […] semmi ok”,60 magá­nak, rej­tet­ten szen­zi­bi­lis lényé­nek mégis meg­írja emblematikus ver­sét, az Elégia két mál­na­fagy­lalt mögült, mely­ben egy kamasz éret­len­sége kezd fér­fias érze­lemmé mélyül­ni. A Kon­dor Bélá­tól köl­csön­vett „bol­dog­ság­tö­re­dék” (Máté evangéliuma [111.]) szó Turczinál töb­bet, mást jelent, mint a szó meg­al­ko­tó­já­nál: Turczi bele­tölti a szen­zi­bi­lis boldogság szót, de ennek töre­dék volta ket­tős: egy­részt utal a soha el nem érhető tel­jes bol­dog­ságra – itt lát­szik, milyen sok köze van Turczinak a szen­zi­bi­li­tá­son keresz­tül a ro­man­ti­ká­hoz is –, más­részt korunk poszt­mo­dern töre­dék-esz­té­ti­ká­já­ra. Ez a boldogságtöredék szó mintha Turczi önarc­képe lenne… De hogy méltó legyen – a tö­re­dék-esz­té­ti­ká­val meg­idé­zett – nem nem­ze­dé­ki, csak kor­tár­si, tel­je­sen öntör­vé­nyű kol­lé­gá­já­hoz, meg­írja „szpéródáját” Madár­ság­hoz és Lósághoz.61 Majd a Hosszú ver­sek éjszakájában alkot egy olyan sort, amely tel­je­sen egyen­ér­tékű az intertextusba hozott ere­de­ti­vel: „Ro­ha­ná­sod legyen akár a felhőké”62 – mond­ja, meg­cé­lozva Petőcz And­rás repetitívjeit –, „Fu­tá­sod is lehet­ne, akár a rohanásod”.63

A Turczi-életmű egységben látása során az a meg­ér­zé­sem ala­kult ki, hogy Turczi leg­sa­já­tabb műfaja az elé­gia. Ebben is köze­lít talán leg­ro­ko­nabb, leg­ked­ve­sebb mes­te­ré­hez, Vas Ist­ván­hoz, aki leg­szebb elé­gi­áit idő­sen, böl­csen, a szent­end­rei kert­ben írta. Az elé­giá­ban együtt van nosz­tal­gia, rezig­nált­ság, böl­cses­ség, némi depresszió – és a szép­ség min­de­nek felett való imá­da­ta.

Exkurzus az Amerikai akcióra

A Nagy Generáció korán elhunyt tag­ja, Bódy Gábor jel­ké­pes figu­rája volt a mo­dern művé­szet­nek. Nem­csak film­jei­vel, de okos tanul­má­nyai­val is hir­dette művé­szi hit­val­lá­sát. „A magam részé­ről – írja egy helyütt – az új érzé­keny­ség­gel ren­del­kező epi­kus nagy­re­a­liz­mus újjá­é­le­dé­sé­nek igé­nyét érzem a mozik­ban, és egy »szuperfikcionalizmus«-ét.”64 Turczi több okból is kihí­vást érez­he­tett, hogy meg­mér­kőz­zék Bódy min­denki fölé maga­sodó míto­szá­val. Foly­tatni akar­ta, s egy­ben ellen­pon­tozni a nagy művet. A film – Amerikai anzix – címe álló­ké­pet jelez, Turczié – Amerikai akció – erő­tel­jes moz­gást, a foly­ton vál­tozó szö­veg­me­net­ben zenés klip – song zene –, utána a rég­múlt és a modern egy­be­rán­tá­sa: Gul­li­ver Digitániában. Nem egy­szerű poszt­mo­dern trükk: uta­zás­tör­té­net ez is, cél­ja: swifti iró­niá­val szem­lélni a tech­ni­cista kort. Az Amerikai akció „szür­re­a­lista ikon”, s nem ok nél­kül az. Lautréamont-t Turczi másutt is idézi (Maldoror énekei), itt egy kifor­ga­tott dada­is­ta-szür­re­a­lista meg­ha­tá­ro­zá­sát parafrazeálja (helyezi intertextusba): „a csontra szá­radó bőr­maszk / és a már­ványba kövült virág / talál­ko­zása / a »Lét« áldo­zati asz­ta­lán / még­sem a vélet­len műve // csu­pán örökkévalóság”.65 Erre az idé­zetre felel az Amerikai akció vége: „egye­dül marad­tál / kite­rí­tett tes­ted­del vég­képp egyedül”.66

A püspöklilában-aranyban (a szecesszió szá­zad­előt idéző szí­nei­ben) tün­döklő szür­re­a­lista ikon­ban Weöres szár­nyas mala­cai a szür­re­a­lista képek mesei-mo­so­lyog­tató reduk­ci­ói; Weöres szel­le­mé­nek fel­ra­gyog­ta­tása a másik Bódy-műre, a Psychére utal. A stí­lu­sok kereszt­ben érvé­nye­sül­nek: a dübör­gően sodró Amerikai akció szür­re­a­lista ikonja mel­lett a szentimentális-rokokó-szürrealista Psyche meg­je­lö­lé­se: geo­met­ri­kus ikon. Egy­másra utal, és egy­más­sal ellen­ke­zik, küzd min­den. A két egy­be­kom­po­nált film iga­zolja Bódy lát­le­let­ét, mely sze­rint a világ nem pusz­tán ren­de­zet­len hal­ma­za, hanem össze­füg­gé­sek által egy­be­kap­csolt egé­sze vala­mennyi benne léte­ző­nek.

Ez a ráció szava, a modernitás hite. Turczi val­lo­má­sa.

A személyesség felszámolása

A posztmodern teória fontos eleme az alkotó sze­mé­lyi­sé­gé­nek szám­űzése saját művé­ből. Előtte azon­ban meg kel­lett hasad­nia azt. S ehhez tudo­má­nyos ala­pot Freud szol­gál­ta­tott, akit ezen érde­mére való tekin­tet­tel egye­sek a poszt­mo­dern aty­já­nak tar­ta­nak. Mint jól emlék­szünk rá, az oszt­rák pszi­cho­ana­li­ti­kus taní­tása sze­rint az embert ösz­tö­nök veze­tik, és a tudat­ta­lan­ban lévő tudat­ta­lan tudás hatá­rozza meg. Mint­hogy az ember nem tud­hat­ja, ki ő és mire képes, a lét­bi­zony­ta­lan­ság lehe­tő­sége (min­den későbbi bizony­ta­lan­sá­gok meg­elő­le­ge­zé­se!) kerül fel­szín­re, ami szö­ges ellen­tét­ben áll a modern által nyúj­tott, biz­ton­sá­got adó tudo­má­nyos-ide­o­ló­giai magya­rá­za­tok­kal.

Bókay így vezeti le Freudból a nemlétező sze­mé­lyi­sé­get: a tudat­ta­lan, tár­sulva „az­zal a gon­do­lat­tal, hogy az emberi sze­mély nem egyet­len, kohe­rens lelki struk­tú­ra, hanem lényege sze­rint ket­tős, ellentmondásos”,67 for­ra­dal­ma­sí­totta a sze­mé­lyi­ség­ké­pet. A „gon­dol­ko­dom, tehát vagyok” mel­lett a „vá­gyom, tehát vagyok”: a pszi­cho­a­na­lí­zis olyan dis­kur­zus, amely a vá­gyak és a sza­vak, azaz a testi és a lelki peremén műkö­dik. „[…] a sze­mé­lyes­ség­nek nem tulaj­do­nít­ható vala­mi­féle esszen­cia, lényegi érte­lem […]. A sze­mély, a szelf dekonstruktív ter­mé­sze­tű, mely akkor jön lét­re, ami­kor a vágy meg­ér­ke­zik a nyelvbe”.68 A nyelv a tár­sas struk­tú­rát meg­bontó enti­tás, éppen a nyelv az, ami struk­tu­rálja a sze­mélyt és a tár­sas rend­sze­re­ket. Nem­csak az egyén, de a világ is több­ér­tel­mű, önel­lent­mon­dá­sos.

Korpa Tamás megszövegezésében: Turczi, „mi­köz­ben a szub­jek­tum, a világ és az ábrá­zo­lás interp­re­tá­ció­jára tesz kísér­le­tet, lét­re­hoz egy olyan ént, amely­nek jelen­té­sei­ben együtt van a vég­te­le­nül álta­lá­nos és a vég­te­le­nül konk­rét, köz­vet­len. Az ilyen érte­lem­ben vett énlétesülés fel­té­tele a meg­idé­zett szö­ve­gek – citá­tu­mok, regény­rész­le­tek, illetve a mate­riá­lis, nyelvi köz­ve­tett­sé­gük­ben, ezál­tal szük­ség­szerű és kény­szerű redu­kált­sá­guk­ban a »személyes« emlé­ke­zet moz­za­na­tai, ese­mé­nyei is – ellen­őriz­he­tet­len, ural­ha­tat­lan dia­ló­gusba kerü­lé­se. Ez a dialogicitás az eltérő szö­veg­tra­dí­ciók egy szö­veg­térbe eme­lé­sé­vel (egy idő után ere­de­tük és ere­deti kon­tex­tu­suk elmo­sá­sá­val, elho­má­lyo­sí­tá­sá­val) teremt meg egy sajá­to­san esz­té­ti­kai gondolkodásmódot.”69

Eddigi idézeteinkből is kiderül, hogy Turczi a maga erő­tel­jes, meg­for­mált-ki­ala­kí­tott sze­mé­lyi­sé­gé­vel, ami­nek lét­re­ho­zá­sán terv­sze­rűen dol­go­zott, sem­mi­kép­pen nem minő­sít­hető a ver­sei­ből eltűnt „szelf”-nek, és ha nyel­vébe tolul­nak a vá­gyak, az nem pszi­chi­át­riai ese­ményt fog benne ger­jesz­te­ni.

Szent és szemérmetlen

A posztmodern elméletek egyikének meg­fo­gal­ma­zó­ja, Hegyi Lóránd fel­hívja a fi­gyel­met az irány­za­ton belül létező szél­ső­sé­ges ket­tős­ség­re: „A »post-modern« szi­tu­á­ció egyik jel­leg­ze­tes­sége éppen a spi­ri­tu­a­liz­mus és az érzé­ki­ség, a fri­vo­li­tás és a szakralitás sajá­tos összefüggése”.70 Hegyi ezt vala­mi­féle érték­za­var kitel­je­se­dé­sé­nek érzi. Sze­rin­tem pedig az örök emberi dua­li­tás folya­ma­tába árad bele, amely végig­vo­nul az egész műve­lő­dés­tör­té­ne­ten. Itt most csak 20. szá­zadi magyar rep­re­zen­tán­sára uta­lok, az Amor sanctus és az Erato ket­tő­sé­gét meg­al­kotó Babits­ra, nem­csak azért, mert végig­járja az iro­da­lom­tör­té­ne­tet ket­tős iszák­já­val, hanem azért is, mert Turczi igénybe is veszi for­dí­tá­sát, éppen a szent és sze­mér­met­len ket­tős­sé­gé­nek leírá­sá­ban. A Venus Vulgivaga szö­ve­gé­ben amúgy is sok az efféle binaritás, a hölgy „Gyö­nyör­szenny”, (68.) „bal­zsa­mos, időt­len kéj-szar­ko­fág” (78.) epithetonokkal ékes, majd várat­la­nul, a ven­dég­szö­veg jel­zése nél­kül fel­tör egy Dan­te-idé­zet (Babits fordításában71): „»Az örök Gyöngy így foga­dott magába«”. (65.) Az Amerikai akcióban egye­ne­sen „sze­mé­rem­sze­mét­dombok közt tur­kál a kéz”. (95.) A Haj­nó­czy Péter­nek szen­telt vers végén a Szűz­anya mint meretrix-gondolat: a fri­vol és a szak­rá­lis ket­té­ha­sí­tá­sá­nak meg­va­ló­sí­tása egy sze­mély­ben. Két­ség­te­le­nül poszt­mo­dern továbbá az érzéki és intel­lek­tu­á­lis keve­ré­sé­ből léte­sí­tett szó­já­ték a Venus Vulgivagában, mely egy­szerre utal Weöresre és Bódy film­jé­re: „a hús hazug­sá­gai, // szim­bo­li­kus, / épp ezért önző gesz­tu­sok, / Nár­cisz a Pszychémben / – és for­dít­va, nemdebár”. (68.)

A szenzibilis személyesség válla­lása

A Venus Vulgivaga megérde­mel egy külön alfe­je­ze­tet, sze­repe olyan kitün­te­tett a Turczi-életműben. Köl­tőnk sze­relmi élet­út­já­nak („az éle­tem úgy­szól­ván egyet­len hím­vessző­fu­tás” [220.]) azt a sza­ka­szát jelö­li, amely­ben elő­ször választ maga mellé egyen­rangú part­nert: intel­li­gens böl­csész lehet a hölgy, riposzt­jai, idé­ze­tes fél­mon­da­tai, intertextuális libi­dó­ger­jesz­té­sei, visel­ke­dé­sé­nek egész kifi­no­mult fri­vo­li­tása töké­le­te­sen meg­fe­lel Turczi akkori igé­nyei­nek: az Erósz­nak hódo­lás legyen uni­ver­zá­li­san universitasjellegű böl­cse­letbe cso­ma­gol­va, s ez­ál­tal maga­sabb régi­óba emel­ve. Ez egyéb­ként a sze­relmi együtt­lét hőfo­kát is heví­ti. A coi­tus leírása a „szent és sze­mér­met­len” ket­tős­sé­gé­vel kez­dő­dik, majd szép­sé­ges ter­mé­szeti képbe transz­po­nálja a tes­ti­ség ter­mé­szeti jel­le­gét: „Ami­kor szemérmed / vagy szemérmetlenséged / jel­vé­nyére szám ráta­padt, / elúsz­tak ellen­ér­ve­im, / csi­kó­hal-ágas­ko­dá­sú, / rózsa­szín pázsit­har­ma­tos, / áram­ló, sós­vizű ten­ger / nyelte el korall­nyel­ve­met, / s vé­gül a Mariana-árok! / Mint egy duz­zogó meduza, / szí­vott, taszí­tott a mély­be.” (70–71.) [Ki­eme­lés tőlem – Sz. E.] (Ves­sük össze ezt a már idé­zett, alul­sti­li­zált bók­kal: „te is oltári vagy kicsi­nyem / csak a fejed ne volna olyan / mint egy víz­be­fúlt éjjeliedény”!72)

Igen tanulságosak Turczi névadásai. Az érzelmi élet fej­lő­dé­sé­nek ala­cso­nyabb fokán közön­sé­ges, egy­szerű nevet ad, a höl­gyek sze­re­pé­re-hely­ze­tére utaló cél­zá­so­kat: a Vamp, aki­vel addig jó, amíg „komilfó-mosoly” (Vamp [221.]) ül meg álar­cán, La Buranella, aki a Ve­lence kör­nyéki kis szi­get, a Muranóval szem­közti Burano lako­sa; a kö­zép­kori kulisszá­kat fel­idéző Blanziflor (Blanchefleure, azaz Fehér Virág, a Carmina Buranában is meg­éne­kelt név). A Venus Vulgivaga beszélő név, a Kö­zön­sé­ges Venus eufemizálása a latin név­vel. De ő az első, sze­mé­lyes Nő, akit sze­mé­lyi­sé­gé­ben, egyé­ni­sé­gé­ben látunk, előt­tünk ül/áll ruhá­ban vagy anél­kül: érzé­kel­jük a be­lőle áradó intel­lek­tu­á­lis és ero­ti­kus flui­du­mot. A Vulgivagát köve­tő, nem jelen­tős kap­cso­la­tok vagy ero­ti­kus élmé­nyek azál­tal kény­sze­rít­tet­tek az emlé­ke­zet alá, hogy – egyedi nők vol­tak bár – név­te­le­nek marad­tak.

Neve csak a szerelemmel sze­re­tett nőnek van. A vers­cím: Téltemetővirág, alatta a névre szóló aján­lás: Annának. A ver­set a leg­ma­ga­sabb érzelmi fej­lő­dési fázisba érke­zett Turczi írja, a fele­lős fel­nőtté vált köl­tő, aki nem önma­gá­tól ala­kult, hanem éppen ettől a kap­cso­lat­tól. „Mind­in­kább az vagyok, amivé tet­tél / […] / Lám, hű kísé­rőd let­tem, és mind­in­kább az vagyok.” (115.) Meg­szűnt a vers­író én pri­má­tu­sa: mel­lé­ren­delt léte­zővé vált, aki a mel­lé­ren­delt­jé­nek válasz­tot­tat tel­jes sze­mé­lyi­sé­gé­ben jele­níti meg: „köny­vek­hez szo­kott sze­med”, „hom­lo­ko­don közös gond­ja­ink rán­co­lód­nak”, majd egy kul­tu­rá­lis hagyo­mány­ban egye­sítő hely­név­meg­je­lö­lés: „Ez a vég­te­len pil­la­nat csak ben­ned egy­ide­jű. / Mint a Siratófalnak min­den­napi betevő ima előtt, úgy tapad medú­za-ar­cod járom­cson­tom­hoz.” (115.) [Ki­eme­lés tőlem – Sz. E.] Végül elhang­zik a sze­re­tett nő nevé­nek az ősi nyel­ven, hébe­rül becé­zett for­má­ja: „Annele”. A név­má­giá­val meg­te­rem­tő­dött az iga­zi, néven szó­lít­ha­tó, sze­mé­lyi­sé­gé­nek tel­jes­sé­gé­ben meg­ra­gad­ható sze­rel­mes nő alak­ja.

Miért fontos mindez? Nemcsak azért, hogy iga­zol­juk Turczi „új szen­zi­bi­li­tá­sát”, a gyö­nyör és a szenny, a szent és a sze­mér­met­len ket­tős­sé­gét. A pil­la­nat fon­tos­sá­gá­hoz mér­ten saj­nos csak nagy vona­lak­ban van lehe­tő­sé­gem fel­vá­zolni egy iro­da­lom­tör­té­ne­ti-sze­mé­lyi­ség­tör­té­neti kér­dést, amely­ről már több­ször írtam,73 de amely­nek a maga átfogó tel­jes­sé­gé­ben való meg­fo­gal­ma­zá­sá­val még adós vagyok.

Költő és múzsája, költő és szerelme közti kap­cso­lat vizs­gá­la­tát kezd­jük az euró­pai sze­relmi líra első kép­vi­se­lő­jé­vel, Szap­phó­val, pon­to­sab­ban az ő mél­tán leg­hí­re­sebb ver­sé­vel, a Nékem úgy tűnik… kez­de­tű­vel! A vers­kez­det fel­ve­tít egy képet: a köl­tőnő figye­li, miként csá­bít el sze­rel­me, a fi­a­tal lány egy fér­fit. A köl­tőnő vetély­tár­sá­ról sem­mit nem árul el, csak annyit, hogy a sze­re­tett leány kitün­tető kegye isteni magas­sá­gokba eme­li. A sze­re­tett lány­ról ennyit: édes hangú a be­szé­de, csá­bító a neve­té­se. Mást sem­mit, se kül­se­jé­ről, se korá­ról, se szo­ká­sai­ról, jel­le­mé­ről. Amit a vers tár­gyal, az magá­nak a köl­tő­nő­nek a szen­ve­dé­se, tes­ti-lelki kín­jai. Ebben a sze­relmi érzés­ben az a fon­tos, aki a sze­rel­met átéli, azaz maga a köl­tő­nő: önmaga szá­mára önmaga a fon­tos. És a sze­relmi köl­té­szet­nek ez az alap­ál­lása mind a mai napig meg­ha­tá­ro­zó: a sze­rel­mes ver­sek a köl­tők keser­vei­ről szól­nak (lénye­ge­sen rit­káb­ban bol­dog­sá­guk­ról), és nem tudunk meg sem­mit a Mú­zsa miben­lé­té­ről, sze­mé­lyi­sé­gé­ről.

A kétezer-ötszáz éves hagyományt csu­pán néhány költő töri meg: érde­kes módon elő­ször éppen az a Catullus, aki első­ként for­dítja latinra Szap­phó éne­két. A nagy előd vará­zsa nem elé­gíti ki Catullus sze­relmi indu­la­ta­it: ő meg­te­remti a maga sze­rel­me­it, pon­to­sab­ban két­féle sze­rel­mét: a pusz­tán ero­ti­kus kalan­dot és az iga­zi, őrjítő sze­rel­met. „Gyö­nyörű kis Ipszithülláját” mind­össze kilenc öle­lésre várja – az ado­mányt pon­to­san ki kell mérni –, neve töb­bet a Catullus-életműben nem for­dul elő. Bez­zeg Lesbiáról min­dent tudunk: mikor megy für­dő­be, mikép­pen rea­gál Catullus meg­ve­sze­ke­dett rajon­gá­sá­ra, fél­té­keny­sé­gé­re. Róla ekkép­pen ír a köl­tő:

Quintia soknak szép; hisz bőre fehér, az alakja

szép, magas, úgy látom: mindez igaz, de külön;

s mégsem szép az egész, mert nincs báj ben­ne, ilyen nagy

testben nincs egy csöpp kellem, unal­mas ezért.

Lesbia szép, hisz egészben szép, és egy­maga min­den

asszonytól minden kellemet elragadott.74

Mindez a személyiség varázsá­nak köszön­he­tő, ami kül­ső­ben és kel­lem­ben (visel­ke­dés­ben, a köl­tőre ható esz­kö­zök fel­hasz­ná­lá­sá­ban) egy­aránt meg­nyi­lat­ko­zott, ami miatt Catullus az őiránta érzett sze­rel­mét, csók­ja­ik­nak szá­mát csak az uni­ver­zum­hoz tudja mérni (por­sze­mek a si­va­tag­ban, csil­la­gok az égen). És miatta írja meg a szen­vedve sze­rető köl­tők máig töké­le­te­sen le nem for­dí­tott, utá­noz­ha­tat­lan két­so­ro­sát, az Odi et amot.

Ez a vonulat, az egyenrangú tár­sat sze­mé­lyé­ben bemu­tató sze­rel­mes ver­sek sora eltű­nik a keresz­tény­ség ero­ti­ku­san fel­fű­tött Mária-him­nu­szai és éte­rien tisz­ta, ele­ven nők­höz szóló rajon­gá­sai mögött. A tárgy iránti érzel­mek kereszt­ben érvé­nye­sül­nek. A Má­riá­hoz inté­zett him­nu­szok for­ró­sá­gá­hoz képest kihűl a földi sze­rel­mek tüze: Chiaro Davanzati (1230–1280) Kedvesének dicsérete miben sem külön­bö­zik egy Mária-him­nusz­tól, de nem testibb, sze­mé­lye­sebb lény Dante Beat­ri­céje sem: őt leg­in­kább a para­di­csom­ban lát­juk, fehér ruhás bol­do­gok­tól körül­vé­ve, maga is fehér­ben, és feje fölött az arany gló­ria.

E magasztos versekkel párhuzamosan él a ter­mé­sze­tes élet­ösz­tön, az öröm képes­sé­ge, az ero­ti­kus mámor dia­dala is, a Carmina Burana – Blanziflorral kap­cso­lat­ban már emlí­tett – dalai­ban, a vá­gáns­köl­té­szet­ben. Ezek­nek a goliárd-daloknak a meg­éne­kelt sze­rel­mei mind az ero­ti­kus szfé­rá­hoz tar­toz­nak.

Villon kétszeresen is forradalma­sí­totta a sze­relmi lírát: elő­ször is a földi sze­re­lem­ről szól, a tes­ti­ség dur­va, gyak­ran obsz­cén hang­ján, vegyítve az ero­ti­kus testi jelen­sé­ge­ket a test egyéb funk­ci­ói­val (Vas­tag Margot a vers­ben szel­len­teni sem átall), másod­sor­ban – tel­je­sen önálló mono­lit­ként az ókor és a 20. szá­zad között – ő ad sze­mé­lyi­sé­get sze­re­tői­nek: ő lát­tatja tel­jes lényü­ket, teszi fel­cse­rél­he­tet­lenné és össze­té­veszt­he­tet­lenné őket.

Ahogyan ma látom, a nőt mint egyenlő felet – sőt méltó ellen­fe­let – Ady terem­tette meg első­ként. Lédá­val azért lehet héja-nász­ban össze­fo­nódni – egy­másba tépni –, mert méltó társ, mert kap­cso­la­tuk kez­de­tén művelt­ség, vilá­gi­as­ság (per­sze soha nem tehet­ség és nagy­for­má­tu­mú­ság) tekin­te­té­ben egy ideig vezető múzsája volt a köl­tő­nek. Sze­mé­lye egye­dül is meg­je­le­nik (A Léda szíve; Léda Párisba készül; A vár fehér asszonya; Léda a kertben; A Léda arany-szobra), de jelen­tő­sebb, hogy kiala­kítja ket­te­jük közös pár-mítoszát (Lédával a bálban; Héja-nász az avaron; Jöjj, Léda, megölellek; az egész Léda ajkai között cik­lus; A ha­lál automobilján). S ha sza­kít is vele, az Elbocsátó, szép üzenet nemes sza­kí­tás, mert érzik benne – a gőg, a fel­sőbb­ren­dű­ség atti­tűd­jé­nek hival­ko­dása mögött – a sza­kí­tás ret­te­ne­tes kín­ja. A Lé­da-mí­tosz után sokáig sem­mi. Rad­nó­ti­nál kiala­kul­ha­tott volna egy sze­mé­lyes Fan­ni-kép, ám ezt a költő saj­nos már nem tel­je­sít­hette ki.

Majd megjelenik Petri György múzsá­ja, aki mögött min­den más nő elho­má­lyo­sul. „Van Maya. Van az összestöbbinő.”75 Ez a Maya taka­rít, „be­látni neki”, ciga­ret­tá­zik, elhányja a csik­ke­ket, ren­det­len, jegy­ze­tei sza­na­széj­jel, a ru­hát kihí­vóan ereszti le magá­ról, és végül „für­dik az Örök Téma”.76 Ez a nő él: értel­mi­ségi és sza­ba­dos éle­tet él. Sze­mé­lyi­sé­gé­ben méltó párja Petrinek.

Ebbe a sorba csatlakozik Turczi Ist­ván sze­relmi köl­té­sze­te. Egy­részt azzal, hogy pon­to­san elvá­lasztja az ero­ti­kát és a sze­rel­met, más­részt azzal, hogy sze­mé­lyes­sé, egye­divé teszi múzsá­it. A poszt­mo­dern személyességtagadásával szem­ben még múzsáit is sze­mé­lyessé teszi. Ez az ő vá­la­sza az új szen­zi­bi­li­tás kihí­vá­sá­ra.

És új szenzibilitás, avagy az örök érzé­keny­ség nyi­lat­ko­zik meg abban is, aho­gyan fia szü­le­té­sé­vel meg­vál­toz­tatja éle­tét, szo­ká­sa­it. A Tizenkét vers fel­üté­se: „Ma­gam­ról többé már semmit”.77 És való­ban: innen­től kezdve az egyes szám első sze­mé­lyű Turczi lénye­ge­sen több­ször jele­nik meg vala­mi­nek a kép­vi­se­le­té­ben, mint önnön köl­té­sze­té­nek közép­pont­ja­ként (Amerikai akció; Euthanázia-keringő; Apokalipszis, most; Csokonai Vitéz Műhely; Deodatus; az SMS-ek, az Áthalások stb.)

Az Epagomena még megtoldja ezt a sze­mé­lyes elha­tá­ro­zást: „Fi­am­nak mesé­lek rég­volt tör­té­ne­tet” – mondja,78 és oda­hal­lom mögé a Széder-esti „és meséld el fiad­nak” fel­szó­lí­tást, ami­vel az apa a foly­to­nos­sá­got, a hagyo­mányt őrzi fia sze­mé­lyé­ben annak a nép­nek a szá­má­ra, amely­nek a ha­gyo­mány őrzése tette lehe­tővé a mai napig a foly­to­nos­sá­got. A fel­nőtt, fele­lős férfi erköl­cse, érzel­mei, dön­té­sei vála­szok a poszt­mo­dern kér­dé­sek pro­vo­ká­ci­ói­ra.

Posztmodern és modern között? Modern!

Van tehát jele a posztmodern­nek is Turczi köl­té­sze­té­ben, de nem a világ­né­zet­nek, csak némi stí­lus­je­gyek­nek, maga­tar­tási pane­lek­nek, ha olyan kör­nye­ze­tet ír le, amely­ben poszt­mo­der­nül illik visel­ked­ni. Turczi világ­képe a rá­ció­ból, a modernitásból táp­lál­ko­zik, örö­kös tett­vá­gya az emlí­tett pél­dák­ban és az Amerikai akció végén így kér han­got – benn­fog­lalva az indi­gó-mo­tí­vu­mo­kat, hely- és idő­meg­ha­tá­ro­zá­so­kat, az új szen­zi­bi­li­tás sza­vait a csa­ládi kép­ben, tehát a hosszú poéma végén: „a megérkezés örö­kös készenlét”. (103.)

A manhattani tragédiával képes szem­be­ál­lí­tani az élet­hez erőt adó magyar köl­té­sze­tet, a már idé­zett Vas Ist­ván-sor­ral nyo­ma­té­ko­sít­va: „Itt győzni fog min­den enyé­sze­ten a szépség.”79 (Alig­ha­nem Vas Ist­ván áll a leg­kö­ze­lebb intel­lek­tus és érze­lem egyen­sú­lyá­ban is Turczihoz.)

A költő tehát válaszol a poszt­mo­dern lényegi kihí­vá­sai­ra, melyek meg­kér­dő­je­le­zik a szub­jek­tum önazo­nos­sá­gát és az egy­sé­ges, abszo­lút világ­ma­gya­rázó elvek léte­zé­sét; vála­szol annak kinyi­lat­koz­ta­tá­sá­ra, hogy a vi­lág több­ér­tel­mű, hete­ro­gén, önel­lent­mon­dá­sos.

Turczi számára nem veszett el a narratíva, neki van­nak narratívái az onto­ge­ne­zisre – ez egy több szá­lon futó, miti­kus narratíva a tör­té­ne­lem­ben való léte­zésre –, ez a Deodatus tör­té­neti narratívája; végül van sze­mé­lyes narratívája, mert van sze­mé­lyes és téveszt­he­tet­len sze­mé­lyi­sége – mind a sze­relmi köl­té­sze­té­ben, Áthalásaiban és kor­társi SMS-eiben (ame­lye­ket éppen azért nem nevez­nék a 20. szá­zad haikujának, mert a haiku soha nem sze­mé­lyes!), mind tár­sa­dalmi léte­zé­sé­ben. Van hőse: önma­ga. Van­nak nagy uta­zá­sai. És cél­ja: közös­ségi iro­dal­mat szer­vez­ni.

Mindent egybevetve: Turczi modern köl­tő, aki erős, hatá­ro­zott, modern világ­né­zete – ha tet­szik, dis­kur­zu­sa, episztéméje – mel­lett érzi a poszt­mo­dern kor prob­lé­má­it, fel is dol­gozza őket, stí­lus­je­gye­ket is átvesz. Még­sem poszt­mo­dern, de leg­alább annyira nem neokonzervatív. Egy auto­nóm vilá­got terem­tett, és ami­kor – válasz nél­kül hagyva – meg­kér­dezi magá­tól az Epagomena végén: „Mi­kor volt leg­kö­ze­lebb hoz­zád az Isten?” Azt kell vála­szol­nom rá: min­den terem­tés közeli pil­la­nat­ban.

Anélkül, hogy megkérdőjeleznénk a gon­dol­ko­dá­sun­kat irá­nyító modern ráci­ót, az alko­tás eufó­riá­já­nak isme­re­té­ben mond­hat­juk: az alkotó ember is teremt. Már­pe­dig Turczi: alkotó.

Jegyzetek

  1Payer Imre, Turczi Ist­ván költészetéről, Új For­rás 2007/5., 64–76.

 2 Jean-François Lyotard, A poszt­mo­dern állapot, ford. Bujalos István–Orosz László = A poszt­mo­dern álla­pot. Jürgen Habermas, Jean-François Lyotard, Richard Rorty tanulmányai, Szá­zad­vég – Gon­do­lat, Buda­pest, 1993, 7–145.

 3 Jean-Chrisophe Ammann Was die siebziger Jahre von den sechziger unterscheidet. Der Weg in die achtziger Jahre c. tanul­má­nyát idézi: Hegyi Lóránd, „Trans-avantgarde” – „post-modern” – „új szub­jek­ti­viz­mus”, avagy az expan­zió utáni művé­szet a nyolc­va­nas évek küszöbén, Aktu­á­lis Levél 1983/3., 42. A fo­lyó­irat jel­zett lap­ján csu­pán az alábbi bejegy­zés talál­ha­tó: „Az AL/3 mel­lék­le­te”. A He­gyi-ta­nul­mány egy – a folyó­irat­szám­tól füg­get­len, nej­lon huza­tú, 24 lapos, tűzött – füzetkében talál­ha­tó. A hi­vat­ko­zás­nál ennek a fü­zet­ké­nek a lap­szá­mait adjuk meg. Az Ammann-idézet pon­tos helye: 4.

 4Hegyi, I. m., 4.

 5Uo., 5.

 6 Uo., 2–4.

 7Szegedy-Maszák Mihály, Modern és poszt­mo­dern? Ellent­mon­dás vagy összhang?, Heli­kon 1987/1–3., 44.

 8 John Barth, Az újrafeltöltődés iro­dal­ma. A poszt­mo­dern­iz­mus szépprózája, ford. Szegedy-Maszák Mihály, Nagy­vi­lág 1982/4., 569–578.

 9Hegyi, I. m., 14.

 10Uo., 16.

 1 1 Hans Robert Jauss, Az iro­dalmi posztmodernség = Uő., Recepcióelmélet – esz­té­ti­kai tapasz­ta­lat – iro­dalmi hermeneutika, Osiris, Buda­pest, 1999, 214.

 12Bókay Antal, Irodalomtudomány a mo­dern és poszt­mo­dern korban, Osiris, Buda­pest, 1997.

 13Lyotard, I. m., 7.

 14Uo., 8.

 15Uo., 27.

 16 Hans-Georg Gadamer, Dekonstrukció és hermeneutika, Alföld 1997/12., 32–33.

 17Bókay, Irodalomtudomány a mo­dern és a poszt­mo­dern korban.

 18Bókay Antal, A bi­zony­ta­lan­ság bizo­nyos­sá­ga. Varga Mária interjúja, Kor­társ 2006/11–12., 92.

 19Uo., 99.

20Uo., 96.

2 1Pásztor János, A poszt­mo­dern állapot, Refor­má­tus Szemle 2000/4–5., 257–263.

22Bókay, A bi­zony­ta­lan­ság bizonyossága… i. m., 96.

23Uo., 99.

24Turczi Ist­ván, Hívásra szól a csönd. Válo­ga­tott versek, szerk. Tarján Tamás, Noran, Buda­pest, 2004, 184. A szö­veg­béli oldal­számok erre a kiadásra vonakoznak.

25Abádi Nagy Zol­tán, A poszt­mo­dern regény Amerikában, Heli­kon 1987/1–3., 7–42.

26Vay Tamás [Pethő Ber­ta­lan], Posztmodern és modern = Uő., A poszt­mo­dern Ame­ri­ká­ban. Tema­ti­kus napló, Buda­pest, Platon, 1991, 59–89.

27 Ihab Hassan, A poszt­mo­dern­iz­mus egy lehet­sé­ges fogalma felé, ford. Török Attila = A poszt­mo­dern iro­da­lom­tu­do­mány kialakulása, szerk. Bókay Antal, Vilcsek Béla, Szamosi Gertrud, Sári Lász­ló, Osiris, Buda­pest, 2002, 49–56.

28Heller Ágnes, Mi a poszt­mo­dern – húsz év után, Alföld 2003/2., 3–15.

29Uo., 3.

30 Az idézet Tarján Tamás fül­szö­ve­gé­ből való (Hívásra szól a csönd, első borító).

3 1Heller, I. m.

32 Theodor Wiesengrund Adorno, Fétisjelleg a ze­né­ben és a zenei hal­lás regressziója = A mű­vé­szet és a művészetek, szerk. Zoltai Dénes, Heli­kon, Buda­pest, 1998.; Max Horkheimer–Theodor Wiesengrund Adorno, A kultúripar. A fel­vi­lá­go­so­dás mint a töme­gek becsapása = Tömegkultúra és áru­esz­té­ti­ka. A frank­fur­tiak és örökségük, szerk. Bessenyei Ist­ván, Műve­lő­dés­ku­tató Inté­zet, Buda­pest, 1984, 1–55.; Husz Mária, A fen­sé­ges mint újjá­é­ledt esz­té­ti­kai minő­ség­ka­te­gó­ria az elit és tömegkultúrában, Tudás­me­nedzs­ment 2000/2., 78–84.; Szécsényi End­re, Széljegyzetek a fen­sé­ges irodalmához, Jelen­kor 1993/5., 439–445.

33 Jean Baudrillard, A szimulákrum elsőbbsége, ford. Gángó Gábor = Testes könyv, I., szerk. Fogarasi György, Odorics Ferenc, Ictus – JATE Iro­da­lom­el­mé­leti Cso­port, Sze­ged, 1997, 161–191.

34 Walter Benjamin, A mű­al­ko­tás a tech­ni­kai sok­szo­ro­sít­ha­tó­ság korszakában, ford. Barlay László = ., Kommentár és prófécia, Gon­do­lat, Buda­pest, 1969, 301–334.

35 Gilles Deleuze, A mozgás-kép, Új Palatinus, Buda­pest, 2008.

36 Wolfgang Iser, A fik­tív és az imaginárius, ford. Molnár Gábor Tamás, Osiris, Buda­pest, 2001.

37Margócsy Ist­ván, Irodalomtörténészi vízió a köl­té­szet állapotáról, Alföld 2000/2., 30.

38Kis Béla, A posztmodern-probléma, Korunk 2006/7., 27–31.

39 Michel Foucault, Of Other Spaces, 1967.

40 Marc Augé, Non-lieux. Introduction a une anthropologie de la surmodernité, Editions du Seuil, Paris, 1992.

4 1 Pierre Nora, Les lieux de mémoire, Gallimard, Paris, 1984.

42 Raphael Samuel, Theatres of Memory I. Past and Present in Contemporary, Lon­don, 1996, 8.

43 Vö. Szepes Eri­ka, A hagy­ma­em­ber. Turczi Ist­ván köl­té­sze­té­nek mélyrétegei, For­rás 2009/2., 95.

44 Idézi: Jacques Derrida, Mémoires Paul de Man számára, Jószöveg, Buda­pest, 1998, 84.

45 Allen Ginsberg, Üvöltés, ford. Orbán Ottó = Amerikai köl­tők antológiája, szerk. Ferencz Győ­ző, Euró­pa, Buda­pest, 1990, 730.

46Turczi Ist­ván, Hosszú ver­sek éjszakája, Bel­vá­ro­si, Buda­pest, 1997, 76.

47Petri György, Összegyűjtött versek, Mag­ve­tő, Buda­pest, 2003, 65.

48Körmendi Lajos, Társaim = Uő., Régi kútba nézek, Felsőmagyarország, Mis­kolc, 2001, 26.

49Varga Rudolf, A há­nyin­ger éve = Uő., A há­nyin­ger éve, Felsőmagyarország, Mis­kolc, 1999, 5.

50Petri György, Feljegyzés = Uő., Összegyűjtött versek, 391.

5 1Jakubovits Mik­lós, A já­ték komoly­sá­ga, a mély­sé­gek játékossága, Korunk, 2001/10., 72.

52Turczi Ist­ván, Korszerűtlen látomás = Uő., Segédmúzsák fekete lakkcipőben, Szép­iro­dal­mi, Buda­pest, 1985, 79.

53Petri György, Vakvilág = Uő., Összegyűjtött versek, 383.

54Turczi Ist­ván, Európa szájkosár = Uő., Amerikai akció, Maecenas, Buda­pest, 1991, 30. (Kieme­lés tőlem – Sz. E.)

55Turczi Ist­ván, Húsz év (szi)multán. Avagy episz­tola a szel­lem oszt­ha­tat­lan­sá­gá­ról és egyéb­sé­gek­ről is, vörös­bor mellett = Uő., Amerikai akció, 107.

56Lányi And­rás, Kétségben az erő = Uő., Létezik-e?, Új Man­dá­tum, Buda­pest, 2003, 169–174.

57Körmendi Lajos, 1997. 06. 15. (Midőn Buharaj Ravil Kar­ca­gon járt) = Uő., Régi kútba nézek, 132.

58Turczi Ist­ván, Diszkó = Uő., Uram, nevezze meg a se­gé­de­it! Száz­egy vers, tizen­há­rom év. Rögeszmerend, Maecenas, Buda­pest, 1993, 60.

59Turczi, Diszkó.

60Turczi István, Európa szájkosár = Uő., Amerikai akció, 31.

6 1Turczi Ist­ván, Most már min­dig így = Uő., Hosszú ver­sek éjszakája, 10.

62Uo., 9.

63Petőcz And­rás, Európa metaforája = Uő., Majdnem min­den. Össze­gyűj­tött és új ver­sek 1984–2002, Ister, Buda­pest, 2002, 251.

64Bódy Gábor, A fi­a­tal magyar film útja = Uő., Végtelen kép. Pesti Sza­lon, Buda­pest, 1996, 54.

65Turczi, Amerikai akció, 104.

66Uo.

67Bókay, A bi­zony­ta­lan­ság bizonyosságai. m., 94.

68Uo., 95.

69Korpa Tamás, „…a sze­mé­lyes­ség külön­le­ges vará­zsa”. Tőzsér Árpád Szent Antal disz­naja című nap­ló­kö­te­té­nek interp­re­tá­ciós kihívásai, Iro­dalmi Szemle 2010/1., 30.

70Hegyi, I. m., 21.

7 1 Az idézet Dante Isteni színjátékának Paradicsomából szár­ma­zik. Dante, Isteni színjáték, ford. Babits Mihály, Révai, Buda­pest, 1942, 356.

72Turczi, Diszkó.

73Szepes Eri­ka, Olvassuk együtt! Verselemzések, Nem­zeti Tan­könyv­ki­adó, Buda­pest, 1995. Innen: Archaikus kor – modern vers. Szap­phó: Nékem úgy tűnik, 9–12.; Catullus szerelmei, 30–33.; Dalok a Car­mina Buranából, 62–67.; Száz nagyon fon­tos vers. Ver­sek és versmagyarázatok, Lord, Buda­pest, 1995. Innen: Szapphó: Úgy tűnik nékem, 9–14., Caius Valerius Catullus: VII. költemény, 15–19., Francesco Pet­rar­ca: Pó, gyorsfutásu…, 32–35.; Szepes Eri­ka, Szent és sze­mér­met­len. A sze­relmi köl­té­szet aspektusai, For­du­ló­pont 2001/2., 85–102.

74Catullus, LXXXVI, ford. Devecseri Gábor = Uő. Versei, Euró­pa, Buda­pest, 1978, 22.

75Petri György, Van Maya. Mi is van még? = Uő., Összegyűjtött versek, 194.

76Uo., 195.

77Turczi, Uram, nevezze meg a segédeit!, 11.

78Uo., 23.

79Turczi Ist­ván, Azután = Uő., Uram, nevezze meg a segédeit!, 171.