Horváth Dezső

Bölénykantáta

Tudományosnak nem mondható fölis­me­ré­seim eddig csak odáig vit­tek el, hogy a bö­lény a barom­ál­la­tok csa­lád­jába tar­to­zik. A leg­na­gyobb marha a tül­kös szar­vúak között. Űzte, ette és pusz­tí­totta az ősem­ber­től kezdve min­den későbbi gene­rá­ci­ónk, állí­tó­lag bar­lang falára is azért pin­gálta föl vala­me­lyik őskö­lök, hogy sike­res legyen a vadá­sza­ta. Vagy csak azért, mert nagyon ráért. Most, kipusz­tu­lása hatá­rán azt is sike­rült meg­tud­nom, hogy szíve is van, talán lelke is, de min­den pil­la­nat­ban más és más.

Süketnéma televízió hozza elém a ké­pet éjje­lek ele­jén. Szo­ká­som, magam fog­tam be a szá­ját, hogy nyu­go­vóra tért páro­mat ne zavar­jam. A ter­mé­szet­fil­mek így is sokat mon­da­nak. Béké­sen leg­elé­szik a bö­lény­csorda vala­me­lyik tund­rán, és pré­ri­far­kasok hada kerül­ge­ti. Ilyen az evi­lági élet. Meg­ker­getni sze­ret­né, de ész­nél van­nak ama­zok: figyel­nek min­den hara­pás­nál. Átko­zott ősi ösz­tön farkaséknál, hogy futás köz­ben lema­rad a gyön­gébb, eset­leg a ma szü­le­tett bor­jú, ha arra ragad­nak rá húszan vagy ötve­nen, biz­tos, hogy ott vész el a sze­ren­csét­len. Nekünk úgy taní­tot­ták, a ter­mé­szet tör­vé­nye ez, pusz­tul a gyön­ge, és győz az erős. Az orosz­lán­ra, a tig­ris­re, a leo­párd­ra, a rus­nya kro­ko­dil­ra, a far­kas­ra, a sa­kál­ra, a hié­nára mindre érvé­nyes­nek mond­ták.

Intelem szokott lenni az emberiségre nézve is. Tör­vény­sze­rűen tudo­má­sul veszi az alkotó fan­tá­zia, és dra­ma­tur­giát farag belő­le. Győz az erő­szak.

Most azonban pofára esik a pré­ri­far­kas, a bölény­csorda meg se pró­bál mene­kül­ni. Szűkre rántja köre­it, és öklelő szar­vá­val fogadja a be­to­la­ko­dót. Ha vala­me­lyik far­kas koma túl közel pofátlankodna, azon­nal meg­ta­ní­ta­nák röpül­ni. Tapasz­ta­lat­ból tudja ezt min­den far­kas. Álló­há­ború van kibon­ta­ko­zó­ban.

Színházi rendező nem igazíthatná job­ban lép­te­it, tel­je­sen gya­nút­la­nul besé­tál bal­ról a képbe egy sete-suta őzanyó vagy szar­vas­ünő. Első pil­lan­tásra nem tudom eldön­te­ni, melyik len­ne. For­du­la­tot vesz nyom­ban a dra­ma­tur­gia, a far­ka­sok el akar­ják kap­ni, a halálra rémült állat azon­ban egy szép szök­ke­nés­sel beme­ne­kül a bö­lé­nyek közé. Leg­alább mi, fűevők tart­sunk össze! Mene­dé­ket remél az óriá­sok­tól, de feje tete­jére állt az ősi ösz­tön. A leg­kár­té­ko­nyabb beto­la­ko­dó­nak tekin­tik, és szar­vaik hegyére hányva ide-oda dobál­ják.

Közel az éjfél, szellemképes fejem­ben a szar­vassá vál­to­zott fiúk bal­la­dája kép­ző­dik meg, a Cantata pro­fa­na, az Öreg­apót és a ki­lenc­nél is több szép szál fiút nem szar­va­sok­ra, de neki­bő­szült bölé­nyekre hang­sze­rel­ve. Már mon­dom is magam­ban:

Mert téged mi tűzünk
A szar­vunk hegyére,
És úgy hajigálunk
Téged rét­ről rétre,
Téged kőről kőre,
Téged hegy­ről hegyre,
S téged hozzávágunk
Éles kősziklához:
Ízzé-porrá zúzódsz
Kedves édes apánk.

Saját sutaságom, azonnal a me­ne­kü­lő­nek druk­ko­lok.

A farkashad, hallgatva a fal­ka­ve­zér paran­csá­ra, illő távol­ból pihenj-ülést ren­del magá­nak. Arra gon­dol­hat, a bölény úgyse eszi meg, de nekik dol­go­zik. Vicso­rog, és lógatja is mind a nyel­vét, nem éppen az előbbi roha­nás­tól, inkább a rájuk váró finom fala­tokra áhí­toz­nak. Addig-ad­dig lab­dáz­nak bölé­nyeink tehát ünő­kém­mel, amíg majd­nem-majd­nem élet­te­le­nül, vére­sen hup­pan közé­jük.

Van ezekben lélek egyáltalán? Gyil­kos lélek! A vész­hely­zet még el se múlt fejük fölött, a fe­nye­ge­tett­ből máris üldö­zők lesz­nek? Kan­tá­ta­po­li­ti­kussá vadult ember­csor­dák­ban meg­esik az ilyes­mi, de a szín­tiszta állat­vi­lág­ban is?

–  Ejnye, ejnye, szegénykém –, mond­hatja néme­lyik anya­bö­lény –, hát kel­lett neked ide­jön­nöd?

Most láthatom, mekkora gyöngédség szo­rult bele a ha­tal­mas állat­ba! Nem is egy­be, de leg­alább három­ba. Szá­na­koz­va, eltelve sze­re­tet­tel, nya­lo­gatni kez­dik, mintha saját bor­juk pottyant volna ki belő­lük. Elő­ször a fejét emeli föl sze­gény pária, talán vérző nya­kát is föl­kí­nálja nya­lo­ga­tás­ra, aztán resz­kető lábaira áll. Kör­be-körbe haj­long této­váz­va, mintha a párt­fo­gás­ért mon­dana hálás köszö­ne­tet, de elő­to­la­kod­nak a tulok­ész leg­na­gyobb­jai – a min­den­kori bal­ga­ság bódult baj­no­kai –, neki­bő­szül­nek, szétlöködik a jám­bor anyá­kat, és mint vihar a pely­vát, kisze­le­lik maguk közül. Egyi­kük szarva hegyé­ről a mási­kuk szarva hegyé­re. Oda ki, a far­ka­sok elé. Fut­na, nagyon fut­na, ha tud­na, de él a far­kas­tör­vény, rázú­dul­nak ama­zok, és itt a vé­ge, föl­fal­ják.

Ez lenne a préritörvény?

A bölénycsorda pedig bávatag-bam­bán nézi. Ennyi ősba­rom tes­tü­le­ti­leg tud csak így bámul­ni.

Kedves öreg apó, profánabb a kan­tá­ta.