Andor Csaba

Teofilia

XII.

Kopogtak. Júlia magára terített egy köpenyt, és elin­dult az ajtó felé. De csak a szoba köze­péig jutott el.

–  Kész a kávé! – hallatszott a mete­o­ro­ló­gus hangja az ajtó mögül.

Gyorsan felöltöztek, és visszamen­tek abba a te­rem­be, ahol koráb­ban vacso­ráz­tak. A nagy­papa ezút­tal az ablak előtt ült, azon a szé­ken, ame­lyet vacsora köz­ben sza­ba­don hagy­tak, és pipá­zott. Alfonz értet­le­nül nézett rá, de az öreg a mu­ta­tó­uj­já­val a válla fölött hát­ra­mu­ta­tott, jelez­ve, hogy a Nap már réges-rég lenyu­go­dott, a Hold pedig most amúgy sem lát­ha­tó. Majd a pipa szá­rát az asz­tal felé for­dí­tot­ta, ahol egy jókora palack állt szí­nül­tig tele­tölt­ve.

–  Ha elfogy, szóljon csak nyugod­tan az uno­kám­nak – mond­ta. – Van még egy hor­dó­val a pin­cé­ben.

Alfonz megköszönte a bort, és leült az egyik szék­re. Köz­ben a mete­o­ro­ló­gus lépett a te­rem­be, kezé­ben egy tál­cá­val.

–  A kávét mindig nekem kell elké­szí­te­nem – mond­ta. Letette a csé­szé­ket az asz­tal­ra, és ujjai­val üte­me­sen dobolni kez­dett a tálca hát­ol­da­lán. – Az apám oda­égeti a ká­vét pör­kö­lés köz­ben.

–  Viszont nem keverek a kávé­sze­mek közé annyi föl­di­mo­gyo­rót! – hang­zott az ellen­ve­tés. A nagy­papa csak ezután kós­tolta meg a kávét; szem­öl­dö­két fel­húz­ta, mia­latt az első kor­tyot ízlel­get­te, aztán a pipa szá­rá­val meg­ko­cog­tatta a csé­szét. – Konyak­ból pedig csak néhány csepp kell bele. Éppen csak annyi, hogy az első kor­tyo­kat követő kábult­sá­gon utóbb a kof­fein hatása felül­ke­re­ked­jék.

Júlia, aki még mindig nem ült le, elve­szí­tette a tü­rel­mét. – Hagy­já­tok már abba! Nem tud­tok más­ról beszél­ni?

A két férfi elhallgatott, a me­te­o­ro­ló­gus letette a tál­cát az asz­tal­ra, és leült egy szék­re.

–  Napok óta ki se mozdultam a ház­ból – mondta a nagy­papa az utolsó kávé­csep­pek kor­tyol­ga­tása köz­ben. – Én iga­zán nem tudok semmi érde­ke­set mesél­ni.

–  Én sem – mondta Júlia apja.

–  Na és te? – fordult a nagy­papa Júliá­hoz.

–  Én mostanáig egyfolytában csak mesél­tem.

Alfonz közben kínosan feszengett a szé­ken, majd hir­te­len fel­állt és sze­de­lőz­ködni kez­dett. – Későre jár – mond­ta. – Nem tudom, elérem-e még az utolsó buszt.

A nagypapa felnézett; jobbra a fa­lon, a ten­ger­nyi kép között egy kakuk­kos óra állt. – Azt bizony már lekéste – mond­ta. – De üljön csak nyu­god­tan vissza. Hiszen még a ká­vé­ját sem itta meg!

Alfonz tanácstalanul nézett Júliá­ra, aztán egy­szerre ültek le az asz­tal túl­ol­da­lán.

–  A kávé igazán kitűnő – mondta Alfonz, és fejé­vel a me­te­o­ro­ló­gus felé bic­cen­tett. – Őszin­tén szólva azért áll­tam fel, mert ma dél­után már én is épp ele­get mesél­tem Júliá­nak.

–  Csak nem a buszmegállóról? – kér­dezte a nagy­pa­pa.

–  De igen, arról – mondta Alfonz cso­dál­koz­va.

–  Tudja, az unokám annak idején elme­sélte nekem a tör­té­net ele­jét és köze­pét. Mond­ha­tom, érde­kes his­tó­ria.

Alfonz Júliára nézett, aki most zavar­ban volt és a ká­vé­ját kor­tyol­gat­ta. – Ma dél­után elme­sél­tem a végét is – mondta Alfonz.

A nagypapa furcsán, már-már gyanak­vóan nézett Alfonz­ra. – A vé­gét? Azt mond­ja, hogy a vé­gét mesélte el? Érde­kes. Én azt hit­tem, hogy a tör­té­net még nap­ja­ink­ban is tart.

–  Nos, hogy pontos legyek, a tör­té­net három nap múlva fog véget érni…

Az öreg hirtelen félbeszakította: – Ejha! – mondta elis­me­rően és a fia felé for­dult. – Pél­dát vehet­nél róla! Te egy napra előre nem tudod meg­jó­solni az idő­já­rást, Alfonz viszont azt is tud­ja, hogy három nap múlva mi fog tör­tén­ni!

Mi tagadás, Júlia elkésett. Lélek­ta­ni­lag a le­hető leg­rosszabb pil­la­nat­ban lépett Alfonz lábára az asz­tal alatt, éppen akkor, ami­kor a nagy­papa a mon­dat végére ért, s Al­fon­zon már az inge­rült­ség lett úrrá; a fel nem ismert szán­dék inge­rült­sé­gét csak fokoz­ta.

–  Lehet, hogy önöknek ez mulatsá­gos, de én csep­pet sem tar­tom annak. Önök, ugye varázs­lók, ha jól értet­tem.

–  Ezt nem mondtam – védekezett a nagy­pa­pa, ám a fia a fe­jé­vel s két kezé­vel egy­szerre intett, hig­gad­tan, de ellent­mon­dást nem tűrően jelez­ve, hogy az apja csak­ugyan varázs­ló.

–  Hát akkor tessék! Tüntessék el ezt! – mondta Alfonz, miköz­ben

egy vaskos papírköteget hajított az asz­tal­ra. S ahogy a tás­ká­já­ból egyet­len moz­du­lat­tal elő­rán­tot­ta, a készülő új menet­rend kor­rek­tú­ra­lap­jai elcsúsz­tak egy­má­son, s az asz­tal lap­ját szinte tel­je­sen bebo­rí­tot­ták. – De nem ám holmi vásári bűvész­mu­tat­ványra gon­do­lok! Tün­tes­sék el az összes pél­dányt! Sőt, a leg­jobb az vol­na, ha magát a nyom­dát tün­tet­nék el a föld szí­né­ről.

Júlia és a meteorológus fal­fe­hé­ren mered­tek a lapok­ra, Alfonz azon­ban ügyet sem vetett rájuk, egye­ne­sen az öreg sze­mébe nézett.

–  Lássuk csak! – mondta a nagy­pa­pa. Letette a pipá­ját az ablak­pár­kány szé­lé­re, egy futó pil­lan­tást vetett az asz­tal­ra, és kiné­zett magá­nak egy lapot a sok közül. Fel­emel­te, köze­lebb húzta a gyer­tya­tar­tót, és olvasni kez­dett.

–  Igaza van Alfonznak – mondta kis­vár­tat­va, és a la­pot átnyúj­totta a fiá­nak. Aztán hát­ra­for­dult, és kiné­zett az abla­kon. – Való­ban későre jár.

Júlia apja visszatette a la­pot a többi közé, és a ka­kuk­kos órára nézett. – Igye­kez­nünk kell – mond­ta. – A vi­har néhány órán belül elér­heti a várost.

Alfonz most is értetlenül nézte a két fér­fit, akár­csak dél­után. Az imént még mind­ket­ten derű­sen kor­tyol­gat­ták a kávé­ju­kat, most viszont olyan gond­ter­hel­ten mered­tek az asz­tal­ra, mintha leg­alábbis egy gyász­je­len­tés hevert volna előt­tük.

–  Nem – mondta a nagypapa –, nem érheti el. Fel kell tar­tóz­tat­nunk egy idő­re.

–  Mennetek kell – mondta a me­te­o­ro­ló­gus.

–  Mennünk? – Alfonz elcsodálkozott. – De hát hova?

Júlia a füléhez hajolt: – Dél­után azt mond­tad, hogy Teónak ma van a szü­le­tés­nap­ja. Meg­lá­to­gat­hat­nánk. Csak azt nem tudom, hogy milyen aján­dé­kot vigyünk neki.

–  Igyekeznetek kell, gyerekek! – mondta az apa. – Nekünk itt elég sok ten­ni­va­lónk lesz éjsza­ka.

–  Azt akarja mondani, hogy el tud­ják tün­tetni eze­ket? – bökött Alfonz a pa­pír­lapok felé.

–  Ó, az igazán semmiség – neve­tett az öreg. – De nem volna sok értel­me. Az imént fején találta a szö­get, ami­kor azt mond­ta, hogy magát a nyom­dát kell eltün­tet­nünk. Meg­pró­bál­juk. Ugye? – for­dult a fiá­hoz.

A meteorológus bólogatott. – Biz­to­sat per­sze nem ígér­he­tünk, de azért, ha van egy kis idő­tök, sétál­ja­tok el pir­ka­dat­kor a nyom­dá­hoz.

–  Pirkadatkor? – Alfonz gúnyosan fél­re­húzta a szá­ját. – Ebben a város­ban nincs pir­ka­dat.

–  Ha nincs, majd csinálunk! – mondta a me­te­o­ro­ló­gus, miköz­ben egyre türel­met­le­neb­bül dör­zsölte össze két tenye­rét. – A dísz­le­tek miatt iga­zán ne aggód­jék!

–  Jó, jó – hagyta rá Alfonz –, máris indu­lunk. De előbb tele­fo­nál­nom kel­lene vala­ki­nek.

Júlia máris a terem túlsó végé­ben ter­mett, és egy tele­font rán­ci­gált elő a sarok­ból hosszú zsi­nór­já­nál fog­va.

–  Én nem használom – mondta a nagy­papa Alfonz cso­dál­ko­zá­sát lát­va.

–  De Júlia és az anyja nem tudnak meg­lenni nél­kü­le.

Alfonz gyorsan tárcsázott, de jó érzék­kel távol tar­totta a fü­lé­től a kagy­lót. A te­rem­ben lévők egy barát­ság­ta­lan női han­got hall­hat­tak, amely­nek apró tor­zu­lá­sait a hall­gató memb­ránja gro­teszk riká­cso­lássá fokoz­ta.

–  Elnézést a zavarásért – kezdte Alfonz –, a pro­fesszor úrral szeretnék…

–  Még mit nem! – vágtak a sza­vába a vonal túl­ol­da­lán. – Nem elég, hogy nap­já­ban hússzor kere­sik őt, még éjszaka se lehet nyu­gal­munk?!

–  Bocsásson meg asszonyom, de nagyon fon­tos lenne…

Ez a mondat is befejezetlenül maradt.

–  Maga az, Alfonz? Egész este vár­tuk! A fér­jem már ki is készí­tette a köny­ve­ket.

–  Épp ezért telefonálok. Azokat a köny­ve­ket fel­tét­le­nül el kel­lene hoz­nom. Tes­sék? Igen, még ma este. Kere­sek egy taxit, és nyom­ban indu­lok.

–  De hát a férjem már alszik!

–  Most úgyis sietnem kell – mondta Alfonz. – Csak a köny­ve­kért ugra­nék be.

–  Hát akkor jöjjön! Várom.

A vonal megszakadt, és Alfonz muta­tó­ujja a tár­csa ket­tes szám­jegy­éhez ért.

–  Autónk is van – mondta Júlia –, fölös­le­ges taxit hív­nod.

Néhány perccel később kinyílt a ga­rázs ajta­ja. Alfonz egy­ked­vűen nézte a korom­fe­kete autót, amely­nek elülső lám­pái olyan mulat­sá­go­san mered­tek előre a mo­tor­ház két olda­lán, akár egy kíván­csi állat sze­mei vala­me­lyik képes­könyv­ben. Kar­csú, eny­hén szét­álló kere­kek ros­ka­doz­tak az alváz és a karosszé­ria tete­mes súlya alatt. „Ez sem lehet régeb­bi, mint a vil­lany­kör­te" – gon­dolta Alfonz, és beült a jobb­ol­dali ülés­re.

–  Száguldozni persze nem lehet vele – mondta Júlia –, viszont nagyon kényel­mes és biz­ton­sá­gos.

–  Az volna a kisebbik baj. De úgy látom, sebes­ség­váltó sincs ben­ne.

–  Persze, hogy nincs. Ez az autó még tizen­egy­ben készült.

„Nem is olyan öreg" – gondolta Alfonz, de azért lopva hát­ra­né­zett. Mögöt­tük, a ga­rázs végé­ben egy másik autó állt. – Beszáll­ha­tunk éppen abba is – mondta Júlia –, de cso­dá­kat ne várj! A déd­apám nem érte meg a sebes­ség­váltó fel­ta­lá­lá­sát.

A kocsi komótosan kigördült az útra, kere­kei oly­kor meg-meg­roggyan­tak az egye­net­len útbur­ko­lat mélye­dé­se­ibe érve, s ilyen­kor a bent ülők hol szo­ro­san az ülés­hez tapad­tak, hol pedig a magasba szök­ken­tek; s hogy még­sem ver­ték be a fe­jü­ket, az csu­pán egy körül­ménnyel magya­ráz­ha­tó: az autó fölül is, oldalt is nyi­tott volt.

–  Mintha csak lovagolnánk – mondta Alfonz.

–  Ugye? – ujjongott Júlia. – De mondd csak, vol­ta­kép­pen hova megyünk?

–  Előbb Félix professzorhoz a köny­ve­kért. Anyám­mal úgy egyez­tünk meg, hogy az lesz a szü­le­tés­napi aján­dék. Aztán északra megyünk, a he­gyek­be, és meg­ke­res­sük Teót.

–  Akkor igyekeznünk kell. Mindjárt fél­ti­zen­ket­tő.

–  Nem számít – mondta Alfonz. – Teo éjfél­tájt szü­le­tett. Per­sze azért nem illik sokat kés­ni. – Alfonz elhall­ga­tott, és egy jó percbe telt, mire újra meg­szó­lalt: – Ami­kor a ká­vét ittuk, mon­dani sze­ret­tem volna vala­mit az apá­dék­nak. De aztán arra gon­dol­tam, hogy jobb, ha előbb veled beszé­lem meg a dol­got.

–  Hallgatlak.

–  Azt hiszem, kezdem érteni őket – mondta Alfonz.

–  Ezt ma már többször is mondtad. Iga­zán örülnék…

–  Nem – szakította félbe Alfonz –, egy­ál­ta­lán nem fogsz örülni neki. Ezért is nem szól­tam. Szó­val arra gon­dol­tam, hogy kilenc év nagy idő. És ugye ennyi ideig tar­tott az ükapád útja a kon­ti­nen­sen át.

–  Igen. De mit akarsz ezzel monda­ni?

–  Ráadásul fiatal volt még – foly­tatta Alfonz. – Nem mintha ez szá­mí­ta­na. Meg aztán, te mond­tad, hogy az volt a dol­ga, hogy a vissza­té­rést elő­ké­szít­se. Ahhoz viszont utó­dok kellenek…

–  Négy felesége volt a kilenc év alatt – mondta Júlia. – De foly­tasd csak. Érde­kel, hová akarsz kilyu­kad­ni.

–  Akkor nem is kell folytatnom – mondta Alfonz. – Kávéz­ga­tás köz­ben ugyanis azt akar­tam mon­dani nekik, hogy a he­lyük­ben én csak Új-Gui­ne­áig vet­tem volna meg azt a repü­lő­je­gyet. Onnan hajó­val átmen­nék a York-fél­szi­get­re, aztán meg… – Alfonz egy pil­la­natra elen­gedte a kor­mányt, és sza­vak helyett kéz­moz­du­lat­ok­kal fejezte be a mon­da­tot.

–  És ott nekivágnál a sivatag­nak, ugye? Még­is, hogyan gon­do­lod? Gya­log, lóhá­ton, terep­já­ró­val?

–  Nem értem, miért vagy olyan ide­ges – mondta Alfonz. – Ez csak egy ötlet, és én szán­dé­ko­san nem szól­tam nekik róla.

–  Ha tudni akarod – mondta Júlia –, való­ban csak a szi­get fővá­ro­sáig szól a repü­lő­je­gyük, ezért vagyok ide­ges. Mert ugyan­olyan őrül­tek, ami­lyen te vagy. Nem hit­tem vol­na, hogy van raj­tuk kívül még egy ember, aki­nek ilyen osto­ba­ság meg­for­dul a fe­jé­ben.

–  Nem – mondta Alfonz –, soha nem fog­juk meg­ér­teni egy­mást. De leg­alább játsszunk végre nyílt lapok­kal! Néhány órája meg­sér­tőd­tél, mert nem értet­tem meg őket. Most végre értem, most meg ez a baj! Mit akarsz vol­ta­kép­pen?!

–  Néhány órával ezelőtt még te is más­ként véle­ked­tél – mondta Júlia.

–  Őrültségnek tartottad a tasmániai utat, emlék­szel?

–  Most is annak tartom – mondta Alfonz. – De azt mond­tad, hogy ebben a kér­dés­ben már vég­ér­vé­nye­sen dön­töt­tek. S ha egy­szer bele­vág­nak, hát csi­nál­ják végig, ne áll­ja­nak meg fél­úton!

–  Látod, ezért nem értjük egymást – mondta Júlia. – Te csak ilyen vég­le­tek­ben tudsz gon­dol­kod­ni. Vagy gyá­vák vagyunk, vagy esz­te­le­nül vak­me­rő­ek, de belá­tóak soha.

–  Itt nincs mit belátni.

–  Gondolod? Hát akkor elmondom neked, hogy mi fog tör­ténni – mondta Júlia. – Apá­mék partra száll­nak majd a York-fél­szi­ge­ten, és elin­dul­nak dél felé azon az útvo­na­lon, ame­lyet a szo­bám­ban lát­tál kifüg­geszt­ve. Benn­szü­löt­tek­kel per­sze nem fog­nak talál­koz­ni, de még fehér ember­rel is csak elvét­ve. És med­dig jut­nak el? Az út egy­ti­ze­dé­ig? Kibírja egy het­ven éves ember egy évig azt, amit a nagy­apja har­minc-egy­né­hány éve­sen is nehe­zen csi­nált végig? Jó, tegyük fel, hogy egy évig kibír­ja. De akkor aztán iga­zán siet­niük kell, hogy a nagy­papa élve eljus­son Tasmániába. És ezzel saj­nos még min­dig nem ér véget a já­ték. A nagy­papa meg­hal, de apám nem fog haza­jön­ni. Már most meg­mond­ta, hogy vissza­uta­zik majd a kon­ti­nens­re. Anyám­nak per­sze nem merte meg­mon­da­ni, csak nekem. Vissza­uta­zik, és tovább foly­tatja a ke­res­gé­lést. De med­dig?! Hát én meg­mon­dom neked! Amíg szom­jan nem hal egy siva­tag­ban. Vagy szét nem tépik őt a din­gók. Mert hogy sen­kit sem fog talál­ni, az biz­tos.

–  Igen – mondta Alfonz –, én is vala­hogy így kép­ze­lem.

–  Vagyis belátod végre, hogy nincs értelme az egész­nek?

–  Azt hiszem, félreértettük egymást – mondta Alfonz. – Kez­det­től fogva vilá­gos, hogy nincs értel­me. Ezt egy per­cig sem vitat­tam.

–  Hát akkor?

–  Nézd – kezdte Alfonz –, számodra nyil­ván ez az egye­düli szem­pont. Értel­mes dolog-e, amit cse­lek­szünk vagy értel­met­len? De ezzel nem min­denki van így, és ezt neked is meg kell érte­ned. Amit ők tesz­nek, az fölötte áll az érte­lem­nek. Vagy alat­ta, ahogy tet­szik. Nekem rokon­szen­ves, én tehát fölébe helye­zem. Ők még tud­nak vala­mit, amit mi már nem tudunk. Ezért aztán mind­ket­ten iri­gyel­jük őket. És ez az irigy­ség nálad harag­gal, nálam rokon­szenv­vel páro­sul.

–  Beszélj világosabban! Mit nem tudunk? Miért iri­gyel­nénk őket?

–  Mert ők még tudják, hogy mi a dol­guk. – Júlia vála­szolni akart, de Alfonz megint elen­gedte a kor­mányt, és fel­emelte a mu­ta­tó­uj­ját. – Várj, még nem fejez­tem be! És ráadá­sul azt is teszik, ami a dol­guk.

–  Apámnak tehát az volna a dolga – mondta Júlia –, hogy a Föld másik felén kóbo­rol­jon, amíg éhen vagy szom­jan nem hal.

–  Vagy az a dolga – folytatta Alfonz –, hogy nap mint nap prog­nó­zi­so­kat fab­ri­kál­jon, amíg a mete­o­ro­ló­gu­sok saját halott­juk­nak nem tekin­tik.

–  Már megint ezek a szélsősé­gek!

–  Igen, a szélsőségek – mondta Alfonz. – Saj­nos a ter­mé­szet is ilyen szél­ső­sé­ges. Mit tegyünk? Előbb-utóbb úgyis oda lyu­kad­nánk ki, hogy ti nők vagy­tok, mi meg fér­fi­ak. Aztán vagy abba­hagy­nánk a vi­tát, vagy tovább foly­tat­nánk. De med­dig? Most én kér­de­zem, hogy med­dig? Addig, amíg meg nem egye­zünk abban, hogy a bölcs és belátó her­maf­ro­di­ták vilá­gá­nál job­bat elkép­zelni sem tudunk? Hát akkor inkább áll­junk meg itt! Marad­junk a szél­ső­sé­gek­nél, és ne vitat­koz­zunk! Külön­ben is, meg­ér­kez­tünk.

Alfonz egy kivilágított villa előtt állí­totta le az autót. A kert­ajtó nyom­ban kinyílt, és egy asszony sie­tett felé­jük.

–  Csakhogy megjöttek! Képzelje, mi tör­tént ma haj­nal­ban! – Az asszony Alfonz­hoz intézte sza­va­it, ügyet sem vetett Júliá­ra, és ugyan­olyan ször­nyű­sé­ges volt a hang­ja, mint a tele­fon­be­szél­ge­tés során. – Egy őrült tele­fo­náló fel­éb­resz­tette reg­gel a fér­je­met. Még hat óra sem volt.

–  Az ilyesmi megesik – hangzott a vá­lasz. – Engem is akkor­tájt ébresz­tet­tek ma reg­gel.

–  És magától mit kérdeztek?

–  Semmit. Egyszerűen csak közölték, hogy hat óra van, jó reg­gelt kíván­tak, és letet­ték a kagy­lót.

–  Ó, maga folyton tréfál, akár­csak a fér­jem! De hát ő nem kért ébresz­tőt. Nyolc óra előtt kép­te­len fel­kel­ni. És még­sem enge­di, hogy éjsza­kára kikap­csol­jam a tele­font. Azt mond­ja, hogy éjszaka is keres­he­tik őt. Nevet­sé­ges! Ki az ördög tele­fo­nálna éjszaka a fér­jem­nek. Ki és miért? Hát nem ér rá egy filo­zó­fiai prob­léma más­na­pig? Mit más­na­pig! Száz évig is ráér, nem gon­dol­ja?

Alfonz nem felelt, maga elé engedte Júli­át, és sorra belép­tek a ház kapu­ján. Az elő­szo­bá­ban egy dohány­zó­asz­tal­kán tizen­hét könyv tor­nyo­sult, vala­mennyi szürke védő­bo­rí­tó­ban.

–  Mindjárt hozok egy spárgát – mondta az asszony. – Még jó, hogy kocsi­val jöt­tek.

Az asszony eltűnt a konyhában, Júlia a köny­ve­ket lapoz­gat­ta, Alfonz pedig az elő­szoba végén egy rés­nyire nyitva hagyott ajtón bené­zett.

A szobát egy állólámpa világította meg; fes­tett per­ga­menje jófor­mán tel­je­sen elnyelte a fényt, habár alat­ta, a lám­pa­er­nyő kép­ze­let­beli meg­hosszab­bí­tása men­tén jól kive­he­tők vol­tak a tár­gyak. A fény­kör egy jókora dara­bot kiha­sí­tott az ágy mel­lett álló asz­tal lap­já­ból, ame­lyen közé­pütt egy nyi­tott könyv hevert. Párat­lan oldala alig lát­szott, s va­lami hosszú­kás tárgy nehe­ze­dett a könyv jobb olda­lá­ra, a pá­ros oldal azon­ban a fény­körön belülre esett. A könyv gerince men­tén egy pohár állt; alján az utolsó csep­pek is rég elpá­ro­log­tak, s csu­pán a lám­pa­fény­ben kiraj­zo­lódó vörös ere­zet jelezte az esti olva­sás­hoz kor­tyol­ga­tott ital szí­nét. A kör másik olda­lán a fény az ágy­ból kanya­rí­tott le egy dara­bot: a gyű­rő­dé­sek­kel és sötét árnyék­sá­vok­kal tagolt lepe­dőn úgy ernyedt el Félix pro­fesszor jobb keze, mintha álmá­ban egy szo­náta végére ért volna éppen, s most ujjait – az utolsó akkor­dot hosszan kitartva – a zon­gora bil­len­tyűin pihen­tet­né. A pap­lan fél­re­csúsz­va, félig a föl­dön hevert; épp csak a láb­fe­jek fér­kőz­het­tek alá. A fej a be­já­rati ajtó felé for­dulva moz­du­lat­la­nul pihent a párna alsó szeg­le­tén, s a te­nyér­rel föl­felé for­dí­tott bal kéz muta­tó­ujja elő­re­me­redt, az oda­kint vára­kozó felé.

Alfonz lábujjhegyen belépett a szo­bá­ba. Leol­totta az álló­lám­pát, és néhány másod­per­cig várt, hogy a szeme a sö­tét­hez alkal­maz­kod­jék. Ezalatt Félix pro­fesszor meg­for­dult az ágy­ban, feje most az erkély­ajtó felé nézett, s két kezét a mel­lén össze­kul­csolva vala­me­lyest sza­po­ráb­ban léleg­zett. A ta­go­lat­lan sötét­ség­ből előbb az ősz haj bon­ta­ko­zott ki, majd az arcon söté­tebb és vilá­go­sabb fol­tok vál­tak szét, végül meg­je­len­tek a száj, az orr, a szem­gö­dör és a hom­lok kör­vo­na­lai. Alfonz köze­lebb lépett az ágy­hoz és meg­iga­zí­totta a taka­rót, aztán fél­re­tette a po­ha­rat és a ceru­zát, és becsu­kat a köny­vet.

Egy cédulát vett elő a zsebé­ből, körül­né­zett, hogy hová tehet­né, ahol a pro­fesszor biz­to­san meg­ta­lál­ja, de mert hir­te­le­né­ben nem talált ilyen helyet, ismét fel­gyúj­totta az álló­lám­pát, és kézbe vette a köny­vet. „Jó lenne tud­ni, hogy hol tar­tott" – gon­dol­ta, miköz­ben talá­lomra fel­ütöt­te. A könyv azon­ban nem ott nyílt ki, ahol az imént becsuk­ta, és egy fény­kép csú­szott a kezébe a la­pok közül. Derűs, fia­tal női arc nézett vissza Alfonz­ra, aki most zavar­ban volt, mert a képen látott sze­mélyt nagyon is jól ismer­te, s za­va­rá­ban az asz­tal előtt topor­gott. Vissza­tenni a ké­pet a helyére úgy, mintha semmi sem tör­tént vol­na, többé már nem lehe­tett, s mi­helyt rájött erre, zavara nyom­ban elmúlt, mert egyút­tal meg is találta az egyet­len meg­ol­dást. Fel­emelte a ce­ru­zát, és a zse­bé­ből elő­vett cédula szö­ve­gét átmá­solta a fény­kép hát­ol­da­lá­ra:

Kérem, látogassa meg az anyámat. Jövő pén­tek meg­fe­lel önnek? Ha igen, érte­sít­sen. (Ha nem, akkor is.)

Alfonz

A fénykép visszakerült a he­lyé­re, és a könyv fedele ismét becsu­kó­dott. Épp jókor, mert Júlia már türel­met­le­nül állt az ajtó­ban.

–  Mindjárt éjfél! Sietnünk kell! – mond­ta.

–  Pszt! – emelte fel mutatóujját Alfonz. – A fi­lo­zó­fus alszik.

Júlia csak most vette észre, hogy a há­ló­szoba ajta­já­ban áll, döb­ben­ten nézett Alfonz­ra, aki­nek azon­ban nem volt ideje meg­ma­gya­ráz­ni, hogy mit kere­sett a szo­bá­ban. Mire az elő­szo­bába ért, az asszony már hozta az össze­kö­tö­zött köny­ve­ket.

Néhány perccel később az autó legör­dült a hegy­ol­dal­ból. Ezút­tal Júlia ült a volán­nál, Alfonz pedig vala­mit magya­rá­zott.