P. Szabó Mária

Király születik

7. Királyválasztás

Erzsébet reggeli imája közben hir­te­len oda­pil­lan­tott szo­bája abla­ká­ra. Már a már­ciusi nap bur­kolta be a szí­nes üve­get, mely­nek ragyo­gá­sát egy sötét folt törte meg. A hol­ló! Mátyás szü­le­tése óta nem látta a ma­da­rat, most rémül­ten hagyta abba az imát, és oda­lé­pett az ablak­hoz, gyors kéz­zel kitár­ta, bízva abban, hogy a madár elröp­pen. De nem, az han­gos krá­ko­gásba kez­dett.

–  Istenem! Mit akarsz te fénylő feke­te­ség? – Szí­vét hir­te­len jeges gon­do­la­tok mar­ko­lász­ták. A ma­dár csak ricsa­jo­zott tovább. Erzsé­bet nem tudta befe­jezni az imá­ját, szinte meg­der­medt a fé­le­lem­től.

–  Asszonyom! Asszonyom! Hírnök jött a vár­ba! – sikol­to­zott nagy han­gon az egyik szol­gá­ló­lány.

Felbolydult minden, mint a méh­kas, hideg fuval­lat járt kör­be.

–  Vezessétek elém gyorsan!

A nagyasszony megkapaszkodott a fa­ra­gott szék orosz­lán­fe­jé­ben.

A nap pedig csak csillogott, nem érzé­kelt sem­mit, ő az igazi hata­lom. A hír­nök komor arc­cal lépett be. Ami­kor meg­szó­lalt potyog­tak a könnyei, fia­tal gye­rek volt még, nem szokta a bajt.

–  Asszonyom! László fiadat lefe­jez­ték a bu­da­vári palota jeges udva­rán. Mátyás pedig lela­ka­tolt szo­bá­já­ban imád­ko­zik – rogyott térdre az úrnő előtt.

Az asszony érezte, elhomályosul előtte a vi­lág, még jó, hogy ott volt az orosz­lán­fej a keze ügyé­ben, így hát belőle merí­tett erőt. Meg­ta­nul­ta, hogy ne mutassa ki fáj­dal­mát, de az anya fáj­dalma fia halá­lán min­den szo­ká­son túl­tett. Las­san rogyott le a szék mel­lé, mint egy rongy­bá­bu, belső szol­gái úgy kap­ták fel, és tet­ték bár­so­nyos ágyá­ba. Min­denki gyá­szolt a vár­ban.

Másnap megérkezett Horogszegi Szi­lágyi Mihály, a jó test­vér, akire Hunyadiné min­dig szá­mít­ha­tott, ha baj kör­nyé­kezte meg.

Erzsébet fekete atlasz gyászruhá­já­ban az orosz­lá­nos szé­ké­ben ült, és imát mor­molt reg­gel óta egy­foly­tá­ban. Nem evett, nem ivott teg­nap óta. Valaha cso­da­szép arcán rán­cok soka­sod­tak az elmúlt órák alatt.

–  Legyenek átkozottak! Legyenek átko­zot­tak! Édes jó Iste­nem, elvet­ted a fér­je­met, a nagyob­bik fia­mat, leg­alább a ki­csit hagyd meg nekem!

–  Drága húgom – rontott a szo­bába Mihály –, hagyd az imát, cse­lek­vésre van itt az idő! Nem hagy­hat­juk meg­tor­lat­la­nul, a vét­ke­sek­nek bűn­hőd­niük kell! – nézett sze­re­tet­tel a fáj­da­lom­tól még min­dig szinte kába anyá­ra.

–  Igen, bátyám! Meg kell fizetnünk a gyil­ko­sok­nak sok­szo­ro­san. – Erzsé­bet meg­rázta a fejét, fel­egye­ne­se­dett, és már csak előre nézett. Gyá­sza szíve leg­szebb pol­cán kapott helyet. – Fegy­ve­re­se­ket kell fogad­nunk! Min­den pén­zem, tel­jes vagyo­nom a bosszúm szol­gá­la­tába adom.

–  Melletted állok, Erzsébet. Meg­szer­ve­zem a ha­dat – fogadta a hűsé­ges báty.

Tehát eldőlt, csapatot szerveznek és a ki­rály ellen men­nek. Az asszony kez­dett meg­nyu­god­ni. Meg volt a fel­ada­ta, hit­te, hogy ezt kell ten­nie. Most mutat­ko­zott meg iga­zán híres kemény­sé­ge. Hamar meg­lett a had, hisz pénz­ben nem szű­köl­kö­dött a hadúr és asszo­nya. Elin­dult a had­já­rat. Rövid időn belül Erdély összes kirá­lyi tulaj­donú várát, kerí­tett váro­sát, min­den kirá­lyi jöve­del­met elfog­lal­tak. Mátyás mind­eköz­ben a cse­hek­nél, főúri rab­ság­ban töl­tötte ide­jét. Békét kell köt­ni, hatá­roz­ták el Hunyadi ellen­fe­lei. Alku­dozni kezd­tek az asszonnyal és annak báty­já­val. A ki­rá­lyi hadak élén Újlaki pró­bálta az alku pozí­ciót erő­sí­te­ni, de nem sok siker­rel.

–  Asszonyom! Ha megalkuszik, job­ban jár – írta Újlaki a ha­da­kozó ném­ber­nek.

–  Ugyan miért is járnék én jobban? – mor­fon­dí­ro­zott a nő, miköz­ben lova hátán a tábort jár­ta, és ellen­őr­zött min­dent. Nem volt mind­egy mire megy el a pén­ze.

–  Ha visszaadja az elfoglalt kirá­lyi vára­kat, beke­rí­tett váro­so­kat, az összes kirá­lyi jöve­del­met, nem kell tar­ta­nia a ki­rály erős ban­dé­ri­u­mai­tól – pró­bál­ko­zott tovább Újla­ki.

–  Méghogy erős! Tudjátok is ti, mi az erő­sebb egy seb­zett anyai szív­nél! – így rep­li­ká­zott Erzsé­bet, miköz­ben éjje­lente egyre job­ban bele­őszült bána­tá­ba.

De ezeknek az átvirrasztott, imák­kal töl­tött éjsza­kák­nak nem volt tanúja sen­ki, nagy­rit­kán csak a fe­kete hol­ló. Az most igen­csak hasz­nos­nak bizo­nyult. Hoz­ta-vitte a leve­le­ket Mátyás­nak. Imád­ko­zott a hol­lók népe, a pálo­sok serege is. Az esti vezek­lés egyre erő­sebb lett, és egyre hatá­ro­zot­tabb, de Újlaki és szö­vet­sé­ge­sei nem nyu­god­tak, ismé­tel­ten azt kíván­ták Erzsé­bet­től, hogy a ki­rá­lyi vára­kat adná vissza, csak azo­kat tar­taná meg, melye­ket örök­sé­gül vagy aján­dékba kaptak, avagy maguk vásároltak. Mátyás lett volna a ke­zes és a zálog, ha az egyez­ség meg­kö­tő­dik, a fiú is haza jöhet. A mé­zes sza­va­kat nem hit­ték el a régi orszá­gos barát­nak, így az alku­ból semmi nem lett. A jól cél­zott átok köz­ben foga­natra lelt. V. László har­minc­hat óráig tartó nya­va­lyá­ban, egy évre rá aznap, mikor Lász­ló­nak eskü­dött, elhagyta a földi létet és elköl­tö­zött az árnyék­vi­lág­ba. Tizen­hét esz­ten­dős sem volt még, éppen fran­cia meny­asszo­nyát vár­ta. Az maradt fent róla, hogy jám­bor elme. Ezt a titu­lust a Hu­nya­diak csak annyi­val tol­dot­ták meg, hogy gya­lá­za­tos, hit­szegő ember volt. A ha­da­ko­zás így abba­ma­radt. Majd szép las­san, ami­kor király­ról esett szó, egyre gyak­rab­ban merült fel Hunyadi Mátyás neve.

*

–  Ez a mi időnk lehet, Mihály! – szö­vö­gette pók­há­ló-ter­veit kitar­tóan Erzsé­bet.

Otthon volt éppen Hunyad várában, a kan­dalló melege mel­lett pró­bált terí­tőt hímez­ni, de az izga­lom miatt nem enge­del­mes­ked­tek ujjai. Ábrán­dozva nézett báty­já­ra.

–  Lehet, hogy sokat akarsz, Erzsé­bet, de én is úgy látom, most vagy soha. Ez a mi időnk kell hogy legyen – emel­gette Mihály a tele­töl­tött boroskupát.

A holló pedig ott ült az ablak kőpár­ká­nyán és ide­ge­sen krá­ko­gott.

–  Hess innen, te ronda madár! – kiál­tott rá a macsói bán. Az meg sem rez­dült, csak krá­ko­gott tovább.

–  Bátyám! Vigyázz a madárral, Mátyás test­vére az. Szü­le­tése óta védi, figye­li, hírét hoz­za-vi­szi. Hir­te­len eszébe jutott Ger­gely, a pálos szer­ze­tes, és jós­lat. Gyor­san fel­állt, suhogó roko­lyája súrolta Mihály kinyújtott lábát, oda­sie­tett az ablak­hoz.

–  Igen holló! Itt az utolsó pil­la­nat, nem kell már sokáig vár­no­tok. Vidd el a hírt gaz­dá­id­nak! Mondd meg, Horog­szegi Szi­lágyi Erzsé­bet, Hunyadi János kor­mányzó özve­gye, Mátyás szü­lő­anyja meg­te­szi, amit elvár­tok tőle. Imád­koz­za­tok éret­tünk!

A madár mintha értette volna, amit a nagy­asszony mon­dott, hir­te­len elre­pült.

Az ország eddig is szakadozott terí­tő­ként fog­lalta el helyét Európa asz­ta­lán, most pedig a ron­gyok tovább fosz­lot­tak. Kelet-Ma­gya­ror­szá­gon a Hunya­diak csa­pa­tai áll­tak fegy­ver­rel a ja­vak élén. A fel­vi­dé­ket cseh zsol­do­sok fosz­to­gat­ták, Szla­vó­niá­ban is zsol­dos­ve­zé­rek ver­seng­tek a kon­cért, és itt volt har­ma­dik Fri­gyes, a ko­rona bitor­ló­ja, várai­val Nyu­gat-Ma­gya­ror­szá­gon. A hi­deg téli fagy súlyos­bí­totta a lakos­ság hely­ze­tét, bizony­ta­lan volt a ke­res­ke­de­lem, a dagadtra hízott keres­ke­dők egyre fogy­tak az átélt izgal­mak­tól. A köz­ne­mes­ség Hunya­dit sírta vissza, a bá­rók pedig a király halála után gazda nél­kül marad­tak.

A cseszneki várban Garai nádor és Újlaki Mik­lós vajda a lo­vag­te­rem­ben tana­ko­dott, bort iszo­gat­tak és mele­ged­tek med­ve­pré­mekbe bur­ko­lóz­va. Észre sem vet­ték a körü­löt­tük ser­te­per­télő szol­gá­kat és a fü­lü­ket hegyező lova­go­kat. Csak gon­dol­kod­tak, hol han­go­san, hol maguk­ban.

–  Hírnök jött a legnagyobb váro­sok­ból. Elé­ge­det­le­nek a pol­gá­rok. Vissza­sír­ják Hunya­dit. A bő­rös neme­sek is elé­ge­det­len­ked­nek, úgy néz ki, ha nem jól gon­dol­ko­dunk, elvér­zünk – nézett Mik­lósra a há­zi­gaz­da.

–  Hmmm... – dörmögött a meg­szó­lí­tott gon­do­la­ta­iba mélyed­ve.

–  Támogathatnánk egymást, de keve­sek len­nénk leszá­molni az ide­gen trón­kö­ve­te­lők­kel, és szá­mol­nunk kell a Hu­nya­diak csa­pa­tá­val is. Az asszony olyan, mint a fúria, hajtja a bosszú­vágy. Csa­pa­taik is erő­sek – fűzte tovább gon­do­la­tait han­go­san Garai. – Hé, te! Taka­rod­ja­tok! – kia­bált hir­te­len az éppen közel­ben hall­ga­tó­zók­ra.

–  Nem lehet itt két szót váltani nyu­god­tan. Micsoda vár ez? – pró­bált vic­ce­lődni a ven­dég, de nem tré­fák­nak volt a helye most, így azután Garai csak azzal rea­gált, hogy foly­tatta mono­lóg­ját.

–  A korona Frigyesnél, itt a len­gyel király és a szász her­ceg is mint trón­kö­ve­te­lő. Na meg aztán a cseh Pogyebrád is egyre nagyobb han­gú, mióta a kiseb­bik Hunyadi nála van mint fogoly­ma­dár. – Köz­ben intett az egyik szol­gá­nak: lehet a gyer­tyá­kat meg­gyúj­to­gat­ni.

Gondolataikba mélyedtek az urak. Egyre gon­dol­tak, de mintha egyik sem merte volna kimon­da­ni. Végül a há­zi­gazda meg­ke­gyel­me­zett ven­dé­gé­nek:

–  Az egyedüli királyjelölt számunkra Mátyás, a Hu­nyadi fiú.

Ahogy kimondta, szinte még a le­vegő is meg­állt a terem­ben. A má­sik egy dara­big meg sem szó­lalt, de ami­kor rászánta magát, ő is súlyos sza­va­kat mon­dott:

–  Keressük meg a Szilágyi test­vé­re­ket, és kös­sünk velük alkut.

Ennyi volt, és az ország jövője kézbe véte­tett. Más­nap indul­nak egyez­ked­ni. Nehéz dön­tés, de jó dön­tés, érez­ték mind­ket­ten. A Szilágyiakkal Sze­ge­den talál­koz­tak, és terí­tett asz­tal mel­lett alku­doz­tak, mint a ko­fák. A tét pedig egy ország volt. Az alku tár­gya a magyar kirá­lyi trón és egy jófor­mán gyer­mek király­je­lölt.

–  Rendben, urak! Elfelejtem, hogy lefe­jez­tet­ték az egyik fia­mat, ha a má­sik­ból királyt csi­nál­nak.

Erzsébet szavai határozottan cseng­tek. Ere­jét, tekin­té­lyét, az anya fáj­dal­mát fekete bár­sony gyász­ru­hája erő­sí­tet­te, egy­szerű volt, mégis fen­sé­ges, régi szép­sége a gyér vilá­gí­tás­nál átütött fér­fias hatá­ro­zott­sá­gán. A két ellen­sé­ges főúr érez­te, nincs mit ten­ni, tudo­má­sul kell venni a másik fél aján­la­tát. Elfe­lej­tő­dik az anyai fáj­da­lom, meg­szű­nik a bosszú utáni vágy, ha Mátyás király lesz. Érez­ték ők is, hogy ez az egyet­len lehet­sé­ges meg­ol­dás, de még kéret­ték magu­kat egy kicsit.

–  Asszonyom! Én támogatom Mátyást, ha fele­sé­gül veszi a lá­nyo­mat. – Garai köz­ben Újla­kit figyel­te, mit mond, de az csak bőszen bólo­ga­tott.

–  Ha király lesz, feleségül veszi a Garai lányt. Erre eskü­szöm – nézett rájuk hatá­ro­zot­tan a nagy­asszony.

–  Esküszöm én is! – csatlakozott hozzá Szi­lágyi Mihály macsói bán.

„Eldőlt hát, király lesz a fi­ú­ból!", gon­dolta az anya. Betel­je­se­dik a több­szö­rös jós­lat.

*

Ezernégyszázötvennyolc január első nap­jaira Budára érke­zett a ne­me­sek több­sé­ge. Ide vonult fel Horog­szegi Szi­lágyi Mihály is mint­egy húsz­ezer fős sere­gé­vel.

–  Nem ijesztgetni akarok, hanem emlé­kez­tetni az ura­kat, hogy tar­toz­nak török­verő Hunyadi János­nak, aki hírt, nevet szer­zett a ma­gyar fegy­ve­rek­nek, és aki mél­tat­la­nul lett jutal­maz­va. Egyik fiát kivé­gez­ték, a másik rab­ság­ban. Itt az idő János­nak a sok fáradt­sá­gát meg­há­lál­ni, Mátyást fog­sá­gá­ból kisza­ba­dí­ta­ni, és ezen ország­nak trón­jára ültet­ni! Nem adjuk a kirá­lyi mél­tó­sá­got ide­gen­nek!

–  Úgy van! Úgy van! – helyesel­tek töb­ben is.

Erzsébet összeszorult szívvel hall­ga­tott, de meg­volt az egyez­ség, és a hit, hogy min­den­ki­nek így lesz jobb. A fa­lak között betel­je­sült a cso­da, melyre vár­tak, a ma­gya­rok végre maguk közül válasz­tot­ták meg kirá­lyu­kat. A vá­lasz­tott király ugyan gye­rek volt és rab, de a magyar föl­det tar­totta hazá­já­nak.

A budai utcákon szállingózott a hó, de nem zavarta ez a népet, kint nyü­zsög­tek. Ott is fenn­szó­val kiál­toz­ták:

–  Mátyás legyen a király!

–  Nem kell idegen király!

–  Ezt választotta Isten a mi oltal­munk­ra, ezt választ­juk mi is!

Ekkor a nagy létszámú sereg a vár alatt elunta a fa­gyos­ko­dást. Vol­tak már vagy negyvenezren is. Ajkukra fagyott a lehe­let, nem tud­tak tovább vár­ni, har­sogó szó­val kia­bál­ták:

–  Éljen Mátyás, a király! Éljen Mátyás, a király! – az örven­dező szó­zat zen­gett az egész város­ban.

Örült mindenki. Örült a pór, a nemes, a ka­to­na, a pol­gár. Alig söté­te­dett meg, egyre több helyen tüzet gyúj­tot­tak. A lo­bogó tűz­csó­vák nap­pali vilá­gos­sággá tet­ték a sö­tét eget. Az ezer­négy­száz­öt­ven­nyol­ca­dik év január hónap­já­nak huszon­ötö­dik nap­ján eldőlt a nem­zet sor­sa. Repült a holló hírt vin­ni, hal­kan szól­tak a sámán­do­bok. A jövő sok gyöt­rel­mes ima után utat tört magá­nak.