Erzsébet reggeli imája közben hirtelen odapillantott szobája ablakára. Már a márciusi nap burkolta be a színes üveget, melynek ragyogását egy sötét folt törte meg. A holló! Mátyás születése óta nem látta a madarat, most rémülten hagyta abba az imát, és odalépett az ablakhoz, gyors kézzel kitárta, bízva abban, hogy a madár elröppen. De nem, az hangos krákogásba kezdett.
– Istenem! Mit akarsz te fénylő feketeség? – Szívét hirtelen jeges gondolatok markolászták. A madár csak ricsajozott tovább. Erzsébet nem tudta befejezni az imáját, szinte megdermedt a félelemtől.
– Asszonyom! Asszonyom! Hírnök jött a várba! – sikoltozott nagy hangon az egyik szolgálólány.
Felbolydult minden, mint a méhkas, hideg fuvallat járt körbe.
– Vezessétek elém gyorsan!
A nagyasszony megkapaszkodott a faragott szék oroszlánfejében.
A nap pedig csak csillogott, nem érzékelt semmit, ő az igazi hatalom. A hírnök komor arccal lépett be. Amikor megszólalt potyogtak a könnyei, fiatal gyerek volt még, nem szokta a bajt.
– Asszonyom! László fiadat lefejezték a budavári palota jeges udvarán. Mátyás pedig lelakatolt szobájában imádkozik – rogyott térdre az úrnő előtt.
Az asszony érezte, elhomályosul előtte a világ, még jó, hogy ott volt az oroszlánfej a keze ügyében, így hát belőle merített erőt. Megtanulta, hogy ne mutassa ki fájdalmát, de az anya fájdalma fia halálán minden szokáson túltett. Lassan rogyott le a szék mellé, mint egy rongybábu, belső szolgái úgy kapták fel, és tették bársonyos ágyába. Mindenki gyászolt a várban.
Másnap megérkezett Horogszegi Szilágyi Mihály, a jó testvér, akire Hunyadiné mindig számíthatott, ha baj környékezte meg.
Erzsébet fekete atlasz gyászruhájában az oroszlános székében ült, és imát mormolt reggel óta egyfolytában. Nem evett, nem ivott tegnap óta. Valaha csodaszép arcán ráncok sokasodtak az elmúlt órák alatt.
– Legyenek átkozottak! Legyenek átkozottak! Édes jó Istenem, elvetted a férjemet, a nagyobbik fiamat, legalább a kicsit hagyd meg nekem!
– Drága húgom – rontott a szobába Mihály –, hagyd az imát, cselekvésre van itt az idő! Nem hagyhatjuk megtorlatlanul, a vétkeseknek bűnhődniük kell! – nézett szeretettel a fájdalomtól még mindig szinte kába anyára.
– Igen, bátyám! Meg kell fizetnünk a gyilkosoknak sokszorosan. – Erzsébet megrázta a fejét, felegyenesedett, és már csak előre nézett. Gyásza szíve legszebb polcán kapott helyet. – Fegyvereseket kell fogadnunk! Minden pénzem, teljes vagyonom a bosszúm szolgálatába adom.
– Melletted állok, Erzsébet. Megszervezem a hadat – fogadta a hűséges báty.
Tehát eldőlt, csapatot szerveznek és a király ellen mennek. Az asszony kezdett megnyugodni. Meg volt a feladata, hitte, hogy ezt kell tennie. Most mutatkozott meg igazán híres keménysége. Hamar meglett a had, hisz pénzben nem szűkölködött a hadúr és asszonya. Elindult a hadjárat. Rövid időn belül Erdély összes királyi tulajdonú várát, kerített városát, minden királyi jövedelmet elfoglaltak. Mátyás mindeközben a cseheknél, főúri rabságban töltötte idejét. Békét kell kötni, határozták el Hunyadi ellenfelei. Alkudozni kezdtek az asszonnyal és annak bátyjával. A királyi hadak élén Újlaki próbálta az alku pozíciót erősíteni, de nem sok sikerrel.
– Asszonyom! Ha megalkuszik, jobban jár – írta Újlaki a hadakozó némbernek.
– Ugyan miért is járnék én jobban? – morfondírozott a nő, miközben lova hátán a tábort járta, és ellenőrzött mindent. Nem volt mindegy mire megy el a pénze.
– Ha visszaadja az elfoglalt királyi várakat, bekerített városokat, az összes királyi jövedelmet, nem kell tartania a király erős bandériumaitól – próbálkozott tovább Újlaki.
– Méghogy erős! Tudjátok is ti, mi az erősebb egy sebzett anyai szívnél! – így replikázott Erzsébet, miközben éjjelente egyre jobban beleőszült bánatába.
De ezeknek az átvirrasztott, imákkal töltött éjszakáknak nem volt tanúja senki, nagyritkán csak a fekete holló. Az most igencsak hasznosnak bizonyult. Hozta-vitte a leveleket Mátyásnak. Imádkozott a hollók népe, a pálosok serege is. Az esti vezeklés egyre erősebb lett, és egyre határozottabb, de Újlaki és szövetségesei nem nyugodtak, ismételten azt kívánták Erzsébettől, hogy a királyi várakat adná vissza, csak azokat tartaná meg, melyeket örökségül vagy ajándékba kaptak, avagy maguk vásároltak. Mátyás lett volna a kezes és a zálog, ha az egyezség megkötődik, a fiú is haza jöhet. A mézes szavakat nem hitték el a régi országos barátnak, így az alkuból semmi nem lett. A jól célzott átok közben foganatra lelt. V. László harminchat óráig tartó nyavalyában, egy évre rá aznap, mikor Lászlónak esküdött, elhagyta a földi létet és elköltözött az árnyékvilágba. Tizenhét esztendős sem volt még, éppen francia menyasszonyát várta. Az maradt fent róla, hogy jámbor elme. Ezt a titulust a Hunyadiak csak annyival toldották meg, hogy gyalázatos, hitszegő ember volt. A hadakozás így abbamaradt. Majd szép lassan, amikor királyról esett szó, egyre gyakrabban merült fel Hunyadi Mátyás neve.
*
– Ez a mi időnk lehet, Mihály! – szövögette pókháló-terveit kitartóan Erzsébet.
Otthon volt éppen Hunyad várában, a kandalló melege mellett próbált terítőt hímezni, de az izgalom miatt nem engedelmeskedtek ujjai. Ábrándozva nézett bátyjára.
– Lehet, hogy sokat akarsz, Erzsébet, de én is úgy látom, most vagy soha. Ez a mi időnk kell hogy legyen – emelgette Mihály a teletöltött boroskupát.
A holló pedig ott ült az ablak kőpárkányán és idegesen krákogott.
– Hess innen, te ronda madár! – kiáltott rá a macsói bán. Az meg sem rezdült, csak krákogott tovább.
– Bátyám! Vigyázz a madárral, Mátyás testvére az. Születése óta védi, figyeli, hírét hozza-viszi. Hirtelen eszébe jutott Gergely, a pálos szerzetes, és jóslat. Gyorsan felállt, suhogó rokolyája súrolta Mihály kinyújtott lábát, odasietett az ablakhoz.
– Igen holló! Itt az utolsó pillanat, nem kell már sokáig várnotok. Vidd el a hírt gazdáidnak! Mondd meg, Horogszegi Szilágyi Erzsébet, Hunyadi János kormányzó özvegye, Mátyás szülőanyja megteszi, amit elvártok tőle. Imádkozzatok érettünk!
A madár mintha értette volna, amit a nagyasszony mondott, hirtelen elrepült.
Az ország eddig is szakadozott terítőként foglalta el helyét Európa asztalán, most pedig a rongyok tovább foszlottak. Kelet-Magyarországon a Hunyadiak csapatai álltak fegyverrel a javak élén. A felvidéket cseh zsoldosok fosztogatták, Szlavóniában is zsoldosvezérek versengtek a koncért, és itt volt harmadik Frigyes, a korona bitorlója, váraival Nyugat-Magyarországon. A hideg téli fagy súlyosbította a lakosság helyzetét, bizonytalan volt a kereskedelem, a dagadtra hízott kereskedők egyre fogytak az átélt izgalmaktól. A köznemesség Hunyadit sírta vissza, a bárók pedig a király halála után gazda nélkül maradtak.
A cseszneki várban Garai nádor és Újlaki Miklós vajda a lovagteremben tanakodott, bort iszogattak és melegedtek medveprémekbe burkolózva. Észre sem vették a körülöttük sertepertélő szolgákat és a fülüket hegyező lovagokat. Csak gondolkodtak, hol hangosan, hol magukban.
– Hírnök jött a legnagyobb városokból. Elégedetlenek a polgárok. Visszasírják Hunyadit. A bőrös nemesek is elégedetlenkednek, úgy néz ki, ha nem jól gondolkodunk, elvérzünk – nézett Miklósra a házigazda.
– Hmmm... – dörmögött a megszólított gondolataiba mélyedve.
– Támogathatnánk egymást, de kevesek lennénk leszámolni az idegen trónkövetelőkkel, és számolnunk kell a Hunyadiak csapatával is. Az asszony olyan, mint a fúria, hajtja a bosszúvágy. Csapataik is erősek – fűzte tovább gondolatait hangosan Garai. – Hé, te! Takarodjatok! – kiabált hirtelen az éppen közelben hallgatózókra.
– Nem lehet itt két szót váltani nyugodtan. Micsoda vár ez? – próbált viccelődni a vendég, de nem tréfáknak volt a helye most, így azután Garai csak azzal reagált, hogy folytatta monológját.
– A korona Frigyesnél, itt a lengyel király és a szász herceg is mint trónkövetelő. Na meg aztán a cseh Pogyebrád is egyre nagyobb hangú, mióta a kisebbik Hunyadi nála van mint fogolymadár. – Közben intett az egyik szolgának: lehet a gyertyákat meggyújtogatni.
Gondolataikba mélyedtek az urak. Egyre gondoltak, de mintha egyik sem merte volna kimondani. Végül a házigazda megkegyelmezett vendégének:
– Az egyedüli királyjelölt számunkra Mátyás, a Hunyadi fiú.
Ahogy kimondta, szinte még a levegő is megállt a teremben. A másik egy darabig meg sem szólalt, de amikor rászánta magát, ő is súlyos szavakat mondott:
– Keressük meg a Szilágyi testvéreket, és kössünk velük alkut.
Ennyi volt, és az ország jövője kézbe vétetett. Másnap indulnak egyezkedni. Nehéz döntés, de jó döntés, érezték mindketten. A Szilágyiakkal Szegeden találkoztak, és terített asztal mellett alkudoztak, mint a kofák. A tét pedig egy ország volt. Az alku tárgya a magyar királyi trón és egy jóformán gyermek királyjelölt.
– Rendben, urak! Elfelejtem, hogy lefejeztették az egyik fiamat, ha a másikból királyt csinálnak.
Erzsébet szavai határozottan csengtek. Erejét, tekintélyét, az anya fájdalmát fekete bársony gyászruhája erősítette, egyszerű volt, mégis fenséges, régi szépsége a gyér világításnál átütött férfias határozottságán. A két ellenséges főúr érezte, nincs mit tenni, tudomásul kell venni a másik fél ajánlatát. Elfelejtődik az anyai fájdalom, megszűnik a bosszú utáni vágy, ha Mátyás király lesz. Érezték ők is, hogy ez az egyetlen lehetséges megoldás, de még kérették magukat egy kicsit.
– Asszonyom! Én támogatom Mátyást, ha feleségül veszi a lányomat. – Garai közben Újlakit figyelte, mit mond, de az csak bőszen bólogatott.
– Ha király lesz, feleségül veszi a Garai lányt. Erre esküszöm – nézett rájuk határozottan a nagyasszony.
– Esküszöm én is! – csatlakozott hozzá Szilágyi Mihály macsói bán.
„Eldőlt hát, király lesz a fiúból!", gondolta az anya. Beteljesedik a többszörös jóslat.
*
Ezernégyszázötvennyolc január első napjaira Budára érkezett a nemesek többsége. Ide vonult fel Horogszegi Szilágyi Mihály is mintegy húszezer fős seregével.
– Nem ijesztgetni akarok, hanem emlékeztetni az urakat, hogy tartoznak törökverő Hunyadi Jánosnak, aki hírt, nevet szerzett a magyar fegyvereknek, és aki méltatlanul lett jutalmazva. Egyik fiát kivégezték, a másik rabságban. Itt az idő Jánosnak a sok fáradtságát meghálálni, Mátyást fogságából kiszabadítani, és ezen országnak trónjára ültetni! Nem adjuk a királyi méltóságot idegennek!
– Úgy van! Úgy van! – helyeseltek többen is.
Erzsébet összeszorult szívvel hallgatott, de megvolt az egyezség, és a hit, hogy mindenkinek így lesz jobb. A falak között beteljesült a csoda, melyre vártak, a magyarok végre maguk közül választották meg királyukat. A választott király ugyan gyerek volt és rab, de a magyar földet tartotta hazájának.
A budai utcákon szállingózott a hó, de nem zavarta ez a népet, kint nyüzsögtek. Ott is fennszóval kiáltozták:
– Mátyás legyen a király!
– Nem kell idegen király!
– Ezt választotta Isten a mi oltalmunkra, ezt választjuk mi is!
Ekkor a nagy létszámú sereg a vár alatt elunta a fagyoskodást. Voltak már vagy negyvenezren is. Ajkukra fagyott a lehelet, nem tudtak tovább várni, harsogó szóval kiabálták:
– Éljen Mátyás, a király! Éljen Mátyás, a király! – az örvendező szózat zengett az egész városban.
Örült mindenki. Örült a pór, a nemes, a katona, a polgár. Alig sötétedett meg, egyre több helyen tüzet gyújtottak. A lobogó tűzcsóvák nappali világossággá tették a sötét eget. Az ezernégyszázötvennyolcadik év január hónapjának huszonötödik napján eldőlt a nemzet sorsa. Repült a holló hírt vinni, halkan szóltak a sámándobok. A jövő sok gyötrelmes ima után utat tört magának.