Reményi József Tamás

Casanova bábuja

Turczi István négy verséről

Fellini filmjének Casanovája igazi média­sztár a maga korá­ban, sze­xu­á­lis mutat­vá­nyai nagy­sza­bású való­ság­show-k fény­pont­jai, a plety­kák hír­lánca élő legen­dát gyárt a sze­mé­lyé­ből – ő pe­dig, ahogy az showmanhez illik, apadó kedéllyel, kény­sze­rűen ugyan, de igyek­szik meg­fe­lelni sze­re­pé­nek. Sze­rep­já­téka azé a min­den­kori szel­lemi embe­ré, aki­nek a ké­pes­sé­gei­ből a tömeg­íz­lés válo­gatja és tün­teti ki a ked­vére valót. Casa­nova magá­nyos értel­mi­ségi a cir­ku­szi világ­ban. Ideái tes­tet nem ölte­nek, az azok­hoz méltó éle­tet neki kel­lene meg­te­rem­te­nie. Ám ez csak a film végén sike­rül – egy élet­te­len figu­rá­val: álom­szerű tánca és közö­sü­lése a mari­o­net­tel, amely gyön­gé­den imád­ható teremt­mény­ként, átlel­ke­sítve fölötte áll a gé­pies emberi kap­cso­la­tok­nak, az élet­ku­darc beis­me­rése és kicse­le­zése is egy­ben.

*

Turczi István Erotikon című gyűj­te­mé­nyes köte­té­nek élén, az újabb ter­més­ből olvas­ható négy vers, amely 2008. már­cius 21-én az Élet és Iro­da­lom­ban is meg­je­lent, mint­egy alkalmi cik­lust alkot­va. Akár a szerző cso­por­to­sí­totta őket, akár szer­kesz­tői válasz­tás­sal kerül­tek be épp így, együtt (egyéb­ként a kötet­ben is egy­más szom­széd­sá­gá­ban olvas­ha­tók), nekem egyet­len mű négy téte­le­ként mutat­koz­nak. A Pornócsatorna című darab így indul:

Ma végre az űr tartalommal telik.
Éjfél utáni távkapcsolós, meghitt óra.
Szemünkben diszkrét hangulatfény,
Készen súlytalanságra, levitációra. (17.)1

Noha a cím nyomán reflexsze­rűen haj­la­mo­sak vol­nánk a gúnyos olva­sat­ra, a te­le­ví­ziós tömeg­kul­túra antihumánus ret­te­ne­té­nek lírai osto­ro­zá­sá­ra, de leg­alábbis szí­ve­sen vagy meg­adóan ráhan­go­lód­nánk az értel­mi­ségi rezig­ná­ció­ra, amellyel ver­sünk hőse kivon­hatja magát a kor mocs­ká­ból, fölé­nyün­ket első szin­ten is kikezdi maga a szi­tu­á­ció: hősünk nem egye­dül hever ágyá­ban, a por­nó­né­zés tehát a tet­tes­társ iránti vágy föl­kel­té­sé­nek vagy a kudarc utá­ni, tett helyetti autoerotizmusnak a vá­lasz­tó­pont­ján talál­ja. A meg­ve­tés tehát („kis költ­ség­ve­tés, nagytotál” (17.), álla­pítja meg a költő a lá­tot­ta­kat kom­men­tálva) a hasz­ná­lat tudo­má­sul­vé­te­lé­be, a ki­szol­gál­ta­tott­ság érzé­sébe és végső soron vere­ség­tu­datba tor­kol­lik, alle­go­ri­ku­san túl­mu­tatva a pusz­tán sze­xu­á­lis ter­mé­szetű cső­dön. „Én befuccsoltam” (17.), vonja le a konk­lú­zi­ót, s a ki­fe­je­zés a sze­mé­lyi­ség egé­szére nézve álta­lá­nos érvé­nyű. Ezek sze­rint elju­tunk a fö­lény ellen­pó­lu­sá­ig, az önsaj­ná­la­tig? Tér­jünk vissza az első négy sor­hoz! „Ma végre az űr tar­ta­lom­mal telik.” Több­féle allú­zió ada­tik itt, kézen­fek­vő­ek, ne bíbe­lőd­jünk velük, ami lénye­ges, az a filo­zo­fi­kus hang­ütés, amely parodisztikus mivolta elle­nére (illetve azon keresz­tül, a parodisztikusan meg­él­hető tudat­mű­kö­dés­nek meg­adva a maga még­is­csak meg­lévő súlyát) az emberi lét igény­be­je­len­té­se. Nem a mű­sor­nak szól, hanem annak, hogy a néző mit akar kicsi­karni magá­nak – bár­mi­lyen alan­tas kul­tu­rá­lis szo­ká­sok­ból is. Ha – és most idé­zem az első négy sor szinte fohá­szos lajst­ro­mát – meghittséget, diszk­ré­ci­ót, han­gu­la­tot, fényt, lebegést vár, hiába nyil­ván­való az (ön)irónia, a csa­tor­ná­val való önma­gára mara­dás az eset­le­ges testi örö­mö­kön (vagy aho­gyan még Turczi kamasz­ko­rá­ban is emle­get­ték: sat­nya pót­cse­lek­vé­se­ken) túl az ember zavar­ta­lan béké­jét, a nyű­gö­kön túl­emelő kép­ze­le­tét, végső soron auto­nó­miá­ját ígé­ri. Koránt­sem blasz­fé­mia a pár­hu­zam: itt a por­nó­csa­tor­nát néző ember beál­lí­tó­dása azo­nos a „Csak a derű óráit számolom” atti­tűd­jé­vel. A vers­szö­veg túl­nyomó részét kite­vő, rész­le­tes leírás a csa­tor­nán látot­tak­ról merő kri­ti­ka, a táv­kap­cso­lót tartó férfi mint­egy kívül van a kri­ti­ká­val kezelt lát­vá­nyon, őt a figye­lem, a pil­la­natra sem szűnő önkont­roll kép­vi­seli a jele­net­ben, amely – ha ilyen áron is – zavar­ta­la­nul működ­het. Egy érték­köz­pontú elem­zés, ha nem prűd, ám őszin­te, a por­nó­né­zés önreflexivitásának érték­té­te­le­zé­sét jár­hatná körül.

Nem bizonyíték, természetesen, hisz a vers nem előre meg­fon­tolt szán­dék­kal szü­le­tik, de figye­lem­re­méltó ada­lék mind­eh­hez Turczi néhány évvel ezelőtti deb­re­ceni elő­adása (Adjunk az erotikának), amely­ben pornó és ero­tika szét­vá­lasz­tá­sát (témánk­ban az értel­mi­sé­giek köte­lező gya­kor­lata) egy Kundera-idézet koro­názza meg. „»Az ero­tika nem­csak testi vágy, hanem épp­olyan mér­ték­ben becs­vágy is. A part­ner, akit meg­hó­dí­tot­tunk, aki­nek fon­to­sak vagyunk, aki sze­ret ben­nün­ket, az nem más, mint tükör, vagyis mér­céje annak, hogy kik és mik vagyunk, mennyit érünk. Az ero­ti­ká­ban saját jelen­tő­sé­günk és súlyunk képét keressük.« Nehéz bele­nyu­god­ni, de így van"2 – teszi hozzá Turczi, és való­ban, vizs­gált ver­sünk­ben, ami­kor a tükör siral­mas képet mutat, a por­nó­val mint a becs­vágy kudar­cá­val kell szó sze­rint: szem­be­néz­ni. Ha tet­szik, három való­ság ütkö­ző­pont­ján: a nemi aktu­sok vál­to­za­tos gya­kor­la­tai, a nem imi­tált beha­to­lá­sok vál­nak unt képekké egy retar­dált élet­hely­zet meg­fi­gye­lő­he­lyé­ről, s eköz­ben épp a te­kin­tet artisz­ti­kuma az, amely­nek tét­je, jelen­tő­sége van – azaz ele­ven, vitá­lis. A vers utolsó négy sora, a mint­egy beke­re­te­zett élet­kép zárása ezért is és így csupa két­ség, nyitva hagyott kér­dés, rezig­nált feszült­ség:

Úgy van most, ahogy nem-lennie kéne:
testem és nőm ellenem szövetkezett, én
befuccsoltam, ő alszik, táv­kap­csoló a ha­samra téve. (17.)

Az olvasótól vett búcsú lemondás és fri­vol önszug­gesz­tió dacos egy­ve­lege ez, táv­kap­csoló és férfiöl intim együtt­léte az ágy­desz­kán.

*

Világutazóink egyike, gróf Feste­tics Rudolf a 19. szá­zad utolsó évei­ben a Csen­des-óceán szi­get­vi­lá­gá­ban hajó­zott, s a benn­szü­lött közös­sé­gek egyi­két meg­fi­gyelve a kö­vet­ke­zőt jegyezte föl: „A misszi­o­ná­rius tilt­ja, hogy a temp­lom­járó napo­kon kívül a nők levél-öv­nél egye­bet visel­je­nek. Elmond­ta, hogy ide­jö­ve­tele első ide­jé­ben fel akarta öltöz­tetni őket, s en­nek az lett az ered­mé­nye, hogy az erköl­csök roha­mo­san hanyat­lot­tak. A csá­bí­tá­sok és sze­relmi vét­kek hir­te­len annyira meg­sza­po­rod­tak, hogy ő jó­nak látta azon­nal vissza­he­lyezni a régi szo­kást, a felső test mez­te­len­sé­gét. Így e szi­ge­ten több dol­lár­nyi bír­ság­gal sújt­ják azt a nőt, akire rábi­zo­nyul, hogy elta­karta keb­lét. Ezt – mint sze­mé­rem­sértő visel­ke­dést – elítéli a közvélemény.”3 Fes­te­tics beszá­mo­ló­já­hoz mi, mai utó­dok annyit tehe­tünk hoz­zá, hogy ha a pápu­ák­nak mozi­juk lett vol­na, az atya aligha tudta volna eltán­to­rí­tani híveit az olyan kemény por­nó­fil­mek­től, mint az Elfújta a szél vagy az Orgonavirágzás. Mind­azo­nál­tal ez az a fajta tapasz­ta­lat, amely­nek nyo­mán – a klasszi­kus ero­ti­kus köl­té­szet hagyo­má­nyait meg­újítva – az euró­pai keresz­tény­ség­ből tér­ben és idő­ben kite­kintő újklasszika a tes­tet a ter­mé­sze­tibe helyezi vissza. Ugyan­ak­kor az ero­ti­kus vers köl­tője a maguk­ra/egy­másra maradó tes­tek­ben élő ember­pár har­mó­niá­já­nak/ha­talmi via­da­lá­nak amo­lyan harci tudó­sí­tó­ja. Ezzel a fi­lo­zó­fiai és pszi­cho­ló­giai hagyo­mánnyal gaz­dál­ko­dik Turczi Ist­ván kez­det­től ero­ti­kus köl­té­sze­té­ben, amely­nek – egyet­ér­tek Kabdebó Lóránttal – a Venus Vulgivaga „a leg­ma­ga­sabb fokon való összegzése.”4 E hosszú­vers a rí­tus szü­le­té­sé­nek kül­vi­lá­got kizá­ró, leigázó pil­la­na­tá­val indul s a sze­relmi áldo­za­tot szar­ko­fágba helyező búcsú pil­la­na­tá­val zárul, azaz szak­rá­li­san emel­ke­dett tónu­sok közé zárt mű, amely a sze­xus­ban részt vevő én drá­má­ját beszéli el. De óha­tat­la­nul pate­ti­kus meg­fo­gal­ma­zá­sun­kat mind­járt pon­to­sí­ta­nunk kell, hiszen a vers az extá­zis folya­ma­tos kont­roll­já­val és vissza­vé­te­lei­vel az elra­gad­ta­tás­nak, az Erosznak mint magasz­tos­nak a tra­vesz­tiá­ját adja. Ez koránt­sem az ero­ti­kus kap­cso­lat banalizálását, lefo­ko­zá­sát jelen­ti, hanem azt, hogy a mű tétje a sze­relmi szí­nen kívül van: a fér­fiúi iden­ti­tás drá­má­ját a köl­tői iden­ti­tás kije­lö­lése mint­egy idé­ző­je­lek közé zár­ja. A vi­lág­iro­da­lom sze­relmi lírá­já­ból szár­mazó ven­dég­szö­ve­gek men­tén a költő maga is ven­dége lesz saját tör­té­ne­té­nek, amely­ben egy maga­biz­tos hím az alá­ve­tett­sé­gé­nek, kiszol­gál­ta­tott­sá­gá­nak és átlé­nye­gü­lé­sé­nek folya­ma­tá­ban kísér­hető végig. Lefo­ko­zás? Banalizálás? Turczi meg­for­dí­tott irány­ban hasz­nálja a kife­je­zést:

Filozófiailag megragadni,
ami eleven tenyérbe illik,
banalitásnak tűnt mindig is.5

– mondja, s épp a tárgyi­as­ság­nak ez az igé­nye vezet el az ero­ti­kus ver­sek leg­ja­vá­ban tudat és érzé­ki­ség – stíl­sze­rűen szólva – ter­mé­keny kap­cso­la­tá­hoz. Az extá­zis­nak inkább ana­lí­zi­se, mint­sem himnikus meg­ének­lése a poé­zis jár­ható útja.

Ezért volt véleményem szerint rossz válasz­tás az ero­ti­kus ver­sek össze­há­za­sí­tása a fo­tó­al­bu­mok­kal, ame­lyek­ben a képek merő­ben más esz­té­ti­kai prog­ramja a szép­ség­kul­tusz jegyé­ben a Turczi-versek érdek­te­le­nebb moz­za­na­tai­val har­mo­ni­zált, miköz­ben a po­é­ti­kai érte­lem­ben izgal­mas szö­ve­gek nem talál­ták a helyü­ket. A fo­tó­mű­vé­szek tudá­sát meg nem kér­dő­je­lezve is az az olvasó érzé­se, hogy a vers­nek vala­mely kül­ső­ségbe kel­lett kapasz­kod­nia, amelyre pedig nincs szük­sé­ge. (Hasonló gesz­tus a sok­szor bom­basz­ti­kus, öncélú szó­já­tékok hasz­ná­lata immár ver­sen belül, ame­lyek Turczi sze­rint a ver­sek­hez „szándékkal / biggyesz­tett lomha / rím-hímtagok”, s ame­lyek az önpa­ró­di­ába mene­kü­lés olcsóbb válasz­tá­sai, s mint ilye­nek inkább működ­nek a tár­sa­sági beszó­lá­sok szint­jén, mint hogy elér­nék cél­ju­kat, a nyers alul­sti­li­zá­lást. A pro­vo­ká­ció szán­dé­kos­sága nem min­dig menti őket.)

*

Ha a Pornócsatorna a kikap­csolt sze­re­lem álla­po­tát járja körül, az Élet és Iro­da­lom­ban ugyan­csak olvas­ható Csend, élet a pá­ros magány ismét­lődő néma­sá­gá­ról szól, s a min­den­kori poé­zis egyik leg­szebb fel­ada­tát látja el: sza­vak­kal szólni a belső csend­ről. Az ismét­lő­dést a cím is sugallja egy­sze­rű, póz­ta­lan szó­já­té­ká­val, amely a perspicuitas egyik vál­to­za­ta, az elho­má­lyo­sult ere­deti jelen­té­sek és nyelvi alak­za­tok vissza­eme­lé­se. „Ilyen az, ami­kor két ember / emlék­ron­csok közt túl­élők után kutat” (15.) – hang­zik az első sza­kasz­ban, ugyan­ak­kor a repetíciót lelassítva, egyet­len ele­mére vissza­nyesve kap­juk – „az idő most nem játszik” –, folya­mat­sze­rűen ana­li­zálva egyet­len hosszú pil­la­na­tot, három idő­ha­tá­rozó men­tén: már, most, végre. Ennél puri­tá­nabb szer­ke­ze­tet iga­zán nehéz elkép­zel­ni, csak­hogy a nyitó hason­lat azon­nal fel­dúlja ezt a lát­szó­la­gos nyu­gal­mat:

Már fél napja ülünk az ágyon,
Egymás mellett, mint az orrlyukak. (15.)

Csakhogy ezután csupa tagadott állí­tás, nega­tív jelző követ­ke­zik, az élet helyébe álló ólmos fogal­mak. Míg­nem az indí­tásba bele­do­bott gyu­fa­szál még­is­csak lángra lob­ban, s egy­szer csak kinyí­lik, for­ró­sodni kezd a szi­tu­á­ció, egyet­len pon­to­san meg­vá­lasz­tott szín-jel­ző­vel, fénnyel, (sze­relmi tár­sat) kereső moz­du­lat­tal:

Az okker-nap mégis őfelé fordul.
Lassú fény csöndjét szívja szája. (15.)

E szó szerinti fordulatnak a hir­te­len nagyon is agresszív ero­ti­kus tar­tal­ma, a meg­kí­vá­nás kezdő sebes­sége aztán kul­mi­nál egy olyan záró sor­ban, ame­lyik az orr­lyuk-ha­son­lat tár­gyi­as­sá­gát, gro­teszk­sé­gét már össze­köti a sze­xus­sal azt pedig a macsó humor­ral:

Alulról szép igazán a felfo­gá­sa. (15.)

Macsó, igen, de az utolsó szó hívó­rí­me, „a vágy földi mása” már bevonta mind­ezt a kol­lek­tív sze­relmi tudat régi­ói­ba. Iga­zolva egyút­tal, amit Turczi több kri­ti­kusa is nyug­tá­zott, hogy tud­ni­il­lik ez a köl­té­szet a modernitás utáni gesz­tu­so­kat mind­un­ta­lan vissza­zárja (vagy épp elő­re­cso­ma­golja) a klasszi­kus modern­ség­be.

A „perc robbanásának” e rit­musa nem egyet­len élet­ben, hanem több évszá­zad iro­dalmi lenyo­ma­tai­nak sorá­ban műkö­dik Az érzé­kek irodalma (19.) című vers­ben, ahol a tes­tek dis­kur­zusa magán­be­széd­ből az egye­te­mes köl­té­szet ero­ti­ká­já­val foly­ta­tott pár­be­szédbe for­dul.

Megint egyedül. Könyvek közt
a bevetetlen ágyon; ágaskodó erény. (19.)

Művészet és szexus egybejátszatása ez, két foko­zat­ban sűrí­tett kép­al­ko­tás­sal, s e nyi­tány nyo­mán a rég­múlt idők meg­éne­kelt heté­rái (pon­to­sab­ban az őket meg­éneklő köl­tők) követ­kez­nek. A mai poéta kol­le­giá­lis meg­ha­tott­sá­gá­nak heves­sé­ge, az egy­kori nyelvi lele­mé­nyek élve­zete foko­zódó iramú fel­so­ro­lás­ban, ter­mé­sze­tes módon tűnik át natu­rá­lis öröm­szer­zés­be, s noha az újabb Turczi-szójáték („kivárni, kiverni”) meg­le­het, kiveri a biz­to­sí­té­kot, a szel­lemi és testi ger­je­de­lem közös kore­og­rá­fi­ája pon­tos és cél­ra­ve­ze­tő. A Pornócsatorna és Az érzé­kek irodalma így, pár­ban, akár a már emlí­tett deb­re­ceni elő­adás illuszt­rá­ci­ói­ként, az elcsüg­gesztő pornó és a fel­ajzó ero­tika ellen­té­té­nek ábrá­zo­la­ta­ként is olvas­ha­tó.

Az Élet és Irodalomban megjelent „ciklus” negye­dik darab­ja, az Ikon (9.) ket­tős fog­la­lat: utolsó sorá­nak kulcs­szava sze­rint is keretezett: kerete egy viszony­nak, még­pe­dig az ero­ti­kus köl­té­szet – egy­ál­ta­lán az alko­tás – és tár­gya közti kap­cso­lat­nak. Lás­suk, milyen is ez a te­rep, ahol a költő a kér­dé­sei­vel és tanács­ta­lan­sá­gá­val bók­lá­szik. Turczi szó­hasz­ná­lata ismét csak szi­go­rúan (értsd: önironikusan) tár­gyi­as: műveletről és üzemről olvas­ha­tunk, készülő szavakról, alkatrészekről, bejáratásra kész fogal­mak­ról, testi és szel­lemi teen­dők közös moz­du­la­tai­ról, ame­lye­ket a korábbi három vers­hez hason­lóan a vá­ra­ko­zás, a stand by pil­la­nata nyű­göz. S a vá­ra­ko­zásba vegyülő szo­ron­gásé is, amely ugyan­csak komp­lex érzés. Benne a szak­rá­lis féle­lem a ké­pet tiltó tör­vény meg­sze­gé­sé­től, az aggo­da­lom min­den­nemű szer­tar­tás elég­te­len­sé­gét ismer­ve, az élet­tel szem­ben nyil­ván­va­lóan alul­ma­radó for­mák por­ce­lán­hi­deg­sége miatt. És újra a látens szo­ron­gás az örökké nem tartó fér­fiúi poten­cia (lásd élet­erő) óha­tat­lan múlé­kony­sá­gát tudo­má­sul véve, ugyan­ak­kor a szép­ség hatal­ma, igé­zete és múl­ha­tat­lan poten­ciá­ja. Tél előtti álla­pot, ám még­is­csak ara­nyo­zott, azaz pom­pá­já­ban és mél­tó­sá­gá­ban tel­jes és érett ősz, amit írunk. A költő ír…

*

Turczi István Casanovája a nyo­szo­lyák és a poé­zis kalan­do­ra. Kez­det­ben, igen, a nők és a költészet, mind­két tér­fé­len a mutat­vány, a „bármit meg tudok csinálni” önbi­zalma és opti­miz­mu­sa, vissza­hívó vágyat és lel­kes olva­sót gyűjtő vadász­szen­ve­dély. S aztán a tapasz­ta­lat, hogy hiszen mindez minél inkább tökélyre jut, annál inkább szem­fény­vesz­tés – nem csupán szem­fény­vesz­tés, ellen­ke­ző­leg, mes­ter­fok, amely­nek ára van. Ára a ma­gára mara­dás kimun­ká­landó biz­ton­sága és mél­tó­sá­ga. Mintha azt kér­dezné a köl­tő: mit gon­dolsz, ked­ves olva­só, miért a sok áthalás ebben a köl­té­szet­ben? Mert minél több pálya­társ­sal, sors­sal, szö­veg­gel, stí­lus­sal veszem magam körül, annál nyil­ván­va­lóbb, hogy bár mind­egyik vagyok – egyik sem. Szét­szó­rom és gaz­da­gab­ban „gyűjtöm” vissza magam annál a va­la­ki­nél, aki való­já­ban lehe­tek. És ugyan­így: a köl­té­szet évez­re­dei­nek vala­mennyi sze­rel­me, múzsá­ja, kokottja az enyém lehet, életre is kelt­he­tem őket abban az egyet­len sors­ban, amely nekem ada­tott, ám az egzisz­ten­cia leg­benső pont­ján ment­he­tet­le­nül egye­dül vagyok. Ennek a fel­is­me­rés­nek a jegyé­ben követ­ke­zik el Turczi Ist­ván köl­té­sze­té­ben a tánc a mari­o­net­tel. Itt a pil­la­nat, mint ebben a négy vers­ben is. „Csak Neutrino és Elektrina áll / az arannyal kere­te­zett őszben.” (9.)

Jegyzetek

  1 A szövegbéli oldal­számok a kö­vet­kező kiadásra vonat­koz­nak: Turczi István, Erotikon, Kos­suth, Buda­pest, 2008.

 2Turczi István, Adjunk az ero­ti­ká­nak (Lapszéljárás), Alföld, 2009/5., 102.

 3 Gróf Festetics Rudolf: Emberevők között, A Ma­gyar Föld­rajzi Tár­sa­ság Könyv­tá­ra, Buda­pest, é.n., 129.

 4 Kabdebó Lóránt, Ars amatoria. Turczi István Erotikon című gyűj­te­mé­nyét olvasva, Műhely 2009/4., 60.

 5 Turczi István, Venus Vulgivaga = Uő., Hívásra szól a csönd, Noran, Buda­pest, 2004, 78.


(Tények melankóliája; tanulmá­nyok Turczi Ist­ván köl­té­sze­té­ről. A Ma­gyar Író­szö­vet­ség­ben 2010 ápri­li­sá­ban ren­de­zett kon­fe­ren­cia anya­ga. Ráció Kiadó, 2012.)