Bácsi István

Mit akarhattak ezek tőlem?

Hosszú pályám során sok-sok furcsa­sá­got lát­tam. Annak ide­jén már apám­tól meg­ta­nul­tam, hogy az embe­rek­től bármi kitel­het. Nem kell hát cso­dál­kozni sem­min.

Ekkoriban, amikor ez az eset meg­tör­tént, már régen ott­hagy­tam a lo­gisz­ti­kai pályát. Foga­dós­ként dol­goz­tam egy ten­ger­mel­léki turis­ta­pa­ra­di­csom­ban. Vagyis az előtt. Én fogad­tam a ven­dé­ge­ket. Ez stra­té­giai pozí­ció, mond­hat­ni, a leg­fon­to­sabb mind közül. Itt nem lehet hibáz­ni. Ha elri­asz­tom a ven­dé­get, nem tér be. Ha modor­ta­lan vagyok, vagy nem figye­lek rá, sér­tő­döt­ten vissza­for­dul. Ha pedig túl­zásba viszem a tö­rő­dést, azt tola­ko­dás­nak érzi, inge­rül­ten fog­lal helyet, az első adandó alka­lom­mal bele­köt akár­mi­be, s idő előtt távo­zik. A jatt­nak per­sze fuccs, a kol­lé­gák pedig engem okol­nak min­de­nért. Tehát én vagyok a front­em­ber, nekem kell egy­ből a leg­jobb benyo­mást kel­teni a ven­dég­ben. Nem mond­hat­ni, hogy ez könnyű len­ne. Főleg így, hogy ter­mé­sze­tem­nél fogva nem vagyok a sza­vak embe­re. Kény­te­len vagyok tehát mél­tó­sá­gomra és a be­lő­lem áradó ter­mé­sze­tes vonz­erőre hagyat­koz­ni.

Ezen a verőfényes nyári dél­utá­non is, mint min­dig, éppen a ven­dé­ge­ket fogad­tam. A busz meg­állt a par­ko­ló­ban, kinyílt az ajtó, s kezd­tek belőle kiszé­de­legni az embe­rek. Lát­szott raj­tuk, egy­ál­ta­lán nem tud­ják, hol áll­do­gál­nak most, és rög­tön annyi­felé men­nek, ahá­nyan van­nak, ha nem tart­juk kéz­ben a hely­ze­tet. Elhe­lyez­ked­tem tehát a he­lye­men, noha eddig is ott vol­tam, de most még job­ban. A lá­bai­mat eny­hén szét­ve­tet­tem, úgy, ahogy apám­tól tanul­tam. Fiam, taní­tott apám, úgy kell meg­áll­nod a lába­don, hogy bár­mi­kor jöhet egy föld­ren­gés. Elő­for­dul­hat, hogy hul­lám­zik majd a föld, akár a ten­ger. Hogyan állsz meg akkor a lá­ba­don, ha nem készülsz föl rá? Így hát meg­ta­nul­tam meg­állni a lába­mon. Ott áll­tam tehát fel­ké­szül­ten, kissé szét­ve­tett lábak­kal, a be­já­rat­tól némi­leg balra az úton, rézsút fog­lalva el azt. Ezzel az elhe­lyez­ke­dés­sel egy­ér­tel­műen a bejá­rat felé irá­nyí­tot­tam őket, az étte­rem előtti elha­la­dást pedig mint­egy kihúz­tam a vá­lasz­tási lehe­tő­sé­geik közül. Csu­pán a test­tar­tá­som­mal. Ez az igazi prof­iz­mus, bele­bor­zon­gok újra, ha csak rágon­do­lok. De tér­jünk vissza ez ese­mé­nyek­hez.

A szemesebbek rögtön észrevették, hogy tulaj­don­kép­pen csak egy­felé mehet­nek, be. Hiszen a be­já­rat­tól balra vezető utat én zár­tam el, vissza­felé pedig csak nem fog­nak dolgukvégezetlenül gya­log elin­dul­ni, mint­hogy az imént éppen onnan jöt­tek a busszal. Így való­já­ban csak egyet­len igazi válasz­tá­suk lehe­tett, ami­hez ren­del­kez­tek is a meg­fe­lelő éles­lá­tás­sal. Ők tehát nem haboz­tak tovább egy csep­pet sem, sorba áll­tak, kezd­tek beha­ladni az egy­ség­be. Ami­kor belé­pett az első, a süket dudás rákez­dett az üdvözlő nótá­ra, ami­be, azt meg­hall­ván, rög­tön bekap­cso­ló­dott a vak kla­ri­né­tos is. Kezd­tek helyükre kerülni a dol­gok. De egy tétova cso­port, hat-hét fő, fér­fi­ak, nők vegye­sen, kivált a tö­meg­ből és las­san felém tar­tott. A le­vegő meg­állt, szik­rázó por­sze­mek lebeg­tek a fény­ben, vissza­tar­tot­tam léleg­ze­tem. Mind engem néz­tek. Az egyik, egy rokon­szer­ves arcú, baju­szos fic­kó, egé­szen közel jött hoz­zám, úgy tanul­má­nyo­zott hossza­san. Aztán meg­tette azt a moz­du­la­tot.

Előfordult már nemegyszer, hogy egy ven­dég szo­ro­san mel­lém lépett és a hóna alá fogta a nya­kam. Vagy a há­tamra ült. Eset­leg az olda­la­mat ciró­gat­ta. Nem ért fel­ké­szü­let­le­nül egyik sem, apám jó előre figyel­mez­te­tett ezekre a lehe­tő­sé­gek­re. De ez most más volt. Amíg nem ért hoz­zám, nem érzé­kel­tem a ve­szélyt. Elő­ször csak meg­érin­tett. Meleg tenye­rét a nya­kamra tet­te, kicsit ott tar­tot­ta, mintha vizs­gál­na. Az érin­tés­től elekt­ro­mos­ság áradt szét a tes­tem­ben. A de­lej egyet­len pil­la­nat alatt végig­fu­tott raj­tam. Ezt így mon­dom, hogy végig­fu­tott, mert nem tudom más­kép­pen elkép­zel­ni, de való­já­ban nem erről van szó. Ahogy meg­érin­tett, én abban a pil­la­nat­ban fel­töl­tőd­tem ener­giá­val. Mintha egy nagy kapa­ci­tású akku­mu­lá­tor let­tem vol­na, tele áram­mal. Szik­rák vib­rál­tak a vé­rem­ben, patá­im­ban izzó bizser­gést érez­tem. De nem vélet­le­nül én áll­tam ott, azon a helyen. Fel­in­du­lá­som­ból nem mutat­tam sem­mit. Fiam, taní­tott apám, te akkor is ren­dü­let­le­nül, faarc­cal állj a he­lye­den, ha fát aprí­ta­nak a háta­don. Hát így tet­tem most is, de azon már sok­szor elgon­dol­kod­tam, ugyan miért aprí­ta­ná­nak fát a há­ta­mon bár­mi­kor is. Így tehát rez­ze­nés­te­le­nül áll­tam a helye­men, nem moz­dul­tam, a sze­mem sem reb­bent. Akkor végre a fickó elvette onnan a te­nye­rét, és átka­rolta a nya­kam. A töb­biek is neki­bá­to­rod­tak. Ket­ten elém áll­tak, a hom­lo­kom­nál kezd­ték a ciró­ga­tást, aztán a sze­mem, orrom körül kalan­doz­tak a finom női ujjak, majd a szá­mat raj­zol­ták kör­be. Mások mel­lém és mögém lép­tek, úgy matat­tak raj­tam. Min­dent pon­to­san érez­tem a dele­jen keresz­tül. Egy kéz gyor­san végig­si­mí­tott, dur­va, leke­zelő moz­du­lat­tal, az olda­lam­tól a ha­sam aljá­ig. Nem mél­tat­tam egyet­len pil­lan­tásra sem, de tud­tam, ez a kéz csakis fér­fié lehet. Mind neki­bá­to­rod­tak, végig­ta­po­gat­tak a tar­kóm­tól a far­kam tövé­ig. Talán ebben a hely­zet­ben nem hat tisz­te­let­len­ség­ként, ha azt mon­dom, elszem­te­le­ned­tek. Egé­szen kör­be­fog­tak, hogy alig kap­tam tőlük leve­gőt. Mind­annyian egy pár lépés­sel távo­labb álló nő felé for­dulva pózol­tak, moso­lyog­tak, gri­ma­szo­kat vág­tak. A nő sza­po­rán kat­tog­ta­tott a készü­lé­ké­vel. Aztán vál­tott egy másik nővel, és ő is szo­ro­san mel­lém állt.

Ez is megtörtént már számtalanszor, nem is kell ezen cso­dál­koz­ni. A cso­port­kép velem. Csak­hogy delej nél­kül. A ba­ju­szos fickó és csa­pata más volt, mint a töb­bi­ek. Én azon­ban ezt is sztoi­kus nyu­ga­lom­mal vet­tem tudo­má­sul, mint bármi mást, éppen úgy, ahogy apám taní­tot­ta. Mind­ezt most nem is azért mon­dom, csak egy kér­dés azóta sem hagy nyu­god­ni. Mit akar­hat­tak ezek tőlem?