Horváth Dezső

Kaptár

(Dráma, három fölvonásban)
Szereplők

Barát
III. Pribék
Tanár
Diák
Kapus
Doktor
Bába
I. Férfi
Feleség
II. Férfi
Férj
Kántor
Benedek
Suszter
I. Apáca
Anyóka
II. Apáca
I. Asszony
I. Pribék (Hang.)
II. Asszony
II. Pribék
Rádió (Hang)

Első fölvonás

A Barát főapáti szobája, puri­tán beren­de­zés­sel. Közé­pen nagy asz­tal, hátul hatal­mas könyv­szek­rény. Jobb­ra-balra góti­kus ablak, vas­tag falak­kal. Jobb­ra, az ablak­mé­lye­dés előtt tér­dep­lő, fölöt­te, a fa­lon, feszü­let, lilá­val leta­kar­va. A Ba­rát a köny­ves­polc előtt áll, a köny­vek mögé rej­tett rádió­val küsz­kö­dik. A rá­dió csak ser­ceg és recseg, de nem szól.

Kapus: (Belép, kopott bun­dá­ban, fázó­san, megy is mind­járt a kályha mel­lé. Ész­re­ve­szi a rádi­ót, de úgy tesz, mintha nem látná.) Megint jöt­tek, atyám. Nem tudom, mi lesz ebből, de jó vége nem lesz, az biz­tos.

Barát: (Könyveket tol a rá­dió elé.) Engedd őket.

Kapus: Elment a józan eszünk? Akárki meg­gon­dolja magát, mi szé­pen been­ged­jük?

Barát: A dolgunk men­te­ni, és nem ítél­ni.

Kapus: Akkor ments föl, atyám, és bízd a ka­put más­ra.

Barát: Mindig megbíztam ben­ned.

Kapus: Reggel elküldtem egy embert.

Barát: Hová?

Kapus: Be akart jönni, de én nem enged­tem.

Barát: Volt rá okod?

Kapus: Volt. Belenéztem a sze­mé­be.

Barát: És?

Kapus: Nem láttam benne sem­mit, ezért remeg­tem meg tőle. Soha nem tud­hat­juk, melyik hozza ránk a bajt.

Barát: Nézz bele a vi­lág sze­mé­be! A pok­lok pokla van raj­tunk, és te azt mon­dod, bele­néz­tél egyé­be?

Kapus: Elárulhatnak, atyám! Pusz­tu­lást, dög­vészt hoz­hat ránk a sok gyü­le­vész ember. Védő kar­ját kiter­jesz­tette fölénk az Úr, jelet tett ránk, de mi ide­en­ged­jük a hábo­rút?

Barát: A háború áldo­za­tait csak. Kit küld­tél el?

Kapus: Kicsi kocsival húzta föl egy csontsovány asszony, soha nem lát­tam egyi­ket se.

Barát: A felesége talán? Beteg lehe­tett?

Kapus: Nem volt beteg, mégis húzatta magát. Végig a kap­ta­tón gya­log elég föl­jön­ni, ő meg húzatja magát? Kuko­ri­ca­szár a kocsin, benne az ember.

Barát: (Fölcsattan) Nyisd ki a ka­put, és szórj ki min­den­kit, aki neked nem tet­szik! Ami­kor bom­báz­zák a várost, lehe­tő­leg akkor haji­gáld ki őket!

Kapus: Én mondjak ítéletet ele­ve­nek és hol­tak fölött? De lásd be, a leg­os­to­bább keret­le­gény­nek meg­áll az esze: minek visz­nek kuko­ri­ca­szá­rat a kolos­tor­ba? Álla­tok len­né­nek ott? Akkor meg miért csak ennyit? És miért cse­ne­vész asszonyka húz­za?

Barát: És ha visszafelé veszi észre a ke­ret­le­gény? Kuko­ri­ca­szá­rat, kolos­tor­ból? (Enyhül.) Iga­zad lehet, de ha már itt volt, köte­les­sé­günk lett volna befo­gad­nunk. Nem vette észre sen­ki.

Kapus: Más baj is volt. Aki mene­kül, belib­ben a ka­pun, és ide­benn úgy lép­ked, mintha min­dig hoz­zánk tar­to­zott vol­na. Ez meg? Elkezdi kér­dez­get­ni, ki van bent? Név sze­rint. Itt van a Tóbi­ás? Szag­lászni jött, nya­ka­mat rá!

Barát: Mit mondtál neki?

Kapus: Az igazat. Ma nincsen láto­ga­tási idő. Erre ő azt mond­ja, ő az éle­té­vel ját­szik. Mon­dom neki, édes test­vé­rem, mi mind­nyá­jan az éle­tünk­kel meg az üdvös­sé­günk­kel ját­szunk. Mert ma olyan idő­ket élünk, min­denki azzal ját­szik. És meg se kér­de­zik, aka­runk ját­sza­ni, vagy nem aka­runk.

Barát: Mit értesz azon, hogy az üdvös­sé­günk­kel?

Kapus: Hazudunk, atyám! Az én apám azt mond­ta, az ügy­véd a leg­hit­vá­nyabb ember, mert pén­zért hazu­dik. Mi viszont ingyen! Mintha könyv­ből olvas­nánk.

Barát: Legyen ez az én fele­lős­sé­gem. A mennyei atyá­val nekem kell tisz­táz­nom. Nem érzem vét­kes­nek maga­mat, de az len­nék, ha nem ezt cse­le­ked­ném.

Kapus: Mire kinyitjuk a sze­mün­ket (kezével mutatja a nyakmetszést), már nya­kun­kon a kés. Annyi a nyi­las, mint a csó­tány.

Barát: Ha gyilkos lenne, akkor se itt gyil­kol­na.

Kapus: Sántát, bénát egyet se lát­tam közöt­tük, tehát nem a há­ború áldo­za­tai. Bőrön­döt viszont akko­rát hoz néme­lyik, a kar­ját majd­nem kisza­kít­ja. Ha befész­keli magát a ló­da­rázs a kap­tár­ba...

Barát: Védd a kaptárt! Állj a kapu­ba, és lódítsd ki, aki nem ide való! Egy téve­dés, egy halál.

Kapus: Ments föl engem a szol­gá­lat alól!

Barát: Az önvád alól akar­lak föl­men­te­ni. Amíg ember van, aki mene­dékre szo­rul, addig köte­les­sé­günk kinyitni a ka­put. Ha tüzet hoz ránk, mi is benne égünk, de nem válo­gat­ha­tunk. Azért az embe­rért pedig imád­koz­zunk. Olcsó most az élet, és kevés a mene­dék. Ami­kor bezá­rult mögötte a me­ne­kü­lés kapu­ja, talán nem nyílt ki a pusz­tu­lá­sé. Hátha ért neki annyit a kor­dé, mint a mi kap­tá­runk.

Kapus: Az előbb jött két ember. Az egyik tanár­nak mondta magát, a má­sik susz­ter­nak. Mintha a susz­ter a mi kuko­ri­cás embe­rünk lett vol­na! De nekem a tanár is gya­nús. Kezet fog­tam vele, és olyan kemény a te­nye­re, mint a lópat­koló ková­csé. Nem lehet tanár.

Barát: Bárcsak ő jött volna vissza! Ne fir­tasd, ki minek mondja magát. Alkal­mas idő­ben vezesd hoz­zám a ta­nárt.

Kapus: Megyek érte.(Kimegy.)

Barát: (Visszalép a rá­dió­hoz, közel hajol hoz­zá, csa­var­gat­ja. Ami­kor nagyot reccsen, elkapja a fejét, de vissza­ha­jol megint. A rá­dió hang­ja: „Itt London!” A hang elhal a ser­ce­gés­ben és búgás­ban. A ké­szü­lékre tapasztja a fülét, arcán lát­szik, vala­mit hall. Kinn erő­sen kopog­tat­nak, kikap­csolja gyor­san a rá­di­ót, eléteszi a köny­ve­ket, kiszól.)

Tessék!

Férj: (Fiatal, elegáns, udvarias.) Laudétur!

Barát: Mindörökké. Parancsol­jon!

Férj: Fenyvesi Zoltán vagyok, szí­ves enge­del­mé­vel.

Barát: (Visszataszítóan hat rá a nyá­las modor) Miért kell az én enge­del­mem ahhoz, hogy ön Feny­vesi Zol­tán legyen? Huszár­tiszt maga?

Férj: Ó nem, természetesen nem, csak apámra sze­ret­tem volna utal­ni.

Barát: Ki az apja?

Férj: Szintúgy Fenyvesi Zol­tán. Nem tet­szik rá emlé­kez­ni?

Barát: Nem emlékszem.

Férj: Jaj, pedig de sokszor emle­geti az én drá­ga, jó apám!

Barát: Miben lehetek szol­gá­la­tá­ra?

Férj: Apám tiszteletteljes üdvöz­le­tét sze­ret­tem volna átad­ni, de úgy látom...

Barát: Gondolom, ebben az idő­ben nem első­sor­ban ezért jött.

Férj: Életbe vágó nagy kéré­sem len­ne.

Barát: Nincs időnk a sza­vak csa­var­ga­tá­sá­ra. Mit akar?

Férj: A feleségem, tet­szik tud­ni...

Barát: Ő is tisztelet­tel­jes üdvöz­le­tét kül­di?

Férj: (Végre határozottan) Nem. A fe­le­sé­gem szülni akar.

Barát: (Most érzi, hogy bakot lőtt. Köze­lebb lép, meghajol.) Elné­zé­sét kérem, fia­tal­em­ber. Hol van a fe­le­sé­ge?

Férj: Lent a faluban.

Barát: Mennyi ideje van hát­ra?

Férj: Legfeljebb órák lehet­nek.

Barát: (Türelmetlenül.) Akkor miért nem hozta ide? Egy asszony­nak, aki gye­re­ket vár, nyu­ga­lomra van szük­sé­ge. Lent elsza­ba­dult a po­kol, ott nem lehet nor­má­lis gye­re­ket a világra hoz­ni.

Férj: Éppen ezért kérném...

Barát: Fusson, és hozza föl, de azon­nal! Igaz, a klast­rom falai között eddig csak meg­hal­tak embe­rek, és nem szü­let­tek. Most oda­kint hal­nak meg tízezerszámra, hadd szü­les­sen leg­alább engesz­te­lé­sül egy, ide­benn. Mondja meg ifjú hit­ve­sé­nek, sze­re­tet­tel vár­juk. Kényel­met adni nem tudunk, egy szer­ze­tesi cella nem luxus­ho­tel, de sies­sen, amennyire csak tud. Mikorra vár­hat­juk?

Férj: Este van már, ma nem indul­ha­tunk. Ráadá­sul anyó­som is vár­ha­tó.

Barát: Azt hittem, gyereket vár­nak, és nem anyóst, de belá­tom, világi dol­gok­hoz nem sokat értek. Főleg, ha min­den­órás.

Férj: A feleségem is kiszá­mít­ha­tat­lan han­gu­lat­ban van az utóbbi idők­ben.

Barát: Édes fiam, csodálko­zik? Az egész világ kiszá­mít­ha­tat­lan. A ha­lál is az, hát még az élet! Az új élet. (Kezet nyújt.) Min­den­esetre készen állunk a kis­ded foga­dá­sá­ra. Isten vele!

Férj: Mély hálámat szeret­ném nyil­vá­ní­ta­ni.

Barát: Siessen, ember! (Becsukja mögötte az ajtót, indul vissza, de nyí­lik megint. Odaförmed.) Ne húzza az időt, men­jen! (Meglepődik, a Ka­pus jön, nyo­má­ban a Tanár. A Ka­pus csak int az ide­gen felé, és kimegy.) Hozta Isten, jó estét, ide­gen!

Tanár: (Elnyűtt, boros­tás, zsák­ból madza­golt háti­zsák a há­tán. Této­vázva tájé­ko­zó­dik a szobában.) Jó estét, atyám! (Hidegről jött be, vas­tag szó­dás­üveg-szem­üvege bepá­rá­so­dott. Leve­szi, gyű­rött zseb­ken­dő­jé­vel törü­li. Elébe megy a Ba­rát, kezet nyújt, a rövid­látó tapo­ga­tó­dzó moz­du­la­tá­val nyúl utá­na. Bemutatkozik.)

Tanár: Varga vagyok. Varga Lajos. (Fölteszi a szem­üveg­ét, a vil­lany ebben a pil­la­nat­ban elalszik.)

Barát: Mondanám, hogy bocsá­nat, de úgyse tehe­tünk ellene sem­mit. Légi­ri­adó lesz mind­járt. Ilyen­kor kikap­csol­juk a ge­ne­rá­to­ro­kat. (Gyufát gyújt, mennye­zet­ről lelógó drót­ke­re­tes lám­pát gyújt meg. Láng­ját visszacsavarja.)

Tanár: Úgy látom, rosszkor jöt­tem.

Barát: Vagy a legjobb­kor. Oda­kint per­ce­ken belül elin­dul a pokol.

Tanár: Pokol? Fölülről? Úgy tudom, fönn az ég van. A menny­or­szág.

Barát: Hetek óta tart. Dél­ben egy­szer, este egy­szer. Sző­nyeg­bom­bá­zás a vá­ros­ban. Kő kövön nem marad! És ez a sze­ren­csét­len város még meg­van.

Tanár: Átéltem néhányat. Leha­sal az ember, ahová tud, és örül, ha föl­kel­het megint. Aki meg­ma­rad, vár­hatja a kö­vet­ke­zőt.

Barát: Álljon elő most egy tudós, és mondja meg, mi az élet­ösz­tön. Mégis itt marad­nak, akik meg­ma­rad­nak.

Tanár: Eljött az idő, ami­kor nin­csen hová men­nünk. Az ember­fiá­nak nin­csen hely, ahol fejét lehajt­sa. Ha elbú­jik, megy utána a nyi­las, mint a görény.

Barát: A politikát hagy­juk a klast­ro­mon kívül! Néme­tek, nyi­la­sok, oro­szok, vörö­sök, előt­tünk nem létez­nek.

Tanár: Akkor főleg ne emle­ges­sük a pok­lot, mert itt mind­járt a menny­or­szág indul el. A bom­bá­kat is, nyil­ván, ark­an­gya­lok hoz­zák!

Barát: Pusztulók vannak csak, és mene­kí­tők.

Tanár: És a pusztítók? Nin­csen nyi­las, ami­kor pedig van? Nin­csen vörös, ami­kor pedig az is van?

Barát: Ez is ember, az is ember.

Tanár: Ha látná, mi van oda­kint, velem mon­da­ná: az egyi­ket nem anya szül­te.

Barát: Csakhogy benn vagyunk, nem kinn. Sen­ki­től nem kér­dez­zük, ki vol­tál oda­kint, és mi lesz belő­led, ha megint kimész. Bána­tod van? Vigasz­ta­lódj, mert más­nak is van.

Tanár: Jó annak, aki ennyire egy­sze­rű­nek látja a vi­lá­got. Aki együtt tudja emlí­teni a far­kast a bá­ránnyal. Vagy a far­kast a ku­tyá­val? A nyá­jat őrző hűsé­ges kutyá­val. Száz seb­ből vér­zik, mert erős a far­kas, és nin­csen moz­du­la­ta, ame­lyik­kel ne cafa­to­kat tépne a hú­sá­ból. Vaddá válik a kutya is, se irgal­mat, se kegyel­met nem ismer. Az egyi­ket le kell lőni. Melyi­ket lőné le, atyám? Azt, ame­lyik vére­sebb? Azt, ame­lyik töb­bet hara­pott? (Indulatossá erő­södő sza­vait hir­te­len lefékezi.) Bocsá­na­tot kérek. Ön védel­mébe vett, én pedig lec­kéz­te­tem? Hálát­lan az ember, ha csak egy csöpp biz­ton­sá­got is érez. (Apró szü­net, körülnéz.) Szép ez a lám­pa. Nyol­cas?

Barát: Tizenegyes. Családi erek­lye. Anyám után maradt. Öten vol­tunk test­vé­rek, ha körül­ül­tük az asz­talt, anyám min­dig leen­ged­te. (Kampós drót­tal leeresz­ti. Kint­ről repü­lő­bú­gás hal­lat­szik, fél­re­vert harang kon­gá­sá­val keve­re­dik a hang. Elfújja a lámpást.) Megint eljött a pusz­tu­lás órá­ja. Ami dél­ről meg­ma­radt, azt vacso­rára zabálja meg. (Mindketten a bal oldali ablak­hoz men­nek, a Ba­rát elhúzza a füg­gönyt, kinyitja a fe­kete papi­ros­sal bera­gasz­tott külső abla­kot is. Sár­gás, erős fény vil­ló­dzik arcu­kon, több hul­lám­ban, fölül­ről lefelé.)

Tanár: Sztalin-gyertya. (Visító vonat­fütty, szi­ré­na­or­dí­tás, repü­lő­si­ví­tás, óri­ási rob­ba­ná­sok, és kín­lódó lovak bor­zal­mas hangja keveredik.)

Barát: Jeruzsálem pusztulá­sa.

Tanár: Magyarország pusztu­lá­sa!

Barát: Isten akarata. (Fájdalmasan ének­li:) Jeru­zsá­lem, Jeru­zsá­lem, térj meg a te Urad­hoz, Istenedhez!

I. Pribék: (Kintről hallatszik.) Állj meg, mert kitip­rom a be­le­det, mocs­kos disz­nó! (Közeli rob­ba­nás hang­ja, erős villanással.) Jaj, a lábom, jaj, a ke­zem! Édes, jó Iste­nem, most segíts meg!

Tanár: Még ide is följött ez a fé­reg? Ker­get vala­kit?

Barát: (Az előbbi éneklő han­gon:) „Fölkelt az orosz­lán az ő ta­nyá­já­ból, és a né­pek pusz­tí­tója elin­dult... És a nép holt­teste az ég mada­rai­nak és a me­zei bar­mok­nak lészen eledelökké, és nem lesz, aki elri­assza azokat.”

I. Pribék: (Hangja csak.) Állj meg, te ribanc! Seg­gen csúszva mész előt­tem a pa­ra­di­csom­ba, de resz­kes­sen min­den inad, mert én oda is utá­nad megyek! (Géppisztolysorozat hangja)

Tanár: Annyi ereje még maradt, hogy lőjön! Amíg léleg­ze­tet tud ven­ni, pusz­tít!

Barát: Pedig ez is ember volt vala­ha. (Megint az idé­zet hang­ján:) „Mint nemes sző­lő­vesszőt, úgy ültet­te­lek el. Mint egé­szen kiváló faj­tát. Hogyan is lett belő­led vad­sző­lő, vad­sző­lő­nek fattyú hajtása?”

Tanár: (Szembefordul vele, és hang­ját utá­nozza) „Kiáltozást hal­lok, mintha vajúdó asszony kiál­toz­na. Mintha az jaj­gat­na, aki első­szü­lött­jét hozza a világra.” Ez is Jere­miás igé­je. Vajú­dik a világ, száz zso­lozsma se segít.

Barát: Farkas üvöltése ez, nem vajú­dás. Pusz­tu­lás, és nem a szü­le­tés.

Tanár: Melyik a farkas? Ame­lyik úgy veti a bom­bát, mint paraszt­em­ber a bú­zát?

Barát: Az embert keresse még­is, ne a far­kast. Kell, hogy emberi mag is legyen ben­ne. Ha köz­ben elfaj­zott, akkor is.

Tanár: (Eljön az ablak­tól, leül a székre.) Tehát tel­je­sen mind­egy, melyik ker­gette a mási­kat? Ez is ember, az is ember? Ne tapos­suk el a fér­get, ha a húsun­kat rág­ja, akkor se, mert az is Isten teremt­mé­nye?

Barát: (Még mindig az ablak­nál áll, kifelé figyel.) Bom­báz­zák a gyá­rat, nehogy után­pót­lást gyárt­son. Szét­ve­rik a vas­utat. Kato­nai érdek? Össze­szo­rult a front, vicso­rít a far­kas, és min­den­kit meg­mar. Naponta mond­ják: kifut a vá­ros népe a folyó­part­ra. Ott nin­csen gyár, nincs mit bom­báz­ni. Megy a re­pülő oda is, szórja a bom­bát. Megint for­dul. Aki köz­ben meg­őrült, és úgy rohan, arra rábu­kik, vereti golyó­val. Senki nem szá­mol­ta, hányan men­tek ki, és hányan jöt­tek vissza. (Odamegy a Tanárhoz) Ön hon­nan jön, Tanár úr?

Tanár: Sok értelme nincsen, hogy tit­ko­lóddzam, de ha lehet, ezt nem mon­da­nám meg. Mások érdeke kíván­ja, hogy erről ne beszél­jünk. (Gondolkozva, töredezve) Most, éppen, hazul­ról jövök. Egy éjsza­kát ott­hon töl­töt­tem.

Barát: Ott is bombáznak?

Tanár: Higgyünk az öregek­nek! Azt mond­ják, nem tud­ni, kinek hogy van meg­ír­va. Ott­hon hal­lot­tam, még a nyá­ron tör­tén­he­tett, sze­gény csa­lád ara­tott a mezőn, fölöt­tük meg jár­tak a gé­pek. Búj­junk el, idesapám, ezt kia­bálja a lány. Az apja lein­ti: nem ér meg a pa­raszt egy golyót se az angol­nak, se az orosz­nak, csak aras­sunk. Jön a dél, hozza az asszony a fe­jén az ebé­det. Mintha édes­anyá­mat lát­nám. Fején a tekercs, a leg­sze­gé­nyebb király­nők koro­ná­ja. Teker­csen a kerek kosár, bab­le­ves­sel, krump­lis­po­gá­csá­val. Kis levélke pil­lé­zik előt­te. Ki lehet a pos­tás, ha egye­ne­sen ide kül­di? Meg­fogja kosa­rát, vigyázva leha­jol, röp­cé­du­la. „Kis paraszt, nagy paraszt, negy­ven­négy­ben nem aratsz!”

Barát: És ők éppen arattak.

Tanár: Elibe fut a lá­nya, az ember pedig keresz­tet dob össze a fiá­val. Las­san jön az asszony, szó­val tartja a lány, másik kepébe is bele­kez­de­nek. Oda is ülnek. Abroszt terít az asszony, rá a pogá­csát is kite­szi, mellé a le­ve­ses faze­kat. Azt mondja a gye­rek, oda­néz­zen, idesapám! Az a röpüllő meg­érezte a levesszagot, mert ide gyün! Gyün az ángyod tér­de, az gyün ide! Pedig az ide gyün, mán rotyog­tatja is a tü­zet. A te­rem­té­sit! Fuss a másik kepé­be! Min­denki futott, csak az asszony nem futott. Kap­kodta a po­gá­csát, bele a kosár­ba.

Barát: (Visszamegy az ablak­hoz, mere­ven meg­áll. A vil­ló­dzó fény der­medt arcát vilá­gítja meg. Hir­te­len csönd lesz kint is.)

Tanár: Akik fölugrottak, és a má­sik kepébe futot­tak, azokra esett rá a gép. Mire oda­ér­tek a szom­széd ara­tók, Mariska néni tel­je­sen meg­őszült. Vinni akarta a pogá­csát, a tűz­be, a töb­biek után.

Barát: (Visszalép, az asz­talra borul. Kigyul­lad a fény, a Tanár az ablak­hoz ugrik, becsukja gyor­san, és a füg­gönyt is elhúz­za. Föl­áll a Barát, sápadt az arca:) Ki vagy te, Tanár? Azt is tudod, ki volt az az asszony?

Tanár: Ismerem az egész csa­lá­dot. Pityer­domb­ról valók.

Barát: Az az asszony az én anyám!

Tanár: Márton! Te vagy, Már­ton? (Összeölelkeznek) Nahát! Nem tud­tam, hogy fáj­dal­mat szag­ga­tok föl ben­ned. Azt se tud­tam, hogy te itt vagy. És azt se tud­tam, hogy nem ismer­lek meg, ha még egy­szer talál­ko­zunk.

Barát: Hogyan kerülsz te ide, poli­ti­kai lep­rá­sok közé?

Tanár: Egy golyót adnának értem, ha meg­ta­lál­ná­nak.

Barát: Menekülsz? Maradj itt!

Tanár: Most elfogadom, mert be vagyok szo­rít­va, de nem tudom, mikor kell tovább fut­nom.

Barát: Bízzunk Istenben, aki ide vezé­relt.

Tanár: Vérszívó isten lett a vi­lág ura.

Barát: (Eltolja magától) Ne káro­mold, aki­ben én hiszek.

Tanár: Csak a porba tapo­sott, ezer­szer meg­gya­lá­zott ember tör­he­tet­len ere­jé­ben hiszek. Abban, aki­nek a szá­jába most szö­ges csiz­mák tipor­ják vissza az igét. Abban, akit min­den­nap átlő­nek, de har­mad­na­pon mégis föl­tá­mad. És ben­ned bízom, aki bará­tom vol­tál, és kecs­ke­pász­tor.

Barát: Istenben higgy!

Tanár: Tudod, hogy egy szá­zad lőne terád is, ha a ke­zükbe kerül­nél?

Barát: Szerény vagy, magad­nak csak egy golyót szán­nál, nekem szá­zat?

Tanár: Nem százat! Száz soro­za­tot!

Kapus: (Bedugja a fejét) Két halot­tat hoz­tak be, atyám. A fal mel­lett, az erdő­ben grá­nát tépte szét az egyi­ket, a mási­kat golyó.

Barát: Adjon nekik békessé­get a föld, és bocsá­na­tot a teremtő Isten! Temes­sé­tek őket hol­nap egy­más mel­lé.

Tanár: Megcsúfolod az embert, ha fér­get temetsz mel­lé.

Barát: Menj végig harminc év múlva a te­me­tőn, és mondd meg, ki volt a féreg, és ki a hős? Mind­egyik ember­nek szü­le­tett.

(Elsötétedik a szín, mire kivi­lá­go­so­dik, ugyanaz a szo­ba, nap­pali fény­ben. Dél van. A Ba­rát a fe­szü­let előtt tér­del, imád­ko­zik. A Ta­nár az ablak­nál áll. Az asz­tal meg­te­rít­ve, egy sze­mély­re. Apáca hozza be az ebé­det. A Ta­nárt meg­né­zi, de nem szó­lítja meg. A Ta­nár bic­centve köszön neki.)

Barát: Ma vendégem van, még egy ebé­det kérek.

I. Apáca: Hozom, atyám. Kiadós, nagy ada­got hozok. Nem tudom, elmond­ha­tom-e, hogy lent a test­vé­rek hála­adást imád­koz­tak, ami­kor meg­tud­ták, hogy főapá­tunk étvá­gya meg­jött. Tele vol­tunk aggo­da­lom­mal, mi ád erőt, hogy meg­véd­jen ben­nün­ket, ha egyre keve­seb­bet eszik. Isten­nek hála, akkor a leg­jobb az étvágy, ami­kor leg­na­gyobb a ve­sze­de­lem. Hozom, hozom, hogyne hoz­nám a máso­dik terí­té­ket is.

Kapus: (Az ajtóban fut össze az apá­cá­val, lihegve jön. Kabátja meg­tép­ve, rosszul gombolva.) Min­dig mond­tam, baj lesz ebből. Ide­cső­dít­jük ezt a ren­ge­teg embert, lehe­tet­len, hogy szi­ma­tot ne kap­ja­nak. Ha kifüs­tö­lik őket, ég az egész kolos­tor.

Barát: A bajt mondd, ha baj van!

Kapus: A legnagyobb baj van: itt van­nak a nyi­la­sok. Hiába áll­tam elé­jük, hogy csak a tes­te­men keresz­tül lép­het­nek be, úgy neki­vág­tak a ka­pu­nak, majd­nem oda­ra­gad­tam. Rám paran­csol­tak, mond­jam meg, kiket búj­ta­tunk. Zsi­dó­kat? Vörö­sö­ket? Kato­na­szö­ke­vé­nye­ket?

Barát: Mit mondtál?

Kapus: Ha mertem volna, se tud­tam volna szól­ni, úgy rám jöt­tek.

Barát: Hol vannak?

Kapus: Benn, az udvarban.

Barát: Mondd meg a pa­rancs­nok­nak, kére­tem.

Kapus: Fordítva. Ő hí­vat tége­det, ordít­va!

Barát: Menj érte, próbáld meg még egy­szer. Miféle ember?

Kapus: Csak szája van akko­ra, mint a pajta kapu­ja. Megint fal­hoz vágás lesz ennek a vége. (Kimegy)

Barát: (A Tanárhoz) Baj­ban vagy?

Tanár: Nem jó lenne össze­ta­lál­koz­nunk.

Barát: Bújj el, de holnap már ne tudd, hol vol­tál. (Félrehajtja a köny­ves­pol­cot, kis tapé­ta­aj­tót nyit ki mögöt­te, betusz­kolja a sötétbe.) Nem leszel egye­dül, de ne lepődj meg. Egy szót se. Itt igen vékony a fal. (Visszafordítja a pol­cot, nyí­lik az ajtó, I. Apáca jön, hozza a má­sik terí­té­ket. Meg van rémül­ve, sem­mit nem szól, Barát siet­teti kifelé.) Gyor­san, gyor­san!

II Pribék: (Beront, üvölt.) Keze­ket föl! Fal­hoz! Meg­mo­toz­ni! Vegye tudo­má­sul, tisz­te­lendő atyám, itt most én paran­cso­lok. Ha én azt üze­nem, hogy lent várom, akkor ne mer­jen nekem vissza­üzen­getni sen­ki!

III. Pribék: (Megmotozza, fej­bó­lin­tás­sal jel­zi, hogy nem talált sem­mit. Kimegy, de az ajtó nyitva marad. Pus­ka­tus kop­pa­nása jel­zi, hogy őrt áll.)

Barát: Béke veled, testvér!

II. Pribék: Hagyjuk az áhí­ta­tot, nin­csen ennek most semmi értel­me. Adja elő a zsi­dó­kat, és készül­jön a teme­té­sük­re. Teme­tett már zsi­dót, Szent­sé­ges Atyám? Szí­ves­ked­jék kinézni az abla­kon, aki­ket lent lát, azok mind a mi embe­reink. Fütty­szóra elsö­pör­nek min­den­kit a föld szí­né­ről.

Barát: (Kinyitja a jobb­ol­dali abla­kot, és áldásra emeli a kezét.) Pax vobiscum! Béke vele­tek, test­vé­reim az Úrban.

II. Pribék: Inkább a zsi­dó­kat!

Barát: Délben jöttél, meg­hív­lak ebéd­re. Lát­szik raj­tad, fáradt vagy, talán éhes is.

II. Pribék: (Meglepődik, az udva­rias ember­rel nem tud mit kezdeni.) Engem? Ebéd­re?

Barát: Szóljon kedves nép­ének, addig vár­jon a kapu előtt. Szí­ve­sen meg­hív­nám vala­mennyit, de nem olyan idő­ket élünk.

II. Pribék: Mi ez? Kelepce?

Barát: Jó szívvel hívtam, mert tisz­te­lem a ván­dort.

II. Pribék: (Gyanakszik, hol a pap­ra, hol a tálra néz. A jobb­ol­dali ablak­hoz lép, meg­rántja derék­szí­ját, meg­iga­zítja nyi­las­ke­resz­tes kar­sza­lag­ját, kihúzza magát, és lefelé vezényel.) Sza­kasz, vigyázz! Előt­tem négy­so­ros osz­lopba sora­ko­zó! Buti őrmes­ter, lép­jen ki! Hoz­zám! (Jobban kihajol) A kapu előtt vár­ja­tok rám. Fegy­ver csőre tölt­ve, lazí­tás sem­mi. Ha lövést hal­lasz, vagy akármi gya­nú­sat ész­lelsz, azon­nal támad­tok! Meg­ért­ve? (Lentről hallatszik:) Sza­kasz, vigyázz! Irány a nagy­ka­pu, lépés, indulj! Egy-ket­tő-egy!

Őrség!

III. Pribék: (Beront, pus­kája tüze­lésre kész.) Parancs!

II. Pribék: Elmehetsz te is, de sze­med-fü­led nyit­va!

III. Pribék: Igenis! (Bokacsattogással sar­kon for­dul, elmegy.)

Barát: (Az asztal elé áll, keresz­tet vet magá­ra, rövid imát mond, megint keresz­tet vet, leül.) Szed­jen, kérem!

II. Pribék: (Leül, de sze­mé­vel állan­dóan vizs­lat. Bele­néz a tál­ba, meg­ka­var­ja, gyors moz­du­la­tok­kal sokat szed.) Föl­sé­ges ele­del! (Nem várja meg a papot, enni kezd.)

Barát: Jó étvágyat! (Ő is szed.)

II. Pribék: Köszönöm, de ne zavar­tassa magát, Tisz­te­lendő úr. Szó, ami szó, ilyen elő­kelő helyen még nem ettem. Min­den­féle fehér­nép tálalt már nekem, de apáca még nem. (Hirtelen lete­szi a kanalat) És ha méreg van a leves­ben?

Barát: Nincsen benne méreg. Tart­son velem nyu­god­tan.

II. Pribék: Nagy rizikó van ebben a le­ves­ben. Kive­zé­nyel­tem a sere­get, engem pedig szé­pen mege­tet­nek?

Barát: Az elővigyázatosság soha nem árt, de itt nyu­god­tan ehet.

II. Pribék: Persze, persze, de ha lehet, cse­rél­jünk mégis tányért. (Kicseréli) Biz­tos, ami biz­tos.

Barát: (Csak nézi, nem eszik.)

II. Pribék: Nem smakkol? Pedig nálunk olyan sza­bály ez, mint az anya­szent­egy­ház­ban a tíz­pa­ran­cso­lat. Nyu­god­jon meg, nem csor­gott bele a nyá­lam.

Barát: Mindig keveset eszem.

II. Pribék: (Hátrarúgja a szé­két, úgy ugrik föl) Keve­set, ugye? Ekkora adag, egy ember­nek? Na, mondja csak meg szé­pen (pisztolytáskáját kigombolja), ez a másik tányér kinek volt itt?

Barát: A kedves vendég­nek.

II. Pribék: De melyiknek? Ez itt a kér­dés! Mert hogy nem nekem, az szent.

Barát: Önnek szólt a meg­hí­vá­som, nyu­god­jon meg!

II. Pribék: De én még itt se vol­tam, a tá­nyér már itt volt. És a tál­ban a le­ves is.

Barát: Ősi szokás nálunk. Ami­kor a ka­pust küld­tem, hogy vezesse föl hoz­zám, azon­nal kér­tem a máso­dik terí­té­ket.

II. Pribék: (Gyanakszik, de vissza­iga­zítja a de­rék­szí­ját, és leül.) Elhiggyem?

Barát: A tiszta igazat mon­dom.

II. Pribék: (Meglátja az üveget.) Hop­pá! Mise­bor van ben­ne? Hát erre igyunk! Erre a nagy ijed­ség­re.

Barát: Leves közben?

II. Pribék: Ehhez én jobban értek. A jó bor este is jó, reg­gel is jó, dél­ben is jó, de akkor a leg­jobb, ami­kor van. Isten, Isten! Egész­sé­gé­re. (Megint kap­csol az esze) Állj az egész! Én a kapust a fal­hoz ken­tem. Ő föl­sza­ladt, és azt mond­ta, itt van atyám a Furus test­vér, légy szí­ves, adjál neki ebé­det? Sok bor­ral?

Barát: Nem azt mondta. Itt van­nak a nyi­la­sok, azt mond­ta.

II. Pribék: Szóról szóra?

Barát: Szóról szóra.

II. Pribék: És mindazonközben alászálla Gáb­riel ark­an­gyal a ma­gas­sá­gos mennyek­ből, ide­ha­jolt, és bele­súgta a fülé­be: jó ebé­det adj Furus test­vér­nek!

Barát: Gábriel arkangyal föl­te­he­tően nem sokat törő­dik ura­sá­god­dal, mert nem jött el.

II. Pribék: Akkor mégis a ka­pus? Hány­ta-ve­tette kezét-lá­bát, úgy rohant, és elrik­kan­totta magát: kést-villát-kanalat, mert itt van­nak a nyi­la­sok?

Barát: Már elmondtam, hogyan tör­tént.

II. Pribék: Csakhogy én nem hiszem el!

Barát: Nem tehetek róla.

II. Pribék: Hát akkor igyunk! (Tölt a má­sik pohárba is.)

Barát: Nem ihatok. Gyomor­ba­jos vagyok.

II. Pribék: Mese! Misén talán szó­da­víz­zel koc­cint az atya­is­ten egész­sé­gé­re?

Barát: (Rendreutasító hangon.) Kérem!

II. Pribék: Ha jól emlékszem, meg­mond­tam már, itt én paran­cso­lok. (Megint iszik.) A Krisz­tu­sát, de jó ez a bor! Éljen a Vezér!

Barát: (Fejével biccent)

II. Pribék: Erre inni kell. Aki­nek hét­rét csa­va­ro­dik a gyom­ra, erre annak is inni kell. Éljen a Vezér!

Barát: Adja át üdvözletem, legyen szí­ves, a fő­ve­zér úrnak.

II. Pribék: Inni!

Barát: (Kényszeredetten iszik egy kortyot.) Kihűl a le­ves.

II. Pribék: Na és? Ha kihűl, kihűl! Azért jobb a bor, mert annak nem árt, ha kihűl. Éljen a Vezér! (Sokat iszik.) Na, hogy is állunk a zsi­dók­kal?

Barát: Azt ajánlom, erről ebéd után beszél­jünk. Súlyos teher raj­tunk a zsi­dó­ság gond­ja, nem lenne jó, ha ebéd köz­ben, lenge cse­ve­gés­sel elin­téz­nénk.

II. Pribék: Ejha! Ez szépen van mond­va. Ebben egyet­ér­tünk: súlyos teher. De csak volt! (Iszik) Egy meg­ol­dás van, ki kell irtani őket, mint a tet­ve­ket. Ki is irt­juk.

Barát: Isten teremtményei ők is. Krisz­tus népe.

II. Pribék: Majd most meg­tud­ják, kinek a né­pe! Aki csak mozog, azt kinyír­juk. Ellen­ben van közöt­tünk egy pap, a Pálin­kás test­vér...

Barát: Pap, maguk között?

II. Pribék: Olyan papot még nem hor­dott a föld a hátán. Ha meg­lát egy zsi­dót, mind­járt a ke­resztfa jut az eszé­be, a két lator­ral. Ő is Krisz­tust emle­ge­ti. Azt mond­ja, most állunk bosszút Krisz­tus véré­ért.

Barát: Nem ismerem, de nem hiszem, hogy pap vol­na.

II. Pribék: Hiszi, nem hiszi, nem számít.(Fönnakad a szón.) Nem hiszi?! Hát mit gon­dol, hazu­dok én? Ha azt mon­dom, hogy pap, akkor pap. Mondja meg, de őszin­tén, mit tud egy ilyen maga­fajta pap a világ dol­gai­ról? Ül a ko­los­tor­ban, for­gatja a fejét az ég felé, és azt mond­ja, nem hiszi. (Iszik) Magunk között szól­va, szi­go­rúan magunk között, én is azt mon­dom, nem pap az, aki rá tud lőni a véd­te­len ember­re. Erre a mun­kára itt vagyunk mi, mert ide hatá­ro­zott­ság kell, erő kell, ide ide­gek kel­le­nek, ide kitar­tás kell. Itt nem for­dul­hat fel az ember gyom­ra. Átko­zot­tul mocs­kos mun­ka, de vala­ki­nek meg kell csi­nálni ezt is. Ezt már nem hagy­hat­juk a gye­re­keink­re. Nekik szebb jövőt ígér­tünk, és azt meg is tart­juk. A szebb jövőbe a zsidó nem fér bele. (Énekel)

„Éljen a Szálasi, meg a Hitler,
Verjük a zsi­dó­kat bikacsökkel.
Egy rab­bi, két rabbi,
Megdöglött a főrab­bi, bátorság!”

Tudod te, milyen pap vagy te, tisz­te­lendő test­vér? Te egy nekünk való fasza pap vagy. Nem iszol? Nem baj! Majd én helyet­te­sí­te­lek. Éljen a Ve­zér! Csak tudod te, mi a te bajod? Az, hogy egy­ál­ta­lán nem tet­szel nekem. Olyan az ábrá­za­tod, mintha az egész pas­sió rá lenne írva. Ha így talál­nál meg­hal­ni, min­den kukac meg­sa­va­nyodna tőled. A Gol­go­tá­ról min­den Zebedeus ide­jött a fi­zi­mis­kád­ra? Ez nem tet­szik nekem. Mondd csak meg, drága páterkám, hová dug­tad el a zsi­dó­kat? Ide­ho­za­tod a sok zabát, áld­jon meg az Isten érte, és azt hiszed, meg­me­ne­külsz? Kipu­col­juk ezt az orszá­got a zsi­dók­tól, meg­lá­tod. Olyan tiszta lesz, mintha kiszi­do­loz­ták vol­na. Hogy az a ma­gas­sá­gos atya­úr­is­ten rogyassza rájuk az eget!

Barát: (Csöngő után nyúl) Hozat­ha­tom a má­so­dik fogást, Furus úr?

II. Pribék: Csönd. Majd ha én szó­lok.

Rádióhang: Figyelem, figye­lem! Angol­szász gépek...

II. Pribék: (Fölugrik, lesöpri a rádiót) Az angol­szász gépek is kre­ma­tó­riumba valók. Egy halált már elköny­vel­hetsz magad­nak, páterkám, mert rádiót rej­te­getsz, de nem siet­jük el. A nyo­mo­zás irtó­za­to­san nagy figyel­met kíván. Ide vilá­gos fej kell, el ne felejtsd, Furus test­vér. Ahol leg­sö­té­tebb a tény­ál­lás, oda kell a leg­tisz­tább fej. Itt pedig valami nagyon sötét, mert valami nagyon mocorog. (Lesöpri a másik sor köny­vet is, és kopog­tatja a falat) Ácsi! Állj meg a muzsi­ká­val! (Kifordítja a pol­cot, föl­sza­kítja az ajtót, a Barát oda­ug­rik, lefog­ja, de kirántja magát a ke­zé­ből. Kici­bálja a Tanárt – fekete reve­ren­dá­ban van -, és a Diá­kot – szin­tén reverendában.)

Tanár: (Mintha éppen jönni akart volna) Szó­lí­tot­tál, Atyám?

II. Pribék: A szentsé­git! Pad­lás, pin­ce, mind pap­pal van tele? Keze­ket föl!

Barát: Mindent megmagyará­zok!

II. Pribék: Ne pofázz! Oda, a fal­hoz! Keze­ket föl! (Belefúj a sípba) Ja, per­sze, elküld­te­lek ben­ne­te­ket a szűz­lányok után. Én, mar­ha, én meg itt marad­tam egy­szerre három pap­pal. Fő az éber­ség! Átko­zot­tul rühell­ném, ha egy­szerre három pap mon­daná fölöt­tem a cirkumdedéruntot. Föl­jebb a ke­zek­kel, te buj­káló barát! Arra már nem maradt időd, hogy kibo­rot­váld hátul a tök­fe­je­det? (Pisztolya hegyé­vel körül­raj­zolja a ton­zúra helyét.) Éppen csak magadra kap­tad ezt a hacu­kát? Na, nézd csak! Sza­kál­las papot ki látott? Oda mersz állni borot­vá­lat­lan kép­pel az Isten színe elé? (Fölrántja a re­ve­renda alját, nagy bakancs és rossz nad­rág látszik) Oppardon! Kilát­szik a lóláb! Hát te, kicsike virá­gom? (A Diák orrát pöc­köli a pisz­tollyal, aztán a fülét) Picinyke zsidókám, te kép­vi­se­led az anya­szent­egy­ház­ban az ótes­ta­men­tu­mot? (Kirántja a Ba­rá­tot a szoba közepére) Jól mege­tet­tél vol­na, drága bará­tocs­kám. Mondd meg szé­pen, hányan van­nak a zsi­dók, és hányan a vörö­sök ebben a ko­los­tor­ban?

Barát: (Fejjel int a hát­ra­néző Tanár­nak, és a gyer­tya­tar­tóra néz) Nem taga­dom, leg­alább ezren van­nak.

II. Pribék: Mennyi? Valósá­gos kap­tár! Jól van, jól, majd én kifüs­tö­löm őket. Te jósá­gos ég! Egy egész ezred! Nem sül le a bőr a pofá­tok­ról? Szent helyen ennyi pokol­faj­zat? Mennyit is mond­tál?

Tanár: (Hátulról fejbe üti a gyertyatartóval) De rövid az eszed, te átok! Ezret hal­lot­tál. (Még esté­ben kikapja kezé­ből a pisz­tolyt, és a sa­rokba vág­ja. Hár­man behúz­zák a polc mögötti rejtekhelyre)

Barát: (Kiszól) Orvost hoz­za­tok, és sok bort. (A bentiekhez) Része­gen kell tar­ta­nunk, amed­dig csak lehet.

Tanár: Kár bele a jó bor. Azt hiszem, én már talál­koz­tam a nyo­mo­rult pofá­já­val.

Diák: És ha visszajönnek a töb­bi­ek?

Tanár: Az még odébb lesz. Ellen­ben nem volt időnk oda­bent meg­is­mer­ked­nünk. (Kezet nyújt neki.)

Barát: Ő az én vissza­tért jó étvá­gyam. Min­dig töb­bet kérek ebédre és vacso­rá­ra, hogy neki is jus­son. Leg­jobb tanít­vá­nyunk, nagy ígé­rete a ne­ve­lés tudo­má­nyá­nak.

Tanár: Ezt mindenesetre meg­úsz­tuk. (Fölveszi a pisztolyt.) Csak egy golyót kel­lene vissza­ad­nunk neki, hadd tartsa meg örök­re. Ha a kolos­to­rok­ban nem gyer­tya­tar­tó­kat, hanem fegy­vert tar­ta­ná­nak, eddig három lator mehe­tett volna egy sír­ba.

Barát: (Elébe áll.) Ebben a ház­ban még nem öltek embert, ahogy én tudom. Bör­tön volt egy­szer, az igaz, és nem tud­ni, áldo­za­tok vagy gonosz­te­vők lak­tak-e ben­ne, de hóhé­rok fészke ne legyen!

Tanár: Dehogy bántom! Ivott ez annyit, hogy abba pusz­tul bele. Erről jut eszem­be: ha valaki mise­bor­tól for­dul föl, azzal mi lesz a más­vi­lá­gon, Már­ton?

Barát: Megjött a ked­ved? Nézz ki inkább az abla­kon. Egy­mást ker­ge­tik, úgy mene­kül­nek.

Tanár: (A bal oldali ablak­hoz megy.) Nézem, és látom. Téged is néz­lek, és nem látom, hogy örül­nél.

Barát: Nem tudom, melyik a na­gyobb far­kas. Ame­lyik megy, vagy ame­lyik jön? Ide mene­kült az is, aki­nek a bőre alatt is arany van. Kufá­rok a szent helyen. Aki most a bőrét men­ti, ha fölülre kerül, nem nyúzza le ugyan­úgy naponta három­szor a má­sok bőrét? Hol­nap, hol­nap­után ide mene­kül­nek a nyi­la­sok is, és itt vagy­tok ti, föl­dön­fu­tók. Azt látom, hazám és egy­há­zam jövője azok kezé­ben van, akik itt van­nak, de melyi­ké­ben? Tiszta az a kéz? És tiszta tud maradni akkor is, ha fer­tőbe nyúl bele?

Tanár: Összezsugorodik a tör­té­ne­lem. Még egy-két nap, és új köte­tét kezd­jük.

Barát: Előbb ezt fejezzük be, tisz­tes­ség­gel.

Diák: (A rejtekajtóból) Föl­tá­madt ez az ember.

Tanár: Úgy látszik, a gyer­tya­tartó nem a leg­jobb alta­tó. (Indul befelé a pisztollyal.)

Doktor: Ki a beteg?

I. Apáca: (Tálcán boros­üve­get hoz.)

Barát: (Az orvoshoz) Gondja legyen rá, dok­tor úr, hogy egész­ség­ben meg­ma­rad­jon, fáj­dal­mat ne érez­zen, de sen­ki­nek ne árt­has­son. Gyó­gyítsa az egyik kezé­vel, és itassa a má­sik­kal, hogy min­dig nya­kig érjen benne a bor.

(Függöny)

Második fölvonás

Az előbbinél kisebb könyves szo­ba, szin­tén góti­kus ablak­kal. Az ablak előtt régi író­asz­tal, szék, mel­lette igény­te­len ágy. Az ágy szé­lén ül, és az asz­tal sar­kán ír a Ta­nár. Köz­ben bal kezé­nek ujjain szám­lál, mint aki tézi­se­ket vet papi­ros­ra. Arca fris­sen borotválva.

Barát: (Bejön) Jó reg­gelt, bará­tom és ellen­sé­gem!

Tanár: Kettesével osztod a caf­ran­go­kat? Egy ember­ben két gonosz?

Barát: (A széket maga alá húzza) De sok min­den elfér egy ember­ben! Hogy alud­tál? Reg­ge­liz­tél már?

Tanár: Jó, hogy mondod. Első­rendű sza­lon­nám van, gye­re, együnk! (Zsákja után nyúl az asz­tal alá) Lehet, hogy a ti disz­nó­tok ker­gette a pás­kom­ban, még malac korá­ban.

Barát: Nagypénteken, szalon­nát?

Tanár: Téged most valóban az Isten kül­dött. Ha fél órát késel, itt, ezen a szent helyen egycsapásra vége sza­kad a nagy­böjt­nek.

Barát: Te edd meg nyugodtan. Olyan idő­ket élünk, azt eszi min­den­ki, ami­hez hoz­zá­jut.

Tanár: Köszönöm a szí­ves invi­tá­lást, de tisz­tel­nem kell „barátom és ellenségem” meg­győ­ző­dé­sét.

Barát: Most jön a hét szűk esz­ten­dő. Aki ezt kibír­ja, győz.

Tanár: Akkor eddig mi az elő­le­get kop­lal­tuk? Eddig való egész éle­tünk­ben a hét sovány tehe­net haj­ku­rász­tuk.

Barát: Látom, dolgozol.

Tanár: Muszáj kihasználnom ezt a nagy nyu­gal­mat. Még egy nap, és men­nem kell.

Barát: Hová?

Tanár: Most egy kicsit hát­ra. Pest­re. A töb­bit még nem tudom.

Barát: Hogyan kerültél ide egy­ál­ta­lán?

Tanár: Bekerítettek, más utam nem volt. De ha tud­tam vol­na, hogy itt vagy, talán mégse jövök be.

Barát: Mert?

Tanár: Mostanáig azt hittem, iga­zán te árul­tál el. Ami­kor a sze­mi­ná­rium­ból kirúg­tak, biz­tosra vet­tem akkor is.

Barát: Ennyi ideje hordod a gya­nút magad­ban?

Tanár: Nem a gyanút, a meg­győ­ző­dést.

Barát: Ne nyugodjon le a nap keser­veid fölött! Ha most mon­dom, hogy téved­tél, elhi­szed vég­re?

Tanár: De jó annak, aki hinni tud!

Barát: Induljunk az elejé­ről.

Kapus: (Bejön, és le is ül az ágy másik végére) Reg­gel óta keres­lek.

Barát: Baj van?

Kapus: Most éppen szünet van min­den baj­ban, de hama­ro­san lesz. Hal­lom, ide akar jönni valami úri menyecs­ke, gye­re­ket szül­ni.

Barát: Remélem, még ma.

Kapus: És be akarjuk enged­ni?

Barát: Már a gyerektől is félsz?

Kapus: Már csak ez hiányzik! Egy óbé­gató gye­rek a nya­kun­kon?

Barát: Inkább ordítson egy gye­rek a fü­lem­be, mint száz halott hall­gas­son.

Kapus: Szent helyen gyere­ket szül­ni?

Barát: A legszebb és leg­szen­tebb dolog.

Kapus: És hová tesszük? Egy nagyhasú asszonyt nem rak­ha­tok ki a fo­lyo­só­ra, egy szál szal­ma­zsák­ra?

Barát: Van már szobája. Rendbe hozat­tam a ma­ga­mét.

Kapus: És?

Barát: Találok magamnak egy szal­ma­zsákra való helyet. Akár itt is.

Kapus: Fejére állt a vi­lág. Orvos, bába?

Barát: De jó, hogy mondod. A bá­bá­nak szólni kell, legyen kéz­nél.

Kapus: Kolostorban gyereket szül­ni? Ilyet még a bába se látott. Gon­do­lom, zsi­dó.

Barát: Nem kérdeztem. Ami­kor az egész ország vajú­dik, a va­júdó asszony­nak is itt a helye.

Kapus: Akkor hozzuk ide az egész orszá­got?

Barát: Itt van már, hozni se kell. Még nem tud­juk, gye­rek szü­le­tik, vagy lány, erős lesz vagy sat­nya, csak a för­tel­mes kíno­kat lát­juk.

Kapus: (A Tanárhoz) Csak nem a te fele­sé­ged?

Tanár: Sajnos, nem tudom, hol a fe­le­sé­gem, hol a csa­lá­dom.

Barát: Menj, testvérem, a dol­god­ra. A bá­bát ne felejtsd.

Kapus: És ha pénzt kér?

Barát: Megmondhatod neki, nem mara­dunk adó­sa.

Kapus: Isten fizesse meg? Egy gye­rek­hez az kevés. (Fanyalogva elmegy) Édes, jó Iste­nem!

Tanár: Miért nem mondtad, nem rá tar­to­zik.

Barát: Azért, mert rá is tar­to­zik. Ami most a vi­lág­ban tör­té­nik, min­den­kire tar­to­zik.

Tanár: Mégis el kellene dön­te­ned, miben van sza­va­zati joga a ka­pus­nak?

Barát: Azért, mert rajta sok múlik. Ő az egye­dü­li, aki ebben a ház­ban min­dent tud.

Tanár: Nem kéne elhallgat­tat­ni? Elszólja magát. Aki min­dent tud, veszé­lyes lehet.

Barát: Ha parázson piríta­nák, akkor se. Meg­bíz­ható és hűsé­ges.

Tanár: Inkább erőszakosnak látom.

Barát: Nem tudott róla, csak az a ba­ja. Ha időm lett volna előre mon­dani neki, akár böl­csőt is faragna örö­mé­ben.

Tanár: Sok a csudabo­gár tiná­la­tok!

Barát: Kanyarodjunk vissza. Ha vala­mit rosszul mon­dok, szólj köz­be. Egy falu­ban szü­let­tünk, két sze­gény­ség­be. Egy pad­ban ültünk, egy­más mel­lett. Min­dig bámul­tam, hogyan fér annyi tudo­mány a fe­jed­be. Még csak máso­di­ko­sok vol­tunk, te már az ötö­di­ke­sek lec­ké­jét figyel­ted.

Tanár: Te pedig a ver­sei­ket fúj­tad.

Barát: Együtt őriztük a kecs­ké­ket.

Tanár: Ez is igaz, de nem nagy múlt.

Barát: Te soha nem tereltél, inkább magad­hoz szok­tat­tad az álla­to­kat. Füttyen­tet­tél egyet, futott hoz­zád mind, mintha kutya ker­get­né. Pedig kutyánk soha nem volt. Botod volt, jó hosszú, kam­pó­val. Evvel vár­tad a kecs­ké­ket. Lehúz­tál nekik egy ágat. Most is ez a mód­sze­red? Kaláccsal hívod magad­hoz az embe­re­ket?

Tanár: Arra nem emlékszel, mek­kora baj lett belő­le?

Barát: Nem.

Tanár: Hogyne emlékeznél! Temet­ték a Grünn bácsit, föl­mász­tunk a zsi­dó­te­mető falá­ra, és lógat­tuk a lá­bun­kat befe­lé. Hoz­ták sze­gény öre­get, desz­kák között, gyolcsba takar­va.

Barát: Rémlik valami.

Tanár: Életünkben nem lát­tunk még ilyet. Egy falu­ban éltünk velük, mégse tud­tunk róluk szinte sem­mit. Erre meg­szó­lalsz te, gye­rünk, mert elmen­tek a kecs­kék.

Barát: Te meg a szádba kap­tad az ujja­dat, és füttyen­tet­tél egy nagyot, aztán több kicsit. Futot­tak a kecs­kék, kívül a fa­lon, de futott ám a két Krausz-gyerek is.

Barát: Azt hitték a sze­ren­csét­le­nek, őket csú­fol­juk. Olyan magas­ról azóta se ugrot­tam le.

Tanár: Látod, ez a pe­da­gó­gia. Ami jó a kecs­ké­re, az nem jó az ember­re. Kaláccsal se jó.

Barát: Tehát barátok voltunk. Jött a püs­pök bér­mál­ni, akkor is ott vol­tunk.

Tanár: Ketten mondtuk a kö­szön­tőt a dísz­kapu előtt. Együtt minist­rál­tunk neki. El is hív­tak ben­nün­ket az ünnepi ebédre is.

Barát: Csak egy hokedli jutott ket­tőnk­nek, két sám­li­val, de így sem mer­tünk enni szinte sem­mit. Ne mondja a püs­pök úr, hogy nagy zabá­lók vagyunk.

Tanár: Megkérdezte: hát te, fiam, mi akarsz len­ni?

Barát: Előbb pap, aztán püs­pök.

Tanár: Az én apám, aki egy tel­jes bazi­li­kát oda­adott volna egy pohár borért, azt mond­ta, nem jó, ha fér­fi­em­ber szok­nyá­ban jár.

Barát: De nem bánta, hogy kita­nít­ta­tott az egy­ház!

Tanár: Egyenként a ga­lus­kát, nehogy a tor­kun­kon akad­jon! A né­metre emlék­szel? Arra, hogy Wieviel. (Így ejti!)

Barát: Vifíl!

Tanár: Nem! Wieviel.

Barát: Mi ez?

Tanár: Téged szólított föl német­órán az igaz­gató úr. Olva­sod a wievielt, hogy vieviel. Rádkiált az igaz­ga­tó: micso­da? Súgom, hogy vifíl. Rává­god azon­nal. Ki súg­ta? Áll­jon föl, aki súgott! Föl­áll­hat­tam vol­na, de téged csök­ken­tet­te­lek volna vele. Lapul­tam, mint a nyúl. Más se állt föl, mert más nem is súgott. Neked mond­ja, te egye­nes ember vagy, te meg­mon­dod. Meg is mond­tad. Fülem­nél fogva rán­ci­gált ki a pad­ból, pedig hatan ültünk ben­ne. Engem úgy tanító nem vert meg sem azelőtt, sem azóta. A fü­lem is bere­pedt.

Barát: Elárultalak? Látod, nem emlék­szem rá.

Tanár: Akkor árultál el elő­ször.

Barát: Szégyellem magamat, bocsáss meg. Másod­szor pedig?

Tanár: A könyveket nem te súg­tad be? Ami­kor ki kel­lett lép­nem, mie­lőtt kirúg­tak vol­na?

Barát: Én azóta sajnállak, te meg azóta gyű­lölsz? Nem tudom, ki árult el.

Tanár: Nem te voltál? Biz­tos, hogy nem te? Harag nem volt ben­nem soha, elfo­gad­tam, hogy ilyen a vi­lág.

Barát: Fontos lenne, hogy elhidd: nem én vol­tam. Tud­tam róla, de tőlem senki meg nem tud­hat­ta. Vesd ki a gya­nút a lel­ked­ből! Meg kell érte­nünk egy­mást.

Tanár: (Rászánja magát, kezet nyújt) Jó, ért­sük meg egy­mást. Más köny­ve­ket for­gat­tam, más pró­fé­tákra is hall­gat­tam.

Barát: Barbárok kánja, vér­ben dőzsö­lő, vilá­got letip­ró, embe­re­ket meg­gya­lázó tatár, aki ten­gely­sze­gig levá­gat­tad a fér­fi­a­kat! Silány elődje vol­tál csak a magas­sá­gos civi­li­zá­ció eget verő bar­bár­sá­gá­nak. Erről mit mon­da­nak a köny­ve­id?

Tanár: Azt, hogy előre megy most is a vi­lág.

Barát: Előre? Most? Mert nem tudja sen­ki, milyen maga­san van a ten­gely sze­ge? Meg­nyom egy gom­bot, és elpusz­tít egy várost. Teg­nap pél­dául a mien­ket. Mennyire rémül­döz­tünk mi, ami­kor tanul­tuk, az anyja hasá­ból vágta ki a po­gány a cse­cse­mőt. És aki úgy rob­bantja ki belő­le? Ül ott­hon, a hin­ta­szék­ben. Ő a tiszta ember. Annyi kín­nal, annyi vér­rel csak idáig jutott el az embe­ri­ség? Te azt mon­dod, most is előre megyünk. Mi lesz itt, ha tovább is fej­lő­dünk még? Akkora féreg rág ben­nün­ket, mocs­kos farka már nem fér el belül, kilóg a szánk­ból, és azt üvöl­teti velünk, Heil Hit­ler! A má­sik olda­lon meg ezt: Za Sztalinu! A szo­ba­festő átké­pezte magát, hen­tes és mészá­ros lett.

Tanár: És szappanfőző mes­ter. Ahogy látom, te való­ban nem poli­ti­zálsz. Német, orosz, neked egyre megy.

Barát: (Észreveszi a gúnyt, tár­gyi­la­go­san mondja) Ha csak a fele igaz is annak, ami­nek a híre elver hoz­zánk, ez a világ akkor is meg­érett a pusz­tu­lás­ra.

Tanár: A változásra!

Barát: El fog pusztulni!

Tanár: Megváltozik. Föltá­mad. (Megint gúnnyal:) Külön­ben is, miért búj­ta­tod az embe­ri­sé­get ezer­szám­ra, ha meg­ér­tünk a pusz­tu­lás­ra?

Barát: (Nem veszi föl a gúnyt.) Te is azt mon­dod, ele­ve­nen ége­tik el az embe­re­ket? A vé­ne­ket, asszo­nyo­kat, gye­re­ke­ket?

Tanár: Számolatlanul. Vagy előtte meg­fojt­ják őket gáz­zal. Beszél­nek ilyes­mi­ket is.

Barát: Te elhiszed, hogy az a sok ember, aki ide mene­kült, mind kre­ma­tó­riumba került vol­na?

Tanár: Nem igaz! Egy részét már a kapu előtt lelő­döz­ték vol­na. A drá­ga­lá­tos nyi­la­sod pél­dá­ul. Az a hájasképű pri­bék. Mi lett vele?

Barát: Senki nem jött érte teg­nap délig, kikí­sér­tem a ka­pu­ig, és útjára bocsá­tot­tam.

Tanár: (A pap orra előtt két kéz­zel magyaráz) Meg­bo­lon­dul­tál? Hadd gyil­kol­jon még? Hadd szívja a vé­rün­ket, mert te szent ember vagy? Hadd fus­son sza­ba­don a far­ka­som-bá­rány­kám? Tépje csak szét a vi­lá­got, én mosom kezei­met?

Barát: (Leinti, a székre nyomja) Lec­két adsz? Mon­dok én neked szép mesét a tiszta kéz­ről.

Tanár: Példabeszédet. Annak van itt az ideje éppen. Ég a vi­lág, de mi szé­pen mesél­ge­tünk. A kis nyúl­ról meg a nagy ele­fánt­ról. Fabula fabulórum.

Barát: A tiszta kézről. Vadá­szatra hív­tak egy­szer, ter­mé­sze­te­sen nem men­tem el. Az alis­pán hin­tót kül­dött értem, nem tud­tam kitér­ni. Mire oda­ér­tem, min­den elvé­gez­te­tett.

Tanár: Te csak áldást adtál a dí­szes gyü­le­ke­zet­re? Hogy a lel­ki­is­me­re­tü­ket meg ne fer­tőzze a sok pusz­tí­tás?

Barát: Mondd te is a ma­ga­dét, én is mon­dom. Húsz szép őzet rak­tak ki a fut­ball­pá­lya végé­re, ott vizs­gáz­tak az új vadá­szok. A re­mény­tel­jes új nem­ze­dék. Ele­gán­san ter­mé­sze­te­sen, mert a va­dász a meg­tes­te­sült úri­em­ber. Nyak­ken­dő, fehér ing, cúgos cipő.

Tanár: Döglött vadra lőttek?

Barát: Sípolt az alispán a tri­bü­nön, mind a húsz jelölt neki­esett a maga őzé­nek, és még meleg tes­té­ből kiszedte a bele­ket. Egy hasí­tás, egy for­dí­tás. Hideg volt, aki­nek fázott a ke­ze, a zsi­ge­rek­ben mele­gí­tet­te. Jött a mél­tó­sá­gos zsű­ri, és bírált. Tudod mit nézett meg? Aki­nek tiszta maradt a man­dzset­tá­ja, annak a vál­lára ütött az alis­pán a lovagló pál­cá­já­val. Az bevált. Az a fon­tos min­dig, a tiszta man­dzset­ta. Elő­kelő gyil­ko­sok! Tar­totta a ke­zét föl­felé mind­egyik (mutatja), vas­tag rajta a vér, de az ing tisz­ta.

Tanár: Gondolom, meg is mond­tad nekik.

Barát: Nem szóltam semmit.

Tanár: Magadban szépen föl­ol­doz­tad őket?

Barát: Akkor fogadtam meg, az ember­va­dá­szat min­den üldö­zött­jét védel­membe veszem.

Tanár: Bocsánatot kérek, azt hit­tem, más­hová luka­dunk ki. Amit te teszel, sokáig töri majd a fe­jét a nem­zet, mire sza­va­kat talál rá. Szi­ge­tet terem­tet­tél a po­kol köze­pén.

Barát: Azt tudom csak, Hit­ler kezén is fehér a man­dzset­ta. Lehet, hogy Szálasién is. Hogy Sztalinén milyen lehet, nem tudom. Aki­ket ezek a „tisztakezű” embe­rek ker­get­nek, azo­kat nekem véde­nem kell.

Tanár: És ha téged is üldöz­nek? Azt hiszed, a nyi­la­sod­nak nem járt el a szá­ja?

Barát: Nem tudom. Az egyik olda­lon akkor is van ezer ember, a má­si­kon meg csak én, egye­dül.

Tanár: Rossz a számtan. Az egyik olda­lon ezer­egy ember van, mert ha visz­nek ezret, vele visz­nek téged is, a mási­kon meg van egy sza­kasz nyi­las.

Barát: Tudom. Minél nagyobb csiz­má­val lép­nek rá a vi­pera far­ká­ra, annál nagyobb erő­vel vágja hátra a fejét, és min­den­kit meg­mar. Lát­tam az előbb (az ablak­hoz megy), micsoda nyüzs­gés van oda­lent. Megy az orosz, mint a gőz­hen­ger. Ahol ezt az ára­da­tot meg­ál­lít­ják, ott ég és föld össze­om­lik. Ha vissza­for­dít­ják, vége a világ­nak.

Tanár: Már nem tudják vissza­for­dí­ta­ni. A vi­lág tehát meg­ma­rad.

Barát: Akkor azt mondd meg, mi lesz velünk, ha beér a cél­ba?

Tanár: Akkor béke lesz. A bé­ké­ben új virág nyí­lik, és új világ érik.

Barát: Megértettem. Ennek a vi­lág­nak tehát vége. Amit mi eddig REND-nek mond­tunk.

Tanár: Mit félsz te? Hogy az összes retye­ru­tyád elveszti a ron­gyos gatyá­ját? Kódis sze­gény­sé­ge­det sira­tod? Csi­ná­lunk másik ren­det.

Barát: Te csak eddig látsz el? Azt hiszed, én a re­tye­ru­tyá­mat tudom csak fél­te­ni? Nekem az a fon­tos mos­tan­tól kezd­ve, ki csi­nálja a má­sik ren­det. Megy a kocsi, kocsis kell a bak­ra, elis­me­rem. Kéz­ben kell tar­ta­nia a gyep­lőt, ezt is elis­me­rem. Úgy lehet, az ostort is elő kell ven­nie. De ki fogja a gyep­lőt?

Tanár: Kézbe vették Debre­cen­ben, és már Pes­ten van­nak.

Barát: Rádiót én is hallga­tok, hely­zet­je­len­tés­ért nem jöt­tem volna hoz­zád. Olyan most ez a ko­los­tor, mint Noé bár­kája az özön­víz­ben. Kapasz­ko­dik bele min­den­ki, aki leg­alább a szé­léig eljut. Csak­hogy Noé­nak tud­tára adta az Úr, kit vihet bele, és kit nem. Az én bár­kám min­den­ki­vel együtt akar kikötni Ara­rát hegyén, erre tet­tem föl az éle­te­met. De a gyep­lőt nem adnám akárki kezé­be. Mit vár­hat az én egy­há­zam a zsi­dók­tól? És mit az isten­ká­rom­lók­tól? A ma­gad­fajta föl­dön­fu­tók­tól? A búza csí­rá­já­ban benne van a jö­vendő haj­tá­sa, leve­le, kalá­sza, mag­ja, min­de­ne. Ha elve­tem, tud­nom kell, nem csa­lán lesz belő­le. Ebből a sok­féle mag­ból mi hajt ki, azt mondd meg nekem!

Tanár: Te az egyházról beszélsz, én az embe­ri­ség­ről. Most kez­desz fél­ni, mi lesz itt, ha kiköt a bár­kád?

Barát: Ne tulajdonítsd maga­dé­nak az egész embe­ri­sé­get. Csak azt szá­mol­ga­tom, hányan támad­nak majd elle­nem.

Tanár: Ahelyett, hogy meg­fi­zet­nék a vi­tel­dí­jat?

Barát: Te azt hirdeted, a tör­té­ne­lem a maga tör­vény­sze­rű­sége sze­rint lép most nagyo­kat.

Tanár: Mikor beszéltünk mi erről?

Barát: Én is olvasok köny­ve­ket. Vegyük úgy, föl­ké­szül­tem a jö­ven­dő­re. Ezért azt mon­dom, a tör­té­ne­lem leg­na­gyobb kisik­lása most tör­tént. Az emberi tisz­tes­ség most csor­bult leg­na­gyob­bat. Tudom, ne magya­rázd, Nyu­gat­ról indul­tak Keletre a pok­lok för­tel­mes hadai, és a másik hadak szo­rít­ják vissza őket. Aki kezd­te, nem győz, mert beteg elme, agya­lá­gyult bolond indí­totta el. Nap­jait itt szám­lál­ják az orrunk előtt. De ha az is tör­vény­sze­rű, hogy utána ti jöt­tök, a má­sik sátán nevé­ben, akkor nem látom a jöven­dőt.

Tanár: Látni csak azt lehet, ami van. Ami lesz, tudni lehet, és akar­ni.

Barát: Az egyik vulkánt másik vul­kán­nal aka­rod elol­ta­ni? Nekem ez is tűz, az is pokol. Akit nem sütött meg az egyik, meg­égeti a má­sik. Készül­nöm kell a másik sátán ellen.

Tanár: Hatalmas kérdéseket gör­getsz elő. Aki kéredz­ke­dett, kicsi kaptáradba been­ged­ted. Mele­get adtál azok­nak, akik a kinti hideg­ben már elgém­be­red­tek. Föde­let azok fölé, aki­ket jég­ve­rés ker­ge­tett. Véded azo­kat, akik­nek a zsi­ge­rei­ben pri­bé­kek váj­kál­nak oda­kint, tiszta man­dzset­tá­val. És attól félsz, mi lesz velünk, ha már nem kell a me­le­ged? Mert min­den­hol meleg lesz?

Barát: Attól félek, fertő­zést őrzök, amely ha kisza­ba­dul, tor­zsára rágja a vi­lá­got.

Tanár: Én békét mondtam az előbb, te meg sás­ka­já­rás­tól ret­tegsz? Húz­ha­tod a ha­ran­got két kéz­zel, ez az ára­dat már meg nem áll. Én har­col­tam, hogy élet­ben marad­has­son a tisz­tes­ség, de nem tudok sirán­kozni a kép­le­tes Jeru­zsá­lem pusz­tu­lá­sán, mert nin­csen rá időm.

Barát: Fölrobbantod Jeruzsá­le­met, nehogy elpusz­tul­jon? Nor­má­lis ember nem tudja elkép­zelni a ci­ánt és a kre­ma­tó­riumi kemen­cé­ket, mégse állok mel­léd. Inkább elhu­zi­gá­lom az embe­re­ket Jeru­zsá­lem falai alól, akárki rob­bantja is.

Tanár: Azt csinálom, amit te. Elébe áll­tam az ára­dat­nak.

Barát: Ugyan mivel?

Tanár: Gránáttal, géppuská­val, pán­cél­ököl­lel, gyúj­tó­zsi­nór­ral.

Barát: (Hátrál, két kezét maga elé kapja) Embe­re­ket öltél?

Tanár: Harcoltam.

Barát: Hogy élhess? Hány halál­lal vál­tot­tad meg az éle­te­det?

Tanár: Hogy életben marad­has­son a tisz­tes­ség. A tied is, a mienk is.

Barát: A kettő nem lehet ugyan­az. Aki fegy­vert fog, fegy­ver által vész el.

Tanár: Ezen majd akkor gon­dol­koz­zunk, ha több időnk lesz rá. Aki nem fog fegy­vert, azt meg meg­sü­tik a ke­men­cék­ben. A te pró­fé­táid erről nem beszél­nek? Dáni­elt belök­ték az orosz­lá­nok közé, de ked­velte az Úr, ezért az orosz­lá­nok elkezd­tek dorom­bol­ni. Csak­hogy a cián nem dorom­bol!

Barát: Józan ember nem tudja elkép­zelni a ci­ánt, meg a kemen­cét, mégse állok mel­léd.

Tanár: Nem is hívtalak. Amit te csi­nálsz, az föl­fog­ha­tat­la­nul nagy dolog. Az én sze­mem­ben óriás vagy, de nem éne­kel­he­tem veled a hús­véti nagy­mi­sét. Más a lec­kém.

Barát: Most kellene beszél­nünk egy­más­sal, ami­kor még lehet.

Tanár: Cselekednünk kelle­ne, nem beszél­get­nünk.

Barát: Szót érthetünk mi még egy­ál­ta­lán? Egy kom­mu­nis­ta, meg egy pap?

Tanár: Pap vagy te most egy­ál­ta­lán? Ha szob­rász vol­nék, akkor se talál­nék akkora követ, amely­ből kifa­rag­hat­ná­lak.

Barát: Nagy egyházam kicsi pap­ja.

Kapus: (Befut) Itt a né­met!

Barát: Miféle német?

Kapus: Az egész ármádia.

Barát: Mit akar?

Kapus: Azt még nem mondta, de hozta az ágyút.

Tanár: (Az ablakhoz ugrik) Nem látok sem­mit.

Kapus: Méltóztassék kihajolni még job­ban.

Tanár: (Vastag a fal, nem lát sem­mit. Székre áll föl, úgy hajol ki. Vissza is rántja hamar a fejét.) A Krisz­tu­sát! (Kiszalad az ajtón.)

Barát: (Ugyanarra székre állva hajol ki ő is, és húzó­dik is vissza.) Már csak ez hiány­zott!

Kapus: Mióta rimánkodom, hogy nem lesz ennek jó vége!

Barát: Eredj, gyorsan, a sváj­ci­hoz!

Kapus: Az ki?

Barát: A vöröskeresz­tes. Igaz­gató úrnak szó­lítsd!

Kapus: Mit mondjak neki?

Barát: Kéretem. Igen sürgős.

Kapus: Ide?

Tanár: (Jön a Susz­ter­ral, és öt másik­kal. Dob­tá­ras gép­pisz­toly a vál­lu­kon, civil ruhára csa­tolt derék­szí­juk kézi­grá­nát­ok­kal körül­tűz­del­ve. A Ka­pust sodor­ják vissza, olyan gyor­san jönnek.) Utat!

Suszter: Előttem, sorakozó!

Barát: Mi ez itt?! Ki engedte meg?

Tanár: Szentatyám, te most fogd a bre­viá­ri­u­mot, ülj be a sarok­ba, és ne moz­dulj, amíg nem szó­lunk. Mi készek vagyunk meg­vé­deni a ko­los­tort.

Barát: Megtiltom! Te ülsz be, bará­tom, gyü­le­vész néped­del a sa­rok­ba, és ott maradsz, amíg nem szó­lok.

Suszter: (Félre tolja a papot) Sok a duma! Van védett kijá­rat a ko­los­tor­ból?

Barát: (Kikapja a Ta­nár kezé­ből a fegy­vert, és a sa­rokba vágja.) Meg­őrül­tél, Var­ga? Hányan vagy­tok?

Suszter: (Megint félre sodorja.) Nincs időnk!

Barát: (Ráteszi a lá­bát a géppisztolyra.) Azért nem ját­szunk a tűz­zel, mert nincs időnk. Nem csi­ná­lunk teme­tőt a mene­dék­ház­ból, ura­im! (Minden ember előtt meg­áll, úgy kérleli.) Itt nem meg­halni kell, hősi halál­lal, hanem élet­ben marad­ni. Ért­sék meg, itt ész­nél kell len­ni! Csak a le­ges­leg­utolsó szó lehet a fegy­ve­re­ké.

Tanár: (Kinéz az ablakon.) Jön a má­so­dik ágyú! Akna­ve­tő, kétol­dalt. Német annyi, mint a han­gya! Mi pedig a szán­kat tát­juk?

Barát: (Odamegy hozzá, két kezét vál­laira teszi, maga felé fordítja.) Nagy szük­sé­günk lenne egy­más­ra! A pár­be­szé­det nekünk kell foly­tat­nunk, de ahhoz élet­ben kell marad­nunk! Neked is, nekem is. A tiéidnek is, az enyé­im­nek is. Nagyon kér­lek, hall­gass rám.

Benedek: (Sötét öltöny, fehér ing. Útköz­ben köti a nyak­ken­dő­jét, zakó­ját a Kapus hozza utá­na. Meg­der­med, ami­kor a fegy­ve­re­se­ket meglátja.) Meg­tá­mad­tak ben­nün­ket? Til­ta­ko­zom. Min­den dip­lo­má­ciai kap­cso­la­to­mat latba fogom vet­ni.

Suszter: Hát ez meg kicso­da?

Barát: Nem innen fenyeget táma­dás ben­nün­ket. Mél­tóz­tas­sék kinéz­ni, Igaz­gató úr! A domb­ol­dal néme­tek­kel van tele.

Benedek: Akkor nyugodtak lehe­tünk, atyám! A né­me­tek az oro­szo­kat támad­ják.

Barát: A német lövi az oroszt, a mi abla­kunk alól! De az orosz vissza­lő! Ha pon­to­san lő, akkor is végünk van, de ha csak tíz métert téved, ez a kolos­tor nin­csen töb­bé.

Benedek: Ezért hozatott ön ellen­erőt? Orosz fegy­vert az oro­szok ellen?

Suszter: Értse meg már, az iste­nit, az ellen­ség oda­kint van!

Benedek: Azonnal levonatom a vö­rös­ke­resz­tes zász­lót, és lesze­de­tem a tető­ről a vé­del­met jelentő fel­ira­tot. Fegy­ve­res ban­dák­kal nem bocsát­ko­zom tár­gya­lás­ba.

Barát: Lesz időnk tisztázni min­dent, remé­lem. Most az a fon­tos, hogy kint ne legyen fegy­ver, mert elpusz­tu­lunk. Ezer­éves kul­tú­ránk pótol­ha­tat­lan kin­csei sem­mivé vál­nak. Mene­kül­tek, papok és diá­kok vér­ál­do­zata elke­rül­he­tet­len, ha nem cse­lek­szünk.

Suszter: Megvédjük a ko­los­tort.

Barát: (Keményen) Köszö­nöm, nem kérem!

Benedek: Tervei?

Barát: Kimegyek a né­me­tek­hez.

Tanár: Őrültség!

Benedek: Mindenre elszánt kato­nák közé?

Barát: Kérem nagyméltóságo­dat, vesse latba nem­zet­közi tekin­té­lyét, és tart­son velem.

Benedek: Hallgatom. Mit kíván tőlem?

Barát: Ma nagypéntek van, és akik a fal mel­lett áll­nak, föl­te­he­tően anya­szent­egy­há­zam tag­jai.

Suszter: Inkább hullagyalá­zók.

Benedek: Bízik ön az ered­mény­ben?

Barát: Bíznunk kell, mert más lehe­tő­sé­günk nin­csen. (Leveszi a fal­ról a lila vászon­nal leta­kart feszületet.) Viszem a ke­resz­tet, és Atyám áldá­sát. (Karinget vesz föl, lila stó­lá­val. Püs­pök­sü­ve­get tesz a fejére.)

Tanár: Életveszélyes őrület! Csen­gőt ne ráz­zunk előt­te­tek?

Barát: A lélek kész, a test erős.

Benedek: (Vöröskeresztes fehér zász­lót fog, a Ka­pus hozza be kint­ről. Lát­szik raj­ta, fél. A többiekhez:) Ura­im, vár­ja­nak türe­lem­mel.

(Kilép a Barát, utána Bene­dek. A töb­biek egy­szerre beszél­nek, és az ablak­hoz tömörülnek.)

Suszter: Mindjárt porzik a re­ve­ren­da, úgy fené­ken durrantják őket! Táma­dásra föl­ké­szül­ni!

Tanár: (Az ablaknál, legbelül.) Fegy­ver az ablak­hoz nem kerül­het, meg nem lát­hat­nak ben­nün­ket. Ha intek azon­ban, min­denki tüzel. (Föláll a szék­re, kihajol.) Valami eldu­gott ajtó van alat­tunk, már kinn is van­nak. Na, galamb­szár­nyú szent­lé­lek, most ara­nyozd be a nyel­vük hegyét! Halt! Meg­ál­lítja őket az őrszem. Oda­böki ám a gép­pisz­tolyt a kar­ing köze­pé­re! A jel­szót kéri. Niksz lózung!

Suszter: Egy paptól, meg egy vörös­ke­resz­tes civil­től jel­szót? Barom sváb­ja! Jön­nek vissza?

Tanár: Fenét. Keresztet vet magára az őr, és engedi tovább őket. Jön szembe a cvik­ke­res. Az előbb ordí­tott, most olyan jám­bor az arca, mintha azon­nal üdvö­zül­ne. Kezet csó­kol az apát­nak, és kezel a civil­lel.

Suszter: Pezsgőt nem hoznak?

Tanár: Rettenetesen tilta­ko­zik a né­met. Ugrik egyik­től a másik­hoz, úgy magya­ráz­za, had­ál­lásra ez a leg­jobb hely.

Suszter: Én lemegyek ahhoz az ajtó­hoz.

Tanár: Maradj. Bokor van előt­te, sem­mit nem lát­nál. Innen leg­alább lőni lehet. Hop­pá! Most jön Isten szeme az égből. Repü­lő. (Hangja hallatszik.) Lőni akar­ják a né­me­tek, a pap föl­emeli a ke­resz­tet, ezek meg lebo­rul­nak. Üvölt a parancs­nok, men­je­nek a fe­né­be, neki a hábo­rút meg kell nyer­nie.

Suszter: Fújhatod, Fritz, a te hábo­rúd­nak már lőt­tek!

Tanár: Meglátjátok, még becsalja őket a ko­los­tor­ba! Emel­geti a svájci is a zász­lót, és föl­felé muto­gat a torony­ra. Én még ennyi bolon­dot nem lát­tam. Még a vé­gén elce­leb­rál­ják a nagy­pén­teki misét. „Oremus, flectamus genua. Levate!” Ordi­bál a ka­to­nák­kal a parancs­nok. (Leugrik a székről.) Pakol­nak a néme­tek! Letér­del a szem­üve­ges, meg­csó­kolja a stó­lát.

Suszter: Most menjünk utá­nuk!

Tanár: Maradj! Büdös ezek­nek is a há­bo­rú, örül­nek, ha mehet­nek.

Barát: (Bejön Benedekkel, liheg­ve. Hom­lo­kát törü­li, és a székre rogyik.) Azt hiszem, meg­ér­te.

Benedek: Főtisztelendőséged­ről arany­be­tűk­kel fogok meg­em­lé­kezni jelen­té­seim­ben és emlék­ira­ta­im­ban. Azt az ékes­szó­lást, haj­lé­kony­sá­got, pátoszt és tüzet, azt a lel­ke­se­dést, meg­győ­zést – bol­dog vagyok, hogy társa lehet­tem.

Barát: Hálánk és köszönetünk a nem­zet­közi szer­ve­zet­nek. Újra remény­ked­he­tünk, hogy meg­úsz­tuk.

(Függöny.)

Harmadik fölvonás

Közönséges barátcella. Asztal, ágy, lavór, köny­ves­polc, har­mó­nium, feszü­let (lilá­val leta­karva), szekrény.

Kapus: (Bekíséri a Fe­le­sé­get és a Fér­jet. A so­főr hozza a bő­rön­dö­ket utánuk.) Oda tegye, kérem, a cso­ma­go­kat. Marad­jon, kérem, közel, lehet, hogy szük­sé­günk lesz még az autó­ra. Köszö­nöm, kérem. (A Feleséghez.) Bár nem vagyunk, kérem, fel­ké­szülve az ilyen, hogy úgy mond­jam, nem min­den­napi alkal­mak­ra, de meg­te­szünk ter­mé­sze­te­sen min­dent, amit az adott viszo­nyok között meg­te­he­tünk. Kíván­sá­ga, asszo­nyom?

Feleség: (Állapotos, hisztérikus.) Kíván­sá­ga, kíván­sá­ga! Egy gye­rek a kí­ván­sá­gom! Ettől sza­ba­dít­sa­nak meg minél előbb, ne keringéljenek körü­löt­tem, mint a tojó galamb.

Kapus: (Fönnakad a szeme a csodálkozástól.) Par­don, asszo­nyom. (Kimegy.)

Férj: Csillapodj, madárkám! Vedd figye­lem­be, hogy ide­ge­nek vagyunk itt.

Feleség: És ha nem veszem figye­lem­be? Min­dent én vegyek figye­lem­be? Vegye egy­szer már tudo­má­sul a vi­lág, hogy nekem, most, gye­re­kem szü­le­tik. Hogy én, most, gye­re­ket szü­lök. (Körüljárja a szobát.) Éppen ide kel­lett hoz­nod? Bará­tok közé? Ezek szeme lát­tára szül­jem meg első mag­za­to­mat?

Férj: Először Pestre vitte­lek, hogy ott vár­juk meg a nagy ese­ményt. Azt mond­tad, nem jó.

Feleség: Miért nem a há­bo­rú­nak mond­tad, vár­jon egy kicsit. Attól fél­tem, szü­lés köz­ben a nya­kamba esik egy bom­ba.

Férj: Pest már kész, ott veszély már nem fenye­get­ne. Mene­kül­tünk tovább, az se volt jó. A kór­ház mellé bérel­tem lakást, hogy közel legyünk.

Feleség: Nem érted? Kórház mellé két­szer annyi bomba esik, mint Pes­ten. Te való­ban el akarsz engem pusz­tí­ta­ni?

Férj: Kicsikém!

Feleség: Különben se tegyél nekem szem­re­há­nyást, hogy ide mene­kül­tél velem, meg oda mene­kül­tél, mert te az égvi­lá­gon sem­mit nem csi­nál­tál. Csak a táj­ban gyö­nyör­köd­tél, hogy ide nézz, Madár­kám, meg oda nézz, Madár­kám, ez most a Duna, meg hogy ide más­kor is eljö­vünk, ha a Pis­tike fiunk nagyob­bacska lesz. Neked ennyi a mene­kü­lés, én meg futok a nagy hasam­mal. Az első barát úgy nézett rám, mintha a Názá­reti Jézus­kát hoz­nám. Nem lát­tak ezek még álla­po­tos asszonyt?

Férj: A legelején tisz­táz­tuk, ezt a gye­re­ket neked kell meg­szül­nöd. A ko­los­tor összes barátja se vál­lal­hatja át tőled.

Feleség: Nem unod még? Kilenc hónapja ezt haj­to­ga­tod? Te majd szé­pen kidül­lesz­ted atyai mel­le­det, hogy ide­néz­ze­tek, embe­rek, ez az én egy­szü­lött fiam. Mert arra szá­mít­hatsz, még egyet én nem szü­lök. Akkor se, ha fej­jel mész a fal­nak.

Barát: (Bejön.) Nahát! Már meg is érkez­tek?

Férj: Laudétur. Engedje meg Főapát úr, hogy bemu­tas­sam ked­ves fele­sé­ge­met, és – egy­előre látat­lan­ban – első gyer­me­ke­met.

Felség: Bemutat, mielőtt össze­té­vesz­tene vala­ki­vel. Mert úgy látom, annyian áll­nak itt nagy has­sal, hogy akár­ki­vel össze lehet tévesz­te­ni. Velem együtt van össze­sen egy asszony, aki olyan bolond, hogy szülni akar.

Barát: Gyermekem, tűrj béké­vel. Viseld sor­so­dat bele­nyug­vás­sal, és adj hálát terem­tőd­nek, hogy gyer­mek­kel áld meg téged. (A Férjhez) Raj­ta­tok kívül igen sokan van­nak itt, ismét tisz­táz­nunk kell tehát, csak szál­lást adha­tok, és tel­jes jóin­du­la­tot, azt is csak addig, amed­dig raj­tam múlik. Koszt­ról min­denki maga gon­dos­ko­dik. (Feleséghez) De már most hadd hív­jam meg, Asszo­nyom, a hús­vét­va­sár­napi ebéd­re.

Feleség: Éppen az ebéd jár most az én eszem­ben. Azt mondd meg, Zol­tán, hol fogok én egy­ál­ta­lán szül­ni? Azt hiszed, passzió­ból üvöl­töt­tem végig az utat?

Barát: Ezt az ágyat gondol­tuk, ha meg­fe­lel.

Feleség: Szűzanyám, segíts! És ki segít majd?

Barát: Három apácát kértem meg, az egyik már dol­go­zott kór­ház­ban.

Feleség: Nem akarok apácát lát­ni!

Barát: Sajnálom, asszonyom. Idő­köz­ben talán egy orvost is talá­lunk, aki elvál­lal­ja.

Feleség: Vállalja? Hát mi az orvos köte­les­sé­ge?

Barát: Sajnos, figyelembe kell ven­nünk azt a saj­ná­la­tos tényt is, hogy most min­den másod­perc­ben akár tíz­ezer ember is képes meg­hal­ni, vagy meg­se­be­sül­ni. Lehet közöt­tük olyan is, aki­nek orvosra van szük­sé­ge.

Feleség: Orvost akarok! (Férjhez) Azt mond­tad, olyan körül­mé­nye­ket terem­tesz, akkora nyu­gal­mat, mint béké­ben.

Barát: Férje igazat mondott. Itt való­ban béke van. Egyéb­ként elküld­tem az autót a fa­lu­ba, a bábá­ért, mind­járt itt lesz.

Feleség: Miféle bába?

Barát: Sajnos, kipróbálni még nem volt módom, de azt hal­lot­tam, nagy­szerű asszony. Ott lenn, talán mél­tóz­ta­tott ész­re­ven­ni, házak van­nak. Az a fa­lu. Min­den gye­re­két ő se­gíti a világ­ra.

Feleség: Közönséges paraszt?

Bába: (Nagyon öreg asszony, sietve jön) Fér­fi­ak, tágul­ja­nak. Fér­fira itten nin­csen szük­ség. Maga a férj? Akkor maga men­jen a leg­messzebb­re. Men­jen a kocs­má­ba, és igya le magát, az most a leg­jobb. Mire kijó­za­no­dik, itt a gye­rek. Meleg­víz van?

Barát: Van is, lesz is.

Bába: Főtisztelendő apátúr is men­jen ki, mert itt olyasmi tör­té­nik, ha meg­lát­ja, két hétig nem tud pré­di­kálni utá­na. Papok­nál gye­re­ket szül­ni? Na, mind­egy. Gye­re­ket világra hozni ott kell, ahol gye­rek is van, meg világ is van. Feküd­jön le, galam­bom, ne sétál­tassa azt a po­ron­tyot. Meg aka­rom néz­ni, hogyan is állunk.

Feleség: Azt majd én döntöm el, mikor vagyok haj­landó lefe­küd­ni.

Bába: (Nem törődik vele, mintha nem is hal­lotta volna.) Sze­gény, áldott gye­rek! Most akarsz a vi­lágra jön­ni? Majd rájössz, olyan dol­god soha nem lesz, mint az anyád hasá­ban volt.

Barát: Rögtön keresek orvost is.

Bába: Minek ide orvos? Ez lesz a hét­száz­ki­lenc­ven­nyol­ca­dik, az enyimekkel együtt, akit most meg­szü­lünk. Nem kel­lett orvos egyik­hez se.

Feleség: De nekem kell!

Bába: (Rendreutasítja) Még min­dig nem volt elég a fér­fi­ak­ból? Feküd­jön már le, és ne han­da­ban­dáz­zon annyit!

Férj: Kicsit kíméletesebben, ha lehet­ne. A fe­le­sé­gem nagyon érzé­keny.

Bába: Kímélte volna maga! Ilyen őrült­ségre is csak egy férfi képes. Gye­re­ket nem­ze­ni, ami­kor nya­kun­kon a há­bo­rú? Tisz­tes­sé­ges férfi mind a fron­ton van, nem a paplanyos ágy­ban hen­cse­reg. A frontra kül­de­ném vala­mennyit, az első vonal­ba, az első beve­tés­sel, az akna­me­ző­re. Gye­re­ket, ebbe a mai világ­ba? (Szétnyitja a spanyolfalat.)

Feleség: (Ordít, jajgat. Recseg az ágy, és leszakad.)

Bába: (Elneveti magát) Na, bará­tok híres ágya, nem bírsz ki egy asszonyt? Ne ugrál­jon annyit, nem cir­kusz­ban vagyunk! (Férfiakhoz) Kife­lé! (Kimennek) Vigyáz­zon a gye­re­ké­re, galam­bom, mert ha meg nem sér­tem, úgy pofon talá­lom vág­ni, hogy arrul kódul. Minek csi­nálja itt a ribil­li­ót? Mit gon­dol, maga szül ezen a vi­lá­gon elő­ször? Régen kihalt volna ez a sze­ren­csét­len, maga­te­he­tet­len embe­ri­ség, ha ilyen kényes naccságákra bíz­ták vol­na. Feküd­jön, lel­kem, kis­le­á­nyom, addig is nyu­god­tan, meg­lát­ja, nem lesz semmi baj. Még jó, hogy egy­szerre sza­kadt le az ágy­nak mind a két vége. Ahogy látom, nem­so­kára túl leszünk raj­ta. Per­sze, hogy nehéz, hogyne volna nehéz, min­den­ki­nek nehéz ez, de még mennyire nehéz, csak hát el köll tudni visel­ni. Min­dent csi­nál­jon úgy, ahogy én mon­dom. Most szü­net van, pihen­jen egy kicsit, aztán megint ordi­bá­lunk egy­más­ra. Arra ne hall­gas­son, mit beszé­lek én itt össze, mert a beszédre egyes-egye­dül magá­nak lenne jus­sa. Csak hát oda­kinn is annak mond­ják leg­ha­ma­rabb, hogy kuss, aki­nek leg­job­ban fáj. Ez az átok­verte ágy is most rogyik össze? Olyan öreg ez már, a szú is kipusz­tult belő­le, nin­csen, ami össze­tart­sa.

Feleség: Orvost akarok!

Bába: Én meg ágyat. Mi köze van magá­nak a ba­rá­tok­hoz? Zsidó maga? Mert a falu­ban azt beszé­lik, zsidóbul van itt a leg­több, meg vörösbül. Ámbár, ahogy elné­zem, a zsidó gye­re­kek is úgy szü­let­nek, mint a ma­gya­rok.

Feleség: (Végig nyöszö­rög, kiabál) Akár­mit mon­da­nak is a maga falu­já­ban, én kato­li­kus vagyok. És a fér­jem is az. Gyár­igaz­gató az apó­som.

Bába: Istenem, azok is embe­rek. Így ni, édes lel­kem, hogy is hínak téged? Nem lesz itt semmi baj. Erzsi­nek hív­nak? Na, Bözsink, így tartsd most a lábodat, és ne ugrálj. Hát, hal­lod, sze­ren­csés gye­rek ez a tied. Micsoda ágy­ban jön a vi­lág­ra! Azt csak a Jóis­ten tud­ja, hány föl­sé­ges ura­ság halt meg már ben­ne.

Feleség: (Fölsikolt, jajgat.)

Bába: Csupa szerencse, mon­dom, a nagy­sá­gos apát­urak mind itt van­nak az ágyad­nál. A lel­ke­ik, galam­bom, a lel­ke­ik, és mind vigyáz rád.

Feleség: Kergesse el őket.

Bába: Nincsen hatalmam fölöt­tük, mert ők vol­tak itt hama­rabb. De ne félj, föl­felé néz min­de­nik, és imád­ko­zik.

Doktor: (Bejön.) Megint egy nyi­las? Gyer­tya­tar­tó, vagy pálin­ka? (Meglátja az előkészületeket) Bocsá­nat, itt én nem segít­he­tek. Én gége­or­vos vagyok.

Bába: Mondtam már, menjenek a fér­fiak a pokol­ba.

Feleség: Maradjon, doktor úr! (Bombázás, ágyú­zás zaja hal­lat­szik kintről.) Ne men­jen el, drága dok­tor úr. Marad­jon itt, mert félek! (Erősödik a zaj.)

Doktor: Sajnos, én is félek.

Bába: De a mennydörgős isten­nyila csap­jon bele min­den orvos­ba, aki a bőrét fél­ti! A bá­ba­asszony­nak mind­egy, hogy bom­báz­nak vagy nem bom­báz­nak? Ha az ég lesza­kad, neki akkor is az a dol­ga, hogy huzi­gálja világra a más gye­re­két, mert annak a ba­rom­nak ez a leg­szebb muzsi­ka. Annak nin­csen annyi esze, hogy elbúj­jon, leg­jobb, ha itt marad. Ha sza­bad­jára enged­nék, talán kiállna az udvarra fod­ros köté­nyé­vel, és abba kap­kodná bele a bom­bá­kat. Hát akkor, ide figyel­jen, nagy­sá­gos asszo­nyom! Ide kérem a pénzt az asz­tal sar­ká­ra, akkor foly­ta­tom. Ezer pen­gőt. Ha nem, megyek a pin­cébe én is, mert nekem is jogom van fél­ni. (Leül a szék­re, leló­gatja a kezét.)

Barát: (Oldalajtón jön be. Meg­látja az üldö­gélő asszonyt, és hallja a má­sik vajúdását.) Mi tör­tént, Szőcs anyó?

Bába: Nem történt semmi, tisz­te­lendő főapát úr, csak eszembe jutott, hogy én is félek. Ide kérem a pénzt az asz­tal sar­ká­ra!

Barát: Nem mondták, amikor hív­ták, hogy a bé­rét meg­kap­ja? (Zsebbe nyúl, haraggal) Ha magát a pénz tartja élet­ben, akkor tegye el, de men­jen oda ahhoz a sze­ren­csét­len asszony­hoz!

Bába: Nézd csak, nézd! Talán valami köze van a gye­rek­hez? (Megretten) Vét­kez­tem, tisz­te­lendő atyám, oldoz­zon föl engem.

Barát: Vidd a pénzt, és dol­gozz!

Bába: (Lesöpri a pénzt) Elvette a féle­lem az esze­met. (Bemegy a spa­nyol­fal mögé, az asszony jaj­gat, ő meg motyog. A pap a spa­nyol­fal előtt járkál.) Meg­esik ám, a fé­reg­nek is eszébe jut, hogy ember. Gye­re, Bözsink, hátha köze­lebb vagyunk már. Ne tedd-vedd maga­dat, azt csi­náld min­dig, amit mon­dok. A bal lábodat is föl­hú­zod, így, job­ban, szé­pen, erő­sen. A két kezed­del itt átfo­god, szo­rítsd, nyomd, ahogy csak tudod. Ne félj, ide bomba nem jöhet. Ahol gye­rek szü­le­tik, oda az orosz nem dob bom­bát. Segí­tek én is, gye­re, lel­kem, kicsi boga­ram, együtt nyom­juk. Most! Ne hagy abba! Na, most! Még egy­szer! Szo­rítsd! Még job­ban! Ne engedd össze a két lábodat, meg­ful­lad a mag­za­tod! Jól van, nin­csen semmi baj. Pihen­jünk egy kicsi­két. Meg­iz­zad­tál, de anél­kül nem megy. Meg­tö­rül­lek, itt is, per­sze, csak nyu­godj meg. A fene ezt a sok rob­ba­nást, ezek nem tud­nak meg­pi­henni egy percre se? Töb­bet eszedbe ne jus­son, hogy háború kel­lős köze­pén kez­desz el gye­re­ket szül­ni. Verd agyon az ura­dat inkább, menj világ­gá, vagy válj el tőle, ha annyira erő­sza­kos. Mire szü­löd itt, a mái világ­ba, tudod-e? A né­met­nek? A nyi­las­nak? Isten őriz­zen! Az orosz­nak? Inkább a vadak­nak dobd oda, mert ezek se embe­rek. Magyar­nak, Bözsi­kém, te már nem szülsz gye­re­ket. Magya­ror­szá­got elhe­ge­dülte már Szent Dávid, és Cicölle tán­colt hoz­zá. Nekünk már kam­pec dolóresz.

Barát: (Csöndben kimegy.)

Bába: Kaszafogható népét elhaj­tot­ták, hogy fagy­jon meg, a Don mel­lé, vagy hová, pokolországába, a mara­dé­kot meg most vere­tik széj­jel. Ha fiad lesz, elve­szik tőled, jani­csárt nevel­nek belő­le, hogy apját-any­ját ne ismer­je, sőt leg­in­kább azo­kat verje agyon. A ta­tár is ezt csi­nál­ta, az oro­szok között pedig sok a ta­tár. Ha meg lányod lesz? Attól is őriz­zen meg a magas­sá­gos Jóis­ten! Közös asszony lesz belő­le. Min­denki rin­gyó­ja! Meg­mondta ezt már Sybilla (ejtsd így!), hogy mi lesz itt, csak figyelni kel­lett volna rá. Két­szer is átko­zott, aki most leányt hoz a vi­lág­ra. Jól van, nem tehetsz róla, tudom én azt. Kez­dő­dik megint? Itt vagyok, veled vagyok, csak maradj nyu­god­tan. Ha egy­szer kikí­ván­ko­zik az any­já­ból, semmi vén­asszo­nyi beszéd vissza­kül­deni nem tud­ja. Mond­hatsz neki szé­pet, vág­ha­tod, mint a répát, ráken­hetsz min­den orde­náré mocs­kot, akkor is jön a maga útján. Jól van, kicsi csöp­pöm, Bözsi­kém, min­den nagyon jól van. Most figyelj jól! Most, még egy­szer, együtt: na, most! Most szo­rítsd! Ha ket­tőbe elre­pedsz, akkor se hagyd abba! Hogy a fene azt az orvost egy­szerre egye meg! Job­ban nyomd! Nézd csak, milyen gyö­nyö­rűen for­dul a fe­je! Látod? Te vagy a leg­szebb asszony a vi­lá­gon. Még egy kicsit, csak egy kicsit. Job­ban egy kicsit. Megint egy kicsit. Itt van! Meg­van! Éljen! Itt van a kezem­ben. Elereszt­he­ted már maga­dat, ez már nem a te dol­god, hanem az enyém. Mind­járt fáj még egy kicsit, de arra már rá se ránts. Vissza­jö­vök hoz­zád, ne félj, nem hagy­lak itt. Mind­járt itt vagyok. Nézd csak, milyen ara­nyos csi­mo­tád szü­le­tett? Ez a víz meg majd­nem elhűlt. Nem igaz, ne hall­gass rám, meleg ez még, csak össze­vissza beszél ez a vén­asszony. Tudok én mutatni neked olyan embert, aki kivette a köl­kit a kezembül, vitte a váluhoz, ott für­dette meg. Lett is belőle olyan erős ember, mint a vas. Most küld­ték róla a cédu­lát, elesett a fron­ton. Azt meg el is felej­tem mon­da­ni, lányod van, Bözsi­kém, szép, kicsi leá­nyod.

Feleség: (Jajgatása meg­szűnt, nehéz sóhaj­tása hallatszik.) Nem sír?

Bába: Lesz ennek még ideje sír­ni. Meg­verte ezt már az Isten, szü­le­tése előtt kilenc hónap­pal. Azt mond­ják, az orosz­nál min­den nő közös. Meg­fáj­dul a foga vala­me­lyik­re, davaj! Éppen olyan lesz, mint a kup­le­ráj! (Fölsír a baba.) Na, hála Isten­nek, szép gye­rek. Meg az anyja is az. És egész­sé­ges, ez a leg­fon­to­sabb. De szép terem­té­sek vagy­tok ti így, ket­ten! Így ni, ez a jó. Szá­razba tesz­lek téged is, látod, nem is volt nehéz. Egé­szen könnyen ment. Ezek meg még min­dig nem unták meg a lődö­zést? A pénzt meg, gyer­me­kem, add vissza az apát­úr­nak. Az is jó nekem, hogy még élek. Dol­gom nem volt ott­hon, hová is menne a bá­ba, ha a fér­fiak mind oda van­nak?

(Összehajtja a spanyolfa­lat, a lesza­kadt ágy lát­szik, magá­hoz for­dí­tott gye­re­két ciró­gatja az asszony. A szín elsötétül.)

(Ugyanaz a szoba, másnap.)

Bába: (Bölcsőben ringatja a gye­re­ket, gügyög neki.) Azt mond­ják ott­hon, szü­let­hetne akár tíz gye­rek is még itt a vár­ban, mert addig jó helyen vagyok. Ott­hon lótok-fu­tok, mint a kerge bir­ka. Ami­kor leg­job­ban lőnek, kiál­lok a ház elé, meg­néz­ni, melyik találta el a má­si­kat. A Vas bácsi nálam is öre­gebb, és süket, mint az ágyú, ő meg kinn ül min­dig a kapu­ban, de a kis­ka­pun egy kicsit belül. Oda is leesett valami nya­va­lya, de nem rob­bant föl. Elto­tyo­gott hoz­zá, nagyo­kat nyö­gött, föl­emel­te, és kidobta az árok­ba. Keresz­tül a palán­kon. Ilyen ez a há­bo­rú, sze­ren­cse köll ehhöz is. Már a rob­ban­tója se iga­zi, akkor se rob­bant föl. Jókor jött nekem ez a gye­rek, mert itt fönn annyira se félek, mint ott­hon. Ahogy jövök föl, meg megyek le, min­dig meg­né­zem, mi van lenn.

Feleség: (Szunyókál) Mit látott, Szőcs anyó?

Bába: Most? Amit tegnap. Men­nek a tan­kok, mint a han­gyák, ha esőt érez­nek. Ame­lyik kigyul­lad, az nem megy tovább. Mek­kora isten­barma az ember! Kita­lál min­dent, hogy agyon­ver­hesse a má­si­kat. Olyan gépet miért nem talál ki, ame­lyik meg­si­mo­gat­ná, ha tulaj­don gye­reke elfe­led­kezne róla? Na, Bözsi­kém, én máma elvégezkelődtem, énrám ma már nin­csen szük­ség, elbak­ta­tok haza.

Feleség: Maradjon még! Pihen­jen egy kicsit. Szop­ta­tá­sig még marad­jon. Lát­tam az előbb, min­den man­du­lafa kivi­rág­zott.

Bába: Átjön a tavasz a fron­ton is. Tudod, mit hal­lot­tam az éjjel? Oro­szo­kat.

Feleség: Mit csináltak?

Bába: Danoltak.

Feleség: Mit?

Bába: Az öregisten tudja. Nem ember­nek való nyel­ven éne­kel­tek, nem lehet abból érteni sem­mit. (Elnyújtva énekel.) Iboj-aboj, aboj-aboj. Iboj-aboj, aboj-aboj. (Kiveszi a gye­re­ket a böl­cső­ből, a dal­la­mot alta­tóra váltva éne­kel neki:) Iboj-aboj, aboj-aboj. Iboj-aboj, aboj-iboj. Csak haza kel­lene men­nem, iboj-aboj, aboj-aboj. A Ro­zit is meg kell néz­nem, hogyan áll. A Kéri Rozi­nak olyan szép gye­re­kei van­nak, a király­nak se lehet­nek külön­bek. Hon­nan szedi őket, azt én nem tud­ha­tom, mind­nek más az apja, de fösteni se lehetne szeb­be­ket. Aludj csak, kicsi virá­gom, aboj-aboj, alud­jál. Kereszt­ma­mát talál leg­ne­he­zeb­ben, mert az asszo­nyok attól fél­nek, meg­es­het, hogy az embe­rük zabi­gye­rekét tart­ják kereszt­víz alá. Most, hogy min­den férfi oda van, most jön­né­nek csős­tül. Ilyen lett ez a vi­lág, iboj-aboj.

Feleség: Délutánig, a ke­resz­te­lő­ig, marad­jon. Nem sze­re­tem, ha feke­te­ru­hás papok jár­nak a gyer­me­kem körül.

Bába: (Viszi ki a la­vórt, könyök­kel nyomja le a kilin­cset, láb­bal löki ki az ajtót.) Hát ez a sok öreg­asszony?

I. Asszony: A kisdedet sze­ret­nénk lát­ni.

Feleség: Be akarnak jönni?

Bába: De vannak ám legalább húszan. Tud­ja, ki van leg­elöl? Az a nagy­sá­ga, aki ránk támadt teg­nap, ami­kor a für­dő­szo­bába akar­tunk men­ni. Hogy vár­junk a so­runk­ra, mert ő kö­vet­ke­zik. Én aztán meg­mond­tam neki, hogy tojok az ábrá­zat­já­ra, kezit csó­ko­lom, avval aztán kike­ne­ked­het a tükör előtt. Hogy vár­junk a szü­lés­sel, mert ő még nem húzta el a fal alját? (Mutatja a szájföstést.) Most mit csi­nál­junk velük?

Feleség: Ha annyira látni akar­ják!

Bába: Akarják? Unatkoznak.

Feleség: Kedves, jó emberek.

Bába: Még meg se volt a ke­resz­te­lő. És ha Heró­des küldte őket?

Feleség: (Megrémül.) Kicso­da?

Bába: Aki a gyermek Jézust is halálra keres­te. A kis­de­det akar­ják lát­ni? Mintha a bib­liá­ból lép­tek volna elő. Zsidó asszonyba ne bíz­zál, Erzsi­kém, én csak azt mon­dom. Tudod te, milyen nap van ma?

Feleség: Én csak azt tudom, hogy teg­nap szü­le­tett a gyer­me­kem.

Bába: Ma nagyszombat van, és hol­nap hús­vét lészen. Most meg­né­zik, hol­nap meg vérit veszik. Bele­eresz­tik ebbe a la­vór­ba, mert ők csak akkor tud­nak las­kát süt­ni, ha keresz­tény ember vére van ben­ne.

Feleség: Bolondot beszél, anyó­ka. Annyi vér folyik el most a harc­me­zőn, íté­let­na­pig is elég lenne las­ka­sü­tés­re. (Ágyúznak.)

Barát: (Megint az oldal­aj­tón jön be.) Azon­nal vigyük a böl­csőt az ablak­tól. Lövik a várat.

Bába: Itt van a világ­vé­ge! Ég és föld össze­om­lik, és a pok­lok kapui erőt vesz­nek raj­tunk. (Mellét veri, mint a templomban.) Én vét­kem, én vét­kem, én igen nagy vét­kem.

Barát: Csillapodjatok, gyer­me­ke­im.

Bába: Kinn az orosz, benn a zsi­dó.

Barát: Mi bajotok van ezek­kel a sze­ren­csét­le­nek­kel?

Bába: Be akarnak jönni.

Barát: Tudom, nekem is mond­ták.

Bába: De a kisdedhez.

Barát: A kisdedhez.

Bába: De csak azért, mert hol­nap hús­vét lészen, és a las­ká­jukba keresz­tény vér kell.

Feleség: Nem adom, nem adom!

Barát: Ekkora őrültséget!

Bába: Hozta az újság is a Solymosi Esz­tert.

Barát: Maga csak gyereket szülni segít­sen, Szőcs mama, mert Isten áldása van a ke­ze­in, és ne olvas­son min­den­féle agya­lá­gyult újsá­got.

Bába: Főtisztelendő atyám nem hiszi?

Barát: Engedjétek be őket. (Székre ül.) Itt mara­dok vele­tek.

Bába: Mindet? Egyszerre?

Barát: Engedjétek egyenként. Ahogy akar­ják.

I. Asszony: A kisdedet sze­ret­nénk lát­ni. De csak őt magát.

Bába: (Ráförmed.) Abból pedig nem esz­tek. Én is itt mara­dok, és az Apát úr is itt van. Majd ti aztán tud­ná­tok a töb­bit! Egye­dül a kis­ded­del? Csak egyen­ként!

I. Asszony: Hallottuk, lel­kecs­kém, hogy gyer­me­ked szü­le­tett. A Min­den­ható meg­váltó áldása legyen vele­tek! Jaj, de ara­nyos! Hány kilós? Ja, per­sze, nin­csen is mér­le­ge­tek. (Gügyög.) Jól vagy­tok, gyer­me­ke­im?

Bába: (Flegmán.) Nin­csen itten sen­ki­nek semmi baja.

I. Asszony: (Babaholmikat ad át, sza­lag­gal átkötve.) Imád­ko­zom érte­tek. Az én fiam meg­halt a há­bo­rú­ban. (Sírva fakad, kimegy.)

Feleség: Ez zsidó volt, atyám? Krisz­tust emle­get­te.

Barát: Dehogy zsidó. A bíró fele­sé­ge.

II. Asszony: Jaj, kedves Erzsi­kém, ugye, így hív­nak, galam­bom? Hal­lot­tuk az öröm­hírt, de az nem lehet, hogy egy födél alatt éljünk, és még nem is beszé­lünk egy­más­sal. (Lövések hangja.) Jaj, de ara­nyos, jaj, de édes, jaj, de tün­dér. (Körülnéz, oda­ha­jol a Feleséghez.) Kicsike szí­ves­ségre akar­lak meg­kér­ni. Neked ez sem­mi­ség, de nekünk vég­te­le­nül sokat jelent. Van egy kis meg­ta­ka­rí­tott pén­zecs­kénk... (Zacskót nyújt.)

Feleség: Ez pénz?

II. Asszony: Aranyban, ter­mé­sze­te­sen.

Feleség: Nagyon kedves vagy, de nem fogad­ha­tom el.

II. Asszony: Nem úgy gondol­tam, galam­bom. Ha a pó­lyába bele­varr­nád, azt sze­ret­ném.

Bába: Azt már nem! A pénz sze­ren­csét­len­sé­get hoz a gye­rek­re.

II. Asszony: Összes vagyo­nunk itt van. Ha az éle­tünk meg­ma­rad, ne kell­jen min­dent elöl­ről kez­de­nünk. Tedd meg, Erzsi­kém. Azt mond­ják, az orosz nem bántja a gyer­me­ket, sőt nagyon sze­re­ti.

Feleség: (Meglepődik a fordulaton.) És hogyan adom vissza? Csi­nál­junk írást!

II. Asszony: Írást? A po­kol tor­ná­cán? Hogy a pa­pi­ros vezesse nyomra az oroszt?

Feleség: A többiek is ezért jöt­tek?

II. Asszony: Ezért, galam­bom, ezért. Meg­szü­le­tett a gyer­me­ked, min­denki azt mond­ja, ez a mi meg­vál­tónk.

Bába: Nem megmondtam, hogy Heró­des?

Feleség: Jöjjön akkor egy­szerre mind. Leg­alább tanú legyen egyik­nek a má­sik. (Jönnek egy­más után, gügyög­nek, a zacs­kó­kat oda­te­szik a böl­cső végébe.)

Bába: (Megenyhül) Azért csak jobb így, mintha Heró­des küldte volna őket.

Barát: (Elfordul) Krisz­tus kiűzte a ku­fá­ro­kat a temp­lom­ból, én befo­gad­tam őket.

(A sor legvégén kicsike anyóka, ken­dő­ben, fázó­san. A ken­dőt össze­fog­ja, vala­mit rej­te­get. Sze­retne előbbre jut­ni, de min­dig visszaszorítják.)

III. Asszony: Maga mit tolak­szik? Magát nem is ismer­jük. Magá­nak talán sür­gő­sebb? Mi kollektíve kér­tük fel a ked­ves anyu­kát, de maga nem sze­re­pelt a szá­mí­tá­sa­ink­ban. Erzsi­kém, ne fogadd be ezt az ide­gent! Ez nem közénk tar­to­zik.

Anyóka: Puccos nagyságák, hogyan teszik-ve­szik magu­kat!

II. Asszony: Ismerem a faj­tá­dat, vén ribanc, boszor­kány! Taka­rodj kife­lé! Lop­tad a pén­ze­det, mi? (Félrerántja a ken­dőt, Anyóka kezé­ből majd­nem kiveri a bög­rét. A tej fele kilottyan.)

Anyóka: Tejet hoztam, Erzsi­kém. Kinn vol­tam a fa­lu­ban, még kap­tam. Tudod, a magam­fajta öreg­asszony könnyeb­ben mozog mos­ta­ná­ban, mint a fi­a­tal. (A töb­biek kihú­zód­nak, fitymálják.) Gon­dol­tam, van itt min­den, össze­hord­tak annyi ara­nyat, utat lehetne kikö­vezni vele, de neked tejre van szük­sé­ged, nem arany­ra.

Barát: Legyen áldott minden lépé­sed, Anyó­ka!

Bába: Ilyen asszony kellene ide, segít­ség­nek! Hol van a szo­bá­ja?

Anyóka: Nincsen szobám. A fo­lyosó végé­ben húz­tam meg maga­mat.

Feleség: Rokonai?

Anyóka: Nem tudom, van-e még vala­kim a föl­dön. Öt fia­mat vit­ték el egy­szerre mun­ka­szol­gá­lat­ra, egy­szerre rob­bant föl alat­tuk az akna. Igaz, vagy nem igaz, nem lehet tud­ni, mert onnan nem jött haza még sen­ki, az embe­rek meg min­den­fé­lét beszél­nek.

Feleség: Maradjon velünk! Szép ruhát adok, enni­va­lónk is van. Tartsa maga kereszt­víz alá a lá­nyo­mat. A ke­reszt­anyja nem tudott eljön­ni.

Anyóka: (Boldog várako­zás, és hir­te­len lemon­dás vál­to­gatja magát az arcán.) Én, kereszt­víz alá? Iste­nem, de bol­dog vagyok! De én zsidó vagyok! Azért lehet?

Barát: Tiszta embernek min­dent lehet.

(Elsötétül a szín, mire kivi­lá­go­so­dik, a szín­pad mély­sé­géig bolt­íves folyo­són vagyunk. Tér­dep­lő, két­ség­beesett tömeg. Kívül­ről min­den eddi­gi­nél nagyobb légi­tá­ma­dás zaja. Elő­tér­ben az előbbi asszo­nyok, itt van a II. Pri­bék, visel­tes ruhá­ban, itt a Fegy­ve­re­sek a II. föl­vo­nás­ból, a Tanár, a Susz­ter is itt van egy osz­lop mel­lett, kicsit oldalt. Bene­dek is. Kán­tori hang mondja a litá­ni­át, a tö­meg felel rá.)

–  Mindnyájan, szent szüzek és özve­gyek...

–  Könyörögjetek érettünk!

–  Istennek minden szentjei...

–  Esedezzetek érettünk!

–  Légy irgalmas!

–  Kegyelmezz nekünk!

–  Légy irgalmas!

–  Hallgass meg minket!

–  Minden gonosztól

–  Ments meg, Uram, minket!

–  Minden bűntől

–  Ments meg, Uram, minket!

–  A te haragodtól

–  Ments meg, Uram, minket!

(A Barát jön előre, karingben, stó­lá­val, palást­ban, süvegben:)

Barát: (Erős, szárnyaló hangon:) A hir­te­len és készü­let­len halál­tól,

Tömeg: (Zokogó, kétség­beesett hangon) Ments meg, Uram, min­ket!

Barát: (Még nagyobb fohásszal) A hir­te­len és készü­let­len halál­tól,

Tömeg: Ments meg, Uram, min­ket!

(Óriási lövés, megremeg a föld, hul­lik a vako­lat, por.)

Tömeg: (Fölbomlik a li­tá­nia rend­je, sokan föl­ug­ra­nak, menekülnének.) Végünk van!

Tanár: (Visszatartja őket) Nyu­ga­lom, embe­rek! Ennél nagyobb biz­ton­ság sehol sin­csen.

I. Férfi: Bajtárs, kik lőnek?

Tanár: Ezek már az oroszok.

I. Férfi: A marha. Még örül neki! Ránkrogyasztják a temp­lo­mot, ez meg vigyo­rog hoz­zá?

(A Barát és a tömeg tovább mondja a litá­ni­át, köz­ben jól hall­ható a vita a tanár körül.)

–  Az ördög cselvetéseitől,

–  Ments meg, Uram, minket!

Tanár: Nemsokára vége!

I. Férfi: Nemsokára nem marad kő kövön.

–  Haragtól, gyűlölségtől, és min­den gonosz aka­rat­tól,

–  Ments meg, Uram, minket!

Tanár: Nincsen veszedelem.

I. Férfi: Csak éppen elpusz­tu­lunk!

–  A tisztátalan lélektől,

–  Ments meg, Uram, minket!

Tanár: Megmaradunk!

I. Férfi: Itt maradunk!

–  A földrengés veszedelmétől,

–  Ments meg, Uram, minket!

Tanár: Közel vannak már.

II. Pribék: A legmocs­ko­sabb német se tette meg, hogy a ko­los­tort lője!

–  Villámcsapástól, égi háborútól,

–  Ments meg, Uram, minket!

II. Férfi: (Kintről jön) Lelőt­ték a to­rony tete­jét.

I. Férfi: Az orosz, igaz?

–  Betegségtől, éhségtől, és földi hábo­rú­tól,

–  Ments meg, Uram, minket!

Suszter: Rá van írva: lőt­te, Iván!

I. Férfi: Piszkos vörös!

–  A háborútól!

–  Ments meg, Uram, minket!

Tanár: Még egy kicsit bír­juk ki egy­mást!

II. Férfi: Nyakunkra hoztá­tok a musz­kát!

–  A háborútól!

–  Ments meg, Uram, minket!

Tanár: Még a végén kide­rül, mi vit­tük Dachauba apá­to­kat és anyá­to­kat?

II. Férfi: Ha vörös nincsen, akkor nyi­las sin­csen!

–  A háborútól!

–  Ments meg, Uram, minket!

Tanár: Oltsd el tehát a Na­pot, hogy ne legyen árnyék a föl­dön.

II. Férfi: Ne prédikálj! A né­met nem lőtte a temp­lo­mot!

–  Az örök haláltól!

–  Ments meg, Uram, minket!

Tanár: Igazad van, az orosz lövi.

II. Férfi: Vörös létére nem ismeri a vö­rös­ke­resz­tet?

–  Isten báránya, aki elveszed a vi­lág bűne­it!

–  Kegyelmezz nekünk!

Tanár: Azt hiszem, jól isme­ri. És azt is tud­ja, kik van­nak ide­bent.

I. Férfi: Tisztára marhák!

–  Isten báránya, aki elveszed a vi­lág bűne­it!

–  Hallgass meg minket!

Tanár: A domb másik olda­lá­ról lövik az oroszt. Iván azt hiszi, a to­rony­ban van a meg­fi­gye­lő­jük. Egyet-ket­tőt min­dig oda­ereszt.

II: Férfi: De tudja!

–  Isten báránya, aki elveszed a vi­lág bűne­it!

–  Irgalmazz nekünk!

–  Krisztus, hallgass meg minket!

–  Uram, Irgalmazz nekünk!

–  Krisztus hallgass meg minket!

–  Uram, irgalmazz nekünk!

–  Krisztus, kegyelmezz nekünk!

–  Uram, irgalmazz nekünk!

(Feleség, Férj, Bába és Anyóka nyo­ma­ko­dik elő­re. Anyóka hozza a gyereket.)

Férj: Atyám, hallgass meg min­ket!

Feleség: Keresztelje meg a lá­nyo­mat! Ha elpusz­tu­lunk, leg­alább együtt legyünk a para­di­csom­ban.

Barát: Lányom, élni fogsz. A gyer­me­ked is. (A mel­lette álló paphoz) Hoz­za­tok kereszt­vi­zet! (A feleséghez) Felel­je­tek kér­dé­se­imre jó han­go­san. Mi lesz a gyer­mek neve?

Feleség: Erzsébetnek szeret­nénk.

Barát: Erzsébet, ellene mon­dasz-e az ördög­nek?

Tömeg: (Átrendeződött, a ke­resz­te­lést figyeli.) Ellene mon­dok!

Barát: És minden cselekede­té­nek?

Tömeg: Ellene mondok!

Barát: És minden pompájának?

Tömeg: Ellene mondok!

Barát: Hiszel-e a Min­den­ható Atya­is­ten­ben, menny­nek és föld­nek terem­tő­jé­ben?

Tömeg: Hiszek!

Barát: Hiszel-e a Szent­lé­lek­ben, hiszed-e a kato­li­kus keresz­tény anya­szent­egy­há­zat, szen­tek­nek egyes­sé­gét, bűnök bocsá­na­tát, és az örök éle­tet?

Tömeg: Hiszem!

Barát: Akarsz-e megkeresz­tel­ked­ni?

Tömeg: (Még erősebben) Aka­rok!

Barát: Most tehát megkeresz­tel­lek téged, Erzsé­bet, az Atyá­nak, és Fiú­nak, és Szent­lé­lek­nek nevé­ben. (Fogja a kis kan­csót, még han­go­sab­ban mondja:) Elisabeth, ego te baptiso, in nomine Patris, et Filii, et Spiritus sancti, amen!

Feleség: Köszönöm, Atyám!

Barát: (Megfogja, köze­lebb húzza) Gyere ide, lányom, a te sza­vad­nál tisz­tább fohász most nem jut­hat el az égbe, a Teremtő és Min­den­ható Iste­nünk tró­nu­sá­hoz. Imád­kozz velünk!

Kapus: Itt az orosz!

Barát: Mit csinál?

Kapus: Semmit. Nézi a ka­put.

Barát: Hányan vannak?

Kapus: Csak hárman. (Kimegy.)

Feleség: (Erős lövés után:) Mind itt veszünk! Oldozd föl népe­det, atyám!

Tömeg: (A litánia hangján.) Oldozz fel min­ket!

Barát: (A Feleség fejére teszi a kezét.) Az Úr beszél belő­led, gyer­me­kem! (Széttárja kar­ja­it, az ég felé néz.) Deinde ego vos absolvo a peccatis vestris, in nomine Patris, et Filii, et Spiritus sancti, amen. (Közben három­szor keresz­tet vet a levegőben.)

Suszter: (A háború zaja egy­szerre meg­szű­nik. A Tanárhoz.) Hal­lod? Nem lőnek!

Tanár: Most mondta a ka­pus, hogy itt van­nak.

Suszter: Akkor gyerünk! Milyen nap van ma?

I. Asszony: Holnap lesz hús­vét!

Barát: (Tanárhoz megy) Elvé­gez­te­tett!

Tanár: Nem! Most kezdődik.

Barát: Vigyázz magadra, Lajos! Az én kül­de­té­sem, azt hiszem, véget ért, most raj­tad a sor. Békes­sé­get adj az embe­rek­nek, ha adhatsz. Kenye­ret, békét, nyu­gal­mat! És most te jöven­dölj nekem. Magyar­or­szág elesett?

Tanár: Azt hiszem, most támad föl.

Barát: Igaz hitedre mondd: a ma­gyar meg­ma­rad? Magyar marad a magyar?

Suszter: A nemzetközi pro­le­ta­riá­tus veszi át a ha­tal­mat, annak pedig mind­egy, magyar vagy nem magyar.

Tanár: Talán magyarok marad­ha­tunk. (Megölelik egymást.)

Barát: Tehát a táborok meg­ma­rad­nak. Muszáj vele men­ned?

Tanár: Egy az utunk.

Barát: De más az ő nó­tá­ja. Vesz­tedre tör, meg­lá­tod.

Tanár: Nem lesz oka rá.

Barát: Talál. Ismerem a ter­mé­sze­tét.

Tanár: Rémeket látsz. Nem te vagy egye­dül, erő van kezünk­ben.

Barát: Emeld magadhoz az embe­ri­sé­get, és bol­dog leszel.

Tanár: Erre vártunk, ezért har­col­tunk.

Barát: Légy erős, és maradj ember!

Suszter: (Géppisztoly csö­vét for­dítja elő a ka­bát alól, maga elé pön­dö­ríti II. Pri­bé­ket, kikíséri.) Vigyázz az útból! Félre az útból!

Tanár: (Megy utána csönd­ben. Nem lök­dö­ső­dik. Vissza-vissza­néz, inte­getve távozik.)

Kántor: (A tömegben szár­nya­lón éne­kelni kezdi) Föl­tá­madt Krisz­tus e na­pon...

Tömeg: (Vele énekli tel­jes fölszabadultsággal:)... e na­pon, Alle­lu­ja! Hála légyen az Isten­nek!

(Vége)