Kósa Sándor

Mintha

(Részlet)

A határozatlansági reláció

Egy hét múlva, vasárnap késő este átad­tam az írno­ki­ban a szá­zad írno­ká­nak, Entoninak az orvosi iga­zo­lást. Külön­féle papí­ro­kat, titok­za­tos ábrák­kal teli füze­te­ket, meg egy osz­tály­nap­ló­hoz hasonló köny­vet vett elő, és lapo­zott át. Mind­ezt egy­ked­vű, kicsit unott arc­ki­fe­je­zés­sel. Hogy valami gubanc van, arra moz­du­la­tai foko­za­tos fel­gyor­su­lá­sá­ból követ­kez­tet­tem.

Ha nem lenne képtelenség, azt mon­da­nám, mondta inkább maga elé, mint nekem, hogy ez a hét, amit ki tudja hol és milyen körül­mé­nyek között töl­töt­tél, kato­nai szem­pont­ból közön­sé­ges dezer­tá­lás­nak tűnik!

Nagyszerű, mondtam, akkor vissza­me­gyek dezer­tál­ni, és a kör­zeti orvos által kiál­lí­tott iga­zo­lás felé nyúl­tam.

Most először nézett rám.

Ne hülyéskedj.

Az volt az érzésem, hogy ebben a mu­lasz­tá­sos nem tudom én micso­dá­ban, ő is ala­po­san benne van. Akkor még nem tud­tam eldön­te­ni, hogy az ame­ri­kai westernhősöket utánzó néma­sága mögött mi rej­lik, egy­sze­rűen az una­lom lep­le­zé­se, nagy­ké­pű­ség, vagy a hely­zeti elő­nyét kihasz­ná­ló, min­den stik­lire kap­ható szél­há­mos­ság?

Bár nem kínált hellyel, leültem.

Az történhetett, hogy Brékli szá­za­dos, tele­fon­hí­vá­so­mat köve­tően elfe­lej­tette leje­lenti az ese­tet, talán a hét­végi eltávról beér­kező kato­nák von­hat­ták el a figyel­mét, más­nap meg az első kivo­nu­lás teen­dői aka­dá­lyoz­hat­ták meg abban, hogy benyis­son az írno­ki­ba, és szem­be­sítse a meg­lepő ténnyel az ille­té­kest (Entonit). De, gon­dol­koz­tam tovább, reg­gel a sza­ka­szon­kénti össze­sí­tett lét­szám­je­len­tés­ből, melyet a sza­kasz­pa­rancs­nok-he­lyet­te­sek a kivo­nu­lás előtt min­den alka­lom­mal lead­nak az írno­ki­ban (Entoninak), észre kel­lett volna ven­nie a hi­ányt (hiá­nyo­mat), és ezt huszon­négy órán belül tele­fo­non jelen­te­nie a város másik végé­ben, a fo­lyó túl­part­ján, de már a köz­igaz­ga­tási hatá­ron túl elhe­lyez­kedő B.-ön állo­má­sozó zász­ló­alj-pa­rancs­nok­ság ügye­le­tes tiszt­jé­nek, aki az infor­má­ci­ót, ebben az eset­ben sze­mé­lye­sen továb­bítja a zász­ló­alj­pa­rancs­nok­nak. A zász­ló­alj­pa­rancs­nok­nak kése­de­lem nél­kül, tele­fo­non kell ekkor érte­sí­te­nie a dan­dár ügye­le­tes tiszt­jét. Az ütinek ennek alap­ján elké­szí­te­nie a for­mai köve­tel­mé­nyek­nek min­den­ben meg­fe­lelő jelen­tést, borí­tékba ten­ni, lezár­ni, és fel­kül­det­nie a dan­dár­pa­rancs­nok­nak. D. ezre­des­nek ennek alap­ján kiál­lít­tatni az elfo­ga­tó­pa­ran­csot, és azt a fény­ké­pem­mel együtt eljut­tatni a VÁP-osokhoz, a Ka­to­nai Ren­dé­szet összes, a város­ban cir­káló egy­sé­gé­hez (mely egy­sé­gek egyen­ként két kato­ná­ból és egy rend­őr­ből áll­nak, abból a meg­gon­do­lás­ból, hogy a szö­kött katona lehet civil ruhá­ban is, és ebben az eset­ben katona nem iga­zol­tat­hat civilt, csak rendőr).

Ez az egész folyamat természetesen nagy­ban leegy­sze­rű­söd­ne, ha az írnok (Entoni), fogná magát és egye­ne­sen átvágna az udva­ron, fel­menne a dan­dár­épü­let negye­dik eme­le­té­re, és sze­mé­lye­sen adná át a jelen­tést a ka­to­na­szö­ke­vény­ről (jelen eset­ben rólam) D. ezre­des­nek, de ezzel a cse­le­ke­de­té­vel súlyo­san vétene a szol­gá­lati sza­bály­zat elő­írása ellen, mely ilyen ese­tek­ben pon­to­san rög­zíti a szol­gá­lati út betar­tá­sá­nak (előbb ismer­te­tett) mód­ját.

Entoni gondolatai hasonló utat jár­hat­tak be, mert a csend hosszúra nyúlt. Elpa­kolt min­dent az asz­ta­lá­ról, az orvosi iga­zo­lást pedig vissza­ad­ta.

Menj le az eü. katonához, találjon ki ő va­la­mit.

Ilyenkor?

Nemrég láttam bejönni. Ha ő sem tud segí­te­ni, akkor, mond­ta, és köz­ben fel­emel­ke­dett, hogy súlyt adjon a mon­da­ni­va­ló­já­nak, az ügyet eltus­sol­juk!

Az eü. katona birodalma a föld­szinti bejá­rat­tól jobbra (fel­té­ve, ha az udvar felől lépünk az épü­letbe) eső részt fog­lalta el, két kör­let­mé­re­tű, fehérre meszelt terem­ből, mely­ben az ágya­kat sűrűn egy­más mellé tele­pí­tet­ték, úgy, hogy egy eset­le­ges karan­tén ese­tén az egész szá­za­dot bezsú­fol­hat­ták vol­na, és egy kis elő­tér­ből állt.

Ebben a kis előtérben, amit ő pa­ti­ká­nak neve­zett, a pol­co­kon ott sora­koz­tak ugyan külön­böző tége­lyek­ben és dobo­zok­ban a gyógy­sze­rek, de a helyi­ség tény­le­ge­sen arra szol­gált, hogy néhány barát­já­val alka­lom­sze­rűen (min­den alkal­mat meg­ra­gadva) leigyák magu­kat. Ami­kor belép­tem, az egész elő­te­ret betöl­tötte a de­na­tu­rált szesz min­dent átha­tó, az orr nyál­ka­hár­tyá­ját azon­nal izga­lomba hozó illa­ta.

Ohóó, hóóo, mondta az eü. katona, ami­kor ész­re­vett, kezem­ben az orvosi iga­zo­lás­sal.

Szemmel láthatóan még a részeg­ség fel­szálló ágá­ban tar­tóz­ko­dott, mely meg­bo­csátó kedé­lyes­ség­gel és min­dent elsöprő ener­giá­val töl­tötte fel. Való­ság­gal szi­por­ká­zott, ami­kor elma­gya­ráz­ta, hogy ez a papír szart sem ér, egyesegyedül a Hon­véd­kór­ház által kiadott iga­zo­lást tudja csak elfo­gad­ni.

Ha az ember már a véletlenek össze­ját­szá­sa­kép­pen, éppen kato­nai ide­jét töl­ti, fuvo­láz­ta. Mind­azo­nál­tal meg­ol­dást a prob­lé­mára ő sem tud kita­lál­ni, de néhány tanáccsal szol­gál­hat.

Nem vártam meg, hogy kétségtelenül szel­le­mes gon­do­lat­fu­ta­mait újab­bak­kal toldja meg, egy hir­te­len, de kiszá­mí­tott moz­du­lat­tal kitép­tem ide-oda hado­ná­szó kezé­ből az iga­zo­lást, és ott­hagy­tam ebben a fel­aj­zott álla­pot­ban.

Az emeleten a napos elbóbis­kolt.

Egy kísértetet látsz, mondtam neki han­go­san.

Értetlenül nézett fel, a fo­lyosó végére érve hal­lot­tam, amint a hom­loka neki­kop­pan az asz­tal lap­já­nak.

Nem tudtam olyan csendben lefeküd­ni, hogy az alsó ágy­so­ron mel­let­tem alvó Czézoli fel ne ébred­jen, de inkább kíván­csi lett, mint mér­ges.

Rizsa, hol a fenébe voltál ennyi ideig?, sut­togta félkönyökre emel­ked­ve, senki sem merte még csak a neve­det se kiej­te­ni.

Felültem az ágyon.

Várj, mondta.

Felült ő is, párnája alól kiha­lá­szott egy lapos fém­tár­gyat.

Az ártalmas hajnali hűvösség ellen hoz­tam, és átnyúj­tot­ta.

Tiszta, erős, házifőzésű, szilvá­ból készült, het­ven szá­za­lék körüli pár­lat volt ben­ne.

Röviden összefoglaltam azt, ami rá tar­to­zott. Fel­vil­la­nyoz­ták a hal­lot­tak.

Engem is megfertőzhettél volna, mond­ta. De most már alud­junk, hol­nap ötkor lesz az ébresz­tő.

Micsoda?, kérdeztem túl hangosan, de nem vála­szolt, magára húzta a ta­ka­rót. Ami­kor egy hete, pén­tek dél­után hosszú eltávra indul­tam, még csak hat­kor volt az ébresz­tő.

Betakaróztam én is, pedig nem volt hideg, és fel­vet­tem a »halott fáraó« pózt. Túl gyor­san telt el a hét, nem ment könnyen az elal­vás. Az ablak előtt álló fák távoli utcai lám­pák által oldal­ról meg­vi­lá­gí­tott ágait néz­tem, ahogy a fel­tá­madó szél­ben kiszá­mít­ha­tat­la­nul teke­reg­nek, és min­dig vál­tozó for­májú árny­já­té­kot ját­sza­nak a falon és a kö­ve­ze­ten.

Czézoli váratlanul megmozdult, az ágy­ru­gók a moz­du­lat követ­kez­té­ben meg­reccsen­tek.

Majdnem elfelejtettem, Rizsa. Teg­nap este Efgyuri több­ször is kere­sett, nem árult el sem­mit, de fon­tos ügy lehet, reg­gel keresd meg, mond­ta.

De másnap reggel nem találkoztam Efgyurival, mert mire leér­tünk az ebéd­lő­be, hogy meg­reg­ge­liz­zünk, a har­ma­dik sza­kasz már menet­kész álla­pot­ban, fel­so­ra­kozva állt az udva­ron Brékli szá­za­dosra vár­va.

Czézolit és engem is rendkívüli módon zavart az ébresztő utáni álta­lá­nos kap­ko­dás, úgy­hogy nyu­god­tan feküd­tünk tovább, és mint elő­kelő ide­ge­nek figyel­tük a kö­rü­löt­tünk zajló fejet­len­sé­get. Ami­kor már elég hely volt az ágyak között, és a szek­ré­nyünk­höz is hoz­zá­fér­tünk, min­den feles­le­ges moz­du­la­tot mel­lőz­ve, fel­öl­töz­tünk.

Hogy vagy?, kérdezte ironikusan.

Fent az étkezdében találtunk egy üres asz­talt, kényel­me­sen meg­pa­kol­tuk a tál­cán­kat, ráhe­lyez­tük a kávés­csé­szé­ket, a szo­kat­la­nul nagy zsem­lé­ket és a fel­vá­got­ta­kat, a kis­tá­nyért, ame­lyen a sárga vaj már olvadni kez­dett, a fél­be­vá­gott zöld­pap­ri­ká­kat és az átlát­szó műanyag cso­ma­go­lá­sú, har­minc gram­mos lek­vá­ro­kat. Czézoli a kevés számú mér­sé­kelt ivók közé tar­to­zott, ezért meg­le­pe­té­sem­nek adtam han­got, ami­kor meg­lát­tam, hogy néha rám vil­lanó sze­mé­nek ere­de­ti­leg tisz­ta, fehér színű részét átszövi a tá­voli vil­lá­mokra hason­lító vér­erek sűrű háló­za­ta.

Hagyd el, legyintett, a teg­napi nap külön­le­ges­nek szá­mí­tott.

Körülöttünk tisztesek rohangáltak üvöl­töz­ve, gyor­sabb evésre ösz­tö­kélve min­ket. Czézolinak még a vér­eres szeme se reb­bent. Meg­kér­tem, hogy rövi­den ismer­tes­se, mi vár még ma rám, mivel, az ismert körül­mé­nyek miatt, tel­je­sen tájé­ko­zat­lan­nak érez­tem magam. Meg­kent egy ket­tőbe vágott zsem­lét vaj­jal, ráte­rí­tette az oldalt leló­gó, hatal­mas mortadellaszeletet.

Amit ígértek, meló van.

Beleharapott a zsemlébe.

Az első szakasz, folytatta, az M. kór­ház­ban dol­go­zik, rész­le­ges fel­újí­tás alatt áll az épü­let­komp­le­xum, több­nyire kőmű­ves- és segéd­me­lót igé­nyel, aki nem dol­go­zik, azzal rio­gat­ják, hogy bezár­ják a hul­la­ház­ba.

Leöblítendő a falatokat, Czézoli a kávés­ib­rik után nyúlt.

A harmadik szakasz a nyílt vas­úti pályán dol­go­zik, foly­tat­ta, har­minc vagy inkább negy­ven kilo­mé­terre innen, nagy­részt föld­mun­ka, töl­tés iga­zí­tás, folya­ma­tos lapát és csá­kány hasz­ná­lat­tal, néha kram­pá­cso­lás.

Hát mi?, kérdeztem, és egy papri­kát helyez­tem a már fél­be­vá­gott fel­vá­got­tas zsem­lém­re. Már majd­nem kiürült körü­löt­tünk a terem.

Mi ketté vagyunk osztva, mondta. Milyen a lek­vár?

Még nem kóstoltam, de nem sokat nézek ki belő­le.

A legförtelmesebb meló, ez a ma­gány­vé­le­mé­nyem, emelte fel muta­tó­uj­ját, a kötő­te­le­pi, ezt végzi a sza­ka­szunk első és máso­dik raja. Egy több száz méter hosszú mun­ka­pa­don kell készre sze­relni a vágá­nyo­kat. A be­ton­talp­fá­kat, rövid hall­ga­tás után elne­vette magát, adott távol­ság­ban kell fel­rakni a mun­ka­pad­ra, rá a síne­ket, és rög­zí­teni azo­kat a le­szo­rító ele­mek­kel. A nap végére min­de­ned, a ruhád, a bő­röd, a hajad olaj­ban für­dik, majd nézd meg őket este, ami­kor meg­ér­kez­nek, ha beszólsz nekik, csak azért nem ölnek meg azon­nal, mert hul­la­fá­rad­tak. Ráadá­sul a te­lep itt van a szom­széd­ban, a kocsma mel­lett kell elha­lad­ni, aztán át a vas­úti felül­já­rón, és már cél­hoz is értek, ezért az ő mun­ka­ide­jük a leg­hosszabb.

Nem jó a lekvár, rossz előér­ze­teim bevál­tak, jelen­tet­tem Czézolinak. És a mi mun­kánk, a har­ma­dik és a negye­dik rajé, miben áll?

A mi munkánk ugyanaz, mint a har­ma­dik sza­ka­szé, emlék­szel: lapát, csá­kány, csak egy pici­vel köze­lebb, G. fölött Mb. vas­út­ál­lo­más kör­nyé­kén bohóc­ko­dunk, a meg­eresz­ke­dett töl­tést egyen­get­jük, hogy vissza­kapja ere­de­ti, daliás for­má­ját. (Mér­ta­ni­lag ez közön­sé­ge­sen tra­péz for­mát jelent, tette hozzá büsz­kén, mert min­denki tudta róla, hogy mate­ma­ti­ká­ból, és főleg mér­tan­ból, éppen hogy csak alig stb.) Infor­má­ci­óim sze­rint, mondta lehal­kítva hang­ját, Pest és A. között tel­jes vas­úti vágány­csere vár­ható ezen a nyá­ron. Még elfutni sem tudunk majd a munka elől.

Az udvaron felhangzott Brékli szá­za­dos arti­ku­lá­lat­lan üvöl­té­se.

Efgyuri!, kiáltottam Czézolinak, tel­je­sen elfe­lejt­kez­tem róla!

Maradt még egy fél zsemléje, azt maj­szol­gat­ta, miköz­ben rohan­tunk kife­lé. A rám­pá­ról lát­tuk, hogy a har­ma­dik sza­kasz éppen befor­dul a kapu irá­nyá­ba, és ott mene­tel köz­tük vala­hol Efgyuri is.

A második szakasz innen felülről hatá­ro­zot­tan sze­dett-ve­dett tár­sa­ság benyo­má­sát kel­tet­te, főleg, hogy volt össze­ha­son­lí­tási ala­punk. Czézoli vigyor­gott.

Szerethető, civil bagázs vagyunk, mond­ta.

Rizsa!, kiáltották többen is, ami­kor meg­is­mer­tek, te még élsz?

Kint a kocsmával szemközti üres terü­le­ten már ott állt a két busz, az első, amely­ben a har­ma­dik sza­kasz fog­lalt helyet, éppen indult, ráfor­dult arra az utcá­ra, amely a sorom­pó­tól lefelé vezető utca tulaj­don­kép­peni meg­hosszab­bí­tása volt. Ez veze­tett a ke­rü­let köz­pont­já­ba.

Felszálltunk a második busz­ra, és mivel mi fele­annyian vol­tunk, mint a har­ma­dik sza­kasz, bőven jutott hely min­den­ki­nek, a für­géb­bek egy­szerre két ülést is elfog­lal­tak, és nyom­ban elalud­tak, kihasz­nálva min­den per­cet.

Czézolival kiválasztottunk magunk­nak egy jobb oldali ket­tős ülést.

Hol van Bögre?, kérdeztem. (A szá­za­dos volt a mi sza­kasz­pa­rancs­no­kunk).

Bögre, felelte miután kényelmesen elhe­lyez­ke­dett az ablak mel­letti ülé­sen, amit nagy­vo­na­lúan áten­ged­tem neki, gyen­gél­ke­dik, egy inten­zív keze­lé­sen vesz éppen részt, ami hiva­ta­lo­san az inga­dozó vér­nyo­má­sát van hivatva beál­lí­ta­ni, de mi tud­juk, hogy az igazi ok nem ez, vagy pon­to­sab­ban: nem csak ez.

A busz elindult.

Pusztulnak a máj szövetei, egyre kevésbé tudja méreg­te­le­ní­teni a szer­ve­ze­tet, egyes hír­for­rások sze­rint meg­in­dult a szerv nagyob­bo­dá­sa, ujjal már tapint­ha­tó, a folya­mat végét pedig te is meg én is jól ismer­jük, máj­zsu­gor, eset­leg rák. Ehhez tedd még hozzá a szív elég­te­len műkö­dé­sét is.

Intermittence du coeur, motyogtam.

Mit motyogsz?, kérdezte.

Honnan az információk eme bősége?

Az írnoki irodából terjed, Entoni vala­hogy meg­ka­pa­rin­totta a diagnózis(oka)t.

Nem hiszem, hogy Entoni egy szót is…

Ő nem, de a kiegészítő személy­zet, az nem ennyire hall­ga­tag.

A nemrég átadott autópályán halad­tunk, gyér for­ga­lom­ban, mire G.-re értünk már tel­je­sen kivi­lá­go­so­dott. A kas­télyt elérve balra for­dul­tunk a régi útra, elha­lad­tunk az egye­tem felé vezető híd mel­lett, mely után egy kapasz­kodó követ­ke­zett, ami­vel a busz csak nehe­zen tudott meg­bir­kóz­ni, két oldalt sűrű erdő sze­gé­lyez­te, végül egy hosszú lej­tőn kissé fel­gyor­sul­tunk, majd egy kanyar után meg­ér­kez­tünk a szé­le­sen kitá­rul­kozó völgy­be.

A régi országút a völgy bal oda­lát szelte át, amíg el nem nyelte egy újabb erdő. Jobb­ol­dalt, lent veze­tett a vas­úti töl­tés, amely a már emlí­tett erdő­höz érve bevá­gásba ment át. Egy jelen­ték­te­len vas­út­ál­lo­más állt a völgy vége felé. Balra egy kisebb hegy zárta a völ­gyet, olda­lá­ban temp­lom maga­so­dott, távo­labb, egy for­rás mel­lett, köz­vet­le­nül az erdő szé­lén, a híres, régi foga­dó. A vasút és az országút között elszórva apróbb házak áll­tak, ez volt összes­sé­gé­ben Mb.

Kiszállva a kellemes hőmérsék­letű busz­ból, azon­nal meg­csa­pott min­ket a reg­geli hideg, az erdő­től még párás leve­gő. Közel­ről az állo­más romos épü­lete nem nagyon derí­tett jókedv­re, a vo­na­tok itt már meg sem áll­tak, vagy csak vélet­le­nül.

Az üres váró mellett, egy lelaka­tolt kam­ra­sze­rű­ség­ből lapá­tok, csá­ká­nyok kerül­tek elő, Czézoli sokat sej­te­tően vigyor­gott, nekem is jutott egy görbe nye­lű, rossz fogású lapát.

A töltés alján levő egyenetlen talajt kel­lett egy szintbe lapá­tol­nunk, úgy, hogy a fö­lös­le­get a mélyeb­ben fekvő terü­letre szór­tuk. Czézoli mel­lett dol­goz­tam, messze az állo­más­tól, ahol a raj­pa­rancs­nokok mele­ged­tek, mert a völgy­nek ezen a ré­szén állan­dóan fújt a szél. Két óra múlva már érez­tem, hogy a la­pát egyre nehe­zeb­ben ido­mul a kezem­hez, meg­je­len­tek az első vér­hó­lyag­ok. A tí­zó­rai pihenő alatt elszür­kült az ég, és sze­mer­kélni kez­dett az eső.

Még messze volt a dél, amikor Czézoli egy­szer csak leállt, és figyelni kez­dett vala­mit. Követ­tem a tekin­te­tét. Az ország­út­ról leka­nya­rodva egy kocsi köze­le­dett felénk szla­lo­moz­va, hogy az út kátyúit kike­rül­je. Majd­nem az állo­má­sig jött, mire a tisz­te­sek elő­ká­szá­lód­tak az épü­let­ből. Mintha min­denki össze­be­szélt vol­na, leáll­tunk a mun­ká­val.

Rendkívüli az esemény!, utánozta Czézoli egy vásári kiki­áltó hang­ját, ez az első élő­lény, egy hét óta, for­dult felém, aki érdek­lő­dést mutat irá­nyunk­ban.

A tisztesek körbevették, az egyik muto­gatni kez­dett felénk, a férfi elin­dult a lapátra támasz­kodó bámész­ko­dók cso­portja mel­lett.

A sor végén álltam, mögöttem már csak egy trom­bi­tás öreg­ka­tona hevert a töl­tés olda­lá­ban, az volt a fel­ada­ta, hogy ami­kor ebből az irány­ból jön a vo­nat, fúj­jon bele a hang­sze­ré­be. Órán­ként több alka­lom­mal kel­lett elvi­selni a trom­bita reccsenő hang­ját, a vonat zaja már szinte fel­üdü­lés­ként hatott ránk.

Az ismeretlen férfi óvatosan lép­ke­dett, mert ezút­tal az álta­lunk elő­ál­lí­tott föld­buc­ká­kat kel­lett kerül­get­nie, elha­ladt Czézoli mel­lett is, nem törődve a bá­mész pil­lan­tá­sok­kal. Ami­kor olyan távol­ságba került tőlem, hogy már nem kel­lett fel­emel­nie a hang­ját, egy­szer csak meg­hal­lot­tam a sa­ját neve­met.

Jó, mondta kedélyesen, miután bemu­tat­koz­tam, fogja ezt a la­pá­tot, hozza magá­val.

És elindult előre.

Czézoli döbbenten állt, elbúcsúzni sem volt sok időnk, némán áll­tak a töb­biek is, ahogy elmen­tem mel­let­tük, még az ilyen­kor szinte köte­lező beszó­lá­sok is elma­rad­tak.

A férfi, mielőtt elértünk volna a tisz­te­sek külön­álló cso­port­já­hoz, kivette a kezem­ből a szer­szá­mot.

Menjen, üljön be a kocsiba, mind­járt jövök.

A kocsiban, a fűtés utóhatá­sa­ként még meleg, szá­raz volt a leve­gő, azon­nal elál­mo­sod­tam, nem érde­kelt az sem, hogy mire megy ki a já­ték, behuny­tam a sze­mem és hát­ra­dől­tem az ülé­sen.

Az ismeretlen pár perc múlva beült mel­lém, hal­lot­tam, hogy a mo­tor diszk­ré­ten fel­búg (nyu­gati már­kájú kocsi volt), és ahogy az ország­úton kapasz­kod­tunk fel­fe­lé, elalud­tam. Arra ébred­tem, hogy kat­tog az irány­jel­ző. A híd­nál vol­tunk, amely az egye­tem felé veze­tett. Meg­vár­tuk, amíg a nehéz­ke­sen moz­gó, tel­je­sen meg­ra­kott teher­autó elha­lad mel­let­tünk, aztán befor­dul­tunk bal­ra, és meg­áll­tunk a híd köze­pén.

Ha itt lemegy a sínekhez, és követi őket arra, kezé­vel vissza­felé muta­tott, Mb. irá­nyá­ba, akkor eljut az első sze­ma­fo­rig, ott balra fel­ka­pasz­kodva a fák között már látni lehet az épí­tés­ve­ze­tő­ség barakk­ja­it. Az erdőn át rövi­debb len­ne, de ott könnyebb elté­ved­ni, mivel a fák majd­nem egy­for­mák.

És pontosan leírta a szobát, ahová men­nem kell. Becsuk­tam a kocsi ajta­ját, leeresz­ked­tem a sí­nek mel­lé, és negyed­óra múlva benyi­tot­tam egy nagy szo­bá­ba. Az asz­tal mel­lett Efgyuri ült, és ahogy fel­né­zett, szem­üve­gén meg­csil­lant a nap­pal is fel­kap­csolt lámpa fénye.

A szoba méretei, a nagy asz­tal, melyen most terv­rajzok hever­tek, de a két egy­más­nak derék­szög­ben elfor­dí­tott ülő­gar­ni­túra is (a két­féle szín­ben gyár­tott közül, az isme­ret­len vásárló a sö­tét­bar­nát válasz­tot­ta, a szür­kés­kék­kel szem­ben; és az a tény, hogy csak két szín­ben és egy típus­ban lehe­tett gon­dol­kod­ni, min­den­nél job­ban rávi­lá­gí­tott arra, hogy e tár­gyak ter­ve­zői milyen viszony­ban vol­tak magá­val a bel­ső­épí­té­szet­tel, mint önálló disz­cip­lí­ná­val), arra utal­tak, hogy ez a he­lyi­ség vala­mi­kor tár­gyaló lehe­tett, de hir­te­len funk­ció­ját vesz­tet­te, és üre­sen állt egé­szen addig, amíg Efgyurit be nem köl­töz­tet­ték ide, mely­nek rész­le­tei­ről éppen most érte­sül­tem rövid elbe­szé­lé­sé­ből.

Ugyanaz történt vele is egy héttel ezelőtt. Kint a nyílt pályán dol­goz­tak, ami­kor a pálya­test köze­lé­ben elte­rülő kis sarj­er­dő­ből kive­zető föld­úton meg­je­lent az isme­ret­len fér­fi. Egye­ne­sen Brékli szá­za­dos­hoz ment, aki még reg­gel, egy viszony­lag szél­csen­des helyen fel­ál­lít­tatta az össze­csuk­ható kis tábori asz­tal­ká­ját a hoz­zá­tar­tozó három­lábú szék­kel, és egész dél­előtt egy jelen­tés meg­fo­gal­ma­zá­sán dol­go­zott, amely majd a dél­utáni pos­tá­val fog meg­ér­kezni B.-re, a zász­ló­alj-pa­rancs­nok­ság­ra. A je­len­tés­nek tar­tal­maz­nia kel­lett heti lebon­tás­ban a sza­kasz mun­ka­vég­zé­sé­nek (föld­raj­zi­lag) pon­tos hely­szí­nét, a mun­ka­vég­zés szak­szerű leírá­sát (pél­dá­ul: lapá­to­lás, csá­ká­nyo­zás), az elvég­zen­dő, illetve elvég­zett munka para­mé­te­re­it, a fel­hasz­nált anya­go­kat és szer­szá­mo­kat. Ezt a fel­ada­tot Brékli szá­za­do­son kívül min­den sza­kasz­pa­rancs­nok áthá­rí­totta az írnoki iro­dá­ra.

A százados felállt a közeledő civil foga­dá­sá­ra, de a gya­kor­lott szem ész­re­ve­het­te, hogy az udva­ri­as­sági for­mu­lák kivi­te­le­zé­sére a szo­ká­sos­nál jóval keve­sebb ener­giát for­dí­tott, mintha mond­juk egy kato­nai felet­tese jelent volna meg ilyen várat­la­nul, ezen az elha­gya­tott helyen.

Az ismeretlen civil egy papírt adott át neki, nem törő­dött a szá­za­dos hűvös, távol­ság­tartó maga­tar­tá­sá­val.

Akik akkor közel álltak Bréklihez (a sza­kasz­pa­rancs­nok-he­lyet­tes, és egy más­na­pos öreg­ka­tona) lát­hat­ták, hogyan vörö­sö­dik el foko­za­to­san az arca a ka­pott infor­má­ció tar­tal­má­val szem­ben érzett elemi egyet nem értése követ­kez­té­ben. A szö­veg rövi­den annyit tar­tal­ma­zott, hogy a g.-i épí­tés­ve­ze­tő­ség kikéri az F. Gy. névre hall­gató hon­vé­det (szü­le­tési év, anyja neve, leg­ma­ga­sabb isko­lai vég­zett­sége), abból a cél­ból, hogy külön eljá­rás kere­té­ben, mind a Nép­had­se­reg, mind a ci­vil érde­kek messze­menő figye­lem­be­vé­te­lé­vel, mérési mun­ká­la­to­kat végez­zen záros határ­időn belül (elő­re­lát­ha­tó­lag ez év végéig), kizá­ró­lag az épí­tés­ve­zető sze­mé­lyes és hat­ha­tós irá­nyí­tása alatt, alá­írás, pecsét.

A százados olyan formára hajtogatta össze a pa­pírt, ami­lyen­ben meg­kap­ta, egy szó nél­kül (nem akar­ta, hogy hangja elárulja a ben­ső­jé­ben dúló vihart) vissza­ad­ta, és kezé­vel Efgyuri irá­nyába muta­tott. A ci­vil, egy hanyag csuk­ló­moz­du­lat­tal, illetve fejé­nek barát­sá­gos bic­cen­té­sé­vel köszönte meg az irány­mu­ta­tást, mire a szá­za­dos­nak ki kel­lett gom­bol­nia az addig kifo­gás­ta­la­nul nya­ká­hoz simuló ingé­nek leg­felső gomb­ját.

Az esemény után Brékli még órákon keresz­tül egy szót sem tudott leír­ni, csak nézett mere­ven maga elé, pisz­to­lya agyá­val ját­szott szó­ra­ko­zot­tan, és most elő­ször for­dult elő sza­kasz­pa­rancs­noki tevé­keny­sége során, hogy saját elha­tá­ro­zá­sá­ból pár percre magára hagyta sza­ka­szát, hogy rövid sétát tegyen a nö­ven­dék­er­dő­ben. A sza­kasz kato­nái annyira meg­ré­mül­tek ettől, az öreg­ka­to­nák ugyan­úgy, mint az újon­cok, hogy, mintha a szá­za­dos el sem ment vol­na, még foko­zot­tabb tem­pó­ban dol­goz­tak tovább. Csak akkor vet­tek vissza ebből, ami­kor Brékli negyed­óra múlva vissza­tért, és mind­annyian lát­ták, hogy tekin­te­té­ben újra meg­je­le­nik a ré­gi, acél­szürke vil­la­nás, amint végig­néz sorai­kon.

Még aznap este, folytatta Efgyuri, keres­te­lek, de sehol sem talál­ta­lak. Vacsora után kény­te­len vol­tam bemenni a kör­let­be, üres ágyad mel­lett Czézoli éppen csen­des pihe­nő­jét tar­tot­ta, de arra az egy­sze­rű­nek tűnő kér­dés­re, hogy hol vagy?, nem tudott választ adni.

Áthelyezték?, kérdeztem.

Nem tudok róla, felelte.

Beteg?, a gyenguszon van?

Ott biztos, hogy nincs.

Egyáltalán visszajött az eltávról?

Nem, és ez itt a bökkenő, felelte Czézoli, mint aki meg­ta­lálta a bajok ere­de­tét.

Leültünk az asztalhoz, a be­já­rat mel­letti kály­ha, csak most fedez­tem fel, kel­le­mes mele­get árasz­tott. Efgyuri levet­te, és meg­tö­rölte szem­üveg­ének agyon­ta­po­ga­tott len­csé­jét.

Ezek után, kezdte vaksin rám hunyo­rog­va, sza­badna meg­tud­nom, hogy hol a francba vol­tál egy egész héten át?

Röviden, amennyi rá tartozott, elme­sél­tem rubeolám tör­té­ne­tét.

Utána csendben ültünk, hallgatva a fa­ha­sábok ropo­gá­sát. Ha van száz­nyolc­van fokos for­du­lat, gon­dol­tam végig elő­ször nyu­god­tan a hely­ze­te­met, amely beáll­hat egy katona éle­té­ben, akkor ez: az.

Megmutatom a műszereket, állt fel Efgyuri, szem­üvege már tisz­tán csil­lo­gott.

A műszerparkunk egy teodolitból, a hozzá tar­tozó három­lábú áll­vány­ból, és két spe­ciá­lis magas­ság­mérő szer­ke­zet­ből állt. Egyen­ként kézbe vet­tem őket.

Ekkor egy vonat haladt el a be­vá­gás­ban, az abla­kon kipil­lantva meg­lát­tam a távoli kanyar­ban elsu­hanó kocsik tete­jét. A külső élet tőlünk lát­szó­lag füg­get­le­nül zajló ese­mé­nyei mind­ket­tőn­ket fel­élén­kí­tet­tek.

Menjünk, nézzünk körül a kör­nyé­ken, aján­lot­tam fel.

Míg a sűrű, lombjuk vesztett fák között a híd felé sétál­tunk, Efgyuri meg­osz­totta velem a fon­to­sabb tud­ni­va­ló­kat.

Május elején kezdünk majd.

És addig mit csinálunk?, kérdeztem meg­le­pet­ten.

Gyakorlatilag semmit. A terv­raj­zo­kat búj­juk majd sűrűn, mint­ha.

És elméletileg?

Csóválta a fejét.

Kicsit kínos a dolog, mondta később, de har­co­lok az ellen, hogy lel­ki­is­me­ret-fur­da­lá­som legyen a töb­biek miatt. Könnyít a hely­ze­tün­kön, hogy május­tól októ­be­rig viszont bepó­to­lunk majd min­dent. Lesz itt tel­jes vágány­cse­re, egy völgy­híd pálya­szer­ke­ze­té­nek cse­ré­je, szó­val nem fogunk unat­kozni ezen a hosszú­nak tűnő nyá­ron.

Elértünk a hídhoz. A fő­vá­ros felől fújt a szél, a fel­hők között néha elő­tűnt, mint­egy biz­ta­tás­ként, a hal­vány­kék szí­nű, kora tava­szi ég.

Van itt, az országúton túl egy kis közért, mond­ta.

Egy újabb vonat húzott el alattunk A. irá­nyá­ba, meg­vár­tuk, amíg az utolsó kocsi is eltű­nik. Efgyuri elgon­dol­kodó pofát vágott. Most valami elmé­let­tel áll majd elő, gon­dol­tam, mert rég­óta ismer­tem, ugyan­an­nak a bp.-i fel­ső­fokú tan­in­té­zet­nek vol­tunk egy­kor hall­ga­tói.

A legnagyobb meglepetéssel az a fel­is­me­rés járt, kezd­te, ami­kor rájöt­tem arra, hogy nem a had­se­regé a döntő szó ügyünk­ben. Hiszen akkor most nem is sétál­hat­nánk itt. Úgy kép­ze­lem, foly­tat­ta, de nincs rá bizo­nyí­té­kom, hogy az Épí­tés­ügyi Minisz­té­rium igé­nyei hatá­roz­nak meg itt min­dent. Már­pe­dig igény az folya­ma­to­san mutat­ko­zik, lehe­tő­leg minél több, nehéz fizi­kai mun­kát végző dol­gozó (két­kezi mun­kás) iránt, mely osz­tály ugyan (ha iga­zak ama tan­szék elmé­leti fej­te­ge­té­sei, mely­nek órá­ira mind­ket­ten csak elvétve jár­tunk, már­pe­dig mért ne len­né­nek iga­zak, ha ezen elmé­le­tek azok­nak a múlt szá­za­di, nagy sza­kállú filo­zó­fu­sok­nak a ta­nait vet­ték ala­pul, azokra épül­tek, mint alapra a fel­épít­mény, és melyek még ma is meg­ha­tá­ro­zó­ak, hogy egy köz­is­mert köz­hellyel éljek, a vi­lág több mint egyhatodán) a jelen­legi tár­sa­dalmi beren­dez­ke­dés ural­kodó osz­tá­lya, még­sem akar itt senki érvényt sze­rezni ural­ko­dói jogai­nak. Erre vezet­hető vissza a kró­ni­kus mun­ka­erő­hi­ány az olyan jel­legű mun­kák ese­té­ben, amelybe most fél nap ere­jéig te magad is bele­kós­tol­tál.

Rövid pillantást vetett mindkét, fel­tű­nően hólya­gos tenye­rem­re.

Az emberek (vagy mondjuk úgy, hogy a ci­vi­lek) inkább választ­ják a meg­ve­tett és lené­zett szel­lemi mun­kát, hogy más válasz­tá­sok­ról, most ne is beszél­jek.

Ellenkező irányból is érkezett egy vonat, mely­nek csat­to­gása rövid időre elhall­gat­tat­ta.

Visszatérve miránk, folytatta a sze­rel­vény eltű­nése után, ha valaki úgy dönt, akár­mi­lyen szin­ten is, mond­juk ese­tünk­ben az épí­tés­ve­ze­tő, hogy neki konk­ré­tan két baká­ra, mint szel­lemi segéd­mun­kásra van szük­sé­ge, akkor a sereg ez ellen nem tehet sem­mit. Az, hogy ez egyéb­ként mit von maga után, már­mint hogy ez a de­fi­niá­lat­lan hely­zet, amelybe kerül­tünk, akár­csak mun­ka­jogi szem­pont­ból is, de ter­mé­sze­te­sen még szám­ta­lan más egyéb szem­pont is fel­me­rül­het, arról fogal­mam sincs. Gon­dolj arra az egy­szerű eset­re, ha neta­lán­tán lesza­kadna az a híd, amely­nek koor­di­ná­táit te hatá­roz­tad meg, akkor ki kinek, és hogyan tar­to­zik majd fele­lős­ség­gel? Te csak egy egy­szerű baka vagy, már meg­bo­csáss! Le van ez írva vala­hol? Nincs.

A hídon áthaladva (melynek egyelőre még nem mi adtuk meg a ko­or­di­ná­táit) egye­te­mista fia­ta­lok kisebb cso­port­jai jöt­tek velünk szem­ben, mind­két nembéliek vegye­sen, egyen­ru­hánk nem kis fel­tű­nést kel­tett köreik­ben, meg­for­dul­tak utá­nunk, sőt kisebb meg­jegy­zé­se­ket is tet­tek, gon­dos­kodva arról, hogy ha akar­juk, akár meg is hall­has­suk őket, de mivel mi ennél sok­kal fon­to­sabb témá­ban vol­tunk éppen elme­rül­ve, mél­tat­lan­nak érez­tük volna magunk­hoz, hogy rea­gál­junk kihívó visel­ke­dé­sük­re. Majd eljön még ennek is az ide­je! gon­dol­tam befelé for­tyog­va, de Efgyuri belém látott.

Nem szoktak hozzá még a fia­ta­lok a kato­na­ság jelen­lét­éhez ebben a tér­ség­ben, men­te­gette őket békü­lé­keny han­gu­lat­ban, egy­előre fel­füg­gesztve bizony­ta­lan egzisz­ten­ci­ánk­kal kap­cso­la­tos esz­me­fut­ta­tá­sa­it.

Ezeket az alapvető kérdéseket még majd ala­po­san át kell gon­dol­nunk, szö­gezte le, és meg­lá­tod, hogy az egyik kér­dés szüli majd a má­si­kat.

Minden további bonyodalom nélkül kiér­tünk a régi ország­út­hoz. Ben­nem még maradt azért egy kér­dés.

Te szóltál ennek a férfiúnak, hogy jöj­jön ki értem?

Tulajdonképpen nem, már tudtak rólad, és múlt hét­főn mind­ket­tőn­ket behoz­tak volna az épí­tés­ve­ze­tő­ség­re, ha nem kap el téged ez a ti­tok­za­tos fer­tő­zés, ez utóbbi szó­nál, a már ismert, nem­rég beve­ze­tett új szo­kása sze­rint, hunyo­rogva rám nézett.

Az országúton váratlanul mindkét irány­ban meg­nőtt a for­ga­lom, hossza­san kel­lett vára­koz­nunk, míg átfut­hat­tunk két autó között.

Mi lesz akkor, ha Brékli százados egy reg­gel, G.-be érkez­ve, azt mondja nekem, hogy nem száll­ha­tok le a buszról?, kínozta magát tovább.

Már miért mondaná?

Miért ne? Ha leszállok: parancsmeg­ta­ga­dás. Ha nem szál­lok le: az egyik mun­kát, a szel­lemi segéd­mun­kát, ami­ért úgy oda­va­gyok, meg­ta­ga­dom, tehát: mun­ka­meg­ta­ga­dás. Ha ide­ges­sé­gem­ben és tanács­ta­lan­sá­gom­ban leütöm a szá­za­dost: elöl­já­ró­val szem­beni erő­szak. Csakis rosszul jöhe­tek ki ebből.

Nem tudtam neki mit válaszolni, de nem azért, mert ez a kér­dés engem nem érin­tett.

Nincs nálad egy üveg sör?, kérdezte a fel­in­dult­ság már hala­dó­nak minő­sít­hető stá­di­u­má­ban.

Tudtommal a közértbe megyünk.

Ja, igaz.

Mindkettőnknek szüksége volt egy kis csend­re, hogy kifúj­juk magun­kat; las­san lép­ked­tünk, rug­dos­tuk a ka­vi­cso­kat, néz­tük a szem­ben jövő, mit sem sej­tő, de min­den­esetre hoz­zánk képest sza­bad­ság­ban tob­zódó civi­le­ket (ez azért így túlzás!, rea­gált rá, ami­kor később han­go­san is kimond­tam), a kis­vá­ros titok­za­tos­nak (mert pil­la­nat­nyi­lag elér­he­tet­len­nek) tűnő éle­tét.

Egy öreg fasor, egy allé árnyéká­ban halad­tunk (köz­ben kisü­tött a nap), és ami­kor a fák elfogy­tak, befor­dul­tunk jobb­ra. De még így is túl gyor­san tör­tén­tek velünk az ese­mé­nyek, mint­sem utol­ér­het­tük volna őket.

Az idő az egyetlen paraméter, ami­nek bővé­ben vagyunk, szerencsére(?), mond­ta. Majd később, hir­te­len elő­állt leg­újabb össze­ha­son­lító vizs­gá­ló­dá­sá­nak rész­ered­mé­nyé­vel.

Egy elektronhoz tudnám legjobban hason­lí­tani magam, sok min­dent lehet rólam tud­ni, de azt, hogy egy­szer­re, egy idő­pont­ban, hol vagyok, és hogy mek­kora az éppen aktu­á­lis sebes­sé­gem, senki sem tud­hat­ja, még Brékli szá­za­dos sem!

Felszabadultan nevetni kezdett, és, tőle szo­kat­lan módon, heves moz­du­la­to­kat tett, és egy alkal­mas pil­la­nat­ban még barát­sá­go­san hátba is vágott. Átra­gadt rám is a jó­ked­ve, és ter­mé­keny izga­tott­sá­ga, part­ta­lan virgonckodásunkat csak akkor hagy­tuk abba, ami­kor hir­te­len rájöt­tünk, hogy már jóval túl­men­tünk a közér­ten.