Pósa Zoltán

Fanyalgás

Balatonfüredi emlék a hatva­nas évek­ből

Tagore sétány

Az azúr vízbe fúródó fénycsöppek meg­vál­toz­tat­ják egy pil­la­natra a Ba­la­ton értel­mét. A móló meg­adóan simul a hul­lá­mok pikán­san zak­lató tenye­ré­be. Min­den pad­ról a be nem tel­je­se­dés kukkoló sziszifuszai lesel­ked­nek.

–  Felületes, könnyed lebegés az egész, jól­eső lelki masszázst nyújt, de egy masszőr­től nem vár­hat­juk, hogy lélek­tani moti­vá­ciók finom­sá­gaira is ügyelni tud­jon.

A vékony gyerekképű, barnafürtös, put­tó­képű fiú és a da­liás sző­ke, görög­nim­fás lány páro­sára boruló izzó lég­pa­lás­tot egy parti pla­tán árnya hasítja ket­té.

–  A rossz hangulat tényezője­ként kezel­hető fül­ledt­ség pre­desz­ti­nál arra, hogy túl szi­gorú légy – vette át Judit Gábor modo­ros­sá­gig válasz­té­kos allűr­je­it. – Elné­zést, ha aka­ra­tom elle­nére ízet­len­ked­tem.

–  Ugyan, kérlek, de ha azt mondom nagy őszin­tén, hogy igényeskedésem az ifjú titá­né, nagy­ké­pű­nek tar­ta­nál, jog­gal.

Judit elsöprő kacaja felgöngyölí­tette a fül­ledt csend késő dél­utáni fosz­lá­nyait is.

–  Érzékenységed szinte minden helyi tar­to­mányra kiter­jed. Olyan vagy, mint a fa­gyos lég­ben meg­tes­te­sülő lehe­let pára­szob­ra. Vagy lefor­dítva pró­zára József Atti­lát, a fagyos leget meg­kar­coló cser­je­ág.

Az agonizáló nap utolsó rohama, a kí­nok­tól zölddé haso­nuló hul­lá­mok foly­ta­tá­sát raj­zolja a sem­mi­be. Gábor tekin­tete karam­bo­lo­zott Judit elraj­zolt pro­fil­já­val, a lát­ha­tat­lan víz­csep­pek a tra­gi­kus hősnő gló­riá­ját von­ják fejé­re. Judit moso­lyog, Gábor kerek pisze orrán is meg­fe­szül a bőr, kissé női­es, lágyan tojás­dad arcá­ban elke­re­ke­dik man­du­la­vá­gá­sú, szug­gesz­tív gesz­te­nye­barna sze­me, keresné Judit elő­kelő göd­röcs­kéi­ben, a hun­cut gyer­mek­ded arc­vo­nás­ok­hoz képest fel­nőt­tes, mar­káns római orr nyer­gén és a bú­za­vi­rág­kék szem évődő ked­ves­sé­gé­ben a démo­nok szar­kaz­mu­sát, de Judit nem haj­landó sem­mi­ről sem tudo­mást ven­ni, leg­ke­vésbé a fiú mes­ter­sé­ge­sen her­gelt ellen­ér­zé­sei­ről, szá­mára nem tar­to­gat­nak infer­ná­lis meg­le­pe­tést a sel­lők, akik a meg­va­ló­sult, tes­tet öltött szép­ség utáni vég­te­len űrről zen­ge­dez­nek. És köz­ben nyü­zsög, bozsog a Tagore sétány, a Ba­la­ton és a világ egyik leg­szebb parti pro­me­nád­ja. Gábor hiába pró­bálja magát füg­get­le­ní­te­ni, ide­ge­ní­teni a fel­sza­ba­dí­tó, csak a Bala­ton mel­lett érez­hető üdü­lő­él­mény­től, egy­szerre csak úgy érzi, azo­no­sul a pil­la­nat­tal, könnyed és bol­dog, pedig ezt nem illik egy fanyal­gó, túl­fi­no­mult böl­csész­hez.

–  Csuhás ingei még mindig nem szá­rad­tak meg. Bolond fej­jel nem akasz­tot­tam ki őket a nap­ra.

Gábor lihegve roskad bele a pad olva­tag kár­min­já­ba, sze­retné Jut­kát kihí­vó­nak talál­ni, de hasz­ta­lan. Inkább jó szívre vall, hogy önként kimosta „Csuhás”, a kövér jogász­fiú ruhá­ját, aki ráadá­sul hozzá hason­lóan ille­gá­lis ven­dég, csö­ves a gya­korló orvo­sok láge­ré­ben, ahogy a füredi kem­ping­ben csú­fol­ják maguk az egye­te­mis­ták a nyolc­he­tes nyári gya­kor­latra plusz két hét ráadás-nya­ra­lásra érkező másod- és negyed­éves medi­ku­sok szál­lás­hely­ét, ame­lyet a világ­hírű szív­kór­ház és a deb­re­ceni orvos­egye­tem közö­sen bérel a nyári gya­kor­latra érkező orvos­nö­ven­dé­kek számára…

Megbocsáthatatlan bűn lenne, ha sza­vak­kal pró­bál­nám vissza­adni a pa­no­ráma nagy­sze­rű­ségét – vil­lan Jutka agyán. Majd…

–  Fordulj el!

Gábor tiltakozása a paradox hely­zet ellen bele­ol­vad ösz­tö­nös enge­del­mes­sé­gé­be.

–  Azt mondják, te költő vagy. Mutasd meg nekem a Ba­la­tont.

„A Sirály meglátva közvetlen közel­ről a tü­zes fókuszt, amely össze­gyűjti a nap­pal mon­da­ni­va­ló­ját, a tu­dást sze­retné meg­sze­rez­ni, kecses röpte asszimtotikusan simul Helios ívé­hez, majd egye­dül marad a dics­te­len éjben oly­annyira elté­ved­vén, hogy nem találja meg a par­tot soha.

Hiába vezérelné ide az északi part pir­ka­datba szolarizált szob­rai­nak, ernyő-fái­nak, lég­gömb bok­rai­nak, a vi­lág leg­von­zóbb sétá­nyá­nak misz­ti­kus aurá­ja, aki meg­adta magát a sötét­ség ural­má­nak, elve­szíti szen­zi­bi­li­tá­sát.

Mindenkit melegít, mindenkinek erőt ad, de ő maga fázik… No, mi ez… Én a Nap min­den­na­pi, örök­ér­vé­nyű drá­má­já­ban a zseni tra­gé­diá­ját érzem meg­tes­te­sül­ni, aki min­dent szin­te­ti­zált az emberi szem­go­lyó szá­má­ra, de önmaga nem jelen­het meg köz­vet­le­nül egyi­kőnk előtt sem, mert mél­tat­la­nok vagyunk a mo­nu­men­tá­lis lát­vány­ra. Per­sze, ez így…

Nem fejezte be, Gábor megsemmisül­ten érez­te, hogyan válik már-már súly­ta­lan­ná, mind­ad­dig, amíg a cá­fo­lat rá nem nehe­ze­dett föl­ma­gasz­to­sító teher­ként. Judit tenyere könnye­dén simul a vál­lá­ra, sokáig nem meri ész­re­ven­ni, de a lány tekin­tete mosoly­vá­laszra kény­sze­rí­ti. Szó­val én is objektiválódhatok – gon­dolta két­ség­beeset­ten, de fel­adta a har­cot, kény­te­len volt jól érezni magát.

Gábor monológja

Milyen volt szőkesége? Tessék, vagy idé­ze­tek, vagy untig ismert ana­ló­gi­ák. Alkal­mat­la­nok arra, hogy hor­do­zó­ivá vál­ja­nak ennek a kö­rü­löt­tem lebe­gő, feszült­ség­től ter­hes remegő kocso­nya, kristályszerű…

Eh, hülyeségeket beszélek, már önma­gam­mal is csak iro­dalmi pane­lek­ben tár­sal­gok, dej­szen a ki­mon­dott sza­vak nem száll­nak el, súlyos kolonc­ként, passzív kom­pen­záló ténye­ző­ként ragad­nak rám… Már látom a vég­zet­nek ször­nyű szőt­te­sét – az emlé­kek hülye csor­dája föl­fal, ízekre szed min­den lehet­sé­ges meg­ol­dás bizony­ta­la­nul félel­me­tes para­do­xon felé ragad… egy­szerű haver­nak néz, ha komo­lyan ven­ne, nem engedte volna meg magá­nak a ked­ve­sen bizal­mas­kodó gesz­tust, mit akar­hat mást egy úgy­szól­ván fel­nőtt medika egy infan­ti­lis böl­csész­gó­lyá­tól, ah, a józan szem­lé­let meg­ha­mi­sítja a té­nye­ket, s en­nek iga­zán zsák­utca lesz a vége. Mert nem az a baj, hogy egy leendő csóró tanár, köl­tő, stb. vagyok, ő meg már most elő­kelő dok­tor­kis­asszony, hanem az, hogy meg­ret­ten attól, hogy Isten­nő­ként imá­dod és keze­led, sze­rinte nyil­ván túl sokat kép­zelsz róla, így túl sokat is vársz tőle. Az embe­rek önér­ze­te­sek, s a ma­gas­la­tot, ahová a csa­pongó kép­ze­let helyezi őket, előbb-utóbb önként hagy­ják el, meg­szök­nek a becs­vágy nagy­lel­kű­ség­ében is önimádó ragasz­ko­dá­sá­tól, leug­ra­nak a meg nem érde­melt pie­desz­tál­ról, s ha nem is tud­ják meg­ne­vez­ni, miért, de meg­lóg­nak házi oltá­ra­ink­ról, nem lesz­nek sokáig sem a cse­cse­be­csé­ink, sem a féti­seink, aki­ket cso­dál­nak, ele­inte ugyan a kör­nye­ze­tü­ket is bera­gyog­ják a nekik tulaj­do­ní­tott fény­kör-gló­riá­val, de min­den­ki­nek van­nak éjsza­kái, s ilyen­kor elő­ször reá­juk árnyék borul, majd maguk is árnyak­ká, hív­sá­gos élő, meg­tes­te­sült gon­do­la­tokká vál­nak, akik elvon­ják tekin­te­tün­ket az örök­ké­va­ló­ság­tól. Hülye, ne hagyd, hogy ez legyen a vé­ge, neked is szük­sé­ged van egy kis kikap­cso­ló­dás­ra, éle­ted­ben elő­ször élel­mes vol­tál egy kicsit, s ki­hasz­nál­tad a tíz­he­tes füredi idill lehe­tő­sé­gét, nem bugyutáskodtad, nem ügyet­len­ked­ted el, nem borí­tott el tető­től tal­pig a cse­lek­vés­bé­nító fanyal­gás, – no per­sze, Laci hatá­ro­zott­sá­gá­nak köszön­he­tő­en. A jó­részt tiszán­túli falusi paraszt­fi­úk­ból és fővá­rosi káder­gye­re­kek­ből álló deb­re­ceni évfo­lyamok a nagy távol­ság miatt jóval kevésbé tülek­sze­nek a ba­la­ton­fü­redi szív­kór­ház­ban adódó szak­mai gya­kor­lat­le­he­tő­sé­gért – való­já­ban ingye­nes nya­ra­lá­sért, mint amennyire lát­szó­lag logi­kus vol­na. A „karriervadász dögészek” – ahogy én csú­fo­lom őket nagy elő­sze­re­tet­tel, már az első év elvég­zése után olyan kór­há­zak­ban, intéz­mé­nyek­ben pró­bál­nak famuluskodni, ahol remé­nyeik sze­rint öt év múlva állást is talál­nak. Így közö­nyö­sek a világ egyik leg­szebb üdü­lő­vá­ro­sá­nak von­ze­reje iránt, min­dig van öt-hat üres hely a kem­ping­ben, ahová a medi­ku­sok maguk­kal hoz­zák ügye­le­tes sze­re­tői­ket, vagy nya­ralni vágyó haver­jai­kat, aki­ket mint ál-or­vos­tan­hall­ga­tó­kat föl­csem­pész­nek a kem­pingbe kül­dött egye­temi lis­tá­ra. Én is ott vagyok a meg­ha­mi­sí­tott lis­tán, a flú­gos böl­csész és köl­tő, az írói ambí­ciók­kal meg­ál­dott-meg­vert orvos-író­nak készülő Laci nagy barátja és társa a „titkos zse­nik klubjában”, hezi­tá­lás­sal és némi szo­ron­gás­sal az új élmé­nyek és a fél­le­gá­lis hely­zet miatt, de hagy­tam magam rábe­szélni a tíz­he­tes potyá­zás­ra, csóró deb­re­ceni tanár szü­leim egy kis köte­lező ál-ag­gá­lyos­ko­dás után rámond­ták az áment, még sze­rény, de biz­tos zseb­pénz­zel is ellát­tak, hiszen ilyen olcsó és hosszú bala­toni nya­ra­lást ők az élet­ben nem biz­to­sít­hat­ná­nak nekem, elké­nyez­te­tett, de túl­sá­go­san óvott, pátyol­ga­tott cse­me­té­jük­nek, aki alap­já­ban véve jól vette az első­éves vizs­ga­aka­dá­lyo­kat, így meg­ér­dem­li, hogy lazít­son. Jel­lemző erre a ha­zug, kép­mu­tató világ­ra, hogy – vall­juk be – csa­lás­sal sze­rez­ted meg éle­ted eddigi leg­hosszabb és leg­ol­csóbb nya­ra­lá­sát, de kihagyni akkor sem lehet, mert több­ször nem kapsz talán az éle­ted­ben ekkora lehe­tő­sé­get. Mit szá­mít az, hogy elját­szod azt, aki nem vagy, a medi­kust, nyug­tat­nád magad, de nem olyan egy­szerű ez, hiszen magad szá­mára is ész­re­vét­le­nül, de éle­ted ter­mé­sze­tes részévé válik az örö­kös svind­li­zés – de hát ezen ala­pul az egész, te is tudod, hogy csak úgy teszünk, mint ha elhin­nénk, hogy sza­ba­don élünk. S ők is úgy tesz­nek, mintha nem hal­la­nák, hogy mi néha kimond­juk az igaz­sá­got bizo­nyos kincs­tári kere­tek között. S úgy teszünk, mintha mindez együtt ter­mé­sze­tes len­ne.

Mégis jól döntöttél, mert ki nem hagy­ha­tod a tíz­he­tes lebe­gés élmé­nyét, ebből köl­tő­ként is pro­fi­tálsz, élel­mes­sé­get tanuló diák­ként is, de maradj is az élel­mes­ség nyom­vo­na­lán, válaszd azt a vál­to­za­tot, hogy kalan­dot kere­sel, s a Ba­la­ton mel­lett életbe vágóan szük­sé­ges egy alkalmi part­ner, de saj­nos, az aka­rat itt nem segít, én már eleve más­ként ter­vez­tem a kap­cso­lat­hoz fűződő viszo­nyo­mat, bár még min­dig nem aka­rom elhin­ni, hogy ez a gyö­nyö­rű, érett, szőke medi­ka­tün­dér engem, a nyam­vadt, „gizda” gim­na­zis­ta­ké­pű, vékony zseb­pén­zű, éppen hogy nem gólya filoszt tün­tet ki rokon­szen­vé­vel, miköz­ben itt van a kövér, de jó svá­dá­jú, diva­tos, jómódú deb­re­ceni ügy­véd fia Csu­hás, a ra­vasz jogász­gye­rek, vala­mint a vidéki bon­vi­ván­mo­so­lyú, leendő negyed­éves medi­kus-amo­ró­zó, a parókafekete hajú, méz­szavú LULU, a mil­li­omos, menő deb­re­ceni orvos­pro­fesszor köze­pe­sen tanuló fia, aki Laci sze­rint is, csak azt a nőt nem hódítja meg, akit nem akar. Kor­ban is job­ban illik Judit­hoz, mint én és utál engem, mert belő­lem még kifej­lőd­het hozzá hasonló szép­fiú, de ő soha nem lesz igazi költő és böl­cse­lő. Még­is, komoly veszély fenye­get, hogy megint marad ebből az egész­ből egy nosz­tal­gi­ázni való, fél­be­ma­radt emlék­fosz­lány a nőről, aki­vel majd­nem elkez­dő­dött vala­mi, látom magam, amint megint elzo­ko­gom bará­tom­nak, szü­le­tik leg­alább három szo­nett, ha egy is közöl­he­tő, már ötven forint, na, ahhoz képest, hogy meg­je­lent egyet­len ver­sed a he­lyi napi­lap vasár­napi rova­tá­ban, ráadá­sul „A szel­lem inasai” című egye­te­mista get­tó­szám­ban immár egy éve, „meglehetősen (és folya­ma­to­san) nagy­képű vagy”, mint Aldous Huxley ellen­szen­ves iro­dalmi szer­kesz­tő­fi­gu­rá­ja, Burlap A vég­zet báb­já­té­ká­ból. De jó lenne hol­nap a szo­ká­sos nyüzs­gés, ön-dom­bo­rí­tás helyett egy jó nagyot piál­ni, most nyu­god­tan berúg­hatsz, anyád nem lát­ja, nem sopán­ko­dik, hogy „kisfiam, ez mél­tat­lan hozzád”, pedig igaza van ráadá­sul. Ámí­tom magam, mit aka­rok a szesz­től, felej­tést pár órá­ra, néhány önfe­ledt per­cet, utána két napos Kat­zen­jam­mert, ami sem­mit sem old meg. Min­den­esetre Judit meg tudná hatá­roz­ni, miért vál­nék majd szá­mára előbb-utóbb ször­nye­teg­gé, tud­ná, hogy önhi­bá­mon kívül hasz­ná­lati tár­gyat lát­nék ben­ne, s vagy tömeg­em­berré deg­ra­dá­lód­na, vagy érzé­kei­nek rab­já­vá, fújod a til­tott Heideggert, besza­ba­dul­tál az egye­temi könyv­tárba adjunk­tus nagy­bá­tyád K-, azaz kuta­tói olva­só­je­gyé­nek paj­zsa mögé búj­va, haza nem vihet­ted, de hely­ben olva­sásra meg­kap­tad Sartre, Camus, Heidegger műve­it, de a re­ne­gát mar­xista Fischer Művé­szet és koeg­zisz­ten­cia című mun­ká­ját néme­tül nem merte oda­adni a csi­nos fekete könyv­tá­ros lány, eze­ket sem sza­badna neked – súg­ta, s könnye­dén hoz­zám simult, nem mer­tem ész­re­ven­ni, pedig tet­szik, s rá­adá­sul úgy könnyebb lenne akár a nagy til­tott cse­me­gét, Roger Garaudy Part­ta­lan rea­liz­mu­sát kikö­nyö­rög­ni, ha jár­ná­tok a lánnyal, na ne már, te most Judi­tot sze­re­ted, csél­csap, szörny­zse­ni, aki esz­köz­nek tartja még a sze­rel­met is az alko­tóvá válás­hoz. Eh, megint nagy­képű vagy, ehhez nem kell zse­ni­nek len­ni, ugyanez a sors vár­hat rá egy igazi nyárs­pol­gár mel­lett is, de mel­let­tem ellen­sú­lyozná a po­koli élményt az örök­ké­va­ló­ság, cso­dás ver­seim­ben vigaszt talál­hat­na, ami per­sze, mint ahogy emlí­teni kegyes­ked­tem, mel­lé­kessé tenné őt, s én figyel­men kívül hagy­nám, hogy ő au­to­nóm lény. Hm, nem is vagyok bekép­zelt. Én, Barna Gábor, a ször­nye­teg, „magyarból jeles, tor­ná­ból fölmentve” á Karin­thy Fri­gyes. Az viszont tény, hogy a ször­nye­te­gek jut­tat­nak a leg­több embert a vicc­osz­tály­ra. Hehe. Sze­re­tem, de vajon mit értek én a sze­retni fogal­mon?

Lulu és Csuhás dialógusa

A savanyú kút lágy boltívénél beteg bácsi­kák, néni­kék áll­nak sor­ban, merí­te­nek egy-egy pohár­nyi­val a hosszú élet és a jó gyo­mor tit­ká­ból, majd a par­kon át elé­jük táruló bala­toni pano­rá­mába felejt­kez­nek. A sé­tány mögött való­szí­nűt­len kék ég, kék tó iker­párja sok­szo­rozza a nap egye­te­mes fényét. A fél­szi­get maga­sá­ból fen­sé­ge­sen uralja a tá­jat a tiha­nyi apát­ság ket­tős csi­bor fekete tor­nya. A pa­don ülő sző­ke, tej­fel­képű fiú gyö­nyör­ködve bámész­kod­na, de mel­lette ül egy hiperaktív, izgága fic­kó, fekete haja, mint ha paróka len­ne, vékony szemöldjét ceru­zá­val húzta ki egy lát­ha­tat­lan smin­kes. Bronz­barna arca, lapí­tott, for­más orra, hun­cut moso­lya föl­élén­kül, ahogy elvi­sel­he­tőbb kül­lemű nőne­műek kerül­nek szem­ha­tá­rá­ba, nyom­ban ját­szani kezd egy lát­ha­tat­lan pub­li­kum­nak. A táj szép­sége iránt közö­nyös, ami kissé zavarja a hó­ka­ké­pű, szőke kövér cim­bo­rá­ját, de nem akarja meg­bán­tani a bon­vi­vánt, aki szá­mára izgal­mas témába vág bele:

–  Holnap végre kitúrázzuk, majd aztán kibu­liz­zuk magun­kat a kli­nika kon­tó­já­ra.

–  Mi duplán potyautasok vagyunk.

–  Ugye, most jól jön az álmedikus sze­rep. Ha meg­ma­rad­tok becsü­le­tes mér­nök­nek, böl­csész­nek, jogász­nak és a lum­pen­pro­le­ta­riá­tus egyéb váll­fa­já­nak, min­den pén­ze­tek kajára ment volna el.

–  Azt hiszed, nem tűnt föl már nekik, hogy az ebéd­lő­ben lénye­ge­sen több orvos­je­lölt van, mint a kór­ter­mek­ben, de hát tel­je­sen a dokik és a ki­szol­gáló sze­mély­zet jóin­du­la­tá­tól füg­günk. Gon­do­lod, az öreg prof is ilyen simán bele­nyug­szik?

–  Már előkészítettük, s meg­ígér­te, hogy a ki­rán­du­lás, a bál és lénye­gé­ben az egész tíz hét alatt is elfe­lejt szá­mol­ni.

–  Pont holnap este leszel szalma, Éva haza­u­ta­zik pár nap­ra.

–  Ne hidd, a vadászat szele már elka­pott. Éva már a könyö­kö­mön jön ki. Külön­ben is, nem gon­do­lod, hogy Jutka sok­kal csi­no­sabb?

–  Ejnye Lulu. Egyrészt inkább szebb, vagy csak izgal­ma­sabb, Éva sok­kal csi­no­sabb. Más­részt Jutka már félig a po­é­táé.

–  Sajnálom, Gábor úgyis elügyetlen­ked­né. Amúgy sem árt, ha letö­rik a szar­va.

–  Gábor rendes gyerek.

–  Nem ismered még eléggé. Egy fel­fu­val­ko­dott hólyag. Ráadá­sul komi­kus, egy nyá­las képű pubika jár egy bár kora­vén, de gyö­nyörű nővel. Jutka nem csak idő­sebb­nek lát­szik, hanem tény­leg öre­gebb is nála vagy két-há­rom évvel. Olyan ez a Gá­bor, mint egy gimis.

–  Intelligens krapek.

–  Aláírom. De sznob is. Annyira ismersz, hogy tudod, más ked­vé­ért vissza­vo­nu­lót fúj­nék, de Gábor tulaj­don­jo­gát nem isme­rem el. Neki külön­ben sincs semmi keres­ni­va­lója a nők körül, olvas­son, írjon, hülye könyv­moly.

–  Ne becsüld le. Hallgattam, hogyan beszél­get­nek. Jutka tisz­teli benne a hu­mán zse­nit.

–  Akit tisztelünk, nem biztos hogy elfo­gad­juk part­ner­nek.

–  A srác pszichológiája lenyű­gö­ző, s előbb-utóbb meg­ta­lálja Jut­ká­val a hang­ne­met.

–  Valóban, ő felkelti a Jut­ká­ban nem is túl­sá­go­san lap­pangó homo sapi­en­set, s „a” Jutka előbb-utóbb rájön­ne, hogy olyan szá­lak kötik össze őket, „amik” ele­gen­dők talán egy életre szóló kap­cso­latra is. Én ehhez való­ban nem értek. Én a nős­tényt tudom benne csu­pán inge­rel­ni, ez talán nem fakaszt belőle mély érzel­me­ket irán­tam, csak a kant fedezi föl ben­nem. Ha hagy­nám Gábort zavar­ta­la­nul működ­ni, a gya­kor­lat végére talán már oltár­hoz is vezetné Jut­kát, a szá­momra untig elég ösz­tö­nö­ket pedig egy órácska alatt fel lehet bor­zol­ni, bizony, Csuhikám, a harc egyen­lőt­len, mintha a nyúl és a tek­nős­béka futna ver­senyt. A fi­a­tal köl­tők rosszab­bak a szo­ba­tu­dós­nál, Gábor­nak még annyi gya­kor­lati érzéke sincs, mint a mi jólelkű inté­zet­ve­zető pro­funk­nak, aki­nek a vi­lág a füredi kór­ház műtő­jé­nél kez­dő­dik, s a por­tá­já­nál vég­ző­dik.

–  Lulu, játszod magad, de primkó vagy. Hiába pró­bálsz ere­deti len­ni, az előző esz­me­fut­ta­tá­sod­ban is leg­alább két­szer vétet­tél a ma­gyar nyelv­he­lyes­ség sza­bá­lyai ellen. Hatá­ro­zott név­előt nem hasz­ná­lunk sze­mély­név előtt, s amik helyett ame­lye­ket kel­lett volna hasz­nál­nod. S már megint tar­to­gatsz valami kel­le­met­len meg­le­pe­tést a tár­sa­ság szá­má­ra.

–  Nem is tudtam, hogy a jogi egye­te­men nyel­vé­sze­ket képez­nek, csak te kel­let­tél ide, te cso­da­bo­gár ket­tő, illet­ve, Laci­val együtt három. Ne félj, nem bán­tom a hülye bará­to­dat, nem verem meg, csak elvar­jú­zom a nő­jét, meg­men­tem Jut­kát egy nagy sze­re­lem­től a világ­fáj­da­lom baj­no­ká­val. Attól nem leszek rosszabb orvos, hogy – hogy is mond­tad, – név­előt, vagy mit hasz­ná­lom sze­mély­név előtt.

A két barát nem veszi észre a Tagore sétány felől köze­lítő lan­ga­lé­ta, kis híján két méter­nyi, oko­san, rokon­szen­ve­sen majom­képű fic­kót, aki így ész­re­vét­le­nül hall­gatta végig az épü­le­tes pár­be­széd utolsó hét mon­da­tát, s fö­lé­nyes-har­ci­a­san köz­be­vág.

–  Igaza van Csuhásnak, primkó vagy és az min­den­nél töb­bet mond, hogy még a leg­jobb bará­tod­nak is herótja van attól, hogy megint kel­le­met­len­kedni akarsz.

–  Haverom, mint ha te is orvostan­hall­gató len­nél, mégis örökké a ven­dé­gek párt­ját fogod.

–  Jaj, jaj, Lulu, nincs annál komi­ku­sabb, mint ami­kor egy rossz katona védi nagy bőszen a mun­dér becsü­le­tét. Azt hiszed, nem tudom, hogy nem valami fénye­sen tanulsz. Azért nem húz­nak el soha, mert tekin­tet­tel van­nak az apád­ra, tud­ják, hogy majd benyom valami elmé­leti inté­zet­be, ahol nem okoz­hatsz köz­vet­len kárt, de ezért, a magad­faj­ták miatt megy tönkre a tu­do­mány a Magyar Nép­köz­tár­sa­ság­ban, az agyat­lan szo­ci­a­lista herék orszá­gá­ban. Igen­is, hiába beszélsz, téged a ki­sebb­ren­dű­ségi komp­le­xus aka­rat­la­nul is gonosszá tesz. Belő­led hiány­zik a jóin­du­lat, min­den­kit nyír­nod kell, hogy elfe­lejtsd, nálad fecseg a fel­szín, hall­gat a mély.

–  Ha már a komplexusoknál tar­tunk, ne felejtsd el, hogy Freud utóbb maga is elis­mer­te, hogy ezek bele­ma­gya­rá­zá­sok.

–  Tipikus félművelt dilettáns… A rossz esszé­ista ked­velt szel­le­mes­sége Arany János sze­rin­tem fél­re­ér­tett, inkább csak jópo­fa­ság­ból meg­ej­tett szél­jegy­ze­te: Gon­dolta a fe­ne. Pedig hon­nan tudja a köl­tő, hogy mire gon­dolt az ihlet pil­la­na­tá­ban? De ez most nem is lénye­ges, csu­pán annyit, hogy Freud csak a gyer­mek­kori sze­xu­á­lis élmény elmé­le­té­nek vere­sé­gét ismerte el. Azt hiszem, jelez­tem már, hogy ne üsd bele az orrod abba, ami­hez nem értesz, pedig elég szé­gyen, hogy las­san negyed­éves orvos­tan­hall­gató létedre ennyire felü­le­te­sen isme­red Fre­u­dot.

–  Te meg kezdesz olyan nagyképű len­ni, mint Gábor, mada­rat tol­lá­ról, embert barát­já­ról. Igen­is, Gábor fer­tő­zött meg a fel­leng­zős lila­sá­gá­val. Koráb­ban egé­szen ember for­májú alak vol­tál, most meg medi­kus létedre örökké böl­csész halan­dzsát löksz. Egyéb­ként mind­egy. Freud ide, Freud oda, Jutka tud­ja, hogy „addig füröd­jünk, amíg nyár van, meleg van”. Hadd legyek én is sznob. Ezt egy Szakonyi Kár­oly nevű novel­lis­tá­tól vet­tem át, na mit szólsz, ettől Gábor is hasra esne.

Laci legyint, nem hatódik meg külö­nö­seb­ben Lulu iro­dalmi idé­ze­té­től, s be­vo­nul a kór­ház elő­csar­no­ká­ba. Csu­hás, a kövér jogász­gye­rek meg­pró­bál objek­tív len­ni.

–  Persze, ebben sincs egészen iga­zad, mivel magya­rá­zod azt, hogy velem Laci soha nem beszél olyan nagy­ké­pű­en, mint veled szo­kott és hogy Gábor­ral is olyan jól elbe­szél­ge­tek. Te pisz­ká­lod és pro­vo­ká­lod őket örök­ké. Na, gye­re, men­jünk be mi is az elő­csar­nok­ba, a vi­lá­gon sehol ilyen jó kávét nem ittam még, mint itt, Füre­den.

Ircsi és Laci

A tágas, felülről megvilágított, pazar elő­csar­nok­ban dagadó fote­lek mélyén ül egy for­más, szep­lős, duci, izga­tóan töl­tött galamb lány, szőke kon­tyá­tól nagy darab, for­más láb­fe­jéig min­den szexi raj­ta, pedig nem is szép, de annyira szim­pa­ti­kus, hogy az érzé­keny fér­fi­em­ber meg­őrül tőle. Szem­ben ter­pesz­ke­dik vele az előbb meg­is­mert, iszo­nyúan magas, meg­kö­ze­lí­tően két méte­res, feke­te, intel­lek­tus-ma­jom­ké­pű, ős-szé­kely gyö­kér típusú fiú, Mikó Laci. Tűnődve nyújtja át a pici csé­szécs­ké­ből párolgó dupla feke­tét Ircsinek, s köz­ben idézi a fél­mon­da­tot Gábor­tól:

–  A poéta azt szokta rólad mon­da­ni: annyira szim­pa­ti­kus vagy, hogy az már sze­xu­á­lis érte­lem­ben is von­zó.

–  Ahhoz képest alig mer hozzám szól­ni, a kis mulya. Az egyet­ér­tőn beszél­gető vegyes-ket­tős szem­ha­tá­rába érke­zik a borbélysegédlegény típusú Lulu és az álma­tag, kövér jogász­gye­rek, Csu­hás. Ircsi rájuk moso­lyog, Laci nem is tit­kol­ja, hogy az előbb azért hagyta ott őket, mert elege van belő­lük, s igen-igen nehez­mé­nye­zi, ami­ért megint mel­lette van­nak, s őszin­tén meg­könnyeb­bült, ami­ért föl­bak­tat­nak a kór­ter­mek felé vezető lép­cső­so­ron. Ircsi kér­dőn-szem­re­há­nyón néz a fiú­ra:

–  Miért fokozod még te is a fe­szült­sé­get. Jól aka­rom érezni maga­mat, annyi von­zó, jóvá­gású srác van itt. Én sze­re­tem ezt a pacsuli szagú szép­fiút és a szép­lelkű cim­bo­rá­dat. Ahogy téged is. Mi közünk nekünk ahhoz, hogy ezek mar­ják egy­mást?

–  Talán magyarázatra szorul, hogy én azóta vagyok nyíl­tan Lulu-el­le­nes, ami­óta Gábor itt van. Gábor­nak is van sok hibá­ja, de ennek mind értel­me, helye van Gábor sze­mé­lyi­sé­gé­nek sajá­tos logi­kai rend­sze­ré­ben. Lulu­nál, ha úgy vesszük, már az alap­té­tel is hibás: – Úgy sem lesz belő­lünk sem­mi, igyunk hát – vall­ja, aztán lesz belőle rossz kuta­tó, mert gya­korló orvos­nak alkal­mat­lan. Így megy ez nálunk, pár­tunk és kor­má­nyunk nagy dicső­sé­gé­re.

–  Pssszt – néz idegesen jobbra-balra Ircsi. – Én sze­ret­nék majd itt dol­goz­ni, mire vég­zek, s a ked­ve­sen közön­sé­ges Ircsiből dr. Kovács Irénné elő­lép­ni, remé­nyeim sze­rint 1972-ben. Apá­mék téliesítik az arácsi vil­lá­ju­kat, oda köl­tö­zöm, a kór­ház­tól kocsi­val öt-, busszal tíz­perc­nyi­re. Ha csak el nem bal­tá­zó­dik, úgy, hogy Laci, kér­lek, mér­sé­keld magad. Külön­ben is, az nekem bőven elég, hogy bejön a dip­lo­ma, az ele­gáns sza­na­tó­riumi állás, meg az arácsi házi­kó, a jól szi­tu­ált, ren­des férj, a két gye­rek, a sze­rény jólét és béké­ben hagy­nak. Ha nem fin­gat­nak min­ket úgy, mint 1963 előtt, meg­ma­rad­ha­tok a magam kis körein belül, meg­mon­dom őszin­tén, sza…, par­don, tojok a nagy­po­li­ti­ká­ra. Így van vele az ország nagy része. Ha a hata­lom nem pisztegrál ben­nün­ket, hagy­ja­tok min­ket békes­ség­ben élni ti is, örök izgá­gák. Mi se bán­tunk sen­kit. Verd a csa­lánt a saját …, izé, ormá­nyod­dal. Látod, én a ked­ve­dért nem trá­gár­ko­dok, nem malac­ko­dok, pedig nekem ez nem könnyű – neveti el magát Ircsi. Te meg a ked­ve­mért, bár­mi­lyen nehéz is, ne hőzöngj a je­len­lé­tem­ben. Tarts nyu­god­tan gyá­vá­nak, kon­for­mis­tá­nak, de értsd meg, anyám is, apám is, csóró egye­temi taná­rok a deb­re­ceni böl­csész­ka­ron, majd Gábor har­ma­dik­ban vizs­gá­zik lélek­tan­ból apu­nál, anyu­nál meg ötöd­éve­sen, angol szak­mód­szer­tan­ból. Bol­do­gok, ami­ért én nem csóró böl­csész leszek, hanem „jól kereső orvos”, min­den vágyuk, hogy a szív­sza­na­tó­riumba kerül­jek. Meg is van a kap­cso­la­tunk az öreg prof­hoz, már kicsit úgy kezel most is, mint leendő kol­lé­gát. Ne basz…, par­don, tudom, most ígér­tem meg, több­ször nem mon­dom: te nem sze­re­ted, hogy sza­bad szájú vagyok, tisz­te­lem a hü­lye prü­dé­riá­dat, de te se szúrd el azzal az én kis kar­rie­re­met, hogy nyil­vá­no­san szi­dod előt­tem a rend­szert. A fal­nak is füle van, te meg olya­no­kat mon­dasz néha, amik­nek a hall­ga­tá­sá­ért is mini­mum két év jár. Pró­báld már te is kel­le­me­sen eltöl­teni ezt az aján­dék két és fél hóna­pot.

–  Ha irodalmi analógiát keresünk – foly­tatja Laci zavar­ta­la­nul, mintha Ircsi mit sem szólt volna – rá és bará­tai­ra, a peer gynti manó elne­ve­zés a leg­meg­fe­le­lőbb, tudod, van egy nagy nor­vég író.

–  Henrik Ibsen Peer Gyntjére gon­dolsz. A trollok, vagy más for­dí­tás­ban: manók filo­zó­fiá­ja: legyél magad­nak való, de soha ne légy önma­gad. Ne lepődj meg, nem vagyunk azért annyira hülyék és műve­let­le­nek mi, töb­biek sem, téged néha emlé­kez­tetni kell: te sem vagy böl­csész, hanem az álta­lad is meg­ve­tett dögé­szek közé tar­to­zol, akár tet­szik neked, akár nem. Jó tanár­nőm volt gim­ná­zium­ban, Ibsen volt a má­niá­ja, Etelka néni óva intett min­ket az Ibsen által meg­fo­gal­ma­zott élet­ha­zug­sá­gok­tól, csak hogy lásd: kép­ben vagyok, vágom a témát.

–  Akkor, ha ilyen művelt vagy, azt is sej­ted: téves alap­té­tel­ből is lehet, ha nem is zse­niá­lis, de okos, sőt, nagy művet is lét­re­hoz­ni, lásd Ernst Mach, az 1838. feb­ruár 18.–1916. feb­ruár 19-ig élt oszt­rák fizi­kus és filo­zó­fus, a XIX. szá­zadi pozi­ti­vista tudo­mány­föl­fo­gás egyik leg­na­gyobb hatású elmé­le­té­nek meg­al­ko­tó­ja, kinek föl­fo­gása sze­rint a bizony­ta­lan meta­fi­zi­kai spe­ku­lá­ciók kizá­rá­sá­val csu­pán annyit álla­pít­ha­tunk meg, hogy a vi­lág azok­ból a sem­le­ges – se nem ide­á­lis-szel­le­mi, se nem mate­riá­lis ter­mé­szetű ele­mek­ből, szí­nek­ből, han­gok­ból, nyo­más-, tér-, idő­ér­ze­tek­ből, han­gu­la­tok­ból, érzel­mek­ből, emlék­ké­pek­ből, aka­rati folya­ma­tok­ból épül föl, melyek érze­teink, benyo­má­sa­ink, lelki élmé­nyeink tovább nem bont­ható alko­tó­ré­szei. Sze­rinte az ele­me­ken kívül nem léte­zik sem­mi.

–  Már elnézést, de mi köze ennek a za­va­ros fejű alak­nak, aki­től idéz­tél, Lulu­hoz? Miért nem men­tél böl­csész­nek? Örökké iro­da­lom­ról és filo­zó­fiá­ról beszélsz. Fogad­junk, szó sze­rint beta­nul­tad ezt a hülye fal­mel­léki szö­ve­get valami lexi­kon­ból, vagy miből.

–  Kérdésed második felére válaszol­va: medi­kus­nak csak azért jelent­kez­tem, mert a szü­leim egy­szerű föld­mű­ve­sek a bagaméri téesz­ben, s még job­ban fél­nek attól, hogy lyu­kas zsebű pajdagógosz leszek, mint a te tanár szü­le­id. Mi több, kerek perec kije­len­tet­ték: csak akkor támo­gat­nak anya­gi­lag az egye­temi éveim alatt, ha orvos­nak tanu­lok. Azért nem haj­lan­dóak öt évig eltar­ta­ni, hogy kol­dus legyek. Na látod, a saját hibái­mat is látom, elis­me­rem, sok­kal kara­ká­nabb dolog volna elmenni a ru­ha­gyár­ba, vagy a dohány­gyár­ba, utált gim­na­zista nyári mun­káim szín­he­lyére melóz­ni, s es­tin böl­csész­ked­ni, de ehhez gyönge vagyok és gyá­va. Vissza­térve kér­dé­sed első felé­re: Mach egy­ál­ta­lán nem zava­ros fejű, arra hoz­tam föl pél­da­ként, hogy egy alap­já­ban véve téves alap­kép­letre is föl­épül­het egy jelen­tős filo­zó­fia.

–  Lacikám, már többször is szerel­met val­lot­tam neked, ismét­lem hát: nagyon sze­ret­lek, de ismerd el, irtóra fárasztó egy fazon vagy. Ha szí­ves­ked­nél végre megint Lulura vissza­tér­ni.

–  Azt tenném, ha hagynád. Szóval Lulu seké­lyes élet­mű­vé­sze­tét filo­zó­fi­ává pró­bálja pofoz­ni, s ez az, ami hazug­gá, üres pózzá teszi min­den moz­du­la­tát és „gondolatát”. Az üres­ség, a könnyel­mű­ség lehet élet­for­ma, de ha filo­zó­fiát csi­ná­lunk belő­le, elveszti a szim­pá­tia kísérő akkord­ja­it, s pusz­tu­lásra van ítél­ve.

Ircsi igazat adott Lacinak, de elgon­dol­ko­dott.

–  Laci, mindezek ellenére, ha lány lennél..

–  Attól függ, milyen.

–  Olyan, mint például Jutka. Igen, Jut­ka, Gábort, vagy Lulut válasz­ta­nád?

–  Attól függ, mire – hangzik a dip­lo­ma­ti­kus válasz, miköz­ben kons­ta­tálta szo­mo­rú­an, hogy Ircsi értel­mes, de nem túl nagy kali­berű kis­lány, amit az is bizo­nyít, hogy a választ vicc­nek fogta föl, s tré­fá­san rosszalló mosollyal meg­fe­nye­gette a fi­út. De mintha hal­lotta volna Laci gon­do­la­ta­it, azt kér­dez­te:

–  Ennyire nem érdekel, hogy én kit válasz­ta­nék ket­te­jük közül?

–  Mert tudom – legyint lemondóan Laci.

–  Hogy te most mekkorát tévedsz… És hát per­sze, hülyé­nek nézel, pedig te vagy az.

Ebéd

Lulu szívesen adott ízelítőt filo­zó­fiá­já­ból, most éppen Georges-nek, alias Balog Gyu­ri­nak, a nyú­lánk, szem­üve­ges, intel­lek­tu­á­lis mér­nök­fió­ká­nak tart órát.

–  Látod, Jutkáék asztalánál van még egy sza­bad hely, egy zöld­fülű a he­lyem­ben azon­nal oda­pa­kolná a fene­két, ami három­szo­ros tak­ti­kai hiba len­ne. Pro pri­mo, mivel együtt érkez­tünk, s van elég üres asz­tal, indo­ko­lat­lan, hogy kihasz­nál­jam azt az egy helyet, ezt a lé­pést türel­met­len­ség­nek vehet­né, ami leg­alább két fort jelen­tene szá­má­ra, kiad­nám magam, mennyire fon­tos nekem ő. Pro secondo: udva­ri­at­lan­ság lenne téged magadra hagy­nom. Pro tertio, az asz­tal­nál rajta kívül Laci ül Ircsivel, ők Gabi mal­mára hajt­ják a vizet – mel­les­leg Gábor tiszta hülye, Ircsi sok­kal job­ban illik hozzá és lefu­tott meccs len­ne, én meg­ér­zem az ilyes­mit, bírja a kis hülyét – annál az asz­tal­nál ki len­nék téve egy parázs, de merő­ben feles­le­ges pár­baj veszé­lyé­nek a túl­erő­vel szem­ben.

–  Vigyázz, az idő Gábornak dolgo­zik!

–  Nem tűnt fel neked, hogy kiváló pszi­cho­ló­gu­sok milyen ügyet­le­nek a nők­kel szem­ben? Jutka bonyo­lult jel­lem, de ha élvezi is Gábor esz­me­fut­ta­tá­sa­it, remény­ke­dik abban, hogy ezek, ha kerülő úton is, az agyá­tól az ágyába vezet­nek. Bár­mi­lyen közön­sé­ges­nek is talá­lod, így van, elvégre Jutka – meg­tud­tam köz­ben Ircsitől – már huszon­négy éves. S most meg­je­le­nek én, aki ugyan­oda veze­tem őt, hama­rabb, a kísér­tés túl nagy ahhoz, hogy ellent tud­jon áll­ni, hiszen művelt lány, fel­té­te­le­zem, hogy ismeri Szakonyit, s tud­ja, hogy „addig füröd­jünk, amíg meleg van”. S ő rá­adá­sul már kiha­gyott egy zic­cert.

–  Hogyhogy? – kérdezi Georges, okos, de lan­gyos, álmos, lom­ha, fél­mű­velt úri gye­re­kecs­ke, jel­lemző módon csak azért barát­ko­zik Lulu­val, mert a szü­leik össze­jár­nak vala­mi­féle jel­leg­ze­tes deb­re­ceni orvos-mér­nök cívis-par­ti­kon.

–  Az első napon, egy hete, délelőtt mikor még csak ismer­ke­dés folyt, min­denki tapo­ga­tó­dzott, én Évá­val már nagyon bizal­mas viszonyt táp­lál­tam, de mivel a le­vegő sza­bad erköl­csö­ket dik­tált, azon az első felejt­he­tet­len esten a párok nagy­já­ból kiala­kul­tak, csak majom­képű tudá­lé­kos Laci­kánk lep­lezte ügyet­len­sé­gét a Szo­do­má­ban ver­gődő intel­lek­tuel sze­re­pé­vel. Egy fran­cia novel­lá­ról volt szó. Vitat­koz­tunk, a lányok obsz­cén­nak tar­tot­ták az expo­zí­ci­ót, én emi­att prűd­nek tar­tot­tam őket. Ekkor Laci fel­hős tekin­tet­tel idézte a no­vella utolsó bekez­dé­sét, mintha nem lenne biz­tos ben­ne, hogy ugyan­arra az elbe­szé­lésre gondol-é, mint mi, majd fölé­nyes logi­ká­val bebi­zo­nyí­tot­ta, hogy mind­két fél hülye, mar­ha­sá­gon vitat­ko­zunk, s rajta kívül senki sem ért az iro­da­lom­hoz. Jutka kifej­tet­te, hogy egyet­ért vele, s ezért nem szólt bele az eddigi polé­miá­ba, érzed, micsoda gesz­tus, az egész branccsal szem­ben Laci, a bekép­zel­ten kele­pelő gólya mellé áll ő, a leg­szebb negyed­éves medi­ka, ez pedig ahe­lyett, hogy örül­ne, bla­zírt pofá­val s av­val a jel­leg­ze­tes ének­lős Laci tónus­ban kije­len­ti, hogy könnyű annak a böl­cses­ség lát­sza­tát meg­őriz­ni, aki hall­gat, s még könnyebb a győz­tes­hez csat­la­koz­ni. Jutka nem sér­tő­dött meg, csak kiáll­ha­tat­lan alak­nak nevezte Lac­kón­kat. Mivel ez úgy lát­szik, már impo­nált majom­fej­nek, szó szót köve­tett, s olyan jóba let­tek, hogy Jutka vissza­vonta kije­len­té­sét. Karon­fogva men­tek haza, Jutka szál­lá­sá­ig, ő már a nagy lányok­kal lakik a kór­ház nővér­szál­lá­sán az egyik ügye­le­tes szo­bá­ban, látod, ezt is tudom, egye­dül. De ez maradt köz­tük a leg­bi­zal­ma­sabb testi érint­ke­zés, Laci pedig más­nap gúnyos meg­jegy­zé­semre azzal felelt, hogy ő nem az a fajta fér­fi, aki lero­han min­den lányt, Jut­ká­val egy­előre csak jó bará­tok lesz­nek. Vál­jék egész­sé­ge­tek­re, de most az a visszás hely­zet áll fenn, hogy Jutka gya­kor­la­ti­lag sza­bad, szá­momra Laci miatt mégis tabu. Gábor azon­ban fel­men­tett passzi­vi­tá­som kény­szerű bilin­csei alól, vele úgyis van egy kis elszá­molni valóm. Utá­lom, mert még álta­lá­nos isko­lás korunk­ban egy­szer lekom­mu­nis­tá­zott egy csaj előtt, aki reak­ciós szü­lők gye­reke volt, így elfor­dult tőlem, sze­rin­tem a kis szar­házi nem is emlék­szik erre, de most meg­kap­ja, orra Jut­ká­tól fok­hagy­más lesz.

Közben Lacit értesítik, hogy post restante cso­magja jött Deb­re­cen­ből, így elro­han. Ekkor érke­zik Gábor, tanács­ta­la­nul körül­néz, ma szi­go­rúan veszik kivé­te­le­sen az ebéd­je­gyet, Laci magá­val vitte a bi­lé­tát. Palcsó, a lan­ga­lé­ta, kövér, ragyás negyed­éves, a má­sik orvos­pro­fesszor gye­rek meg­vonja a vál­lát, kiadva hall­ga­tó­la­go­san a jel­szót: ha Laci meg­fe­led­ke­zett barát­já­ról, aki­vel olyan nagyra van, milyen ala­pon fárad­ja­nak ők. Gábor konok tekin­tet­tel for­dulna a bejá­rat felé, Jutka moso­lyogva mel­lé­lép: – Nekem van egy jegyem, ha az hiány­zik. – Kösz – súgja amaz hálá­san, eltű­nik, majd vissza­tér a ka­já­val, s egy üres asz­tal­hoz ül.

Ez a bumfordiság még Lulunak is fájt, s bár nyil­ván­va­lóan ügyet­len­ség, s nem az anti­pá­tia jele, Jutka nem­igen örül neki, elvö­rö­södve beha­rapja alsó ajkát.

Sétahajó Siófok felé

A kiránduló diákok csoportja elkü­lö­nül az uta­sok­tól, Laci leszó­lít egy barna kis­lányt. Gábor szo­kás sze­rint saját gon­do­la­tai­val fog­lal­ko­zik, a kö­zelgő déli part cso­dá­jába is kép­te­len alá­me­rül­ni. Lulu Júdás-csók­kal fel­érő nyá­jas­ság­gal, moso­lyogva kínálja meg cigi­vel, röhögve kons­ta­tál­ja: – A for­duló leg­na­gyobb meg­le­pe­tése Csu­hás vere­sége Ircsitől. Ircsi fel­tű­nik, lesúj­tóan méri végig Lulut, aki torz tükör­ként rep­ro­du­kálja allűr­je­it. Ezt senki sem áll­hatja meg neve­tés nél­kül, a han­gu­la­tot fokozza Gábor és Lulu duett­je, amely ter­cetté egé­szül ki Laci által, a hajó mél­tó­ság­tel­je­sen csú­szik be a ten­geri test­vé­rei­vel össze­ha­son­lítva is ele­gáns, lagú­na­szerű kikötő ölelő karé­já­ba, Jutka elis­me­rően int, Ircsi se nézett volna ki ennyi élet­re­va­ló­sá­got Gábor­ból, aki a tár­sa­ság köz­pontja lett. Meg­ér­kez­nek, dél­után hat óra, a fen­sé­ges partra még a kora est ezüstje sem borult, a nap­arany még töret­len fényű, melege simo­ga­tó, a Ba­la­ton mintha erő­seb­ben hul­lá­moz­na, szinte illu­mi­nált­nak tűnik, kék­ből arany­ba, hal­vány­szür­kébe vált, a par­ton min­den­kit elné­mít az arany­híd, amely­nek folyó sár­gája a sió­foki móló­tól a tiha­nyi fél­szi­ge­tig töret­le­nül vezet, kicsit néha piros­lik, az apát­ság fölött a ke­reszt biz­ta­tóan inte­get, a fia­tal­ság min­de­nütt ott­ho­nos zsi­geri kom­fort­él­mé­nye elhozza min­den­ki­nek a Faust-i bol­dog pil­la­na­tot, amit mara­dásra kérne talán Lulu is, hosszan, kitar­tóan eltölt min­den­kit. Léleg­zet­el­ál­lító a nagy kék ország­út, víz­tü­kör, kacsák, napo­zók, fél­mez­te­len für­dő­zők, Sió­fok elké­pesztő nyüzs­gé­sé­hez mér­ten a fü­redi tömeg szinte pihen­te­tően laza, föl kell ven­niük a sod­ródó nya­ra­lók rit­mu­sát, míg a Mat­ró­zig nem érnek.

Zongorista, harmonikás, gitáros fel­ál­lás, az öreg prí­más oly­kor hege­dűt, más­kor gitárt vesz kéz­be, most han­gu­la­tos tánc­ze­ne, A Herkulesfürdői emlék­kel kez­dik, utána Amour, mon amour my love – énekli a zon­go­rista a mik­ro­fon­ba, elég jól. Jön a di­va­tos tviszt: Gyere hát velem / Nem is kell nekem más / Mint egy kicsi sze­ren­cse – az öreg cigány vég­leg átve­szi a gitárt, a he­gedű pihen, Herkulesfürdő monar­chiás han­gu­la­tá­ból, Pazeller bácsi béke­beli dal­lam­vi­lá­gá­ból átúszunk a husza­dik szá­zad máso­dik felé­nek alig ele­jé­re, nyug­ha­tat­lan tviszt­be: Tölt­sük együtt el az éle­tet, / Hosszú hóna­po­kat éve­ket, / Gyere hát velem, / Nem is kell nekem más, / Csak egy kicsi szerencse… Palcsó guggon ülve tvisz­tel, nevet­sé­ge­sen kinyomja a fe­ne­két, Csu­hás üve­ges szem­mel bam­bul asz­ta­lán a söré­be, már nem is nézi Ircsit, nem is látná…, aki Palcsó hatal­mas alfe­lére tesz paj­zán megjegyzést…

–  Ma itt csövezünk, a parton teszünk úgy, mint ha csak napoznánk…

–  Nem kell, a haveromék vil­lája üres, ott héderezünk mind­annyi­an, hol­nap estig maradhatnánk..

–  De hát a prof lefoglaltatta az itteni kem­pin­get is jó elő­re.

–  Semmi értelme sem lenne, ha Jut­ká­nál ki pró­bál­nám hasz­nálni ezt az ötven­szá­za­lé­kos zic­cert, hol­nap, a bál­ban fele ennyit sem kell fárad­ni, nekem töb­bet ér a hol­napi veréb egy túzok­nál.

–  Tendenciózus.

–  Te nem dobtad volna ki a Csu­hást?

–  Ne kérdezz ilyen ízléstelen ostobaságokat…

Ircsi szomorúan oldalog el, éppen Gábor­tól nem várta vol­na, hogy ennyire ride­gen rea­gál, hát nem érti, ennyire hülye, hogy miatta…, meg­ér­dem­li, amit Lulu­tól kap majd hidegzuhanyként…

E bábeli hangzavar közepette ráz­nak a Mat­róz­ban. A La­ci, Jut­ka, Gabi trió könyör­te­len három­szöggé zárul, nem engedi be sem a kon­ká­vot, sem a kon­ve­xet, hiába csa­pó­dik be oly­kor dom­bo­rú, más­kor homorú szög­szár­nak Lulu két pipa­szár­lá­ba. A tán­coló párok labi­lis egy­sége Sza­tur­nusz gyű­rű­ként kering körü­löt­tük, a kiszű­rődő mon­dat­fosz­lá­nyok egy negye­dik dimen­zió­ban létező gló­riát von­nak a kis tár­sa­ság fölé.

–  A kisepika századát éljük…

–  Na, azért ne ennyire kategorikusan…

–  Ionesco, Kafka, Gary novellái a leg­ek­la­tán­sabb pél­dái, a lét abszur­di­tása annyira ele­mi, hogy már nem lehet nagyobb ívbe foglalni…

–  Zseniálisabbak a nagyobb léleg­zetű művek­nél, a novella az új iro­da­lom egyet­len műfaja…

–  Nono, Sánta, Beckett – új távla­tok a re­gény, a dráma szá­má­ra, a na­gyobb léleg­zet is elfér a szá­zad egyre üre­sebb, csil­lag­ta­la­nabb ege alatt…

–  Valóban, eposzok: Weöres Hold és Sár­kány, époszok A Nap és a Hold elrablása…

Ircsi és Lulu dialógusa antiintellektuális híd a ka­var­gás fölött…

–  Nem tudom, hogy vagy vele, de nem tar­tom slág­fer­tig­nek azt, aki a pap­ri­kás­sza­lon­ná­hoz is kavi­árt és gint fogyaszt.

–  Hagyd, ők így érzik jól magukat.

–  Onánia, ezt akarod mondani, ugye?

–  Van, aki még ahhoz sem elég kemény fiú.

–  Ezt szeretem benned, Ircsi, hogy per­verz vagy még szó­ban is…

A zenekar éppen pauzát tart, Gábor gya­nú­san csil­logó szem­mel magya­ráz. Ekkor támo­gat­ják Csu­hást az asz­tal­hoz: két cseh hölgy biz­to­sítja az elbu­kás­tól. Gábor idét­le­nül elvi­gyo­ro­dik: Miliu tyi mond­ja, a sző­ke, teli­vér lány ráne­vet, szá­jon csó­kolja habo­zás nél­kül, kavar­gás, ren­de­ző­ség, vigyék haza a barát­ju­kat.

Gábor már normálisan mosolyog, a szőke és a barna cseh lány most őt tart­ja, hol az egyik, hol a má­sik csó­kolja ajkon, Juditba bal­ról Georges, jobb­ról egy ide­gen fiú karol, őt elő­ször dühíti a két bohémiai szép­ség túl­zott fel­sza­ba­dult­sá­ga, utána meg Gáborra harag­szik, ami­ért engedi magát csó­kol­gat­ni, fog­dos­ni, ráadá­sul ő még csak nem is fél­té­keny a két oldal­ról belé karoló fic­kók­ra, s a két cseh lány és a két fiú egy­szerre ébred­nek rá, hogy Jutka és Gábor között vib­rál vala­mi, össze­néz­nek, magukra hagy­ják őket.

–  Fürödjünk meg, nudizzunk! – sikol­toz­nak a bo­hém szép­sé­gek.

–  Vissza a természetbe!

Röpködnek az ingek, a nadrá­gok, a bugyik, a ga­tyák, Gábor is az övé­hez nyúl. Az elfo­gyasz­tott alko­hol tete­mes mennyi­sége agyon­nyomja az ágas­kodni pró­báló sze­mé­rem figyel­mez­te­té­sét, a szé­gyen­lős­ség marad­vá­nya­it, de Judit Gábor kar­jára teszi a ke­zét, visszatartja…

–  Ne…, nem zavarna, orvos leszek, de bele­ful­ladsz, mondja gyön­gé­den, de hatá­ro­zot­tan. Gábor egy pil­la­nat alatt kijó­za­no­dik.

–  Biztosan meg vagy botránkozva – hajtja le a fe­jét.

–  Ellenkezőleg, ez a kis inter­mezzo vidám tónus­sal bőví­tette szín­ská­lá­dat, de most még nincs itt az ideje…

–  Pornográf voltam.

–  Éppen te fejtetted ki, hogy a po­pu­lá­ris meg­nyil­vá­nu­lá­sok bizo­nyos szi­tu­á­ciók­ban helyén­va­lók, sőt, szük­sé­ge­sek.

–  Kösz, de csak nyugtatni akarsz.

–  Jaj, Gábor, ez az, amit egyálta­lán nem aka­rok, de te saj­nos, für­dés nél­kül is kijó­za­nod­tál.

A dolgok agóniáját a fontol­ga­tás mel­lett a tömeg is meg­gyor­sí­tot­ta, már a sió­foki kem­ping­ben van­nak, a prof nem jól intéz­ke­dett, senki sem tud a hely­fog­la­lás­ról, de sor­ban besur­ran­nak, Laci kérdő moz­du­la­tot tesz titok­ban Gábor felé, emez inge­rül­ten elhá­rít­ja.

Kevés a sátor, elkerülhetet­len a koe­du­kált meg­ol­dás, hiszen Jutka barát­női­nél csö­vez­nek, s ami­kor a ven­dé­gek meg­ér­kez­nek, a házigazdilányok csak annyit mon­da­nak, nem bán­ják, akárki fek­szik mel­lé­jük, csak aludni hagy­ják őket. A za­vart, tanács­ta­lan Gábort Ircsi invi­tálja egy üres sátor­ba. A fiú kezd tel­je­sen eláz­ni, Ircsi lefek­teti a mat­rac­ra, lehúzza róla a nad­rá­got, az alsót is félig, ránéz, aztán szo­mo­rúan legyint. Vissza­eről­teti a gatyót az alvó fiú­ra, nem akarja zavarba hoz­ni, vagy vissza­élni a hely­zet­tel, ezen elkezd nevet­ni, elvégre eman­ci­pá­ció van, nem tud­ja, hogy kiles­tem teste min­den tit­kát, nagy ügy, orvos leszek, hm, tény­leg egész nagy ügy… Magá­hoz öleli Gábort, mint egy babát, a ha­ját, az arcát simo­gat­ja, de nem ébred föl, a vál­lába fúrja a fe­jét, elő­ször sír­ni, majd aludni kezd.

Ébredés

A hajnal nagy csintalanságokat súg­ha­tott a ho­ri­zont­nak, hiszen amaz egé­szen bele­pi­rult, Jutka kimá­szik a „tiszta lánysátorból”, eléggé el nem ítél­hető módon beles min­den­ho­vá, meg­der­med, ami­kor Gábort Ircsi kar­já­ban lát­ja, a lány, amennyire lehet, fél kéz­zel til­ta­koz­na: nem tör­tént semmi köz­tünk, be volt rúgva egé­szen, sem­mire sem lenne képes. Jutka majd­nem azt mond­ja, nem kér­dez­tem, nem érde­kel, de nem tudja eltit­kol­ni, hogy örül, mert Ircsi lát­ha­tóan iga­zat mond. – Azért az alsó­nad­rá­got is biz­to­san leszed­ted róla, kis hun­cut – nevet kissé kény­sze­re­det­ten. – Az ember ért­hető módon kíván­csi a remény­te­len sze­relme micso­dá­jára – motyogja Ircsi, elpi­rul, ne cikizz, Judit, tudod, hogy job­ban örül­nék, ha nem mon­da­nék iga­zat. – Jó, jó, kis kukkolónő, még be is val­lod, hogy meg­néz­ted – Judit kisírül a sá­tor­ból, lát­ja, hogy Gábor ébre­de­zik, de azért hall­ga­tó­zik.

–  Na, nem mered megkérdezni, mi tör­tént az éjsza­ka? – így Ircsi. – Ne félj…, Ircsi föl­áll, kivo­nul, raj­ta­kapja a hall­ga­tózó Jut­kát, fesz­te­le­nül, szo­mo­rún ráne­vet, most Jutka pirul el.

A társaság a tűz melegénél pucolja cipő­jét, a han­gu­lat nem olyan, mintha a teg­na­pit olló­val vág­ták volna el, hanem vál­to­zat­lan. A takarótlan vad­kem­pin­ge­zés júni­u­si, kora nyári még csí­pős, hideg éjsza­kái kifa­gyaszt­ják az álmos­sá­got, min­denki bele­tö­rő­dött, hogy majd a füredi pok­ró­cok alatt, a sa­ját kényel­mes háló­zsák­ban, vagy a negyed­éves höl­gyek már a nő­vér­szál­lón alusszák majd ki magu­kat. Gábor eltű­nik, majd min­denki meg­le­pe­té­sére gyo­mor­erő­sítő Mecseki itó­kát bocsát a tár­sa­ság ren­del­ke­zé­sé­re, a fe­lü­le­tes szem­lélő har­mo­ni­kus, össze­szo­kott „kultúrgalerit” lát­hat­na, nem is sej­te­né, micsoda sze­relmi bel­harcok és melod­rá­mák szín­tere az össze­té­tel szem­pont­já­ból is hete­ro­gén közös­ség. Csu­hás nem azért búvik el a végre föl­ke­lő, nyári mele­get hozó nap elől, mint ha álmos len­ne, már csak őt nem lát­juk, a két hölgy is viho­rász­va, tök ruhát­la­nul elő­bú­vik. A két pucér cseh nim­fá­val kár­pó­tolta magát – közli Lulu, a két lány sikon­gatva bero­han a víz­be, – nudit ját­szunk, csak a rend­őr­sé­get ki ne hívja valaki – morog ked­vet­le­nül az egyik ven­dég­lá­tó­nő. A sió­fo­kiak szem­mel lát­ha­tóan sze­ret­nék, ha a fü­redi talon eltűn­ne, mie­lőtt a kem­ping zord őre észre nem veszi, mennyire meg­sza­po­ro­dott ma éjjel a ban­da. Végül Csu­hás is lát­ha­tóvá válik, kiadja az ukázt: Most pedig min­denki meg­iszik egy liter kan­ca­te­jet, aztán meg­te­kint­jük Sió­fok neve­ze­tes­sé­ge­it. – Jé, a corpus juris átvette a ve­ze­tést. – S ti tűri­tek ezt, dögé­szek? Ott, oldalt men­je­tek ki, a művész­be­já­rón, a ke­rí­tés és a part közt van egy csík, onnan a sza­bad strandra jut­tok – szól az egyik sió­fo­ki. – Mit izga­tod magad – arcát­lan­ko­dik Palcsó. – Nagy a seg­ged, kicsi az agyad. Ahogy a teg­napi nudizásnál kide­rült, a pöcsöd is. Arcod viszont nincs, mert pofát­lan vagy – szól rá hara­go­san Ircsi. – Ircsi, ez övön aluli humor volt, nevet kicsit ál-meg­bot­rán­ko­zón Judit, – nem illik nyil­vá­no­san ilyen hely­zetbe hozni a fi­ú­kat. – Ő hozná irtó kel­le­met­len szi­tuba a ven­dég­lá­tó­in­kat. – Jó, jó, már min­denki kiszö­kött, nincs semmi baj – nevet Jut­ka, Palcsó fel­sü­lése neki is jól­esik, mint min­den­ki­nek, ezt jelzi az egye­te­mes röhö­gés.

A füredi kora nyári orvosbálon

A felséges árkádokkal körbeölelt tér kel­lős köze­pén, a gyógykútnál bal­lag Judit, szőke haja alól meré­szen ível elő gyö­nyö­rű, met­szett orra. Iszik tenyér­ből néhány kor­tyot a fel­sé­ges víz­ből, amely az árkád alatti panop­ti­kum táb­lái­nak tanú­bi­zony­sága sze­rint Jókai Móron, az üdülő emb­lé­ma-író­ján kívül szá­mos magyar és kül­földi hal­ha­tat­lan gyógy­ulá­sát segí­tet­te. Majd ide írják Gábor nevét is – gon­dol­ja. Belép a re­form­ko­ri, tágas terem­be, ahon­nan elta­ka­rí­tot­ták a men­za-ho­dály jel­legre utaló asz­ta­lo­kat, most pon­to­san olyan min­den, mint az Anna-bá­lok ide­jén, úgy érez­het­jük egy napon, éjen át a jó­sá­gos pro­fesszor-fő­or­vos jóvol­tá­ból, hogy fon­to­sak vagyunk, a vice­di­rek­tor-párt­tit­kár meg akarta aka­dá­lyozni a bu­lit, örül­je­nek a kis nyá­la­sok, hogy ingyért nya­ral­hat­nak. Az öreg pro­fesszor Judit­nak azt is meg­súg­ta, hogy a párt­tit­kár akna­mun­kája követ­kez­té­ben utol­jára famuluskodhatnak Füre­den az orvos­tan­hall­ga­tók tíz hétig. Jövőre már csak huszon­egy napos lesz a gya­kor­lat és semmi ingyen-nya­ra­lós ráadás. A men­zán és a kem­ping­ben is meg­szi­go­ro­dik a lét­szám­el­len­őr­zés, ilyen az egész ország, fil­lé­re­ken pró­bál taka­ré­kos­kod­ni, mil­li­ár­do­kat meg elpa­za­rol. Az egész tíz­he­tes gya­kor­lat jófor­mán sem­mibe sem kerül, ráadá­sul meg­té­rül abban, hogy a me­di­ku­sok szó­ra­ko­zás köz­ben ren­ge­te­get tanul­nak, de hát az effajta álspó­ro­lá­sokra szer a deb­re­ceni egye­tem is, simán bele­ment a szű­kí­tés­be, ráadá­sul a párt­tit­kár meg­ta­lálta a ki­csi­nyes­ke­dés ide­o­ló­giai magya­rá­za­tát is. De jó annak, aki­nek van ideje az effajta pac­ká­zá­sok­ra, meg arra, hogy még most is azon kotol­ja­nak, hogy vajon pol­gá­ri, vagy kimon­dot­tan arisz­tok­ra­ti­kus csö­ke­vény-e egy kora nyári egye­te­mista bál, miköz­ben, ahogy az öreg prof kese­regve elmond­ta, az intéz­mény egy szü­lő­szo­bát sem képes beren­dez­ni, egy szü­lészt föl­ven­ni. Miköz­ben itt van a világ­hírű szív­kór­ház, a fü­redi szülő anyá­kat Veszp­rémbe kell men­tő­vel beszál­lí­ta­ni, mert nincs pénz sür­gős­ségi ellá­tás­ra, hülye­sé­gekre per­sze van – gon­dolja Jut­ka. Mint ez a bál is, no, ez az egy tény­leg elha­nya­gol­ható vol­na, többe kerül, mint az egész tíz hetes haca­cáré – fut át agyán a gonoszka gondolatka. Teg­nap dél­után már mint a vert had­se­reg tér­tek haza Sió­fok­ról, kora dél­utánra elfo­gyott a más­na­pos­ság­tól ajzott ener­gia, Gábor bűn­tu­da­to­san pis­lo­gott rám, Ircsi a vál­lára borulva aludt a ha­jón, alig bír­tak elver­gődni a füredi kem­ping, én a kór­ház hátsó trak­tu­sán alszom a nővér­szál­lá­son – egye­dül, még min­dig egye­dül, édes Iste­nem. Teg­nap még annak örül­tem, hogy a pa­ran­csot Sió­fo­kon min­denki tel­je­sí­tet­te, a gye­re­kek hagy­ták egy­mást alud­ni, ma már nyo­maszt Gábor aszexuális mulya­sá­ga. Lulu­ban is volt annyi jóér­zés, hogy nem zavarta az ide­gen lányok álmát. Ahogy Gabi…, drága Gabi – mond­ja, bizo­nyos pil­la­na­tok vará­zsát halá­los bűn elron­ta­ni, ilyen­kor, ha nem vigyá­zunk elég­gé, a kár­ho­zat mélyére süllye­dünk, más hely­ze­tek ter­mé­sze­te­sen, magá­tól ért­he­tővé tesz­nek halá­los bűn­nek tűnő cse­le­ke­de­te­ket is, ame­lyek remé­nyeim sze­rint való­ban nem tör­tén­tek meg teg­nap Ircsi és… őkö­zöt­te. Per­sze, biz­tos vagyok ben­ne, hogy ő tudná a leg­ke­vésbé eldön­te­ni, mit kell ten­nie. Illet­ve, dön­teni talán tud­na, de látná azt is, hogy min­den­kép­pen valami meg­fog­ha­tat­lan értemetlenséggomoly felé sod­ró­dik, mert fanya­log, nem tudja kira­gadni magát a kö­te­le­zően magára meresz­tett-me­re­ví­tett fanyal­gás­tól, mert azt hiszi, muszáj min­dig úgy visel­ked­nie, mint egy fran­cia egzisz­ten­cia­lista regény­ben, Sartre Undo­rá­ban, amit örökké iste­nít a drága hülye Laci­val együtt, de Laci­nak ez magán­ügye, annak viszont nem örü­lök, hogy Őróla kell azt mon­da­nom, hogy az után­zás min­dent leegy­sze­rű­sít, tönk­re­tesz, no per­sze, az egész ország 1947 óta egy nagy után­zás, de minek beköl­tözni egy Undor című szá­momra félig ismert vál­to­zat­ban is undo­rí­tóvá vált regény­be, éle­tét dup­lán után­zássá ten­ni, amely így egzisz­ten­cia­lista undor­ból szimpla kis fanyal­gássá – hogy is mondja Ő nagy elő­sze­re­tet­tel: szimp­li­fi­ká­ló­dik. Kimond­ha­tat­la­nul jó vele, s Ő ugyan­ezt nem mond­hatja el rólam, ha jól is érzi magát velem, én csak egy han­gu­lati tényező vagyok csu­pán, s bár­mi­lyen kel­le­mes is libeg­ni-le­begni sza­vai­nak ste­ril ára­má­ban, érzé­keim állan­dóan figyel­mez­tet­nek: meg­áll­ni, külön­ben elju­tunk az ő transz­cen­den­ciá­já­nak leg­har­mo­ni­ku­sab­ban beren­de­zett köze­gé­be, amely szá­momra saj­nos, lehet, hogy ért­he­tet­len káosz, fanyal­gás lesz. Kicsit Scho­pen­ha­u­er-lo­gi­ka, de félel­me­tes. Dej­szen mind­ezen dol­gokra ő is föl­hívta a figyelmemet…, nem szabad…, ő majd vigyáz…, meg­ké­rem, óvj meg engem még saját magad­tól is, cse­rébe én védő­bás­tyád leszek, anél­kül, hogy gon­dos­ko­dá­som mocsárba húz­na, te meg­védsz önma­gad­tól is, én pedig meg­vé­de­lek téged ettől a ször­nyű világ­tól, hiszen te a sze­lí­debb vál­to­za­tok­hoz is túl érzé­keny, töré­keny vagy.

Nekem kell cselekednem, félredobva a szo­ká­so­kat, mint ha én len­nék a fiú és ő a sze­mér­mes szűz­leány, vajon…, föl se merem tenni a kér­dést, csoda len­ne, hiszen szép, okos, túl szép, túl okos, s ezért mégse lenne cso­da, s ezért is kell nekem lép­nem, külön­ben mind­ket­ten elkár­ho­zunk, lezá­rul az út a meg­fog­ha­tat­lan felé, amely­ben pedig bíz­nunk kell, hiszem, mert képtelenség…

Pont ekkor lépett be Jutka a lam­pi­o­nok­kal fel­dí­szí­tett belső terem­rész­be. Az árnyak mintha intu­í­ció­já­nak meg­ele­ve­ne­dett ször­nyei lennének… Nem vagyok-e önző, hiszen fia­ta­labb nálam majd négy évvel, érzem, szá­momra ő az utolsó lehe­tő­ség, előtte még min­den nyitva áll…, milyen fur­csa, elér­ke­zett a döntő pil­la­nat, s úgy tűnik, mintha a ki­égés, s egy kiszá­mí­tott, halál­fé­lel­mek­től ter­hes fel­aj­zott álla­pot között kel­lene válasz­ta­nom, pedig én… igen… bol­dog sze­ret­nék len­ni, egy fiú kel­le­ne, aki végre meg­szó­lal­tatja rej­tett gon­do­la­tai­mat, éppen ez a félel­me­tes, mintha a kép­má­som len­ne, s én meg a tükör­képe vagyok… a har­ma­dik veszély, amire csak akkor döb­ben rá az ember, ami­kor már késő, jóvá­te­he­tet­len, ahogy a kis cinikuslacika mon­da­ná, irre­ver­zi­bi­lis folya­ma­tok men­nek végbe a lelkünkben… ekkor kérte föl Lulu, a hely­zet kísér­te­tie­sen isme­rős, mint ha gyer­mek­kori remi­nisz­cen­ciái­nak egyike került volna elé éles, az abnormalitásig fel­na­gyí­tott fel­is­mer­he­tő­sé­gig, a po­fák egyre köze­lebb kerül­nek hoz­zá, a köz­ér­zete a hi­deg már­vány­pad­lóra húz­ná, ez a tudat­ha­sa­dás, tud­ja, hogy min­den rém­lá­to­más, s még­is, mintha sok­kal való­sá­go­sabb len­ne, ott is tán­col­nak, kerin­gőt, csip­ké­ket lát, bie­der­mei­ert, bécsi módit, s ugyan­ak­kor egye­sülni sze­retne az egyre növekvő ala­kok­kal, be akarja fogadni őket, de ez lehe­tet­len, mintha tudata lázadt volna föl kép­zelt ször­nyei­nek életre kel­té­sé­vel, s ki­lökte volna őket, de meg­sem­mi­sít­he­tet­len­sé­gük meg­szün­tet­he­tet­len­sé­gé­nek követ­kez­té­ben mind­egyik tüde­jére nehe­zed­ne, csak egy fix pon­tot adj, Iste­nem, ami min­dent meg­cá­fol, igen, bele­szé­dül Lulu kar­jai­ba, segít kereső ajkai­nak, s hagyja vezetni magát, így már jobb. Min­den elsö­té­tül, s va­lami undo­rí­tóan puha, ez már kéz­zel­fog­ha­tó, blú­zá­nak gomb­jain sik­lik végig. Sikoltva löki el magá­tól az extá­zis­ban, s győ­zelme biz­tos tuda­tá­ban egyre köve­te­lő­zőbb Lulut, fel­tépte a bál­te­rem ajta­ját, kiro­hant a folyo­só­ra, ahol Gábor sétált, meg­ra­gadta mind­két vál­lát, a fiú mes­ter­kélt szi­go­rú­ság­gal mérte végig.

–  Ha félsz tőle, miért kokettíroztál vele?

–  Mindent megmagyarázok, csak gye­re. S rári­pa­ko­dott a ta­nács­ta­la­nul, bam­bán sün­dörgő Lulu­ra. – Tűnj el, nincs szük­sé­günk ele­fánt­ra!

Lulu volt olyan éles eszű, hogy belás­sa: a par­tit elvesz­tet­te, s ami még rosszabb, a téve­dés­ből kapott csó­kot senki se lát­ta, az előző fél­re­ért­he­tet­len kido­bási jele­net viszont Ircsi, Laci, Csu­hás, Georges és Palcsó jelen­lét­ében ját­szó­dott le, aki­ket a ki­a­bá­lás a folyo­sóra csalt. Hogy ment­se, ami ment­he­tő, ügyes, lát­vá­nyos, fél térdre eresz­ke­dős bocsá­nat­ké­rést akart imprózni, de Jutka meg­is­mé­telte fel­szó­lí­tá­sát, így jobb­nak látta elvo­nul­ni. Csu­hás, aki biz­tosra vette barátja dia­da­lát, tátott száj­jal meredt hol Jut­ká­ra, hol Gábor­ra, a töb­biek nem is túl­sá­go­san elíté­lendő kár­öröm­mel néz­ték a Götterdämmerungot.

Judit átölelve Gábor vállát, magá­hoz húzva elvon­szolja őt a tö­meg­ből ki a szé­pen vilá­gí­tott, esti Gyógy tér karé­já­ba, a töb­biek kíván­csian les­nek utá­nuk, s lát­ják, ahogy Judit egy futó csó­kot nyom Gábor arcá­ra, s két tenye­rébe fogja a fejét, nézi. De a le­ve­gő­ben lógó csók helyett azt kér­de­zi?

–  Nos, int közben a többiek felé – ki van elé­gítve a hiú­sá­god?

–  Mire gondolsz? – így Gábor sér­tő­döt­ten.

A napfelkelte pírja és a Ba­la­ton min­dent elren­dez

Jutka hirtelen hangnemet váltott, behí­zelgő han­gon, szinte könyö­rög­ve: Gabi­kám, te mond­tad, hogy van­nak bizo­nyos hely­ze­tek, ami­kor a cse­le­ke­de­tek elvesz­tik jel­le­gü­ket, s va­la­mi­féle elnéző köd­fá­tyol lengi körül vona­lai­kat. Azt hiszem, egy ilyen buli az emlí­tett szi­tu­á­ciók tucat­ját ter­me­li. Tehát ha álta­lá­no­san szem­lél­jük is, amnesz­tiát kap­ha­tok. S ha leszű­kít­jük vizs­gá­ló­dá­sa­ink tárgy­körét az én ese­tem­re, neked meg kell érte­ned.

Szokásaik ellenére a Jókai utcán föl­felé kapasz­kod­ván, a vörös tég­la­temp­lom köré ren­de­ző­dött másik város­köz­pon­tot is elhagy­va, a he­gyek felé halad­nak, a Bala­ton­nal ellen­kező irány­ba. A fel­felé kapasz­kodó sötét utcák az engesz­te­lődő köze­le­dés kéz­fo­gás­ban való kicsú­cso­so­dá­sát, s a hir­te­len fel­tá­rult, az előbbi rég­múlt­film foly­ta­tá­sa­ként is föl­fog­ható kény­szer­kép­ze­tet spon­tánná tet­ték.

A sötét, piszkos, megrongált lép­cső­ház, a le­sza­kadt kor­lát egy udvarra becsa­pó­dott grá­nát, a légi­ri­a­dók pánik­já­nak kísér­te­ties han­gu­la­tát ábrá­zolja a nyo­mor őste­het­ség­ének esz­kö­zei­vel. A tö­re­de­zett spi­rál fáj­dal­mas haj­la­tai a hang­sor értel­met­len­sé­gét félel­me­te­sen illuszt­ráló LAKÁSokba vezet­nek, mert mi az, hogy lakás, mi az, hogy lép­cső­ház, mi az, hogy bomba… A sza­lon küszö­bén mintha meg­törne a va­rázs. Az ajtó kinyí­lik, s meg­je­le­nik a német tiszt. A Wehrmacht alma­zöld, snáj­dig egyen­ru­há­ját vise­li, elfo­gó­dot­tan elre­be­gett Guten Tag-jára a sző­ke, met­szett orrú gyö­nyörű asszony szinte barát­sá­go­san vála­szol, alap­já­ban véve semmi rend­el­le­nes­ség nem volna ebben a láto­ga­tás­ban, sza­bály­sze­rűen be vol­tak mutatva egy­más­nak for­má­li­san is négy-öt éve, a há­ború leg­ele­jén az asszony apjá­nak egyik esté­lyén, a prob­léma csu­pán annyi, hogy egy német tiszt ven­dég­lá­tó­ját, még ha nem is SS-ről van szó, ezek­ben az idők­ben halá­los veszély fenye­get­te. Kemény, kato­nás lép­tek hoz­zák közelre a ha­lál szel­lő­jét. Az asszony intése a füg­göny mögé paran­csolja a tisz­tet, ő pe­dig egé­szen előre menve a bejá­ra­tig, fogadja az újabb ven­dé­ge­ket. Idő­sebb, kemény tekin­te­tű, kövér tányér­sap­kás orosz tiszt, pasla, sáf­rány­színű kabát­ban két vihar­vert usankás köz­le­gény kísé­re­té­ben, a szép házi­asszony anya­nyelv­ükön elhangzó vála­szá­tól egé­szen fel­de­rül­tek, eszükbe sem jut, hogy kétel­ked­je­nek sza­vai­ban, s szem­mel lát­ha­tóan nem elő­ször talál­koz­nak. Udva­rias búcsú, s a tá­vo­lo­dó, halál­szagú lép­te­ket elnyeli a lép­cső­ház sötét­je.

Az almazöld ruhás tiszt előlép a füg­gönnyel elzárt lak­rész­ből, hálál­ko­dá­sát eluta­sító kéz­moz­du­lat inti le.

–  Szívesen segítettem, de arra kell kér­nem, hogy távoz­zon.

–  De asszonyom, így a segít­sé­ge, már ne hara­gud­jon, a közeli élet­ve­szély szó­ki­mon­dóvá tenné önt is, anullálja önma­gát, hisz az első orosz, s a lép­cső­ház­ban igen­csak sokan van­nak most, hely­ben agyon­lő, vagy agyon­ver.

–  Rendelkezésére bocsátom atyám ruha­tá­rát, az egyen­ru­hát itthagyhatja. S itt van egy iga­zoló okirat, az egyik főkomenista írta alá, csak a ne­vét kell beír­nunk.

–  Az első igazoltatásnál lebukok, még ha iga­zol­ványt is ad. Csak néme­tül és ango­lul tudok.

–  Nézze, önnél fegyver van, joga van hozzá élete védel­mé­ben, hogy más han­gon beszél­jen velem, de ha meg­ma­ra­dunk a sza­lon­stí­lus mel­lett, távo­zásra szó­lí­tom föl, ezért nem sza­bad meg­ha­ra­gud­nia. S tulaj­don­kép­pen joga van arra, hogy kény­sze­rít­sen, a múlt…

–  Erőszakoskodásról szó sem lehet, a múl­tat elfe­lejt­het­jük, de ha köve­te­lek is, nem azért, ami köz­tünk tör­tént, hanem mert az ön szeme mást ígért nekem még azon a teg­napi esté­lyen is, ami­kor még ezek a gyil­ko­sok nem vol­tak itt – int az imént eltá­vo­zott oro­szok után.

–  Saját életemet nem féltem, de ha én meg­ha­lok, a gyer­me­ket – int a füg­göny felé, nem is sejt­ve, hogy az a szőke kis­lány min­dent hall, vagy hal­la­ni, érteni vél, rémül­ten les­ke­lő­dik, s még nem ért sem­mit. – A gyer­me­ket, a gyerekün…, gyer­me­ke­met halá­los veszély­nek teszem ki, s min­den­ki­nek csak a sa­ját éle­tét van joga koc­káz­tat­ni.

–  Az ön orosz tudása, s apjá­nak múltja lehe­tővé ten­né, hogy távol tartsa a kí­ván­csis­ko­dó­kat, s én, bocsássa meg, de félek a halál­tól.

–  Wolfgang, én megértem önt, sőt, szinte öngyil­kos­ság, s asz­ké­zis az, amit teszek, hiszen az ön halá­lá­val éle­tem értel­mét vesz­ti. Imá­dom önt, higgye el, de gyer­me­kem lel­két nem fer­tőz­he­tem meg azzal, hogy egy szá­mára most is ide­gen fér­fit – elné­zést – fogad­jak laká­som­ba, aki azt a nyel­vet beszé­li, ame­lyet nagy­ap­já­nak gyil­ko­sai, s ezt az egyen­ru­hát hord­ja, ő nem tud­ja, hogy ez nem csu­ka­szürke SS, csak Wehrmacht, ahogy az oro­szok­nak, aki­ket jog­gal, gyil­ko­sok­nak neve­zett, szin­tén mind­egy. Német, egy­ku­tya. De hát mit tet­tek velünk, magya­rok­kal önök? Velük közö­sen belekényszerítettek min­ket ebbe a ször­nyű vég­ki­fej­let­be, erről kol­dul majd az ország. És mit tet­tek a gyer­mek nagy­ap­já­val az ön hon­fi­tár­sai? Halál­tá­borba vitet­ték, mert zsi­dó­nak szü­le­tett. A gye­rek ugyan­úgy nem tesz különb­sé­get.

–  És meddig titkolózik előtte? Akár rólunk, akár arról, hogy az ön any­já­nak csa­ládja is német, köz­tük Volsksbundistákkal?

–  Nem tudom. Ő csak azt lát­ja, hogy maga egy azok közül, s ön is tud­ja, hogy egy gye­rek­nek nem lehet magya­ráz­ni. És azok, abban a má­sik undo­rító egyen­ru­há­ban, előbb-utóbb vissza­tér­nek és nem érik be udva­rias vála­szok­kal. Ha ezek ren­de­seb­bek is vol­tak, jön­nek mások, akik nem lesz­nek ilyen sze­lí­dek és hiszé­ke­nyek. S előbb-utóbb úgy érzem, ezek mind nagyon meg­va­dul­nak majd, nem néz­nek Istent, se embert. Én pedig anya vagyok, s min­den emberi érzé­sem gyer­me­kem jövő­jé­nek függ­vé­nyé­ben léte­zik. Ismét­lem, kény­sze­rít­het, én föl nem adom, de ha kér­he­tek vala­mit, azt kérem, men­jen, men­jen, men­jen.

Az utolsó menjen-t alig bírta kimon­da­ni, mikor a fiú, anél­kül, hogy átöl­tö­zött volna a fel­kí­nált civil ruhá­ba, elin­dult lefe­lé, min­den tag­ját vissza kel­lett tar­ta­ni, nehogy vissza­hív­ja. Szinte hal­lotta a reccse­nést, s a ha­lál­üvöl­tést, maga előtt látta a rém­ké­pet, amely csak más­nap reg­gel vált még bor­zal­ma­sabb való­ság­gá. Az értel­met­len­ség, a ha­lál, a féle­lem külön-kü­lön lebé­ní­totta mara­dék öntu­da­tát – fejezte be az elbe­szé­lést Jut­ka.

–  Szembefordul Gáborral: – Figyelj, most ne hall­gass! Tedd föl a kér­dé­se­ket, amit akarsz. Jól vigyázz, ne hall­gass most, hamis tapin­tat­ból sem, drá­ga.

–  Ha jól értem, édesanyád volt a szőke nő, aki halálba küldte – a te éle­ted fél­tése miatt, az apá­dat. S bár nem sok köze volt azok­hoz, akik a nagy­apá­dat megölték…

–  Gábor, mondjuk ki: neki, felté­te­le­zett apám­nak semmi köze nem volt azok­hoz, akik a nagy­apá­mat meg­öl­ték. Anyám, ha nem a kép­ze­le­tem egé­szí­tette ki ezt az egé­szet utó­lag rém­tör­té­net­té, saját bűn­tu­data sze­rint kiszol­gál­tatta apá­mat azok­nak, akik­nek most mi vagyunk kiszol­gál­tat­va. Akkor most ki vagyok én?

–  Nem kérdezted meg édesanyádat?

–  Nem, mert…, nem érted? Tudom, a múlt körül­vesz, bizo­nyos mér­té­kig meg­ha­tá­roz min­ket, én tudom, vagy tudni vélem, amit tudok, nincs jogom ítél­kezni fölöt­te. Ám nem sza­bad, hogy meg­fojt­son min­ket az a múlt, ami­hez, értsd meg, én végre meg­ér­tet­tem, nekünk akkor sincs semmi közünk, ha egyéb­ként van közünk a szü­leink­hez, a hon­fi­tár­sa­ink­hoz. Nekünk, érted, Gábor, nekünk, Barna Gábor­nak és Vér­tes Judit­nak nincs mit egy­más­nak meg­bo­csá­ta­ni! Mert sem­mit sem vétet­tünk. Ne hagy­juk, hogy meg­fojt­sa­nak ben­nün­ket akár a szü­leink is, a félig, maguk szá­mára tán jogos, de a mi szem­pon­tunk­ból hamis bűn­tu­da­tuk­kal. Illetve – neveti el magát, azt kel­lene meg­bo­csá­ta­nod, hogy elbam­bulva azt hit­tem Lulu­ról a tánc­par­ket­tán, hogy te vagy az, mert bele­ré­vül­tem a múlt­ba, s hagy­tam, hogy meg­csó­kol­jon, azt már nem, hogy a mel­lem­hez nyúl­jon, mert akkor leesett a tan­tusz, hogy ez nem lehetsz te… Látod, a múlt megint csak bajba kevert.

Leszegett fejjel rótták az utcákat, a hegy­ol­dal­ban jár­nak, távol­ról söté­ten sej­lik, a fel­hők alól elő­buk­kanó fehér teli­hold fényé­ben egy­szer csak lát­szik is a Ba­la­ton. A sö­tét­ség kon­ven­ci­o­ná­lis hát­tér­ként simul aggó­dá­suk alá, ame­lyet így, tes­tet ölt­ve, a meg­szo­kás mintha lecsök­ken­tett vol­na. Zak­la­tott ide­geik játéka a Ba­la­ton tel­jes pom­pájú kibon­ta­ko­zá­sá­val egy ütem­ben hall­ga­tott el. Leül­tek a part­ra, s ki­vár­ták a pir­ka­da­tot, fölöt­tük a ker­tek, a semiramisi füredi füg­gő­ker­tek, körül­öleli őket a Tagore sétány és a fe­ke­té­ből, majd gyöngyszürkéből egyre kékü­lőbbre váltó Magyar Ten­ger nagy­sze­rű­sé­ge, amely a róla szóló leg­szebb kom­men­tá­ro­kat, ódá­kat is lepi­pál­ja. Jutka egy­szerre törte meg a csen­det.

–  Tudod, én a háború utolsó évé­ben szü­let­tem. Tudat­alatti emlé­kek? Kép­ze­let? Való­ság? De nem is az. Én nem véde­ke­zés­kép­pen mesél­tem el neked, hanem mert remé­lem, most már a tiéd is. Neked adom.

A napfelkelte pírja a büszke szűz öröm­má­mo­rát idézi ezút­tal, a halk cso­bo­gás kísér­tésbe ejt, mint a ha­lál felé csá­bító szi­ré­nek zené­je. A ba­la­toni nim­fák két külön­nemű Odüssze­u­sza azon­ban bár­mennyire is tud­ta, hogy csak Isten­nél a meg­ol­dás és a ke­gye­lem, azt is tud­ta, hogy most már nem sza­bad sem­mit kimon­da­ni. Csak nem meg­szó­lal­ni, gon­dolta Gábor, s az alkal­mas pil­la­nat­ban végre ő ka­rolta át elő­ször Judit vál­lát, meg­vár­ta, míg a dere­kára fonó­dik a pe­hely­könnyű kar, csí­pő­jére simul a kéz, aztán Jutka keze is Gábor vál­lára csú­szik, aztán már csak a ke­zek fonód­nak össze, szem­be­for­dul­nak és meg­tör­té­nik vég­re, amire Jutka már az első napon, az első pil­la­nat­tól kezdve vágyott. Gábor magá­tól meg­csó­kol­ta.

Aztán elindulnak lefelé, hogy a tájba emelje ket­tős szo­bor­alak­ju­kat a közelgő reg­gel vilá­gos­sága és a Nap egye­te­mes fénye.