Andor Csaba

Teofilia

XIII.

A faluba vezető ösvény szeszélye­sen kanyar­gott. Mintha a kör­nyék vala­mennyi lát­ni­va­ló­ját meg akarta volna mutat­ni, mere­de­ken föl­ka­pasz­ko­dott a domb­te­tő­re, egy cser­jést meg­ke­rülve könnye­dén átszelt egy pata­kot, hogy aztán pár száz méter­rel odébb ismét a pa­tak innenső olda­lára tér­jen; s ha éppen lefelé veze­tett az útja, azt csu­pán azért tet­te, hogy kis­vár­tatva egy újabb nem várt emel­ke­dőn vezesse fel az arra járót. A gya­nút­lan sétá­lót, aki még soha­sem járt erre, az első száz lépés után vágya­ko­zás fogta el, amint meg­pil­lan­totta a patak túl­ol­da­lán a tet­sze­tős szik­la­or­mot: milyen kár, hogy a falu az innenső olda­lon épült! Az ösvény azon­ban, mintha csak kita­lálta volna a gon­do­la­tát, máris a patak­me­der felé kanya­ro­dott. S habár az ábrán­do­zók több­nyire már az út köze­pén szí­ve­sen letet­tek volna arról, hogy a szik­lát köze­lebb­ről is meg­te­kint­sék, azért erő­nek ere­jé­vel fel­ve­zette őket a túl­ol­dal­ról meg­cso­dált csúcs­ra. Innen szét­te­kintve aztán bárki meg­ál­la­pít­hat­ta: mégis csak jobb, hogy a falu a túl­ol­da­lon épült. Mert onnan leg­alább ezt a szik­lát lehet lát­ni, míg innen a szikla tete­jé­ről csak a túlsó part rit­kás bok­rai lát­ha­tók.

Aliz megállt a szikla tetején és körül­né­zett. – Jobb lett vol­na, ha a túl­ol­da­lon mara­dunk – mond­ta. – Néhány fölös­le­ges kanyart levág­hat­tunk vol­na.

–  Egyszer megpróbáltam arra menni – muta­tott Teo a pa­tak­me­der felé. – De aztán vissza kel­lett for­dul­nom. Lej­jebb egy zuha­tag van.

–  És ha az országúton indultunk volna el?

–  Ahhoz előbb vissza kellett volna men­nünk a busz­meg­ál­ló­ig, és onnan még vagy hat kilo­mé­tert gya­lo­gol­hat­tunk vol­na. Egy út van csak, ame­lyik ennél kényel­me­sebb.

Aliz leült a szikla szélére, és kifűzte a cipő­jét. – Ezt előbb is mond­hat­tad vol­na. A ci­pőm máris tele lett apró kövek­kel.

–  Éjszaka nem biztos, hogy megta­lál­nám – mondta Teo. – Alfonz min­dig arra­felé ment a fa­lu­ba, de én már nagyon rég nem jár­tam itt.

–  Nemcsak te nem jártál itt – mondta Aliz. – Öt éve senki sem járt az erdész­ház­ban.

–  Lehetséges. Anyám biztos nem járt itt. Alfonz meg évek óta keresi azt a köny­vet, ame­lyik­ből fel­ol­vas­tam neked. De miből gon­do­lod, hogy éppen öt éve?

–  Öt évvel ezelőtt voltam itt Alfonz­zal – mondta a lány. – És min­dent pon­to­san úgy talál­tam, mint mikor elmen­tem. Hogy is mond­jam? Mintha csak valaki előre meg­ren­dezte vol­na.

–  Képtelenség – mondta Teo. – Öt évre elő­re?

–  Persze, hogy az. Különben is, én men­tem el utol­já­ra. Ha úgy tet­szik, magam ren­dez­tem magam­nak. De akkor is várat­la­nul ért. Én úgy tud­tam, hogy Alfonz sze­ret itt len­ni. Hon­nan gon­dol­hat­tam vol­na, hogy azóta egy­szer sem járt itt?

–  Értem – mondta Teo. – De miért nem figyel­mez­te­tett téged, ami­kor oda­adta a kul­csot?

–  Hát épp ez az! Ha megkérdeznéd, azt mon­da­ná, hogy ő fi­gyel­mez­te­tett. Azt mond­ta, jobb, ha nem jövök ide, meg más effé­lét. Hiszen isme­red őt! Néha olyan titok­za­tos­ko­dó, hogy azt már nem lehet elvi­sel­ni!

Teo bólintott. – Igen, ebben végre egyet­ér­tünk. Ma reg­gel engem is úgy hagyott ott egy beszél­ge­tés után, hogy azóta sem tudom, mit gon­dol­jak róla. De kerül­jön csak elő!

–  Csak nem Teofil bácsiról beszél­get­te­tek!

–  De igen.

–  Rögtön gondoltam – mondta Aliz. – Nyil­ván azért men­tél le dél­után a por­tás­hoz, hogy meg­tudj tőle vala­mit.

–  De nem tudtam meg semmit – mondta Teo. – A kép egyre zava­ro­sabb. Min­denki tét­le­nül néz­te, hogy meg­ölik Teofil bácsit, de aztán mégis meg­öl­ték a két orvost is. Gon­do­lom, mind a négyen benne vol­tak. Már­mint a nyom­dász, egy másik ápolt, a por­tás és Alfonz.

–  Nem hiszem – mondta Aliz. – Alfonz javít­ha­tat­lan indi­vi­du­a­lis­ta, és sze­rin­tem már akkor is az volt. Leg­fel­jebb bölcs taná­csok­kal látta el a má­sik három embert. Ezt már inkább el tudom kép­zelni róla. De tudod, mit! Men­jünk vissza a város­ba, és kér­dez­zük meg tőle! Engem is érde­kel a do­log.

–  Már késő. Mindjárt éjfél; az utolsó busz rég elment.

Aliz befűzte a cipőjét és fel­állt. – És ha autós­top­pal men­nénk?

–  Errefelé napközben is kicsi a for­ga­lom. Órá­kig vára­koz­hat­nánk az út szé­lén. Akkor inkább men­jünk haza haj­nal­ban az első busszal.

Teo megfogta Aliz kezét, egy bokor ágait fél­re­hajtva letért az ösvény­ről, aztán a lej­tőn futás­nak eredt. – Most levág­tunk egy kanyart – mondta liheg­ve. – Mind­járt átérünk a patak túl­ol­dal­ára, és onnan már nem kell sokat gya­lo­gol­nunk. Addig mesé­lek, jó?

–  A faluról?

–  Nem, dehogy. A buszmegálló­ról. Vagy már nagyon unod?

–  De hiszen délután azt mondtad, hogy már min­dent elme­sél­tél róla!

Teo zavarba jött. – Igen. Illetve nem egé­szen. Dél­után a meg­álló tör­té­ne­tét mesél­tem. Most viszont a tör­té­net tör­té­ne­tét mon­da­nám el.

–  Ezt már megint nem értem – mondta Aliz.

–  Hogy is mondjam? – Teo a ha­jába túrt, aztán a puló­vere alól elő­vett egy ciga­ret­tát. – Egy regény­nek is két tör­té­nete van, nem? Az egyik a re­gény­ben ját­szó­dik, a másik a re­génnyel. Pél­dá­ul, ha elol­vas­sák. És a ket­tő­nek semmi köze egy­más­hoz.

–  Folytasd csak – mondta Aliz.

–  A falubeliek mindig is a busz­meg­álló mel­lett áll­tak ki. Azt mond­ták, hogy a busz­vál­la­lat veze­tői gonosz embe­rek, hiszen a nap­nál is vilá­go­sabb, hogy a meg­ál­lót nem sza­bad meg­szün­tet­ni. Egyéb­ként egy­szer ők is leve­let írtak az igaz­ga­tó­nak. Csak a pap nem írta alá.

–  A pap?

–  Igen, azt mondta, hogy a maga mód­ján szí­ve­sen segít, és igyek­szik a gonosz erő­ket távol tar­tani a meg­ál­ló­tól, de ennél töb­bet nem tehet. Elvégre még­sem cim­bo­rál­hat a gonosszal! Érde­kes, hogy a nyom­dász is hasonló véle­mé­nyen volt.

–  Most melyik nyomdászról beszélsz? – kér­dezte Aliz.

–  Az elsőről. – Ismét a part­hoz értek, és Teo a patakba dobta a ci­ga­ret­tá­ját. – Az utód­já­ról és a jelen­legi nyom­dász­ról nem tudok sem­mit. Szó­val arról a nyom­dász­ról van szó, akit a képen is lát­tál.

–  És azt mondod, hogy ez már nem a meg­álló tör­té­ne­te?

–  Persze, hogy nem – mondta Teo, és néhány szök­ke­nés­sel máris a túlsó par­ton ter­mett. – Most csak arról beszé­lek, ki hogyan véle­ke­dett arról, ami a meg­ál­ló­val tör­tént.

Aliz is átugrált a túloldal­ra. – És Teofil bácsi? Ő mit gon­dolt?

–  Eleinte erről is másként véleke­dett, mint a töb­bi­ek. Azt mondta pél­dá­ul, hogy a vita hevé­ben mind­két fél elra­gad­tatta magát. Elvégre még­sem lehet vala­kit gonosz ember­nek tar­tani csak azért, mert meg akar szün­tetni egy meg­ál­lót!

–  Érdekes – mondta Aliz –, ez nekem is meg­for­dult a fe­jem­ben. Habár ahogy elő­ad­tad a tör­té­ne­tet! Túl­sá­go­san egy­ér­tel­műen állí­tot­tál be min­dent!

–  Tévedsz – mondta Teo. – Egyébként min­denki így érzi. Az igaz­ság azon­ban az, hogy a hall­gató ren­dezi el magá­ban kénye-kedve sze­rint a hal­lot­ta­kat. Ki így, ki úgy, füg­get­le­nül a me­sélő szán­dé­ká­tól. De azért végül min­denki ugyan­azt mond­ja: lehe­tet­len­ség egyet­ér­teni a meg­álló meg­szün­te­té­sé­vel. Pedig Teofil bácsi nagyon sze­re­tett volna találni vala­kit, aki más véle­mé­nyen van. De akár­mi­lyen for­má­ban is mesélte el a tör­té­ne­tet, ilyen embert nem talált.

–  Miért nem érdeklődött a busz­vál­la­lat­nál? Ott biz­tos talált vol­na.

–  Igen – folytatta Teo –, nem maradt más válasz­tá­sa. Meg­kér­dezte a so­fő­rö­ket is. Útköz­ben elbe­szél­ge­tett velük. A régi sofő­rök azon­ban, akik annak ide­jén a meg­álló meg­szün­te­té­sét köve­tel­ték, idő­köz­ben nyug­díjba men­tek. Az új sofő­rök pedig csak hal­lo­más­ból ismer­ték a tör­té­ne­tet, és egy­ál­ta­lán nem érde­kelte őket, meg kell-e áll­niuk vagy sem. Miután pedig meg­is­mer­ték a tör­té­net rész­le­te­it, meg­nyug­tat­ták Teofil bácsit, mond­ván, hogy ők ezen­túl min­dig meg fog­nak áll­ni, ha meg­szün­te­tik a meg­ál­lót, akkor is.

–  Gondolod, hogy a mi sofőrünk meg­állt vol­na, ha nem jel­zel?

–  Nem tudom – mondta Teo. – Ő ta­lán nem is ismeri a tör­té­ne­tet. De az akkori sofő­rök ezt mond­ták. És komo­lyan is gon­dol­ták.

–  Olyan biztos vagy benne?

–  Igen. Ugyanis ők is írtak egy leve­let az igaz­ga­tó­nak. A vál­la­lat veze­tői ismét össze­ül­tek. Seho­gyan sem értet­ték, mi tör­tén­he­tett a so­fő­rök­kel. Végül is úgy dön­töt­tek, hogy meg kell szi­go­rí­tani az ellen­őr­zést. A jegy­el­len­őrök­nek pedig elma­gya­ráz­ták, hogy ezen a jára­ton kivé­te­le­sen nem a je­gyek ellen­őr­zése a dol­guk. Azért a forma ked­vé­ért nem árt, ha az elöl ülő uta­sok jegyeit elké­rik, de figyel­niük csak a sofőrt kell. A vál­la­lat veze­tői gyors ered­ményre szá­mí­tot­tak, de hosszú ideig nem érte­sül­tek sem­mi­ről. Az ellen­őrök min­dent a leg­na­gyobb rend­ben talál­tak. Egy szép napon aztán levél érke­zett az egyik utas­tól. A pa­na­szok­kal fog­lal­kozó iroda veze­tője elol­vasta a leve­let, majd nyom­ban kivette évi sza­bad­sá­gát, a tit­kár­nő­jé­nek pedig meg­hagy­ta, hogy más­nap vigye be a leve­let az igaz­ga­tó­nak.

–  Miért, mi volt abban a le­vél­ben?

–  A levél írója szerint – foly­tatta Teo – a busz most már ha kell, ha nem kell, min­dig meg­áll. Meg­áll akkor is, ha nincs se fel-, se leszál­ló, ha pedig a sofőr vélet­le­nül tovább­men­ne, akkor az ellenőr figyel­mez­teti őt a meg­ál­ló­ra. Mon­da­nom sem kell, ettől kezdve erő­sen meg­rit­kult az ellen­őr­zés ezen a jára­ton.

–  De legalább volt valaki, aki nyíl­tan a meg­álló ellen fog­lalt állást

–  mondta Aliz. – Gondolom, ennek Teofil bácsi is örült.

–  Nem így történt. A panasz­iroda veze­tő­jét akkor érte a má­so­dik csa­pás, ami­kor meg­ér­ke­zett a sza­bad­sá­gá­ról.

–  Egy újabb levél?

–  Igen. Méghozzá ugyanattól az utas­tól, aki az elő­zőt írta. – Teo elgon­dol­ko­dott, aztán letört egy dara­bot az éppen útjába kerülő bokor egyik ágá­ról, és rág­csálni kezd­te. – Most egy kicsit össze­ke­ve­rem a dol­go­kat – mond­ta. – Ez inkább a meg­álló tör­té­ne­té­hez tar­to­zik.

–  Nem számít – mondta Aliz.

–  Pedig ez elég fontos. Az az utas sem­mit sem tudott arról, amit eddig mesél­tem. Néhány hét alatt mégis meg­vál­to­zott a vé­le­mé­nye. Azt írta, idő­köz­ben rájött, hogy még­is­csak helye­sebb, ha a busz meg­áll a meg­ál­ló­ban. Hiszen, ha nem áll meg, az alkal­ma­sint még nagyobb bosszú­ság for­rása lehet. Aztán saj­nál­ko­zá­sát fejezte ki ami­att, hogy meg­rit­kult az ellen­őr­zés. Végül azt írta, hogy ezen­túl majd ő fogja figyel­mez­tetni a sofő­rö­ket a meg­ál­ló­ra, úgyis elég sűrűn uta­zik arra. Ezek után már csak egy lehe­tő­sége maradt Teofil bácsi­nak: el kel­lett men­nie az igaz­ga­tó­hoz. Az igaz­gató azzal kezd­te, hogy ő a maga részé­ről bár­mit haj­landó meg­ten­ni, de a köz­vé­le­mény nyo­má­sá­val szem­ben tehe­tet­len.

–  Na és az ellenőrök?

–  Azt mondta, hogy az ellenőrök való­já­ban az ő em­be­rei vol­tak, és pon­to­san az volt a dol­guk, amit tet­tek. Arról pedig iga­zán nem tehet, hogy egy ostoba utas lebuk­tatta őket!

–  De hát a tények mégiscsak tények! – mondta Aliz.

–  Akkor is azok, ha ellenünk szól­nak – foly­tatta Teo. – Egyéb­ként Teofil bácsi is itt téve­dett. Azt hit­te, hogy az ő ér­vei cáfol­ha­tat­la­nok. Így aztán a vi­tá­ban végül is alul­ma­radt.

–  Hogyan?!

–  Igen, alulmaradt – ismételte Teo. – A vita hevé­ben elkezd­ték vissza­felé fel­gön­gyö­lí­teni a tör­té­ne­tet, és elju­tot­tak a tör­té­net végé­nek kez­de­té­ig. Teofil bácsi utolsó érv­ként a nyom­dászra hivat­ko­zott, aki évti­ze­de­ken át mást se tett, csak a busz­vál­la­lat­tal hada­ko­zott. Mire az igaz­gató azt felel­te, hogy külö­nös dolog úgy beál­lí­tani a nyom­dászt, mintha egye­ne­sen az ő ér­deme lett volna a meg­álló meg­szü­le­té­se. Teofil bácsi pedig gon­dolt egyet, és meg­kér­dez­te: „hát akkor kié?” És az igaz­gató válasz helyett sokat­mon­dóan hall­ga­tott.

–  Nem – mondta Aliz –, ez nem lehet igaz.

–  Ma már harmadszor mondod ezt – figyel­mez­tette a lányt Teo. – Ha gon­do­lod, még min­dig vissza­for­dul­ha­tunk.

–  Ugyan, ne butáskodj már!

–  Voltak mások is – folytatta Teo –, akik nem hit­ték el. Ők aztán a vál­la­lat ira­tai között meg­ke­res­ték az első menet­rend doku­men­tá­ció­ját. És a meg­ál­lót való­ban az a va­laki jelölte be az első menet­rend­ben, aki több mint két évti­zed múl­tán ott ült az igaz­ga­tói szo­bá­ban.

–  De hát te úgy mesélted, hogy ter­ve­zési hiba tör­tént! Csak azt ne mondd, hogy ezt is én magya­rá­zom bele a tör­té­net­be!

–  Valóban így szól a történet – mondta Teo –, és ez az igaz­ság. De ezzel egy vitá­ban nem lehet mit kez­de­ni. Teofil bácsi tehát hall­ga­tott. De most már leg­alább tud­ta, hogy soha sen­kit sem fog talál­ni, aki azt állí­ta­ná, hogy ő egyet­ért a meg­álló meg­szün­te­té­sé­vel. Ezen­túl tehát csak az érde­kelte őt, hogy ki mit gon­dol magá­ban.

–  De ha mindez így van – szólt közbe Aliz –, akkor miért volt olyan biz­tos ben­ne, hogy bárki is meg akarja szün­tetni a meg­ál­lót? Én azért nem let­tem volna ennyire biz­tos a dol­gom­ban.

–  Igen – mondta Teo –, a pap is azt mond­ta, hogy az embe­rek vala­mennyien jók, Teofil bácsi kér­de­zős­kö­dése is ezt iga­zol­ja. Csak gonosz­ság van, de senki sem gonosz. Vala­hogy így mond­ta. A nyom­dász azon­ban nem értett egyet ezzel. És Teofil bácsi sem. Ő ad­digra már elké­szí­tette a teszt­jét, ki is pró­bál­ta, és semmi két­sége nem volt afe­lől, hogy van­nak, akik csak blöf­föl­nek.

–  Teszt? Miféle tesztről beszélsz?

–  Mindvégig ugyanarról – mondta Teo. – A tör­té­net egyút­tal teszt is. Ami­kor mesélni kezdi vala­ki, a hall­gató ele­inte a busz­meg­álló ellen van. De aztán van egy olyan pont a tör­té­net­ben, ahol az embe­rek egyik fele meg­vál­toz­tatja a véle­mé­nyét. A töb­biek mind­vé­gig nem vál­toz­tat­ják meg, hiába is állít­ják ennek az ellen­ke­ző­jét.

–  Megmondanád, hogy hol van az a pont?

–  Nem – mondta Teo. – Nyilván ott van, ahol gon­do­lod. Ennek a teszt­nek épp ez a lénye­ge. Akik tény­leg nem érte­nek egyet a meg­álló meg­szün­te­té­sé­vel, azok azt is meg tud­ják mon­da­ni, hogy hol jutot­tak erre a követ­kez­te­tés­re, s a tör­té­net egy jól meg­ha­tá­ro­zott helyére hivat­koz­nak. De akik vak­tá­ban talál­gat­nak, azok elárul­ják magu­kat.

–  Azért én változatlanul kíváncsi len­nék – mondta Aliz –, hogy ugyan­arra a helyre gon­do­lunk-e.

–  Én is – mondta Teo. – De nem sok értel­mét látom, hogy egy­mást tesz­tel­jük.

–  Egymást? Talán inkább te engem.

–  Nem – mondta Teo –, én sem tudok töb­bet, mint te. Teofil bácsi sen­ki­nek sem árulta el, hogy hol van az a bi­zo­nyos pont. Még Alfonz­nak sem.

–  Így nem lehet használni egy tesz­tet! – mondta Aliz. – Ha egy­szer semmi tám­pon­tunk nincs!

–  Az emberek egyik fele azért nyu­god­tan hasz­nál­hat­ja. Azok, akik ellen­zik a meg­álló meg­szün­te­té­sét. Ők ugyanis biz­to­sak lehet­nek abban, hogy ugyan­arra a helyre gon­dol­nak, s el­len­őriz­he­tik hall­ga­tói­kat. Külső tám­pon­tunk tehát való­ban nincs. A kulcs ben­nünk van. Ha Teofil bácsi meg­adta volna a teszt hasz­ná­la­tá­hoz a kul­csot, akkor attól kezdve bárki hasz­nál­hatta vol­na. Így azon­ban csak az embe­rek egyik fele tudja hasz­nál­ni.

–  Még mindig nem értem – mondta Aliz. – Tegyük fel, hogy ellen­zem a meg­álló meg­szün­te­té­sét, vagyis isme­rem a kul­csot. Mi van, ha eláru­lom vala­ki­nek?

–  Semmi. Ha egy véleményen vagytok, akkor egyi­kő­tök sem lesz oko­sabb. Ha nem, akkor a má­sik vagy elhi­szi, hogy való­ban isme­red a kul­csot vagy nem; nem tud ellen­őrizni téged.

A lány lelassította lépteit. – Azt hiszem, meg­ér­kez­tünk – mond­ta. Kezé­vel egy épü­let felé muta­tott.

–  Megpihenhetünk – mondta Teo –, de a falu kicsit odébb van. Az csak egy kápol­na, amit ott látsz.

A lány előreszaladt, és körbejárta az épü­le­tet. – Egé­szen jó álla­pot­ban van – kiál­totta hát­ra.

–  Kívülről igen – mondta Teo. – De belül­ről! Az orgo­ná­já­ról jobb nem is beszél­ni. Pedig hány­szor kér­tem gye­rek­ko­rom­ban a pa­pot, hogy csi­nál­tas­sák meg vég­re!

–  Szóval te tudsz orgonán játsza­ni? Ezt nem is mond­tad! – A lány már a be­já­rat­nál állt, és kezét a kilincsre tet­te.

–  Nem, dehogy – mondta Teo. – Zon­go­rázni tanul­tam. De a zon­go­rát még­sem hoz­hat­tam magam­mal a nyári szü­net­re. Jobb híján ezen gya­ko­rol­tam.

–  Akkor hát – mondta Aliz, mialatt a vál­lá­val neki­fe­szült az ajtó­nak – men­jünk be! Kíván­csi vagyok, hogyan ját­szol!

Teo ellenkezni akart, de az ajtó már szé­lesre tárult, és egy pil­la­nat­tal később a lány eltűnt a kápolna bel­se­jé­ben.