P. Szabó Mária

Király születik

8. A rab

Farkasordító hidegre, farkast is elijesztő kia­bá­lásra ébredt az egyik decem­beri sötét haj­na­lon Mátyás. Ablaka alatt, a tér­dig érő havat per­gető cudar szél­ben két szolga vesze­ke­dett.

–  Ahogy te azt elképzeled! Mindjárt úgy hókon vág­lak, hogy a fü­led nem ketté fog áll­ni, hanem öt-hat felé! – Aki eze­ket a baráti szán­dék­kal nem kecseg­tető sza­va­kat kia­bál­ta, a tűz­mes­ter lehe­tett. Sza­vait gyor­san meg is tol­dotta a kezé­ben lévő jókora husáng végé­vel. A má­sik sem volt nagyon rest, eleresz­tette a hang­ját ren­de­sen, meg a kezé­ben lévő botot is. Lett is hatal­mas jaj­ve­szé­ke­lés, fel­lán­gol­tak a sza­vak, oly mél­tat­la­nul és dur­ván, hogy sér­tette a kel­let­len közön­ség fülét ren­de­sen.

–  Azt a ronda cseh fajtádat, aki ebbe a várba menesz­tett. Kite­ke­rem a nya­ka­dat azon­mód, ha le nem teszed azt a husán­got!

A kiabálóra most már bizton ráis­mert az elő­kelő fogoly. A há­jas tűz­mes­ter volt az, nagy dühé­ben rez­gett a hasa is ren­de­sen. Mosoly­gott egy nagyot jóízű­en, mert ha bele­gon­dolt, a kopasz fejű, nagy pocakú ember sze­rinte is meg­ér­de­melt egy-két jól irány­zott becsalit. Az ő szo­bája állan­dóan fog­va­co­gásra adott okot, és ezt ennek a lusta dagadt ember­nek köszön­het­te. Most pedig, hogy még fel is ébresz­tet­ték haj­nali álmá­ból, dup­lán dühös volt a rá. Már­pe­dig nagyon szé­pet álmo­dott. Ott­hon járt a sze­re­tett Hunyadvárán, és egy neve­tős leányt ker­ge­tett. Így, hogy idő­nek előtte fel­éb­redt, nem tud­ta, kit üldö­zött és miért, illetve hogy miért, az még csak-csak fel­sej­lett ben­ne. A ti­zenöt éves fiú las­san igazi fér­fivá ser­dült, álmai egyre gyak­rab­ban vezet­ték a lányok köze­lé­be. Egy ilyen gyö­nyö­rű­sé­ges szép­re­mé­nyű álmot sza­kí­tott meg most az otromba kia­bá­lás.

–  Hagyjátok azonnal abba a han­gos­ko­dást, rus­nya népe – nyi­totta ki első dühé­ben abla­kát. – Azért lehet ebben a szo­bá­ban jéggé der­med­ni, mert a tűz­mes­ter fűtés helyett husán­go­kat dobál! – kiál­tott le a mara­ko­dók­nak dühö­sen.

Azok ott lent hirtelen abbahagyták a ve­sze­ke­dést, ijed­ten néz­tek fel a nyi­tott ablak­ra. Ugyan a vár fog­lya volt a kia­bá­ló, de igazi elő­ke­lő­ség­ként nagy becs­nek örven­dett, így azután kel­lő­kép­pen fél­tek tőle.

–  Uram, bocsánatát kérem! Azonnal izzasztó mele­get rettyintek a szo­bá­ba! – már rohant is a meg­szó­lí­tott.

Mátyás pedig elidőzött még egy rövid ideig az álmá­nál, így las­san kide­rült, az egyik cseh szo­ba­lánnyal álmo­dott, egy húsz év körü­li, piros­pozs­gás, fene­kes-be­gyes leány­zó­val, úgy­ne­ve­zett Szavétával.

Most, hogy így bizonyosságra lelt, gyor­san bele­bújt meleg bőr nad­rág­já­ba, föléje vette sötét bár­sony­ból készült felső ingét, és pré­mes köpe­nyébe bur­ko­ló­zott. Itt Prá­gá­ban fázott állan­dó­an. Lehet per­sze, hogy nem a hi­deg tet­te, hisz Hunyadon sem volt eny­hébb az idő­já­rás, talán a magány segí­tette hideg­le­lését erő­sí­te­ni. Ahogy az ajtaja előtt őrt álló belső szolga hal­lotta mocor­gá­sát, behozta a reg­ge­lit.

–  Jó reggelt, nagyságos uram! Itt a forró tej, kecs­ke­sajt, és még meleg a lepény. Fala­toz­zon jóízűen – adta be az úrnak.

–  Köszönöm, Ábris!

Gyorsan felmelegítette átfagyott kezét a forró tej­ital kör­be­bu­gyo­lá­lá­sá­val. A szo­ba, ahol rab­sá­gá­nak nap­jait töl­töt­te, sze­ré­nyen beren­de­zett, apró szo­bája volt a prá­gai vár­nak, fara­gott ágy, három szék, író­al­kal­ma­tos­ság és láda volt az összes bútor­za­ta. Az igazi érték a kan­dal­lója lett vol­na, ha ez a lusta ember ren­de­sen fűti, így azon­ban töb­bet fagyos­ko­dott, mint nem. A hi­deg fala­kon nem volt melegre vigyázó ezer­színű szőt­tes, sem pedig szőr­me, amely fel­fog­hatta volna a hi­de­get. Így is több volt ez, mint ami egy rab­nak kijárt.

–  Uram! Kilovagol? – készségeske­dett Ábris szol­ga.

–  Igen, reggeli után meghajtom a lo­vat.

–  Előkészítem, uram!

–  Rendben! Aztán pedig figyelj oda a tűz­mes­ter­re! Ma külö­nö­sen hideg napja van az évnek, nem sze­ret­ném végig fagyos­kod­ni.

–  Figyelek, uram!

Milyen jó is, hogy van egy-két jó embe­re, más­képp hogyan bírná ki ezt a kény­szerű távol­lé­tet. Ábris már körü­lötte tény­ke­dett szü­le­tése pil­la­na­tá­tól, ami­kor is a kony­há­ban meleg italt kel­lett készí­teni a fris­sen szü­le­tett cse­cse­mő­nek. Ő tud­ta, melyik növény mire jó, mi kel­lett akkor, ha az apró fogacs­kák kész­tet­ték sírás­ra, vagy éppen a hasa puf­fadt meg vala­mi­től. Régi szö­vet­ség ez, az idő vas­foga nem fogott ki raj­ta.

Vacogva ült fel lova hátára, és las­san indult el a ba­rát­ság­ta­lan idő­től szürke város utcá­in. Még nagyon korán volt, a piac sem kez­dő­dött el, könnyen haladt a szűk utcá­kon. Hamar kiért a váro­son túl­ra, a ha­vas, ezer­csip­kés, bok­rok­kal tar­kí­tott mező­re. A je­ges szél az arcába vágott, der­mesz­tette orrát, szá­ját. Ahogy sza­po­rázta lova lába­it, úgy lett egyre mele­gebb. Már nem fázott, sze­mei is szinte fel­ol­vad­tak, és eleresz­tet­ték könnye­it. Nem szo­kott sír­ni, mos­ta­ná­ban azon­ban néha így elér­zé­ke­nyült, meg­nyílt a fér­fi­lé­lek bugy­ra. Nem tud­ta, hová tart éle­té­nek folyá­sa, csak a gon­do­la­tai­ban volt sza­bad, cse­le­ke­de­tei­ben nem, úgy érez­te, mintha min­den por­ci­kája meg lenne köt­ve, időn­ként meg­csapta az elmú­lás bűze, a tel­jes remény­te­len­ség. Nehe­zen viselte a rab­sá­got. Estén­ként, imája köz­ben azt gon­dol­ta, ezt Isten mérte rá azért, hogy kemé­nyed­jen, így azután meg­kö­szönte neki. Tele volt feszült­ség­gel. A je­ges szél zúz­ma­rát fújt arcá­ba, a hideg leve­gő, a vág­ta­tás a lova hátán olyan érzel­me­ket kel­tett ben­ne, hogy leg­szí­ve­seb­ben ordí­tott vol­na, ám kis­gye­rek­ko­rá­tól meg­ta­nulta fegyel­mezni magát. Vág­ta­tott egy jó órát, majd lecsil­la­pod­va, kime­le­gedve vissza­tért a vá­ros­ba. Itt már elkez­dő­dött a szí­nes reg­geli zson­gás, a pi­a­con embe­rek tucat­jai kínál­ták han­gos szó­val árui­kat, a sűrű ember­ára­dat­tól szinte lépni is alig lehe­tett.

–  Hé! Nem tud vigyázni ezzel a ro­zoga gebé­vel! – kiál­totta oda neki egy vas­tag nyakú paraszt­le­gény. Nem vette figye­lem­be. Odébb vörös bort mér­tek, leug­rott a lová­ról, és meg­fo­gott egy kupát.

–  Ötöt fizessen érte! – szólt a bo­rász.

–  Nesze! – kaparta ki a pénzt fekete bugyel­lá­ri­sá­ból. – Hű, de isme­rős íze van ennek a bor­nak, jó drá­gán is méred, hon­nan való?

–  Hogy honnan-e? Valódi szerémi bor ez! – büsz­kél­ke­dett az árus.

Mátyás szíve pedig hevesebben kez­dett dobog­ni. Hazai bor! Las­san for­gatta a szá­já­ban, mintha az egész ott­hont akarná nyelve hegyére ven­ni.

–  Köszönöm, jóember! Rendszeresen árulsz itt?

–  Itt vagyok én jó uram, mindennap. Ezt a jó­fajta bort úgy veszem egy derék magyar keres­ke­dő­től, min­den hónap­ban szál­lít egy hor­dó­val.

–  Megkereslek máskor is.

–  Isten áldja, uram!

–  Téged is!

Vidámabb lett már, köszönhetően a szí­vet melen­gető hazai ízek­nek. Moso­lyogva lova­golt be a vár­ba. Szo­bája mele­gen vár­ta. Na, a da­gadt kitett magá­ért, gon­dolta jól­eső­en. Elő­vett egy köny­vet, Han­ni­bál­ról szólt, olvasta már, de nem tudott betelni vele. Ahogy eltelt a nap, leve­let írt any­já­nak. Nem panasz­ko­dott neki soha, nem akarta szí­vét fáj­dí­ta­ni. Így a le­ve­lek csak jókedv­ről és csupa szép dol­gok­ról szól­tak. Per­sze lehet, hogy az asszony érzé­kelte a hamis sza­va­kat, de neki így esett jól. A tu­dat, hogy any­ját kímélni kell, végig­kí­sérte egész éle­tén.

A hatalmas lovagterem, dacolva a fák­lyák tömény füst­jé­vel, viszony­lag vilá­gos fala­zatú volt. Rend­sze­re­sen meszel­ték, Pogyebrád sze­rette a vilá­gos­sá­got. Most már erő­tel­je­sen szür­kült, az összes fák­lya és gyer­tya égett. Nem volt ez így min­den este, de a mai iga­zán külön­le­ges. Mula­to­zásba tor­kol­lik maj­dan a vacso­ra, lesz tánc, dal, tör­té­ne­te­ket is mon­da­nak. Mátyás is dísz­ellő ünnep­lőbe öltö­zött. Miköz­ben a gú­nyá­ját húzta magá­ra, arról álmo­do­zott, hátha lát valami szép­sé­ges höl­gyet, vagy újra látja a begyes cse­lé­det, Szavétát.

–  Mátyás! Ide gyere a lányka mel­lé! – szólt neki az asz­tal­nál Pogyebrád. A kis Kuni­gun­da, alig tizen­há­rom éves, cser­fes leányka őmellé lett ültet­ve, másik olda­lán pedig a meg­tisz­telő házi­gaz­da. Az asz­tal­no­kok meg­kezd­ték dol­gu­kat. Egy­más után hord­ták a jobb­nál jobb fala­to­kat, bor­ral teli kupá­kat.

–  Szeretsz táncolni, Kunigunda? – pró­bált a kis­lánnyal szót érte­ni.

–  Szeretek, de még tanulnom kell a tán­cot – sze­rény­ke­dett. Tet­szett neki, hogy komo­lyan beszél­nek vele, és a fiú, aki ezt kér­dez­te, még­sem akár­ki, elő­kelő rab, ez külön érde­kessé tette a szá­má­ra.

–  Azért táncolunk ma este egyet? – érdek­lő­dött udva­ri­a­san Mátyás, mert bár nem erre a kis­lányra vágyott mint szó­ra­koz­ta­tó­ra, de kez­dett bele­tö­rőd­ni, ez jut a mai esté­re. Egyéb­ként szép volt, hosszú szőke haja a de­re­kát ver­te, kék szeme mint a nap­su­ga­ras ég, vidám, neve­tő, igazi kis úrnő. Vége lett a va­cso­rá­nak, jöt­tek a zené­szek, lehe­tett ropni a tán­cot. Tán­colt is min­den moz­gat­ható ember, gőzö­lög­tek az izzadt­ság­tól, ragyog­tak a sze­mek, igazi mula­tóssá vált a han­gu­lat. Késő éjszaka fárad­tak el. Mátyás is igye­ke­zett a szo­bá­já­ba. Az ablak­ban egy fekete pecsé­tes levél vár­ta, vélet­le­nül vette csak ész­re, de igen­csak nagy örö­mére szol­gált.

„Édes fiam!

Mi itthon sokat ügyködünk az új kirá­lyért! Gya­ra­pít­juk szö­vet­sé­ge­sein­ket! Készülj, fiam! Az ország kirá­lya te leszel!”... és így foly­tatta az anyja tovább is. Las­san eljön hát az idő! Még sokáig for­go­ló­dott az ágyá­ban a jö­vőn elmél­ked­ve. Reg­gel halk kopo­gásra ébredt.

–  Gyere!

De nem lépett be senki, csak a zaj ismét­lő­dött, hisz nem is az ajtón kopog­tak, hanem az abla­kon! A hol­ló! Gyor­san kinyi­tot­ta, és való­ban ott ült a madár, mintha a szeme is moso­lyog­na! Csak Mátyásra tekin­tett, és huss, elre­pült. Gyak­ran láto­gatta a hol­ló, egé­szen apró gyer­mek­ko­rá­tól, soha nem értet­te, miért, de tapasz­tal­ta, ahány­szor lát­ja, min­dig tör­té­nik vala­mi, a ma­dár mintha min­dent előre tud­na. Való­ban, ha az ablak­pár­ká­nyon ült, szinte még a gon­do­la­tai is sza­ba­dab­ban, gyor­sab­ban szár­nyal­tak. Lám, most hogy itt volt, megint elmúlt a ma­gá­nyos­ság érzé­se.