Vladimir Rott

A sors ellenében

I.

Szenvedésből vigasz

Az ártatlanul elpusztult szülők fénylő emlé­ké­nek,
akik ren­des ember­nek akar­ták föl­ne­velni
a gyermekeiket.

hálás Fiuk

Előszó

Jamaica, Montigo-öböl, Holiday Inn, 1990. decem­ber 30., vasárnap.

Amikor most Jamaicára érkeztünk, a szál­loda leg­felső eme­le­tén lévő szo­bánk ablaka az óce­ánra nézett. A part­ta­lan, hatal­mas és gyö­nyörű víz foly­ton dörög, éjjel-nap­pal csap­kod­nak hul­lá­mai. De éjszaka még han­go­sabb. A he­lyi, „rackahajú” taxis, aki már régen ismeri a csa­lá­dun­kat, egy órája vitte el Sán­dor és Edwin fiun­kat a rep­tér­re, mert vissza­tér­nek Tor­on­tó­ba. Mi a fele­sé­gem­mel, Iyával még mara­dunk egy hétig, hogy kiél­vez­zük ezt a ka­ribi para­di­cso­mot.

Sándor egy hete érkezett haza Tor­on­tó­ba, és mi magunk­kal hoz­tuk az óce­án­hoz, hogy jól kipi­henje magát a meg­fe­szí­tett tanu­lás­sal járó tanév után, és fel­ké­szül­hes­sen a Har­vard Egye­tem épí­tész sza­kán a zá­ró­vizs­gá­ra. A „bébi”, Edwin egy­heti sza­bad­sá­got kapott az IBM-től, ahol éves szer­ző­dés­sel dol­go­zik. Iya „plusz műszak"-ot vég­zett, hogy sza­bad legyen: az eluta­zás előtti napo­kon roham­tem­pó­ban ötszáz hall­ga­tója vizs­ga­dol­go­za­tát javí­totta ki, aki­ket ábrá­zoló geo­met­ri­ára tanít a tor­on­tói egye­te­men.

Szóval négyen együtt, ismét örül­het­tünk a szép­ség­nek, a meleg­nek, a nyu­ga­lom­nak, és annak, hogy újra együtt vagyunk. Teg­nap este nem men­tünk el vacso­rázni az egyik szom­szé­dos ven­dég­lő­be, pedig ez a hagyo­mány már kiala­kult, és vissza­uta­sí­tot­tuk a Montigo-öbölbeli Smokey Joe szí­vé­lyes meg­hí­vá­sát is. Iya a szo­bánk­ban készí­tett vacso­rát, hogy kényel­me­sen meg­ün­ne­pel­jük Sán­dor szü­le­tés­nap­ját. A va­lódi szü­le­tés­nap­ján, január else­jén, már távol leszünk egy­más­tól, ezért dön­töt­tünk úgy, ma ünne­pel­jük meg, ami­kor mind együtt vagyunk. Pohár­kö­szön­tőt mond­tunk arra, hogy a csa­lád újra együtt van, aztán kon­zerv­le­vest és „gezemicé"-t ettünk. Ízlett. Iya lek­vá­ros kenye­ret kent. Sán­dor meg­kér­dez­te, hozott-e szü­le­tés­napi gyer­tyát. Meleg­ség­gel és roman­ti­ká­val töl­tött el min­ket a vacsora mel­lett a lek­várba állí­tott gyer­tyácska fényes láng­ja. Nagyon meg­ha­tóra sike­rült első­szü­löt­tünk szü­le­tés­nap­ja.

Sándor nem mindennapi gyerek, vég­te­le­nül figyel­mes, türel­mes, árad belőle a me­leg­ség, a hűség.

Persze, hogy hiányzott az asztal mel­lől nagy­szerű lányunk, Ilo­na, és Paul, a fér­je. De külö­nö­sen hiány­zott, és első­sor­ban Sán­dor­nak, Regi­na, az imá­dott nagy­ma­ma.

Felidéztük a múltat, azt a fagyos decem­bert és a tá­voli szi­bé­riai várost, Tomszkot, ahol Sán­dor szü­le­tett. Milyen régen volt! Mesébe illő út! Min­den fan­tá­ziát meg­ha­ladó ugrás idő­ben és tér­ben: Tomszk, Togli­at­ti, Toron­to, Jamai­ca. Min­den nap imá­val köszö­nöm meg a Min­den­ha­tó­nak, amit kap­tam tőle, s amit lehe­tővé tett szá­mom­ra.

Sok ismerős, különösen népes rokon­sá­gom foly­ton kér, hogy írjam meg a múl­tat. Per­sze nem azért, mintha hir­te­len eddig rej­te­ge­tett írói tehet­sé­gemre derült volna fény, hanem azért, hogy vala­hogy meg­őriz­zük az emlé­ke­zet­nek a múlt ese­mé­nye­it, és a ki­tar­tás, hősi­es­ség pél­dáit a meg­pró­bál­ta­tá­sok során, ame­lyek bár­me­lyi­künk­nek kijut­hat­nak. Nagyon izgu­lok és félek ettől a fel­adat­tól. Már néhány éjszaka nem alszom miat­ta, az óceán sem segít, az altató sem hat iga­zán.

Bocsásd meg, Olvasó, hogy nem iro­dalmi művet, hanem a múlt, az átél­tek tör­té­ne­tét, elbe­szé­lé­sét kíná­lom. Elő­ször pró­bál­ko­zom írás­sal. Bár igaz, hogy abban a szá­momra drá­ga, zöld vitor­la­vá­szon­ból készült akta­tás­ká­ban, ame­lyet 1984-ben, Magyar­or­szág és Auszt­ria érin­té­sé­vel ille­gá­li­san hoz­tak ki a Szov­jet­unió­ból, meg­őr­ződ­tek a nap­ló­im; az 1952-től, isko­lás­ko­rom­tól veze­tett napi föl­jegy­zé­se­im. De ezt csak magam­nak jegy­zem meg. Ugyan­eb­ben az akta­tás­ká­ban érkez­tek meg Tor­on­tóba apám­nak, Róth Ferenc­nek a szá­munkra drá­ga, sze­mün­ket könnyes­sé, kezün­ket resz­ke­tőssé tévő, meg­őr­zött leve­lei, ame­lye­ket tizen­két éves bör­tön­bün­te­tése alatt kül­dött nekünk Kolimáról. Az első levél az 1938-as letar­tóz­ta­tá­sá­ról szól, utolsó sorait pedig 1950 decem­be­ré­ben írta, mie­lőtt elpusz­tult.

Amikor 1974-ben „elfelejtettem” vissza­térni a Szov­jet­unió­ba, ahol ott maradt a fele­sé­gem s a há­rom gyer­me­kem, és végre sza­bad let­tem, ége­tett a tü­rel­met­len­ség, hogy minél hama­rabb és minél töb­bet elmond­jak a jószívű és ked­ves kana­dai­ak­nak a nagy hazug­ság­ról, ame­lyet a Szov­jet­unió­ban éltem át. Nem uta­sí­tot­tam vissza sem­mi­lyen meg­hí­vást, sok­féle hall­ga­tó­ság­nak beszél­tem, köz­tük mér­nök­kol­lé­gá­im­nak is. Ipar­kod­tam minél töb­bet elmon­dani magam­ról és arról, mire képes, és mit tehet meg a kom­mu­nista rend­szer bár­me­lyik nép­pel és az egyes ember­rel.

Kanadai hallgatóim sokat kérdeztek, sokáig marasz­tal­tak a szín­pa­don, de gyak­ran elé­ge­det­le­nek marad­tak. Nagyon is szél­ső­sé­ges­nek, pesszi­mis­tá­nak és szov­jet­el­le­nes­nek tar­tot­ták a követ­kez­te­té­sei­met és a kom­mu­niz­mus jövő­jét illető elő­re­jel­zé­se­met. A zsi­dók ráadá­sul fel­há­bo­rod­tak, ami­kor azt mond­tam, Sztá­lin sok­kal rosszabb volt, mint Hit­ler. Kény­te­len vol­tam meg­ma­gya­ráz­ni, hogy Hit­ler azért sem­mi­sí­tette meg mániá­ku­san a zsi­dó­kat, cigá­nyo­kat és nyo­mo­ré­ko­kat, mert zsi­dók, cigá­nyok és nyo­mo­ré­kok vol­tak. A sztá­lini kor­szak ártat­lan áldo­za­tai viszont sok­kal töb­ben vol­tak. Ráadá­sul az ország­ban min­denki tud­ta, bárki volt is – a há­ború és munka hőse, jelen­tős tudós, tehet­sé­ges ren­de­ző, kiemel­kedő kato­nai vezető vagy egy­szerű mun­kás –, hogy akár más­nap letar­tóz­tat­hat­ják fel­je­len­tés alap­ján, vagy min­den ok nél­kül, és a kín­val­la­tás hatá­sára bár­mit bevall. Aztán elpusz­tul. Az embe­rek évti­ze­de­kig a fo­lya­ma­tos, min­de­nen ural­kodó ret­te­gés lég­kör­ében éltek. Éjsza­kán­ként nem alud­tak, vár­ták, hogy kopog­tas­sa­nak az ajtón. A le­tar­tóz­ta­tá­sokra ugyanis álta­lá­ban éjszaka került sor. A férj nem mert őszinte lenni a fele­sé­gé­vel, régi bará­tok nem bíz­tak meg egy­más­ban. Hát ezt sike­rült elér­nie Sztá­lin­nak, ilyenné vál­toz­tatta a sa­ját népét.

Anyám mindig azt mondta, mindenki fejére kitöl­te­tik a bűn­hő­dés mind­azért a rosszért, amit elkö­ve­tett. Nem tudok jobb magya­rá­za­tot ennél arra, ami ma zaj­lik Kelet-Eu­ró­pá­ban és Oro­szor­szág­ban. Hiszen azok a sze­ren­csét­len népek annyi, a kom­mu­niz­mus össze­om­lása óta eltelt év alatt sem kap­tak őszinte bocsá­nat­ké­rést a volt gyil­ko­sok­tól és kiszol­gá­ló­ik­tól, akik úgy akar­nak sírba száll­ni, hogy kezü­kön ott marad ártat­lan áldo­za­taik vére.

Élni nem könnyű, de élni boldogság is. Anyám­nak, Reg­iná­nak a po­kol­ban is sike­rült élet­ben marad­nia és kitar­ta­ni, ráadá­sul föl­ne­velni min­ket, a gye­re­ke­it, s ez már hősi­es­ség. Igen, hősi­es­ség, de nevez­het­jük a vég­le­te­kig tel­je­sí­tett anyai köte­les­ség­nek is.

Olvasóm, azt hiszem, amikor rosszul érzed magad, a leg­jobb orvos­ság rá, ha meg­is­me­red más­va­la­ki­nek, egy hoz­zád hasonló ember­nek a sor­sát, vagy meg­pró­bá­lod bele­kép­zelni maga­dat az ő hely­ze­té­be. Ez gyak­ran segít.

Jamaica, 1991 januárja.

Üdvözöllek, Olvasóm!

2005 végén írom ezeket a so­ro­kat.

Már hetvenéves vagyok. Öt éve kana­dai nyug­dí­jas, de még min­dig dol­go­zom. Egész nap rohan­gá­lok, hogy hívásra kimen­jek, és meg­ja­vít­sam a vil­la­mos és mecha­ni­kus esz­kö­zö­ket, és gyak­ran elő­for­dul, hogy nem fér bele min­den a napi nyolc­órás mun­ka­idő­be. Hiszen har­minc éve élek Tor­on­tó­ban, s ez­alatt kiala­kult a törzs­meg­ren­de­lőim köre. Kép­te­len vagyok leál­lí­tani maga­mat, mert látni aka­rom a moso­lyu­kat, s ar­cu­kon az elé­ge­dett­sé­get, miután „Mister Six Fix” ott járt náluk.

A könyvem a kezedbe került, Olva­sóm. Több mint tizenöt évig gon­dol­koz­tam ezen a köny­vön.

Nem vagyok író, de kötelességem beszá­molni az ese­mé­nyek­ről, és azok­ról az embe­rek­ről, akik­nek az emléke sze­rin­tem nem sza­bad, hogy fele­désbe men­jen.



1. fejezet

Garadna – Észak-Magyarország

Magyarország északkeleti részén, a Kár­pá­tok elő­te­ré­ben húzó­dik a Zemp­lé­ni-hegy­ség, ami nem nagyon magas, de erdős, és kel­le­mes, leke­re­kí­tett csú­csai van­nak. A he­gyek mögül föl­kelő nap suga­rai azon­nal meg­vi­lá­gít­ják Garadna háza­it, ame­lyek fák között rej­tőz­köd­nek. A falu nem nagy, lako­sai­nak száma ma sem haladja meg az ötszá­zat. Ha egy átuta­zó­nak kedve támad enni vala­mit, mind­hi­ába keresne ven­dég­lőt. Csak a pos­tá­val szem­közti kis bolt­ban vehet némi élel­met.

Miskolctól, a második legna­gyobb magyar város­tól Garadna hat­van­há­rom kilo­mé­terre északra van. Ha még meg­te­szünk újabb tizen­két kilo­mé­tert észak felé, meg­ér­ke­zünk a magyar–szlovák határ­ra, onnan már csak fél­órás út Kas­sá­ig. Gya­kor­la­ti­lag az összes garadnai ház két, egy­más­sal pár­hu­za­mos sor­ban épült fel, a Mis­kolc és Kassa közti országút két olda­lán. Ezért a faluba érkező vala­mennyi levé­len ugyanaz a cím áll: „Fő utca” és ilyen-olyan ház­szám. A kis Magya­ror­szág­nak ebben az apró zugá­ban kez­dő­dik a tör­té­ne­tünk.

A holokauszt előtt Magyarország terü­le­tén több mint hat­száz­ezer zsidó élt, akik­nek ősei már a je­ru­zsá­lemi temp­lom máso­dik lerom­bo­lása után elkezd­tek átte­le­pülni Euró­pá­ba. A ma­gyar tör­vé­nyek évszá­zad­okig meg­til­tot­ták a zsi­dók­nak, hogy föl­det bir­to­kol­ja­nak, vagy jelen­tős ingat­lan­nal ren­del­kez­ze­nek, viszont nem volt tilos vál­lal­koz­ni­uk, ezért sok zsidó volt a bol­to­sok, épí­tési vál­lal­ko­zók, pénz­be­haj­tók és ban­ká­rok között. Sike­rü­ket elő­se­gí­tette örök­le­tes szer­ve­zett­ség­ük, meg­al­ku­vást nem tűrő önfe­gyel­mük, ami a napi val­lási szer­tar­tá­sok figye­lem­be­vé­telét ille­ti, s hogy hagyo­má­nyo­san meg­őriz­ték őseik tapasz­ta­la­tát, s okul­tak ebből, és bölcs köny­vek­ből merí­tet­ték a tu­dást.

Morvaországban (Csehország), Brno váro­sá­ban egy hegy­csú­cson áll a Spielberg nevű, meg­kö­ze­lít­he­tet­len közép­kori vár. Az alap­ját alkotó szik­lába mély, gyá­szos han­gu­latú kaza­ma­ta­rend­szert váj­tak. Ez Európa egyik leg­ré­gebbi bör­tö­ne. Annak az ember­nek lett Spiel­berger a veze­ték­ne­ve, aki­nek valami köze volt ehhez a vár­hoz – vagy rab volt ott, vagy cse­léd.

A nagyapám, anyám apja, Spiel­berger Hermann volt a leg­idő­sebb fiú Spiel­berger Gerzson Jakab és Teréz, a fele­sége sok gye­reke közül. 1851-ben szü­le­tett a Szala nevű apró falu­ban. Négy öccse a 19. szá­zad nyolc­va­nas évei­ben kiment Ame­ri­ká­ba, amely már akkor is von­zotta a be­ván­dor­ló­kat. Hermann is a bol­do­gu­lást keres­te, de csak tizen­két kilo­mé­terre jutott: dél felé indult és lete­le­pe­dett a Garadna nevű falu­ban. A vál­lal­kozó szel­lemű Hermann elgon­do­lása nagyon is értel­mes volt: mivel akkor még nem léte­zett a Budapest–Miskolc–Kassa vas­út­vo­nal, a Spiel­berger nagy­csa­lád leendő pát­ri­ár­kája pos­ta­ál­lo­mást léte­sí­tett, ahol a Garadnán oda-vissza átha­ladó szám­ta­lan pos­ta­ko­csi kocsi­sai fris­sekre cse­rél­het­ték fáradt lovai­kat. Az üzlet annyira jól ment, hogy egy idő múlva Hermann lett a tu­laj­do­nosa a köz­ség által meg­vá­sá­rol­ható föl­dek jelen­tős részé­nek. Miután az 1867-es kiegye­zés után a ma­gyar király­ság rész­ben füg­get­len állam lett az Osztrák–Magyar Monar­chián belül, nagyobb elné­zés­sel visel­te­tett a zsidó vál­lal­ko­zók iránt. Tehát nagy­apám sike­rei a be­kö­vet­kező vál­to­zá­sok­nak vol­tak köszön­he­tők.

Garadnán még mindig áll a Fő utca 6. szám alatti ház (igaz, az új tulaj­do­no­sok már szám­ta­lan­szor átala­kí­tot­ták), amely­ben meg­szü­le­tett és fel­nőtt Spiel­berger Hermann tizen­há­rom gyer­me­ke. Közü­lük anyám, Regina volt a tizen­ket­te­dik. Az akkori idők­höz képest nagyon is ren­des, föld­szin­tes, bádog­te­tős épü­let volt, bár sze­rény mére­tű. Mind­össze négy apró szoba és egy kis konyha volt ben­ne. A ház­zal azo­nos nagy­ságú pin­cét áru­rak­tár­nak hasz­nál­ták. Emlék­szem, ami­kor gye­rek­ko­rom­ban anyám néhány meg­ma­radt gyer­mek­kori emlé­két hall­gat­tam. Így tud­tam meg, hogy a falu mel­lett folyó patak, a Her­nád szinte min­den évben sok kárt tett a ház­ban a tava­szi ára­dás­kor, mie­lőtt az árhul­láma elérte volna a Sa­jót, aztán meg a nagy­sá­gos Tiszát.

Én magam sem tudtam mindannak a na­gyob­bik felét, ami­ről itt beszé­lek, s csak lépés­ről lépésre vilá­go­so­dott meg előt­tem mindez az utóbbi húsz évben, ami­óta a sza­bad világ­ban élvez­zük az éle­tet, utaz­ga­tunk, talál­ko­zunk a szám­ta­lan ame­ri­kai rokon­nal, és komo­lyan neki­áll­tunk, hogy össze­ál­lít­suk Spiel­berger Hermann csa­lád­fá­ját. Mivel folya­ma­tos ret­te­gés­ben telt az élete a Szov­jet­unió­ban, az én okos anyám tel­je­sen elhall­gat­ta, még előt­tünk, a gyer­me­kei előtt is, milyen „titkok” rej­tőz­nek ifjú­ko­rá­ban: hogy miből éltek, hány test­vére volt, hová köl­töz­tek. Csak annyit tud­tunk, hogy anyánk­nak van egy húga, Jolán, aki Buda­pes­ten lakik, az édes­anyja viszont a Vil­mos nevű test­vé­ré­vel együtt Ausch­witz­ban pusz­tult el.

Akár volt rá joga, akár nem, Regina meg­őrizte a maga „titkai"-t. Hiszen még a Sztá­lin utáni idő­szak­ban is, ami­kor halála után reha­bi­li­tál­ták apán­kat, s be­is­mer­ték, hogy töké­le­te­sen ártat­lan volt, már pusz­tán az iga­zol­vá­nyunk­ban levő „magyar” bejegy­zés a „Nemzetisége” rovat­ban ele­gendő alap volt arra, hogy gya­nús­nak tart­sa­nak, és min­den módon meg­fossza­nak min­ket elemi joga­ink­tól, vagy kor­lá­toz­zák azo­kat.

De térjünk vissza a régi Garadnára! Spiel­berger első fele­sé­ge, Veisz Sára 1889-ben, har­mincöt éves korá­ban halt meg. Négy fiú és két lány maradt utá­na. Garadnán nem volt zsidó teme­tő, a vál­lal­kozó szel­lemű Hermann ezért a sa­ját föld­jén, a ház­tól körül­be­lül fél kilo­mé­terre meg­épí­tette egy fák­kal borí­tott kis dom­bon a Spiel­bergerek teme­tő­jét, amelybe első­ként Sárát temet­ték el. Hermann arra szá­mí­tott, hogy a jövő­ben csa­ládja többi tagja is ott fog nyu­god­ni.

De az élet, ahogy mindig, megteszi a maga ész­re­vé­te­le­it, ame­lyek időn­ként elég szar­kasz­ti­ku­sak: a mai napig, és vél­he­tően már mind­örök­re, csak két sír van ott, Sáráé és magáé Hermanné. Spiel­berger Hermann har­minc­két utódja nem tért haza Ausch­witz­ból, és száz­nál több utódja pihen észak-ame­ri­kai, tor­on­tói és buda­pesti teme­tők­ben.

Különösen ünnepélyes emlékeket őrzök Jerome Spiel­bergernek, az első uno­ka­test­vé­rem­nek, az ame­ri­kai légi­erő ezre­de­sé­nek a te­me­té­sé­ről, amely Washing­ton­ban, az arlingtoni kato­nai teme­tő­ben zaj­lott le. S a halot­tak­nak ebben a vi­lá­gá­ban, akik­nek közük volt Spiel­berger utó­dai­hoz, csak az én apá­mat, Róth Feren­cet nem ham­vasz­tot­ták, nem temet­ték el.

Hermann élete elég jól alakult, a csa­lád nőtt. Az öreg­nek nem volt könnyű ter­mé­sze­te. Éles eszé­hez, hatá­ro­zott­sá­gá­hoz, mun­ka­bí­rá­sá­hoz és élénk kép­ze­lő­te­het­ség­éhez lob­ba­né­kony­ság tár­sult, amely majd­nem zsar­noki volt. Türel­met­len­sé­gét és érzel­gős­sé­gét is átadta utó­dai­nak. Vala­hány­szor mos­ta­ná­ban csa­lád­tag­ok­kal talál­ko­zunk, min­dig kíván­csian keres­gél­jük, ki ren­del­ke­zik a roko­nok közül Spiel­berger jel­le­mé­vel, s meg­oszt­juk egy­más­sal a csa­ládi legen­dá­kat.

Hermann szenvedélyesen kártyázott. Egy­szer nagy sum­mát veszí­tett elle­né­ben egy közép­korú fér­fi, aki éppen akkor tért vissza Ame­ri­ká­ból, amely elkáp­ráz­tat­ta. De nem tudta kifi­zetni a kár­tya­adós­sá­gát: „Van még egy pár­tá­ban lévő lányom. Hát vedd feleségül” – aján­lotta hábo­rí­tat­lan nyu­ga­lom­mal Spiel­berger. Az ötö­dik gyer­me­ké­re, lányá­ra, Szerénre gon­dolt. A vesz­tes Veltmann Móric volt, aki nagy csa­lád feje lett, nyolc gye­rek apja, s köz­tük van az én drága uno­ka­test­vé­rem, Joe Weltman is, aki­nek a hat­ha­tós és önzet­len segít­sége nél­kül a csa­lá­dom ma aligha élne Kana­dá­ban.

Anyám, Regina még meg sem született, ami­kor a báty­jai, Lajos, Móric és Ármin, már elmen­tek Ame­ri­ká­ba. A fi­a­tal legény­kék az apjuk zsar­nok­sága elől szök­tek, és szá­mí­tot­tak rá, hogy kez­det­ben segít­sé­gükre lesz­nek az „amerikai nagybácsik”, Hermann test­vé­rei.

Spiel­berger második felesége, Júlia, aki két gye­re­ket szült neki, szin­tén Ame­ri­kába szö­kött a férje elől, föl­te­he­tően azután, hogy egy nagy pofont kapott Hermanntól, aki piros fol­to­kat fede­zett föl Zelmának, cse­csemő lányá­nak tes­tén, ami­ket véle­mé­nye sze­rint az anya hanyag­sága idé­zett elő, mert nem vál­totta a kis­lány pelen­ká­ját. Igaz, hogy kilenc évbe telt, de siker koro­názta a ro­ko­nok erő­fe­szí­tés­ét, hogy a kis Zelmát az anyja után vigyék.

Gyermekkoromból emlékszem rá, hogy anyám hátán, a la­poc­kája alatt volt egy nagy­já­ból tíz centi átmé­rőjű vörös folt. Néha, ami­kor én vagy Józsi bátyám Bobrujszkban, a barakk­la­ká­sunk­ban a mama hátát csu­ta­kol­tuk, meg­kér­dez­tük tőle, hon­nan az a folt. Véle­mé­nye sze­rint az any­ját, ami­kor ter­hes volt vele, az apja jól hátba csap­ta, s a folt ennek az ütés­nek a nyoma a hátán.

1987-ben találkoztam először Lán­cos János­sal, az uno­ka­test­vé­rem­mel. Már addig is pró­bál­tam vele talál­koz­ni, vala­hány­szor a Szov­jet­unió­ból Magya­ror­szágra utaz­tam, de úgy lát­tam, ipar­ko­dik kerülni az isme­ret­sé­get. A „valódi szocializmus” kor­sza­ká­ban a IBUSZ-nak, az állami uta­zási iro­dá­nak a ve­ze­tője volt, így én nem vol­tam szá­mára meg­fe­lelő rokon, külö­nö­sen azután, hogy Kana­dába kerül­tem. De 1987-ben már nyug­dí­jas volt, és úgy dön­tött, meg­is­mer­ke­dik velem. Ráadá­sul a foga­dott fia éppen akkor szer­zett némi meg­le­pe­tést neki, mert egy olasz­or­szági turis­ta­utat köve­tően nyu­ga­ton maradt.

–  1927–1928-ban Miskolcon tanultam a héderben – emlé­ke­zett vissza János, némi bátor­ságra kap­va. – És heten­ként egy­szer, csü­tör­tö­kön­ként elmen­tem a szü­le­id­hez, Rizához és Feri­hez. Ebé­det kap­tam náluk. Riza azon­nal neki­állt, hogy meg­ne­vel­jen, Feri viszont nagyon figyel­mes és jó ember volt. Tudod, kik a Spiel­bergerek? Azok, akik egész éle­tük­ben min­den­kit kiok­tat­nak.

Még az is lehet, hogy igaza volt. Csak mel­lé­ke­sen, Lán­cos János ere­deti neve Landsmann Ármin volt, de azok­ban az évek­ben, ame­lyek­ben a szo­ci­a­liz­mus épí­tése folyt Magya­ror­szá­gon, az ember jól tet­te, ha eltit­kolt egy ilyen nevet, amint­hogy a szár­ma­zá­sát is.

Garadnán teljes egészében megvál­to­zott a Spiel­berger csa­lád éle­te, miután meg­épült a Budapest–Kassa vas­út­vo­nal. A lo­vak eltűn­tek, s ve­lük a csa­lád meg­szo­kott bevé­teli for­rása is. Hermann har­ma­dik fele­sé­ge, a fia­tal és ener­gi­kus Friedenberg Fanni nem csu­pán öt gye­re­ket szült neki, hanem férje halála után, 1910-ben maga köré gyűj­tötte a meg­ma­radt csa­lád­ta­go­kat is.

Eladták a hajdani földek mara­dé­kát. Ajtót nyi­tot­tak az utcára a leg­na­gyobb szo­bá­ból, amely aztán hosszú évekre apró falusi sza­tócs­bolt és kocsma lett. Csak mel­lé­ke­sen, ma Garadnán a posta épü­lete a Fő utca túl­ol­da­lán van, így aztán Fanni és csa­ládja „kereskedelmi” egy­sé­gé­nek egyet­len örö­köse az a fa­lusi bolt, amely ma a ház mel­lett van.

1915-ben kemény csapás érte a Spiel­berger csa­lá­dot. Az első világ­há­bo­rú­ban elesett a fron­ton Géza, aki any­já­nak jobb keze volt ott­hon is, a bolt­ban is.

A családban a tizenhat éves Vil­mos lett a leg­idő­sebb fér­fi, ő se­gí­tett az any­já­nak, és rövid ideig a csa­ládi üzle­tet is elkor­má­nyoz­ta. A vi­szony­la­gos jómód lehe­tővé tet­te, hogy Fanni Vil­mos segít­sé­gé­vel férj­hez adja a föl­ser­dült lányo­kat.

Veltmann Móric és Szerén szegény és sok­gyer­me­kes csa­ládja mint­egy húsz kilo­mé­terre lakott onnan, és min­den áldott pén­te­ken egy tyú­kot és élel­mi­szert kap­tak Fan­ni­tól a szom­bati vacso­rá­hoz.

A kilencedik gyereket, Etelt, aki nagyon szép volt, bár kissé sán­tí­tott, útnak indí­tot­ták Ame­ri­ká­ba, ahol hama­ro­san férj­hez ment Izsák Móric­hoz. Hosszú éve­kig éltek Brooklynban, moso­dá­juk volt, s en­nek a mo­so­dá­nak a bevé­te­lé­ből nevel­ték föl az egyik leg­is­mer­tebb New York-i ügy­vé­det, s a Los Ange­les-i Beverly Hills-en lévő egyik kas­tély úrnő­jét.

A tizedik gyerek, Liszauer Margit a fér­jé­vel egy kis házat épí­tett Novajhidrányban, amely Garadnától délre esik, ott nevel­ték föl két gyer­me­kü­ket. Nap­ja­ink­ban ebben a ház­ban van a fa­lusi könyv­tár.

A családban Regina és Jolán volt a két leg­ki­sebb lány, akik hosszú-hosszú órá­kat töl­töt­tek a falu egyet­len bolt­já­nak és kocs­má­já­nak pultja mögött. Manap­ság, ami­kor elné­ze­ge­tem a régi fény­ké­pe­ken ezt a két szép és büszke lányt, érdek­lődve figye­lem az akkori idők cso­dá­la­tos vise­le­tét. Anyám azt mesél­te, hogy Vil­mos és Fanni arra is kész volt, hogy akár Bécs­ben vásá­rol­ja­nak nekik diva­tos ruhát.

Az első világháborúban a front­vo­nal gyor­san átke­rült Ukraj­ná­ba, és Garadna mel­lett határ­őr­sé­get állí­tot­tak fel. Az unat­kozó kato­nák gyak­ran eljár­tak a kocs­má­ba, hogy meg­igya­nak egy pohár bort, és erről-ar­ról beszél­ges­se­nek a két ked­ves lánnyal. Az egyik kato­nát, aki von­zó, fel­nőtt férfi volt, Róth Ferenc­nek hív­ták. Azon­nal kisze­melte magá­nak egyi­kü­ket, az élénk, ked­ves modorú és szép lányt, aki­nek a neve is ked­ves volt: Rizuskának hív­ták. Ferenc egy életre meg­sze­rette őt. S a lány viszo­nozta az érzel­me­it.

Elkezdődött a hosszú évekig tartó udvar­lás és a vég­te­len gyön­géd­ség­gel teli leve­le­zés. A csa­ládi levél­tá­runk­ban több mint tíz levél maradt meg abból az idő­szak­ból. Ferenc min­den héten írt, ráadá­sul hibát­lan és gyö­nyö­rű, kiírt írása volt. Apró raj­zok­kal kísérte a szö­ve­get, mada­ra­kat, virá­go­kat raj­zolt a sorok közé. Regina rit­káb­ban vála­szolt, ami­ért Ferenc gyön­gé­den szem­re­há­nyást tett neki.

Itt van előttem a rokonszen­ves fia­tal tiszt­nek, Ferenc­nek a fény­ké­pe, ame­lyet 1918 nya­rán kül­dött Rizuskának az ukraj­nai Pavlogradból. Arra kéri a lányt, hogy ne felejtse el, s az első oldal mar­gó­jára kot­ta­vo­na­la­kat húzott, és rákot­tázta Kál­mán Imre A csárdáskirálynő című ope­rett­jé­ből az Emlékszel még? című dal ele­jét, ame­lyet Szil­via-dal­ként is ismer­nek.

Azoknak az éveknek a forradalmi hul­lám­ve­rése Magya­ror­szá­got is érin­tet­te. Az 1919-es rövid életű Magyar Tanács­köz­tár­sa­ság hatás­sal volt a fia­tal tisz­tek­re, akik közül Kun Béla és Sza­mu­ely Tibor és más „magyar elvtársak” részt vet­tek a szov­jet-orosz pol­gár­há­bo­rú­ban. Egyet­len irat sincs a bir­to­kom­ban, amely azt bizo­nyí­ta­ná, hogy Róth Ferenc, a fi­a­tal tiszt is érdek­lő­dött volna ezek iránt az ese­mé­nyek iránt.

Miután Ferenc leszerelt, és néhány évet tanult, Mis­kolc köze­lé­ben, egy faáru fel­vá­sár­lá­sá­val, fel­dol­go­zá­sá­val és eladá­sá­val fog­lal­kozó cég­nél kez­dett dol­goz­ni. Csak min­den máso­dik vasár­na­pon sike­rült neki Garadnára utaz­ni, hogy lássa a meny­asszo­nyát.

„1921. november 15. Ormospuszta
Drága meny­asszo­nyom, Rizuska!

Annak a felemelő hangulat­nak és öröm­nek az emlé­ké­vel kez­dem az új mun­ka­he­tet, ami eltöl­tött min­ket a múlt szom­ba­ton, ami­kor sike­rült Garadnára utaz­nom, hogy lás­sa­lak. Milyen jól érez­tük magun­kat! Egy pil­la­nat alatt elre­pült az idő, nem is tud­tunk iga­zán beszél­get­ni. Ami­kor ma reg­gel föl­éb­red­tem, az eső úgy haran­go­zott a tető alatti eresz­ben, mintha zene szól­na. Sokáig hall­gat­tam. Milyen jó is vol­na, ha olyan tele­fo­nunk vol­na, ame­lyik­hez nem kell veze­ték, hogy ne kell­jen min­dig a pos­tára sza­lad­gál­ni, hogy föl­hív­ja­lak, hiszen min­dig ott áll mel­let­ted vala­ki, hall­hat­ja, miről beszé­lünk. Ha nálam is, nálad is volna ilyen készü­lék, úgy érez­nénk, mintha egy­más mel­lett vol­nánk, és oly sok min­dent el tud­nánk mon­dani egy­más­nak. Csó­ko­lom a ke­ze­det, Rizuskám. Ferid.”

„1921. február 2. Ormospuszta

Örömmel és boldogan tértem vissza tőled, most pedig szen­ve­dek, mert eltit­kol­tam vala­mit elő­led, nem mond­tam el. Most viszont beval­lom, drága Rizuskám, hogy egy­sze­rűn elszök­tem három nap­ra, nem kap­tam rá enge­délyt, nem kéredz­ked­tem el. És mi lesz, ha kide­rül, hogy a tu­laj­do­nos vasár­nap tele­fo­nált, mert vala­mi­lyen kér­dése volt, és éppen Róthot akarta a tele­fon­hoz kér­ni? És mit mon­dott erre az őr vagy a ta­ka­rí­tó­nő: „Csak az lehet, hogy kiment az erdőre fel­mérni valamit.” Nem mintha bár­ki­nek szám­adás­sal tar­toz­nék. De min­den­kép­pen tudatni kel­lett vol­na, hogy muszáj elmennem.

Rizuskám, olyan keveset sikerült beszél­get­nünk e két nap alatt, hiszen foly­ton vevők tolong­tak nálad, a boltban.”

Türelmesen kellett várni Ferenc és Regina eskü­vő­jé­re. Apai nagy­apám, Róth József 1913-ban, negy­ven­há­rom éves korá­ban halt meg, sze­gény­sé­get hagyott Hanira, a fe­le­sé­gére és hét gyer­me­ké­re. Ferenc volt a leg­idő­sebb fiú a csa­lád­ban, segí­te­nie kel­lett az any­já­nak, hogy föl­ne­vel­jék a kiseb­be­ket, akik a ma­guk részé­ről ipar­kod­tak mie­lőbb mes­ter­sé­get tanul­ni, hogy meg­sza­ba­dul­ja­nak a báty­juk gon­dos­ko­dá­sá­tól. Akko­ri­ban a Róth csa­lád már ismerte Spiel­bergeréket, rend­sze­re­sen utaz­tak Garadnára, ahol meleg ven­dég­sze­re­tet­tel várta őket Fanni nagy­ma­ma.

Ferenc és Regina esküvőjére 1926-ban került sor Garadnán. Regina nem töl­tötte tét­le­nül az eskü­vőig eltelt hosszú éve­ket. Min­den ere­jé­vel azon volt, hogy a sa­ját kezű­leg igazi gyap­jú­sző­nye­ge­ket, pehely­pap­lant és pár­nát, vala­mint szám­ta­lan hím­zést és kötött hol­mit készít­sen. A fi­a­tal pár szép lakást bérelt Mis­kol­con, a város piaca mel­lett. Reg­iná­ból nagy­sá­gos asszony lett, mes­ter­em­ber fele­sé­ge. Új, reménnyel és ter­vez­ge­tés­sel teli élet kez­dő­dött.

Közben a Spiel­berger család élete is foly­ta­tó­dott Garadnán. Jolán férj­hez ment Németi Egon­hoz, és Buda­pestre köl­tö­zött. Jolán férje a máso­dik világ­há­ború okozta kataszt­ró­fá­ban pusz­tult el.

Vilmos hazavitte a feleségét, Braun Elzát, két fiuk szü­le­tett, Géza és Egon. Fanni nagy­ma­má­val továbbra is fenn­tar­tot­ták a bol­tot, ellát­ták áru­val a fa­lut.

A szó szoros értelmében éppen a na­pok­ban kap­tam leve­let Garadnáról, amely­ben fel­be­csül­he­tet­len értékű aján­dék volt, egy régi, feke­te-fe­hér képes­lap, ame­lyen rajta van a „mi” házunk, mel­lette egy nagy épü­let és a fa­lusi harang­to­rony. A fény­ké­pen sok az ember, fel­nőtt, gye­rek vegye­sen. Még érde­ke­sebb a fel­irat, ame­lyet magára a ké­pes­lapra nyom­tat­tak: „Üdvözlet Garadnáról. Özv. Spiel­berger Hermanné vegyes­ke­res­ke­dése csend­őr­ségi lakkal!” A bolt nyi­tott ajta­já­ban ül az ősz hajú Fanni nagy­ma­ma, mögötte Vil­mos és a fele­sé­ge.

A második világháború éveiben a Hor­thy Mik­lós vezette Magyar­or­szág nem adta ki zsidó lako­sa­it, bár Német­or­szág szö­vet­sé­gese volt. A tra­gé­dia 1944 ele­jén tör­tént, ami­kor a német had­se­reg bevo­nult Magya­ror­szág­ra, s a ha­ta­lom köze­lébe kerül­tek a ma­gyar fasisz­ták, a nyi­la­sok. A bu­da­pesti zsi­dó­kat azon­nal get­tóba zár­ták, hogy később terv­sze­rűen meg­sem­mi­sít­sék őket. A fő­vá­ro­son kívül, Garadna kör­ze­té­ben is a he­lyi nyi­la­sok a szó szo­ros értel­mé­ben napok alatt össze­szed­ték a zsi­dó­kat, és a vas­út­ál­lo­másra haj­tot­ták őket. 1944 ápri­li­sá­nak köze­pén Fanni nagy­ma­mát, Vil­most a csa­lád­já­val, Mar­gi­tot csa­lá­dos­tul, az egész kiter­jedt Veltmann csa­lá­dot és Spiel­berger Hermann más utód­jait is egy ugyan­azon sze­rel­vénnyel indí­tot­ták útnak Ausch­witz felé. Közü­lük harmincketten azon­nal meg­hal­tak a gáz­kam­rák­ban. Ötüknek sze­ren­csé­jük volt, élet­ben marad­tak, és Ausch­witz­ból tovább­vit­ték őket a bergen-belseni tábor­ba: a két Veltmann test­vér volt közöt­tük, Laci és Géza, lány­test­vér­ük, Ilo­na, két tizenöt éves kis­lányt pedig, Liszauer Jut­kát és Róthstein Len­két a svéd kor­mány egy­sze­rűen meg­vá­sá­rolt a fasisz­ták­tól, cse­rébe gyógy­szert adtak értük.

2006 áprilisában sikerült találkoz­nom Garadnán a még élet­ben lévő falusi öre­gek­kel, akik elmond­ták, milye­nek vol­tak a Spiel­berger csa­lád és más zsidó csa­lá­dok utolsó nap­jai. Pár idé­zet a vissza­em­lé­ke­zé­se­ik­ből.

Porubánszki Gyula (1920-ban szüle­tett): „Apám mesél­te, hogy a Spiel­berger csa­lád a 19. szá­zad nyolc­va­nas évei­ben érke­zett Garadnára Fáj köz­ség­ből, s kez­det­ben apám­tól bérel­tek lakást, de hama­ro­san meg­vá­sá­rol­ták a ház felét, nem­so­kára pedig az egész házat, be is köl­töz­tek. Már a beköl­tö­zé­sük előtt annál a ház­nál vál­tot­ták a pos­ta­lo­va­kat. 1943 végére a zsi­dók hely­zete egyre rosszabb lett, a beve­ze­tett kor­lá­to­zá­sok lis­tája egyre hosszabb volt: meg­til­tot­ták nekik, hogy saját vál­lal­ko­zá­suk vagy bolt­juk legyen. (Ekkor kezd­tek gyor­san keres­gél­ni, hogy talál­ja­nak egy keresz­tényt, akire át lehet íratni a tu­laj­dont.) Meg­til­tot­ták, hogy zsidó nagy­ban vásá­rol­jon; meg­til­tot­ták a zsidó gye­re­kek­nek, hogy isko­lába jár­ja­nak; elren­del­ték, hogy adják be az ara­nyat és drá­ga­kö­ve­ket; elren­del­ték, hogy sár­ga, hat­szögű (Dávid-) csil­la­got varr­ja­nak a fel­ső­ru­há­juk­ra; a mun­ka­ké­pes korú fér­fi­a­kat össze­gyűj­töt­ték, és mun­ka­szol­gá­la­tos zász­ló­al­jakba osztva elin­dí­tot­ták a front­ra; elren­del­ték, hogy a zsi­dók hagy­ják el a la­ká­su­kat, a lakó­he­lyü­ket, és csa­lá­dos­tul jelent­kez­ze­nek a ki­je­lölt helye­ken, vagyis a get­tók­ban. A get­tó­ból pedig elkez­dő­dött a tö­me­ges depor­tá­lás a halál­tá­bor­ok­ba. Garadnán Spiel­bergerék mel­lett élt még néhány zsidó csa­lád. A rend­őrök mind­nyá­ju­kat beza­var­ták a fa­lusi iskola épületébe.”

Az idős Szűcs Andor körjegyző volt. Karolin nevű lányá­val és Péterke nevű uno­ká­já­val lakott. Karolin sírva kérte a szom­széd­já­ban lakó Lipták Jolánt, hogy vigye el a kis Péter­két Baktába, és búj­tassa el ott a re­for­má­tus lel­kész­nél. Azzal fenye­ge­tő­zött, hogy a Her­nádba dobja a gye­re­ket, ha nem viszi el. A szom­széd­asszony nem akarta elbúj­tatni a gye­re­ket. (Az idős falu­be­liek meg­őriz­ték és átad­ták nekem a Szűcs Andor­ról készült fény­ké­pet.)

Kocsis Lajos (1929-ben született): „A falu­ban még min­dig emle­ge­tik és saj­nál­ják Klein Dáni­elt, a to­jás­fel­vá­sár­lót, Hani nevű fele­sé­gét és a kis­lá­nyu­kat, Klein Valikát. Egyi­kük sem tért haza.”

Doktor Horváth Andor a háború után tért vissza Garadnára, élet­ben maradt a mun­ka­szol­gá­lat után, de a fe­le­sé­gét és a gyer­me­keit nem találta meg. Elke­se­re­dé­sé­ben örökre ott­hagyta a fa­lut, és éle­té­nek hát­ra­lévő nap­jait Mis­kol­con töl­töt­te.

Lövinger Ferenc, a falusi hen­tes és Matild, a fele­sége még a há­ború előtt beteg­ség miatt elve­szí­tet­ték tíz­éves kis­fi­ú­kat, Sán­dort, és egy Erika nevű kis­lányt fogad­tak örök­be, akit egy buda­pesti gyer­mek­ott­hon­ból hoz­tak maguk­kal. Ferenc túl­élte a mun­ka­szol­gá­la­tot, Matild és Erika nem tért vissza Ausch­witz­ból.

Sosem felejtek el egy szomorú epi­zó­dot. Abban a zsi­dókra nehéz idő­szak­ban tör­tént. Reg­gel men­tünk az isko­lá­ba, s a há­zuk kerí­tése mögül oda­ki­a­bált nekünk a hét­éves Lövinger Eri­ka: „Milyen jó nek­tek! Keresz­tény­nek szü­let­te­tek, jár­hat­tok isko­lá­ba. Nekem nem sza­bad. Mert zsi­dó­nak szü­let­tem. És hol­nap elvisz­nek min­ket a nagy puskások.”

Lipták Jolán (1920-ban született): „Spiel­bergerék házá­ban vol­tam cse­léd az utolsó napo­kig. Vil­mos bácsi 1943-ban tar­totta meg Gézá­nak, az idő­seb­bik fiá­nak a bármicvóját. Az öccse, Egon akkor még csak hat­éves volt. Meg­ér­kez­tek a ven­dé­gek: Jolán néni Buda­pest­ről, Mar­git néni a gye­re­kei­vel Novajról, ott volt Elza néni rokon­sága is (Vil­mos fele­sége). Sze­rény ünnep­ség volt, csak oda­ha­za, aján­dé­ko­kat is hoz­tak. A leg­job­ban a nagy­mama (Fanni) örült. Nagyon örült a ven­dé­gek­nek. Géza a mis­kolci refor­má­tus gim­ná­zium­ban tanult. Zsidó gye­re­ket akko­ri­ban nem vet­tek föl kato­li­kus isko­lá­ba. Szom­ba­ton­ként Géza haza­jött az isko­lá­ból, de nem tudta foly­tatni a ta­nu­lást, ami­kor kijött a paran­cso­lat, hogy a zsi­dók­nak sárga csil­la­got kell visel­ni­ük.

Minden edényt becsomagoltak, és eldug­ták a pad­lá­son. Fanni nagy­mama egé­szen beteg lett az elke­se­re­dés­től. Nem men­tem el az isko­lá­ba, ahová behaj­tot­ták őket, mert fél­tem. A Spiel­bergerék összes tyúk­ját gyor­san elad­ták a falusi árverésen.”

Nagy Sándorné (1928-ban született): „Az isko­lá­ban, ahová behaj­tot­ták a zsi­dó­kat, egy­sze­ri­ben elvet­ték a fül­be­va­ló­ju­kat, gyű­rű­jü­ket. Más faluba való rend­őrök vol­tak. A fa­lu­ban min­den ház­nál, hátul az udvar­ban volt egy nagy csűr, abban tárol­ták a szal­mát, a hor­dót, a ló­szer­szá­mot. Vil­mos ebben a csűr­ben ásta el a lá­dát, amelybe a csa­lád érté­keit dug­ta. Ami­kor bejöt­tek az oro­szok, a csűr helyén mell­vé­det kezd­tek ásni az ágyú­nak, és kiás­ták a ládát. Ami­kor Spiel­berger Jolán a há­ború után utol­jára jött ide Buda­pest­ről, még talált a csűr helyén egy bezárt fió­kot, benne egy pipereszappant.”

Kocsis Lajos (1929-ben született): „A mai napig az isko­lá­ban vagyok taní­tó, itt szü­let­tem és nőt­tem föl Garadnán. A csa­lá­dunk nagyon sze­gény volt, hét­ta­gú. Az anyám gyak­ran dol­go­zott Spiel­bergerék házá­ban, tol­lat fosz­tot­tak, libát töm­tek. Spiel­bergerék nagyon jó embe­rek vol­tak, min­dig készek máso­kon segí­te­ni. A bolt­juk­ban sok­kal olcsóbb volt min­den, mint más bol­tok­ban. Anyám gyak­ran mond­ta: »Menj el Vil­mos­hoz, kérj köl­csön tőle.« Vil­mos min­dig adott köl­csön, és nem szá­mí­tott fel kama­tot.

Emlékszem, amikor behajtották őket az isko­lá­ba, ott áll­tunk apám­mal az utcán. Ami­kor Vil­mos oda­ért hoz­zánk, meg­emelte a ka­lap­ját, köszönt apám­nak, aztán tovább­ment a csa­lád­já­val. Apám haza­fu­tott, ráesett a föl­dön lévő szal­ma­zsák­ra, és sokáig keser­ve­sen sírt.

Gézával egykorúak voltunk, gyakran ját­szot­tunk egy­más­sal. Ami­kor behaj­tot­ták a zsi­dó­kat az isko­lá­ba, oda­men­tem, leül­tem Géza mellé a szal­má­ra, és késő estig ott­ma­rad­tam, amíg a rendőr ki nem ker­ge­tett, mert azzal fenye­ge­tett, hogy engem is elvisz­nek velük. Géza erő­sen kezet szo­rí­tott velem: »Nem tudom, hová visz­nek min­ket – mondta búcsú­zó­ul. – Ha Mis­kolc­ra, ott majd meg­szö­köm, és elbú­jok a barátaimnál.«

Reggel mindegyiket betuszkolták egy teher­va­gon­ba. A szö­ges­dró­ton dug­ták ki a ke­zü­ket, az üres bög­rét, vizet kér­tek. Egy tizen­négy éves kis­lány a falu­ból, Piroska oda­fu­tott egy vödör víz­zel a va­gon­hoz, de a dühös rendőr a pus­ka­tus­sal kiverte a kezé­ből a vöd­röt. Az egyik rendőr garadnai volt, a töb­biek más­hon­nan jöt­tek. A vo­nat Kassa felé indult.

A néném, Kocsis Ilona Lipták Jolán­nal és Kris­tóf Anná­val Kas­sára uta­zott, és meg­ke­reste a mi­ein­ket, aki­ket Garadnáról vit­tek oda. A tég­la­gyár­ban pár ezer zsi­dót zsú­fol­tak össze, a puszta kövön ültek. Nem­hogy szal­mát nem kap­tak, víz is alig volt. »Nem megyek vissza Garadnára, mert ott rossz a világ« – mondta Kas­sán a várat­lan ven­dé­gek­nek Szűcs Péter­ke, négy­éves kisfiú.”

Lipták Jolán: „Megtaláltam Vilmos bácsit, a nagy­ma­mát. Mind­nyá­jan együtt vol­tak, nagyon szo­mo­rúan és bete­gen. A nagy­mama nagyon rosszul volt. Garadnán tud­ták, hogy Kas­sára megyünk meg­lá­to­gatni a zsi­dó­kat, s es­te, ami­kor vissza­men­tünk, a rendőr egé­szen hazáig kísért, hogy lás­sa, hol lakom. Más­nap ház­ku­ta­tás volt nálunk, min­dent fel­túr­tak. Azzal fenye­ge­tőz­tek, hogy sárga csil­la­got akasz­ta­nak rám. Azt köve­tel­ték, mond­jam meg, hová rej­tette a pén­zét a Spiel­berger család.”

Post scriptum. Ez a könyv már a moszk­vai kiadó­ban volt, ami­kor – immár sokad­szor – föl­hív­tam Pauló Mari­an­nát Garadnán, aki nagy segít­sé­gemre volt, s tőle választ kap­tam egy kér­dés­re, amely már rég­óta érde­kelt.

Olyan tíz éve, miután Jolán, anyám test­vére meg­halt, örö­köl­tem tőle egy kis irat­tar­tót, amely­ben fény­ké­pek s né­hány régi levél volt. Köz­tük talál­tam meg nem­ré­gi­ben azt a ki­mu­ta­tás-fé­lét, amely­nek máso­la­tát meg aka­rom mutatni az olva­só­nak. Az ere­deti nem az első pél­dá­nya annak a doku­men­tum­nak, amely­nek címe „A Garadnán beje­len­tett zsidó tulaj­don leltára”. A táb­lá­zat rova­tait ceru­zá­val húz­ták meg, A gé­pelt szö­veg indi­gós máso­lat, ezért az utolsó rovat, amely­nek fej­cí­me: „A beje­len­tett tulaj­do­no­sok aláírása”, üres. A „Volt tulajdonos” rovat­ban a nagy­bá­tyám­nak, Spiel­berger Vil­mos­nak vagy a nagy­anyám­nak, Spiel­berger Hermannénak, a ma­gyar meg­fo­gal­ma­zás sze­rint Spiel­berger Hermann fele­sé­gé­nek a neve állt. A ki­mu­ta­tás­ból lát­ha­tó, hogy valami Tóth Sán­dor fele­sé­gé­nek jutott két ágy, két éjje­li­szek­rény, két szek­rény, egy tükör, ame­lye­ket 600 pen­gőre becsül­tek. Kocsis Lajos özve­gye kapta meg a kony­ha­szek­rényt (60 pengő). A tíz tárgy közül az ebéd­lő­gar­ni­túra bizo­nyult a leg­drá­gább­nak, 1000 pen­gőre becsül­ték, és Litkei Imre fele­sége vette meg. Kovács György fele­sé­gé­nek jutott egy 15 pengő értékű szék, amely­nek hiány­zott az egyik lába, és Gulyás Lajosé lett 6 pen­gő­ért egy női nad­rág.

Tudni akartam, ki és mikor állította össze ezt a do­ku­men­tu­mot. Úgy érez­tem, az éle­tü­kért ret­tegő falu­siak a bün­tető szov­jet­ha­ta­lom hir­te­len meg­je­le­nése miatt val­lot­ták be sür­gő­sen, hogy bir­to­kuk­ban van­nak eltűnt zsidó szom­széd­jaik tulaj­do­nai.

Pauló Marianna (akinek a sze­re­pé­ről később rész­le­te­sen írok) végig­járta az idős garadnai lako­so­kat e táb­lá­zat tőlem kapott máso­la­tá­val, és szó sze­rint a követ­ke­zőt közölte velem: „Garadnán a falu veze­tői nem vol­tak biz­to­sak abban, hogy nem­so­kára vissza­tér­nek az elhur­colt zsidó csa­lá­dok. [...] Ezért sür­gő­sen árve­rést szer­vez­tek, hogy min­dent elad­ja­nak, mie­lőtt szét­hor­da­nák az ingó­sá­go­kat. A leg­sür­gő­sebb a tyú­kok eladása volt. [...] Ezt a táb­lá­za­tot akkor töl­töt­ték ki, ami­kor elár­ve­rez­ték a Spiel­berger csa­lád ingóságait.”

Lehetséges, hogy a történtek elle­nére más helyen mind­ezt „civilizációs” elem­nek tar­ta­nák, mégis ször­nyű mind­ezt meg­tud­ni.

Így fejeződött be a Spiel­bergerek tör­té­nete Garadnán. Rá negy­ven­há­rom évre Magya­ror­szágra érke­zik Kana­dá­ból Hermann uno­kája és déd­uno­ká­ja, föl­ke­re­sik a nagy­ap­juk elha­gyott és tönk­re­ment sír­ját, és emlék­mű­vet állí­ta­nak Garadnán Spiel­berger Hermannak és csa­ládja har­minc­két tag­já­nak, aki­ket meg­gyil­kol­tak a fa­sisz­ták. Később még rész­le­te­sen mesé­lek erről az emlék­mű­ről.