Pethes Mária

Tizennégy sor

Szíved a romlás örvényébe zuhan de
jóságod árnyéka szüntelen körülvesz
Szemedre nem forr halotti érmeként
csókom csupán az idő kezeskedik hogy
egyszer utolérlek te pusztulás elé vetett
martalék és csontjaid hófehér liliomáig
viszem az örök fényességet

Hiába állja utam a nagy folyó érted
átkelek hangomban nyarak zendülésével
leheletemben kertünk ékszerének illatával
ébredő erdők reszketésével ágtól elszabaduló
levélnél árvábban földig hajolok hogy utoljára
szólásra bírjam emlékeimben elpusztíthatatlan
márványból vésett gyönyörű ajkad anyám