Cegléd József Kázmér

Örvény

„Nincs itt baj, hidd el nekem,
Megyünk át az életen,
Néha jó, aztán meg­szok­juk már.”
(Sztevanovity Dusán)

A szüretet követő bágyadt, boldog őszö­kön Máté tatá­nak a hátsó kerti mun­ká­ból csu­pán a sző­lő­tő­kék taka­rása és az egy­nyári indá­sok szá­raz futó­szá­rai­nak elége­tése maradt hát­ra. Dél­utá­non­ként aka­rat­la­nul is kivárta a kert végén tova­futó ötös vona­tot, ami belső vilá­gí­tás híján valami kur­ta, sápadt-kék, gyáva her­nyóra emlé­kez­tet­te. Vas­vil­lá­já­val szét­csapta a per­nyét, aztán, mint ki maga is bevé­gezte az ez évi elren­del­te­tést, sor­sába simult elé­ge­dett­ség­gel a ház felé bal­la­gott. A kert­ka­pun túli sár­hú­zón ledör­zsölte kínai műbőr­rel borí­tott klum­pa­szerű műanyag­pa­pu­csát, elrakta szer­szá­ma­it, aztán hir­te­len-hí­vat­la­nul, mint­egy cset­tin­tés­re, „este lett”.

Valamennyi ősz egy engedelmes dél­előtt­jén, mikorra a mind lapo­sab­ban parázsló arany­fo­rint suga­rai elér­ték Náncsika ház előtti kert­ud­va­rá­nak „ját­szó­há­zi” rózsa­tö­ve­it, föl- és kör­be­han­tolta őket, majd az önbi­zal­muk­tól túl­tengő haj­tá­sok vissza­vá­gá­sát is elvé­gez­te, amik Szél Hisz­té­ri­ká­tól csak össze­kar­col­nák a napfakította sárga mesze­lést. A fu­tó­ró­zsák és az utcai tég­la­fal szo­rí­tá­sá­ban leve­gőző víz­akna fedele alól kilökte a tég­lát, mert zúzós idők jön­nek. A te­re­bé­lyes két­szár­nyú faka­pun lévő rolet­tás levél­szek­rény­ből kivette a sport­új­sá­got és az aznapi kéret­len bol­dog­ság­tö­re­dék-kí­sér­le­te­ket; a híg fes­ték­kel vékony papírra masza­tolt olcsó­ság-aján­la­to­kat. Két-há­rom naponta össze­ge­reb­lyézte az utca­fron­ton küzdő diófa utol­só­ként hulló rozs­da-ron­gyos leve­le­it, bic­cen­tett a szom­szé­dok felé s in­tett a víz­el­ve­zető árkok med­rei közt futó kes­keny úton kere­ke­zők irá­nyába is. Áttet­sző, érze­lem­men­tes tekin­tet­tel vette tudo­má­sul az utca vál­to­zá­sa­it. „Régi autó – új autó. Jobb autó – rosszabb autó. Mun­ka­gép: volt – nincs. Három hete nem húz­ták fel a redőnyt. Azok ricsa­jo­sak. Emide csak hálni jár az élet. Arrébb állan­dóan lán­con van kutya, őrü­lete remény­te­len rekedt uga­tás­sal rövi­díti saját sor­sát.” Ami­kor a ki­mos­da­tott fes­té­kes vödör csör­mős levél­lel meg­telt, végig­né­zett az „utca front­ján”, és sze­mébe tűnt, hogy szinte min­den har­ma­dik ház­tól elmet­szett kábel­vé­gek hin­táz­nak a kap­cso­lat és a kap­csol­ha­tat­lan­ság határ­mezs­gyé­jén. Ha aznapi gyógy­szere atom­nyi talá­lata pon­tos volt, akkor nyolc­van év csont­ko­pá­sát legyűrve kihúzta magát, nézte az utca fölötti kábel­ren­ge­te­get, a háló­za­tot. „Fás, rügyes, haj­tá­sos, vesszős” saj­gá­sok kelet­kez­tek ben­ne. A ve­ze­té­kek miatt meg­cson­kí­tott fák évről-évre nagyon igye­kez­tek, hogy a hi­ányt pótol­ják, de az embe­rek gyor­sab­bak vol­tak. A fő­ága­kat autókra sze­relt vas­ko­sa­rak­kal köze­lí­tet­ték meg, nyes­tek, vág­tak, fűré­szel­tek. Egy-egy fa egészébe ordas hara­pá­sok­kal készí­tet­ték az infor­má­ciós csa­tor­nák lejt­me­net­ét.

Ahogy az utcára feszülő kábelren­ge­te­get nézte – ami­ről oly­kor azt is gon­dol­ta; mi van, ha vala­kik a ki­in­du­ló­pont két végét valami másra hasz­nál­ják, mint amire ter­vez­ték, – ész­re­vet­te, hogy sunyin, som­po­lyogva egyre sava­nyúbb sze­lek jön­nek. Hátu­kon rekedt hangú cigány­hattyúk bil­leg­nek, amik az odvas ter­mé­sek miatt károg­nak. E téb­lá­bo­lós sem­mi-na­pok­ban már tájé­ko­zó­dásba fogott a decem­beri esz­kö­zök körül: kot­la, tek­nők, bödö­nök, kín­fa, füs­tö­lő. Vala­min min­dig akadt tol­doz­ni-fol­dozni való.

Jobb kedvű szép napokon, örömöt a szük­ség­gel egy­be­köt­ve, az őszi nedűt átfej­tette egyik hor­dó­ból a másik hor­dócs­ká­ba. E két­kezi munka köz­ben a „nü­án­szok­ra” figyelt. Az érle­lődő anyag szí­né­re, illa­tá­ra, tisz­ta­sá­gá­ra, „ola­jos­sá­gá­ra”, amik­től azt kér­dez­te: egy lép­cső­fok­kal köze­lebb jutott-e a töké­le­tes­ség érint­he­tő­sé­gé­hez, meg­szü­le­tett-e a harmónia? A nyár bal­zsa­ma. Ked­ves szol­gá­ló­lá­nyai szú­rós szagú istál­ló­trá­gyá­ban gyö­ke­rez­ve, őket tet­szése sze­rint öltöz­tet­ve-vet­kőz­tetve csi­no­sí­tot­ta, hogy aztán zöld lep­lük taka­rá­sá­ban sze­mér­me­sen szül­jék meg fürt­hozó virá­gai­kat. Az évti­ze­dek szülte okos­sá­gok rend­sze­rébe illesz­tett az évi apró vál­to­zá­sok emel­ték-e a bor minő­sé­gét? Helye­sen met­szett-e? Saját nedűje iránti mohó­sága nem ter­hel­te-e túl egyik-má­sik váran­dós ked­ve­sét? Meg­ta­lál­ta-e a szük­sé­ges ará­nyo­kat az egy­csa­pos és a csap­ról csapra való vissza­vá­gás­ban-meg­ha­gyás­ban? S ami­kor Isten szű­kebbre zárta a nap­fény kapu­ját, ő – a végső egye­sítő – jól válasz­tott-e a ren­del­ke­zé­sére álló esz­kö­zök fel­hasz­ná­lá­sá­nak ará­nyai között? Már­cius­ban, ami­kor szol­gá­ló­lánnyá vará­zsolt her­ceg­női éppen csak ásí­toz­tak: még min­den kapu és lehe­tő­ség nyitva állt. A tő­kék felett sely­mes, kék remé­nyek lebeg­tek. Min­den nyi­tás­sal, trá­gyá­zás­sal, kapá­lás­sal és met­szés­sel sza­po­ro­dott a mun­ka­mennyi­ség, ám a vá­lasz­tott út mind­egyre szű­kült. A ki- és elté­ré­sek lehe­tő­sé­gei mind­job­ban csök­ken­tek. A teg­napi nap mun­ka­mű­ve­lete hatá­rozta meg az azna­pit. Sza­bad­sá­gá­ban állt a vál­toz­ta­tás, a mű­ve­let bár­mi­lyen fokú átala­kí­tá­sa, módo­sí­tá­sa, de tud­ta: her­ceg­női érzé­keny sza­ba­dok. Két ellen­irá­nyú sza­bad­ság­vágy­ból kel­lett har­mó­niát mun­kál­nia, ami­nek utolsó előtti állo­mása a must érle­lé­se, majd az újbor dédel­ge­tése volt. Miként szá­já­ban a fog­pisz­ká­ló, akként kezé­ben a fokoló is egyik csu­héba tekert hor­dó­du­gó­tól a má­si­kig ván­do­rolt. Hagyott sza­bad nyí­lású hor­dót, oly­kor a dugó helyére kotyo­gót tett, másszor csu­pán leheletfinoman ültette fész­kébe a csu­héba tekert alkal­ma­tos­sá­got, mert kíván­csi volt: miként visel­ke­dik az anyag, ha így vagy úgy? Máté tata nem ismerte a „teszt” fogal­mát, de sze­rel­mes évei­ben soron­ként pró­bálta ki a kü­lön­féle vegy­sze­re­ket és met­szési módo­za­to­kat. Huszon­öt-har­minc év után maradt a réz­gá­lic­nál, éven­ként tucat­nyi per­me­te­zés­sel. E kézipumpás réz­put­tony fáradt­sá­gos működ­te­tése köz­ben gyak­ran gon­dolt az Úrra vagy vala­ki­re, aki az „ügye­ket inté­zi”. A gon­do­lat első sora az volt, hogy jó len­ne, ha leg­alább két napig nem esne az eső. Máso­dik sora az volt, hogy mit szól ehhez nyug­dí­jas szom­széd­ja, a si­ket vas­utas, aki ubor­ká­zik. A har­ma­dik sor meg úgy szólt: „nem len­nék a helyed­ben, Uram, mind­annyi­unk Iste­ne, mert ennyi egy­más­nak ellent­mondó kíván­sá­got egy ég alatt lehe­tet­len tel­je­sí­te­ni! Lehetne bár vala­há­nyunk­nak külön ege, de akkor sose talál­koz­hat­nánk a pi­aci napo­kon!” Hall­gatta az átfejtő tömlő sziszogását, tenye­rét az érett hordó tes­tén pihen­tet­te, mint aki egy­szerre kér és áld.

A rövidülő nappalokban az ebéd és vacsora órája mind köze­lebb került, s mire Mik­lós bácsi szánja egy kép­ze­let­beli havas pagony­ban (ter­hük­től moc­ca­nat­lan fenyők közt) sik­lott, addigra Náncsikával azon kap­ták magu­kat, hogy este nyolc körül „nas­sol­nak”. Így mond­ták, mert „az ember nem vacso­rá­zik két­szer”. Máté tata talán azt is mond­ta, mint­egy vigasz­ta­lá­sul (vél­he­tően min­den év telén), hogy „majd ezen is túl leszünk.” Szá­mukra az „ezen” szócska volt az elmú­lás és az újjá­szü­le­tés ott­honi együtt­ha­tó­ja, a ra­goz­ha­tat­lan léte­zés. A ben­nük mun­káló szűn­he­tet­len foly­to­nos­ság elle­né­re, az „ezen” kife­je­zés leg­szé­lén, egy­szerre kar­nyúj­tás­nyira és fog­ha­tat­lan távol­ban: látni vél­ték az árnyé­kos kép­let­sor egy­irá­nyú meg­má­sít­ha­tat­lan­sá­gát. Létük biz­tos foly­tat­ha­tó­sá­gá­nak ki nem mon­dott hité­vel mondta egy héten két­szer Máté tata:

–  Szerda van. (Szombat van.) Begyúj­tok a fürdibe. – Jól van, Mac­kó. Gyújt­sál be! – felelte Náncsika, aki min­dig (és éppen) ebben a pil­la­nat­ban egye­sült a leg­fenn­köl­tebb módon vacsora utáni első niko­tin rudacs­ká­já­val. Fekete haját, parázsló sötét sze­mét imbolygó kékes fel­hőbe von­ta, ám ajka, mint haj­da­nán, hival­ko­dón tárta ki fogai fehér­sé­gét, ami akár öröm­hozó vágy­nak is tűn­he­tett. Még látta Máté tata púpos hátát, aztán a csossza­ná­so­kat és az ajtó­ki­linccsel való bab­rá­lást is hal­lot­ta. „Jól van, Mac­kó. Ezen is túl leszünk.” Füléig ért a gáz­kon­vek­tor őrláng­gyúj­tó­já­nak csat­tog­ta­tá­sa, Mackó tata mor­mo­gá­sa, amit nem értett, de tud­ta, hogy a gáz­mű­vek rossz­életű fel­me­nőit emle­ge­ti.

Tőketakarástól az első tavaszi ásó­süllyesz­té­sig szer­dán és szom­ba­ton füröd­tek. Kivéve a de­cem­ber közepi disz­nó­vá­gást, amit követ­ke­ze­te­sen egy vasár­napra idő­zí­tet­tek. „A ruha átve­szi a zsír sza­gát. Meg a füs­tölő indí­tá­sa.” A szán­dé­ko­san ola­jo­zat­lan sza­lag­fű­rész­lap alól szét­porló akác és bükkfa fűrész­po­rá­nak éves gyűj­tésű arany­lisztje fel­szik­rá­zott, majd füstté vált békéje csi­gás nyu­ga­lom­mal teke­re­dett föl­fe­lé. A sózóteknő pác­le­vé­ből két egész hátsó son­ka, két köröm, két karaj­csont került a sötét­bar­nára itta­sult sep­rő­nye­lek­re. Elé­jük két rúdra 23-24 pár kol­bász, négy szál tit­kos recept alap­ján készült sza­lá­mi, amik majd hamuba ágyazva egy ládika mélyén vár­ják, hogy kellő érett­sé­gü­ket elér­ve, vékonyra szelve egy-egy tála­ló­tál hús­vi­rág-szir­mai­ként hival­kod­ja­nak. E ha­sas menny­or­szág taka­rá­sára négy tábla sza­lonna szol­gált. A bel­ső­sé­gek a vas­tag­bél bod­rai­ba, a kifor­dí­tott és jól átmo­sott gyo­mor­ba, hólyagba és a vak­bélbe kerül­tek. Nem darál­va, hanem apró dara­bokra metél­ve, bács­kai mód­ra. Némi pré­se­lés segít­sé­gé­vel, for­mát adva a tar­ta­lom­nak muta­tós agga­té­ka­ivá vál­tak a füs­tö­lő­nek. „A töpör­tyű pedig örök házi titok marad mind­ad­dig, amíg annyira fel nem hígul az agyam, hogy kibe­szé­lem azt!” – mondta itt-ott, amott, ennek-an­nak a tapin­ta­tos vagy kíván­csi érdek­lő­dő­nek, bár e pe­rem­vi­dé­ket fel­fe­dezni vágyó pártsemleges sza­kács­könyv­író egy sem akadt köz­tük.

*

Tata ezen az őszi szerdán is – immár Náncsika jóvá­ha­gyó-be­le­egyező vála­sza hiá­nyá­ban –, már dél­után begyúj­tott a „fürdibe”. A szo­bá­ban négyesre tekerte a kon­vek­tort, gon­dol­ta, öt órára átme­le­ge­dik a kuc­kó. Für­dés után majd fel­stó­szolja a pár­ná­kat, eszik valami könnyű-ke­ve­set, szét­néz a hír­adás­ok­ban, aztán jöhet­nek a sport­csa­tor­nák. Addig a kony­há­ban pepe­cselt. Feje magas­sá­gá­ban egy rádió cser­felt, mire fél­han­go­san csak annyit mon­dott: „el­men­tek ti a sóhi­va­tal­ba”. A hi­va­ta­los­sá­gok ezt igen gyor­san meg­jár­ták, így maradt a régi rend. A reg­geli és déli evő­esz­kö­zök moso­ga­tásra való elő­ké­szí­té­se, a szocpol-jellegű étel­adag tar­talmi keve­sé­nek mara­dé­kát egy­be­ko­tor­va. Az ered­mény­nek Tyu­tyu nagyon hálás volt. Ha embe­re­sebb Nap sütött, akkor azt gon­dol­ta, hogy Tyu­tyu nem­csak a lá­bas aljá­nak és a juta­lom­ból kapott kutya­sza­lá­mi-fa­lat­kák­nak örül, hanem neki magá­nak, a gaz­dá­nak is. Ilyen­kor fara­gott bot­ját fal­hoz támasz­tot­ta, az arasz­nyi magas kutyus fel­ágas­ko­dott, barna sze­mé­ben mély ragasz­ko­dás fész­kelt, ő meg azt mond­ta, hogy „Tyu­tyu, Tyutyukám, te büdös kis­ku­tya”. Nagyon igye­ke­zett a kutyusra figyel­ni, látó­me­ze­jét az ebre szű­kí­te­ni, lemet­szeni a szem­ha­tár oldal­só, kéret­len és önkén­te­len betü­rem­ke­dé­se­it. Oly­kor eset­len-gyenge negyed­for­du­la­tos piru­et­tet totyo­gott, hogy olyan hely­zetbe kerül­jön, ahon­nan nem lát­ható a kis udvart kör­be­ülő épít­mé­nyek sora. Egy­sé­gen­ként mutat­ták az épít­tető kora­beli anyagi lehe­tő­sé­ge­it. Darab­jai a tör­té­nelmi idő vég­te­len mérő­sza­lag­ján a maté­riá­ban meg­tes­te­sülő lehe­tő­sé­gek és lehe­tet­len­sé­gek kor-szerű jelei vol­tak – két­ség­te­len szó­ta­go­lá­sok­kal. „Kri­ti­kus pont­jai” a kap­cso­ló­dá­sok vol­tak, amik öt éve nél­kü­lö­zik a mes­ter­em­ber gon­dos­sá­gát.

A nyeregtetős ház folytatását a félsz­éles­sé­gé­hez oda­ra­gasz­tott, csa­pott tetejű asz­ta­los­mű­hely jelen­tet­te, amit Náncsika csak „la­bor­nak” hívott. Aztán az „ola­jos” követ­ke­zett, ami az olaj­kály­hák pusz­tu­lása után a sző­lé­szet és a disz­nó­vá­gás kel­lé­keit fogadta magá­ba. Mel­lette egy­aj­tó­nyi hely a kert felé táguló „Nyu­las­ba” veze­tett – ami­ből később csak „oda hát­ra” lett. (Az üres nyúl­ket­re­cek csi­be­há­ló­val borí­tott, lógó ajtaja előtt zsib­vá­sári össze­vissza­ság­ban hever­tek „a garan­ciá­lis idő­szak végéig meg­őr­zendő cso­ma­go­lás” túl­élő dobo­zai, a vi­ze­zett „ház­tar­tási tüze­lő­olaj” bádog­hor­dói, a cef­re­ér­lelő hor­dók, hasas Sza­ra­tov hűtő­szek­rény, régi, láb­haj­tá­sos Singer-varrógép, egy­karú súly­mér­leg, egy­kor volt futó­babok szá­rí­tá­sára szol­gáló műanyag­re­ke­szei, penet­ráns szagú rozs­da­fol­tos olaj­kály­hák, egy jobb idő­ket meg­élt tra­gacs, ásók, kapák, gereb­lyék, szé­na­gyűj­tők, melyek felett lyu­kassá por­lott gyé­kény és fűz­fa­vessző kosa­rak sora haran­go­zott. A fa­la­zat egyik végén elfű­ré­szelt ács­ka­pocs­ból fali polc­tartó lett, ami­nek szú­ette desz­ká­ján műanyag bal­lo­nok sora­koz­tak, rajta a fő­úri monog­ram: Cz. M., azaz Máté tata főze­té­nek pálin­ka-hor­do­zói. Mögöt­tük – mint valami tit­ko­sí­tott múlt zár­vá­nya – egy-egy szá­zas szö­gön évti­ze­dek alatt fel­szí­vó­dott, tán sosem látott régi lenyo­ma­tok kép­ke­re­tei lóg­tak. Ben­nük egy­kor Szűz Mária(?), a Teremtő(?), Koba(?), Rákosi(?), galam­bok és patak­ból sze­lí­den szür­csölő őzike(?) – senki sem tudja már. A ke­re­tek indá­kat imi­táló sze­líd haj­lat-min­tá­it, talá­nyos, kép­ze­let­beli kagy­ló­hé­jait az ész­re­vét­le­nül üle­pedő szürke por erő­sza­ko­san hang­sú­lyossá tet­te.)

A Nyulastól a foltozás derék­szögbe for­dult, a ház fará­val pár­hu­za­mo­san, és követ­ke­zett a „fran­cia vécé”, ami csak szükségből maradt meg. („Mit tud­ha­tom, hogy mikor zár­ják el a köz­ponti csa­pot?!”) Falá­hoz a „füs­tö­lő” hasábja tapadt, ami bel­ső, gesz­te­nye­bar­nára páco­ló­dott olda­lai­val afféle kifosz­tott ékszer­do­boz­ként ékes­ke­dett. A ki­csi, „U” alakú udvar másik sar­ká­ban a „disz­nó­ól”, ami­nek kemény pla­tó­ját később kacsák és tyú­kok ural­ták. Az óltól az első udvar felé tartva állt a „fás”, ami „suf­ni­vá” silá­nyult, mara­dék tar­tal­má­nak húsz éve tartó folya­ma­tos apa­dá­sá­ban.

Eme szerkezetek függőlegességet és derék­szö­ges­sé­get mind­job­ban nél­kü­löző épít­mé­nyei között – a fekvő „U” betű tal­pa­za­tán – lógott a tető­lé­cek­ből készült „kert­ka­pu”. Fagy és hőség marta reny­he­sége mögött most a szom­széd elsár­gult kuko­ri­ca­szá­rai zörög­tek. Sehol a nagy­le­velű sző­lő­kor­don, ami­nek évről-évre sok méterre elnyúló veszőin páro­san csüng­tek a fe­kete für­tök. Meg­érve nem csu­pán a szín­anya­guk, de a ma­gok közti lédús kocso­nya is minő­sé­get kép­vi­selt. Eltűn­tek az állan­dó­ság trón­já­hoz kötö­zött her­ceg­nők, a zöld-fe­hér levél­tor­nyú réz­gá­li­cos sző­lő­tő­kék guggonülő kupo­lái is. (Tud­ta, mi követ­ke­zik, ami­kor a ker­tet fel­kí­nálta az új szom­széd­nak. Leg­szí­ve­seb­ben vissza­evic­kélt volna apró gye­rek­ko­rá­ba, mikor, ha a Fater disz­nót ölt, ő a téli haj­nal­ban egyet­len­egy zugot sem talált, ahová az ártány siko­lya elől elbúj­ha­tott vol­na. Dunyha alá kúszott, beku­co­ro­dott a két­aj­tós szek­rény mélyé­re, de a fenn­tar­tott i-k – amik aztán öblö­södő bugy­bo­ré­ko­lásba for­dul­tak – ráta­lál­tak. Fater egy­szer azt mond­ta, hogy „most gyor­san ment”, más­kor meg azt, hogy „rosszul találta el az eret”. Akár így volt, akár úgy: a si­koly sikoly maradt. A ko­cso­nyá­san resz­kető féle­lem és a zizegő iszo­nyat még éve­kig ciká­zott, vil­lám­lott-vib­rált ben­ne, amit aztán elsö­pört a há­bo­rú, ami­ben a sikoly győ­zelmi indu­lóvá neme­se­dett. Miként a szom­széd napo­kon át tartó küz­dése a tőkék­kel. A be­szű­rődő tompa puf­fa­ná­sok­ból érezte, ahogy a tőke rugal­mas gyö­kér­zete ellen­áll a bal­tá­nak, és a hu­musszá neme­se­dett föld vissza­löki a csa­pá­so­kat. Mikorra az új hon­fog­laló 40-50 év karimás harmóniáját legyűr­te: büszke lett magá­ra. Kibüszkült. Megbüszkült. „Kurva gyö­ke­res volt, Máté bácsi, de meg­ol­dot­tam!” Aztán kereszt­be-ka­sul szán­tott, kuko­ri­cát vetett és a tö­vek­hez marék­ból szórta a műtrá­gyát.) A ho­mo­kos löszön keresz­tül­fúrt kút pum­pa­fogó mar­ko­lata kor­had­tan bil­le­gett a mély­ben nyugvó per­fo­rált cső eltö­mő­dött haj­szál­erei fölött.

Amikor a „kutyázástól” már nagyon kevés volt a leve­gő, sípo­lós zihá­lás­sal fel­egye­ne­se­dett s te­kin­te­té­vel a kertre vágott. Hunyor­gott, majd lába elé nézve óva­tos-lassú lép­tek­kel visszas­lattyo­gott az élet­hosszig stop­polt-bő­vít­ge­tett ház kony­há­já­ba, mely­nek hátsó ajtaja a kicsiny udvarra nyílt.

A délalföldi vékonyszíjú portára réges-ré­gen épült vert falu ház olyan volt, mint egy­kor az összes zsel­lér­ház. Elöl szo­ba, aztán konyha és a kamra követ­ke­zett. Első udva­rára tor­nác simult, alján lapra for­dí­tott, kopott sarkú tég­lák vélet­len­szerű min­tá­za­ta. Fából ácsolt, szo­lid fózolású tar­tó­osz­lo­pai tete­jén sze­rény kitü­rem­ke­désű osz­lop­fők, amikbe hosszú repe­dé­se­ket hasí­tott a befo­lyá­sol­ha­tat­lan idő. Az épü­let felett taka­ré­kos esé­sű, mohás tető­cse­re­pek hul­lám­sora nyu­go­dott a renyhe tető­lé­cek sza­ru­fá­tól sza­ru­fáig tartó haj­la­ta­in. Hátul apró gaz­da­sági udvar, majd falu­végre sza­la­dó, sza­bad­fu­tású kert. A vég­te­len­be. A há­bo­rút követő rek­vi­rá­lá­sok­kor Náncsika szü­lei­nek kis­bir­to­kát – a nép nevé­ben – erre a por­tára vált­hat­ták át. Ami­kor meg „arc­cal a vasút felé” kel­lett for­dul­ni, akkor a régi sín­há­ló­zat „feudális-korrupciós-protekcionista” nagy­ka­nyar­jait levág­ták, s a vég­te­lenbe futó kert­ből töl­tés­nek tor­lódó ker­tecske lett.

Náncsika kitűzője azonban megmaradt. Ová­lis, dom­bo­rí­tott rézre zomán­co­zott fehér alapú meda­li­on. Felül ívkö­vető fel­irat: „ÖN­KÉN­TES ÁPO­LÓ­NŐ”. Alatta a ke­resztre esett kirá­lyi korona zöld pon­tok­kal, bélé­sé­ben a bíbor sej­te­té­se, abron­csán kétol­dalt három-há­rom csün­gő. Lej­jebb szik­rá­zó, min­den fény­tö­rés­ben jól fel­is­mer­he­tő, vas­kos VÖRÖS KERESZT lát­ha­tó. A te­nisz­ütő for­májú kitűző alsó negye­dé­ben van egy pötty. Az egy­kor hibát­lan zománc­fe­lü­let foly­to­nos­sági hiá­nya. Egy AK típusú lőfegy­ver cső­száj­fék­jé­nek kop­pa­ná­sa. Ez a foly­to­nos­sági hiány meg­ma­radt, csak a kop­pa­nás idő­pil­la­na­tát és tar­tal­mát szívta magába a fe­lej­tésre kényszerített tör­té­net. A zo­mánc­krá­ter alján lélegző réz­fe­lü­let csak 1968-ra vara­so­dott be. A se­ben zöl­des-kék pára­felhő kelet­ke­zett, ami többé már nem vál­to­zott. Ekkor Náncsika 42 éves vén­lány volt. Máté asz­ta­los meg negy­ven, váló­fél­ben. A „Szép­asszony­nak kezitcsókolom” kive­hető szú­nyog­há­ló­ke­retre volt szük­sé­ge.

–  Mekkora legyen? – kérdezte a mes­ter, még egy hét­nek előt­te, mire Náncsika kezé­vel muta­tott egy távol­sá­got és azt mond­ta: – Ekko­ra! – Ilyet nem tudok csi­nálni – vála­szolta Máté asz­ta­los. Erre a Szép­asszony kissé fel­pap­ri­kázva azt felel­te: – Azt hal­lot­tam, hogy maga egy jó szak­em­ber! Hát csak képes egy szú­nyog­há­ló­ke­re­tet össze­üt­ni! – Erre Máté asz­ta­los azt mond­ta: – Tud­ja, höl­gyem, mi mes­ter­em­be­rek nem ért­jük, hogy ekkora meg akko­ra. Kicsi vagy nagy. Nekünk a diszk­rét fél centi is szá­mít, mert mil­li­mé­te­rek­ben gon­dol­ko­dunk! – Hát akkor jöj­jön el és mérje meg a mil­li­mé­te­re­it!

Így történt, hogy Máté asztalos egy zsel­lér­ház bejá­rati ajta­já­hoz került, amely mellé egy segéd­ele­mei­től meg­fosz­tott önt­vény-sző­lő­prés áll­vány íze­sült, mint később meg­tud­ta: 1948-tól. Szo­rí­tó­hü­ve­lyét vesz­tett égre meredő csa­var­szára évről-évre várta a meg­váltó vil­lá­mot, de csak menny­dör­gé­sek soro­zat­lö­vése szü­le­tett. Így aztán Náncsika, még Szép­asszony korá­ban, a prés lábá­hoz egy kutyát lán­colt. Mert Magyar­or­szág és Jugo­szlá­via egy kőha­jí­tás­nyira volt tőle.

*

Máté tata jobbjával botját markolva indult a haj­dani veranda végé­ről – ami negy­ven év apró­mun­ká­já­nak köszön­he­tően kony­hává neme­se­dett –, a szem­ben lévő für­dő­szoba felé. Az elő­szo­bá­ban – ahol egy­kor a mun­kát­lan­ságra ítél­te­tett sző­lő­prés állt – bal­já­val a kurta távol­ság olda­lán lévő búto­ro­kat érintve óva­tos­ko­dott elő­re. (Vala­mi­kor arra volt az utcára nyíló kis­ka­pu, ami – német mes­te­rek kifa­csart nyelve után – „filungos” volt. Ez egy keret­szer­ke­zet­ben, közé­pen kereszt alak­ban össze­dol­go­zott ráma volt, amibe négy fatáb­lát épí­tet­tek a „tislerek”. Töl­te­lék, azaz Füllung gya­nánt. Hosszú­nyelvű heve­de­rei végét kövér szláv kovács kala­pálta tuli­pán for­má­jú­ra.) Szek­rény, szék, asz­talka (fölöt­tük osz­tott szemű ablak a ját­szó­házi rózsákra), szem­ben a „für­di” rövid falán a kalap­tar­tó­val és a hi­val­ko­dóan nagy­mé­retű tükör­rel sze­relt elő­szo­ba­fo­gas, mel­lette ajtó, mögötte a für­dő­szoba szűn­he­tet­len párá­ja. Egy­kor sze­rette ezt a nagy­mé­retű tük­röt, mert Náncsika is ked­vét lelte ben­ne. Szé­les kari­májú fekete vagy fehér kalap­já­ban önma­gát gusz­tál­ta. „Mac­kó! Hogy áll?” Lassú fej­for­gá­so­kat vég­zett, 15 fokon­ként „képbe meredt”, minő­sí­tette a lát­ványt. „Sze­rin­ted?” Jó. „És így?” Így is jó. „Jaj, Mac­kó! Az nem lehet, hogy neked min­den­hogy jó!” Erre a hát­ra­lévő pár vasárnapra… „Mac­kó! Te tiszta gya­gya vagy!” Hova let­tek a bár­so­nyos tapin­tású kala­pok? – kér­dezte magá­tól Máté tata, miköz­ben csüg­gedt, tanács­ta­lan arcát néz­te. „Diszk­ré­ten eltün­tet­te.” Mert Náncsika tapin­ta­tos ember volt, fino­man ízlé­ses dáma. Öröm­teli házi­asszony, aki­nek a tö­mésre vára­kozó kacsák is bol­do­gan tátot­ták cső­rü­ket. Aki meg­öre­gedni is ész­re­vét­le­nül tudott. Tőle sosem látott olyat, ami taszít­hatta vol­na. A pro­té­zi­sét is úgy hord­ta, mintha ezzel szü­le­tett vol­na. Amíg Máté asz­ta­los a sze­gő- és taka­ró­lé­cek diszkrét félcentijeiről beszélt, azon­köz­ben Náncsika sosem magya­ráz­ko­dott, hanem hagy­ta, hogy egy bal­lon­ka­bát vagy egy selyem­kendő hánya­veti módon a tü­kör­lapra kanya­rod­jon. E le­he­let­fi­nom tükörre kanyarodások ered­mé­nye­ként egy idő után eltűnt a tükör. Csak Náncsika őzbo­kái és Mackó mes­ter dagadt láb­fe­jei marad­tak.

Mostanra, a karcsú bokák hiá­nyá­ban, elfogy­tak a fali­fo­ga­son fele­dett, a tük­röt félig taka­ró, finom elő­füg­gö­nyök. Maradt egy-két rideg, „mon­da­nám kicsit szög­le­tes” fér­fi­ka­bát, „itt­honi gön­cök” és a hanya­gul föl­ve­tett sil­des sap­ka, meg egy saját anya­gá­nak szo­rí­tá­sá­ban poro­sodó fér­fi­es­er­nyő. A tü­kör­szín­pad szinte kiürült, benne Máté tata magá­nyos eset­len­ség­gel állt. Egy­szerre volt fősze­replő és mel­lék­alak, néző és jegy­sze­dő, a sú­gók meg amúgy sem lát­sza­nak, és már a vég­sza­va­kat is önma­gá­nak adta fel. Előt­te, mögöt­te: üres aré­na. A lám­pák­ból poros fény szi­tál, tán az ügyelő is elbó­bis­kolt már. Hát szem­re­vé­te­lezte a fi­gu­rát. Az egy­kor magas és erő­tel­jes alkat rövi­dült, a vál­lak egy­más­hoz húzód­tak, mintha belül­ről fáz­ná­nak. A mell­kas hor­pa­dá­sá­val ará­nyo­san dom­bo­ro­dott a háti púp, mely annyira elme­sze­se­dett, hogy bár­mi­lyen batyu még-már biz­ton­sá­go­san ráhe­lyez­he­tő. A kéz erőt­len­né, sovánnyá és büty­kössé asza­ló­dott. A szá­raz bőr vékony hár­tyája alatt szű­külő érhá­ló­zat ver­gő­dik. A nyurga kamasz­kori arc­for­má­ból ová­lissá – jobb évek­ben kerek­deddé – dom­bo­ro­dott kopo­nya alakja vissza­tért a kör­te­for­má­hoz. A já­rom­csontok hegye­seb­bek let­tek, az arc­iz­mok ívei mélyül­tük­ben átren­de­ződ­tek, irá­nyuk a Föld közép­pontja felé mutat. Az egy­kor boly­hos sál­lal kör­be­ölel­hető nyak eltűnt. „Lesz majd gondja az öltöz­te­tő­nek, ha el nem sumá­kolja a dol­got! Ebbe a ki­csibe kemény­gal­lé­ros inget meg nyak­ken­dőt kötni…?! De hát ez legyen az ő ba­ja!” Feje búb­ján emlék­könyvi egye­di­ség­gel meg­ma­radt néhány ősz haj­szála közt átsüt az elő­szoba taka­ré­kos 40 watt­ja, csil­lanna a kopo­nya bőrén, ha lenne még vissz­fény­nek helyt adó feszes­ség. Az arc rán­cai az öröm és csa­ló­dott­ság közö­sen hur­kolt ten­ge­rész­cso­mói. „Ko­mám, ezt a har­ma­dik mene­tet elvesz­tet­ted, hiába áll­tál az első ket­tő­ben nye­rés­re!” – mondja és gon­dolja önma­gá­nak. „Le­gyűrt a sors, két vállra fek­te­tett a meg­úju­lásra kép­te­len sej­tek sora. Pedig évti­ze­de­kig azt hit­tem, hogy én lehe­tek a kivé­tel, ha nem is vég­ér­vé­nye­sen, de leg­alább sokáig! Most meg már, Náncsika nél­kül, értelme sincs az idő végébe tolni az utolsó fel­vo­nást követő nagy­füg­göny hir­te­len össze­csa­pó­dá­sát.” Tekin­te­tét vizs­gálva úgy talál­ta, hogy a sze­mé­vel és a látá­sá­val is baj van. Utób­bi­val van a leg­több baj, mert a kettő ugyan fel­té­te­lezi egy­mást, de még­sem egyen­ér­té­kű­ek. Volt idő, ami­kor hunyt szem­mel látott a leg­job­ban. Kép­ze­le­té­ben meg­ele­ve­ne­dett a távol­sá­gá­ban rövi­dülő tér, s benne a tes­te­ket aka­rata sze­rint moz­gat­hat­ta. Kicsi­nyí­teni és nagyí­tani tudott, miköz­ben mér­té­ket és ará­nyo­kat vett szám­ba. Ész­re­vette a zugo­kat, a ki­hasz­ná­lat­lan pon­to­kat. Látta a göm­bö­lyí­té­sek lehe­tő­sé­ge­it, a ke­re­kí­té­sek szép­sé­gét. Képes volt össz­pon­to­sí­tani az egész­re, vissza­hú­zódni a rész­let­re, azon javítva újra együtt látni a tár­gya­kat.

Régen, amikor elvont éjszakái első órái­ban kép­ze­let­beli üres szo­bák­ban ődön­gött, és búto­ro­kat álmodva azon törte a fe­jét, hogy bizo­nyos szük­sé­ges dol­go­kat miként lehetne össze­hozni valami bútor­ipari harmóniává (ami „har­mo­ni­zál” az adott élettel), azon­köz­ben nap­pal gyak­ran hunyor­gott. Az is meg­esett, hogy fél szem­mel nézte a vilá­got. Oly­kép­pen műkö­dött a szeme – önkén­te­le­nül is –, mint valami kéret­len szű­rő­edény. Befo­gad­jam, fen­na­kad­jon?

Náncsika halála előtti éveiben csak fél szem­mel nézte a vi­lá­got. Több­nyire hunyor­gott, de nagy rit­kán adó­dott úgy is, hogy össze­ka­csin­tott vele. Fele­sége hosszú unszo­lá­sára lesze­dette a hályo­got, ám ami­kor asszo­nya vég­leg fel­ad­ta, a vi­lág leké­pe­ző­dése megint csak homá­lyossá vált. A tisz­tán­lá­tás lehe­tő­sége vég­képp meg­szűnt, mert az orvos­lás mai tudása alap­ján a szem­go­lyó belső palást­ján kép­ző­dött fény­törő hár­tya egy­ál­ta­lán nem kezel­he­tő.

Fölszáradt, elillant a szem mélyé­ről jövő ter­mé­sze­tes csil­lo­gás. Az arc­iz­mok és nyolc­vanöt év beideg­ző­dése még képessé tet­te, hogy a kira­ka­tot mosollyá ren­dez­ze, de oly­kor azon kapta magát, hogy lát­ja: szeme fény­te­lenné vált. Sor­sá­nak pác­leve olyan mély­sé­gig az anyagba ivó­dott, hogy már lehe­tet­len volt tisz­tára csi­szolni – mond­tak haj­da­nán valami ilyes­fé­lét a bú­tor­fé­nye­zők is, ha egy-egy kun­csaft a maha­gó­ni­ból dió­szerű vilá­gos­sá­got kívánt a fe­lü­let­re. „A sze­mem fénye sem csi­szol­ható újra.” A há­lyog elta­ka­rí­tása nem teszi lehe­tő­vé, hogy vissza­nyer­jük a felü­let nyers tisz­ta­sá­gát, egé­szen az anyagig, mert maga a „nyers­anyag” ment tönk­re. A csil­lo­gás egé­szen vissza­hú­zó­dott, össze­zsu­go­ro­dott, kisebb lett, mint maga a sár­ga­test. Szinte nincs is. Elfo­gyott.

Ketten vagyunk – gondolta Máté tata. „Én, és velem szem­ben a tes­tem, aki szin­tén én vagyok, de csak afféle szük­sé­ges és folya­ma­to­san romló burok­ként. Énem gon­dol­ko­dik, ő meg csak van. Ám, ha ő nincs, akkor már én sem gon­dol­ko­dom. Tükör­tes­tem­nek is csak énem miatt van emlé­ke­ze­te.” Múlt­ja, min­den mulan­dó­ság esszen­ciá­ja, min­den­kori jelene a lét és nem­lét egy­be­mo­sódó hatá­rán való kóbor­lás. Időt­len­sége egy szá­mára ellen­őriz­he­tet­len jövőbe épül. Az én nem öreg­szik, csak a test. Amely test silány idő­uta­zó, míg az én kéz­zel fog­ha­tat­lan dimen­ziók rej­tel­mes ván­do­ra. Az én lényege nem eltö­röl­he­tő. A test töröl­he­tő. Mégis egy­más­hoz köt­ve, csak köl­csö­nös­sé­gük­ben lük­tet­nek, oly­kor egy­mást kézen fog­va, más­kor egy­más elle­né­ben működ­nek és hat­nak. Ez az én lenne a lélek, amely egy­szerre gye­rek, kamasz, fel­nőtt, ami egy pil­la­nat alatt ott van, ahová a gon­do­lat útján magun­kat irá­nyít­juk, miköz­ben meg egyi­de­jű­leg itt is van? A test nem ellen­ség és nem barát, az éntől külön való jószág, amely­nek önálló tör­vé­nyei van­nak.

Máté asztalos egész életében hit­te, tuda­tá­ban volt az anyag­meg­ma­ra­dás tör­vé­nyé­nek. Az anyag magán­tu­laj­don­ból köz­tu­laj­donba került és for­dít­va. Az anyag nem vész el csak átala­kul. A szö­vet­ke­zet asz­ta­los­ipari rész­leg­ve­ze­tő­je­ként pon­tos szá­mí­tá­sok­kal iga­zol­ta, hogy három köb­mé­ter fenyő­áru­ból x mennyi­ségű ter­mék szü­le­tik, a többi fűrész­por, for­gács, ille­tő­leg kelet­ke­zik egy kicsiny reszt­li, ami még „jó lesz vala­mi­re”. Ezzel a töb­bé-ke­vésbé vilá­gos össze­füg­gés­sel „pár­tunk és kor­má­nyunk” is tudott sak­koz­ni. Náncsika azon évek egyi­kén öltötte magára fehér kis­kosz­tüm­jét és puha fehér kalap­ját, hogy Máté asz­ta­los­sal egyez­ség­ben komoly igent mond­ja­nak egy jelen­ték­te­len hiva­tal kopott író­asz­tala előtt. Aztán sie­tő­sen haza­men­tek, átöl­töz­tek, mert ablak­csere követ­ke­zett. Hosszú, acél­fogú tél jött, mely­hez a régi für­dő­szoba fatü­ze­lésű kály­hája bol­dog­sá­gos mele­get göm­bö­lyí­tett. Ami­kor a könnyű tűz­re­va­ló­nak szánt elag­gott ablak­szár­nya­kat elfű­ré­szel­te, fog­közt már akkor is ciccentett vala­mit. Az aznapi parázs­ágyra vetendő utolsó darab­nál meg­állt a ke­ze. Félig kor­hadt ablak­szárny alja, ám mint álmél­ko­dó, hívő régész meg­cso­dálta a már porló csontú vidéki asz­ta­los díszí­té­sét. Akkor arra gon­dolt, hogy az anyag­meg­ma­ra­dás tör­vé­nye keve­sebb, mint a tör­vény maga. Lehet, hogy nem mér­hető az a valami, de valami mégis kima­radt, hiány­zik az egyen­let­ből. Ha nem is pon­to­san, de vala­mi­kép­pen úgy for­dí­totta át a hibás anyag­meg­ma­ra­dás tör­vé­nyét, hogy az egyen­let­ből hiány­zik egy valaha volt mes­ter hoz­zá­adott érté­ke. Talán a lel­ke. Később (a fusiban), ha régi ablak­szár­nyat hoz­tak, hogy annak min­tá­jára újat készít­tes­se­nek vele, akkor azo­kat fél­re­rak­ta. Elrakta „oda hát­ra”, bennfelejtette a „nyu­las­ban”, vagy egy­sze­rűen csak ráfor­dult egy papun­dekli doboz.

Máté tatát titkon sok éve gyötörte a kér­dés: mi tör­té­nik a lélek­kel? Öreg­kori esz­mé­lése elakadt egy afféle tudo­má­nyos­nak mon­dott film­nél. Egy pro­fesszor az egyéni vég­íté­let­hez sod­ró­dott embe­re­ket mérte le, nap­ról-napra s ha­lá­luk pil­la­nata után is. Gör­dü­lő­ke­re­kes vas­ágyas­tul, ágy­ne­műs­től, min­de­nes­től. A ha­lál pil­la­na­tán éppen átlen­dült ember súlya min­dig egy kicsi­vel keve­sebb volt, mint a mezs­gyén innen mért utolsó adat. Pedig ügyelt a rész­le­tek­re! Valami azon­ban min­den­ki­nél hiány­zott. Vala­mi, ami egy mérés­sel előbb még meg­volt, aztán egy töre­dék­nyi anyag mégis anyagszerűtlenné és mérhetetlen hiánnyá vált, szer­te­fosz­lott, tapint­ha­tat­lan és érthetetlen párává vált.

Mi történik a lelkekkel? Hova tűnt a Mut­ter lel­ke? Nem vihette sír­ba, hisz annyi­szor meg­je­lent előt­te! Dolog­ta­lan téli lébe­co­lá­sok ide­jén oly­kor Náncsika kihaj­tott lapú kony­ha­asz­tala mellé ült, és a ki­tar­tott hűség meg­szo­ká­sá­val figyel­te, amint az asszony sze­rel­mes gyen­géd­ség­gel ván­do­rol­tatja gőzö­lős vasa­ló­ját a fris­sen mosott ágy­ne­műn. Néha agyába vágott: „Úr­is­ten! Mennyit éltem már?” Gye­rek­ko­rá­ból a Mut­tert lát­ta, amint a gan­gon lóbálja a kéz­szag­gató önt­vényt, ami­nek tete­jét egy orosz­lán­fejű csap­pan­tyú zárta le. A pa­rázs fel­iz­zott, a Mama vissza­ment a kony­hába és vizes ujjai­val megpreckelte a vász­nat. Az első szó­rás nagyobb csepp­jei­ből sis­te­regve szállt fel a pára s az illanó pil­la­nat­hoz egy békés, mél­tó­ság­tel­jes ünne­pé­lyes­ség tár­sult. Elgyö­tört teste öreg bur­ká­tól egy vil­la­nás alatt meg­sza­ba­dul­va, énje kor­ta­la­nul leb­zselt a régi kony­há­ban. Tisz­tán emlé­ke­zett tátott szájú cso­dá­la­tá­ra, ami­kor a mennye­zet köze­pé­ről csüngő kát­rá­nyos veze­té­kek végén egy körte for­májú üveg­test­ből fény szü­le­tett. Az ajtó­félfa mel­lett dom­bo­rodó kap­cso­lón ját­szott, le és föl, le-föl, le-föl, míg rá nem mor­dul­tak. Aztán a madza­gos nép­rá­dió. („Hova tegyük, iste­nem, hova is tegyük? A dikón ala­cso­nyan van, a szek­rény tete­jén, maga­son. Hova tegyük?” A Fa­ter leta­ka­rí­tott egy fali pol­cot, amin két-két üveg­lap közé szo­rí­tott Jézus Krisz­tus és Mária szoroskodott bádog­le­mez­ből haj­lí­tott ken­gye­lé­ben, és azt mond­ta, hogy „ide, ennek a helyé­re”. A Mut­ter hüle­de­zett egy kicsit, talán kidül­ledt sze­mé­től a pu­pil­lák is fen­na­kad­tak, majd nem szólt sem­mit, csak fél­re­né­zett.) Később lett egy poli­tú­ro­zott dobo­zú, elő­lapja felső felé­ben sárga színű szö­vet­tel borí­tott másik rádió, ami­nek köze­pén egy zöld „cic­ka­szem” vilá­gí­tott. Két oldalsó csíkja hol köze­lebb, hol távo­labb húzó­dott egy­más­hoz. Alatta üveg­lapra sif­rí­ro­zott, lép­cső­ze­te­sen elren­de­zett világ­vá­rosok tég­la­so­ra. Az üveg­lap két végén egy-egy réz­be­té­tes bake­lit­gomb, amit anyja Szidollal min­dig csil­lo­góra vará­zsolt. Az üveg­lap alján, mint valami temp­lomi orgona égbe emelő ígé­re­tét hor­dozó kap­cso­ló­so­ra, négy csont­színű bil­len­tyű volt. A Fa­ter egy­szer elvé­tette a lenyo­mást és azt hal­lot­ta: „Itt a Sza­bad Európa rádió, az 5, 11, 19… méte­res rövid­hul­lám.” Ezt a gom­bot halá­láig nem feled­te.

A lelkek újraéledésének illékony pil­la­na­tai­ban épp oly tisz­tán hallja hang­ju­kat, mint Náncsika egy-egy régen meg­vé­nült virá­gá­nak illa­tát érzi most is, bár­mi­kor. Ha oly­kor a vas­utas átjött, az nem érezte ezt az illa­tot. „Az olaj­szag­tól már az agyam is eldu­gult, Máté bácsi”, mond­ta, pedig a tata bizo­nyos volt afe­lől, hogy mint könnyű-lé­gies lát­ha­tat­lan fátyol, az a bár­so­nyos aroma itt lebeg a lakás­ban.

*

Az apró fürdőszobában villanyt kap­csolt. A kon­vek­tor mele­get suso­gott, mel­lette gáz­boj­ler, alatta für­dő­kád. Tekin­tete már négy esz­ten­deje egyet­len egy tár­gyon sem akadt meg. Már nem idézte magá­nak az elő­ze­tes kal­ku­lá­ció­kat, a „ké­szen álmo­dott képe­ket”, a mun­ka­fo­lya­matok sor­rend­jét, a be­szer­zés körül­mé­nye­it. Már csak a leg­kö­ze­lebbi lépé­sekre össz­pon­to­sí­tott.

Vetkőzésbe fogott. Jók ezek a ru­hák, jók, gon­dol­ta. Ezer­szer átmo­sott kitér­de­se­dett maci­al­sók, kinyúlt aljú, cupfos póló, hul­lá­mos aljú atlé­ta, lötyögő alsó­nad­rág – kénye­lem és ott­ho­nos­ság. Könnyen lehánt­ható lágy anyag, amely tapa­dás­men­te­sen hagyja el a tes­tet. „Csak ne kéne ide- és oda­tá­masz­kod­ni, leülni vagy meg­ül­ni, mint a pecsírke gom­bá­nak! És lenne a csiz­ma­húzó min­tá­jára vala­mi, ami a zok­nit is lefejti a püf­fedt bokák­ról!” Mie­lőtt a „kád-babrához” fogott vol­na, a vécé­csé­szé­hez lépett, melyen egy tíz cen­ti­mé­te­res műanyag maga­sító volt, mert „Batya, így majd könnyeb­ben tudsz fel­áll­ni!” Magá­ban sava­nyúan húzta el a szá­ját, mert lehet, hogy igaz sem volt, ami­kor süvöl­vény korá­ban az Ipar­tes­tü­let olaj­jal mázolt palánk­já­nak olda­lán kor­osz­tá­lyos tár­sai­val ver­seny­hu­gyo­zást ren­dez­tek. „Ki­nek a csöve visz maga­sabb­ra?” Már ülve pisá­lok, mint a ki­öre­ge­dett kani kutyák – gon­dol­ta. Bedu­ga­szolta a kád lefo­lyó­ját s a falba süllyesz­tett fajansz szap­pan­tartó mar­ko­la­tába kapasz­kodva körül­mé­nye­sen a kádba állt. A hosszú, haj­lé­kony cső­vel sze­relt zuhany­ró­zsát leemelte és a vékony szá­lak­ban per­me­tező víz­csor­dát arcára irá­nyí­tot­ta. Hunyt szem­mel és táguló áhí­tat­tal remél­te, hogy a külső meleg egyre bel­jebb és bel­jebb jut. Tud­ta; a szük­sé­ges­nél hosszabb ideig bizse­reg­teti bőrét a pezsgő folyam alatt (és Náncsi sem jön már), ám kép­te­len módon azt remél­te, hogy a ben­ső­jé­ben töl­csé­re­sen örvénylő hiány telí­tő­dik, lecsil­la­po­dik. Meg­akad a szí­vó­ha­tás, a dol­gok (az ellent­mon­dá­sos tör­té­ne­tek idő­pil­la­na­tai), test és lélek egyen­súlyba kerül­nek, és ő újra kinéz­het – akár bol­do­gan, felej­tő­sen is. A tü­kör alatti polc­ra, ahol egy meg­gyö­tört tubus tár­sa­sá­gá­ban már csak az ő fog­ke­féje ágas­ko­dik, az ajtóra csa­va­ro­zott fogassorra, amin még két kön­tös lóg, de jól lát­ható a ró­zsa­szí­nű, fehér­gal­lé­ros frot­tír-kö­peny négy­éves ernyedt­sé­ge, míg az övé gaz­dá­jára váró, teg­napi buggyos­sá­gá­ban pöf­fesz­ke­dik. Élet­sze­rű­en.

Az elnyújtott pillanat pólya-mele­gé­ből nem akart a tes­tére néz­ni, az undok cser­ben­ha­gyó­ra, a fel­ha­tal­ma­zás nél­kül töp­pedő dik­tá­tor­ra, aki befo­lyá­sol­ha­tat­lan önkény­ural­mát sunnyogó rom­bo­lás­sal teté­zi. Nem emlé­ke­zett lelke és teste egy­lé­nyegű önazo­nos­sá­gá­nak bol­dog pil­la­na­tai­ra, a kettő egy­sé­gé­nek har­mo­ni­kus misz­ti­ku­má­ra, mert olyan magá­tól érte­tődő volt. Ha oly­kor külön-kü­lön fáj­tak is, tudata min­dig össze­fogta és biz­to­sí­totta őket, hogy múló álla­pot, „át­me­net”, ami­nek közel a vége és min­den újra egyen­súlyba kerül, egye­sül, újra­épül. Hat éve pon­to­san érzi, hogy test és lélek libi­kó­ká­já­nak az a fe­le, amin az Ő lelke van (még egy dara­big) talajra hup­pant. Miként lehet, hogy úgy képes magára és magá­ról érez­ni, hogy köz­ben eltör­pül a test jelen­tő­sé­ge? Hogyan lehet­sé­ges test nél­kül len­ni, ami­kor a le­vés önma­gá­ban nem kép­zel­hető el test nél­kül? Ami­kor önma­gára gon­dol, akkor nem egy 84 éves emberre gon­dol, hanem önma­gá­ra, mint egy meg­ha­tá­roz­ha­tat­lan korú gala­xis­ra. Ami­kor behunyja a sze­mét és Mátéra össz­pon­to­sít, ennek az énnek nincs kora, alak­ja, sza­ga, tömege és kiter­je­dé­se, csak van. És ez a vanság kérdőjeleződik meg, ami­kor a tes­tére néz. Hunyt szem­mel kéz­nyúj­tás­nyira van gye­rek­ko­ra, borot­vál­ko­zás­kor meg irdat­lan messzi­ségbe húzó­dik, egé­szen a tü­kör üveg­lapja mögé. Átjá­rás nincs. Mulandó testi lété­vel szem­ben nincs ellen­sú­lya. A test beteg, és válasz nél­kül hagyja a gyógy­sze­re­ket, vita­mi­no­kat. Anyag és lélek gyű­löl­ködve távo­lo­dik egy­más­tól, s e ket­tős­ség felett ott lebeg a tu­dat, amely pil­la­nat­ról pil­la­natra szem­mel tart­ja, dekó­dolja és rög­zíti e to­tá­lis rom­lást! Töré­keny csont­jai lika­csai­ból egy régi ret­te­gés kúszott ki.

A falu katolikus templomának főol­tára felett ragyog („biz­tos most is!”) egy arany­há­rom­szög, ami­nek min­den csú­csá­ból ara­nyos suga­rak repül­nek szét. Az egyen­lő­szárú három­szög fölső spic­cé­ben egy erő­tel­je­sen meg­mun­kált szi­gorú szem van, ami tág pil­lák­kal és kated­rá­lis-hi­de­gen fegyel­mezi az alant gör­nyedő könyö­rü­le­tes­ségre váró­kat. Tekin­tete barát­ság­ta­lan­nak, szi­go­rú­nak és vizs­la­tó­nak tűnik, leg­alábbis az oltár­hoz vezető három kör­íves lép­cső­sor alján tér­deplő Mac­kó­bocs minist­ráns­nak. Akkor szé­gyen­lő­sen, meg­szep­pen­ten néz­te, csak 5-6-7 évti­zed után értette meg, hogy a fent­ről jövő szi­gor nem neki szól, csu­pán a min­dig idő­le­ge­sen fenn lévők hamis önké­pé­nek mása. A há­rom­szög képe agyába pecsé­te­lő­dött, és bizo­nyos ideje azt gon­dol­ja, hogy a szem a tudat, balra lenn a má­sik szög­ben: az a lélek, jobbra pedig a test jel­ké­pe. Mi lesz, ha e szent­há­rom­ság­ból a tudat szem­pil­lája eresz­ke­dés­nek indul, netán bezá­ró­dik? Miként lehet­sé­ges – hisz hal­lott ilyen­ről! –, hogy az öreg­ség vagy inkább agg­ság már nem más, mint agyat­lan, lel­ket­len és erőt­len hem­per­gés, pelen­kás fet­ren­gés a fi­zi­kai való­ság­ban? Ha az öreg­kor tény­leg a máso­dik gye­rek­kor, akkor a vén­ség éteri cse­cse­mő­lét? Lágy és pukis, már-már múlt nél­küli tes­tet­len­ség, ahol az agy­ban álom­ta­lan deli­rá­lá­sok ker­ge­tőz­nek, vak­for­má­zá­sok kép­ze­let­vi­lá­ga, időt­len­sé­gek máko­nya? Léte­zés, amely min­den irányba elvesz­tette kiter­je­dé­sét. Múlt­ját a jelen szí­vó­pa­pírja issza fel, míg lehet­sé­ges jövő­jét a te­met­ke­zési vál­lal­kozó pik­ke­lyező kala­páccsal kiala­kí­tott hom­lok­fala jelen­ti.

*

Tusfürdőért nyúlt.

Két alkarján bíbor színű, bizony­ta­lan kör­vo­nalú és kiter­je­désű pecsét­nyo­mok, amik a leg­ki­sebb ütő­dés­től is meg­szü­let­het­tek – szek­rény sar­ka, ajtó­tok éle –, és azon­nal tin­ta-kék folttá tere­bé­lye­sed­tek. Ha celo­fán-vé­kony bőre ellent tudott áll­ni, akkor a kék folt lila pocso­lyává tágult, majd egy idő után vég­leg szét­szi­vár­gott. Más­kor, ha a leg­külső hár­tya is fel­sza­kadt, vére reny­hén csor­rant s ma­ka­csul ellen­állt az alva­dás­nak. Ebbéli szé­gye­né­ben az utóbbi két nyá­ron már csak hosszú ujjú inge­ket hor­dott.

Időről időre testsúlymérést is vég­zett. A vissza­szám­lá­lás­ban most 75 kilo­gramm­nál tar­tott. Fény­ko­rá­ban – volt zenitje egy­ál­ta­lán? – 120 kilo­gram­mot mért. („Hány kiló­nál áll majd meg a vissza­szám­lá­lás?”) A két szám külön­bö­zete pik­ke­lyes, apró-cse­re­pes ernyedt­ség­ben lötyö­gött raj­ta. Léte­zé­sét önmaga előtt is rös­tell­te, bár a külső világ­nak – már ha egy­ál­ta­lán volt kivel szóba áll­nia – csak annyit mon­dott: „hiá­ba, meg­öre­ged­tünk. A 84 nem 48.”

A régmúltból felszínre pattant egy sárga hely­zet­jelző bója, mely­nek kötél­vége bol­dog­ság­tö­re­dé­kek­hez cso­mó­zó­dott. A mar­ha­sá­gok, bolon­do­zá­sok, ugra­tá­sok órái­hoz. A hús­véti és kará­cso­nyi ünne­pek előtti utolsó mun­ka­nap­hoz, ami­kor job­bára csak a faléz miatt men­tek a KTSz-be, sem­mint munka végett. Az asztalosműhelyt talán kicsit ala­po­sab­ban össze­sö­pör­ték, ola­jos ron­gyok­kal áttö­röl­ték a fű­rész­gép-asz­ta­lo­kat, az abrikter lap­ja­it, ami­ket aztán füg­gő­le­gesbe állítva össze­csuk­tak. E vá­ran­dó­ság­tól dele­jes, ünnep előtti utolsó napon az asz­ta­lo­sokra valami könnyű, meleg, csa­lá­dias derű tele­pe­dett. Került házi főzésű pálin­ka, hogy a Sza­lon sört „le­dön­göl­jék” s egy­szer olyan is volt, hogy a kis Sprecher – „aki segéd­nek elment, de önálló asz­ta­los­nak gyönge volt” – kita­lál­ta: legyen erő­föl­mérő ver­seny. Első kör­ben a nagy simí­tó­gya­lut kel­lett három per­cig nyúj­tott kéz­zel kitar­ta­ni. Ez min­den­ki­nek ment. Máso­dik kör­ben a gyalu végére egy üve­ges sört állí­tot­tak, de az érték­meg­óvás okán a for­gáccsal tömött hor­dó­lá­dát alá­tol­ták. Majd jött a má­so­dik és a har­ma­dik üveg, ahol már csak Tata maradt. „De nem ezért let­tem az asz­ta­lo­sok rész­leg­ve­ze­tő­je” – men­te­ge­tő­zött később. Sprechernek is tátva maradt a szá­ja, mert min­denki tudta min­den­ki­ről, hogy hét­főn és pén­te­ken tészta az ebéd, köz­bülső napo­kon főze­lék tükör­to­jás­sal, jobb eset­ben tyúk­hús­sal, télen pap­ri­kás krumpli és csak vasár­nap, vasár­nap van hús. Igazi disz­nó­hús.

–  Sportoltál, Matyus? – kérdezte Krá­lik szak­társ, aki maga is hábo­rús ter­mék volt, így azon­nal kap­csolt és a töb­bi­ek­kel együtt neve­tett.

–  Ja. Jaja! Suttyó koromban vasár­nap dél­utá­non­ként az Ipar­tes­tü­letbe jár­tam kug­li­bábút állí­ta­ni. Jobb napo­kon tíz-húsz fil­lér is össze­jött. Vit­tem haza anyám­nak, aki szelt a pa­raszt­ke­nyér­ből, meg­kente lek­vár­ral, és min­dig figyel­mez­te­tett „ne­hogy a lábadra ejtsd, mert eltö­ri!” Így com­bo­sod­tam a cser­kész­csa­pat­ban is, amíg apám oda nem adott az öreg Csauscher asz­ta­los­hoz, inas­nak. – Innen­től tovább már nem mond­ta. Min­denki tud­ta, hogy Puskásöcsiből és Paplaciból csak egy van, tőlük jobb és szor­gal­ma­sabb sose szü­le­tik. Laci hét köz­ben vagont pakolt és „zsá­kolt”, sza­bad órái­ban fej­szé­vel kur­tí­totta a tes­te­sebb farön­kö­ket, szom­ba­ton és vasár­nap meg oda­tar­totta az „ete­tő­jét”, hogy meg­tud­ja, mennyit haladt az előbbi napok­ban. Őt kivá­lasz­totta a bu­nyó. A vi­déki asz­ta­lo­so­kat meg a kény­szer és a sze­ren­cse terem­tet­te. Ami ben­nük közös volt: a maguk rönk­jét mind­annyian hegy­nek föl­felé gurí­tot­ták.

Az öreg Csauscher – a MESTER­ÚR! – műbú­tor­asz­ta­los volt, de nem volt tőle ide­gen az épü­let­asz­ta­los­ság sem. „Érett ganaj­ként” már csak az üzlet­vi­tel­lel és a gyil­kos szak­mai bírá­la­tok­kal fog­la­la­tos­ko­dott. Mes­ter­fo­kon. Műhe­lyé­hez hat asz­ta­los, hat-nyolc segéd és vál­tozó számú inas, illetve kise­gítő sze­mély­zet tar­to­zott. Az egy­sze­rű­ség – és a fo­gak csi­kor­ga­tása köz­beni elhul­lás – ked­vé­ért az ina­so­kat egy­sé­ge­sen Ábra­hám­nak szó­lí­tot­ták. A sa­ját tulaj­donú kereszt­név, netán veze­ték­név elnye­rése a brancs­ban már afféle elő­em­beri létet jelen­tett a nem­be­li­ség tyúk­lét­rá­ján. Az ina­sok első nap­jai­nak beme­le­gítő szak­ipari test­edzése ter­mé­sze­te­sen a fenyő fűrész­áru-hul­la­dék illat­anya­gá­nak befo­ga­dá­sá­val kez­dő­dött. Fűrész­por- és fafor­gács eltá­vo­lí­tása a mun­ka­te­rü­let­ről. Nap végén a Mes­terúr végig­szu­szo­gott a mű­he­lyen, egy-egy gép mögött meg­állt, és a talp­csa­va­rok mögött fel­fe­dezte a „tre­hány­sá­got és a slend­ri­án­sá­got”. „Hózentrógerjával” csat­tin­tott egyet a mell­ka­sán dom­bo­rodó koc­kás ingre és ilyet bődült:

–  Ábrahám! Ha csak az egyik keze­met dugom a seg­gem­be, a másik­kal akkor is job­ban taka­rí­tok! Ren­de­sen.

Időszakonként Csauscherné, Róza asszony is bele­szólt a mun­ka­fo­lya­mat­ba, hiszen lekvárfőzés, krumpliásás vagy sava­nyí­tás ideje kere­ke­dett, no meg a télire való tűzi­fát sem lehe­tett a cse­rép­kályha száj­mé­re­té­nél nagyobbra hagy­ni. Ezek per­sze csak az élet apró-édes és nyú­lós stolverkjei vol­tak, mint Róza mama napi két pohár szó­da­vize a favá­gás mel­lé.

A Mesterúr, hogy jobban kijöjjön, rönk­ben vásá­rolta a fe­nyőt, gatterja azon­ban nem volt. Vol­tak viszont ina­sai és segé­dei, akik a sze­gény­ség, a szak­mába vetett hit, aka­rat és áll­ha­ta­tos­ság kény­szere alap­ján első meg­mé­ret­te­té­sül a Nagy­ba­kot kap­ták. Akik ezen túl­len­dül­tek, hal­vá­nyan ugyan, de fel­ír­hat­ták nevü­ket annak a lis­tá­nak végé­re, mely­nek csú­csán az önálló ipar­ral ren­del­kező asz­ta­los­mű­hely, mint eszme és élet­vi­tel lebe­gett. Odáig azon­ban „fel kel­lett sza­ba­dul­ni”, tőkét kel­lett sze­rezni – sze­ren­csés eset­ben önálló és idős asz­ta­los lányát fele­sé­gül ven­ni, hogy aztán „a szak­mai hozo­mány” alap­ján füg­get­len ipa­ros­ként bebo­csát­ta­tást nyer­jen a Hor­thy-vi­lág (akkor még nem tudott) utolsó évei­be.

Ami egy parasztembernek a disz­nó­for­ra­lás, az egy Csauscher-féle Ábra­hám­nak a fenyő­rönk kéreg­te­le­ní­tése volt. Az ártányt forró víz­zel telt fatek­nő­ben for­gat­ták, és süveg­for­májú bádog­ka­pa­ró­val tisz­tí­tot­ták mosoly­gó-ró­zsa­szí­nű­re. A fe­nyő­rön­köt vonó­kés­sel vet­kőz­tet­ték. Húzás-hú­zás, for­dí­tás, húzás-hú­zás, for­dí­tás, de itt nincs forró víz. Csak ing­há­ton.

A Nagybak olyan volt, mint egy kőmű­ves bak. Tehát egy­szerű – „mert egy kis homok, egy kis mész, kőmű­ves­nek nem kell ész” –, két for­dí­tott V betű közé erő­sí­tett staf­li, kereszt­me­re­ví­tők­kel. A Nagy­bak össze­ácsolt szer­ke­zete ehhez képest közel két méter magas volt, stafli helyett gerenda tar­totta a ter­het. Oldal­irá­nyú elmoz­du­lá­sát pal­lók­kal gátol­ták. A bakpár egyik olda­lát rám­pa­sze­rűen rög­zí­tet­ték, ennek aljá­hoz került a lecsu­pa­szí­tott fenyő­rönk. A túl­ol­dal­ról átve­tet­ték a kö­te­le­ket s a rönk felőli oldalra fel­so­ra­ko­zott a „Csauscher-műhely”, majd együt­tes kín­ló­dás­sal a rön­köt fel­gör­get­ték a bak­ra. A mu­tat­vány sem egy­sze­rű, sem veszély­te­len nem volt. Miután fel­kín­lód­ták „a dögöt”, két oldal­ról egy-egy pal­lót nyom­tak alá, majd ács­kap­csok­kal ide­ig­le­ne­sen rög­zí­tet­ték. Egy segéd a bü­tü­kön beraj­zolta a vas­tag­sá­go­kat, majd a je­le­ket a szo­ba­fes­tők által hasz­nált csa­pó­zsi­nór­ral – jele­sül tintakék szín­ben – a dom­bo­ru­lat tel­jes hosszára „rácsippantották”.

A „dög” rögzítése után mindenki vissza­tért saját dol­gá­hoz, csak vala­me­lyik Ábra­hám – ez eset­ben Mac­kó­bocs – és a min­dig vigyorgó (oly­kor vál­tozó nevű) Sümegi segéd maradt ott, kezé­ben a „Mű­vésszel”. A majd ember­ma­gas­ságú dom­ború fog­sor­ívű fűrész ilye­tén elne­ve­zése több átté­te­len keresz­tül szü­le­tett meg. Ahogy egy Sümegi ábra­hám korá­ban, úgy Ábrahám-Mackóbocs is kivé­te­les igye­ke­zet­tel segí­tett az évről-évre ide­lá­to­gató nagy­cir­kusz­nak a ló­trá­gya elta­ka­rí­tá­sá­ban, a sátor sok vihart meg­élt pony­va­ku­po­lá­já­nak felcsörlőzésében, vöd­rök­kel rohanni a kö­zeli ártézi kút­hoz, hogy annak tar­talma pil­la­na­tok alatt tűn­jön el egy-egy ele­fánt irdat­lan ben­dő­jé­ben. Ha az igaz­gató vagy az állat­idomár úgy látta jónak, ha egy­ál­ta­lán vala­me­lyik köly­köt ész­re­vet­te, hát esé­lye volt egy ingyen­jegyre a sta­di­on­sze­rűen meg­épí­tett néző­téri lelá­tó­hely leg­tá­vo­labbi és leg­ma­ga­sabb pont­já­ra, ahon­nan szá­ját tátva cso­dál­ha­tott egy másik vilá­got, amely­ről per­sze tud­ta, hogy annak sza­rát ő hordta el. A ho­mo­kos-fű­rész­po­ros porondra fél­ho­mály eresz­ke­dett, a bí­bor­színű nagy­füg­göny mögül kicsat­to­gott Csibi bohóc. Fes­tett, fekete keret­ben egy fehér arc, fel­na­gyí­tott vörös száj, sár­ga-fe­kete pettyes bod­ros cso­kor­nyak­ken­dő, koc­kás min­tá­zatú fecs­ke­farkú kabát, lábán egy ele­fánt taposta ormót­lan, bumszlis végű bakancs. Kezé­ben a „hang­szer”; egy mére­tes kereszt­vá­gó-fű­rész. Mac­kó­bocs­nak az aréna maga­sá­ból úgy tűnt, hogy még a fű­rész­fo­gak ter­pesz­tése (később majd tud­ja, hogy „srangolása”) is helyes. Egy fog jobb­ra, egy fog bal­ra, tisz­tí­tó­fog egye­nes, és újra. Vigyo­rira fes­tett bohóc­ál­arca alatt komoly kép­pel a kör köze­pére ment, bal lábá­val a ha­ra­pós fogú fűrész mar­ko­la­tára lépett, bal kezé­vel meg­ho­mo­rí­totta a hosszú lapot s jobb­já­val egy hege­dű­vo­nót illesz­tett a fű­rész gerin­cé­re. A ló­szőr-kö­teg elin­dult s a bo­hóc a lap dom­bo­ro­dá­sán folya­ma­to­san vál­toz­tat­va: égi dal­la­mo­kat csalt ki a Mű­vész­ből. A le­lá­tóra pissze­net­len, cso­dá­la­tos csönd terült.

–  Gyerünk, Ábrahám, hegedálunk! – mondta Sümegi a maga selej­tes fér­fi­hang­ján. Köz­ben kóro­san vize­nyős híg-kék színű szeme – az ismert kör­nye­zet sem­mi-te­rí­té­kén – folya­ma­to­san kör­be-kör­be­ci­ká­zott, ugrán­do­zott. Sovány arcát taszí­tóan sok gyul­ladt szőr­tü­sző borí­tot­ta, ami úgy hatott, mint forróvizes tek­nő­ben for­ga­tott, bádog­kúp­pal rosszul szőr­te­le­ní­tett man­ga­lica bőre. Ruti­nos sirámú vén­asszonyok bejá­ra­tott nyö­gé­sé­vel mászott a bak­ra, és a hang­szert vonal­hoz iga­zí­tot­ta. – Húz­zuk és von­juk, Rózát pénz­zel tol­juk! Ábra­hám, figyeld a jelet!

Nekifogtak. Rá- és belehúztak. Hall­gat­ták a fát. A si­ma, 30-40 centi hosszú görcs­men­tes dara­bok hala­dós hara­pá­sai után az ággö­csök kemény ellen­ál­lá­sá­ból kopo­gós han­gok szü­let­tek.

–  Hullik, Ábrahám? – kérdezte kis idő múl­tán.

–  Adja magát – felelte Mackóbocs-Áb­ra­hám és prüsz­költ.

–  Akkor harap és haladunk. Látod, ha szem­üve­ges len­nél, nem esne a sze­med­be! – és neve­tett. Egy óra múlva cse­rél­tek. – Na, melyik a jobb? Lent­ről nyalni vagy fent­ről basz­ni?

–  Egykutya, komám – felelte Mackó­bocs-Áb­ra­hám, aki­nek min­dene fájt. Érez­te, már nem az izmai dol­goz­nak, csu­pán az agya húzza le-fel a „hang­szert”.

–  Sümegi vagyok, nem a komád! A szem­üve­get meg csak azé` mond­tam, hogyha per­sze olyanos len­nél, akkor most nem itt fűré­szel­nél, mer`akkor vagy hibás, vagy tanult ember vol­nál! Látod: nem tanul­tál! Ha tanul­tál vol­na, akkor most vasalt nad­rágba jár­nál, és nem itt basz­ku­rál­nád a Dögöt! Akár még minisz­ter is lehet­nél!

Mackóbocs-Ábrahám erre nem tudott mit felel­ni, mint ahogy néhány évvel később sem, ami­kor a rusz­kik átkel­tek a Kár­pá­to­kon s őt is beso­roz­ták. Szep­pen­ten állt a mu­la­to­zós kato­na­or­vos előtt, akit látott már néhány­szor a Vojtinovits-féle Kék Galamb foga­dó­ban, igaz csak az abla­ko­kon kívül­ről. Az idő­södő orvos meg­érin­tette Ábrahám-Mackó asz­ta­los jobb fel­kar­ját és merengve azt mond­ta:

–  A Csauscher-domborulat… Hány évet vol­tál a ba­kon, fiam?

–  Hármat, százados úr!

Síkos bal kezével az apadt dudorra tenye­relt, ami még tapint­ható volt. Gyen­ge­sé­get érzett meg el is vég­ző­dött. Kívül-be­lül bágyadt lus­ta­ság, erőt­len­ség áradt szét ben­ne. Óva­to­san a fé­lig telt kádba eresz­ke­dett. Kinyúj­tó­zott és a lan­gyos­ság­hoz meleg vizet csur­ga­tott.

*

Még hetven év után is fülében for­go­ló­dott ennek a sim­lis tekin­tetű Süme­gi­nek a hang­ja. „Szemüveg… vasalt nadrág… miniszterség…” „A hülye! Hát azt hit­te, hogy…? Vagy min­dig min­dent más­ként hitt?” Sze­re­tett volna vissza­ta­lálni az évti­ze­de­ken keresz­tül ismé­telt, begya­ko­rolt mon­da­tok­hoz, önfel­men­tése kapasz­ko­dói­hoz. Most azon­ban, iste­ni-em­beri végső pucér­sá­gá­ban, hall­ga­tó­ság-nél­küli egye­dü­li­sé­gé­ben volt. Figye­lő-együtt­érző tekin­te­tek hiá­nyá­ban a sze­rep­já­té­kok kiüre­sed­tek, a masz­kok és a régi sza­vak for­mát­lanná vál­tak. A szög­le­tes betűk­kel tele­írt irka­lap foly­tat­ha­tat­lanná vált, melyre egy régi kép csusszant. Mihaszna öccse – „Mitől és mikor­tól van a mihasz­na­ság­nak a megítélhetősége?” –, a későbbi disszi­dens, az ott­honi tor­ná­con ült és olva­sott. Min­dig olva­sott. Ami­kor 56-ban lelé­pett és a rusz­kik megint bejöt­tek, a Klatovszki-Sümegi páros szinte ház­ról-házra jár­tak, hogy meg­tud­ják: „Mi újság, mi újság? Meg­van min­den­ki? Hol a leg­if­jab­bik fiú?” „El­ment. Hát elment – mondta any­ja, majd hoz­zá­szabta – kilábalt.” „Kom­mu­nis­ta-el­le­nes volt!” – ordí­totta Süme­gi, aki sose lett asz­ta­los, egész éle­tére segéd maradt -, mire anyja azt vála­szol­ta, hogy „nem, csak állan­dóan olva­sott”. Ettől Sümegi (biz­ton­sági vagy valami ősi ösz­tön haj­totta főfel­gön­gyö­lítő elv­társsá magasz­to­sult) –, aki koráb­ban a cserkész-levente-nyilas-tündöklést is végig­ját­szotta –, meg­nyu­go­dott (tán a min­dig rep­kedő tekin­tete is lecö­ve­kelt), mert tud­ta, hogy aki állan­dóan olvas, azzal „oda­fönn valami nem stim­mel”. Az egy „debil” – így mond­ták a járá­son –, bár értel­mét nem ismer­te, de jól hang­zott. Ő csak azt mond­ta, hogy hülye, sőt hülyék hülyé­je. Akik kiszök­tek, azok meg „debil népek vol­tak” (ezt is a já­rá­son mond­ták), ezért saj­ná­latra vagy vissza­vá­rásra érdem­te­le­nek. Húsz-har­minc évvel később, csa­ládi kör­ben, ha a leg­ki­sebb test­vér szóba került, ott is annyi maradt, hogy foly­ton olva­sott. Derül­tebb tör­té­nelmi pil­la­na­tok­ban Kana­dá­ból kül­dött hírt „az ott­ho­ni­ak­nak”, tudat­ta, hogy nagy­vál­lal­kozó lett a gipsz­kar­ton alap­anyagú tér­el­vá­lasz­tás­ban. „Re­mé­lem, a leve­lembe tett öt dol­lár is meg­ér­ke­zett!” Mátyus akkor már közép­ko­rú, csa­lá­dos, meg­ál­la­po­dott ember híré­ben állt, aki­nek szak­mája és bizo­nyos elis­mert­sége lett a fa­lu­ban. Eny­hén hunyor­gott és a test­vé­rei­től azt kér­dez­te: „Ti ezt mind elhi­szi­tek?”. Mátyus itt­hon maradt három test­vére inkább X-re vette a dol­got, mert nem akar­tak ellen­kez­ni, és bizo­nyí­tani sem tud­tak sem­mit, de mert Mátyus mégis szaki volt, ők meg… Ők afféle átme­neti lények­nek szá­mí­tot­tak. Értel­mi­sé­gi­ek­nek. Tanár­em­ber­nek, köny­ve­lő­nek és éle­tü­ket fele­ség­ként áldo­za­to­san fel­ajánló asszo­nyok­nak minő­sül­tek, akik tör­té­ne­te­sen és tör­vé­nye­sen vetet­ték alá magu­kat a nép­aka­rat köz­íz­lés­ének. Öccsük felől bizony­ta­la­nok vol­tak. Egy „má­sik világ­ban” – amely­nek más­sá­gá­ról csak annyit tud­tak, hogy MÁS –, vajon megáll­ja-e a he­lyét, bizony­ta­la­nok vol­tak. Hisz a pol­gá­rit elvé­gezte ugyan, aztán a me­ző­gaz­da­sági közép­fokút is letet­te, kicsit dol­go­zott a nagy­ra­lá­tás alföldi gya­pot­bir­to­kain is, ám még­is; sokat olva­sott. „Túl­fej­lett kép­ze­lete volt”. E túl­zás már első, „on­nan kül­dött” leve­lé­ből is kitet­szett. Azt írta, hogy Amazóniában van és hit­té­rí­tő, ahol az ősla­kos­ság­gal együtt hatal­mas fákat vág­nak ki, ami a kí­gyók miatt nagyon veszé­lyes. Anyja – any­juk, az utca összes csóró gye­re­ké­nek és a „csak egy rán­tásra való lisz­tet” kérő szom­széd „sze­gény Man­ci­ká­ja” –, tere­bé­lyes mel­lére tette kezét, és égre emelt tekin­tet­tel sóhaj­tot­ta: „Kí­gyók, uram­is­ten! De hogy lehet hit­té­rí­tő, ha itt­hon ustorral sem lehe­tett a temp­lomba haj­ta­ni?”.

Mátyus öccse ritkásan ugyan, de hírt adott magá­ról Kana­dá­ból. Meg­nő­sült és elvált. Vál­lal­kozó lett, üzlet­em­ber, 150 főnek adott mun­kát („ke­nye­ret”), újra­nő­sült, gye­re­kei szü­let­tek és 1967 huza­tos feb­ru­ár­já­ban haza­jött a Fa­ter teme­té­sé­re. Bécs­ben ért föl­det, bogár­hátú kék Volks­wa­gent bérelt, ami­vel jókora fel­tű­nést kel­tett a falu­ban. Máté asz­ta­los figyel­me­sen fülelte öccse beszé­dét és köz­ben magá­ban mérics­kélt, mint a cin­kelt mér­leg­gel dol­gozó hen­tes. A régi és a mos­tani képet tár­sí­tot­ta, egy­más mellé helyezte őket, kereste az új kép rész­le­tei­ben egy korábbi kép mor­zsá­ját, de seho­gyan sem talál­ta. A két egy­más­hoz illesz­tett felü­let között akkora rés táton­gott, mint ama bizo­nyos Nagy Víz, ami Ame­ri­kát Euró­pá­tól elvá­laszt­ja. Azt még csak-csak elfo­gad­ta, hogy odaát nagy­já­ból kol­bász­ból van a ke­rí­tés is, de mi van a füs­tö­lő­vel? Azt ki és hogyan keze­li?

Aztán amikor a Nagy Vízen rit­kán átha­józó leve­le­zés elekt­ro­ni­kába for­dult, s emi­att Mátyus mes­ter­nek egy rádi­ós-mag­ne­to­font kel­lett ven­ni, hogy meg­értse a han­gos-le­ve­let, akkor jutott eszé­be, hogy mi a kü­lönb­ség a képek között. A gan­gon szor­gal­ma­san olvasó öccse – kit szü­lei képes­sé­ges ember­nek tartva mel­lőz­tek a min­den­napi élet folya­ma­tos mun­ka­vég­zé­sé­től – nem lehe­tett hirtelen erővel fel­törő vál­lal­ko­zó, mert hiány­zott belőle a hét­köz­napi lét­hez szük­sé­ges napon­kénti erő­fe­szí­tés alá­zata és kitar­tá­sa. Sze­rény­te­len­ség­ből és az itt­honi lét alá­be­csü­lé­sé­ből csak fenn­hé­já­zás szü­let­he­tett. Maga­san hor­dott becs­mérlő tekin­te­té­ből („mi ezt odaát”) múlt-fe­lej­tés lett, fele­dés­ből múlt-tor­zí­tás és gyö­kér­te­len­ség, ami pedig a fát belül­ről teszi súly­ta­lanná és töré­kennyé.

E törékeny burkolatú belső űrrel tért vissza Magya­ror­szágra – arany­ge­rincű bib­liá­ját külön tás­ká­ban tartva – akkor, ami­kor Gor­ba­csov hatá­rain túl szol­gáló hadait vissza­ren­del­te. Elme­sél­te, hogy a kinti szá­lak vég­leg elsza­kad­tak, tönk­re­ment, magára maradt, fele­sége és gye­re­kei elhagy­ták, hűt­lenné vál­tak, de min­den élet-té­koz­lás elle­né­re, az Úrral talál­koz­ván, sorsa haza­ve­zet­te. A HA­ZÁ­BA! Mar­ci­pá­nos-pun­csos édes reme­gése volt akkor a „kül­földre sza­kadt magya­rok” haza­me­ne­kü­lé­sé­nek. Aki lődör­gése mögé poli­ti­kai okot is fel tudott mutat­ni, az mini­mum hős volt, és olyan cuki volt, ahogy törik a magyar(t meg a) nyel­vet, és két rossz szó­rendű tag­mon­dat közé betesz­nek valami angol izét, ami­től olyan fél­vi­lági lett az egész karé­jos kis medence.

Máté tata sejtette, hogy Állami Ábra­hám is örül a kül­honi magya­rok hon­fog­la­lá­sá­nak, hisz dol­lár­ban kap­ták a nyug­dí­ju­kat. Aki töb­bet kapott, az Bocs­kait is var­ra­tott magá­nak, de öccse nem volt ennyire emi­nens, azért Csurkapista még­is­csak befo­gad­ta, mint Min­den magya­rok Édes Pol­gá­rát. A kö­zelgő válasz­tá­so­kon szü­le­tett is nagy-nagy helyi érdekű veg­za­tú­ra, ám ame­lyik fa belül­ről kor­had, az csu­pán kín­já­ban és utol­jára virág­zik, mely virág­zat ezért kicsiny is, illat­ta­lan és leg­fő­kép­pen ter­mé­ket­len.

Az öcs snájdig választási pofára esése után kariz­ma­ti­kus csa­ládi kör­tú­rára indult: „Hol-mit hogy főz­nek?”, kis­mé­re­tű, zseb­ben elférő pla­kát­tal. Arany­ge­rin­cű, szent­életű cél­jául a csa­lád­egye­sí­tést jelölte meg. „Is­ten, Haza, Csa­lád!” Élő gyö­ke­rei nem lévén, nem tud­hat­ta, hogy abba a „gaz­da­sági vál­lal­ko­zás­ba” már nem veszik fel. Nem­csak az élet­kora miatt. Mindez azon­ban Mackóbocs-Ábrahám-Matyus-Máté asztalos-Mackó tatát már nem érde­kel­te. Egy kar­mes­ter puha csuk­ló­moz­du­la­tá­val jelezte és kimondta az általa meg­má­sít­ha­tat­lan igaz­sá­got: szél­há­mos. (A fogat har­ma­dik vagy ötö­dik pari­pá­ja. Biz­ton­sági tar­ta­lék, amit a ko­csi olda­lá­hoz hámolnak, ha vala­me­lyik kifá­rad, hát legyen után­pót­lás. Öccsé­nek esé­lye sem volt a húzók közé kerül­ni, mert róla nem volt fel­té­te­lez­he­tő, hogy akár erős aka­rat­tal is képes lenne a von­ta­tók ere­jét növel­ni.) Ura­sabb volt néki a „messzi­ről jött ember” okos­kodó anek­do­tá­zá­sa, csak legyen hozzá fül és terí­tett asz­tal.

A „kétszázas kád” vizében heverve réve­te­gen szem­lélte az önke­zé­vel csem­pé­zett felü­le­tet, amit kicsit töké­let­len­nek talált, bár ben­ső­jé­ben büszke volt tel­je­sít­mé­nyé­re. Egy hétig „sza­ra­ko­dott” vele: ázta­tás, léc, víz­mér­ték, pihen­te­tés, fugá­zás. Egy szak­em­ber tán két nap alatt vég­zett vol­na. Egyik-má­sik­nak sarka picit elállt, de „ne­künk így is jó lesz”, hiszen: „raj­tunk kívül senki sem fog ebben gyö­nyör­köd­ni”! Leg­fel­jebb ő a kád­ból, önelé­gül­ten. Ami­kor darab­ról darabra haladt még min­den stim­melt. Ami­kor egy éjsza­ká­nyi pihe­nés után fugá­zott és törölte a ki­tü­rem­kedő fölös­le­get, már akkor érez­te, hogy a rongyika bár átsiklik a te­rü­let fölött, de a felü­let még­sem egységes.

Így volt ez élete apró történet-mo­za­ik­jai­nak sors-égette táb­lács­kái­val is, amit az idő egy­más mellé és fölé sorolt, ám most – valami isza­mós vágy­tól hajtva –, ha áttörli a két évszám közé vésett kötő­je­let: döc­ce­nők soro­za­tát érzi. Érzé­keny ujj­beggyel az első sorra simítva ez a sumák Sümegi akar­va-aka­rat­la­nul is meg­bil­len­tett egy koc­kát, amin akkor és még sokáig érzé­ket­le­nül átsu­hant a te­nye­re.

Siheder korától számítva születtek olyan mon­da­tok, amik kug­li­bá­bú-ál­lí­tás­ról szól­tak, meg a „lek­vá­ros kenyér­ről”, aztán a „nagy volt a csa­lád”, „anyám nem dol­go­zott, mert abban az idő­ben nem is dol­goz­ha­tott”, „szük­ség volt min­den fil­lér­re”, „Fa­ter inas­nak adott”, „ak­kor drága volt a tanu­lás”. És ez mind igaz is volt. Test­vé­rei mégis fel­jebb jutot­tak.

Ő miért nem? Mert az első gyerek – kivált­képp, ha fiú – az a leg­el­ső. Ő, mint másod­szü­lött, már nyel­vi­leg is fokoz­ha­tat­la­nul a második, s az utána követ­kező két gye­rek lányka lett, majd leg­vé­gül a „mind­annyi­unk öccse” szü­le­tett. A Fa­ter­ban meg műkö­dött valami több­let, ami vagy vele­szü­le­tett hiú­ság, vagy Piave össze­ka­part mara­déka volt. Vélet­len­szerű élet­ben mara­dása jutal­ma­ként köz­al­kal­ma­zott lehe­tett: útka­pa­ró­ként fel­ügyel­hette Hétfa és Hét­kút terü­le­té­nek köz­út­ja­it. Egyen­ru­há­ja, tekin­té­lye és kevéske fize­tése mellé jog­sze­rűen övé lehe­tett az utak mel­lett kiszá­radt fa, szél törte gallyfa s az árkok kaszá­lá­sá­ból szár­mazó zöld. Ez pót­lást jelen­tett az ott­honi állat­ál­lo­mány ete­té­sé­hez, fel­ne­ve­lé­sé­hez. Paraszt­em­ber apját kilenc éve­sen veszí­tette el, még magára ismerni sem volt ide­je, mire baka­ru­há­ban az olasz fron­ton ébredt. A mé­szár­szék köz­ben vagy utána támadt fel benne a mássá levés bizser­gő, alig tapint­ható vágya? Haragba került a Te­rem­tő­vel, mert „a hidat” nem értette és sose felej­tet­te? Öreg­kora las­suló ide­jé­ben a hall­ga­tás felé botor­kál­va, oly­kor-oly­kor kitisz­tul­tak a ho­má­lyos képek. A vén­ség­ben meg­élt min­den év ket­tő­nek szá­mít, jutott eszébe Máté tatá­nak Fater mon­dá­sa. Ilyen­for­mán a vissza­te­kin­tés is dup­lá­zó­dik. Ami­lyen ütem­ben ván­szor­gott a ka­ta­falk felé, emlé­kei­ben annak két­sze­re­sé­vel fia­ta­lo­dott vissza. Utolsó hónap­jai a híd­nál talál­ták, ahol könnye csor­dult. Fekete keretű kerek szem­üvege egyik szá­rát a füle mögött átve­tett madzag szo­rí­totta arcá­ra, így a kari­kák alsó ívén a könny­csep­pek fel­tor­lód­tak, aztán egy idő után négy­szálú csor­gás­sal a baj­szá­ban tűn­tek el. Több „egy évben a ket­tő” nem ada­tott meg, így gye­rek­ko­rá­ról sem­mit sem mon­dott. A kúp­sze­rűen zsu­go­ro­dó, sárga fényű szű­kü­lés örvé­nyé­ből pedig csak kibo­goz­ha­tat­lan és meg­fejt­he­tet­len n é z é s e k szü­let­tek.

Mit akart ő az élettől 12-14 éves korá­ban? Mire vágyott? Vágyó­dott-e bármi után is vagy csak sod­ró­dott öntu­dat­la­nul s apja ezt a bel­ső, tar­tás nél­kü­li, „be­leél az élet­be” osto­ba­sá­got fedezte volna fel ben­ne? Vagy csu­pán úgy gon­dolta a Fater, hogy gyer­me­keit szét­te­ríti az általa belát­ható élet­re, ami­ben van­nak szám­szaki embe­rek, kéz­mű­ves mes­ter­em­be­rek, okta­tók és hűsé­ges fele­sé­gek, a leg­ki­sebb meg tudo­má­nyo­san kita­nulja a „pa­raszti mun­kát”? Buta volt, nehéz fel­fo­gá­sú, szor­gal­mat­lan? Vissza­me­nő­le­ge­sen már nem tudott önma­gá­ról ítél­kez­ni. Úgy gon­dolja nem volt se jobb, se rosszabb bárki más­nál, csak terel­ték, mert akkor is (meg még évti­ze­de­kig) az enge­det­len­ség lehe­tő­sége fel sem merül­he­tett. Negy­ven­nyolc éve­sen, első infark­tu­sá­ból vissza­rántva az élők bal­sor­sá­ba, ami­kor kissé hamu­szürke arc­cal és kari­kás sze­mek­kel ismét fényt látott, egy „sely­mes, szőke han­got” hal­lott. „Hogy van a be­teg?” „Éhes vagyok” – sóhaj­totta Máté asz­ta­los, mire a sely­mes hang „bar­ná­ra” vál­tott: „Apu­kám! Nem a sza­na­tó­rium­ban vagyunk!” Ha lenne mód az újjá­szü­le­tés­re, vajon akkor is az éhség jutna elő­ször az eszé­be?

Most már minden mindegy, gondolta, a rák is bár hát­ra­felé halad, mégse fia­ta­lo­dik. „Erre a hát­ra­lévő pár vasár­napra meg már fölös­le­ges új igaz­sá­go­kat keres­ni.” Az élet min­den meg­is­mé­tel­he­tet­len tör­té­né­sé­vel valami lezá­rul, amin később „oko­sabb fej­jel („mai eszem­mel fifi­ká­sabb len­nék”) sincs mód a vál­toz­ta­tás­ra. Még orszá­gok­nak se. Semmi sem kezd­hető újra. Ez a szo­morú hely­zet”.

*

Nehézkesen fölült, baljával a fa­jansz szap­pan­tartó fogan­tyú­ját mar­kol­ta, jobb kezé­vel a lemez­kád pere­mére fogott s el­ru­gasz­ko­dott. A len­dü­let és az erő kevés­nek bizo­nyult. Újabb kísér­le­tet tett. Ekkor jobb keze sik­lott végig a kád pere­mén, ezért még feneke meg­eme­lé­séig sem jutott. Szusszan­tott, össz­pon­to­sí­tani pró­bált. Amennyire bír­ta, láb­fejét magá­hoz húzta – bár a kád kes­keny volt –, és újra neki­in­dult. Kis híján sike­rült, de kar­já­ból-lá­bá­ból hiány­zott az a pici több­let, ami­vel alfe­lét meg­emel­hette vol­na, hogy a holt­pon­ton átbil­lenve fel­egye­ne­sed­hes­sen. Lihe­gett. Érez­te, hogy vére sebe­seb­ben súr­ló­dik az öreg érhá­ló­zat meg­szű­kült kanyar­jai­ban. Kis ideig moz­du­lat­lan­ságba der­medt. Vár­ta, hogy rohanó vére meg­csil­la­pod­jon, majd újra neki­fo­gott. A túl­zott elszá­nás miatt keze most oly­annyira meg­csú­szott, hogy csontra fogyott könyöke erő­tel­je­sen a kád pere­mé­nek csa­pó­dott. Vére ser­kent, amit nem akart a vízbe enged­ni, ezért könyö­két a kád mellé tar­tot­ta. Egy vil­la­násra valami régi fest­mény képe tor­ló­dott tuda­tá­ba: egy kád­ban férfi fek­szik, feje kókad­tan lóg, tes­tén valami seb is van és vér is lát­ha­tó. Mint akit mély alta­tás­ból ébresz­te­nek a nap­vi­lág­ra: riadt, értet­len és tág pupil­la­nyí­lás­sal nézett kör­be. Min­den a he­lyén volt, ám vala­mennyi tárgy éppen egy arasz­nyi­val volt távo­labb, sem­mint azt elér­hette vol­na. Leg­in­kább fel­felé nézett, de tekin­tete hiába ütkö­zött a mennye­zet alatt négy szál­ban futó szá­rí­tó­kö­té­len lógó törül­kö­ző­jé­be, amely ebből a rö­vi­dü­lés­ből ítélve elér­he­tet­len távol­ság­ban csün­gött. Szem­ben a boj­ler alatti réz­csö­ve­ket műanyag bilin­csek­kel rög­zí­tet­ték, ám ha el is jutna odá­ig, belé­jük kapasz­kodva a fal­hoz rög­zí­tett hen­ger miatt nem tudna fel­áll­ni.

Egy következő kísérletnél a lába sza­ladt ki a meg­fe­lelő szög­ből. Néhány pró­bál­ko­zás után teste vala­mennyi csuk­ló-haj­lít­ható része össze­ve­rő­dött, sebei­ből néhány híg vér­csep­pecske a für­dő­vízbe zuhant, ami­től az hal­vány mál­na­szí­nűre vál­to­zott. Az egyre siker­te­le­nebb neki­buz­du­lá­sok követ­kez­té­ben lassú szi­vár­gás­sal áradt szét benne az önmaga terem­tette fog­ság rémü­le­te. Elsőbb tudo­mást sem akarna venni róla, hes­se­getné elfe­lé, de érez­te, hogy aka­rata befo­lyá­sol­ha­tat­la­nul, hasz­na­ve­he­tet­le­nül fél­re­dobva hever a sejt­ről sejtre ter­jedő rémü­let oldal­vi­zén. Az önálló életre kelt átlát­ha­tat­la­nul isza­mós féle­lem sűrű szö­vésű gyol­csot terí­tett agyá­ra. A hir­te­len enge­dé­kennyé vált meszes porc­ko­rong­jai téve­teg fej­for­gá­so­kat enge­dé­lyez­tek, nézett, csak nézett, de nem látott sem­mit. Kivált­képp egy meg­ra­gad­ható tár­gyat, úszó­mel­lényt, men­tő­övet, hor­gony­kö­te­let, bár­mit: ami fog­ha­tó.

A fürdőszoba valamennyi kézzelfog­ha­tó­sága épp csak egy kicsi­vel volt távo­labb, sem­hogy érint­hette vol­na. A kes­keny ablak négy­szögét a kinti sötét­ség fel­old­ha­tat­lan tömbje tor­la­szol­ta. Ráné­zett a mosdó feletti opál lám­pa­gömb­re, ami­ről most úgy hit­te: ez az egyet­len kap­cso­lata a kinti világ­gal. „Mi lesz, ha éppen most fog kiég­ni?” Nem, nem éghet ki, nyug­tatta magát, mert ilyen dol­go­kat régen és nagyobb mennyi­ség­ben vásá­rolt. Gyu­fa, gyer­tya, vil­lany­égők, szó­dás­szi­fon alkat­ré­szek, papír­szal­vé­ta, szú­nyog­ir­tó, cipő­tisz­tí­tó­krém, fog­vájó – tán annyi, hogy az egész utcát ellát­hat­ná. (Eszébe sur­rant Hétfa utolsó susz­ter­ja, aki per­sze szőlészkedett is. Annak az volt a mániá­ja, hogy ott­ho­nába leg­alább száz ska­tu­lya gyu­fá­nak kell len­ni. Aztán ami­kor őszre készülve gumi­pa­pucs­ban vitt le egy kis­hor­dót, egyik lábá­val a má­sik papucsra lépett. Hanyatt esett a lép­cső­so­ron és gerin­cét tör­te. Két hóna­pig gyö­törte őt a gipsz­ágy, míg sóha­ját elfo­gadta az ég.)

Az újkori dolgok nem időtállóak, ezt sok­szor meg­ta­pasz­tal­ta. Egy ma készült ruhás­szek­rény „még csak csókolomot se köszön­het a ré­gi­ek­nek. Ez fix!” Nagyobb tétel­ben újab­ban csak kutya­ele­delt és mécsest vásá­rolt, de ezek a via­szok is csak gyenge után­za­tai vol­tak a húsz-har­minc évvel ezelőtt beszer­zet­tek­nek. Nem volt ter­mé­szete a csú­nya beszéd, de most fél­han­go­san kisza­kadt belő­le: „hogy az Isten bassza meg!”

Jönni kéne valaminek, valakinek!

Késő őszi szerda este van, egy vén­em­ber­hez, aki­nek sem­mije sincs már, jöhet-e még vala­ki? Gye­re­kei távol, Náncsika a kö­zeli teme­tő­ben, a ház búto­rai­val és negy­ven­év­nyi közös élet kéret­len hor­da­lé­kai­val együtt is üre­sen, miköz­ben a por­tára som­polygó enyé­szet üle­pe­dik. A pos­tás is hébe-hó­ba, ám reg­gel jár, az étel­ki­hordó 11 és dél között, néha egy jótét asszony­ság, aki ezt-azt bevá­sá­rol, pénzt ad neki és már nem érdek­li, hogy becsap­ja-e őt vagy sem. Hetente idős test­vér­húga láto­gat­ja, de leg­in­kább pén­te­ken­ként, hozza a hét­vé­gére szánt ebé­de­ket. Mások, a töb­bi­ek? A nyúl­fark­nyi kon­ti­nens­ről csön­de­sen válik le egy darab­ka, a Föld már önnön repe­dé­seit is közönnyel figye­li. Nyá­ron még körül­mé­nye­sen fel­ka­pasz­ko­dott ala­csony vázú Tol­di-bi­cik­li­jé­re, „be­ment a fa­lu­ba”, a piac­ra. Csupa isme­ret­len arcot látott. Tes­ti­leg korán meg­roggyant ötve­nes mun­ka­nél­kü­liek leb­zsel­tek a piac faház-kocs­má­já­nál. Elvont ábrá­zatú fér­fi­ar­cok, fakuló sze­mükre csi­nált sze­szek szürke párája tapadt lemos­ha­tat­la­nul. Asszo­nyo­kat, akik egy­kor remé­nyes éle­te­ket szül­tek, mára elé­ge­det­le­nek, kiáb­rán­dul­tak, nyer­sek és pisiszagúak let­tek. Savó­színű sze­mük­ben kévékbe kötött apró és rossz­in­du­latú vil­lám­kö­te­gek hin­táz­tak, lövésre készen. Az egész­ség­te­len ruhákba bújt embe­rek akár a szom­széd falu népes­sége is lehet­ne, gon­dolta Máté tata. Túl­élte önma­gát. Maga mögül har­minc év ember­ál­lo­má­nya hiány­zott. Valami rej­té­lyes kór vég­zett velük, ami­ről Náncsika és Tata – ha „po­li­ti­ká­ról dis­ku­rál­tak” –, akkor azt mond­ták, hogy a jár­vány 1989-90 körül ter­jedt el. Náncsika – aki comb­nyak­tö­rése óta lábát sem tette a kapun kívülre –, csak par­la­menti köz­ve­tí­té­sek­ből és az „ab­lak­pu­co­lós újsá­gok­ból” tájé­ko­zó­dott. Egy-egy négy­sze­mes ablak után leült, mert „én nem tudok menet­köz­ben ciga­ret­táz­ni”, gusz­tálta az átlát­ha­tó, csil­logó felü­le­te­ket.

–  Tudod, Mackó, ott szúrták el, hogy akkor az első két sort nem lőt­ték le! Akik utá­nuk jöt­tek, bizony meg­gon­dol­ták vol­na, hogy mek­kora lapát­tal merít­se­nek a kö­zös­ből!

A piacon gyümölcsöt és virágot vett, „mert itt olcsóbb, mint flancoséknál”. Las­san haza­ke­re­ke­zett, majd a te­me­tőbe ment. A sír­kert­ben már tíz éve is kiegyen­sú­lyo­zott nyu­ga­lom­mal köz­le­ke­dett, hisz Náncsikával idő­ről-időre kijöt­tek. Karon­fogva sétál­tak a neve­ze­tes pon­tok sok­szög­ében. Szü­lők és nagy­szü­lők sír­jait dédel­get­ték. Cél­irá­nyos sétá­juk köz­ben síro­kat fixí­roz­tak, elhuny­tak felett mond­tak jót és rosszat, kinek-ki­nek, ami jár. Náncsika halála után kife­je­zett meleg­sé­get, barát­sá­gos­sá­got, ott­ho­nos­sá­got érzett magá­ban, amíg a szo­morú kert­ben bal­la­gott. Káni­ku­la­men­tes, fél­ár­bocra eresz­tett nap­sü­tés­ben a sírok közti utcá­kon bil­legve – plá­ne, ha a ge­rinc­osz­lop és a medence talál­ko­zási pontja éppen nem fájt –, fog­közt szűrve még oda-oda­kö­szönt a ba­rá­tok­nak. „Sze­vasz, Potya! Üdv néked asz­ta­los Mis­ka! Porka bácsi, hát a fiad is elment!” Így ért a krip­tá­hoz, ahol Náncsika várta őt. A már­vány­táb­lára pil­lan­tott, amely­nek felső sorá­ban Náncsika neve, alatta tény­szám­ok, majd az ő neve egy dátum­mal és a kötő­jel utá­ni, még befe­je­zet­len tör­té­net véset­hiá­nya.

Ilyenkor már a szomszéd kis­lány sem jöhet.

–  Máté bácsi! – állt a kétszár­nyú nagy­ka­pu­ban a vékony lány­ka. – Nem látta a ci­cá­mat?

–  Nem láttam, kicsim!

–  Tyutyut is megkérdezhetem?

–  Persze! Gyere! – A kislány hátra ment Tyu­tyu­hoz, aki azon­nal hanyatt vágta magát.

–  Tyutyu! Ugye nem bántottad Dormikát? – Hömbölgette, csik­lan­doz­ta, dömöc­költe a fe­hér nya­kú, okker­sárga kis­ku­tyát. Tyu­tyu a gyö­nyö­rű­ség­től elfe­lej­tette becsukni a po­fi­ját, oldalra fittyedt lógó nyel­vé­vel az egész tes­te, tekin­tete egyet­len mosoly volt.

„Csapdában vagyok” – rögzítette hely­ze­tét Mackóbocs-Ábrahám-Mátyus-Mátétata-Mackó. Mióta és med­dig még? Hát sose lesz kijá­rat ebből a la­bi­rin­tus­ból? Valaki majd csak…! De addig is, addig is… Állan­dóan ezek az addigok! Sose érünk az addighoz! Min­dig csak meg­kö­ze­lít­jük, tán meg is érint­jük, aztán, huss, tova­száll, mint ifjú­kora vitor­lázó lel­kei: a galam­bok. Gye­rek­ko­rá­ban sosem készí­tett állat­csap­dá­kat. Az ember vagy leöli az álla­tot, vagy futni hagy­ja, de nem vinnyogtatja! Tuda­to­san ilyet csak ember tesz az ember­rel.

A vízmelegítő henger közepére tányé­ro­zott hőmé­rőre pil­lan­tott. Amennyire szem­üveg nél­kül („meg­ha­sal­ta”) kikö­vet­kez­tet­het­te, körül­be­lül negy­ven fokon állt a mu­ta­tó. Ha köze­lebb csusszan és eléri a hőfok­sza­bály­zót, akkor meleg­szik a víz, tágul­nak a lehe­tő­sé­gei, arrébb toló­dik az „ed­dig és nem tovább” végső érin­té­se. Meg­pró­bálta ele­mezni és elkép­zelni moz­gá­sá­nak rész-moz­za­na­ta­it, mert ösz­töne erre intet­te. Cél­tu­da­tos­ság­ra, hasz­nos­ságra és taka­ré­kos­ság­ra.

–  Máté fiam! Mielőtt belefogsz, fej­ben kell készen len­ned! – mondta az öreg Imgrund asz­ta­los a pár­nák maga­sá­ból, nyá­ron is dunyha alatt resz­ket­ve, 1947-ben. – Tudd, hogy a műhelyt áron alul kapod! Gye­rek nincs, sír­he­lyünk kifi­zet­ve. A szer­szá­mok mellé még oda­mon­dom, hogy szart min­denki tud csi­nál­ni, de jót csak a mes­ter­em­ber! A mun­kát min­dig fej­ben, készen és egy­ben kell lát­ni! Aki nem lát­ja: sose lesz mes­ter­em­ber! Aki töb­bet lát – én csak hal­lot­tam ilye­nek­ről! – az, saj­nos bol­dog­ta­lan. Legyél jó gaz­dája a szer­szá­ma­im­nak, becsüld meg őket! Ha a vé­sőt egy­szer is hanyatt teszed le, hát az ég szar­jon le! Az asz­ta­los­ság­ban nem az a vala­mi, ha úgy meg­csi­ná­lod, mint a má­sik, hanem ha hoz­zá­te­szel vala­mit – egy göm­bö­lyí­tést, egy fózt, egy filungot –, ami­ről tudni lehet, hogy ezt a Máté asz­ta­los eszel­te-csi­szolta ki! Én, ha innen az ágy­ból föl­né­zek, látom az Úris­ten tal­pát. Ez meg­nyug­tat. Neked, munka előtt, lát­nod kell az ajtót, szek­rényt, ágyat, bár­mit, ami­vel meg­bíz­nak! Ha nem látod és elvál­la­lod, akkor büdös disznó vagy! Ganaj! Szak­ma-szé­gye­ne. Akkor add vissza a pa­pí­ro­dat és menj el!

Ujjongott, hogy saját szerszámai let­tek. A szer­szá­mok műhelyt kér­tek, a mű­hely fix por­tát, a porta meg, nos, a porta és ő maga is: asszonyt kívánt. A seb­he­lyes testű bor­dély­házi nőket elvitte a front­át­vo­nu­lás, alkalmi etye­pe­tye alig-alig, s kü­lön­ben is: ha önálló ipart akar vin­ni, akkor addigra tör­vé­nyes házas­ság­ban kell élnie. Fér­fi­szem­mel a há­ború után nagy volt a válasz­ték az asszony­sorsra érde­mes nők között. Mátyus nem akarta a szé­pek szé­pét, nem akarta a teg­napi nagy­gaz­dák mára kifosz­tott gaz­da­sá­gai­nak eladó lánya­it, nem akarta a vi­déki értel­mi­ség vékony­ka, zon­go­rá­zó, ima­köny­ves leá­nyait sem. Ő egy igazi házi­asszonyra vágyott, aki kül­sőre vékony és szé­pecs­ke, a mun­ká­ban szor­gal­mas, kitartó és ala­pos, gaz­dál­ko­dás­ban taka­ré­kos és ötle­tes, „csa­lá­di­lag” gyer­mek­sze­rető és fér­jét tisz­te­lő, női­leg meg majd kiala­kul. Úgy gon­dol­ta, ha egy eszközt jól szik­ráz­tat­nak, a be­lőle kelet­kező láng­csóva min­dent bebo­rít­hat.

Óvatosan, takarékos csusszanások­kal köze­lí­tett a gáz­boj­ler­hez. Tette ezt inkább a csa­ló­dás­tól való félel­mé­ben, sem­mint a to­vábbi sérü­lé­sek elke­rü­lése végett. Mi van, ha odaér és kide­rül, hogy kar­já­val nem éri el a gom­bot, ami­nek elfor­ga­tá­sá­val növel­heti a víz hőfo­kát? Ami­kor a hen­ger alá ért, egy ezer­éves agy­tá­gító film­ben fel­hangzó mon­datra lelt; „ha rövid a ka­rod, toldd meg egy ötlet­tel”! Jobb kar­ját fel­emel­te, mint­egy mér­té­ket vett az áthi­da­landó távol­ság­ról. Muta­tó­uj­ját is kinyúj­tot­ta, hunyo­rí­tott és úgy gon­dol­ta, hogy a for­ga­tó­gom­bot elér­he­ti, de még nem érin­tette meg. Síkos-vi­zes ujjal koc­ká­za­tos, mert a gomb eny­hén bor­dás olda­lán elcsusszan­hat, maga a recé­zet is síkossá vál­hat, s ak­kor min­den oda­lesz. Ebben a „kripli hely­zet­ben” ener­gi­áit nem fecsé­rel­he­ti, össz­pon­to­sí­ta­nia kell, „ré­sen kell len­ni”, ha egy­ál­ta­lán adó­dik még rés a falon! A meg­va­ló­sít­ha­tó­ság esé­lyé­től kicsit lecsil­la­po­dott, mert úgy gon­dol­ta, hogy odáig és addig még kelet­kez­het vala­mi­lyen meg­ol­dás. Leg­alább addig nem fázik, és bőre nem hűl rá, ami a va­ló­ság­ban sok­kal hosszabb folya­mat, miként azt szak­sze­rűt­len, segéd-agyú szer­zők köny­veik­ben inas módon ecse­tel­ték.

*

Máté tata Náncsika utolsó hónapjá­nak kez­dő­pil­la­na­tá­ban az asszony kór­házi ágya mel­lett ült, egy ért­he­tet­le­nül kényel­met­len fém­vá­zas műanyag­ülő­kén. Két moc­ca­nás után már kibír­ha­tat­lan volt a ra­ga­csos linó­leum és a cipő­talp közötti felü­let vegyi kötő­désű cup­pa­ná­sa, ezért a to­vábbi fész­ke­lő­dé­sek­től elte­kin­tett. Hagy­ta, hogy szét­árad­jon benne a meden­ce­csont és a ge­rinc­osz­lop illesz­té­sé­ből indázó fáj­da­lom.

–  Tudod, Mackó, azt mondta a do­ki, hogy a lába­mat le kel­lene vág­ni. Leg­alább térd­ből. Különben… Te mit mon­dasz erre? – kér­dezte Náncsika egy­sze­rű­en, mintha csu­pán a hét­végi ebéd felől érdek­lőd­ne. Egy­másba kapasz­kodó 44 évük alatt sosem ker­telt a dicsé­re­tek­ben és az ellen­ke­zé­sek­ben sem, s ha úgy adó­dott, képes volt kimon­dani a Tata szá­mára leg­na­gyob­bat: „tu­dod, Mac­kó, iga­zad volt”.

–  Hoztam gyümölcsöt, Mama! – pró­bálta Tata agyá­ból kiszo­rí­tani a lük­te­tést.

–  Mi legyen, Papa? – makacskodott Náncsika.

A kertvégi vasúti töltésen negyvenöt éven keresz­tül gyors­vo­nat­ok, sze­mély­vo­natok és teher­sze­rel­vé­nyek ren­get­ték a há­zat. Hoz­zá­juk órát lehe­tett állí­ta­ni. Most csönd és napi három-négy két­va­go­nos nyűg­lő­dés. Tata fejé­ben ezek a régi sze­rel­vé­nyek kat­tog­tak. Náncsika sarokba szo­rí­tot­ta, ahon­nan elmoz­dulni kép­te­len­ség, leg­fel­jebb csak kinézni lehetne a nap­fé­nyes udvar­ra, már ha a kinézés lehe­tő­sége adva len­ne. Tekin­tete meg­szo­kás­ból lecsú­szott a Teschauer-ablak illesz­té­sé­re. Pan­cser mes­te­rek, suhant át raj­ta.

–  Kérdeztelek, Papa!

Tekintetét visszavonszolta kette­jük­re.

–  Mama, hát… – nyelvével, mintha illesz­te­ne, nyo­mott egyet a száj­boltba épült műfog­so­ron, – én… én nem enged­ném – felelte nehe­zen.

–  Jól van, Papa, én is így gondol­tam. Adj a fő­or­vos­nak egy tízest és mondd meg, hogy haza­me­gyünk!

A városi kórház harminc kilométerre volt Hét­fá­tól. Velük a be­teg­szál­lító autó három óra alatt ért haza, mert más bete­ge­ket is vitt. A se­lej­te­zésre ítélt jármű az útvo­nal­hoz oldal­irány­ból csat­la­kozó egy­sá­vos sár­rá­zó­kon meg­kö­ze­lít­hető köz­sé­gekbe is be-be­tért, ahol a szol­gá­lat lese­gí­tette az embe­re­ket, a vá­ra­kozó roko­nok meg zse­bükbe segí­tet­ték a pénzt. Amíg a lé­lek­vesz­tő­ben Náncsika mel­lett zöty­kö­lő­dött, magá­ban ment­sé­ge­ket kere­sett. „Nincs hábo­rú, csak harc. Béke sincs, csak küsz­kö­dés. Még ha Náncsika 85 éves is, akkor se fek­het cson­kolt láb­bal a kopor­só­ba. És bon­co­lás se lehet! Csak egy­ben, ahogy min­dig és örök­ké.”

„Soha semmit sem tudtam” – gondolta Tata a jármű dülön­gé­lé­sét ellen­sú­lyoz­va. Ezért volt jó a műhely, „a labor”, ahogy Náncsika nevez­te, mert ott előre min­den kiszá­mít­ható és tud­ható volt. Most azon­ban a ki­szá­mít­ha­tó­ságba hiba csú­szott. Önál­ló­sult a „ki” ige­kö­tő, afféle anyagtalan vonat­ko­zássá vált, amely akkora hata­lom­mal bírt, hogy Náncsikát rávette az élet fel­adá­sá­ra. Kilépett belő­le. Létét kiszámolta, magát pedig kihúzta belő­le. Vala­mi­lyen isten­ség vissza­von­ha­tat­lan, néma íté­le­té­vel szem­ben, ember­léte biz­tos-bi­zony­ta­lan tuda­tá­val érez­ni-ér­teni sze­rette vol­na, hogy Náncsika sor­sát betöl­töt­te, hogy elfogy­tak a csak általa ala­kít­ható sze­re­pek sora. Nem érez­te, mert szá­mára fel­fog­ha­tat­lan volt, hogy önnön sor­sába is bele­kar­mol az elmú­lás vanja és nincse. Fele­selni lett volna ked­ve, de nem ismerte a nyel­ve­lés cím­zett­jét. Ám ha ismerte volna is, egyút­tal azt is meg­kér­dezte vol­na, hogy neki mennyi még a ke­vés, mint ahogy ismerni sze­re­tett volna egy másik for­ga­tó­köny­vet is, olyat, ami­ben min­den más­kép­pen tör­té­nik. Ahol a dol­gok ugyan úgy meg­tör­tén­nek, csak hatá­suk más­ként érvé­nye­sül.

Az utolsó hetek valami tértől és idő­től füg­get­len, isme­ret­len galak­ti­kák közötti űrben lebeg­tek. A kis­szoba ablak­ta­lan doboza min­den kap­cso­la­tát elve­szí­tette a kül­vi­lág­gal. Magá­nyos vékony szá­lon csün­gött egy „fe­kete lyuk­ban”. E se­lyem­fé­nyű, könnyű pók­fo­ná­lon oly­kor a házi­or­vos csusszant le, az Úris­ten­től fáj­da­lom­csil­la­pí­tó­kat hozott, vala­mit a Ma­mába injek­tált és az ötez­rest követ­ke­ze­te­sen vissza­rakta a kis­asz­tal­ra. Szá­ját össze­szo­rí­totta és a vé­kony szá­lon vissza­óva­tos­ko­dott egy kép­ze­le­ten túli léte­zés­be. Május volt, de a kon­vek­tor folya­ma­to­san műkö­dött és az olva­só­lámpa is egy­vég­té­ben vilá­gí­tott. Náncsika rózsa­szín köpe­nyé­ben ágya szé­lén ült s az előtte lévő járó­ke­ret­tel tar­totta magát. Talpa alatt folya­ma­to­san cse­ré­lődő törül­kö­zők, amik csak nyel­ték, szív­ták magukba a hú­sá­ból csor­do­gáló éle­tet. Időn­ként oldalra dőlt, elaludt, vagy szín­lel­te, aztán újra felült, eled­dig isme­ret­len, ide­gen­szerű tekin­tet­tel kör­be­né­zett, majd feje kar­jára hanyat­lott. A leg­gyak­rab­ban egy­más mellé ren­de­zett hang­zók úgy szól­tak: jaj. Az utolsó előtti napon – ami­ről Tata sem tud­ta, hogy az az, mi több, hogy egy­ál­ta­lán nap­pal vagy éjszaka len­ne, mert a 12 órára fel­osz­tott óra­lap­ból a nap­szak sem derült ki –, Náncsika arcát pír lepte el. Oly­kor mintha mosoly­gott volna is. Egy 85 éves túl­ko­ros cse­csemő gáz­mo­so­lyá­val. Ami­kor az oldal­fek­vés a fél órát már jóval meg­ha­lad­ta, Tata a kon­vek­tor és a járó­ke­ret szűk csa­tor­ná­ján keresz­tül Náncsikához nyo­ma­ko­dott. Haját arcá­ról elsi­mí­totta és hosszú ujjú, egy­kor szé­les tenyere meg­állt a nya­kon. Ujj­be­gyé­vel érezte a nyak­csi­go­lyák taré­jos szel­vé­nye­it, de tenye­rét nem ver­deste a szív­pumpa gyen­géd lük­te­té­se. (E szinte egy tenyér­rel átfog­ható nyak­ról most nem jutott eszébe min­den tár­sa­sá­got fel­vi­dító tré­fá­ja: – „Tud­já­tok, ott­hon én vagyok a fér­fi, én hor­dom a ka­la­pot! Náncsika meg a nyak. Csak az a baj, hogy a fej min­dig arra for­dul, amerre a nyak akar­ja!”)

Nem sietett telefonálni. A já­ró­ke­re­tet és az egy­be­fo­gott még meleg törül­kö­ző­ket kivit­te, Náncsika kín­jai végére maradt össze­zsu­go­ro­dott tes­tét az ágyon óva­to­san eliga­zí­totta és mel­lé­ült a dro­me­dár, múlt szá­zadi fotel­ba, ami­nek lába­iba még ide­je­ko­rán fotel­gör­gő­ket rakott. Az asszony elvé­ko­nyo­dott teste olyan volt, mint az „addig-addig” közti kötő­jel. Tata nem sírt és nem zoko­gott, csak könnye folyt. Mikorra orra nyákja és könnye mell­ka­sán tere­bé­lye­sedni kez­dett, meg­tö­rölte az arcát és a szek­rényre füg­gesz­tett sil­la­busz­ból kike­reste az orvosi ügye­let szá­mát. Az éppen ügye­le­tes orvosnő – viszonylag?, talán? – gyor­san meg­ér­ke­zett. Egy pil­la­natra a szoba ajta­já­nál meg­állt, ráné­zett a szem­közti fal­hoz iga­zí­tott heve­rőn fekvő jelre: /–-/.

–  Részvétem. Hova ülhetek? Kérem az elhunyt sze­mé­lyi iga­zol­vá­nyát és a le­le­te­it!

Máté tata régi beidegződés alapján a kony­hába tes­sé­kel­te. Több pél­dá­nyos, önin­di­gós kar­co­la­tok szü­let­tek. A „nem kell kikí­sér­nie” meg­nyug­ta­tása után a hoked­lin maradt. Tekin­tete a nap­ra­for­gó­kat min­tázó asz­tal­te­rí­tőn szét­csusszant másod­pél­dányok felett ődön­gött. Úgy talál­ta, hogy az űr, miként a min­den: egy­for­mán kife­jez­he­tet­len.

Az orvosnő távozása után a te­met­ke­zési vál­lal­ko­zó­nak tele­fo­nált, aki azt mond­ta; két órán belül meg­ér­ke­zik, addig szedje össze, amit gon­dol. Négy évti­ze­des szo­kás­rend volt, hogy szá­mára Náncsika készí­tette ki a fel­ve­endő ruhá­kat: „zok­ni­tól a ka­lap­ró­zsá­ig”, így Tatá­nak csu­pán sej­té­sei vol­tak arról, hogy merre indul­jon a szépruháért. Sorra nyi­to­gatta a szek­ré­nye­ket, míg meg­ta­lálta a mély­kék színű kis­kosz­tü­möt és a zsa­bós, nagy­mas­lis fehér blúzt. „Eb­ben, Mac­kó, úgy fogok kinéz­ni, mint az angol király­nő, pláne ha a fekete kala­po­mat is fel­te­szem!” – hal­lotta Náncsika hang­ját egy régi idő régi bál­jára készü­lőd­ve. Váll­fára tett min­dent, a gu­ru­lós dro­me­dárt egé­szen az ágy­hoz gör­dí­tette és meg­fogta Náncsika kezét, amely vékony és meleg volt. Nézte a kéz­fe­jen bodo­rodó moz­du­lat­lan érhá­ló­za­tot s azt érez­te, hogy egy hatal­mas hiány mel­lett ül, mely­nek áthi­da­lá­sá­hoz nincs szó­kész­le­te. „A távo­lodó itt van még, vagy ebben a ma­ra­dék egy-két órá­ban már odaát van?” A sö­tét űr fölé hajolva egyre azt ismé­tel­gette magá­ban: „hát vége van. Vége van, Náncsika”. Volt már más­kor is, hogy ösz­tö­nö­sen is hely­rei­ga­zí­totta a Sor­sot, így most is ezt tet­te, Náncsika még meleg hom­lo­ká­ról arrébb sodort egy nem létező haj­tin­cset.

A vert falakon túlról is azonosí­tani tudta a jármű ajtó­csa­pó­dá­sát. Náncsika kezé­ről lehúzta az elvé­ko­nyo­dott kari­ka­gyű­rűt, hom­lo­kon csó­kol­ta, aztán könny­ma­sza­tos arcát töröl­getve las­san fel­egye­ne­se­dett. A vál­lal­kozó és segí­tője illő ábrá­zat­tal tette a szoba sző­nye­gére az ide­ig­le­nes, farost­le­mez­ből készült, kopor­só-után­zatú szál­lító alkal­ma­tos­sá­got. Gumi­kesz­tyűt húz­tak és meg­kér­dez­ték, hogy a le­pe­dő­vel együtt tehe­tik-e be az elhuny­tat. Tata bólin­tása után egy ruti­nos moz­du­lat­tal a vászon két-két sar­kát kézbe véve beemel­ték a tes­tet. A ko­moly vál­lal­ko­zó, „túl a két­szá­za­dik mun­kán”, pon­to­san ismerte a pil­la­nat jelen­tő­sé­gét, meg hogy mitől tágul vagy szű­kül az egyéni tra­gé­diá­val együtt járó pénzeszacskó. A nyi­tott szál­lí­tó­ko­por­sót hátra hagyva ket­ten vit­ték ki az egy váll­fára akasz­tott ruha­da­ra­bo­kat. E szer­kesz­tett elő­adás­vég lehe­tő­sé­get biz­to­sí­tott a Her­ceg­nek egy utolsó pil­lan­tásra és némi papír­pénz elő­ta­lá­lá­sá­ra. Vissza­jöt­tek, fede­let tet­tek a szál­lí­tó­lá­dára és kióvatoskodtak. Tata utá­nuk. – A töb­bit majd hol­nap, az üzlet­ben – biz­to­sí­tot­ták egy­mást, s amíg a vál­lal­kozó a cso­mag­térbe dobta gumi­kesz­tyű­jét, addig az ötez­res is a zse­bébe talált, hogy a dol­gok ola­jo­zot­tan működ­je­nek.

*

Összezúzva, foltosan és véres könyök­kel tekin­te­tét a for­ga­tó­gombra sze­gez­te. Jobb karja már egy ideje a kád pere­mén nyu­go­dott, mégis úgy érez­te, porló ronggyá ázott a ke­ze. Ismét a kád­le­fo­lyó­hoz evic­kélt, fel­né­zett a gomb­ra, mint kemény gyászba fagyott öreg­asszonyok a kor­pusz­ra. Utóbbi moz­du­lá­sai mene­té­ben szü­le­tett egy érzés, amire a test vála­szolt, sőt üze­ne­tet is kül­dött az agy­ba, de az érte­lem nem akart tudo­mást venni az inge­rü­let­ről. Ölé­ben fázá­sok és bor­zon­gá­sok kép­ződ­tek, majd a húgy­csö­vet záró izmok bizsergő reme­gé­sét érez­te. A fo­lya­ma­tos zize­gést, kör­kö­rös reme­gést a fel­sőbb­rendű tudat sem tudta sem­missé ten­ni. Nem meg­adni magát lehe­tet­len volt. Ahogy combja közt a kevés vize­let fel­ol­dó­dott, érezte az őt körül­vevő oldat és test­hő­mér­sék­lete közti különb­sé­get.

Ázott mutatóujja utolsó percén két hosszú, pár­hu­za­mos rovátka szik­kadt árka lát­szott. Ujját tar­kója fölötti karé­jos hajába dör­zsöl­te, mert fel­jebb csak „nyolc sor­ban négy szál” volt. Sze­mé­nek kon­cent­rált hunyor­gá­sá­val ujját a gomb­hoz illesz­tet­te. Ráfe­szí­tett és azt meg­pró­bálta balra és fel­jebb sró­fol­ni. A gomb for­dult, az őrláng belob­ban­totta a láng­sző­nye­get. Eddig győ­zött. Ha tus­für­dő­vel, mál­na­szí­nűre hígult véré­vel s egyéb test­ned­vei­vel nem lett volna összeszulutykálva a víz, Máté tata tán látott volna egy majdnem győz­tes, elé­ge­dett 85 éves vén­em­bert! A tisz­tá­nak szü­le­tett kút­víz azon­ban csap­vízzé vál­to­zott, ami­ben kopot­tas emberi lété­nek gyé­rülő mocska rafi­nál­tan illa­to­sí­tott kemi­ká­li­ák­ban oldódva befo­gad­ta­tott.

Lúdbőrző háttal, dermedten ült egy kevés kosszal habo­sí­tott – réges-ré­gen mál­na­szörp-üdí­tő­nek csú­folt – zagy köze­pén. Tíz éve tán még eszébe jutott volna valami élc, öngúny. Mos­tan­ra, csu­pán muszáj-mo­sollyá tor­zult, lefelé hajló száj­sarka maradt meg, mely fölött szeme üres, alvadt krá­te­ré­nek aszá­lyos barna gödre lát­szott.

Esélyeit és szűkre szabott cselek­vési lehe­tő­sé­geit latol­gat­ta. Ehhez a kutyulékhoz eresszen-e reményt vagy előbb enged­jen le belőle vala­mennyit, s az­tán jöhet a meleg? Az utóbbi mel­lett dön­tött. Kihúzta a kád­du­gót, a szuttyós víz hörög­ve, szé­les örvénnyel apadt a pad­ló­össze­fo­lyó irá­nyá­ba. Az eresz­kedő víz a kád olda­lára hagyta tes­té­nek négy­napi szennyét. Nehéz­kes for­du­lás­sal, amennyit kezé­vel elért, azt leöb­lí­tet­te, de tud­ta, hogy vala­mennyit kép­te­len eltün­tet­nie. A sorssá vált lélekre leva­kar­ha­tat­la­nul rára­gadt a maga mögött hagyott múlt min­den fol­tos-pöttyös minő­sé­ge. Néme­lyik rástop­polt folt az idő­ben oly messzi van már, hogy el sem éri (mint a háta mögötti kád­rész­le­tet), így a sí­rig kell cipelni eze­ket a visz­ke­tő, leve­dző, léleg­ző-ele­ven pon­to­kat. Előre nézve csa­ló­dá­sok már nem érhe­tik, mert nincs jövő, csak las­sú, kín­ló­dó, meg­má­sít­ha­tat­lan szá­ra­dás.

A cselekvések kicsiny csodájának ideje elmúlt.

A káddugót helyére nyomta és ázott tutaja végébe ara­szolt. A táv köze­pén volt a keverőcsaptelep. Miköz­ben a meleg olda­lit óva­to­san meg­nyi­totta – és kezé­vel lassú eve­zésbe kez­dett, hogy az ele­gye­dés átla­gos és fok­ról-fokra tör­tén­jen –, fél sze­mé­vel inkább meg­sac­col­ta, mint pon­to­san követte a hő­mérő kék muta­tó­já­nak lassú eresz­ke­dé­sét. Úgy gon­dol­ta, 37 fok­nál meg­áll. Ami­kor a víz­szint a kád pere­mé­től szá­mítva egy bő ara­szig emel­ke­dett, elzárta a csa­pot. Óva­tos, lassú fész­ke­lő­dés­sel addig-ad­dig csú­szott-süllyedt a víz­be, amíg vál­lát is ellep­te, ami azzal járt, hogy meg­vas­ta­go­dott, kösz­vény kínozta térde a víz­ből kime­redve a ferde mennye­zet­nek sze­ge­ző­dött. Könyö­két-kar­ját is a víz alá dugta s va­lami távoli indó­ház­ból üze­net érke­zett, hogy job­ban van, és a me­leg jó. Mintha csu­pán a melegség önma­gá­ban is éle­tet jelen­te­ne. Pedig nem így van. Kívül-be­lül min­denki csal, hazu­dik, ámít és hite­get. „Volt-e valaha is olyan élet, ami­ben sér­tő­dés nél­küli őszin­te­ség virág­zott? Nem volt, miként az éven­kénti meg­vál­tás is elma­radt. Csak elvá­lá­sok let­tek, amik­ből csu­pán a termékenynek hitt újjá­szü­le­té­sek mag­ta­lan hiány­je­leit hagyta ránk a világ.”

*

1949-re érve úgy hitte: már majdnem min­den meg­tör­tént. A há­ború fol­toz­ha­tat­lan­nak tűnő lyu­ka­kat ütött a csa­lá­do­kon. Isme­rő­sök és bará­tok tűn­tek el, szí­vód­tak fel Európa büdö­sen bugy­bo­ré­koló öntisz­tu­lá­sá­ban. Kér­dé­sek és kéré­sek nél­kül megint sze­rel­vé­nye­ket állí­tot­tak össze: kite­le­pí­tet­tek és bete­le­pí­tet­tek. Hétfa néhány száz éves múlt­ját szét­szed­ték, jövő­jét pedig a lan­gyos kezű időre hagy­ták, hogy vala­mi­korra majd újra össze­forrva egy­sé­ge­sül­jön, szer­ve­sül­jön. A töb­bit a ne­mi­ségre és az ember­nyá­jat ünnep­sé­gekre kihajtó vezér­szó­nok­okra bíz­ták. Az ifjú Máté asz­ta­los mes­ter szer­szá­mai a gya­lu­pad­dal együtt egy tra­ga­cson is elfér­tek. Mel­lette az új asszony, Klárikó bal­la­gott. Így értek az Ipar­tes­tü­let udva­rá­ra, amit Hét­fán tíz ember kivé­te­lé­vel min­denki így hívott. A ki­vé­te­les tíz ember­nél volt csu­pán kivé­te­les papír és toll, ezzel egy mély és vas­kos vonást húz­tak: eddig és nem tovább. A múl­tat vég­képp eltör­len­dő­nek gon­dolt és mon­dott vonás­sal egy ütem­ben, az ipar­tes­tü­leti táb­lát lecse­rél­ték egy Halász­csárda neve­ze­tű­re, amire temér­dek értet­len tekin­tet meredt: „Hol van itt hal”? „Még sehol – vála­szolta fele­lő­sen egy fele­lős –, de pár­tunk szak­em­be­rei már dol­goz­nak a szá­raz­földi tüdős hal kite­nyész­té­sén!”

A hajdani Ipartestület udvarán álló két­he­lyi­sé­ges tűzi­fa­tá­ro­lót kap­ták szol­gá­lati lakás gya­nánt annak fejé­ben, hogy asszo­nya a mind­in­kább kocs­mává dur­vuló egy­sé­get tisz­tán tart­sa. A meg­bol­do­gult Imgrund asz­ta­los hűsé­ge­seit az épü­let­hez ragasz­tott favá­ga­tó-suf­niba gurí­tot­ta. Átné­zett az udvar túlsó felé­re, ahol vala­mi­kor az ala­csony, csa­pott tetejű kug­li­pá­lya volt. Cse­re­peit szét­hord­ták, a bábu­tá­roló és állító egy­kori fado­boz fog­hí­jas olda­lain keresz­tül sza­ba­don grasszált a szél. A nút-fé­de­res fapad­ló­kat – miken a játé­ko­sok izga­tott figye­lem­mel les­ték a do­romb-do­romb­mor­mo­lás­sal gyor­suló fago­lyót –, megette a háború és a bé­ke. A gu­rí­tó­pá­lya földbe ásott oldalsó osz­lo­pai, mint égi fog­pisz­ká­lók mere­dez­tek. A bá­bu­kat vég­képp fel­lök­ték és a golyók is eltűn­tek. Játék­ból gurí­tani már vég­képp nem lehe­tett. A Nép­rá­dió abban az évben tudat­ta, hogy Rajk László a nép áru­ló­ja, sőt kém, a nép­bí­ró­ság íté­lete alap­ján méltó bün­te­té­sét elnyer­te.

*

Az önálló ipar űzésének reményét kín­zó, bizony­ta­lan kör­vo­nalú fekete álmok és masza­tos ébren­lé­tek szip­pan­tot­ták maguk­ba. Oly­kor-oly­kor adó­dott egy kis fusi, de pénz és alap­anyag híján inkább csep­pent, mint csur­rant. Az arcok elko­mo­rod­tak, a szá­jakba keserű nyál gyűlt és soha­sem lehe­tett tud­ni, hogy kinek csor­dul túl, kit visz a remény­te­len­ség a jel­lem­tor­zu­lás köpéséig. A mes­ter­em­be­re­ket kis­ipari ter­me­lő­szö­vet­ke­ze­tekbe terel­ték, ahol kez­det­ben a béke­köl­csön fize­té­sé­nek öröme mel­lett, jórészt még saját szer­szá­ma­ik­kal dol­goz­tak, ha mun­kál­kodni akar­tak. Mátyus mes­ter alkal­man­ként az Álta­lá­nos Fogyasz­tási és Érté­ke­sí­tési Szö­vet­ke­zetbe sorolt Halász­csárda sze­dett-ve­dett bútor­za­tát javít­gatta komó­to­san, bab­rá­ló­san, hogy a kocs­má­ros­tól érdemeket szerezzen, aki ter­mé­sze­te­sen lopott, csalt és besú­gott, mert azokhoz tartozott. Ilyen ese­tek­ben nem a mér­ték­nek szá­mí­tó, befelé hor­pasz­tott aljú bádog­bög­rébe öntötte a ba­rack­pá­linka majd­nem-fél­de­ci­jét, hanem köz­vet­le­nül üveg­ből a stampóba. És a csa­polt sör is hab nél­kül került a kor­só­ba. Máté asz­ta­los zsi­ge­rei­ben ugyan boros volt – miként az későbbi évti­ze­dei­ben elural­ko­dott rajta –, de abban az idő­ben tar­tóz­ko­dott a vi­ze­zett lőréktől. Később, mikor annak járt híre, hogy „a krump­li­le­ves legyen krump­li­le­ves”, kicsit elfin­to­ro­dott, és inkább úgy fogal­ma­zott: „ez a bor már látott tőkét”! Lak­be­ren­de­zésük elhalt öre­gek roz­zant búto­rai­ból állt, de leg­alább már nem a pad­latra fek­te­tett szal­ma­zsák­okon, ikrek anya­mé­hen belüli mag­zat­pó­zá­ban össze­hú­zódva vár­ták a vakota, ígé­ret nél­küli haj­na­lo­kat.

Büszke volt rá, hogy szükséges idő­ben, a szük­sé­ges helyen képes volt eltá­tani a szá­ját. Sem az időt, sem a he­lyet nem volt mód­já­ban meg­vá­lasz­ta­ni, ezért inkább tátott száj­jal hall­gatta a párt­tit­kár elő­adá­sait a jö­vő­ről, és ilyen módon látott hozzá egy-egy tava­szi és őszi haj­na­lon a Halász­csárda pottyantó sorá­nak taka­rí­tá­sá­hoz. Esz­köze egy hosszabb rúdra erő­sí­tett lehar­colt Wehrmacht-sisak és két vödör. Meg­ta­nul­ta, ha szá­ján keresz­tül vesz leve­gőt, kevésbé érzi a me­rí­tendő anyag orrá­ban szú­ró­san for­go­lódó bűzét. E tech­ni­kát később – kis csa­va­rin­tás­sal – maga­sabb fokon is alkal­maz­ta.

Egy késő esti órán két baltaarcú férfi az autóba paran­csol­ta. Míg a Po­beda a járási szék­hely felé zötyö­gött, Máté asz­ta­los egy­szer-két­szer kísér­le­tet tett hely­zete meg­is­me­ré­sé­re, de a „kuss” és a „fogd be a po­fá­don” kívül semmi ért­he­tőb­bet nem hal­lott. Bő fél­órai ráz­kó­dás után a jár­mű­vet egy nagy­szájú kapu fogadta magá­ba. Tompa fény­ben derengő kopott lép­cső­ház­ban ara­szol­tak fel­fe­lé. Az iro­dá­ban a mahagóni szí­nű, intar­zia-be­ra­ká­sos gyö­nyörű íróasztal mögött egy magas, jól öltö­zött férfi várt rá. Kicsit Süme­gire haja­zott, de tud­ta, hogy ez nem lehet az, mert Sümi kép­te­len lenne ilyen nyak­ken­dő­cso­mót köt­ni. Adat­egyez­te­tés után a jól öltö­zött így szólt: – No, faszikám! Szó­val gúnyt űzünk a Nép­had­se­reg­ből? Netán embert is ölünk, mi több, netán dezer­tá­lunk is? – s mint­egy meg­erő­sí­tés­kép­pen, egy pon­to­san kicen­ti­zett gumi­bot­ütés érte a vesé­jét. A fáj­da­lom­tól meg­gör­nyedve ösz­tö­nö­sen is hát­ra­for­dult, mire egy ököl­csa­pás ért az arcá­ba. Egy kutya­élet hosszú­ságú néhány perc alatt ala­po­san össze­ver­ték, aztán lerug­dos­ták a lép­cső­kön és kilök­ték a hatal­mas kapuba épí­tett kis­ka­pun. Kín­ke­ser­ve­sen egy utca­sa­ro­kig von­szolta magát, azon befor­dul­va-gu­rulva a jár­dára kupo­ro­dott. Min­den por­ci­kája reme­gett. Zseb­ken­dő­jé­vel masza­tos képét töröl­te, meg­pró­bált vissza­ta­lálni a nor­má­lis leve­gő­vé­tel­hez. Aztán szé­gye­nét nyel­de­kelve meg­cé­lozta a vas­út­ál­lo­mást, hogy a sínek men­tén haza­ta­lál­jon.

A teliholdtól fénylő kopott sínpár közt Hétfa felé bil­legve össze­rakta tör­té­ne­tét. Mun­ka­tár­suk, a kis Dörner háza­sodni készült s ez okból a Halász­csár­dá­ban tar­tot­tak egy kis poha­raz­ga­tást. Afféle olcsó legény­bú­csút. Ócska csi­ger, sör, pálinka és sok ciga­retta fogyott. Ado­máz­tak, ugrat­ták egy­mást, ahogy a mű­hely­ben meg­szok­ták. Máté asz­ta­los a kis Dörnernek mondta (akit még el lehe­tett sza­laj­tani bal mene­tes fal­hoz szo­rí­tó­ért):

–  Aztán, ha az új asszonnyal nagyon meg lesz­tek szo­rul­va, akkor egy hónap múl­va, június­ban, szed­je­tek akác­fa­tüs­két! Én tavaly is szed­tem, Hét­kú­ton átve­szik. Nagyon jó ára van, mert valami gyógy­szert csi­nál­nak belő­le! A nyár­végi nem jó, mert akkor már fáso­dik. A ko­rábbi sem jó, mert akkor még kese­rű. – A mun­ka­tár­sak komoly kép­pel bőszen bólo­gat­tak. Eddig tar­tott Máté asz­ta­los tré­fá­ja, ám a szom­széd asz­tal­nál ülő Pethes őrnagy­nak az élet csak most kez­dő­dött iga­zán. A meg­adott hónap­ban vál­tozó lét­számú soro­zott hadá­val járta a dél-al­földi szi­ket, gyűj­tette a tüs­két. Mikorra két tes­tes zsák meg­telt, szol­gá­lati dzsip­jé­vel Hét­kútra vitette magát, hogy leadja az „alap­anya­got”. A ki­ke­resz­tel­ke­dett (Schwarzdorn) Fekete papa előbb a ter­mésre meredt, majd az őrnagy­ra, arca még job­ban meg­nyúlt, aztán ráz­kódva nevetni kez­dett. Abba­hagyni nem bír­ta, nyá­lát fél­re­nyelte és meg­ful­ladt. Pethes őrnagy pedig, kissé élet­sze­rűbbé és elvi­sel­he­tőbbé téve a tör­té­ne­tet: fel­je­len­tést tett.

Mikorra a melegtől ittasult kát­rány­szagú talp­fák kipá­rol­gá­sán át Hét­fára ért, kikris­tá­lyo­so­dott benne a böl­cses­ség: „nem kell annyit dumál­ni, mert akkor az ember szer­ve­zete a ter­mé­sze­tes­nél is gyor­sab­ban kihűl­het”.

*

Kádbörtöne reményevesztettségében arra gon­dolt, hogy éhen fog hal­ni. Később a víz kitartó léte­zése fel­mor­zsolja tes­tét. A Mac­kó­bocs bun­dája szá­lan­ként sza­ba­dul ki bőr­hü­ve­lyé­ből. Az élet­adó víz leszívja bőré­ről a mara­dék ellen­ál­lást, rajta apró repe­dé­sek kelet­kez­nek, ami­ken keresz­tül majd húsába hatol. Meg­bontja a renyhe izom­kö­te­gek hár­tyá­ját s bein­dul a rot­ha­dás. A fo­lya­mat első har­ma­dá­ban tán bezá­rul a tu­dat, a test még lük­tet, de a lé­lek mind­egyre fogy. A víz zava­ros és átlát­ha­tat­lan lesz, mint kocso­nya készí­té­se­kor a menet köz­ben kép­ződő lé. A kád­nyi osz­lás majd kiüve­ge­se­dik, és bűz támad. Az inak előbb-utóbb szét­sza­kad­nak s egy foszló húsú csont­da­rab kibil­lenti a kád dugó­ját. A zagy eresz­kedni kezd, majd bizo­nyos mennyi­sé­get elér­ve, a las­san örvénylő szí­vó­ha­tás követ­kez­té­ben a szét­esett ros­tok eltö­mí­tik a krá­ter alját. A töl­csér szinte eldu­gul, csak lassú szi­vár­gás marad, ami nyá­ko­san, kín­lód­va, csep­pen­ként jut a falu emész­tő­rend­sze­ré­be.

Szégyen, hogy egy pillanat alatt leg­alap­ve­tőbb válasz­tási lehe­tő­sé­gei is meg­szűn­tek. Már nincs jó és rossz, csak egy olyan jelen idő, amire nem a jövő a válasz, hanem a múlt. Ami a van-ból még meg­ma­radt az a rossz és leg­rosszabb közé éke­lő­dött. Elkép­zelte a szét­ázott Mac­kó-léte fölé hajló arco­kat, akik majd bizo­nyára fin­to­rog­nak az isten­te­len bűz miatt. Egyi­kük gya­láz­ko­dik, másik a Te­rem­tőt emle­ge­ti, de min­den sza­vuk össz­ér­téke nul­la. Meg­bor­zon­gott. Isme­ret­len ráta­lá­lói előtt már előre röstelkedett födet­len, cse­cse­mő­ko­rúra töpö­rö­dött ágyéka miatt. Fosz­lott húsán lef­fegő bőre miatt (ha lesz még rajt egy­ál­ta­lán), és egész éle­tét szé­gyellte a (leg­alább) három szem­pár köz­pré­dá­jává ten­ni, amely élet más­ból sem állt, mint foly­to­nos kere­sés­ből. Istent nem keres­te, de nem is tolta el magá­tól. Eddigi – 85 évre osz­tott – éle­té­ben Isten házát csak muszáj­ból láto­gat­ta. Gye­rek­kori anya­szi­gor, házas­ság­kö­tés, elsőáldozás, bér­mál­ko­zás, sze­gény kará­cso­nyok és szo­lid hús­vé­tok alkal­má­val, bár az egy­ház­adót kitün­tető pon­tos­ság­gal fizet­te. Úgy gon­dolta ez az egyet­len, amit gyarló lété­ből Néki áldo­zat­ként fel­mu­tat­hat. A „van vagy nincs” saját dön­té­sét nem hozta meg, azt az „oko­sok­ra” bíz­ta. Elhitte a régi cso­dá­kat, maga azon­ban sosem volt cso­da­vá­ró, leg­fel­jebb feltételesen hitt egy távo­li, létén túli világ egyen­lő­sé­gé­ben, bár egyre fogyat­kozó reménnyel. A hét­köz­nap­ok­ban meg­ta­pasz­tal­ta, hogy a szószék oda­benn is recseg, csak vas­ta­gab­bak a fa­lak, ami tom­pítja a han­go­kat. A plé­bá­nia tála­ló­szek­ré­nyé­nek réz­ből haj­lí­tott dió­pánt­jai­val is bajok vol­tak; a dí­szes alkal­ma­tos­sá­gok a sok ezer nyi­tás­tól-csu­kás­tól a föld irá­nyába kop­tak, s az ajtók mind­job­ban kosztatták a szek­rény­tes­tet. 180 fok­kal elfor­gatva őket, „ha nem is a fel­tá­ma­dá­sig, de egy szá­zast még kihúz­nak”. Az őket éven­ként meg­lá­to­gató – alkal­mi­lag pénz­be­sze­dővé átala­kult – Imre kán­tor benya­kalt egy üveg „Máté bácsi-féle mézest” s üd­vö­zül­ten távo­zott. Ilyen­for­mán majdnem kiegyen­lí­tett­nek tekin­tette a szám­lát, ami az itteni lét és az odaát közé keve­re­dett. Hiszen azt is tud­ta, hogy lett légyen bár­mi­lyen nyo­mo­rult is egy ember: teme­tet­len egy se marad. Ám az akkor kép­ződő vég­szám­lát – a ko­rábbi rész­szám­lák­tól füg­get­le­nül – vala­ki­nek „ren­dezni kell”. E ké­szen kapott rend­tar­tásba bele­nyu­god­va, a túl­vi­lági lét földi hely­tar­tóit vissza­fo­got­tan csak úgy minő­sí­tet­te: „ezek is meg­érik a pén­zü­ket”.

Náncsika halála után a kiter­jedt teme­tőt oly­kor a stá­ciók felőli oldal­ról köze­lí­tette meg. A ter­mé­szeti világ ereje dom­bot túrt a la­pály­ra, hát az embe­rek oda épí­tet­ték a rava­ta­lozó kápol­nát, tán hogy a tá­vo­lo­dás pil­la­na­tá­ban köze­lebb legye­nek az Úrhoz, bár Máté tatá­nak erről más volt a véle­mé­nye. (Gya­kor­la­tias ember lévén a ta­laj­víz szint­jé­ben látta az okot.) A vas­kos falak­ból kinö­vő, harang­gal ellá­tott torony­tól a temető sze­lí­den eresz­ke­dett a víz­szin­tes felé. Kereszt­út­ján ala­csony fellépőjű és mély belé­pőjű lép­cső­sor veze­tett az épü­let­hez. Az út egyik olda­lán a fedett tetejű fehér hasá­bok­ban Jézus Krisz­tus szen­ve­dés­tör­té­nete volt lát­ha­tó. Előbb csak fel-fel­né­zett az üveg­ab­la­kos osz­lo­pokba zárt bron­zo­sí­tott dom­bor­mű­vekre (amik­ben később a lát­vány térré tágult), később azon­ban egy-egy stá­ció­nál meg­állt, és ha nem rös­tellte volna kimon­da­ni: gyö­nyör­kö­dött is. Azt kér­dezte magá­tól: Vajon Ő, ösz­tön paran­csolta útja végén, a kere­sé­sek ren­ge­tege után, talált-e bár­mit is, ami vissza­me­nő­le­ge­sen érvé­nyessé tesz min­dent? Egy­ál­ta­lán: kere­sett-e bár­mit is? A ha­lált biz­to­san nem, bár ő maga egy­szer nagyon kíván­ta, másszor csak kacér­ko­dott vele, de min­den elha­sa­lá­sá­ban jó volt tud­ni, hogy élete felett ren­del­ke­zési joga van. Bár vén­sé­gére már úgy lát­ta, csak önál­ta­tás volt az egész, mert annyi mar­can­goló önvád és önmeg­adás sosem volt ben­ne, hogy abból akkora önpusz­tító erő szü­les­sék, ami a vég­hez is elég. Szil­va­lek­vár színű gye­rek­ko­rá­ban a halál olyan ter­mé­sze­tes volt, mint az éhség. Eljön az ideje minden­nek s az öre­gek ideje a ha­lál­lal jön el. Ez a dol­guk, sor­suk. Nekik, az öre­gek­nek. Ő még belát­ha­tat­la­nul messze van ettől, így a fő­ut­cán oly­kor-oly­kor végig­bal­lagó fekete lovak húzta fekete hin­tó­ban fekvő koporsó olyan magá­tól érte­tő­dően köze­lí­tett a kápol­ná­hoz, ami­lyen nyil­ván­való volt szá­mára önnön elmú­lá­sá­nak kép­te­len­sé­ge.

Ám Náncsika halála óta a lát­ha­tat­lan és fel­fog­ha­tat­lan Hideg­le­he­letű ide­köl­tö­zött. Jelen­létét folya­ma­to­san érzi. Ami­kor a szoba ajta­ját behajt­ja, tud­ja, hogy mögötte lapul, ám mire a szárny befor­dul, Ő el­tű­nik, csak a fir­hang sar­ká­nak leb­be­nése jel­zi, hogy itt volt. Átlen­dült a nagy­szo­bá­ba, ahon­nan oly­kor-oly­kor egy-egy hatá­ro­zott fahang pattanása jel­zi, hogy vala­mire ráte­le­pe­dett. Ha nagy rit­kán a laborba ment, ész­lelte a két­szá­zas szö­gön függő elag­gott kerék­pár­gu­mik moc­ca­ná­sát, sze­mébe tűnt a köteg­nyi virág­tá­masz­ték-drót reb­be­né­se, amik­nek ékét-dí­szét Náncsikának vet­te. Her­va­dá­suk után a szá­la­kat kiegyen­gette és tovább­őriz­te. Mint sze­mér­mes sze­re­tete hie­rog­li­fi­kus nap­ló­rész­le­te­it. Most is itt les, gon­dolta Máté tata, ha más­hon­nan nem, hát tágabb csap­dá­já­nak lég­rá­csos für­dő­szo­ba­aj­taja mögül. A zurmoló kád­boj­ler hang­ján túl is hal­lani vélte tág orr­li­ká­ból tóduló hideg-ha­ra­gos, gunyo­ros indu­la­tát. „Mi­től, hogy a Hideg­le­he­letű koráb­ban nem kor­zó­zott a por­tán?” – kér­dezte magá­tól. Bizo­nyo­san félt Náncsikától, annak zajos, élet­örö­mös pezs­gé­sé­től, ami folya­ma­to­san magas for­du­lat­szá­mon tar­totta együtt­mű­kö­dé­sük bonyo­lult rend­jét. Az élet-gép meleg kipu­fo­gó­gá­zait igen utál­hatja a Hideg­le­he­le­tű.

Ha lüktető, ritmikusan pulzáló eny­hít­he­tet­len derék­fá­jása átöb­lí­tette tuda­tát s csak a le­üle­pe­dett kín tar­vá­gás utá­ni, hosszúra hagyott fatus­kói marad­tak, olyan­kor úgy érez­te, hogy már képessé vált féle­lem nél­kül szem­be­nézni a Hideg­le­he­le­tű­vel. Mos­tani csap­da­hely­ze­tét azon­ban aljas dolog­nak tar­tot­ta. Ha már a kád­ból seho­gyan sem bír kike­ve­red­ni, akkor leg­jobb lenne vinnyogás nélkül, önszán­tá­ból, fejét nem fel­fe­lé, hanem meg­adóan hát­ra­hajtva elol­da­logni az élet­ből. Egy cset­tin­tés­nyi pil­la­nat alatt, kínok nél­kül elszi­vá­rog­ni, föl­szí­vód­ni, meg­szűn­ni. Ám ha a világ­ra­jö­ve­tel a mag­zat­nak is meg­ráz­kód­ta­tás, a halál mitől ne lenne az? Csak a csa­pot kel­lene meg­nyit­ni, picit lej­jebb csúsz­ni, fejét ellepné a víz és „vége a dal­nak”. Elkép­zelte a manő­vert, de valami azt súg­ta, hogy lekö­tet­len kéz­zel lehe­tet­len, mert az „em­ber úgy van meg­csi­nál­va, hogy a leg­si­mább falon is keresi a kapasz­ko­dó­kat”. Már rég­ről ismerte a la­bi­rin­tus falai­nak e tö­ké­le­te­sen simára csi­szolt felü­le­te­it, ahol, mint a vak­for­má­zók keze, sik­lik jobbra és bal­ra, le és föl, min­de­nütt rideg egy­ked­vű­ség, fogó­dzók nél­küli kulisszák. Mögöt­tük szí­vó­ha­tású feke­te, hideg mély­ség. S hogy a ré­mü­let az áldo­zat­ban job­ban tob­zód­has­son, a Hideg­le­he­letű labi­rin­tus-rend­sze­ré­ben óva­to­san csök­kenti a fény­erőt, a falra vetülő árnyé­kok elmo­sód­nak, míg kis­vár­tatva min­den csak árnyé­kok árnyéka lesz. Előbb vigasz­ta­lan szür­kü­let, érdem­te­len és értel­mez­he­tet­len lát­vány, aztán már annak hiá­nya, a még­is-mégis vala­mi­ből álló Sem­mi. Hideg halál. Halálhideg.

Ha mégis képes lenne az önerőből tör­ténő végső alá­me­rü­lés­re, akkor is, így is csu­pa­szon, húsa fosz­tot­tan maradna a rá­ta­láló három szem­pár előtt, és vala­mi­kép­pen biz­to­san kide­rülne vagy kide­rül­het­ne, hogy önaka­ra­tá­ból, mint­egy saját kezű­leg vezé­nyelte ki létét e kesze-kusza világ­ból. Ám van itt egy minő­ségi különb­ség, egy pici – a vég­ered­mény felől nézve – szinte lényeg­te­len­nek tűnő, mégis fon­tos/fon­tos­kodó vagy­la­gos­ság, ami­vel az embe­rek más-más cso­portba helye­zik a hiá­ba­való küz­dést követő ter­mé­sze­tes (meg/el­szen­ve­dett) halált és a biz­to­san bekö­vet­kező vég elől a ha­lálba szö­kő­ket. Ez utób­bi­akra csak a több évti­ze­des múlt­tal ren­del­kező kocs­má­ro­sok állami stik­li­ken éle­se­dett elméje mondja ki: „hü­lye volt”. Mások, az utca lakói, a csa­lád – res­tel­ked­nek. Pedig a sor­sába bele­fá­radt ember, nem csu­pán Isten képét és bűn­tu­da­tát vette magá­ra. Önaka­ra­tá­ból vég­re­haj­tott tette hoz­zá­tar­to­zói­nak nyúj­tott elő­leg a sza­bad­ság­ból, még ha ez idő­le­ges fáj­da­lom­mal, netán szé­gyen­nel is páro­sul. Mert a sza­bad­ság nem fáj­da­lom­men­tes. Hét­fán a ha­lál a ter­mé­sze­tes élet ter­mé­sze­tes kép­mu­ta­tá­sá­hoz tar­to­zik. A falu köz­vé­le­ke­dés sze­rinti tánc­rend­jé­ben elfo­ga­dott helye van a sí­rás­nak, a val­lá­sos­ság­nak és az isten­ta­ga­dás­nak, neve­tés­nek, hazug­ság­nak, mula­tás­nak, rossz­in­du­lat­nak, vissza­vo­nult­ság­nak, önzés­nek és kap­zsi­ság­nak, de a fő sza­bály a min­de­nen való túl­élés, a „sem­mit se szív­junk mell­re” gon­dol­ko­dá­sá­nak.

Náncsika fájdalomcsillapítókat vissza­uta­sító 45 kilós tes­té­vel önfel­ál­dozó (és min­den­kit kicse­lező) elő­re­me­ne­külő volt, vagy csupán(?) sor­sába bele­nyu­god­va, ember­fe­letti tar­tóz­ko­dás­sal várta és fogadta a végső kapu kilin­csé­nek dele­jes érin­té­sét?

*

1952-ben mindent összesöpörtek.

Hiritytől (a falu titkos uzsorásá­tól) is köl­csönt kért, hogy első­szü­lött gyer­me­ké­vel és Klárikóval a sa­ját por­tá­já­hoz érhes­sen. Vert fala­zatú sátor­te­tős épít­mény volt, szo­ba, konyha és kam­ra. A ház utca­frontja az átla­gos­nál tán kicsi­vel szé­le­sebb ter­pesszel nézett nyu­gat­ra, míg déli olda­lán – ahová for­rongó kép­ze­lete már sző­lő­lu­gast álmo­dott – veranda ter­pesz­ke­dett (lapra for­dí­tott tég­lák, vénülő faosz­lo­pok, stb., „egy falu, egy nóta”). Az utcai hom­lok­fal tég­lá­ból rakott koszo­rúja barát­sá­gos ívek­kel eresz­ke­dett a tető­szé­lek­hez. Közé­pen, a ve­réb­ab­la­kok fölött cir­kal­mas szám­je­gyek hir­det­ték az épít­mény szü­le­tési évét: 1923. Alatta két örök­ér­vé­nyű­nek hitt ková­csolt­vas­ból készült ido­mon fehér por­ce­lán­kú­pok gub­basz­tot­tak s a jö­vőt hir­det­ték. Mert itt a lapá­lyon min­den föld­ren­gést követő első két gene­rá­ció­ban csak jövő-vá­rás van, s a vá­ra­ko­zás köz­beni idő­ben újra meg újra elural­ko­dik az emberi gonosz­ság, amely aztán ala­po­san átszel­lőz­teti a tá­jat. Esz­kö­zei szab­lya, gép­fegy­ver vagy a min­denre kiter­jedő ter­més­ho­zam-csök­ke­nés, ami­ből távo­lodó kara­vá­nok cso­port­ké­pei raj­zo­lód­nak ki. Kerék­nyo­maik után vér­rel átita­tott dág­vány, szür­ke-fe­kete trutymós pocsé­ták, ami­ket aztán nem­zet­közi egyez­mé­nyek hosszú időn át húzó­dó, jóin­du­la­tú­nak vélt mis­má­so­lása aszal kéreg-ke­ménnyé. A Hét­fán is örvénylő tör­té­nelmi tor­nádó a maga tehe­tet­len cent­ri­fu­gá­lis ere­jé­vel szét­fröcs­költe a falut. Szi­bé­riá­ba, német nyelv­te­rü­letre és a ri­deg Skan­di­ná­viá­ba, de vol­tak, akik félel­mük­ben az óce­ánt is átresz­ket­ték. A te­le­pü­lés kró­ni­kája sze­rint a tucat­szorta kiürült faluba jöt­tek szer­bek, bunye­vá­cok, svá­bok és szlo­vá­kiai magya­rok. Imbo­lyog­tak, latol­gat­tak, aztán a föld­moz­gások – ide­ig-óráig – elcsen­de­sed­tek, hogy aztán jöhes­se­nek újabb tek­to­ni­kai moz­gá­sok – csú­szá­sok, suva­dá­sok és halá­lok. Hal­álo­kok.

A Máté által vásárolt házat koráb­ban svá­bok lak­ták, aki­ket a honi tör­té­ne­lem öröm­mel mor­zsolt le magá­ról. A ki­te­le­pí­tet­tek utáni első bete­le­pí­tet­tek a Matyovínyiék vol­tak, s ami­kor érté­sükre jutott, hogy milyen por­tát kap­tak, onnan­tól fogva a svá­bok által hát­ra­ha­gyott két szek­rényt – ben­nük szá­mo­lat­lan ruha­ne­mű­vel – tilos volt kinyit­ni, bár­mi­lyen ágról­sza­kad­tak is vol­tak. Ami­kor a régi föld­ből kité­pett Öreg­mama csak rápis­lan­tott a szek­ré­nyek­re, fel­só­haj­tott és azt ismé­tel­get­te: „Óh, bozse moj!, Bozse moj!” Rövid­del, hogy kese­rű­sé­gére hant került, a len­vász­nak, ber­li­ner-ken­dők és a többi finom szö­vet is fogyat­kozni kez­dett.

A tornác előtt artézi kút ágasko­dott. Gom­bos végű önt­vény pum­pa­kar­ján nem fogott a ré­misztő idő. A ház­vég­hez ragasztva állt egy bizony­ta­lan ren­del­te­tésű helyi­ség, mennye­zete desz­ka­bo­rí­tású volt, amit közé­pen tekin­té­lyes méretű mes­ter­ge­renda fogott föl. Máté asz­ta­los mikor elő­ször pil­lan­totta meg a csá­bító teret, azt lázas kép­ze­le­té­vel azon­nal belakta szer­szá­mai­val. Tágra nyílt szem­mel is látta a kész műhelyt. Érez­te, hogy hol áll majd a gya­lu­pad, melyik fal­síkra soro­lód­nak a vink­lik, pil­la­nat­szo­rí­tók, hol lesz­nek a pol­cok, ahol vegyes minő­ségű dobo­zok­ban sora­koz­nak a szö­gek és a más-más méretű facsa­var­ok. És az ablak­ta­lan fél­ho­mályba azt is bele­lát­ta, hogy eljön a pil­la­nat, ami­kor közé­pen – irá­nyát tekintve kicsit srég­vi­za­ví, hogy a hosszabb anya­go­kat is el tudja vágni –, áll majd egy sza­lag­fű­rész­gép. S a csen­des bol­dog­ságra készü­lődő nyug­dí­jas lét pere­mén lesz egy abrikter is, nem nagy, leg­fel­jebb húszas vagy har­min­cas. A kész­ség a fűrész­gép mel­lett fog áll­ni, védő­bur­ko­lata alól sza­po­rán röp­pen­nek a for­gá­csok s nyári nap­vé­ge­ken uno­kája csil­logó szem­mel hömbölödik bele a kupac­ba. A mes­ter­ge­ren­dába hosszú szö­ge­ket üt majd, raj­tuk kari­kába haj­tott, külön­féle méretű sza­lag­fű­rész­la­pok him­bá­lóz­nak, s ha a hir­te­len lecsapó nyári vihar oldal­szele a műhelybe sza­lad, a la­pok csi­lin­gelve tán­col­nak majd, mint mes­ter­sége büszke agga­té­kai. Úgy hitte révbe ért, meg­ta­lálta a maga öblét, amit csak csi­no­sí­ta­ni, iga­zí­ta­ni, és kezé­hez kell szok­tat­nia. Kitartó apró­mun­ka, sok idő és folya­ma­tos fáradt­ság vár rá, de a biz­tos kikötő készen lesz!

A műhely kínlódva bár, de megszü­le­tett, ám gépek soha nem kerül­tek bele. Maradt a kézigyalu, kere­tes fűrész és a folya­ma­to­san ígért jövő követ­ke­ze­tes, mond­hatni ledol­goz­ha­tat­lan huszon­négy órá­nyi elő­nye. A min­den­napi ébre­dés éppen létező aznapi lépés­hát­rá­nyát sem Hét­fa, sem ő sem­mi­kor sem volt képes ledol­goz­ni. Ahogy saját tör­té­ne­tébe egyre mélyeb­ben és hosszab­ban gázolt, azzal ará­nyo­san apadt a hite és élet­ked­ve, amire csak felü­le­tes moso­lyo­kat csalt a világ, de igazi derűre és örömre alig-alig volt mód­ja. Bő évti­zed is eltelt, mire ráéb­redt, hogy a mö­götte hagyott évek­ben alig-alig röhö­gött, mi több: nevetni is elfe­lej­tett. Csak hamis­ká­san mosoly­gott, hun­cu­tul nézett, már ha a kiáb­rán­dult­ság barna bar­lang­já­ból egy­ál­ta­lán ki lehet moso­lyog­ni. Bol­dog­ság­ról és bol­dog­ta­lan­sá­gok foga­lom­kö­rei felől nem töp­ren­ke­dett, csak jósá­gok­ról, meleg­ség­ről és elé­ge­dett derű­ről álmo­dott. Foly­vást kéz­kö­zel­ben érezte őket, már nyúlt is értük, ám ekkor, mint a rej­tel­mes óra­szer­ke­ze­tek­ben, kelet­ke­zett egy kat­ta­nás, a fogas­ke­rék egy fokot ismét for­dult s ma­rad­tak a pőre vágyak s az egyre behoz­ha­tat­la­nabb­nak tűnő lépés­hát­rá­nyok.

*

1947 tavasza vagy ősze volt – már nem emlé­ke­zett rá. Csak arra, hogy volt egy jól sike­rült mun­kás hete, ami büsz­ke­ség­gel és némi apró­pénz­zel töl­tötte fel. Ezért a Vojtinovits-féle pen­zió­ba, a Kék Galambba ment. Inas­kori tit­kos vágya volt, hogy előbb-utóbb maga is törzs­ven­dég legyen a vi­déki közép­osz­tály e pa­ti­nás búfe­lej­tő­jé­ben.

Az egyemeletes sarokház magas föld­szintje két tágas terem­ből állt, mely­nek egyik végét sön­tés zár­ta, másik végét a konyha és egyéb kiszol­gáló helyi­sé­gek. A há­ború előtt és még alatta is, csak kívül­ről leskődhetett a nagy élet for­ga­ta­gá­ba. A ven­dé­gek magas tám­lájú tölgy­fa­szé­kek­ről étkez­tek, a má­sik terem­ben tonettszékek és süp­pe­dős mély­barna bőr­fo­te­lok kényez­tet­ték a vidéki élet nagy­me­nőit s a Bal­kánra igyekvő átutazó keres­ke­dő­ket. Egyik ter­mé­nek falait selyem­ta­péta borí­tot­ta, ahol a fa­li­kar­ok­ból ára­dó, fino­man porló fény rej­té­lyes kacs­ka­rin­gó­kat raj­zolt a kör­nye­zet­re. A má­sik terem­ben szi­gorú mér­tani rend sze­rint fel­osz­tott tölgyfa bera­ká­sos borí­tás volt. A mennye­zeti rozet­ták is fából készül­tek, ami­nek komoly­sá­gán sokat eny­hí­tett az elvá­lasztó taka­ró­lé­cek finom göm­böly­ded­sé­ge. A sön­tés fényes pult­jába sze­relt réz­csa­pok jóté­kony habot locsol­tak az élet oly­kor árnyé­kos felére is. Okos meg­nyi­lat­ko­zá­sok szü­let­tek Hit­ler­ről, hogy mit akar, és mit nem akar, de a ven­dég­kör zöme abban egyet­ér­tett, hogy mást és job­bat akar. „Tálentumról” beszél­tek, meg­vál­tás­ról, vissza­fog­la­lás­ról és a szá­zad szár­nya­lá­sá­ról.

Az emeleten nyolc szoba állt a szál­ló­ven­dé­gek ren­del­ke­zé­sé­re, s ha oly­kor-oly­kor olyas úr érke­zett, ki vérbő magá­nyát eny­hí­teni kíván­ta, hát Vojtinovits Lázó úr ezt is „ak­cep­tál­ta”, mi több: „szín- és méret­beli pre­fe­ren­ci­ák­kal” is tudott „szol­gál­ni”. Ide lépett be Máté (immár) asz­ta­los mes­ter – bizony­ta­la­nul. Kívül­ről sok­szor meg­cso­dálta a könnyű, októ­beri haj­na­lok habos ködé­hez hason­la­tos fehér füg­gö­nyök fod­ros sze­gé­lyét, az ablak­tokba rej­tett spa­let­ták olda­lá­hoz zsi­nó­ro­zott bordó bár­sony söté­tí­tő­füg­gö­nyö­ket. Meg­leste az apá­ca­rá­csos tér­el­vá­lasz­tók végén ábrán­do­san csil­logó réz lám­pa­tes­te­ket, indás szá­ruk végén virág­töl­csé­rekre emlé­kez­tető üveg­er­nyők gyön­gyöz­tek. Látta a fe­szes léptű férfi fel­ső­tes­te­ket, a har­sány neve­tést mímelő „hölgy­me­nyé­te­ket és hölgy­ma­mu­to­kat”, a szek­to­rok között nesz­te­le­nül suhanó pin­cé­re­ket. Bizo­nyos szög­ből nézve Vitike, a csap­lárné is képbe került. Húsos kar­jait és míder­rel fel­stó­szolt keb­leit habo­sí­tott bod­ros blú­zá­val fed­te, melyet nem­ze­ti­színű sza­lag­gal zárt. Üzlet­szerű moso­lya mélyén lété­nek még egy sze­zonra tör­ténő átmen­té­sé­nek remé­nye pis­lá­kolt. Oly­kor Vojtikát (aho­gyan a benn­fen­te­sek hív­ták) is meg­pil­lan­tot­ta, amint vissza­fo­gott len­dü­let­tel szét­tárja a kony­hai zsi­lip­be­já­ró­nak szol­gáló len­gő­aj­tót. MEG­JE­LE­NIK, majd diszk­ré­ten vissza­for­dul és a két réz­gomb gyen­géd érin­té­sé­vel lecsen­de­síti az ajtó­szár­nya­kat. Sze­mét lesü­ti, kerüli a fel­tű­nést. Az étte­rem felé for­dulva magá­ban meg­ál­la­pítja az aznapi for­ga­lom lehet­sé­ges opti­mu­mát. Öntu­da­tos tulaj­do­nosi meg­je­le­nése folt­ta­lan fekete fél­ci­pő, sötét­kék fel­lé­pő-öl­töny, ropo­gósra kemé­nyí­tett fehér ing vatermörderrel, egy tucat vál­tás­nyak­kendő közül az aznapi majd­nem lila, a gon­dos fri­zőr keze nyo­mán töké­le­te­sen kopo­nyá­hoz simu­ló, zse­lé­től csil­logó fekete haj és állandó arc­sze­szé­nek aurá­ja. A kes­keny fel­ső­ajak eme­le­tén nyúj­tóz­kodó vékony bajusz cél­tu­da­tos­sá­got, maga­biz­tos­sá­got és a min­den­tu­dás vissza­fo­gott böl­cses­sé­gét sugá­roz­ta.

Máté asztalos mester első megjele­nése a Kék Galamb­ban zavart és tar­tóz­kodó volt, mint aki folya­ma­to­san ret­teg a kudarc­tól. Óva­to­san nyomta le a szí­nes üveg­be­té­tek­kel ékí­tett ajtó kilin­csét, mely moz­du­lat áhí­ta­tát jócs­kán leron­tot­ta, hogy az egyik ablak­szem külön­le­ges orna­men­ti­kájú üveg­be­tétje pótol­ha­tat­la­nul hiány­zott. Tekin­tete gyor­san kör­be­sza­ladt a magas mennye­zetű helyi­sé­gen, és aka­rat­la­nul is pár­hu­za­mot vont emlé­kei­vel. A két lát­vány törés­pontja a front­át­vo­nu­lás volt, ahol a vesz­te­sek rabol­tak, a győz­te­sek meg hop­pon maradt zab­rá­lási vágyu­kat bar­ba­riz­musba foj­tot­ták. A ré­gi, haj­lí­tott tám­lájú tölgy­fa­szé­kek­ből alig-alig maradt s a hú­sos lábú asz­ta­lok is eltűn­tek. Helyükre sze­dett-ve­dett ülő­al­kal­ma­tos­sá­gok kerül­tek. A fe­lü­le­tes­ség­ből ott­fe­lej­tett tér­el­vá­lasztó apá­ca­rá­csok végén csúfoskodó, réz­ből készült indá­kat min­tázó fali­karok tete­jén a virág­töl­csérre emlé­kez­tető tej­üveg kely­hek hiá­nyá­ban csu­pasz vil­lany­kör­ték hir­det­ték a vi­lág vissza­von­ha­tat­lan sötét­sé­gét. A len­gő­ajtó köze­lé­ben ült le, szem­ben a vég­le­te­kig elko­pott zöld posz­tó­val, ami egy­kor a ze­ne­kar pódi­u­mát csen­de­sí­tet­te. Erről egy vil­la­násra fel­me­rült ben­ne, hogy „hol lehet most Édes Pista és ban­dá­ja?” Kik­nek húz­zák a talp­alá­va­lót ebben az elszür­kült víg­ságú világ­ban, s an­da­lít­ják-e még a fe­kete bánatba süp­pedt lel­ke­ket?

Lövészárokból vagy sunnyogó akna­töl­csér mel­lől elrán­ci­gált mosoly­ta­lan pin­cér rideg kopo­gás­sal bice­gett hoz­zá. A fu­tók és sző­nye­gek nél­küli régen pasz­tá­zott padló halá­lo­san élet­ide­gen volt. – Sör? Fröccs? Rövid? – kér­dezte ked­vet­le­nül, majd több­szöri egyen­ge­té­sen átesett korong­tál­cá­ját comb­já­hoz ver­desve Vitikéhez bil­le­gett, akire inkább illett már a Viti néni elne­ve­zés. Kék­vá­szon ruhá­já­ban mosoly­ta­lan egy­ked­vű­ség­gel és tás­kás arc­cal nézett a világ­ba, mint aki pon­to­san tud­ja, hogy a meg­le­pe­té­sek kora vég­leg elmúlt. Aszá­lyos lélek­kel vette tudo­má­sul, hogy elmúlt élete összes titka elér­ték­te­le­ne­dett, mint a pen­gő. Kap­cso­la­tok, papi­ro­sok, bizser­gető rej­tel­mek, tudá­sok, sej­té­sek, iga­zo­dási pon­tok, mint szá­raz sarok­ban fel­gyü­lem­lett port, úgy taka­rí­totta el, fújta szét a há­ború és a bizony­ta­lan­ság­ban kódorgó jelen idő for­gó­sze­le.

Kisvártatva Vojtinovits úr csapta ki a len­gő­aj­tót. Meg­eresz­ke­dett pocak­ját koc­kás fla­nel­ing takar­ta, bőr­öve buj­tató híján oldal­zse­bé­nél haran­go­zott. Seszínű haja még bor­za­san őrizte az álom­párna öblé­nek ívét. Nem for­dult meg, hogy az egy­kor hang­ta­la­nul röp­penő ajtó­szár­nya­kat csil­la­pít­sa, hagy­ta, hogy a pán­tok kenet­len rugó­zata síró­san feszül­jön és ernyed­jen. Az ajtó­szár­nyak felső har­ma­dába épí­tett kerek kajüt-ab­lak­sze­me­ken egy-egy éles fény­su­gár fel­si­kol­tott, aztán meg­ful­ladt. Máté asz­ta­los önkén­te­le­nül is a pil­la­nat­ról pil­la­natra kisebb ívet raj­zoló szár­nyak nyúj­totta kes­ke­nyedő résbe nézett. A te­he­tet­len­ség­től csil­la­podó csalapálás túl­ol­da­lán egy fia­tal, vékony­ka, barna hajú nő hajolt a moso­ga­tó­kád fölé, ahol egy faze­kat súrolt – elszán­tan. Egy pil­la­natra meg­for­dult, mint akit zavar a ke­net­len Bommer-pántok nyi­kor­gá­sa, s mie­lőtt az ajtó­la­pok tel­je­sen meg­nyu­god­tak volna – tekin­te­tük talál­ko­zott.

Máté asztalos egy héten belül már min­dent tudott a nő­ről. Leg­alábbis így hit­te. Aztán eltelt még vagy más­fél évti­zed, ami­kor azon kapta magát (mint mikor a len­gő­aj­tót bámulta), hogy nincs érvé­nyes vála­sza arra a kér­dés­re: ki is ez az ember való­já­ban?

Amit a barna hajú nőről meg­tu­dott, az annyi volt, hogy Klá­rá­nak hív­ják, nem­rég ker­get­ték át egy szer­biai láger­ből Magya­ror­szág­ra, mert kifosz­tott sváb volt, aki­nek vézna tes­tén kívül sem­mije sincs. Se vagyo­na, se csa­lád­ja, se rokon­sá­ga, csak a szá­mító Vojtinovits úr, aki olcsó­ság­ból a Kék Galamb­hoz vet­te, mint kézi­lány, kony­ha­lány, min­de­nes. Az eme­let vala­me­lyik fűtet­len szo­bá­já­ban húzza meg magát s me­leg barna tekin­te­tén kívül nincs, vagy alig van kap­cso­lata a világ­gal, mert a sváb nyel­ven kívül más­ho­gyan nem ért és nem beszél. Már­pe­dig 1947-ben cél­ra­ve­ze­tőbb volt a néma­ság, sem­mint nyil­vá­no­san német-sze­rűen beszél­ni. Ezt a lány is érez­te, hiszen, ha szám­sze­rűen nem is tud­ta, de az előző esz­ten­dő­ben az 1941-es nép­szám­lá­lás­kor magát német­nek valló 6780 hét­fai sze­mély­ből mint­egy 4500-at kite­le­pí­tet­tek.

Mátyus osztatlan magányában házas­ság­ról gon­dol­kodva seho­gyan sem értette fér­fi­tár­sa­it, akik­nek pon­tos elkép­ze­lé­seik vol­tak lehet­sé­ges fele­sé­gük milyen­sé­gét ille­tő­en. Szem­pont­rend­sze­rük alap­köve a nem­ze­ti­ség volt. Magyar-szerb-sváb-bunyevác – nagy­já­ból ez volt a kíná­lat, mert a zsidó lakos­sá­got tel­jes egé­szé­ben kiszip­pan­tot­ták, ami­ről vala­mennyien sze­mér­me­sen hall­gat­tak. Buta tekin­tet­tel meredt rájuk, mert képe­sek vol­tak egé­szen apró­lé­ko­san leír­ni, milyen lesz jöven­dő­be­li­jük tes­ti­sé­ge. Haj- és szem­szí­nek ver­se­nyez­tek, illetve vágy­ál­mai­kat a női­es­ség jel­leg­ze­tes test­tá­jai sze­rint cso­por­to­sí­tot­ták. A fér­fi­as­nak hitt kör­be­vi­gyor­gá­sok itt meg is áll­tak. Ha valaki Mátyus elkép­ze­lé­sére kér­de­zett rá, akkor valami köz­hellyel pöc­cin­tette félre a dol­got, hivat­ko­zott Isten­re, Sors­ra, vélet­len­re, de leg­in­kább önmaga által is alig ismert sze­mér­mes­sége taka­ró­ját húzta magá­ra.

Ha tünékeny, egymásba habarodó gomoly­fel­le­gek­ből fel-fel­buk­kanó asszony­testre gon­dolt, akkor per­sze látta a szé­pet, csú­nyát, kívá­na­to­sat és a taszí­tót is. Ám mind­ezek között és fölött meg­is­merte a szé­pek zsar­nok­sá­gát, a csú­fak alá­za­tát, a kí­vá­na­to­sak közö­nyét és a taszító kül­ső­vel ren­del­kező nők jószí­vű­ségét is. Miként összes­sé­gük tel­jes kom­bi­ná­ció­ját, ahol a ta­szító kül­sejű nem fel­tét­le­nül jószí­vű, hanem gonosz akar­nok, aki mások kárán javí­tana önma­gán, és látott csú­fa­kat, akik abban lel­ték kitel­je­se­dé­sü­ket, hogy mér­ges nyel­vük­kel máso­kat vit­tek rom­lás­ba, és így tovább, a vég­te­len­sé­gig. Arra jutott, hogy a test ösz­tö­nö­sen is kivá­lasztja a neki ren­del­te­tett tes­tet, amely fölött az érte­lem­nek kell dön­te­ni. A hét­köz­napi gon­dol­ko­dás nagyob­bik hánya­dát a száj­ha­gyo­mány­ok­ban meg­tes­te­sülő nevel­te­tés és a napi mon­da­tok ala­kí­tot­ták, amik olyan emlék­men­te­sen és ter­mé­sze­te­sen szí­vód­tak lété­be, mint haj­da­nán az anya­tej, ami­ről tudta, hogy élt vele, de emléke nem volt róla. „Ilyen­for­mán nem akarta a szé­pek szépét…”

Klára Klárikóvá lényegült át.

Klárikó szeme gyönyörű. Barna mély­sé­gé­ben varázs­la­tos világ bolyong.

Klárikó sváb. A svábok szor­gal­ma­sak.

Klárikó ajka szorosan egymásra feszülő pengepár: Klárikó kitar­tó.

Klárikó vékony, egészséges, szíjas, mint a ho­moki aká­cok.

Klárikó nincstelen. Az összeszorí­tott száj nem sokáig tűri a sem­mit.

Klárikó hullámos hajához illik a cse­cse­mő­kéz.

Klárikó valahonnani kiűzetése alap­ját képez­heti annak a szor­ga­lom­nak és kitar­tás­nak, amely a kiesett időt és a va­la­mi­lyen – a mos­tani pil­la­nat­hoz képest biz­to­san jobb minő­ségű – jövőt meg­te­rem­ti. Hogy egy vél­he­tően bol­do­gabb „múlt időt” újra­al­kos­son.

Klárikó ízig-vérig háziasszony. Biz­to­san tud min­dent. Min­dent tud – biz­to­san. (Főz, mos, vasal, kapál, lek­várt főz, ren­det tart.)

Klárikó mosolya csupa rejtelem. Sej­tel­mes­ség, hét fátyol fedte titok, burok, lét feletti lebe­gés, isme­ret­len­ség. Fel­mé­ret­len terü­let, ami fel­szítja az érte­lem­mel eddig meg nem ismert táj kuta­tó­ját, hogy azt kör­be­jár­ja, átku­tassa és a meg­is­me­rés révén magá­évá tegye.

Mátyus mesternek annyi tehetőssége nem kere­ke­dett, hogy a Kék Galambba sűrűn ellá­to­gas­son, ám hogy a lánnyal való talál­ko­zás lehe­tő­sé­gét sza­po­rít­hassa apró, körül­te­kintő ter­vekre és vég­re­haj­tá­sokra volt szük­sé­ge. Heti két piac­nap, vasár­napi mise, önkén­tes munka fel­aján­lása Vojtinovits úrnak, hogy a kony­hai tűzi­fát ő tudja a leg­meg­fe­le­lőbb méretre vágni – ezek vol­tak az élet afféle rej­tett, tit­kos hul­lá­mai, amik mind-mind köze­lebb sodor­ták a barna sze­mek­hez. Ezen felül – miután Hétfa leg­alább 250 éve egy sok­nem­ze­ti­ségű falu, ilyen­for­mán valami keve­set min­denki értett egy másik nyelv bonyo­dal­mai­ból –, Máté mes­ter­nek meg kel­lett keres­nie, fel­színre kel­lett hoz­nia azo­kat a mor­zsá­kat, ami­ket a sváb nyelv­ből eled­dig hal­lott, meg­is­mert. E mély­ten­geri merü­lés­hez gyak­ran hívta segít­sé­gül a Mut­tert, aki előbb cso­dál­ko­zott, majd gyor­san fel­is­merve az egy­irá­nyú útvo­nal okát, afféle ház­tar­tás­beli nyelv­órá­kat adott fiá­nak. Tette ezt annak elle­nére is, hogy fia szán­dé­ká­val nem értett egyet. Úgy talál­ta, hogy ennek a tör­té­net­nek nem­csak az eleje hiány­zik, hanem a közös múltja is, mert a „sváb lány­ról” és szü­lei­ről sem­mit sem lehe­tett tud­ni. A kö­zös múlt nél­küli jelen olyan, mint az egy­nyári virá­gok vélet­len­szerű egy­más­mel­let­ti­sé­ge. Álta­lá­ban.

Röviddel első szemvillanásuk kap­cso­ló­dása után a falu kurta séta­út­jain kez­de­tét vette egy vidéki robin­zo­nád, ami­ben hosszú hóna­pok után sem lehe­tett tud­ni, hogy ki Ale­xan­der Selkirk és ki Pén­tek. Külön-kü­lön mind­ket­ten tud­ták, hogy a korábbi út, melyen idáig elver­gőd­tek, s ami egy meg­ha­tá­ro­zott pon­tig sima, kiszá­mít­ható és belát­ható volt: nincs töb­bé. A kö­zel 24 éves partra vetett hajó­tö­rött férfi és a cso­da­sze­rűen itt ragadt sváb leány szó­tár­cse­rébe fogott. Hit­tek az élet kimon­dá­sá­hoz nél­kü­löz­he­tet­le­nül fon­tos sza­vak szük­sé­ges iga­zá­ban és értel­mé­ben. Szép–csúnya, nagy–kicsi, születés–élet–halál, könnyű-ne­héz, magas-ala­csony, kövér–sovány, szőke–barna–fekete–fehér, igen–nem, jó–rossz, előttem–mögöttem, jobb–bal, Nap–Hold, férfi–nő, fiú–lány, apa–anya–gyerekek–család, fej–fül–szem–orr–száj–nyak. Kéz. Kezek – oda-vissza. A szám­ta­lan moso­lyos öröm­ből még évti­zed múl­tán sem ala­kult át az elnyúj­tott „á”-betűvel ejtett Jáááh, nem lett belőle „ja”, miként Mátyus mes­ter sem tudta meg­fe­le­lően elsa­já­tí­tani a torok­ban lágyan suhanó és mégis elfoj­tott „ch” han­got.

Fagyalsövényből hirtelen kitört ágacs­ká­val raj­zol­tak szá­mo­kat a Nagy­park meddő homok­szi­ge­tei­re. Össze­adá­so­kat és kivo­ná­so­kat végez­tek. Múltra utaló homok­je­le­ket raj­zol­tak – s mintha csu­pán ez lenne az egyet­len író­esz­köz –; egy­más kezé­ből kap­kod­ták ki és el a fagyal­vesszőt, ami egy­szer-egy­szer álha­ra­gos évő­déssé szí­ne­sült. Kezük össze­ért, tenyér a te­nyérre simult. Innen­től még sokáig… – sokáig álmod­ták (mind­ket­ten a maguk nyel­vén), hogy egy más­mi­lyen, sőt kivé­te­les tör­té­net neki­ló­dult az élet­nek, ami akkor ugyan nem tűnt fel­hőt­len nap­su­gár­für­dő­nek, de a ket­te­jük alkotta közös burok meg­védi őket a ziva­ta­rok ide­jén is.

*

A kuckószobából, az előszobából és a kony­há­ból azo­nos pil­la­nat­ban csen­dült fel a tele­fon-szim­fó­nia. A há­rom készü­lék külön­féle pia­cok olcsó és hami­sí­tott ipari ter­mé­kei vol­tak, ezért riasz­tot­tak más-más han­gon. A kissé dara­bo­san for­ma­ter­ve­zett kap­cso­lat­tar­tó­kat haj­da­nán a ma­gyar­or­szági len­gyel- és bal­kán stá­tusú pia­co­kon vásá­rol­ta, hogy házon belüli útjai­kat lerö­vi­dít­sék. Önkén­te­le­nül is az ajtóra nézett, ahol a két für­dő­kö­peny lógott. Csend, majd újra kako­fó­nia. Nézte az ajtót, amin nem lépett be sen­ki, csak egy cél­ta­lan éteri kere­sés lebe­gett a pá­rá­ban, ami­ből alak nem for­má­ló­dott, moz­gás és segít­ség sem szü­le­tett, csak tétova üze­net, mint az érin­tés maga, ami majd­nem sikerült. A vá­sá­ro­sok (így hívta őket) – gon­dolta Máté tata. Bizo­nyos ideje állandó csá­bí­tá­sok érkez­tek egy isme­ret­len háló­zat rafi­nál­tan kom­po­nált szer­ve­ze­té­től, mi sze­rint egy-két napos autó­busz-ki­rán­du­lásra hív­ják őt, ami­nek célja vala­mi­nek a meg­te­kin­té­se, menet­köz­ben pedig áru­be­mu­ta­tót tar­ta­nak a jár­mű­vön. Már nagyon unta őket. Érez­te: szá­já­hoz mind köze­lebb ér a fel­há­bo­ro­dás. „Men­je­tek a pi­csá­ba! Örü­lök, ha időre a slozihoz érek!” Most sem mondta ki, de tekin­tete nem for­dult el a kö­pe­nyek­ről. A sa­ját­já­ról és az itt fele­dett fehér­gal­lérú rózsa­szí­nű­ről.

(Pünkösd után húga és unokahúga for­dí­totta föl a há­zat. Serény­ked­tek, zsá­kol­tak és föl­szá­mol­tak, mintha bizo­nyos tár­gyak eltün­te­tése azo­nos lenne magá­nak a hiánynak a le­fö­dé­sé­vel. Pakol­tak a Vörös­ke­reszt­nek, Öre­gek Ott­ho­ná­nak, Kieb­ru­dal­tak Klub­já­nak, bár­ki­nek, min­den­ki­nek, csak „Ne­ked ne kell­jen ezzel együtt élned! Hogy könnyebb legyen! Úgy sem tudsz mit kez­deni ezzel, mi segí­tünk! Elvisszük. Meg­szer­vez­tük.” Köz­ben sűrűn kezet mos­tak és a nyitva hagyott für­dő­szo­ba­ajtó mögül Náncsika für­dő­kö­pe­nye fel­ki­ál­tó­jelbe mere­ve­dett. Mint ami tud­ja, hogy a gyor­sa­ság nél­kü­lözi az ala­pos­sá­got, az ala­pos­ság viszont idő­igé­nyes.)

A csengőszó fölrántotta lelke alja nincs apadt kút­já­nak föde­lét. A régi sors­da­ra­bok for­mát­lan kövei­ből fala­zott fekete cső­ben már nem talált aka­rá­so­kat, apró hite­ket. Leg­alább annyit, hogy a re­mény kép­ze­le­té­vel újra neki­fog­jon a fel­ál­lás­nak. Rán­cos bőrére nézett, s in­kább csak a forma és a meg­szo­kás ked­vé­ért, de tett még egy tétova kísér­le­tet. Ered­mény­te­le­nül. Óva­to­san hátra dőlt s te­kin­te­té­vel a kön­tösbe kapasz­ko­dott.

Emlékei sok fénytelen hét után is csak a pün­kösd ünne­pét követő nap kiüresedett dél­után­jáig értek. Önmaga min­den­sé­gé­nek sem­mi­jé­ben gon­do­lat­tö­re­dé­kek éled­tek s gu­rul­tak szét, s még mie­lőtt kitel­je­sed­het­tek vol­na, amíg magukra ölt­het­ték volna a kimond­ha­tó­ság foga­lom- és szó­ru­há­ját: már szét­fröccsen­tek, elpor­lad­tak.

Egy csak általa látható tükörben szem­lélte önma­gát, amely­nek tisz­ta­sá­gá­ról, tor­zí­tás­men­tes éles­sé­gé­ről nem volt egé­szen meg­győ­ződ­ve. A pün­kösd hét­fője utáni napon – miként azt a tü­kör­ben látta –, az ívelt tetejű fakapu előtt állt, bot­jára támasz­kod­va. Az elmúlt hetek hideg­le­lé­ses súly­vesz­te­ségét hiába pótolta puló­ver­rel. Rit­kán hasz­nált fekete öltö­nye for­mát­la­nul, „slend­riá­nul” lógott raj­ta, mintha kezdő bűvész hají­totta volna tes­té­re. Június volt, mégis fázott. A ma­gas, vékony test fara­gott támasz­té­kára kul­csolt kezé­vel olyan volt, mint egy rosszul for­má­zott nagy „P” betű. Fázá­sa, terhe elő­re­húzta őt, ami­től a hurok háti­zsákká nőtt, s ha nincs bot, tán előre is bukik. Gon­dolta is: „teli put­tonnyal tar­tom a há­tam, de ebből az aján­dék­ko­sár­ból már senki sem kér”. Az utol­só­ként távo­lodó gép­ko­csit néz­te, amely a víz­el­ve­zető árkok szo­rí­tá­sá­ban sová­nyan futó sza­la­gon ara­szolt az utca végé­ig. Ott a fék­lámpa kitar­tott fénye után az irány­jelző vil­logni kez­dett, aztán az autó lom­ha, óva­tos kanya­ro­dás­sal szí­vó­dott fel az alföldi falu kátyús jele­né­ben, amit most már emlé­ke­ze­té­vel raj­zolt újra.

A lehajló fejből felfelé kapaszkodó szem­pár bizony­ta­lan irá­nyú tekin­tete szen­ve­dő­vé, esen­dővé tette az arcot, mint sok­szo­ro­sí­tott vásári alu­mí­nium-Krisz­tu­sok lak­ko­zott fake­resztre sze­ge­zett kál­vá­riás önmeg­adá­sa. Egy kicsú­folt kol­dus, aki már szinte min­dent tudo­má­sul vett. Las­san for­dult és óva­tos fél-lé­pé­sek­kel a két­szár­nyú faka­pu­hoz ment. Mie­lőtt a vas­tag alu­mí­nium kilin­cset lenyomta vol­na, a dió­fára nézett. Pün­kösd havá­hoz illő büsz­ke­ség­gel mere­dez­tek a kicsi zöld tojá­sok, bár az ágak még kevé­lyen tar­tot­ták ter­hü­ket. A zöld öklöcs­kék­ről jobbra for­dí­totta fejét s a ka­pu­be­járó másik olda­lán kóka­dozó szil­va­fán járt körbe tekin­te­te. Inkább csak meg­szo­kás­ból, mint kíván­csi­ság­ból. Egy pil­la­natra tán fel­vil­lant benne az őszi pálin­ka­fő­zés eshe­tő­sé­ge, de tekin­tete közönnyel csú­szott le a fa­törzs­ön, a gyö­ke­rek irá­nyá­ba. A ka­pun belül a rig­lit rátol­ta, for­dul­tá­ban sze­mé­vel érin­tette a négy kor­don­ban álló sző­lő­so­ro­kat, majd a hátsó udvar felé nézett. A te­ret ket­té­osztó drót­fo­nat túl­ol­da­lán Tyu­tyu aján­lotta magát bő fark­csó­vá­lás­sal.

–  Nem tudsz te semmit, Kicsi! – mondta az öreg vagy csak gon­dol­ta, de a ku­tya abban a pil­la­nat­ban hátsó felére ült, füleit fel­jebb emelte és várta az elkö­vet­ke­ző­ket. Semmi sem követ­ke­zett. Tekin­te­tét fel­jebb és messzebb, a hátsó kertre emel­te, mely­nek kul­tú­rá­ját leölte a futófű és a disz­nó­pa­réj tele­vé­nye. Vál­to­zást nem ész­lelt, így aztán a lát­vány­ból látás sem kelet­ke­zett. Nyug­ta­lan, hűvös szél kavar­gott, pedig június volt, mégis azt érez­te; ez így van rend­jén. Negy­ven éve, mikor any­ját temet­te, akkor is ziva­ta­ros fel­le­ge­ket sodort a Min­den­ható a fázó embe­rek­re. Siet­tetni akarta a szer­tar­tást, gon­dolta később. Ahogy talán most is. Június van, mégis föl­dig ér a ború. A szél vas­tag, sötét­kék cihák­kal sodorja a fe­ke­tedő ked­vet­len­sé­get. A lap-sima Dél­vi­dé­ken ebből pil­la­na­tok alatt akár zápor is lehet, vagy ha a szél szét­kap­kodja a fel­le­ge­ket, akár kék reményt is terít­het a perem­vi­dék fölé. Této­ván állt a be­já­rat szú­nyog­há­lós ajtaja előtt. Tekin­te­tét a réges-régi fából készült cér­na-spulni ket­té­vá­gott, fogan­tyúvá neme­se­dett darab­jára sze­gez­te. Egye­dül­va­ló­sá­gá­ban „arra remélt”, „oda várt”, hogy most van a leg­utolsó pil­la­nat, ami­kor még valami megtörténhet. Akár a csoda is. A pün­kösdi „meg­szü­le­tés” cso­dá­ja, az első tanú­ság­té­tel és ige­hir­de­tés, galamb­bal vagy nél­küle – oly mind­egy. „Oda­bí­zott” nagyon és meg­mar­kolta az orsót, mely­ről egy sosem volt világ­ban vékony szá­lon teke­re­dett le az izzadt­ság­szagú tör­té­ne­lem, amit egye­sek sors­nak nevez­nek.

Az előszobában beklattyintotta a szú­nyog­há­lós ajtót és elbi­zony­ta­la­nodva egy léleg­zet­vé­tel­nyit kivárt. Újabb, sípo­lósra sike­re­dett leve­gőt vett, de a kér­dés nem jött:

–  „Mi van, Mackó, megjöttél?” –, pedig tisz­tán hal­lotta Náncsika „m” hang­ról az „i”-re tör­ténő íve­lé­sét, ami lejt­me­net­ben foly­ta­tódva egy picit meg­pi­hent a „mac­kó”-hang­zó­kon, aztán lej­jebb sik­lott, mint­egy kisi­mult a „meg­jöt­tél” dal­la­má­ban. A kí­vánt hallomásból még­sem kép­ző­dött olyasmi, amire felelni lehe­tett vol­na. A kö­zépső szoba ablak­ta­lan fél­ho­má­lyá­ban az ágyra nézett, ahol egy­kor annyi szí­vós­ság, erő és aka­rat pihent. Náncsika mag­ta­lan tes­té­ben több össze­zsu­go­ro­dott élet lapult, mint amennyit a Né­ven Nem Nevez­hető most elvett. Máté tata kissé ügye­fo­gyot­tan állt, aztán a konyha felé for­dult, ahol a Náncsika élt a leg­töb­bet. Úgy hasz­nálta a kony­hát, mint királynő a trón­ter­mét. Ezen a he­lyen fogadta a szom­szé­dok már-már hódo­lat­nak is beillő dicsé­re­tét a be­főtt miatt, itt mél­tat­lan­ko­dott az öreg var­ró­gép mak­ran­cos bobin-tartója miatt, és itt látta el koránt­sem dicsérő láb­jegy­ze­tei­vel a har­ma­dik köz­tár­sa­ság par­la­ment­jét. Ami­kor min­den dolog elren­de­ző­dött: a par­la­ment nem lamen­tált, a Singer var­ró­gép kezes volt, és az ebé­den meg a nyulászkodáson is túl­ju­tott, akkor ciga­ret­tára gyúj­tott és egy gyű­szű­nyi házi pálinka tár­sa­sá­gá­ban meg­al­kotta a jövőt. Ilyen­kor el- és kigon­dolta a dol­go­kat. Soha, egyet­len pil­la­na­tig sem érezte úgy, hogy ezen a renden – ami­hez ha máso­kat oda­en­ge­dett vol­na, (kik ezt a vi­szony­la­gos­sá­gok bizony­ta­lan­sá­gá­val sem ért­het­ték) – bár­mit is vál­toz­tatni kel­le­ne.

A falhoz illesztett asztalon tála­ló­tá­lak étel­ma­ra­dé­ka, kis­tá­nyér­ok, masza­tos szal­vé­ták, fehér- és vörös­bor, bon­tott sörök, pálin­ka, konyak. A kony­ha­asz­tal és a rég nem hasz­nált láb­haj­tá­sos var­ró­gép közé ült, a hoked­li­re. Hát­ra­dőlni nem esett jól, ezért a botra támasz­ko­dott, tekin­te­tét a szem­közti fal­ban lévő kam­ra­ajtó küszö­bére süllyesz­tet­te. Mered­ten bámulta az alkal­ma­tos­ság kopott alu­mí­nium-bo­rí­tá­sát, ami most csúsz­dá­nak tűnt. Két-há­rom órá­val ezelőtt, egy hasonló lejt­me­net alján lévő kripta fogadta be Náncsikát. A bar­na-drapp színű koporsó olda­lán a bron­zo­sí­tott, cir­kal­mas fogan­tyúk mél­tó­sá­got és maga­biz­tos­sá­got dúcol­tak a gyász fenn­költ­sége alá. A nap bútora odvas han­gon súr­ló­dott a gö­rön­gyök­höz, bár a temet­ke­zé­siek kemé­nyen tar­tot­ták. A vissz­han­gos kripta ellent­mon­dás nél­kül fogadta be lakó­ját. A lila mel­lé­nyes mun­ká­sok bölcs elő­re­lá­tás­sal oldalra iga­zí­tot­ták a ko­por­sót, rátet­ték a „sze­rető férj” koszo­rú­ját, aztán kibúj­tak. Visszacsusszantották a be­ton­ele­me­ket, majd sebe­sen lapá­tolni kezd­tek. Úgy tűnt ver­se­nyez­nek. „Ki fedi el leg­előbb az előző pil­la­na­tot?” A krip­ta­le­já­rat­nál kicsiny han­tot képez­tek, amibe kemé­nyen bele­nyom­ták a fej­fát. Elvé­gez­te­tett.

Az élők pénzügyileg rendezett tehe­tet­len­sége virág­ko­szo­rúk for­má­já­ban a krip­tára kupacolódott. A pap egy keresz­tet raj­zolt a világ­min­den­ség mil­li­árd­nyi remé­nyé­hez, aztán egy sze­ren­csés mon­dat­tal könnyí­tett az egy­be­gyűl­te­ken: „Máté test­vé­rünk fáj­dal­má­ban nem kívánja a rész­vét­nyil­vá­ní­tást”. Egy szét­kí­nált áldás­sal elbú­csú­zott – a temető mada­rai­nak tolla föl­bor­zo­ló­dott. A pas­sió Náncsikára sza­bott utolsó jele­nete már könnyí­tett dra­ma­tur­giá­val műkö­dött, hiszen 84 éves volt. A sze­mér­me­sen össze­hajló utca­szom­szé­dok meg is jegyez­ték: szép kort ért meg. Igen, a maga szép korát. Mintha a halál kor­függő vol­na! Mintha az elbi­zony­ta­la­ní­tott tudat­ban lenne egy opti­má­lis szé­les­ségű halál­sáv, amely­nek korlátai közt a vég elfo­gad­ha­tó, szinte ildo­mos pil­la­nattá magasz­to­sul­na, amely fel­ol­daná az embert az elmú­lás elleni láza­dás igaz­sá­gos­sága alól. S ezt a kép­te­len­sé­get a Bib­lia-for­ga­tók épp olyan komoly­ság­gal veszik tudo­má­sul, mint a fitneszcenterben hem­per­gők hada. A súly­zót rán­ga­tó­nak a re­mé­nye pont annyi, mint a több ezer éves szö­ve­ge­ket olva­só­nak. Ami közös ben­nük, az a kéz­ben tar­tott esz­köz iránti fel­tét­len biza­lom. Ami elvá­lasztja őket: az anyag­meg­ma­ra­dás tör­vé­nye. Test a lélek­kel vagy nél­kü­le.

A temető kripta-központú darabjára egy üveg­testű csend­ha­rang eresz­ke­dett, amely kizárta a vi­lág­óra döc­ce­né­se­it. Sír­szagú új csönd lett. Máté tata révül­ten a burán túli világra meredt, mely­nek távoli tete­jén egyre söté­te­dő, pené­szes fel­le­gek köze­lí­tet­tek. Gomo­lyog­tak, mint a Túl­vi­lágra sür­gős bebo­csát­ta­tást kérő alá­za­to­sak. A bo­do­ro­dó, tes­tes fel­hő­töm­bök az irdat­lan kapu bol­to­za­tá­nak kőko­losszu­sai­nak tűn­tek, előtte egy Fehér Galamb vias­ko­dott. Eldönt­he­tet­len volt, hogy jön-e vagy távo­zik. Ért­he­tet­len íve­ket raj­zolt az égre, oly­kor küsz­ködő szárny­csa­pás­ok­kal, majd nyu­gal­mas, könnyű sik­lá­sok követ­kez­tek.

A pap és szolgalelkű (mézes-imádó) kán­to­ra, vala­mint az évjá­rat­hiá­nyos minist­ráns­sor óva­tos-szak­sze­rűen kisu­ho­gott a tér­ből. Az isme­rő­sök a temető kijá­rata felé indul­tak. A ma­rok­nyi rokon­ság zseb­ken­dő­nyi gyá­sza hát­rébb nesze­zett. A di­gi­tá­lis fény­ké­pe­ző­gé­pek objek­tív­jei szi­szegve vissza­hú­zód­tak, majd a blen­dék védő­sap­káit is gon­do­san vissza­pat­tin­tot­ták.

A harang belsejében azt is gon­dol­ta, hogy a „te­me­tés szűk körű volt”, mire a másik agy­te­rü­lete azt felel­te, hogy a „ma­ga­sodó élet­kor­ral for­dí­tot­tan ará­nyos a szer­tar­tá­son részt­ve­vők szá­ma”. Tekin­te­tét a ko­szo­rú­dombra for­dí­tot­ta. Rémü­let­től, sírás­tól kiszol­gál­ta­tott, szét­tö­re­de­zett arcá­ból vékony szá­lon csep­pent kéz­fe­jére kese­rű­sége ürü­lé­ke. Állt anyja ver­mé­nél, már kikí­sérte bará­ta­it, isme­rő­se­it, mun­ka­tár­sa­it. Ismerte a szer­tar­tást, a göd­rök szi­gorú geo­met­riá­ját, a sír­ko­szo­rúk tömény illat­or­giá­ját, hal­lott jajon­gá­so­kat, átko­zó­dá­so­kat és önmar­can­go­lá­so­kat, de azok mind-mind mások vol­tak. Vala­hogy egé­szen mások vol­tak. „Pe­dig mi mind egy­for­mán halunk meg. Kite­kert test­tel, golyó­val a szív­ben vagy nyu­gal­ma­san egy homorú ágy­ban – a lélek­nek mind­egy. A végső pil­la­natra össze­zsu­go­rodó örvénylő alagút oldala éle­tünk fény­ké­pei­vel van kita­pé­táz­va. Beszip­pant ben­nün­ket, majd elom­lik a szi­vár­vány, és hall­ha­tat­lan csönd lesz, és béke, és... valami más”.

Öntudatlanul is mélyen magába szívta a pillanat temető-illatát, az egy hete ide­he­lye­zett test feletti han­ton romló virág-enyé­szet sza­gát-bű­zét. Innen­től már min­dig erre a befe­je­zett­nek tűnő múlt és a ki­szá­mít­ha­tat­lan jövendő közé szo­rult vil­la­násra fog emlé­kez­ni. Ebben az „okos” fel­ké­szü­lé­sek­kel teli, szív­vel mégis soha­sem várt, hir­te­le­nül kiüre­se­dett magán­uni­ver­zum­ban most összes kifosz­tott sejtje azt sugall­ta, hogy egy darab még hátra van. A csú­szás-má­szás nem lesz hosszú, ám kitartó szen­ve­dé­sek veszik majd körül. Ide­gei­ben érezte a ned­ves­ség­től meg­fosz­tott békák és csi­gák lassú kiszá­ra­dá­sá­nak kín­ját.

–  Isten áldjon, Náncsika! Nem kell sokat vár­nod! Nem­so­kára mel­let­ted leszek! Köszö­nöm, hogy velem éltél! Jövök, Náncsika! – mondta szag­ga­tot­tan Máté tata 80 éves asz­ta­los­mes­ter, olyan hang­súly­ta­la­nul, miként azt az ember csak a leg­ben­sőbb szo­bá­ban mor­zsolja el magá­nak. A meg­vi­lá­go­so­dás ismé­tel­he­tet­len két­ség­beesé­sé­vel. Előtte a tovább már nem mélyít­hető bánat, mely­nek kongó üre­gé­ből szem­lélte a vi­rág­hal­mot és az előtte meredő műkö­ves beton­fa­lat. A fal­ban fehér már­vány­táb­la, ami­ben nagy, pik­ke­lye­zet­len keresz­tet hagyott a vidéki szob­rász. A ke­reszt jobb alsó derék­szög­ében Náncsika szü­lei­nek neve ékes­ke­dett, mert a kripta ere­de­ti­leg övéké volt. Éle­tü­ket átörö­kít­ve, csön­de­sül­vén a végső sikerre a nyughelyet is tovább adták.

Az öregember régen kurtított, erőt­len haj­szá­lai tehe­tet­le­nül lebeg­tek. Az üveg­ha­rang meg­kar­co­ló­dott és két fel­hő­dunna közt elpá­rol­gott. Azt hit­te; már sokáig nézi a föld e friss seb­hely­ét, holott inkább csak bámult – üres­ből üresbe nézett. A domb­te­tőre sze­ge­zett kápolna felől erős szél­lö­kés csa­pott az enyhe lej­tésű kereszt­utak­ra, és ez az ott­ho­nos­ság érze­tét kel­tette ben­ne, amit nem kel­lett újra­fo­gal­maz­nia. A te­mető mel­letti főút­ról hara­gos autó torok­hangja tor­ló­dott a kereszt­min­tás szo­mo­rú­kert­be. Vala­hon­nan elté­vedt mada­rak riadt hang­ját sodorta a szél. A kö­zel­ben három autó és egy marok­nyi rokon leszár­ma­zot­ta­ik­kal. Saj­ná­la­tuk­ban magukra öltött fekete ruháik inkább volt ille­del­mes néma tün­te­tés, mint vad, zsi­vajgó láza­dás a halál önké­nye ellen.

Ötvenéves siheder korában gyakran gon­dol­ta, hogy az ember majd emlé­ke­zik az öle­lés pil­la­nat­nyi bol­dog­sá­gá­ra, a gyö­nyör téren-kí­vü­li­sé­gé­re. Ám ahogy a fala­kon véko­nyod­tak a nap­tá­rak s lá­buk alatt egyre gya­ra­po­dott a bejárt idő, úgy hal­vá­nyult az önkí­vü­le­tig haj­szolt sze­ret­ke­zé­sek emlé­ke. A vágy és kielé­gü­lés csil­lo­gó, mézes vála­dé­kai egy finom párá­val átszőtt hát­térré lénye­gül­tek, amire hét­köz­napi moso­lyok, érin­té­sek és aggó­dá­sok gyöngy­sora került. Egy belső tér­ből hal­lani vélte Náncsika reked­tes neve­té­sét, aztán remé­nyes mon­da­tát: „Jól van, Mac­kó! Majd ezen is túl leszünk!”, aztán újra neve­tett.

Hokedlin görnyedve, tekintetét a lejt­me­netbe sza­ladó küszöb­sí­nekre füg­geszt­ve, belül­ről hal­lotta vére meg-meg­tor­panó és újra neki­ira­modó nyo­mu­lá­sát. Kép­sze­rűen látta az áram­lást, amint az erek meszes kanyar­jai­ban meg-meg­akad, aztán leküzdve a szű­kü­le­tet, újabb erő­vel nyo­mul a szív felé és a szív­től el. Úgy érez­te, tér­ér­zé­ke­lése cser­ben­hagy­ja. Már koránt sem biz­tos ben­ne, hogy a zöld-sárga kre­denc pon­to­san két lépésre van tőle, sőt; mintha az asz­tal és a var­ró­gép is arrébb húzód­na, a mo­so­gató meg fel­emel­ke­dik a gáz­tűz­hely mel­lől, pedig a mes­ter tud­ta, hogy azo­kat azo­nos sík­ban készí­tet­te. A konyha kitá­gult, a búto­rok elmoz­dul­tak oldalra és föl­fe­lé, sőt bil­legni is tud­tak, ami­ben fur­csa volt, hogy a tá­nyé­rok nem zuhan­tak ki és a poha­rak sem csen­dül­tek. Min­den tárgy súly­ta­la­nul, csend-tó­csák­ban lebe­gett, bár a fa­li­óra meg­őrizte ingá­já­nak hibát­lan útját, csak hang­ta­lan­sága volt der­mesz­tő. A konyha kitá­gult min­den­sé­gé­ben újra látta a „nap búto­rát”, amint zorrogva tűnik el a mély­ben, aztán cső­lá­tása kitá­gult és meg­látta a kripta feletti már­vány­la­pot. Könny gyűlt a sze­mé­be, arit­mi­kus izom­moz­gás­sal leve­gőt kere­sett, majd rángó vál­lal sírni kez­dett.

A test könnyebbedése után arcát töröl­te, hátát a fal­nak vetet­te. Bot­ját lábá­hoz támasz­tot­ta, bal kezét a Singer var­ró­gépre tet­te, jobb­já­val kicsit arrébb tolta az asz­ta­lon lévő poha­ra­kat, és hosszat sóhaj­tott. A konyha tár­gyai vissza­ren­de­ződ­tek, bár az volt a be­nyo­má­sa, hogy min­den dolog kép­te­le­nül ide­gen, mint a beton­fal a sír fej­vé­gé­nél. A ke­reszt másik olda­lára is kell majd írni vala­mit, neve­ket és szá­mo­kat, amik­ről már most érez­te, hogy az nem lesz „la­ko­dal­mas menet”.

*

Máté tata Ábrahám korában, Mátyusként és Máté asz­ta­los­ként is úgy talál­ta, hogy a sze­re­lem egy olyan elvo­nat­koz­ta­tása az élet­nek, ami csak fil­mek­ben, köny­vek­ben és néhány elva­rá­zsolt elméjű ember fejé­ben léte­zik. Szá­mára e fo­ga­lom – ú. m. „zsiborgás” – nem volt körül­jár­ható és értel­mez­he­tő, mert nél­kü­lözte hét­köz­napi élete tapasz­ta­lá­sait és kéz­zel­fog­ható tar­tal­ma­it. Tár­gyi­la­gos sor­ve­ze­tők közt fér­fi­a­so­dott. Fekete–fehér. Aka­rom, nem aka­rom. Kell, nem kell. Muszáj vagy csu­pán szük­sé­ges. Ízlik – nem ízlik. Csí­pem, vagy nem csí­pem. For­más – for­mát­lan. Gusz­tu­sos vagy gusz­tus­ta­lan. Dön­tet­len nincs. Se a foci­ban, se a bu­nyó­ban! Vala­ki­nek győzni kell. A „du­dás-lét” aka­rása elszá­nás, tudás és kitar­tás kér­dé­se. Ki- és mel­lé­be­szé­lés nincs! (Azt azért meg­ta­nul­ta, hogy oly­kor a tőmon­datok is lehet­nek haj­lé­ko­nyak.)

Számára már feledésbe merült a köl­csön­kért fehér cso­kor­nyak­ken­dő, gla­szé­kesz­tyű, fátyol és az eskü­vői szer­tar­tás szá­mos idő­pil­la­na­tá­nak egyez­te­tése – pap­tól a fény­ké­pé­szen át, a Mut­ter lako­dalmi főzt­jé­ig. Mind­eze­ket leve­tet­ték, csak tekin­te­tük­ben maradt meg a remény, ami Mátyus mes­tert arra sar­kall­ta, hogy a kö­zös ágy mie­lőbb készen legyen. Epe­dás rugó­zat­tal, a ket­tőt egy­más­hoz kap­csol­va, mint az éle­tü­ket. Elunta és meg­un­do­ro­dott ifjú házas éle­tük külön „sezlonyon” való alvá­sai­tól. Néhány órai önkí­vü­let után arra ébredt, hogy tes­tét bíbor színű der­me­dés feszí­ti. Az asszony­test utáni vágya­ko­zás kira­dí­rozta tuda­tát. Hiába pró­bálta önma­gát csil­la­pí­ta­ni, min­dig eljött egy pont, ami a va­ló­ság­ban vagy tra­gi­ko­mé­di­ába for­dult, vagy leala­cso­nyí­tot­ta. Az abla­ko­kon csip­ke­min­tá­zatú jég­vi­rá­go­kat tenyé­sző fűtet­len alvó­szo­bá­ban, fokoz­ha­tat­la­nul merev hím­tag­já­val a másik sez­lon­hoz kor­má­nyozta vágyát, ahol vérbő élet­ereje vagy elher­vadt, vagy állat­szerű gyor­sa­ság­gal tette magá­évá asszo­nyát. Reg­gelre ébredve egyik sem volt jó emlé­kű. Tud­ta, érez­te, hogy ennek nem így kel­lene tör­tén­nie. Hitt az érin­té­sek fon­tos­sá­gá­ban, az ujj­be­gyek zsu­go­rodó póru­so­kon való sely­mes, könnyű futá­sá­ban, mint ahogy ujjai­val sza­ladt végig a fű­rész­la­pon, hogy éles­sé­gét-ko­pott­sá­gát érezze. Elé­ge­dett­ségre való vágyása azt dik­tál­ta, ha a jól­la­kott test vissza­ol­da­log a tu­dat hát­só­ud­va­rá­ra, még akkor is legyen egy apró tapin­tás, izom­rán­du­lás, égi érin­tés test és test között. Akkor is ezt kíván­ta, ami­kor fér­fi­at­lan fáradt­ság­gal nyúlt el a közös ágyon, gyen­gén és kilú­goz­va, csak legyen köze­lé­ben egy lélegző meleg rész­let, ami­nek egé­szét naponta magá­ban hor­doz­hat­ta.

Mikorra a közös ágy elkészí­té­sé­hez hoz­zá­fé­rése lett, egy éjsza­ká­nyi vajú­dás után meg­szü­le­tett máso­dik gyer­me­kük. Onnan­tól szá­mítva kicsit moso­lyo­sab­bak let­tek az ember­ar­cok. Ha Fater­ék­hez ment, apja csil­logó szem­mel intett Mátyusnak: „– Ezt hall­gasd meg, fiam!” – és ráte­kert a jöven­dő­mon­dók múlt­idéző rádió­adás­ára. Az idő azon­ban: „az idő min­dig szart vala­mit”.

Máté tata kád-fogságából felnézett a min­tás, vékony hun­ga­ro­cel­lel ragasz­tott mennye­zetre és meg­pró­bálta elkép­zelni az Időt, úgy álta­lá­ban, és meg­tip­pelni a még rá váró sza­kasz hosszát. Az idő­nek – gon­dolta – nyil­ván­va­lóan van beme­nete és kijá­ra­ta. Szá­ját tátva vala­mennyi­ün­ket befo­gad, áten­ged, meg- és fel­emészt, aztán valami gyer­me­teg kap­szu­la­ként a vég­te­lenbe ejt. „Lé­ből fogan­tál, testté válva táp­lá­lója let­tél az idő­nek, ami egy kép­lé­keny alakká gyúrt, hogy aztán végső rom­lá­sod­ban poros sem­mivé válj.” Ide­ig­le­nes idő­la­kó­ként most már úgy gon­dol­ja, hogy az ő ak­kori ide­jé­ben vagy azokban az idők­ben gyo­mor­ron­tások soro­zata kelet­ke­zett. Valami állan­dóan és soha­sem „stim­melt”.

56 őszén a pesti szél Hétfára is elért. Októ­ber 24-én lerom­bol­ták a szov­jet hősi emlék­mű­vet és a Nagy­ál­lo­más­ról lever­ték a vörös csil­la­got. Hív­ták Mátyus sza­kit is, de ő alig lát­ha­tóan vesé­jére simí­tott és azt mond­ta: – Van még egy abla­kom. Azt be kell fejez­nem, hogy az embe­rek kilás­sa­nak. – Magá­ban meg arra gon­dolt, ha az összes kínai meg orosz ember csa­tár­láncba fej­lődve az Ural tete­jére áll és hugyozni kezd, akkor nem­hogy Buda­pest, de még Párizs is elázik. A hét­fai hevül­tek igen tarka képet mutat­tak azok sze­mé­ben, akik­nek nem volt emlé­ke­zet­kie­sés­ük. Volt köz­tük kita­szí­tott, föld­jét vesz­tett elke­se­re­dett, vol­tak a ko­rábbi rend­szer kegyelt­jei­ből lum­pen­létbe süllyedt duz­zadt sze­mű­ek, lel­kes és tudat­lan suhan­cok, akik hal­lot­tak valami keve­set egy régi sza­bad­ság­harc­ról, vol­tak kamé­le­o­nok, gumi­ge­rin­cű­ek, a min­dig min­den­hol létező „balra iga­zodj és jobbra igazodj-féle” szol­ga­lel­kű­ek­ből is páran. „Csi­nál­ták a vir­csaf­tot” annyi­ra, hogy a rend fenn­tar­tása érde­ké­ben az új nem­zeti kor­mány­nak már 29-én fenye­ge­tőz­nie kel­lett. Novem­ber 8-ra aztán az Urá­lon is, meg ide­haza is, min­den­kit „ga­tyába ráz­tak”. Hét­fán újra szán­tot­tak, a ta­ná­csi appa­rá­tust új veze­tők­kel fris­sí­tet­ték föl, és lajst­romba került a 125 disszi­dens neve is. Máté asz­ta­los elké­szült az ablak­kal. Beüve­gez­te, kigit­tel­te, ám az ablak­üveg minő­sége kíván­ni­va­ló­kat hagyott maga után, így jám­bor hasz­ná­ló­já­nak a ki­lá­tá­sai nem vol­tak sem szep­lőt­le­nek, sem karc­men­te­sek. Azon bizo­nyos irány­ból átnézve még tor­zí­tott is.

A „sajnálatos őszi események” után az idő alap­ma­ga­tar­tá­sán mit sem vál­toz­ta­tott, csu­pán fostosabb lett. Sie­tő­sen rög­tön­íté­lősre vette a dol­got, így öt év alatt 360 embert tett a kam­pó­ra. 16 ezret bör­tön­fal-fe­lül­vizs­gá­latra kül­dött, és újra­zsí­rozta az inter­ná­ló­tá­borok kapu­pánt­ja­it, mert rühellte az olajozatlanságot. A ktsz-ben oly­kor-oly­kor az élcsa­pat egy-egy (vál­tozó) süme­gije meg­kér­dez­te, hogy: „Ma­gá­nak, Máté asztalos-szaktárs-elvtárs mi a vé­le­mé­nye erről?” Olyan­kor elő­vette leg­ár­tat­la­nabb kug­li­bá­bu­ál­lí­tó-ar­cát, és vissza­kér­de­zett: – „Ne­kem? Hát nem lehet az olyan fon­tos kér­dés, ha éppen engem kér­dez­nek!” – „Pe­dig az élcsa­pat szá­mára min­denki véle­mé­nye fon­tos!” – san­dí­tott ügye­le­tes-sü­me­gi. – „Nézze párt­tit­kár elv­társ­úr! Én tudom, hogy 2x2 az négy. De a szak­má­ban illesz­kedni kell a már meg­lé­vő, kiala­kult szö­gek­hez, így azt is tudom, hogy nem min­den befogó négy­ze­té­nek összege azo­nos az átfogó négy­ze­té­vel! Mert a rosszul szi­ge­telt ala­pok tor­zí­tot­ták a rá­mát, így nincs min­de­nütt derék­szög! Aztán, ha szakma sze­rint csi­ná­lom, akkor hézag van, ha meg cigányolok, akkor meg nincs huzat!” – Attól kezdve (vala­mennyi) Sümegi elv­társ hát­térbe húzó­dott és halasz­totta annak meg­fej­té­sét, hogy „be­fogó a négy­ze­ten”. Leg­jobb eset­ben is a fel­de­rí­tésre gya­na­kod­tak, de ezt a továb­bi­ak­ban afféle szol­gá­lati titok­ként kezel­ték.

*

Máté asztalos nem tudta, hogy milyen egy éjsza­ká­nyi vajú­dás a szü­lő­szo­bá­ban, de úgy vél­te, hogy ezen a világ szinte vala­mennyi asszo­nya túl­ju­tott. Régeb­ben talán még ride­gebb körül­mé­nyek között is. Máso­dik gyer­me­kük világra jötte után türe­lem­mel volt az immár össze­kap­csolt közös ágyon, s ha a ki­csi fel­sírt, mély­al­vá­sá­ból fel­né­zett, látta Klárikó kis­ágy­hoz suhanó alak­ját és meg­nyu­go­dott. Mire asszo­nya a cse­cse­mőt nyu­ga­lomba rin­gatta és vissza­tért, Máté tej­szagú tes­té­hez ért, de Klárikó elhú­zó­dott. „Fél­re­ér­tett” – gon­dolta Máté, ám két hét múlva is elhú­zó­dott. Aztán meg­jött a „va­cak­ja”, és egyéb­ként is nagyon elfá­rasz­totta őt aznapi mun­ká­ja. Rit­kuló sze­ret­ke­zé­seik után a fehérre zomán­co­zott, göm­bö­lyí­tett for­má­jú, falra akaszt­ható irri­gá­tor hör­gé­sét hal­lot­ta, mert asszo­nya egyre job­ban ret­te­gett egy újabb ter­hes­ség­től. Ami mégis bekö­vet­ke­zett, aztán a szü­lő­ott­hon kró­mo­zott küret­ka­nala vála­szolt dok­tor Kár­páti főor­vos úr hang­ján: „asszo­nyom, ha akkor jó volt, most ne visí­toz­zon itt nekem!”. Később dere­kát fáj­lal­ta, és úgy talál­ta, hogy a veséje nin­csen rend­ben, valami a szü­lés­kor elrom­lott ben­ne. Orvos­tól orvo­sig jár­tak. Testre sza­bott mídert készít­tet­tek, hogy meg­tartsa a jobb vesét, ami egy idő után rend­kí­vül kényel­met­lenné vált, mert a hosszá­ban bele­varrt mere­ví­tők kikezd­ték a csí­pő­jét. A kész­ség leke­rült róla s va­la­mely bútor leg­hátsó mélyére toló­dott.

Mire a Délvidéken hivatalosan is eltö­röl­ték a határ­sáv intéz­mé­nyét (amit fél­hi­va­ta­lo­san sosem), már szinte senki sem törő­dött a do­log­gal, mert addigra saját jövő­jük­től már vala­mennyien vissza­lép­tek. Alig volt már ember, aki far­zseb­ében határ­sáv-en­ge­déllyel vala­mi­lyen rétre igye­ke­zett vol­na, hogy zseb­ken­dő­nyi kaszá­ló­ján vagy négy sző­lő­so­rán iga­zít­son vala­mit. A ha­ta­lom­mal meg­erő­sí­tett egy­aka­ratú szán­dé­kok szét­mor­zsol­tak min­dent, s tán­colni is job­bára csak lag­zik­ban, szil­vesz­ter­kor és az éves zár­szám­adó köz­gyű­lés után lehe­tett. A rég­ről itt maradt öre­gek csir­két akkor ehet­tek, ha ők vol­tak bete­gek vagy a szár­nyas, majd egyre fosz­lóbb szélű temp­lomi zász­lók kísé­re­té­ben a végső helyre kerül­tek. Raj­tuk már sem­mit sem lehe­tett meg­to­rol­ni. A ha­tár­sáv össze­hú­zó­dott és a magán­há­zakba köl­tö­zött. Máté asz­ta­los is tele ajtós kis­ka­put készí­tett, hogy senki se für­késsze a ve­randa beépí­té­sét. Bir­tok­ha­tá­rán belül határ­pon­to­kat jelölt ki, „terv­sze­rűen épít­ke­zett”, ahogy azt a „terv­gaz­da­ság” meg­kí­ván­ta. A szo­bák hasas mennye­ze­tét a pad­lá­son ácsolt for­dí­tott V betű köze­pé­ből lefúrt fém­rúd­dal emel­ték a víz­szin­tes köze­lé­be. Tás­kás vako­la­tok mögötti egér­já­ra­to­kat tömí­tett, hajó­pad­lót fek­te­tett a szo­bák­ban, fes­té­sek és mázo­lá­sok apró­lé­kos tyúk­lé­pé­sei követ­kez­tek, majd a tető­szé­lek eső­víz-el­ve­zető csa­tor­nák­kal való kör­be­sze­gé­se. Decem­ber­ben a gond­dal nevelt hízó­ser­tés vágá­sa, ahol az áru­hi­ány miatt feke­tén vásá­rolt őrölt pap­ri­ká­ról kide­rült, hogy közön­sé­ges tég­la­por. Nya­ranta a zsi­ra­dé­kok­ból szap­pan­fő­zés az udvari réz­kot­lá­ban, amit köve­tett a ba­rack- és szil­va­lek­vár főzé­se. Spór, vil­lany­re­zsó, vil­lany­sütő és rádió beszer­zé­se. A be­épí­tett veranda előtt kín­lódó szölőkordonsor beton­osz­lo­pai­nak elké­szí­té­se, amely mellé éven­ként árkot ásott, abba terí­tette az udvari vécé­ből kimert anya­got. Vég­te­len sor­ál­lások cemen­tért, csúsz­ta­tá­sok a tüzépesnek, hogy szén­por helyett sze­net kap­jon, lis­tára való fel­irat­ko­zás faanyag­ért, „adó­zás” a hen­tes­nek a levesbe való­ért. Aztán szussza­nás­nyi csen­dek jöt­tek, ahol min­dig-min­dig gya­ra­po­dott a ház bútor­za­ta. Már-már majd­nem készen – gon­dolta Máté asz­ta­los, ami­kor a törpevízmű föld­alatti ter­jesz­ke­dése elin­dult. Tán vége lesz a la­vó­ros mos­dá­sok­nak! Az élés­kam­rát lere­kesz­tet­ték, a falakra szürke olaj­lá­ba­zat került, újabb lis­tá­zá­sok követ­kez­tek, önt­vény­kád, hor­gany­zott cső, fatü­ze­lésű víz­me­le­gítő hen­ger és fáradt­ság, fáradt­ság, fáradt­ság.

Klárikó egy idő után a szívét fáj­lal­ta.

–  Nagy a baj, professzor úr? – kér­dezte Máté.

–  A feleségének bal oldali szív­na­gyob­bo­dása van – felelte az idős orvos.

–  És?

–  Látott már maga szívet? – kérdezte a dok­tor.

–  Hát, disznóvágáskor mindig – felelte Máté.

–  Akkor tudnia kell, hogy a szív nem olyan ala­kú, mint ami­ket a sze­rel­me­sek a fák tör­zsébe vés­nek! – És azzal a len­dü­let­tel egy arány­ta­lan, némi­leg tor­zí­tott szí­vet raj­zolt a pa­pír­lap­ra.

–  Hát nem. Egyik fele nagyobb! – Álmél­ko­dott önma­gán Máté asz­ta­los.

–  Úgy van! És ettől, akár holnap is meg­hal­hat, meg ötven év múlva is! – s vizs­gá­ló­dá­sait egy fiókba ejtett csú­szó-bo­rí­ték tár­sa­sá­gá­ban befe­je­zett­nek nyil­vá­ní­tot­ta.

E városba történő vonatozások külön­já­ra­tai mel­lett és köz­ben Klárikó egyre maga­biz­to­sab­ban pró­bálta kije­lölni közös éle­tük folyá­sá­nak irá­nyát. „Htb-és” min­den­nap­jait a bolti bevá­sár­lá­sok, a heti két piac­nap, a va­sár­napi isten­tisz­te­le­tek, és az utca­söp­ré­sek köz­beni „meg­áll­tunk pár szót váltani”-jellegű hír­cse­rék szí­ne­sí­tet­ték, amik idő­ről-időre összeg­ződ­tek. Viszo­nyí­tási pon­tokká vál­tak, amik­hez való napon­kénti – öntu­dat­la­nul is óva­tos – köze­le­dése egyre bosszan­tób­bá, gyöt­rőbbé vált. Klárikó szét­gu­ruló meg­jegy­zé­sei­ből össze­függő aka­ra­tok szü­let­tek, amik meg­va­ló­sít­ha­tó­sági aka­dá­lyát az „egyre szor­gal­mat­la­nabb” Máté­ban találta meg. A kül­ső­sé­gei­ben mind­job­ban ter­jesz­kedni és hival­kodni vágyó asszony a belső szo­bá­ban egyre job­ban vissza­hú­zó­dott s ezt a fegy­ve­rét idő­le­ge­sen csak akkor tette le, ha a ház­ban valami olyasmi szü­le­tett, ami a kül­vi­lág szá­mára ered­mé­nyes­sé­get és irigy­sé­get kelet­kez­tet­he­tett.

Máté tata e kád-csapdában már nem tudta pon­to­san fel­idéz­ni, hogy mek­kora és milyen kínt jelen­tett a testi kielé­gü­let­len­ség, a saj­gó, zsiborgó herék fáj­dal­mas koc­ca­nása a bi­cik­li­ülés­hez. Csak az iszonyúság emléke maradt meg ben­ne, mint őskori kövü­let­ben az isme­ret­len test­mé­retű növény­evő lát­vá­nyos láb­le­nyo­ma­ta. A be­felé való daga­dás őrjítő zuha­ta­gát lát­ta, ami sur­rogva zúdult át hal­ló­já­ra­ta­in. Amíg kemé­nyen vagy simí­tón tolta a gya­lut, elcsön­de­se­dett benne a zu­ho­gás. Ám ha letette a szer­szá­mot és a sima lapot ujj­be­gyé­vel becéz­te, az áhí­ta­tos mun­ka­csönd­ből min­dig fel­üvöl­tött a cső­dör-ter­mé­szet vad­sá­ga. Sokáig volt alá­za­tos, mint Krisz­tus szen­ve­dé­seit átélni akaró szer­ze­tes. Gyűj­tötte és terem­tette a mun­kát, hogy annak gyü­möl­cse­ként édes ned­ve­ket fakasszon, de soha, sem­mi, sem­mi­kor nem volt elég.

Máté asztalosban e házastársi nyo­más­sal azo­nos ütem­ben ter­jesz­ke­dett el valami eled­dig isme­ret­len duz­za­nat-há­ló­zat, ami csú­nya volt, mint az előre tud­ható kieső ággöcs mun­kál­ko­dá­sa. Ez a ron­da­ság apadó ned­vei­vel bőke­zűen tor­zítja a fát, és csalja meg mes­te­rét. Haj­lítja a desz­kát, meg­te­ke­ri, homo­rít­ja, elté­rí­ti, aztán csúf­sága csú­csán kihul­lik, és marad egy alig sze­lí­dít­he­tő, „pro­pel­le­res” anyag.

*

1964-re a szövetkezet faipari rész­leg­ve­ze­tője lett, amit a világ felé kissé sóha­jos önfel­ál­do­zás­sal köz­ve­tí­tett. Nem csu­pán azért, mert fel­ügyel­nie kel­lett beosz­tot­ta­it, mert a nyi­tás-zá­rás miatt kicsi­vel koráb­ban és későb­ben kel­lett jön­nie-men­nie, nem is azért, mert a rész­leg műkö­dé­sé­hez min­den anya­got neki kel­lett fel­haj­ta­nia. Sóhaja leg­in­kább annak szólt, hogy vala­hol távol, a „szo­ci­a­lista ipar­vá­ros­ok­ban” elin­dult egy manu­fak­tu­rá­lis bútor­gyár­tás­tól ter­me­lé­ke­nyebb, sza­lag­rend­szerű bútor­ipar, ami­nek egy-egy ele­mé­vel ipar­vá­sá­ro­kon már talál­ko­zott. Kicsiny, tizenöt fős csa­pa­tá­val meg­pró­bálta lemá­solni a nagyo­kat. A fél éves javuló ered­mé­nyes­ség mögött azon­ban Mátyus mes­ter már látta a vé­get, vagy ha azt éppen nem is, de a kör­nye­zet adta fala­kat min­den­kép­pen. A 80-100 éves, egy­kor tágas pol­gár­há­zat, ahová a mű­helyt telepítették, már lehe­tet­len volt tovább tágí­tani anél­kül, hogy magá­hoz a szer­ke­zet­hez ne nyúl­ná­nak. Ehhez azon­ban a szö­vet­ke­zet­nek sem­mi­lyen pénze sem volt.

Mátyus gyakorta állt emberei közt, nézte a mun­ka­fo­lya­ma­tot, mire a sváj­ci­sap­ká­sok tekin­tete össze­vil­lant: „– Mi a fran­con töri már megint a fejét? Mi nem tet­szik neki?” Pedig csu­pán szá­molt, kal­ku­lált és töp­ren­ke­dett. Farost­le­mez­zel kerí­tett ajtó nél­küli „iro­dá­já­nak” poz­dor­ja­lap­jára tette Vosztok típusú órá­ját, lefir­kan­totta a pon­tos időt, majd kiment, és figyelte a fél­kész ter­mé­kek gép­től-gé­pig ter­jedő ide­jét. A mű­hely­ben nem koc­káz­tatta meg az órára való pil­lan­tást, mert ábra­hám-ko­rát nem feled­te. Mérte és szá­molta a fű­rész­lap-for­rasz­tás ide­jét, a srangolást és éle­zést, a gya­lu­ké­sek kar­ban­tar­tási és beál­lí­tási per­ce­it. Ezekre külön embert alkal­mazni lehe­tet­len­ség volt, mert a csa­pat haszna nem „bírta volna el”, más­részt egy háború előtt mes­ter­vizs­gát tett „Hőnigpalibácsi” sose egye­zett volna bele, hogy neki valaki más ter­pessze sza­lag­fű­rész­lap­jai fog­so­rát. Hét­ről hét­re, hónap­ról hónapra írta, raj­zolta kal­ku­lu­sa­it. For­gatta így, for­gatta úgy, sak­ko­zott és ulti­zott vele. A vég­ered­mény és a „jö­vő­be­lá­tás” együtt­ha­tó­ja­ként arra jutott: sokáig ez így nem mehet! Sóhaja ide vonat­kozó részét sen­ki­vel sem oszt­hatta meg. Bizo­nyos ideig ben­ső­jé­ben büsz­ke­sé­get érzett, hogy ő már látja a jövő tarthatatlanságát, de annak tudata meg­bo­lon­dí­tot­ta, hogy nem találja a meg­ol­dást. A gonddá cson­to­so­dott görcsöt naponta hömbölgette, majd késő dél­utánra for­dulva agya valami külö­nös tar­to­má­nyába ejtet­te. Eddigi éle­té­ben úgy tapasz­tal­ta, hogy min­den sarok­zugba söpört meg­ol­dat­lan­ság előbb-utóbb kép­pé, hanggá és meg­ol­dássá ala­kul, szinte önma­gá­tól. Mintha az agya álmá­ban is képes lenne világra szülni az egyet­len egy meg­va­ló­sít­ha­tó­sá­got.

Naponkénti műhelyzáráskor is ez feszí­tet­te: ez így nem mehet soká­ig! Elva­ca­kolt a ki­vén­hedt lakat­tal és nem érezte magá­ban a sie­tős­sé­get, ami­ért hama­ro­san bicik­lire pat­tanva haza­ke­re­ke­zik asszo­nyá­hoz és a gye­re­kek­hez. Nap­ról-napra egyre pon­to­sab­ban tuda­to­sult ben­ne: miként tom­pul az ott­hona iránti vágyó­dás, s he­lyére valami kéz­tör­delő bizony­ta­lan­ság gyü­lem­lik. „Ma mivel fogad Klá­ra?” Egy ilyen pil­la­nat­ban egér­utat jelen­tett, hogy Mol­nár Jóska és még egy-két szaki meg­vár­ta.

–  Főnök! – Műhelyen belül ilyet sose mond­tak. – Gyere el velünk egy sörre – mondta Sprecher. – A Mol­nár Jós­ká­nak itt már csak néhány napja van hát­ra! Együtt voltunk…

Mátyus tanácstalanul, bizonytala­nul nézett rájuk, keze már indult a füle felé, ami­kor tuda­to­sult ben­ne, hogy a ceru­zát is, meg a sváj­ci­sap­kát is az „iro­dá­ban” hagy­ta, így maradt a téve­teg moz­du­lat, ami egy fül mögötti vaka­ró­dzássá fej­lő­dött.

–  Hát, nem bánom.

Így kezdődött – gondolta sokáig. Azon a dél­utá­non került a sánc tete­jé­re. Belül azt érez­te, hogy min­denki őt figye­li, lesik az össz­pon­to­sí­tás pupil­la-szű­kü­lé­sét, figye­lik a mély léleg­zet­vé­te­le­ket, vár­ják az elru­gasz­ko­dás pil­la­na­tát. Aztán már csak a gyor­su­lás suha­nása jön, majd a sánc végén az elru­gasz­ko­dás és a nem létező ember-szár­nyak kiter­jesz­té­sé­vel tör­ténő repü­lés. Ám ha figyel­tek is rá, senki sem látta a sán­cot, a suha­nást és az elru­gasz­ko­dást. És Ábrahám-Mátyus-Máté asz­ta­los rész­leg­ve­ze­tőt sem lát­ták – agyá­ban a görccsel. Amit lát­tak az a régi Mátyus barát­sá­gos, min­denki felé való törő­dé­se-ér­dek­lő­dé­se, amit jó szív­vel vet­tek.

„Egy sör, két sör, az asztalnál sok min­dent össze­köt.” A mű­hely­ben koráb­ban is gyak­ran fül­ta­núja volt, amint Mol­nár Józsit zrikolják, hogy nem csu­pán meg­nő­sül, de be is nősül ám! Ugyan hova a mén­kőbe lehet benő­sülni 1964-ben a foj­tás alatt lévő perem­vi­dé­ken? – gon­dolta oly­kor Mátyus. Párt­tit­kár fele­sé­gét elsze­retni élet­ve­szé­lyes, gye­re­keik meg még kis­bög­ré­sek. Ha adó­dik is egy-egy fel­fe­de­zett par­ti­zán – akit már fél­holtra nyo­mott az állami kitün­te­té­sek korong­sora –, és annak eladó­sorú lánya van, na, igen, az lehet! Ahhoz azon­ban hitet is kéne vál­ta­ni, ami nehe­zen néz­hető ki ezek­ből a föl­des embe­rek­ből.

–  Az apósom katonatiszt – mondta Mol­nár Jós­ka. – A rep­té­ren. Géhás főnök.

Az asztalnál Józsi mellett Mátyus, Sprecher, Kisszepi, Grotó és az öreg Hübler. Tekin­te­tü­ket Józsira sze­gez­ték, de leg­be­lül tisz­tá­ban vol­tak azzal, hogy köz­ben mégis egy­másra pil­lan­tot­tak, mert mind­egyi­kük ábrá­za­tán meg­je­lent egy fur­csa mosoly­féle jel, ami hoz­zá­ve­tő­leg azt jelen­tet­te, hogy „na, ugye!, tes­sék, bele­csap­tál a le­csó­ba, ami kol­bá­szos­tul a tiéd!” Kar­mes­teri intés nél­kül is együtt hörböltek egy szé­les-mé­lyet a Ha­lász­csárda krig­li­jé­ből, és egy pil­la­nat alatt átgon­dol­ták a lénye­get. A „lét hatá­rozza meg a tu­da­tot”, hal­lot­ták sok­szor, és most azt kép­zel­ték, hogy Mol­nár Jóska jólétét a géhás főnök lányá­nak töké­le­tes kielé­gí­tése teremti majd meg, ami neki vízu­mot jelent egy más világba való beil­lesz­ke­dés lehe­tő­sé­gé­re. A tu­dat­mó­do­su­lás­ra. (Géhás – ízlel­ték maguk­ban az isme­rős szót. Nix puska és por­ta­szol­gá­lat, semmi fehér antant­szí­jas lábat­lan­ko­dás a til­tott szó­ra­ko­zó­he­lye­ken, ahol kész­sé­ges fogd­me­gek­ként kis­ka­to­nákra kell vadász­ni, csak az anyagi hát­tér meg­te­rem­tése és a vele való gaz­dál­ko­dás. Disz­nó­hiz­lal­da, beszál­lí­tók és kiszál­lí­tók egyen­le­ge. Csur­ran is meg csep­pen is a kis nagy­csa­lád­nak.)

Kicsit mindannyian voltak katonák. Az öreg Hübler doni kirán­du­lá­sá­val három­szor annyit. Kato­nai létük szó­kész­let­ének alap­sza­vai: a szí­va­tás, a basz­ku­rá­lás, a mo­gyo­ró­zás volt. Aki eze­ket nem ismer­te, az nem volt baka, hanem tiszt, vagy civil selejt. Kato­na­életük rémes és mulat­sá­gos tör­té­ne­tei a hét­köz­napok alá merül­tek, csak egy-egy rit­kás poha­raz­ga­tás alkal­má­val kerül­tek szó­ba, akkor is előbb kör­be­san­dí­tot­tak, mert jobb volt vigyáz­ni. A kis Sprecher még tor­zí­tott for­má­ban is képes volt egy álta­luk isme­ret­len „tör­me­lé­ket” kifi­gu­ráz­ni, ami­kor képét föl­fújva üvöl­tötte a biboldó-remeklést: „Ka­to­na! Becsu­ka­tom két hét­re, de ha nem elég, akkor akár tíz napra is!” A Hét­fán oly­kor-oly­kor fel­buk­kanó határ­őr- és nép­had­se­reg­beli tisz­tek­ről nem sok jót mond­hat­tak, már ha mond­tak vala­mit.

(Mert mikor jó tisztnek lenni? – vil­lant át az agyu­kon. Béke­idő­ben. Béke­idő­ben (még ha az impe­ri­a­lis­ták áská­lód­nak is, meg koló­ni­áz­nak, meg alá­ak­náz­nak, meg min­den)! Akkor is, akkor is: a se­re­gért élni, rit­káb­ban – eset­leg vélet­le­nül – meg­halni dicső és kifi­ze­tődő dolog. Ingyen gatya, ingyen ing, máso­kon meg semmi sincs. Kato­na­tiszt­nek lenni jó. Kifi­ze­tő­dő. Korai nyug­díj remé­nyé­ben az éppen soros kor­osz­tály kis­ka­to­nái­val a masze­kot leren­dez­ni, külön jut­ta­tá­so­kat élvezni… Zsol­dos­nak lenni még sem jó, bár kifi­ze­tik őket. Irán­tuk egy­szerre kever­gett ben­nük irigy­ség és utá­lat. Irigy­ség, mert biz­tos a pénz és belát­ható az elő­me­ne­tel. Mun­dér és nagy mel­lény. Még han­to­lá­su­kat is a közös fize­ti, bár­mi­lyen szé­gyen­tel­je­sen visel­ked­tek is. Mégis – talán – örök készen­lét, és min­dig szá­raz torok jel­le­mezte őket.)

–  Aztán mit fogsz te a repté­ren csi­nál­ni, apó­sod árnyé­ká­ban? – kér­dezte Kisszepi.

–  Hát javítok, karbantartok – felelte Molnárjóska.

–  No, az új asszonyt majd karban­tar­tod, de a re­pü­lők­höz mégse értesz! – otuskodott Kisszepi.

–  Francot a repülőket! Ott van­nak a kiszol­gáló helyi­sé­gek, a kör­le­tek meg az iro­dák! Van ott annyi asz­ta­los­mun­ka, hogy öten se fog­juk bír­ni! Az öre­gem, már­mint leendő apó­som, azon töri a fejét, hogy a meló egy részét ki kéne adni valami kül­sős gyü­le­ke­zet­nek, akik idő­ről-időre oda­jön­nek, és a nagy­ját elvé­gez­nék, mert mi ott keve­sen leszünk ehhez. Több embert föl­venni meg nem enged­nek!

–  Figyelj ide, Józsi! – Szólt Máté asz­ta­los rész­leg­ve­ze­tő, aki­nek agyá­ban – talán csak a sör­től – hir­te­len meg­da­gadt a görcs, ned­ves göccsé válva kopo­nya­csont­ját feszí­tet­te. – Már ismersz engem egy ide­je, tud­ha­tod, hogy nem vagyok mus­lin­ca, aki hívat­la­nul rárö­pül a má­sik kan­csó­já­ra! Mégis azt kérem tőled, hogy hívj meg az eskü­vőd­re, vagy ha arra nem, hát hozz össze engem leendő apó­sod­dal, mert hátha szót érte­nék vele.

–  Hát… összecsapolható a dolog… – felelte bizony­ta­la­nul Mol­nár Józsi.

–  Sörös, boros vagy pálinkás az öreg? – kér­dezte Mátyus.

–  Hát öregnek éppen nem öreg, csak úgy néz ki. Amúgy nap­köz­ben boros. Reg­gel meg este inkább pálin­ká­zik. A sörre azt mond­ja, hogy „negligázza, mer az oszt­rák is ezt itta”, ez gon­do­lom, azt jelen­ti, hogy utál­ja. Hogy mér` nem mondja magya­rul, nem tudom.

–  Ez a beszéd – felelte hatá­ro­zot­tan a rész­leg­ve­ze­tő.

Minden a Molnár Jóskával kez­dő­dött, gon­dolta abban az évben, amely­hez később egy kókusz­dió is tár­sult. Vala­hol min­dig van egy molnárjóska, (és egy kókusz­dió), aki-ami kicsi, jelen­ték­te­len, több­nyire csak átla­gos neve van. Akár, ha nem is len­ne. Jelen­lé­té­vel mégis elin­dít egy alap­la­vi­nát, ahol a hó meg­roggya­ná­sá­ból szár­ma­zó, lát­ha­tat­la­nul lecsurgó olva­dék alat­to­mo­san választja el a fel­me­le­ge­dett talaj­tól a rajta nyugvó fehér és súlyos-vas­tag bun­dát. A régi talaj­hoz való kötő­dé­sek – még ész­re­vét­le­nül – mil­li­mé­te­rek­től a diszk­rét fél cen­ti­kig ella­zul­nak, amik aztán szük­ség­sze­rűen soka­sod­nak össze egy kri­ti­kus pont­ba.

*

Molnár Jóska esküvője szeptember első hét­vé­gé­jére esett, így ebben Mátyus részt nem vehe­tett, hisz ekkor van Hét­fán búcsú. Olyan búcsú­ün­nep­ség ez, ami a hat­va­nas évek köze­pén „temp­lo­mo­san” indul és „komonistás– sát­ras” tüle­ke­dés­ben vég­ző­dik. Olyan ünnep ez a falu­ban, ahol a csa­lád haza­várja a szom­széd faluba és távo­labbra háza­so­dott vére­it. Ilyen­kor innen elmen­ni, elmenni lehe­tet­len. Dél­előtt az asszo­nyok és a lel­ki-ér­telmi két­la­ki­ságra kár­hoz­ta­tott gye­re­kek, meg az alig öreg­ségbe hul­lott konok kato­li­kus fér­fiak temp­lomba men­tek, ahol az Isten házá­nak és egy­ben a falu védő­szent­jé­nek díszes ünne­pét tar­tot­ták. Ezen a na­pon – a szo­kott fel­té­te­lek és kül­ső­sé­gek mel­lett, mégis aranyosabban – az egy­ház búcsút enge­dé­lye­zett a meg nem gyónt vét­ke­kért, de a föl­dön le nem veze­kelt bűnei­kért járó, halá­luk után bekö­vet­kező meg­tisz­tító szen­ve­dés rész­beni vagy tel­jes elen­ge­dé­sé­ért. „A búcsú az Egy­há­zon keresz­tül érke­zik. Az oldó-kötő hata­lom által köz­be­lép az Egy­ház a bű­nös érde­ké­ben, meg­nyitja néki az Egy­ház kincs­tá­rát, és így kiesdi az ideig tartó bün­te­té­sek elen­ge­dé­sét. Így az egy­ház nem­csak segít­sé­gére akar sietni a bűnös­nek, hanem őt az irgal­mas­ság, a sze­re­tet és a bűn­bá­nat cse­le­ke­de­te­ire ösz­tön­zi” – zengte az apát úr a renyhülő szó­szék­ről, miköz­ben arany­gyű­rű­vel éke­sí­tett jobb­ját oly módon emelte a magas­sá­gos távol­ba, hogy marokba haj­tott gyű­rűs­uj­ján meg­vil­lan­jon az égi fény kiszá­mí­tott csil­la­ná­sa. (Mátyus asz­ta­los e hús­le­ves előtti gyo­mor­for­gató áhí­tat­ban még tett egy kört a be­épí­tett veranda előtti sző­lő­sor mel­lett. Tetőre sza­ladó vessző­so­rai között az égre lesett, és gunyo­ros mosollyal gon­dolt az éteri köny­ve­lők­re, akik a helyi búcsú alkal­má­val a sü­me­gi­ek­nek is nul­lára hoz­zák ki a cehhet.)

Délután az emberek az állatvásár térre cső­dül­tek. Sáto­ros, gyü­le­vész had­ren­dek sora árulta a „Gu­lyás­nak” a „Fo­kost”, zabo­lát­lan kamasz­nak a zseb­tük­röt, hát­ol­da­lán vala­me­lyik „T” betű szár­nya alatt beröp­pent nyugati filmsztár fény­ké­pé­vel, jobb eset­ben a Metro együt­tes­sel. Téli hideg­ben ket­té­törő mű-mű­anyag biz­ton­sági pénz­tár­cát, stíl­fé­sűt és babá­kat, állat­fi­gu­rá­kat, vég­te­le­nül leegy­sze­rű­sí­tett gyer­mek­já­té­ko­kat, egy hétre szóló vízi pisz­to­lyo­kat és pat­ron­nal-sza­lag­gal dur­rogó test­vé­re­it. Ámor nyi­lát három vessző­vel, rózsa­szín, hang­zás nél­küli zon­go­rács­ká­kat, szent­ké­pe­ket (mind­egyi­kén, ha férfi volt, akkor most vált nem­te­len­né, ha nő volt, most vált szol­gá­ló­lánnyá). Cél­lö­völ­dé­sek „fel­spé­ci­zett” lég­pus­kái­nak „szok­nyás” löve­dé­kei­vel, amik garan­tál­tan hur­ka­pál­ci­ka-ke­rü­lők vol­tak. Óvat­la­nabbja a sá­tor­utca leg­kö­ze­pén ment, ahol a múlt hét­ről maradt bir­ka- és lószar­sor gyöngy­sze­mei virul­tak, amit azon­ban a szem­ből támadó cigány­asszony – vál­lán kis ládi­ká­val és négy­lábú tár­sá­val – ügye­sen elke­rült, így top­panva jám­bor áldo­zata elé, hogy segí­tő­jé­vel két forin­tért kike­res­teti az úr (úrfi, szép­asszony, menyecske) jövő­jét.

Fenn, valahol a sor végén, lehet, hogy ott állt az eredeti angol szövetárus standja is, meg az igazi bőr­ből készült bőrkabát áru­dája is. Hisz a bol­to­sok ismer­ték az érték­ren­det: „legszarabb – szarabb – szar – még elmegy – ez azért már vala­mi”, és ennek meg­fe­le­lően sora­koz­tak föl. E fel­menő rend­szerű sor túlsó felén a kor poli­ti­kai­lag kikezd­he­tet­len plázaribancai sora­koz­tak: az édes­ség­áru­sok. Nya­ló­ka­sor gumi­cu­kor­ral. Máté mes­ter pon­to­san már nem emlé­ke­zett rá, csak rég­ről hozott terep­tani isme­rete biz­to­sí­totta a felől, hogy vala­hol ott, azon a kör­nyé­ken állt a cir­kusz­igaz­gató kocsi­ja. Ahol most Ilcsi néni méri a sör­ha­bot és állandó zavar­ban van, hogy nincs meg­fe­lelő mennyi­ségű fil­lérje a vissza­adás­hoz. „Nem baj, drá­gám, majd a má­so­dik kör­nél beszámiccsuk!” Az ÁFÉSZ-kocsma elsza­ba­dí­tott óno­zott terí­tékű pultja – mely­nek mélyén két fehér „por­ce­lán­sze­rű” badellában a savany­kás és az édes bor zava­rosa kerin­gett, és bal kézre a jég­gel kör­be­ékelt sörös­hordó fölött egy kopott hab­ki­fo­lyó mere­de­zett. A hir­te­len-kocs­ma­pult mel­lett az egy­kor élet­erős abaleveket for­gató kat­la­nok­ból püf­fedt lecsó­kol­bá­szo­kat merí­tet­tek kétes tisz­ta­ságú födők­re. E sor­ban ácsor­gó, boros­tás, fog­hí­jas párol­gás­tól bal­ra, a tér közepe felé, ahol most a nagy kör­hinta és mel­lette a lovacs­kás kis-kör­hinta áll, ott volt a sá­tor. A Sá­tor, ahol a művész úr nem csu­pán hegedált, hanem hege­dült.

Találkozott munkatársaival, asszo­nya­ik­kal, szom­szé­dok­kal és utca­be­li­ek­kel, meg az utca­be­liek roko­nai­val, ide­gen arcok­kal és oly­kor önma­gá­val is. Mire haza­ért szót­lan fáradt­ság­gal nézte kis­lá­nyát, aki örült a ba­bá­nak, kis­fia a pisz­tollyal had­já­ratba kez­dett, ő meg hálás volt, ami­ért valami ret­te­ne­tes pisz­kot lemos­hat az arcá­ról. Tévelygő félál­má­ban csupa torz vigyorú embert látott; sze­mü­kön köd, molyos pára, szá­juk­ban a rot­ha­dás niko­tin-sárga sza­ga. A fél­re­csú­szott nyak­ken­dők, sza­ros láb­be­lik, a dagadt bokájú nők habos-zsa­bós blú­zukba szúrt ócska bros­sai, susogó műanyag­ru­hák gyűrhetetlenül merev orna­men­ti­kája taszí­tot­ta.

Pár napos késéssel megérkezett Mol­nár Jóska érte­sí­té­se, mi sze­rint a „következő hét bármellik nap­ján jöhet a Mes­ter úr, mert Kolejka Lajos őrnagy após ott leszen a bá­zi­son, mert mond­tam neki, hogy Magá­nak beszédje volna vele. Magunkközt aszonta, hogy jöhet, de hoz­zon is meg ne is. Hát így állunk, Mes­ter úr kérem!” Így tör­tént, hogy Máté asz­ta­los „ki­be­ret­vál­koz­va”, egyet­len öltö­nyét, fehér ingét és gyári cso­mó­zású bugyigumis nyak­ken­dő­jét magára eről­tetve a megye­köz­pontba vona­to­zott, egy átszál­lás­sal és három­órai zötyö­gés­sel. Előző nap komoly fér­fi­gond­dal latol­gat­ta, hogy az ötli­te­res vagy a tíz­li­te­res demi­zsont vigye-e, s abba rozét vagy kadar­kát tegyen-e? Aztán a tíz­li­te­res kadarka mel­lett dön­tött, mert a rozé csak amo­lyan leve­ses asszony­szá­jak­nak való, ám a kadar­ka, a tes­tes haza­fi, iga­zán kato­na­em­ber­nek való. Min­den hite­les okmá­nyát és lapos pénz­tár­cá­ját belső zse­bébe rejt­ve, kezé­ben örök hűsé­get eskü­dött demi­zson­já­val indult a reg­geli hat-tí­zes­hez, hogy új vilá­got nyis­son a Hétfa Kis­ipari Ter­me­lő­szö­vet­ke­zet Asz­ta­los­ipari rész­le­gé­nek.

Tíz óra körül ért a bekerített, irdat­la­nul nagy terü­let­hez, mely­hez köze­ledve mind több és több til­tó­tábla virág­zott. „Hát így aztán bir­ka-ne­héz nem ész­re­venni az impe­ri­a­lis­ták­nak, hogy merre van az arra!” – gon­dolta magá­ban. A ka­pu­szol­gá­lat­nál majd fél órát vára­ko­zott, mire egy dzsip­pel meg­je­lent valami ezüst­csil­la­gos, aki közöl­te, hogy az „Őr­nagy elv­társ már várja az elv­tár­sat!”, aztán a szol­gá­lat felé kaf­fan­tott. Máté asz­ta­los pedig iga­zol­vá­nyát átadva enge­délyt kapott a be­lé­pés­re. Egy vég­te­le­nül tágas plató úthá­ló­za­tá­ban halad­tak. A tá­vol­ban itt-ott épü­let­töm­bök, akár a mórahalmi tanya­vi­lág­ban, csu­pán a Rá­ko­si-aká­co­kat hiá­nyol­ta.

Kolejka Lajos őrnagy elvtárs egy vég­te­le­nül vidám arcú (bár koránt­sem hibát­lan ékes­ségű) 180 lite­res, érett don­gájú hor­dóra emlé­kez­tette Máté asz­ta­lost. Dom­bo­rú­sá­gára feszülő egyen­ru­há­ja, vér­to­lu­lá­sos arca sej­tet­te, hogy hamarost kur­tí­tani kell a tü­de­jé­ből, mert dagadó májá­nak helyet kell csi­nál­nia a „szo­ci­a­lista orvos­tu­do­mány­nak”. Habos-habzó ülés­ma­rasz­taló bőr­fo­te­lek és kana­pé, deko­ra­tív tit­kárnő elv­tár­sias dekol­tázzsal, kávé, ciga­ret­ta, és „ha már össze­ho­zott az élet, ezt kós­told meg, ezt a ha­za­it, mert ezt csak a magyar Alföld tudja terem­ni! A többi az pancs, hidd el nekem Máté­kám, ezt én mon­dom, Lali, az osztályelső!”

„Szó szót követett.” Ebéd a tiszti étkez­dé­ben. Fehér abrosz, külön tányér a leves­nek, külön a má­so­dik­nak. (Nocsak!) „Szed­jél, amennyi jól esik! Ha kevés, hoza­tok másik tálat!” Sie­tős kato­na-pin­cér fiúk. Füg­gö­nyök, virá­gok, őszbe hajló déli nap­su­ga­rak. „Pi­csi-pa­csi.” Vala­hol hátul és távol – a múlt­ban vagy a jö­vő­ben? –, örök zúgás, készü­lő­dés, resz­kető tur­bi­nák start­pisz­tolyra váró rán­ga­tó­zá­sa. A de­mi­zson kiapadt. „Ne törődj sem­mi­vel paj­ti­kám, kivi­tet­lek az utolsó vonat­hoz! Az ember a leg­utolsó vona­tot min­dig eléri, nem? Ezt mond­ták a zsi­dók is! Hehehe…!”

Még azon őszön-télen vagy három-négy­szer meg­járta a „bá­zist”, s a de­mi­zson mellé házi­kol­bász és sonka is sze­gő­dött. Házi­gaz­dája a bősé­ges jóin­du­la­tot azzal is viszo­noz­ta, hogy újdon­sült barát­ját elvitte az Arany­ho­mok szál­lo­dá­ba, ahol érez­hető fölénnyel és ott­ho­nos­ság­gal moz­gott, amit a sze­mély­zet tisz­te­let­tu­dóan foga­dott. A gyo­mor meg­fe­lelő béle­lése után a szem­nek is enged­tek egy pará­nyi fény­űzést, mert a bár kicsiny szín­pa­dán meg­cso­dál­hat­ták „Man­dula Ágnes” kivé­te­le­sen töké­le­tes tes­tét, mely­ről tánca köz­ben von­ta­tot­tan hul­lot­tak le a sej­tel­mes fáty­lak, amik­ből a vé­gén kettő még­is­csak fen­na­kadt, hisz a zene véget ért. (Máté asz­ta­los „Öreg Mac­kó­vá” neme­sed­ve, oly­kor „nagy­zol­ni” kez­dett (Náncsi sze­rint), s el­mondta a ki­kezd­he­tet­len mon­da­tot: „tu­dok, amit tudok!” Ebbe a min­dent-tu­dás­ban benne volt az a nyá­lat­lan, szá­raz nyelv­le­ta­pa­dás is, amit szá­mára „Man­dula Ágnes” fel­lé­pése jelen­tett.) Ami­kor a késő éjsza­ká­ban a füs­tös­sel haza­felé imboly­gott, egy­foly­tá­ban ámul­do­zott, hogy „így is lehet élni?”, meg hogy „hová el nem jutott a paraszt­gye­rek?”!

*

A következő esztendő januárjában meg­szü­le­tett az egérút szer­ző­dé­se. E sze­rint: Hétfa Kis­ipari Ter­me­lő­szö­vet­ke­zet – annak asz­ta­los­ipari rész­le­ge, és igény sze­rint kap­cso­lódó szak­mun­kás­rész­le­gei (szo­ba­fes­tők, mázo­lók, kár­pi­to­sok) –, vala­mint a bá­zis, a szo­ci­a­lista együtt­mű­kö­dés kere­té­ben fel­újít­tatja a rep­tér­hez tar­tozó épít­mé­nyek kül­ső-belső épü­let­asz­ta­los- és bútor­ipari beren­de­zé­se­it. Igény sze­rint.

A veres tintával pecsételt és bejá­ra­tott töl­tő­tol­lak­kal alá­írt sok­pél­dá­nyú zizegő papí­ro­kon túl­jut­va, négyen ültek az Arany­ho­mok derű­lá­tá­sá­ban. Máté asz­ta­los, Kolejka őrnagy elv­társ (immár, mint Lali­kám), Üregi ezre­des elv­társ a bá­zis telj­ha­talmú ura, vala­mint Rag­ács (úr-elv­társ?), a ktsz halk szavú elnö­ke. Utóbbi ket­tő­ről – egy­más szá­mára – gyor­san kide­rült, hogy magán­hó­bort­juk a mé­hész­ke­dés, így „Lali bátyám” inté­sére magukra hagy­ták őket, hadd érte­kez­ze­nek lera­bolt boga­raik nek­tár­gyűj­tési szo­ká­sai­ról.

Átvonultak a bárba, ahol „Man­dula Ágnes” csá­bos bűvész­ke­dés­sel suhog­tatta Jugo­szlá­viá­ból csem­pé­szett szí­nes kel­mé­it, amik a súr­ló­dá­sok követ­kez­té­ben oly­kor lát­ha­tat­lan szú­rós szi­por­kák­kal inge­rel­ték bőrét. Műsor­száma végén úgy kanya­ro­dott, hogy asz­ta­luk mel­lett suhan­jon el és oda­szólt Lali­nak:

–  Lojkó! Te nagyon hűtlenkedsz! Már mióta hagyod árva­ság­ban Gicádat?!

–  Tudod, gici-gici Ágicám, a haza elszó­lí­tott! Ám, ha barát­nő­det is ide­tán­col­ta­tod, utána kör­be­rö­pül­het­jük az ara­nyos homo­kon termő méz­édes ákácvirágokat is!

–  Na, nem bánom, te két lábon járó pálin­kás eperfaszl!

Milaként mutatkozott be a hölgy, aki­vel „Man­dula Ágnes” vissza­tért.

Máté asztalos az Aranyhomok egy fél­re­eső apró szo­bá­já­ban szesz­től némi­leg bódul­tan, de áhí­tat­tal vegyes cso­dál­ko­zás­sal adta át tes­tét egy vissza­fo­gott meg­vi­lá­gí­tású ágyon. A nő moz­du­la­tai kimért las­sú­ság­gal fon­ták körbe a fér­fit, aki a sze­ret­ke­zést soha más­ho­gyan nem tudta elkép­zelni és vég­re­haj­ta­ni, mint sötét dunyha mélyén, cél­irá­nyo­san, és némi­leg önző módon. Más­nap reg­gel a füs­tös mögötti büdös vagon­ban utas­tár­sait észre sem véve bil­le­gett a tes­te, lelke és agya. Rémü­let­tel töl­tötte el, hogy két gyer­mek közép­korú apja­ként mennyi min­dent nem tud a sa­ját tes­té­ről, a női­ség­ről, a gyö­nyör­ről, ami messze bonyo­lul­tabb, szebb és magasz­to­sabb, mint a kilö­vel­lés pil­la­nat­nyi önkí­vü­le­te. Zava­ro­dott­sága több réteg­gel bugyo­lálta körbe agyát, lel­két. Lel­ki­is­me­ret-fur­da­lást érzett, ugyan­ak­kor azt is gon­dol­ta, hogy eme éjsza­kai isme­ret és kaland nél­kül, hiá­nyos lenne az éle­te. Más­fe­lől, per­sze, azt is érez­te, hogy aki nem tud a dol­gok hiá­nyá­ról, az nem is baj­ló­dik miat­ta.

Riadtan gondolt a jövőre. Hogyan, miként lehet majd újra „Mátyus sza­ki”, Máté a rész­leg­ve­ze­tő, aki teszi a dol­gát a műhely­ben, havonta a bá­zisra jár, ellen­őriz és fel­méri a követ­kező hónap mun­ká­it? Hogyan kerül­heti el – miköz­ben már most ide­gei­ben remeg a vissza­vá­gyás nyir­kos öröme –, hogy ne men­jen Lali­val az Arany­ho­mok­ba? Hogyan lesz ott­hon a fele­sé­gé­vel, ami­kor a Szűz Máriát galam­bok­kal ábrá­zoló nagy mázol­mány alatti össze­kap­csolt ágyakba kerül­nek? Mit kezd fele­sége – most tel­je­sen vissza­ta­szí­tó­nak tet­sző – rózsa­színű alsó­ru­hái­val, a hosszú, buggyos ujjú bar­hent-há­ló­ru­hák­kal, amik gondosan(?), jótékonyan(?), altes­tére csa­va­rod­nak? Med­dig űzi magát, hogy a két hízó kitart a követ­kező kará­cso­nyig, med­dig hite­geti magát a sa­ját műhellyel, a vasár­napi tizen­egyes mise kiüre­se­dett bohóc­ko­dá­sá­val? Med­dig tart még az örök­éle­tű­nek tűnő jövő­vá­rás, med­dig tart a sa­ját élete és jövő­je, vagy már min­den-min­den múlt­ba-fa­gyott, meg­kö­ve­se­dett? Hogyan lehetne élni? Egy­szer és a kie­lé­gült­ség tel­jes­sé­gé­ben. Benne lenni valami egy­szerű bol­dog­ság-ko­sár­ban, ami­ből reg­ge­lente azzal a biz­tos tudat­tal bújna ki, hogy min­den­nap­jai végén oda csen­des derű­vel tér­het vissza.

*

A telefonok újra csörögtek. A vá­sá­ro­sok nem nyug­sza­nak, gon­dol­ta, pedig ahogy az asszony vég­ér­vé­nye­sen átlé­pett a le­zárt dol­gok vilá­gá­ba, benne úgy hal­vá­nyult el, majd szűnt meg a szer­zés vágya. Haj­da­ná­ban izgal­mas ünnep­na­pot jelen­tett a bú­csú­men­tes zsib­vá­sári kira­ko­dó­kon való rész­vé­tel, a met­sző tekin­tetű csem­pé­szek félig leta­kart kíná­la­tai közti tur­ká­lás, a len­gyel pia­cok babi­loni hang-ka­val­kád­ja. E ra­fi­nált kis alkuk vilá­ga, a tekin­te­tek és az ide­gek finom bir­kó­zása a por­téka fölött, min­dig meg­bi­zse­reg­tet­te. Most szá­mo­lat­lan zok­nija és alsó­nad­rágja van, egy tucat „itthonos mele­gí­tő­je”, s ha ereje enged­né, van „ját­szós ruhá­ja” is a mun­ká­ra. Ingek, törül­kö­zők, ágy­ne­műk gar­ma­da, és még érin­tet­len cso­ma­go­lás­ban egy tucat fehér fehér­ne­mű, ha a „sors úgy hoz­ná, hogy kór­házba kell men­ni”. A romló világ­ból már sem­mit sem akart kiha­rap­ni, mert telí­tő­dött vele. Csont­ko­pása miatti fáj­dal­mat­lan órákra vágyott, fenn­tart­ható étvágy­ra, kré­mes kaká­lá­sok­ra, és hosszú meren­gé­sek­re, ami­ket a tele­ví­zió hír­mű­so­rai után vég­zett. S ha egy-egy nap leg­alább rész­le­tei­ben sike­res­nek bizo­nyult, akkor átkap­csolt a sport­csa­tor­nák­ra, ahol foci­meccse­ket és boksz­mér­kő­zé­se­ket nézett. Ezek az órák kiemel­ték a világ­egye­tem­ből. Sem ura, sem szol­gája nem volt sem­mi­lyen rend­szer­nek, csak hitet­len és oly­kor ámuló láto­ga­tó­ja.

A három telefonkészülék különb-kü­lönb hangú csör­gése sokáig tar­tott. Épp aho­gyan szü­le­tés­nap­ja­in, neve nap­ján, meg a he­tek ünnepe után, ami­kor a kinti világ rész­vétét köz­ve­tí­tet­te, mert Náncsika volt – és már nin­csen. Talán nem­lét sincs. Csak átfej­lő­dé­sek és minő­ség­beli vál­to­zá­sok van­nak, mint a ko­rai sző­lő­met­szés­től a per­me­te­zé­se­ken át a ka­pá­lá­sok lát­szó­lag értel­met­len for­du­la­tai­nak mene­té­ben, amik végén a tőkék bubo­ré­kos-gyö­nyörű für­tökbe gyűj­tik a po­kol és a menny­or­szág ener­giá­it. Erre a cso­dára jött ő, Máté az asz­ta­los, a für­tö­ket lera­bol­ta, présbe tet­te, szinnyegő kín­juk­ból levet vará­zsolt, azt meg­szűr­te, ápolta és hor­dókba gyűj­töt­te, aztán törek­jé­ből pálin­kát készít­te­tett. Ez az egy­irá­nyú utca a bé­ke­idős élet, ami oly­kor belát­ható és az oldal­irá­nyú lehaj­tás lehe­tet­len. Erről az élet­ről min­dig azt gon­dol­ta, hogy az nem más, mint foly­to­nos kísér­let a harmónia lét­re­ho­zása érde­ké­ben. Lát­vány, illat és íz tüne­mé­nyes együtt­ál­lá­sa. „Fe­hér” üveg­ben, tiszta pohár­ban csil­lan­jon meg az ara­nyos égi fény. S ahol a tar­ta­lom felső korongja zárul, ott „ka­ri­más” legyen, mint az éppen fut­ta­tott zsír föl­ka­pasz­ko­dása a tiszta lábas olda­lá­ra. Illata könnyű-zson­gító édes­ség­gel bódító legyen, amely meg­nyitja az orr leg­el­du­got­tabb sejt­jeit is. Íze pedig gyen­gé­den forr­jon, pezseg­jen és inger­ked­jen a száj ízle­lő­bim­bói fölött, amik meg­nyílva mohó sóvár­gás­sal sóhajt­ják, hogy még és még!

Élete szüntelen menetelés volt a ki­egyen­sú­lyo­zott­ság elérése érde­ké­ben. Oly­kor-oly­kor egy-egy sikam­lós lépés­so­ro­zat után azt hit­te, hogy elért valami csúcsra – ami való­já­ban csak dom­bocska volt –, aztán megint lejt­me­net jött. Aljá­ról föl­né­zett egy viszon­zat­lan tekin­tetű szak­ra­men­tum­ra, szá­ját elhúzta és nyelt egy nagyot. Állt a Nagy­bak alján, felet­te, mel­let­te, elké­szí­tette a mes­ter­vizsga „ka­to­na­láda min­ta­da­rab­ját”, saját szer­szám is került, meg saját porta asszonnyal, gye­re­kek­kel. A Nagy­bak­tól a mes­ter­vizsga kato­na­lá­dá­já­ig, a sa­ját szer­szám­tól a házas­sá­gig, az önálló por­tá­tól a lét­biz­ton­ság eléré­séig – ami­ben csap­víz és tele­ví­zió, hízó­disz­nó, húsz kacsa, tizenöt tyúk van – úgy érez­te, hogy min­dent meg­tett. Már-már kéz­nyúj­tás­nyira érezte havi bevé­tel­ének ará­nyos, napon­kénti elosz­tá­sát, ami­ben fel­de­ren­gett valami állan­dó­ság és kiszá­mít­ha­tó­ság, ami aztán még­sem szü­let­he­tett meg. Min­dig újabb és újabb töré­sek és kité­rők kelet­kez­tek, majd 1965-re érve a sza­ka­dék követ­ke­zett. Ekkor érezte leg­nyo­mo­rul­tab­ban a csapda sima falú labi­rin­tus­rend­sze­rét.

*

Lali őrnagy és a vidéki asz­ta­los között egy köl­csö­nös füg­gelmi viszony ala­kult ki, mely­nek alapja a biza­lom és az adott rend fölötti mél­tá­nyos össze­ka­csin­tás volt. Mátyus asz­ta­los ezt gyor­san meg­értve hónap­ról hónapra fej­lő­dött, és a „bá­zis” szem­szö­gé­ből elébb Máté rész­leg­ve­ze­tővé avan­zsált, majd Máté elv­társ­sá, amely elő­me­ne­tel körül érzé­keny egyen­súly ala­kult ki. A „bá­zis” felé menő tel­je­sí­té­sek kicsi­vel vas­ta­gabb ceru­zá­val íród­hat­tak, míg Lali őrnagy és név­te­len vejé­nek fele­sége – „Er­zsike király­lány” –, egy egész háló­szoba bútor­za­tá­val gaz­da­god­ha­tott. És hogy a „ma­che­rek” se jár­ja­nak rosszul: a ka­darka házi pálin­kára vál­tott, Mátyus mes­ter ese­ten­ként az Arany­ho­mok szent heverdéjének Milacicusára, s akadt olyan is, hogy a légi­erő – fára­do­zá­sai­ért, vil­lám­gyors bevet­he­tő­sé­gé­ért – pénz­ju­ta­lom­ban és – egy való­sá­gos kókusz for­má­já­ban – tárgy­ju­ta­lom­ban része­sí­tet­te. Pult alól tit­kos csa­tor­ná­kon eltűnő baná­nok­ról is csak hal­lo­más­ból érte­sült, nem­hogy egy való­sá­gos, kézbe fog­ható kókusz­dió­ról, ami sző­rös-barna tes­té­vel soha­sem látott tájak elkép­zel­he­tet­len idill­jét sugá­roz­ta!

Tehetetlensége hűlő vizében múlt­ját jövesztve Náncsikával töl­tött – szinte bármelyik – kará­csony szent­nek mon­dott esté­jé­nek kuc­kó­szo­bá­já­ban látta magu­kat. Egye­dül. Ket­ten egye­dül. Egye­dül ket­ten. A für­dé­sen, halász­lén és kony­há­zá­son már túl vol­tak. A tévé lehal­kít­va, ami rezsim-füg­gően vagy komoly­ze­nei kon­cer­tet köz­ve­tí­tett („eh­hez kevés hozzá a spi­ri­tu­szom”), vagy Jézus-áhí­tatba zuhant sze­re­tet-öm­lenyt zúdí­tott rájuk. Az „oko­sok” így pró­bál­ták elvi­sel­he­tővé és fogyaszt­ha­tóvá tenni a min­den­ko­ri, vala­mi­lye­nes kur­zus-nyá­kot. Az elő­szoba viszony­la­gos hűvö­sé­ben egy kevés díszű apró kará­csony­fán kurta füzér vilá­gí­tott. (Az első tíz évben még mind­ket­ten dohá­nyoz­tak, a kö­vet­kező húsz évben már csak Náncsika (még a kuc­kó­ban), aztán meg­tört az egész­sé­ges-egész­ség­te­len har­mó­nia, és az asszony egy-egy ciga­retta ere­jéig a kony­hába kény­sze­rült.) Fröccsöz­tek és kár­tyát kever­tek. (Innen a kád­ból nézve Máté tatá­nak úgy tűnt, mintha két öreg pók ülne-állna-függne saját hálója köze­pén. Egyik­nek kusza, töl­csé­res, össze­gu­ban­co­ló­dott a fo­na­ta, másik­nak meg sima, kör alakú a mögöt­te­se, ami sérü­lés ese­tén akár órán­ként meg­újít­ha­tó.) Figyel­mük felé­vel a ke­zük­ben tar­tott kár­tya­sorra össz­pon­to­sí­tot­tak, hogy a kanaszta-játék gyűj­tö­ge­tő-le­pa­ko­lós mene­té­ben előny­höz jus­sa­nak, míg agyuk másik felé­vel a túl­ol­dal pók­há­ló-szö­ve­vé­nyére figyel­tek. Ismer­ték egy­mást, tud­ták, hogy melyik szál milyen „szintebiztos” másik fona­lat pen­dít meg, s ennyi év után – vihar- és vad­kár­men­te­sen –, ügyel­tek a vörös fona­lak elkerülésére. (Tet­ték ezt annak elle­né­re, hogy mind­ket­ten ismer­ték a szö­ve­dék alapmintáját, mely sze­rint min­den min­den­nel össze­függ.)

Mégis. Mégis szóba kerültek dolgok, amik sosem vál­tak meg­be­szél­he­tő­vé, csu­pán kibe­szél­he­tő­vé. Ami több is, keve­sebb is, mint az a fel­old­ha­tat­lan magány, amibe bele­szü­le­tünk, ami­vel tár­sít­juk magun­kat, hogy aztán velünk hull­jon a sem­mi­be. Így dédel­get­ték kezük­ben nye­rési esé­lyei­ket, miköz­ben sokad­szor átbe­szélt tör­té­ne­tei­ket ismé­tel­get­ték, cif­ráz­ták, és meg­esett oly­kor, hogy olyasmi is elő­ke­rült, amit a fi­gyel­met­len­ségre vagy fele­désre kár­hoz­ta­tott agy – netán szán­dé­kos elfoj­tás – még nem dobott a fel­szín­re.

Számozatlan közös negyven karácso­nyuk beszéd­fo­lyama csak egy-egy ese­mény inneni és onnani felé­ről vol­tak meg­kö­ze­lít­he­tő­ek, kizá­ró­lag házi hasz­ná­lat­ra. „Az még az infark­tu­som előtt volt.” „A szenny­víz beve­ze­tése után.” „Ak­kor fejez­tük be a nyu­la­zást.” „Ami­kor a lavórt vet­tük a té­vé­hez!” „Te­le­fon? Ugyan, akkor még nem volt tele­fo­nunk!” „Igen, ez a máso­dik infark­tus­nál volt.” „Ja, jaja, pon­to­san! A gáz beve­ze­tése évé­ben!” „Hát nem akkor műtöt­ték a sze­me­met?!” „Nem, ez még a csont­tö­ré­sem előtt volt!” „Ak­kor vet­tük a hű­tő­lá­dát!” „Ab­ban az évben már csak fél disz­nót vet­tünk.”

A „madzagon húzott negyvenben” (mint a böl­cső­dé­sek­nél), Máté tata gyak­ran haj­lott rá, hogy a lát­vá­nyos törés­pont fő okát és min­den azt követő ese­ményt a Molnárjóskára és a kókuszra fog­jon. „Az­zal kez­dő­dött min­den! Akkor rom­lott el az egész!” Hazudta magá­nak és Náncsikának, aki finom­han­go­lású ösz­tö­né­vel – Klárikó tudta nél­kül, de vele egy­be­hang­zóan –, azt gon­dolta magá­ban, hogy a kó­kusz csak tár­gyi­a­sult for­mája annak a görcs­nek, ami menet­köz­ben Mac­kó­ban is, és első fele­sé­gé­ben is fel­gyü­lem­lett.

–  Szóval, megfosattad a csa­lá­dot – mondta ki Náncsika a tényt, ami­ről eldönt­he­tet­len volt, hogy ez most kér­dés-e vagy állí­tás. Ettől a „kérdez-kijelent-állít” féle Náncsi-beszédtől sokáig szű­költ magá­ban. Oly­kor han­got is adott ennek, de aztán belát­ta, hogy Náncsika min­dig és min­den­hol a mezs­gyé­ken egyen­sú­lyoz. Köté­len tán­col. Ruha­gyári var­ró­nő­ként úgy volt párt­tag, hogy ott­honi magá­nyá­ban Istent sem tagadta meg, mert „Ön­kén­tes ápo­ló­nő” múlt­já­ból még magá­val hozott egy reményt, hogy a szé­gyen után min­den jelen­való és működő hit, csak segít­het az embe­rek­nek.

–  Hát mit tudtam én akkor, paraszt­gye­rek létem­re, hogy amit a ná­lam­nál oko­sabb­nak gon­dolt feje­sek kókusz­tej­nek hív­nak, az nem tej, hanem kókusz­víz, ami gyenge has­hajtó és vize­let­hajtó is?! Hon­nan tud­tam volna akkor – kilenc­száz­hat­van­hat­ban! –, hogy mire jó a tete­jén lévő három bemé­lye­dés, hogyan köll föl­tör­ni, mit lehet vele kez­de­ni?! Spe­ku­lál­tam rajta egy dara­big, hogy miként fog­jak hoz­zá. Aztán maradt a satu meg a fűrész. Ahogy halad­tam a fű­ré­sze­lés­sel, egy tálat idő­ről-időre alá­tar­tot­tam, hogy a lé bele­csu­rog­jon. Aztán becsü­le­te­sen elosz­tot­tam. Gon­do­lod, ha tudom, hogy ettől has­csi­ka­rást kapunk, akkor szét­osz­tom?

–  Nem gondolom, Papa, de azért tudsz te gya­gya is len­ni!

–  Persze, de nem akaratból!

–  Van egy sorom, Papa!

–  Akkor most fröccsöt hozzak vagy pálin­kát?

–  Előbb a pálinkát – mondta Náncsika és reked­te­sen fel­ne­ve­tett. Biz­tos volt ben­ne, hogy ez a parti az övé lesz.

Mostani kádnyi tengeréből „semellik” kará­csonyt se lát­ta, ahol az átélt lavina tény­le­ges kereszt­met­sze­té­ről, réteg­ző­dé­sé­ről, azok­nak egy­más­hoz viszo­nyí­tott hatá­sai­ról beszélt vol­na. Csak töre­dé­kek jutot­tak eszé­be. Nem tud­ta, hogy mikor volt, ha volt egy­ál­ta­lán az a pi­ciny egyen­súly­vesz­tés, ami egy sok­kal nagyobb egyen­súly­vesz­tés kiváltó oka lett. Ami­kor min­den „oda­lett”.

–  Tudod a munka végett sokszor kel­lett utaz­nom és senki sem kér­dez­te, hogy miből. – Mondta a magáét Mac­kó. – A szö­vet­ke­zet elnö­ke, a Rag­ács – ismer­ted, hát hogyne ismer­ted vol­na! –, egy tesze-tosza ember volt. A fő­köny­ve­lő-asszony meg – ja, a Piroska –, látta a szá­mo­kat. Ami­ket én hoz­tam a ház­hoz! Sokan elél­de­gél­tek belő­lük. Hát engem is hagy­tak élni! Nem ütöt­ték az orru­kat olyas­mi­be, ami­hez csak kicsit volt közük. Volt olyan anyag­szál­lí­tás, ami át se gurult a bá­zis por­tá­ján, mégis leköny­ve­lő­dött. Jutott ennek is, annak is, meg nekem is. Erre azt mondta a fele­sé­gem, hogy „el­kezd­tem nagy­lá­bon élni”, és nem törő­dök a csa­lá­dom­mal. Sze­rinte ami­kor­tól kezem­ből kivet­ték a gya­lut: meg­őrül­tem. Önző let­tem. Nem törő­döm a csa­lád­dal. Ő azon­ban odáig soha sehol, sem­mi­lyen állás­ban nem volt, csak ott­ho­nos volt! Fogalma sem volt a világ­ról! Annyit tudott róla, mint amennyit fel­nőtt­ko­ráig meg­ta­nult, csak idő­köz­ben eltelt tizenöt év. Annyi. Egy darabka ember­öl­tő, és ő még min­dig ahhoz ragasz­ko­dott, hogy min­den nap olyan legyen, mint a teg­na­pi, min­den hús­vét és kará­csony olyan legyen, mint a tavali, meg az azt meg­elő­ző, csak ha lehet mégis gaz­da­gabb.

–  Persze, hogy kávéztam a Pi­ros­ká­val! De nem volt a sze­re­tőm! Ami ben­nün­ket össze­kö­tött, az az árbe­vé­tel volt. De hogy a po­kolba mesél­het­tem volna el ezt a fele­sé­gem­nek, aki ezt egy­sze­rűen nem értette vol­na?! Én ipa­ros ember let­tem, ő meg paraszt­lány maradt, csak a ru­ha­tá­rát cse­rélte le!

–  Kellett, hogy vegyek magamnak egy-két inget, mert a bá­zisra jár­tam! (– Miluka? – kér­dezte Náncsika sze­lí­den.) Jó, hát az Aranyhomok… Az egy olyan hely volt!

–  Amikor a timsó helyett azt a borot­vál­ko­zás utáni illa­to­sí­tott arc­szeszt kezd­tem hasz­nál­ni, akkor nála vég­képp elsza­kadt a cér­na. Mert­hogy kur­vák­hoz járok. Hét­köz­nap is vasárnapiasan öltöz­kö­dök. Meg ezt mond­ják a falu­ban, meg azt beszé­lik az embe­rek! De azt nem nézte a sze­ren­csét­len, hogy kicsi­vel talán gyor­sab­ban sza­po­ro­dik a por­ta, mint a többi ipa­ros­nak! Azt nem néz­te, nem vette ész­re, mert sose látott tovább a saját orrá­nál!

–  Kibírhatatlan volt! Egyre nehe­zeb­ben visel­tem, hogy a ktsz-ben fok­ról-fokra nőtt a tekin­té­lyem, mert a zse­bü­kön keresz­tül érez­ték és lát­ták, hogy Máté föl­jebb len­dí­tett min­den­kit. Min­den­kit föl­jebb. És ami­kor haza­ér­tem csak pocs­kon­diá­zás, elé­ge­det­len­ség, kicsi­sé­gek utáni kapakodások.

–  Telekiabálta a falut, hogy meg aka­rom ölni a csa­lá­do­mat, mert hoz­tam egy olyan sző­rös izét, és az egész csa­lád egy hétig, azt mond­ta, hogy egy hétig hányt meg klo­zetra járt. Ezt mond­ta, de ez nem volt igaz! Ami igaz volt: egy kicsit meg­fut­ta­tott min­ket, de nem volt vészes! Nem volt vészes.

–  Kitalált magának dolgokat. Addig-ad­dig mondta magá­nak, míg el nem hit­te, meg­győ­ző­dé­sévé nem vált. Nem mehet a pad­lás­ra, mert ő le­esik a lét­rá­ról! Neki bal­ol­dali szív­na­gyob­bo­dása van, pedig pár­szor meg­for­dul­tunk a ne­ves orvo­sok­nál. Neki vese­süllye­dése van. Tizenöt cen­ti­vel lej­jebb van a vesé­je! Nem tudom mit kép­zelt az ember bel­se­jé­ről, talán, hogy min­den egyes szer­vünk valami madza­gon lóg? Pedig paraszt­lány volt, nem egy disz­nó­vá­gást látott. Meg hogy én kur­vál­ko­dom, mert ami­óta job­bára agyi-mun­kát végez­tem, ezért a tes­tem nem tudott kifá­rad­ni, így jutott több­let­ener­gia a kan­ság­ra! Meg, hogy én külön kosz­ton vagyok és eleszem a gye­re­kek elől az ételt, meg nem adom haza a tel­jes fize­té­se­met! Hát gon­dolj bele! Ha a bá­zisra men­tem, csak kel­lett valami harap­ni­va­lót ven­nem, s ha nem fogyott el, hát haza­hoz­tam. És amit a bázis kan­tin­já­ban vet­tem, vehet­tem, az nem ugyanaz a vi­déki fel­vá­gott volt, mint amit itt a sarki bolt­ban kapni lehe­tett. Kel­lett, hogy legyen nálam egy kis apró­pénz, külön­ben a ku­tyák is lepi­sál­nak! De ezt, eze­ket nem lehe­tett vele meg­ér­tet­ni! Konok volt, dacos, magára mért csa­pá­sait alá­za­to­san és kitar­tóan visel­te, és az is lehet, hogy öröme telt ben­ne. Ön- és csa­lád-kínzó lett. Ezt hív­ják sze­kí­ro­zás­nak.

–… és akkor az a gyerek elhú­zott! Elhú­zott a gépé­vel (a gépük­kel!) a bá­zis­ról, loká­tor-szint alatt Ola­szor­szág­ba. Ha jól emlék­szem valami ünnep volt, ahol meg kel­lett mutatni a nép­nek meg az impe­ri­a­lis­ták­nak, hogy mi aztán min­den­ki­nek letör­jük a szar­vát. Ilyen­kor gyen­gébb a figye­lem, mert min­denki a tri­bünre kon­cent­rál. A kö­te­lék Sze­ged köze­lé­ben for­dult, csak ez a gye­rek nem for­dult. Tar­totta az irányt dél­nek, az ola­szok­hoz. Tér­dig ért a fo­sás! Az addig fél kilós laka­to­kat kiló­sokra cse­rél­ték, jöt­tek-men­tek a pizsomások meg a ku­ta­ko­dók. Min­den valagba bele­néz­tek, keres­ték a még véd­hető bizo­nyí­té­kot, ami­vel saját éle­tü­ket, jövő­jü­ket ment­het­nék. De sem­mit sem talál­tak! Sem­mit sem. A nyo­mok, a múlt­ból kite­nyészt­hető indo­kok fel­ta­lál­ha­tat­la­nok vol­tak. Az oldal­el­ága­zá­sok rügyeit sem tud­ták kita­pin­ta­ni, mert az egész együtt, egy­szerre és titok­ban csak a gye­rek fejé­ben léte­zett, akit Takács János főhad­nagy elv­társ­nak hív­tak. Aztán a dol­gok egyre job­ban lát­szódó hala­dat­lan­sága miatt, már csak Takács­nak nevez­ték. Takáccsá vált, aki való­já­ban egy paraszti sor­ból fel­emelt (kiemelt) szö­vő­mun­kás volt. Szö­vő­mun­kás, aki a sely­met szö­vi. Egy paraszti sor­ból kiemel­ke­dett szö­vő­mun­kás, aki a szo­ci­a­liz­mus fej­lő­dési folya­ma­tá­nak fogaskerék–rendszerébe bele­ej­tette a nagy­ka­la­pá­csot. És a vasaltjankókat ez az egész átvert­ség-ér­zés fel­dü­hí­tet­te. Nem talál­tak egyet­len egy embert sem, akire a gyanú leg­hal­vá­nyabb árnyé­kát terít­het­ték vol­na, és ettől még job­ban bedur­ran­tak! Rend­szer­szerű értet­len­sé­gük­től nagyobb lett a szi­gor, a csiz­mák­nak fénye­seb­bek­nek kel­lett len­ni­ük, ala­po­sab­ban ola­jo­zó­dott a fegy­ver­zet, ciga­ret­ta­pa­pír­ral ellen­őriz­ték a pofa­szőr­zet mil­li­mé­ter­nyi növe­ke­dé­sét, a zsi­li­pes por­ta­szol­gá­la­tok­hoz újabb sorom­pó­kat épí­tet­tek, de ez az egész csak tehe­tet­len­sé­gük pót­cse­lek­vése volt. A gye­re­ket (Takács János főhad­na­gyot, „ezt a sze­mét dezer­tá­lót, a há­lát­lan tetűt”), aki elpu­colt a gép­pel, nem talál­ták. Nem volt a matt fényű csiz­ma­szár­ban, az erő­tel­je­sen növe­kedő pofa­szőr­zet­ben, a begom­bo­lat­lan zse­bek­ben, az ala­cso­nyabb szin­ten csil­lanó cső­száj­fé­kek­ben sem. Sehol sem volt. Ott­hon sem volt, a berdereki paraszt­por­tán, ahol a ható­ság idő­secske szü­leit a gangra ültet­te, amíg a por­tát átvizs­gál­ták. Min­dent meg­néz­tek. Még az ódon feszü­let fölötti arany­színű rámá­ban lévő retu­sált moso­lyú „nagy­fi­ú­juk” tiszt­ava­tó-fo­tó­ját is meg­bon­tot­ták – hátha ott az üze­net, az egé­szen pici kulcs, ami nyit­ha­tóvá tesz egy össz­népi kép­te­len­sé­get, a tel­jes pofára esést. Pedig itt volt – gon­dol­ták, és most még­sem talál­ják.

–  És akkor te pipa lettél, igaz, Mac­kó? – kér­dezte Náncsika vala­me­lyik kará­cso­nyon.

–  Tudod, Mama, az biztos, hogy a zsá­kon összébb húz­ták a mas­lit, és mi ezért estünk ki belő­le. A „lábra kapott a fe­jet­len­ség” bizal­mat­lan­sá­gá­ban min­dig a leg­külső körön lévők vérez­nek el leg­elő­ször. Már nem fér­tünk bele a zsák­ba! Hát ennek nem örül­tünk. De azért… azért köz­ben is, meg utána is: vigyo­rog­tunk. Tud­tuk, hogy meg­csi­nál­ta, a dob­ban­tást meg­csi­nál­ta. Tulaj­don fegy­ve­rük­kel fröcs­költe rájuk saját sza­ru­kat! Kirö­högte őket! Még azt is el tudom kép­zel­ni, hogy ami­kor Hétfa fölé ért a hü­velyk­uj­ját lefelé for­dí­tot­ta. Vagy meg­bil­leg­tette a gép szár­nya­it. Vagy középső ujjá­val föl­felé bökött. De intéz­kedni kel­lett, hogy jelen­tés is készül­hes­sen az intéz­ke­dés­ről. Szer­ző­dés­mó­do­sí­tás?! Áh, hova gon­dolsz?! Csak elvág­ták a külső kört tartó köte­le­ket, hadd hull­jon, ami kívül van. Hátha majd ettől emel­ke­dik a lég­gömb! Mert hátha mi! Mert hátha a mi nát­hánk fújta ki! Mi? Hát ki a túrók vol­tunk mi? Sem­mik és sen­kik. Toll­söp­rűk. Néha-néha csi­nál­tunk, fel­ver­tünk egy kis port, de aztán taka­rí­tot­tunk. Egy­szerre vol­tunk por és toll­söp­rű! Mi min­den nap önel­ta­ka­rí­tók vol­tunk. Mint a Csauschernél.

–  Szóval kilöktek benneteket?

–  Ja. Kilöktek. Ezt a Takács gye­re­ket meg hónap múl­tán Rómá­ban lök­ték föl. Egy autó elgá­zol­ta. A so­főrt állí­tó­lag Balogh­nak hív­ták. Biz­tos bal­ke­zes volt.

–  Zárszámadáskor az asztalos rész­leg min­den volt, csak nem a Ma­gya­rok Nagy­asszo­nya! „Nem hoz­ták a ter­vet!” – mondta nagy­be­szé­dé­ben a Rag­ács. Mintha bizony ő szá­mon kér­hette volna a méhecs­kéi­től, hogy miért csak ennyi vagy annyi, vagy amannyi a ho­zam! Vissza­kér­dezni nem lehe­tett, vagy csak cuk­ro­san. Én meg nem vagyok édes­szá­jú, hiszen tudod.

*

Nyomasztó érzés volt belépni a kis­kapu csu­kó­dása utáni lég­tér­da­rab­ba, amely az egész házat és udvart betöl­töt­te. A le­vegő szi­lárd hal­maz­ál­la­po­túvá gyű­rő­dött, ami­ben a köz­le­ke­dés érdes-szög­le­tessé és nehéz­kes-bo­nyo­lulttá vált. Tekin­tete néha Klárikó tekin­te­tébe hasí­tott, vagy for­dít­va, de mind­ket­te­jük sze­mé­ben volt egy ket­tős­ség. A nézések elő­te­ré­ben szü­le­tett egy távol­ság­tar­tó, kissé hályo­gos elő­tét, mint a sze­ma­fo­rok piros-ti­losra csat­tanó vál­tó­kar­ján a korong, és mögöt­te­sé­ben egy hall­ga­tag és elvesz­tett hát­or­szág-meny­or­szág. Sze­mük­ből eltűnt a sze­re­tet és a biza­lom egy­más­nak való alá­ve­tett­sé­gé­nek mele­ge. Egyi­kük tekin­tete sem volt azo­nos önma­gá­val. Olyan kar­cos ide­gen­ség­gel pil­lan­tot­tak egy­más­ra, mintha feled­ték-fel­él­ték volna közös éle­tük összes tit­kos tar­ta­lé­kát. Úgy néz­tek a másikra, mint haj­da­nán – ide­gen az ide­genre –, csak a mos­tani hely­zet nél­kü­lözte a várat­lan­ság meg­le­pe­tés-re­mé­nyét. Riadt, vib­ráló tekin­tet­tel köröz­tek múlt­juk apadó for­rás­vize fölött. Sze­mükbe remény­te­len­ség, tanács­ta­lan­ság és vára­ko­zás sűrű­sö­dött. Mind­ket­ten vár­tak valamire, de ennek a va­la­mi­nek a kul­csát mind­ket­ten a má­sik­nál gon­dol­ták fel­lel­ni. Fel­mé­ret­len érzelmi ará­nyai­kat nem ismer­ve, még nem tud­ták, hogy egy­más iránt kiala­kuló gyű­lö­le­tük sok­szorta nagyobb, mint eddigi közös éle­tükbe bete­le­pí­tett ener­gi­áik összes­sé­ge.

Máté asztalos ilyenkor hátrament a mű­he­lyébe – nem mintha lett volna ott dolga –, mata­tott vala­min, de orrá­ban továbbra is érezte a belső ellen­ál­lások egy­más­nak feszü­lé­sé­ből kiáramló rom­lott sza­got. Össze­la­pá­tolta a sifrát, hoz­zá­fű­ré­szelt még pár sem­mi­re­való fada­ra­bot, mintha robot len­ne, köz­ben egyre mélyebbre taposta önma­gát.

Megpróbált asszonyára nem nézni, csak pél­dául szi­go­rúan a tá­nyér­já­ra, míg leve­sét kana­laz­ta. Hiá­ba. Az évek óta azo­nos módon készült leves ízet­lenné vált, alko­tó­ele­mei­nek közös össze­fő­zé­sé­ből nem kelet­ke­zett har­mó­nia. Vitát kerü­lendő magába gyö­mö­szölte az ételt, s be­lül a konok büdös sem­mit kör­be­ölelő fala­kat csap­dos­ta, nyi­tott tenyér­rel. Valami lát­ha­tat­lan és meg­fog­ha­tat­lan elekt­ro­mág­ne­ses teret érzé­kelt, ami­ben több volt az azo­nos töl­te­tek taszí­tá­sa, mint a kü­lön­ne­műek von­zá­sa.

… és egyszer (kétszer) megütötte. Agyát elön­tötte valami parázsló vörös düh, ami elmé­jét önnön tehe­tet­len­sé­gé­nek mocsa­rába rán­tot­ta. Mel­lét kemé­nyen meg­mar­kol­ta, hogy neki is fáj­jon. Orrát ujjai közé fogta és meg­te­ker­te, hogy kín­lód­jon. Hogy tud­jon vala­mit a kín­ról! Süte­mé­nyes tál­cá­ját a konyha kövére csap­ta, hogy tudja milyen, ha az ember mun­ká­ját, szor­gal­mát lesaj­nál­ják, sem­mibe veszik! Előbb ösz­tö­nö­sen, aztán már tuda­to­san elkezdte nem sze­retni őt és nem vágya­kozni rá, de nem talál­ta, hogy kit sze­ret­het­ne. Csak gomolygó vágya léte­zett valami átte­kint­hető har­mó­nia után. Ami olyan egy­sze­rű, mint egy egész­sé­ges ébre­dést követő nyúj­tóz­ko­dás. (A víz­ben here­sérv­től elnyúlt zacs­kó­ját gyen­gé­den kézébe vette és nem érzett sem­mit. Mára csu­pán annyit jelen­tett, mint nya­kán nőtt liffegő sze­möl­cse. Akár van, akár nincs – jelen­ték­te­len.)

Tízpercnyi tébolya után – mely csu­pán annyi, mint a gyö­nyör ősi­sége –, rádöb­bent, hogy vége. Kilépett önma­gá­ból, a belső hatá­ro­kat legá­zol­ta, a re­zer­vá­tum falai nem vissza­épít­he­tő­ek. Vissza­élt a fér­fi­as­ság mélyén szunnyadó kan­ság kielé­gü­let­len­sé­gé­től irdat­lanná tere­bé­lye­se­dett ere­jé­vel, de leg­alább nem a vég­le­te­kig. A benne hir­te­len szét­ter­jedő belső szé­gyene min­den utat lezárt körü­löt­te. Úgy érez­te; már sem­mi­lyen életbe sem tud mene­kül­ni, hiszen a dol­gok leg­belső körei­ből is kilö­kő­dött.

–  Anyátokkal nem lehet együtt élni! – mondta gye­re­kei­nek, akik kilenc és tizen­há­rom éve­sek vol­tak, és akik­nek fogal­muk sem volt róla, hogy kivel-ho­gyan lehetne más­ként élni, hiszen a lé­tező van nem cse­rél­hető fel egy nem létező másra. Reg­gel negyed vaj, egy kanál méz, csé­szé­nyi tej. Isko­la­tás­ka, ola­jos pad­lójú osz­tály­te­rem, jelen­té­sek, „ve­gyé­tek elő… és most a következő…”, cél­irá­nyos, de komó­tos haza­bal­la­gás, ebéd, ott­honi tanu­lás, aztán játék. Apa a kátéeszben dol­go­zik. Ő asz­ta­los. Min­den haza­jö­ve­tele fenyő­ün­nep, mert Apa fenyő­sza­gú. Szom­ba­ton­ként für­dés, haj­mo­sás és fog­mo­sás (az Odol csí­pős illa­ta!), kicsi­vel hosszabb ébren­lét, más­nap vasár­napi tisz­ta­ság, temp­lom, hús­le­ves, bun­dás hús, dél­után Apa a meccsre megy, nekik öt forint mozira és fagyi­ra. Mire a Mi­ku­lás Dél­vi­dékre ért, szar­va­sai igen elfá­rad­hat­tak. Ezért van, hogy a Miku­lás a kék színű bádog­do­boz­zal sze­relt, lovak von­tatta kenyér­gyári fogat bak­já­ról ugrott le, magá­hoz vett két cso­ma­got és az ablak­hoz sie­tett, ahol beko­po­gott. De azért így is rémisztő volt, ahogy nagy piros supellátjában, fehér sza­kál­lát fél­re­hajtva kike­resi a gye­re­kek cso­mag­ját és az utcai ablak­hoz sur­rant. Ez a vi­lág, Hétfa – gon­dol­ták a gye­re­kek. Más­mi­lyen nincs, leg­fel­jebb az orgo­na­síp­okon felül, de az a kar­zat­ról nézve is hideg­nek tűnik. Har­ma­dik meg, har­ma­dik – az vég­képp nem léte­zik.

A három szempár egymásra csúszta­tott értet­len­sé­gé­ből meg­ér­tet­te, hogy kínja mások szá­mára átél­he­tet­len, sőt átad­ha­tat­lan. Egy vil­la­nás­nyi ideig látni vél­te, amint gye­re­kei sze­mé­ben a rend, a jóságra való törek­vés, a szor­ga­lom és a meg­fe­le­lési vágy, amire mind­ez­idáig ösz­tö­kélte őket, össze­za­va­ro­dik, kiüre­se­dik és zörgő gyu­fás­do­bozok képé­ben a sem­mibe hul­lik.

A melegtől zizegő nyári nap vasár­napi ebéd­jét a meggyfa árnyé­kába húz­ták. A le­ves abba­ma­radt kana­la­zása miatt az idő vékony hár­tyát vont a befe­je­zet­len­ség­re. A szót­lan­ság külső vib­rá­lá­sát és négyük belső reme­gé­sét egy korán rom­lás­nak indult és elsza­ba­dult zöld­meggy levesesfazékban való pluttyanása oldotta fel. A gye­re­kek össze­néz­tek, sze­mük tit­kos mosolyt csil­lan­tott.

*

…és a kettétört ebéd vértolu­lá­sos szé­gye­nét oda­hagyva Máté asz­ta­los meg­bo­rot­vál­ko­zott, bár annak ideje hétfő kora reg­ge­lén lett vol­na. Fel­vette fekete öltö­nyét, fehér ingét és „te­me­tős nyak­ken­dő­jét”, mert nem akart slend­riá­nul (hité­ben tisz­tá­zat­la­nul, ám a cser­ben­ha­gyó­nak vélt) Isten színe elé kerül­ni. A gye­re­kei­nek kimon­dott töre­dék után látni vélte a ki­et­len, siva­tag-üres halá­los folyo­só­ját. Meg­ölelte őket, sze­mét törölte és fele­sége met­sző tekin­te­té­vel a hátá­ban elin­dult. Mac­kó­san meg­dön­tött feke­te-szé­les hátán sátáni déli­báb tán­colt. (Fülé­hez már nem ért el fele­sége – talán? – gyer­me­keit vigasz­taló mon­da­ta: „Úgy sem meri meg­ten­ni!”) – Hova ilyen puc­co­san szom­széd? – szó­lí­totta meg egy közeli kereszt­ut­ca­be­li. Az asz­ta­los téboly-tág íri­sze össze­zsu­go­ro­dott, indi­gó­kék-ka­ri­kás szem­zu­gá­ból fóku­szál­va, elmé­jé­vel össz­pon­to­sí­tani pró­bált s va­lami válasz­fé­lét kere­sett. – A Rudicsra – mondta min­den elszá­nás nél­kül és érez­te, hogy alag­út­ján repe­dés támadt. – Hiszen a hét­kúti csak óra múlva jön! – trom­folt a szom­széd, mire Máté asz­ta­los valami ehető mor­zsát kere­sett. – Akkor elnéz­tem az órát – vála­szolta és tovább bal­la­gott. Látni vél­te, hogy kese­rű­sége rom­lott szagú tömb­jé­től elol­dó­dott néhány mér­leg­súly­nyi önt­vény­da­rab. Magába for­dulva bak­ta­tott a fa­lu­végi utca­sor­okon, amik csú­fon­dá­ro­san őriz­ték a min­den­kori sze­gény­sé­gek össze-vissza módon szü­le­tett épít­mény­em­lé­ke­it. Pró­bált vissza­ta­lálni a bosszú­ál­lás hatal­mas gom­ba­fel­hő­jé­hez, ami majd vég­ér­vé­nye­sen és min­den­ki­nek érté­sére adja a dol­gok tart­ha­tat­lan­sá­gá­ból követ­kező tett (vala­mi­lyen) érvé­nyes­sé­gét. Egykor egy igazi házi­asszonyra vágyott, aki kül­sőre vékony és szé­pecs­ke, a mun­ká­ban szor­gal­mas, kitartó és ala­pos, gaz­dál­ko­dás­ban taka­ré­kos és ötle­tes, „csa­lá­di­lag” gyer­mek­sze­rető és fér­jét tisz­te­lő, női­leg meg majd kialakul. Az egy­vá­gá­nyú, egy kité­rős kicsiny állo­másra ért. (Folya­ma­tos csi­no­sí­tá­sára akadt még jám­bor lelkű vas­utas (vagy parancs). A kül­sőre szim­met­ri­kus elosz­tású fehér hom­lok­zat köze­pé­ből nyílt a szol­gá­lati helyi­ség, ahon­nan a zász­ló­len­gető plac­cig futó gya­log­járda két szé­lén fehérre meszelt csí­kok vilá­gí­tot­tak. Kétol­dalt szín­pom­pás egy­nyári virág­ágyások vidul­tak, amit élére dön­tött tég­la­sor öve­zett. Fűré­szes foga­zat­sora ugyan­csak patyo­lat­fe­hér. Az ágyá­sok sín­pár felé eső olda­lán egy-egy fehér testű betongyámpáron piros ülő­lapú padok kínál­ták magu­kat. A gaz­ta­lan ágyá­sok­ra, a fris­sen gereb­lyé­zett föld­da­rab­kára és az örök készen­lét­ben vára­kozó padokra két hatal­mas vad­gesz­te­nyefa terí­tett jóté­kony árnyé­kot. Évti­ze­dek óta rez­ze­net­len közönnyel tűr­ték az égi hőgu­tát s az előt­tük dühöd­ten prüsz­kölő gőzö­sök kor­mát.) Az idilli kép bűbá­jos pad­jára ült. Később, leg­élén­keb­ben; csak a fű­rész­fogú tég­la­sorra emlé­ke­zett. A meg­szen­telt, dolog­ta­lan nyári vasár­nap dél­után­ján átfog­ha­tat­lan, súlyos és vég­te­len csönd gub­basz­tott, nem szá­mítva néhány guta­üté­ses bogár tévely­gé­sét és a fárad­ha­tat­lan tücs­kö­ket. A hő­ség­től kat­to­gás-men­tessé vált, egy­más­hoz szo­rult-nyúj­tó­zott sínek felett átné­zett a túl­ol­dalra és saját körzetének teme­tő­jét, a rudicsi teme­tőt lát­ta. Erős hányin­gert és undort érzett. Egész élete a szá­mára enge­dé­lye­zett kör­ze­tek kitöl­té­sé­vel, bejár­ha­tó­sá­gá­val telt, az átlé­pés leg­cse­ké­lyebb esé­lye nél­kül. A kör­zeti orvos­tól a kör­zeti hul­la­há­zig. Örö­kös meg­fe­le­lé­sek és tel­je­sí­té­sek a ki­je­lölt zóná­ban, szé­lén határ­át­lé­pé­se­ket tiltó táb­lák cölöp­so­ra, a mező felett pedig gyep­lős­zá­rak bonyo­lult rend­szere vigyá­zott. Nincs kilá­tás, nin­csen más­mi­lyen élet. Vagy végig­kín­lódja Klárikóval az elkö­vet­kez­hető vala­hány évet, vagy kilép belőle vég­ér­vé­nye­sen és vissza­von­ha­tat­la­nul. Úgy nőtt Hétfa vilá­gába akár a fe­nyő­fák. Egyet­len hosszú törzs, kör­kö­rös olda­lán ágak, amik egy idő után ter­mé­se­ket szül­tek, aztán elne­he­zül­tek és lehull­tak. Amíg a fa égre-nyur­gult, s föld­fe­letti met­sze­té­ben soka­sod­tak az évgyű­rűk, addig leg­alsó ágai egyre alél­tab­ban adták át magu­kat az elmú­lás­nak. A leg­el­ső­nek szü­le­tett ágak hal­nak meg leg­előbb. Elága­zás, kité­rés, mint a mes­ter­sé­ge­sen terem­tett világ­ban: nincs. Ellen­tét­ben az előtte szo­ros talp­csa­va­rok szo­rí­tá­sá­ban for­ró­sodó két sín­pár­ral, ahol léte­zik egy fővo­nal s sza­ka­szon­ként egy-egy kité­rő­pá­lya. Ők választ­ják ketté az inneni vilá­got és a nem létező túl­vi­lá­got, ami mégis a túlsó világ. Ők teszik majd sem­missé múltja összes való­sá­gát. A 424-es - mint a fel­pör­ge­tett idő - szem­vil­la­nás alatt átro­bog felet­te, elvég­zi, amit az egy­hangú ked­vet­len­ség­gel múló hét­köz­napok az eset­le­ge­sen hát­ra­ma­radó két-há­rom évti­zed­ben apró­lé­ko­san ada­golva vég­be­vin­né­nek. A lo­ko­mo­tív majd össze­zúz­za, szét­szab­dalja – itt a kór­bonc­nok­nak nem lesz mun­ká­ja. Test­ré­szeit értet­len embe­rek majd kupacba rak­ják, s ahol majd nagyon szé­gyen­kez­nek vagy gya­láz­kod­nak, oda néhány lapát homo­kot vet­nek. Túl szép ez az állo­más – gon­dolta akkor Máté asz­ta­los -, és egyéb­ként is: a vo­nat itt előbb las­sít, aztán meg­áll. Ki kell menni a pályá­ra, mert ott a ma­si­nisz­tá­nak nincs rá ide­je, se távol­sá­ga, hogy a fék­kart lehúz­za. Fel­állt, elné­zett bal­ra, Hét­kút irá­nyá­ba, aztán jobb­ra, a Nagy­ál­lo­más felé indult. Talp­fá­ról talp­fára lépett, ami­ről mes­ter­ség­beli tudása révén most is úgy lát­ta, hogy direkt jár­ha­tat­la­nul fek­tet­ték őket. A tá­vol­sá­gok nem illesz­ked­tek az emberi lépés­hossz­hoz. Egy idő után elvé­tette a lépést, lába lecsú­szott, foj­totta a nyak­ken­dő, és már zakója is átiz­zadt. Hom­lo­kába hulló haja gyön­gyöző bőré­hez tapadt. A hő­ség­től meg­eresz­ke­dett zson­gó-mu­zsi­káló sür­göny­drótok alatt fekete öltöny­ben buk­dá­csoló alakja most önma­gá­nak is szá­nal­mas­nak tűnt. Olyan eset­le­nül mene­kült élete elől, mint a fel­ol­do­zá­sért tér­dén csú­szó-má­szó hite­ha­gyott bűnös, aki előtt fel­rém­lik a végső pil­la­nat.

Zörgést, döndülést és vészsíp siví­tá­sát hallotta.

Lépéstévesztései olajos kövein elcsúszva térdre esett. Egy éles bazalt­borda térde alá véste a va­ló­sá­got, amely háta mögül meg­resz­ket­tette a föl­det. Mire térd­ka­lá­csát masszí­rozva fel­egye­ne­se­dett, a fe­kete monst­rum már mel­lette doho­gott, aztán kor­mos-mocs­kos teste elhú­zott mel­let­te. A zsu­go­rodó sze­rel­vény utolsó ajta­já­nak abla­ká­ban egy szőke gye­rek­fe­jet látott. Nyo­má­ban csak a gőzös-síp har­sogó két­ség­beesés­ének üvöl­tése maradt. Bizony­ta­la­nul és sután állt, félig a föl­dön, félig a kőtöl­té­sen. „Ezt elszúr­tam.” Tanács­ta­la­nul nézett a tá­vol­ba, aztán képtelen remény támadt ben­ne: hiszen jön az ellen­vo­nat! „Eb­ben az egész egy­vá­gá­nyú élet­ben, a vona­tok csak az állo­má­so­kon tud­nak kitér­ni!” Majd szem­ből ugrik, egye­ne­sen, sport­sze­rű­en. E vér­to­lu­lá­sos, agy­re­pesztő hőség­ben átvil­lant az agyán a téli talál­kozó emléke a Kul­túr­ház nagy­ter­mé­ből, ahol a bor­dó-ne­héz bár­sony­füg­göny előtt Paplaci állt, mokány-mo­soly­gó­san és sze­líd kéz­zel. A tor­na­ta­nár is kieről­kö­dött magá­ból egy kér­dést: – Papp elv­társ! Hogyan tudott ennyi­szer győz­ni? – Paplaci a man­na­osz­tók bol­dog moso­lyá­val vála­szolt: – „Min­dig eggyel töb­bet ütöt­tem, mint az ellen­fe­le­im.” „Eggyel én is töb­bet ütöt­tem - gon­dolta Máté asz­ta­los –, még­sem győz­tem. Nem győz­tem le a bá­zist, Lojkót és a kátéeszt se, és nem győz­tem le Klárikót, meg a hét­kúti fekete her­nyót se.” Föl­kín­lódta magát a talp­fákra és a ma­si­nisz­tára gon­dolt. Fel­rém­lett-e előtte (aki bizo­nyára haj­nal­ban kezdte a sihtát, vasár­nap lévén nem ébresz­tette asszo­nyát, csak óva­to­san kisom­poly­gott a la­kás­ból, elke­re­ke­zett a ren­de­ző­höz, „Fe­kete Fáni” átvé­te­lére), hogy a va­sár­napi ruhá­ban sínek mel­lett kódorgó alak ugyan mire készül? Ha résen van, pon­to­sab­ban, ha pont abban a pici nyi­la­dék­ban lett vol­na, ami a ve­tő­dést meg­en­gedi – nap­ját ron­totta vol­na? (Asszo­nya dél­után öt körül már kezét tör­del­né: – Hol van a János? Hol lehet a Já­nos? Ő nem iszós… – már itt­hon kéne neki len­ni!) A ma­sza­tos képű, kor­mos kezű már nem üthe­tett volna vissza. Azért engedte gőz­síp­ját? Máté elné­zett a távolba s látni vélte a dubokai kövesút tövé­ben a Vörös Malom magas tető­ge­rinc­ét. A ma­lom tövé­től kicsiny távol­ság­ra, lan­gyos emel­ke­dés­sel maka­dá­mút bakog a sín­pá­lya felé. Hát ezért üvöl­tött a monst­rum. A ke­resz­te­ző­dés fél­úton van a Rudics és a Nagy­ál­lo­más között. Fél­úton, mint ő maga is. Ma-hol­nap negy­ven éves, bizonnyal keve­sebb az elő­re, mint a hát­ra. Innen nézve min­den lehet­sé­ges előre épp­olyan homá­lyos, mint a más­vi­lág, fel­té­ve, ha van más­vi­lág. Akkor éle­té­nek azon a fe­lén haj­la­mos volt azt gon­dol­ni, hogy az egé­szen és a min­de­nen is túl van. Nincs kité­rő, állo­más sincs, csak vég­ál­lo­más van, ahol a meg­fá­radt fekete vasak egy­más mellé fek­sze­nek, ben­nük meg­ro­had a rom­lan­dó, kül­se­jü­ket meg szür­kére vakolja a fe­le­dés vas­ta­godó közö­nye. Poros ablak-pil­lák­kal vár­ják a bon­tó­mes­ter kér­lel­he­tet­len láng­vá­gó­ját. Már szám­ve­tést sem tudott készí­te­ni. Min­den árnyé­kos és tész­ta­sze­rűen for­mát­lan volt. Kifosz­tott, elgyö­tört rab­nak látta magát, aki­nek már jár­tá­nyi ereje sincs, hogy a nyitva hagyott cel­la­aj­tón kiván­szo­rog­jon. Klárikóra és házukra gon­dolva sem szí­ne­se­dett a kép. „Fé­lek a ha­lál­tól, mert nincs halál­fé­lel­mem. Szé­gye­nem van. Belém oltott ellen­ke­zé­sek van­nak, ami­ről azt is elhi­tet­ték velem, hogy ez a ter­mé­szet rend­je. És a ter­mé­szet rendje ellen véteni nem csak nem sza­bad, hanem egye­ne­sen tilos is! Hogy van az, hogy a ter­mé­szet rendje sze­rint pré­di­káló nagy­vi­lág sze­ma­forja benne tük­röt talál? Hol van az ő sza­bad­sá­ga? Milyen külön­le­ges jogo­kat biz­to­sít a szá­má­ra? Mene­kü­lést vagy ellen­ál­lást?” A gyerekek… Mi lesz a gye­re­kek­kel? Mi lesz a gye­re­kek emléke róla, az önként halálba sza­la­dó­ról? Szo­mo­rú­sá­guk mellé majd oda­si­mul valami meg­ér­tés vagy csu­pán a szé­gyen? Van-e joga, hogy gye­re­kei­nek hozo­má­nyul a szé­gyent adja? „Hát apa az ilyen?” – hal­lotta a szük­ség­sze­rűen temp­lom­járó alá­za­tos, önfel­adó és meg­győ­ző­dé­se­sen (ember­sze­rű­nek vélt, ám) rossz­in­du­latú kielé­gí­tet­len házi­asszonyok fel­felé kun­ko­rodó fel­há­bo­ro­dá­sát. „Hát milye­nek az apák?” Fog­csi­kor­ga­tóan kitar­tó­ak, erő­sek, maga­bí­zók, megoldók… „és én? ÉN? Mene­kü­lőre fog­tam. Sírt kere­sek, és nem jön majd utá­nam sen­ki. Békén hagy­nak. Letud­nak. Átlép­nek felet­tem. Lépé­sük­kel beépü­lök, beépü­lé­sem­mel egy idő után név­te­lenné válok. Senki leszek, miként min­dig is az vol­tam. Hagy­nak a bé­ké­ben, ami­ről földi halandó mit sem tud. Az én békém ugyan mennyit tesz hozzá vagy von el gyer­me­keim béké­jé­ből?” A forró sín­pár mel­lett buk­dá­csolva saját büdös­sége aurá­já­ban meg­állt a vas­pá­lya és a ma­ka­dám kereszt­jé­ben. Pró­bál­gatta a saját­ját: magá­tól eltolni bír­ja-e még? Az itt elcsa­pott sze­kér emlék­képe jutott eszé­be, ami­kor Joskó figyel­met­le­nül haj­totta a lo­vait s a vo­nat bele­ron­tott a sze­kér­be. Az egész falu oda­ro­hant. Akkor azt gon­dol­ta, hogy nagyobb kataszt­rófa nincs, mint mikor a lo­vak hanyatt esve, dagadt has­sal, fittyedt patájú lábai­kat égre for­dít­va; kín­juk­ban vigyo­rog­nak. Joskó meg a sze­kér­roncs mel­lett ült és zoko­gott. (Ahogy akkor a ke­resz­te­ző­dés kéz­zel átfog­ható tra­gé­diá­já­ban állt, eszébe jutott apja pia­vei emlé­ke. Benne a lóte­tem olda­lán lévő vér­te­len nyí­lású hosszú met­szés lát­vá­nya meg­sok­szo­ro­zó­dott.) A ke­reszt­út­ról a Nagy­ál­lo­más felé íve­lő, a távol­ban buggyot vető sín­párra nézett. Masza­tos föld és riban­cos levegő reme­gett. A tá­voli déli­báb­ban a hét­kúti gőzös orrát tol­ta, de látása szerint egy másik vágá­nyon. Hir­te­len azt gon­dolta el, hogy kité­rő­höz érke­zett, mint a vonat. Egy kezet látott, amely bár ráfog a váltó súlyos önt­vény­ko­rong­já­ból kiálló mar­ko­lat­ra, de azt még­sem for­dítja el – nem engedi tovább a sze­rel­vényt. Lába elé nézett s a ma­ka­dám válasz­út­jára lépett. „Hó­nap múl­tán negy­ven éves leszek. A fe­lén túl vagyok.” Erre a mon­datra még most is emlék­szik, félig víz alatt, félig a szá­raz­földi lények között. Mára a két­szer fél is meg­volt. Az utóbbi négy év csak valami gunyo­ros juta­lom­já­ték, amit lehet, hogy valami maga­sabb tré­fa­mes­ter eszelt ki, hogy bebi­zo­nyítsa önnön téved­he­tő­sé­gét. Ott a keresz­te­ző­dés­ben hatal­mas okos­sá­gok és osto­ba­sá­gok jutot­tak eszé­be. „A nap sem kel fel két­szer. Ha dél­ben bebo­rul, koránt sem biz­tos, hogy estére újra elő­jön. Min­den napra egy másik nap jön. Seme­lyik nap sem azo­nos a teg­na­pi­val, és a hol­na­pi­val. Ugyanaz a do­log min­dig más, mert kéz­zel két­szer csak hasonló módon lehet göm­bö­lyí­teni az anya­got, de azo­nos módon nem. Mássá kel­lene len­nem!” A ma­ka­dá­mút végén, a Vörös Malom­mal szem­beni sar­kon volt az egy­kor „Le­ven­te­csur­ga­tó­nak” csú­folt kocs­ma, ami mára „Ital­bolt­tá” szottyadt. Fáradt olaj­jal átita­tott pad­ló­za­tá­nak bűzé­ben az öreg Bostyán kocs­má­ro­son kívül senki sem volt. (Oda­kinn rob­ba­nás­ve­szé­lye­sen átfor­ró­so­dott mole­ku­lák hangzó reme­gé­sé­ben vib­rált a kén­kö­ves hét­kúti nyár, ami­ben a vasár­napi hús­le­ves mara­dék arany­ka­ri­kái sem tud­tak meg­der­med­ni. A nép­te­len utcá­kat sze­gé­lyező egye­net­len minő­ségű házak­ban az ember­sé­gük­ben kiszol­gál­ta­tott­ságra ítél­tek magukra húz­ták sze­gény­sé­gük meg­ma­radt, lesze­gett fejű tisz­tes­sé­gét, lekap­csol­ták a rá­di­ót, mert a „Jó ebéd­hez szól a nó­ta” című műsor is véget ért.) Egy bil­legő ócska asz­tal mel­lett, fosz­lott­sá­gá­ban halá­lo­san nyi­korgó fasz­éken ülve sört és pocsék pálin­kát ivott. Nézte a telí­tett­sé­gük­ben is vég­le­te­kig össze­szá­radt hajó­pad­ló­kat, ame­lyek mind­egyre táguló nút-fé­der csík­jai­tól ihle­tet várt. De csak a zsu­go­ro­dás váló­fél­ben lévő sáv­jai közt fel­gyü­lem­lett mocs­kot és a vak­ge­ren­dákba ütött bog­nár­fejű sze­gek kopott kereszt­met­szetét lát­ta. „Ezt a ro­hadt pad­lót fel­újí­tani …? A desz­kák közti mocs­kot ki kéne szed­ni! De ez lehe­tet­len. A mo­csok, a gané beivó­dott. A fa min­den pórusa telí­tő­dött vele.” Fárad­tan nézett föl Bostyán bácsi­ra, csuk­ló­ból intett, ő meg ismerte az ilyet, és per­sze Máté asz­ta­lost is. Vitte a kö­vet­kező ada­got. Aztán koc­kás kony­ha­ru­há­já­val tovább pepe­cselt. „Ezt csak újra­rakva lehetne hely­re­hoz­ni! A ré­se­ket nem lehet, nincs mivel tömí­te­ni, mert túl nagyok, ám ha még­is, akkor azután is, kitö­mítve is ordítanának! Ezt a pad­lót fel­újí­tani csak újra­rakva lehet­ne, miköz­ben az óva­tos fel­sze­dés mene­té­ben min­den egyes dara­bot be kel­lene szá­moz­ni, hiszen egyik padló össze­szo­kott társa a má­sik­nak. Egyik követ­ke­zik a másik­ból. Nem lehet az össze­szo­kott ren­det átren­dez­ni, mert aztán a da­ra­bok nem illesz­ked­nek egy­más­hoz. Mert min­den deszka emlé­ke­zik az előtte és az utána követ­kező pad­ló­ra. Így, szé­pen. És ami­kor vala­mennyi pad­ló­szál össze­üt­ve, össze­szö­gelve lent van, akkor kide­rül, hogy a kiik­ta­tott rések követ­kez­té­ben a záró olda­lon akár fél méte­res űr is kelet­kez­het. A desz­kák össze­szá­radt egy­más közti hiá­nyá­ban csak az idő vég­te­len és kike­mé­nye­dett mocska van, ami­nek elta­ka­rí­tása és újra­fek­te­tése után csak egy foly­to­nos­sági hiány, maga az űr szü­letne újjá. Hülye vagy, Matyus! Hülye. Valami vagy valaki ide­szö­gelt ben­nün­ket? Vagy csak szán­dék­ta­la­nul és vélet­len­sze­rű­en; de vagyunk? Azt gon­dol­juk, hogy tes­tünk fel­nőtt­kori tel­je­se­dé­sé­vel ará­nyo­san telí­tő­dünk is? A vi­lág, mint pad­ló­ban az olaj, saját apa­dá­sunk­ban is átitat ben­nün­ket.” Elgon­dol­ta, ha a Csauscher-műhely legény­sé­gét ide­fek­tet­né; mennyi lenne a hi­ány? Ember­hi­ány és ember­ség-hi­ány.

Újabb döndülést és üvegtörés hang­ját hallotta.

Riadt, földgolyónyi nagyságú pupil­lák mered­tek rá a föl­té­pett für­dő­szo­ba­ajtó kere­té­ből.

–  Batya, az Istenért! Már háromszor tele­fo­nál­tam! A frászt hozod rám! – hal­lotta húgát az egyik szem­pár alól, mel­lette két arcra isme­rős, de név­te­len szem­pár jojó­zott.

–  Hát elment a vonat. Vagy én men­tem el a vonat elől.

–  Milyen vonatról beszélsz?! Már három­szor csö­rög­tem rád!

–  Rám?

–  Rád?

–  Hát ki vagy te? A jóisten talán? Azt hit­tem a vá­sá­ro­sok! Hát, gon­dol­tam, nem lehet az olyan fon­tos, ha engem keres­nek!

–  Magdi vagyok, a húgod!

–  Jó, jó! Végül is nincs előírva, hogy csak a fér­fiak lehet­nek iste­nek!

–  Milyen férfiak?

–  Hát, mint melletted – a kis­is­te­nek!

–  Batya! Mért nem vetted fel a te­le­font?

–  Áztattam magam. A múlt vizé­ben.

–  Mióta? – kérdezte kicsit vissza­fo­got­tab­ban a húg.

–  Hát, úgy nyolcvanvalahány éve.

–  Pontosabban! Ma mióta vagy a kád­ban?

–  Úgy, délután öt óta.

–  Délután öt óta? És nem untad el magad? Vagy miért nem jöt­tél ki? Hiszen las­san kilenc óra felé jár az idő!

–  Próbáltam. Próbáltam kijönni belő­le, de nem nagyon aka­ró­dzott.

–  Máté! Ezt úgy érted, hogy… Ezt úgy érted, vagy megint hülyés­kedsz?

–  Megpihentem – válaszolta Máté tata és kezét elő­vi­gyá­za­to­san ágyéka fölé úsz­tat­ta.

–  Te most megint félrevezetsz, vagy félre sze­ret­nél vezet­ni. Nem versz át, hiába hamukálsz itt! Azon­nal gyere ki a víz­ből!

–  Nem vagy az anyánk!

–  Máté, az istenért…!

–  Jól van, na. Tényleg nem bírtam kijönni – mondta szinte kis­fi­ú­san.

–  János! Segítsenek neki! – mondta húga kemé­nyen, s mint ki fel­mérte a hely­zet fur­csa­sá­gát meg­for­dult, hogy kiro­han­jon, aztán mégis vissza­lob­bant. – A kön­tös, a kön­tös! Hol a kön­tö­söd? – A hat­va­nas ajtó­ke­ret­ben kisebb dula­ko­dás támadt: a két férfi bejön­ne, Magdi kimen­ne, aztán eltolja őket és az ajtó mögül elő­ha­lássza Máté tata kön­tö­sét, majd az egyik fér­fira dobja és a „fürdiből” a kuc­kó­szo­bába vihar­zott.

A két férfi függőlegesbe állítja Máté tatát, aki­nek elgém­be­re­dett lábai kép­te­le­nek tar­tani teste súlyát. Kád­pe­remre ülte­tik, kön­tösbe búj­tat­ják, aztán a kád­ból a für­dő­szoba sző­nye­gére eme­lik lábát. Papucs, majd a két élő hón­alj­mankó egy műanyag­székbe ülte­ti, ami hord­székké lénye­gülve a kuc­kó­szoba meg­szo­kott heve­rő­jé­hez szál­lí­totta őt.

–  Csinálok levest! – Robbant be húga. – Hol tar­tod a zacs­kós leve­se­ket? Majd meg­dú­sí­tom kicsit!

–  A kredencben – felelte meg­le­he­tős közönnyel.

–  Hol találok csomagoló papírt?

–  Minek az?

–  Mit gondolsz, hogy jutottunk volna be, ha János be nem töri a be­já­rati ajtó alsó ablak­szem­ét?! Éjsza­kára még­is­csak be kell ragasz­tani vagy rajz­szö­gez­ni! Majd hol­nap beüve­gez­te­tem! Szó­val, hol van a cso­ma­go­ló­pa­pír?

–  A spájzban. A stelázsi fölött, a dzsum­buj­ban. Asziszem – felelte ernyed­ten Máté tata, és nagyon sze­rette vol­na, ha magára marad­hat­na. – A kap­cso­lót! – mondta enyhe paranccsal, mire az egyik férfi oda­nyúj­totta az asz­ta­lon fekvő táv­irá­nyí­tót. „No, ez az!”, gon­dolta Máté tata, s míg a csa­tor­nák közt válo­ga­tott, hallja az elő­szoba linó­le­um­bo­rí­tá­sán sur­ro­gó-csö­röm­pölő üveg­cse­re­pek sze­mét­la­pátra tör­ténő ván­do­rol­ta­tá­sát.

–  Itt a forró leves, Batya. Minél mele­geb­ben edd, mert tisz­tára kihűl­tél! – mondta húga és a gör­gős fotelba ült. Máté tata úgy hit­te, hogy tekin­te­té­ben van valami kicsi és hun­cut cin­kos­ság, mint réges-ré­gen, ami­kor tit­kos vám­sze­dői vol­tak annak az agyag­pad­lós spájz­nak, köz­ben magá­ban azt mor­mol­ta: „hát egy kicsit eldu­mál­tam az időt, az biz­tos! Cso­da, hogy rám hűlt a bő­röm?”

Jóleső melegség járta át, ahogy „uras las­sú­ság­gal” szá­já­ban meg­for­gatta a le­vest, aztán annak sugárzó útján túl­jutva az „éle­tes meleg” szét- és tovább­áradt tag­jai­ban. „A kor­lát” – jutott eszé­be. „Ott áll a spájz­ban. Arra vet­tem, ha majd nehe­zen megy a ki- és bebőcörgés a kád­ból, akkor mel­léje lefú­rom a pad­ló­ba, hogy legyen mibe kapasz­kod­ni. Szól­nom kell vala­ki­nek, aki majd oda­csa­va­rozza a rozs­da­men­tes acélt.”

–  A másik kulcsot elvisszük, hogy ne maradj éjsza­kára nyi­tott kapu­nál! – mondta ellent­mon­dást nem tűrően húga.

Máté tata ábrándosan, elgondolkodva nézett. Magá­ban arra gon­dolt, hogy milyen nemes lelkű ez a Mag­di. Nem azt mond­ta, hogy a Náncsika kulcs­cso­mó­ját viszi el, hanem, hogy a má­si­kat. Csak a mási­kat. – És a rig­li? – kér­dez­te, mintha ellen­kez­ne.

–  Mit rigli! Hát nem vagy te egy maha­ra­dzsa, se a Lollobrigida!

–  Hát nem. Ők tényleg nem én vagyok – felelte békü­lé­ke­nyen Máté tata. – Köszö­nöm, Mag­di­kám, jól esett a le­ves!

–  Na! Megyünk Batya. Majd reggel vagy dél­előtt eljö­vök. Addig is aludj jól! Min­de­ned meg­van? Gyógy­sze­re­det beszed­ted? Vécére nem kell men­ned? A bo­tod itt van? Zseb­ken­dőd? Éjsza­kára vized is van? Adjak még egy plé­det? Akkor csak ide­ké­szí­tem. A ku­tya! Kapott a ku­tya?

–  Ja, kapott!

–  Vigyázz magadra, Batya! Jó éjt!

–  Köszönöm. Köszönöm Magdi! Visz­lát!

Még a levegőben remegett az ódon, ívelt tetejű nagy­kapu dön­dü­lé­se, mikor figyelme már a tévére össz­pon­to­sult. A táv­irá­nyí­tó­val az állo­má­sok közt lapoz­gat­va, egyik­nél meg­állt. A kép­er­nyőn Paplaci rugó­zott a szo­ká­sos for­dí­tott állá­sá­ban.

A kommentátor: „A bécsi Stadthalléban szer­dán este került sor hatal­mas érdek­lő­dés mel­lett a Papp–Christensen talál­ko­zóra a hiva­tá­sos közép­sú­lyú ököl­vívó Euró­pa-baj­noki címért. Tizen­hét­ezer néző töl­tötte meg a nagy­csar­no­kot, s ezen kívül több mint 2000 szur­ko­ló­val tel­tek meg a Stadthalle mel­lék­ter­mei is, ame­lyek­ben házi tele­ví­zión keresz­tül köz­ve­tí­tet­ték a 15 mene­tesre ter­ve­zett talál­ko­zót. A Stadthalléhoz vezető uta­kon óri­ási tömeg höm­pöly­gött. A „fe­ke­te­pi­a­con” 500 schil­lin­get is kér­tek egy-egy belé­pő­jegy­ért. – Vál­to­zat­la­nul Papp győ­zelmi esé­lyei­ről beszél­tek min­de­nütt, s az össze­csa­pás nem csalta meg a papír­for­mát. Csak hét menetre volt szük­sége Papp Lász­ló­nak ahhoz, hogy győ­zel­met aras­son az Euró­pa-baj­noki cím dán védője felett és elhó­dítsa tőle az első­sé­get. A kö­zön­ség hatal­mas ünnep­lése köze­pette 21 óra 40 perc­kor kez­dő­dött meg a mér­kő­zés és 22 óra 10 perc­kor már Papp László nya­kába akasz­tot­ták az Euró­pa-baj­noki címet jelentő koszo­rút. Papp–Fullmer mér­kő­zés Bécs­ben a világ­baj­noki címért? Szer­dán este, néhány perc­cel negyed tizen­egy előtt, ami­kor a 7. és 8. menet közötti szü­net­ben a luxem­burgi bíró „ki­ütött­nek” nyil­vá­ní­totta a dán Christensent és Papp Lász­lót hir­dette ki győz­tes­nek, a bécsiek bero­han­tak a ring­be, vál­lukra emel­ték a magyar ver­seny­zőt, aki­nek ünne­pé­lye­sen átnyúj­tot­ták az Euró­pa-baj­noki cím elnye­ré­sét jelentő óri­ási arany babér­ko­szo­rút. Papp László így látta a mér­kő­zést: – Nehéz volt a hosszú karú dán ver­senyző köze­lébe kerül­nöm, de rövid tapo­ga­tó­dzás után ráta­lál­tam a meg­fe­lelő küz­dő­mo­dor­ra. Úgy érez­tem, hogy öt menet­ben hatá­ro­zott fölényt har­col­tam ki, s két menet­ben volt csak kiegyen­lí­tett a küz­de­lem. Sérü­lé­sem egy kissé zavart, ma már azon­ban semmi bajom, s mire haza­ér­ke­zem, talán már nyoma sem lesz. Néhány napos pihe­nés követ­ke­zik, vasár­nap vagy hét­főn már vissza­uta­zom Buda­pest­re. Hogy mi követ­ke­zik ezután, arról Rudolf Pachmann, Papp László bécsi mene­dzsere tett szen­zá­ciós nyilatkozatot:– Papp ritka szép győ­ze­lem­so­ro­zat után tel­je­sen meg­ér­de­mel­ten jutott a szá­mára már régeb­ben ese­dé­kes Euró­pa-baj­noki cím­hez. Vala­mennyi szak­em­ber egyet­ért abban, hogy Pappot kivé­te­les tudása ennél nagyobb cím elnye­ré­sére is képessé teszi. Éppen ezért úgy ter­vez­zük, hogy néhány kisebb elő­ké­szítő mér­kő­zés után még ebben az évben meg­hív­juk Bécsbe Gene Fullmert, a közép­súly ame­ri­kai világ­baj­no­kát, a vi­lág­baj­noki címet eldöntő mér­kő­zés­re. Christensen egyéb­ként vissza­vágó mér­kő­zésre hívta ki Pappot, aki elfo­gadta a kop­pen­há­gai mérkőzést.”

Bágyadtság tört rá. Fejét hátra, a fel­stó­szolt pár­nák öblö­sen redő­zött hur­ká­ira haj­tot­ta. A messze­ség­ből Tyu­tyu vékony, nevet­sé­ges zsör­tö­lő­dé­sét hal­lot­ta. Tekin­tete a mennye­ze­ten járt kör­be, mintha ez a plafon isme­ret­len len­ne. Hang­ta­lan, arany­sár­ga, bubo­ré­kos zuha­tag omlik alá belő­le. A bu­bo­rék­göm­bö­kön egy-egy arc­kép, melyek az áramló erő­től hol fel­is­mer­he­tő­ek, hol elfor­dul­nak s csak tükör­képük lenyo­mata lát­szik. A zu­ha­tag egy krá­terbe ömlik, benne ember­ar­cok kava­rog­nak, örvény­le­nek. Aztán sóhaj­tott.

Tyutyu éretlen bosszankodása után több sóhaj már nem szü­le­tett.