Horváth Dezső

Sári néni

Jól belém ivódott apró kölök korom­ban Petőfi ked­ves ember­rajza a nagy­sza­lon­tai öreg­asszony­ról. Hamar meg­tud­tam róla, egyik köl­tőnk a másik köl­tő­höz láto­ga­tott, ott látta meg, és rímbe is kapta mind­járt. Ettől füg­get­le­nül, ha ele­ven Sárákra idéz­tem belő­le, min­dig sér­tő­dés lett a vé­ge. Közel jár a hat­van­hoz az az emlé­kem is, a vá­sár­he­lyi könyv­tár egyik szo­bá­já­nak föstése előtt sza­va­zati jogot kap­tak a benne dol­go­zók is. Az asszony­nép­ség — ket­ten vol­tak össze­sen — har­so­góbb szí­ne­ket aján­lott, én meg a ha­lo­vá­nyabb sár­gá­szöl­det favo­ri­zál­tam vol­na, ideg­nyug­tató gya­nánt. Tud­hat­tam vol­na, és tud­tam is, két nővel szem­ben csa­tát nem nyer­he­tek, de ami­kor egyi­kük azzal hoza­ko­dott elő, hogy gye­rek­ko­rá­ban így meg úgy, kisza­ladt a szá­mon: Sári néni, hej, mikor ken­det még Sári­kám­nak, húgom­nak nevez­ték! Nóra néni­nek kel­lett volna mon­da­nom, de így is célba talált.

Együtt vonatoztunk reggel is, este is, hete­kig békít­het­tem.

Mostanában megint fölötlött bennem a vers. Eről­tet­tem az agya­mat, el tud­nám-e végig mon­da­ni. Bicik­li­zés köz­ben szok­tam így kitöl­teni sza­bad kapa­ci­tá­sai­mat, hol sike­rül, hol meg nem. Az első sza­kasz simán ment, hídra hegy­me­net­ben is, ami­kor lefelé eresz­ked­tem bicik­lim­mel, már el is kalan­doz­tam. Ki is lehe­tett az a bizo­nyos Sári néni? Arany János „láb­jegy­zet­ként" írja vala­hol Petőfi ver­sé­hez, hogy náluk húzó­dott meg, talán a paj­tá­ban, ezt is fon­tos ada­lék­nak fog­tam föl nyom­ban.

Senki kenyerét nem akarom elenni, arra van­nak az iro­da­lom kuta­tói, hogy kiás­sa­nak a be­tűk ten­ge­ré­ből min­den apró­sá­got és nagy­sá­got, de a gon­do­lati féreg, ha bele­esik az ember­fiá­ba, végig rágja magát, mint far­ontó a fá­ban. Már a kezdő leütés árul­ko­dik: a kü­szö­bön gug­gol, szem­üveg­gel van nyer­gelve orra, és var­ro­gat. És két­sége se legyen sen­ki­nek, hogy nem sám­lin ül a küszöb előtt, a má­so­dik sor­ban meg­is­mét­li: Guggol, s nem áll; nem akar már nőni. A var­ro­ga­tás hosszabb műve­let, hét­köz­napi ember gug­golva ki nem áll­ja. Ki is dugja fizi­mis­ká­ját leg­alább léleg­zet­vé­tel ere­jéig a fej­béli far­on­tó, és majd­nem elrik­kantja magát.

Megvan!

Emancipált családba csöppent bele Sári néni. Erős a gya­núm, nem lehet más, mint magára maradt cigány­asszony. Az arany­szívű Arany-fa­mí­lia jel­lem­ző­je, hogy befo­gadta egy­ál­ta­lán – házi-ci­gá­nyuk lehe­tett – de az ide­gen tar­tóz­ko­dása is benne van: csak a küszö­big, ne tovább!

A házőrző kutyát is megtanítják erre, hogyne tudná az ille­met a sze­gény asszony. Sem­mit nem bizo­nyít, de ide­írom még­is: a Csa­ládi kör­ben is ajtó előtt hasal a ki­szol­gált kutya, küszöbre a lábát, erre állát nyújtja. Itt se ment bel­jebb.

Házi-cigány? Állítólag ilyenek is vol­tak a nagyfülű világ­ban. Tisz­telve a kisebb­ségi érzé­keny­sé­get, ma inkább ház­táji haj­lék­ta­lan­nak mon­da­nánk.

Tettem még egy tiszteletkört, gyors­pos­tá­val leve­let küld­tem Marci komám­nak. Köze­lebb lakik Szalontához, mint mi, ráadá­sul szü­lő­fa­luja anya­köny­veit átbo­ga­rászta évek­kel ezelőtt kereszt­ben-hosszá­ban, mit szól hoz­zá? Azt felel­te, az ő ci­gá­nyai között is sok volt a Sá­ra, lehet, hogy jó nyo­mon járok. Kevés ide az egy lehet, de ebből is akad más is. Mint­ha-mintha Arany János édes­anyja is Sára néni lett vol­na. Uram­is­ten, csak nem? El is hessentettem a gon­do­la­tot, kizárt dolog, hogy a ven­dég­sze­rető édes­anyát hozta volna ilyen hír­be. Ráadá­sul itt van cáfo­lat­nak a test­vér­költő szava a paj­tá­juk­ban meg­hú­zódó asszony­ról.

A közönséges fehér embernek hol a de­reka fáj idős korá­ra, hol a lábai zsib­ba­doz­nak, hosszú ideig nem tud gug­gol­ni. Bün­te­tés­ből se tud­na. Ellen­ben azok, aki­ket talán a messzi Indiá­ból ker­ge­tett idáig a vak sors, maguk­kal hoz­ták gug­goló gén­jei­ket, és akár tíze­sé­vel vagy húsza­sá­val is képe­sek végig­gug­golni a fal alját.

Jó Petőfink nem vette volna észre? Biz­to­san lát­ta, de tapin­tat­ból el is hall­gat­ta, ezt gon­do­lom hoz­zá. És tud­tom­mal köl­tő­társa se kotyogta ki.

Itthon aztán minden föllelhető for­rást kezd­tem átku­tat­ni. Az interneten több­ször is elő­jön tel­jes vál­to­zat­ban a vers, és az egyik­hez fest­mény is csat­la­ko­zik. Jól meg­ter­mett „téns­asszony­ról" készült, egyet­len por­ci­ká­ja, még fél ránca se for­mázza a vers ala­nyát. Ked­ves­ség­ből ugyan virág­csok­rot is adtak a ke­zé­be, de ezzel is inkább távo­lí­tot­ták az ere­de­ti­től, sem­hogy köze­lí­tet­ték vol­na. Aki ide tet­te, nem jól emlé­ke­zett a vers­re. Mondja végig, aki tud­ja, vagy olvas­sa, ha fél, hogy elakad: semmi nem stim­mel a hi­te­les kép­pel.

Eddig jutottam, jó szívvel tovább adom, hátha mások többre men­nek vele.