Andor Csaba

Teofilia

XIV.

– Nem mehettek messzire – mondta Alfonz; az egyik fonott szé­ket köze­lebb húzta magá­hoz, majd leült, lábát átvetve a szék kar­fá­ján. – De azért a gyer­tyá­kat elolt­hat­ták vol­na! Még sze­ren­cse, hogy ide­jé­ben érkez­tünk.

Júlia kicsomagolta a könyve­ket, s akár egy pakli kár­tyát, fél karéj­ban az asz­talra terí­tette őket, középre pedig, a gyer­tya mellé a bo­ros­üve­get állí­tot­ta. – Meg­vár­juk őket?

–  Mi mást tehetnénk? – kérdezte Alfonz.

–  Arra gondoltam, hogy elindulhat­nánk utá­nuk. Elvégre nem tud­hat­ják, hogy itt várunk rájuk.

Alfonz beleegyezése jeléül bólin­tott, fel­állt és átment a szoba túlsó sar­ká­ba, ahol a leg­felső pol­con egy ütött-ko­pott óra állt, szám­lap­já­val a fal felé for­dít­va. Fel­húzta az órát, aztán meg­for­dí­totta és a muta­tók­kal bab­rált. Végül elol­totta a gyer­tyá­kat, és elin­dult Júliá­val az erdész­ház mögötti ösvény felé.

–  Közeledik a vihar – mondta Júlia. – Hal­lod?

Alfonz megállt, aztán vállat vont. – Ha akarsz, vissza­me­hetsz. Én meg­ke­re­sem őket. Külön­ben is, ha jól értet­tem, ma éjszaka a nagy­pa­pád intézi az égi ügye­ket. Majd csak kita­lál vala­mit, ha nem akar­ja, hogy bőrig ázzunk.

Júlia meggyorsította lépteit. – Tehát elhi­szed? – kér­dez­te.

–  Miért ne? Úgyszólván minden meg­for­dít­ha­tó. Adott eset­ben egy légy is agyon­csap­hat egy embert, ha nagyon akar­ja.

–  Az apám is mindig ezt mondja. Ami­kor gim­na­zista vol­tam, egy­szer elme­sél­te, hogy miért lehet esőt csi­nál­ni. Emlék­szem, ő is valami léggyel pél­dá­ló­zott, aztán egyen­le­te­ket írt fel, de onnan­tól kezdve nem értet­tem. Tudod, csak az a fur­csa, hogy még­sem megy neki úgy az eső­csi­ná­lás, ahogy sze­ret­né.

–  De ma éjszaka azért menni fog, ugye?

–  Ma éjszaka? – Júlia elgondolko­dott, mie­lőtt vála­szolt vol­na. – Fogal­mam sincs, hogy mit akar­nak ma éjszaka csi­nál­ni. De nyil­ván tör­ténni fog vala­mi, más­kü­lön­ben nem mond­ták vol­na, hogy legyünk haj­nal­ban a nyom­dá­nál.

–  Pirkadatkor – helyesbített Alfonz.

–  Igen, pirkadatkor – hagyta rá Júlia. – Szó­val ma éjszaka nem tör­tén­het baj, mert a nagy­papa csi­nál min­dent. Apám csak segéd­ke­zik.

Alfonz előreszaladt az ösvényen, és meg­állt az egyik fánál. Gyu­fát gyúj­tott, majd kör­be­járta a fát és tüze­te­seb­ben szem­ügyre vet­te. Mire vég­zett, Júlia utol­érte őt.

–  Csak kíváncsi voltam – mondta Alfonz –, hogy milyen fel­ira­tot vés­tek bele az elmúlt öt évben.

Júlia végighúzta ujjait a fa tör­zsén. – Ezek sze­rint a koráb­bi­akra emlék­szel. – A mon­dat inkább meg­ál­la­pí­tás volt, mint­sem kér­dés. Aztán a mu­ta­tó­ujj néhány­szor Alfonz hom­lo­ká­hoz kop­pant. – Hatá­ro­zot­tan sze­lek­tív az emlé­ke­ze­ted.

Alfonz ingerült lett. – Nem értem, mi bajod van az emlé­ke­ze­tem­mel! Ma már másod­szor teszed szó­vá. Külön­ben is, min­den fel­irat végén ott a dá­tum, nem kell emlé­kez­nem rájuk.

–  Persze, hogy nem kell – mondta Júlia. – De azért vál­to­zat­la­nul nem értem, miként lehet­sé­ges, hogy valaki nem ismer meg egy embert, miköz­ben fel­is­meri a fá­kat az erdő­ben? – Szó, ami szó, Alfonz elég értet­le­nül nézett Júliá­ra. – Nem, ne szólj sem­mit! – kérte a lány, s most ő fu­tott előre az egyik fához. – Csak azt mondd meg, mit vés­tek ebbe a fá­ba?

–  Olyan biztos vagy benne, hogy tudom?

–  Ha biztos volnék benne, akkor nem kér­dez­ném. Tehát?

–  Ott, ahol most állsz, nincs sem­mi. – Júlia is elő­vett egy gyu­fát, meg­gyúj­tot­ta, aztán ellen­őrizte a vá­laszt. – Kár keres­gél­ned – foly­tatta Alfonz –, csak egy dátu­mot találsz jobbra fent, a fejed fölött.

–  Már látom. – Júlia eloltotta a gyu­fát. – De ezt nem te írtad, hiszen akkor még nem is éltél.

Alfonz vállat vont. – Nekem nem szo­ká­som. – Aztán megint elő­re­fu­tott, és egy erdei csa­pás men­tén fel­sza­ladt a hegy­ol­dal­ra. – Erre rövi­debb az út – kiál­totta hát­ra.

Néhány percig szótlanul haladtak föl­fe­lé, habár Júlia vala­mit még kér­dezni sze­re­tett vol­na, s ezt Alfonz, aki elölt haladt, nagyon is pon­to­san érez­te: a lány tekin­tete úgy sze­ge­ző­dött a hátá­ra, akár egy kés hegye.

–  Ugye a fák kevésbé változ­nak, mint az embe­rek?

Alfonz hátrafordult. – Tudtam, hogy ezt fogod kér­dezni – mond­ta. – De nem tudok mit vála­szolni neked. Egy-két év után egy fát épp­oly kevéssé isme­rek meg, mint egy embert.

–  Az imént nem ez történt – mondta Júlia.

–  De pontosan ez történt. Annak a fá­nak csak a helyére emlé­kez­tem. Ez per­sze elég volt ahhoz, hogy meg­ta­lál­jam, hiszen a he­lye nem vál­to­zott. De magát a fát soha nem ismer­tem volna meg. Felül egy ága hiány­zott, oldalt nőtt helyette két másik, szó­val már egé­szen más, mint ami­lyen régen volt. Sem­mit sem isme­rek fel, érted? Nem tudom, kire céloz­tál az előbb, nem is érde­kel! Lehet, hogy néhány év múlva téged sem fog­lak meg­is­mer­ni, ha az utcán talál­ko­zunk. Ha akarsz, már most meg­sér­tőd­hetsz ezen. – Júlia nem felelt, Alfonz pedig egyre indu­la­to­sab­ban beszélt. – Még hogy a fák kevésbé vál­toz­nak! Micsoda osto­ba­ság! Az a domb­ol­dal pél­dául – muta­tott előre a ke­zé­vel – néhány éve még nem volt ilyen kopár. Fent, balra egy öreg tölgyfa állt. Közé­pütt egy nyír. Itt elöl pedig egy sze­der­bo­kor volt. Látod? – Alfonz ész­be­ka­pott, majd bosszú­san legyin­tett. – Hogy a csu­dába lát­nád! Te csak ezt a fa­cse­me­tét látod, ugye? – A földre muta­tott, maga elé, ahol egy fia­tal fenyőfa állt. A mon­da­tot épp­hogy csak befe­jez­te, két karja máris elő­re­len­dült, és a követ­kező pil­la­nat­ban kitépte a fát. – Akkor már inkább ez se legyen!

Júlia nem szólt semmit. A fa is hall­ga­tott. És most már Alfonz sem beszélt. Egy ideig mind­hár­man egy hely­ben áll­tak. Első­ként a fa dőlt el, ami­kor a szo­rító kezek végre elen­ged­ték. Aztán Júlia ült le a föld­re. Végül ket­te­jük közé oda­te­le­pe­dett Alfonz is, és egy pil­la­natra lehunyta a sze­mét.

Apró, vibráló körök jelentek meg előt­te, akár­csak gye­rek­ko­rá­ban éjsza­kán­ként, ha a sze­mét várat­la­nul fel­nyi­totta és körül­né­zett: a szí­nes körök, mintha csak egy óri­ási szap­pan­bu­bo­rékra fes­tet­ték volna őket, fél karéj­ban átölel­ték az ágyat, sebe­sen mozogva a szeme előtt, s ha­bár nem köze­led­tek és nem távo­lod­tak, még­sem ütköz­tek egy­más­nak, min­dig ott marad­tak kar­nyúj­tás­nyira tőle, ha pedig a kezé­vel utá­nuk kapott, nem tűn­tek el, csu­pán tova­úsz­tak, meg­fog­ha­tat­la­nul, akár egy akvá­rium szí­nes halacs­kái.

Alfonz lassan hátramozdította a fe­jét; ettől a hát­tér előbb sötét­vö­rös, majd narancs, végül izzó sárga szí­nűvé vált. A szem­pil­lák egy­sze­ri­ben sza­na­szét futot­tak, miként a ri­adt pókok, ha hosszú, eset­len lába­ik­kal eliram­la­nak a dara­zsak elől.

A késődélutáni Nap beragyogta a domb­ol­dalt, és fürge ujjai­val gyor­san ren­det terem­tett, hogy a szem­lélő min­dent a he­lyén talál­jon: távol a hát­tér­ben az odvas töl­gyet, amint az apró boga­rak dol­guk végez­té­vel újra és újra eltűn­nek egy hasa­dék­ban, elöl a nyír­fát, a kér­gébe vésett vala­mennyi fel­irat­tal együtt, végül (akár egy kel­lé­kes, aki a kap­ko­dás­ban meg­fe­led­ke­zett a leg­fon­to­sabb tár­gyak egyi­ké­ről) egy bok­rot vará­zsolt elő nagy sietve a domb innenső haj­la­tá­nál. A föld épp­hogy csak leper­gett a kor­hadt ágak­ról, máris apró zöld leve­lekbe öltöz­tette őket, s egy utolsó simí­tás­sal dísze­ket agga­tott rájuk: zöld, fehér, rózsa­szín, fekete gyü­möl­csök húz­ták a föld felé az ága­kat.

A domb túloldalán ketten futottak föl­fe­lé; jobb­ról a fiú, bal­ról a lány kerülte meg a töl­gyet, aztán a nyír­fá­hoz sza­lad­tak. A lány hir­te­len leha­jolt, egy hófe­hér gom­bát emelt fel a föld­ről, és bol­do­gan fel­mu­tat­ta. Vala­mit talán mond­ha­tott is köz­ben, mert a fiú nyom­ban kikapta a ke­zé­ből, és messzire hají­tot­ta. Előbb a lány ajka moz­gott, aztán a fi­úé, majd ismét a lányé, s ha­bár hang­ju­kat a szél messze sodor­ta, mind­az, ami e pil­la­nat­ban ket­tő­jük között tör­tént, hang­nál sebe­seb­ben árasz­totta el a tájat. Végül a lány egy lépést tett a fiú felé, kar­ját elő­re­nyújtva a cson­tos vál­lakra tet­te, és a fiú sze­mébe nézett. A szem­bo­gár pere­mén kört körre róva las­san kerengő fényt egy apró vil­la­nás követ­te; az ujjak gör­csö­sen össze­zá­rul­tak a két kulcs­csont men­tén, és egyet­len moz­du­lat­tal letép­ték a fiú­ról az inget.

Alfonz előredőlt, könyökét letette a föld­re, s az állát össze­kul­csolt kéz­fe­jére támasztva az eget für­kész­te. Egy felhő jelent meg az égbolt dél­nyu­gati szé­lén, és sebe­sen szá­gul­dott a domb felé. Aztán ismét a fiút és a lányt kereste a te­kin­te­té­vel, de addigra ők már ruhá­ik­tól meg­sza­ba­dul­va, önfe­led­ten ölel­kezve gurul­tak le a domb innenső olda­lán. Most csak a tes­tük lát­szott: a száj fölül is, lent is egy másik száj­hoz ért, s az össze­kó­colt haj­szá­la­kat a szél és a for­gás a fű­szá­lak­kal egyet­len bog­lyává fon­ta. Ujjaik körül, a nap­bar­ní­tott bőr alatt fehér fél­hol­dak jelez­ték a ka­rok szo­rí­tá­sát, s a két test, akár egy gyű­rött lepedő két olda­la, apró rán­cok­kal volt tele­szánt­va: fűszá­lak, leve­lek, gallyak szab­dal­ták szét a vál­la­kat, mély árko­kat von­tak a la­poc­kák men­tén, s rá­ta­pad­tak a könyök­re, a comb­ra, a hát­ra.

A forgás a dombhajlatnál, a sze­der­bo­kor­tól nem messze véget ért. A fiú és a lány arcát még min­dig nem lehe­tett lát­ni, csak a haj­szá­lak moz­gása jelezte a lé­leg­zet­vé­te­lek sza­po­ra­sá­gát: alul a vas­ta­gabb szá­lak lom­hán követ­ték a tüdő szű­kü­lé­sét és tágu­lá­sát, de felül a vékony, hosszú szá­lak haj­la­do­zása össz­hang­ban volt a lé­leg­zés üte­mé­vel: a hom­lok­nál elő­re­me­red­tek, és félol­dalt for­dulva omlot­tak le az arc két olda­lá­ra.

Egy hajszál a szempillákra tévedt, s a fiú most hunyo­rogva nézett fel a lány sze­mé­be. Isme­rős táj fogadta pil­lan­tá­sát: lom­bokba temet­ke­zett késő­ta­va­szi erdő, ahol a szél lágyan haj­lít­gatja a fák koro­ná­ját, s az üde zöld leve­lek között egy-egy szür­kés­barna folt néhol elő­vil­lan. De ez a táj most min­den átme­net nél­kül eltűnt, mintha egy hatal­mas bárd egyet­len suhin­tás­sal leta­rolta volna a fákat, csupa élet­te­len cson­kot hagyva maga után. A fiú hát­rébb moz­dí­totta a fe­jét, és fel­né­zett az égre: a felhő a domb fölé ért, s roj­tos széle men­tén a Nap ferde suga­rai össze­fo­nó­dott tes­tük­től már jókora távol­ságra vetőd­tek a Föld fel­szí­né­re. Amint az árnyék elérte a domb­ol­dalt, a sze­der­bo­kor fölött egy madár röpült át, s a bo­kor déli olda­lán, ahol már fekete sze­mek jelez­ték az ősz köze­led­tét, meg­le­gyin­tette az egyik ágat. Érett gyü­mölcs hul­lott a leg­alsó ágra, ahol egy tüske fogta fel zuha­ná­sát; héja fel­ha­sadt, és bel­se­jé­ből sötét folya­dék szi­vár­gott elő.

Alfonz egyszeriben nagyon távoli­nak látta a fiút is, a lányt is, mintha egy áttet­sző füg­göny eresz­ke­dett volna közé­jük, amely­nek túl­ol­da­lán valaki épp­úgy figyeli a je­le­ne­tet, aho­gyan ő az innenső olda­lon, csak éppen éle­seb­ben, tisz­táb­ban lát­ja: az emlé­kező már csak az emlé­kező emlé­ke­ire emlé­ke­zett, s mi­helyt rádöb­bent a vissza­for­dít­ha­tat­lan vál­to­zás­ra, a füg­göny nyom­ban elsö­té­tült, s fiút és lányt, fákat és bok­rot magá­val ragadva bele­ol­vadt az éjsza­ká­ba.

Alfonz felállt. – Sietnünk kell – mond­ta, és egy ciga­ret­tát vett elő a zse­bé­ből.

Az első gyufaszál elaludt. Aztán a má­so­dik is. Mire a har­ma­di­kért nyúlt vol­na, Júlia kikapta a ke­zé­ből a gyu­fás­do­bozt, és tüzet adott neki.

–  Azt hiszem, magyarázattal tarto­zom – mondta Alfonz.

–  Ennek a fának talán igen. – Júlia a kité­pett fenyőre muta­tott. – Nekem nem tar­to­zol sem­mi­vel.

–  Most megbántódtál egy ostobán fogal­ma­zott mon­dat miatt?

–  Nem, dehogy. Illetve egy kicsit talán igen. Oly­kor az őszin­te­ség is lehet bán­tó.

–  Mondjam el, hogy mit láttam? – kér­dezte Alfonz.

Júlia megrázta a fejét. – Este kér­dez­te­lek, de nem felel­tél. Az is elárult vala­mit. És nem hiszem, hogy most túl sokat hoz­zá­te­het­nél. Egy­szer talán igen. Ha majd nem érzed köte­les­sé­ged­nek. De addig azt hiszem jobb, ha nem beszé­lünk róla.

–  És ha azt mondanám – kezdte Alfonz, de nem fejezte be a mon­da­tot. A fé­lig szí­vott ciga­ret­tát eldob­ta, és egy mási­kat vett elő a zse­bé­ből. – Szó­val, ha azt mon­da­nám, hogy ben­ned is őt kere­sem.

Júlia ismét tüzet adott, de nem felelt. Aztán elmo­so­lyo­dott, kezé­vel hát­ra­si­mí­totta Alfonz haját, és a vál­lára haj­totta a fejét. – Olyan gye­rek vagy – súg­ta. – Úgy csi­nálsz, mintha valami tit­kot árul­nál el. Per­sze, hogy őt kere­sed! Hiszen már másod­szor jut eszed­be, ami­óta együtt vagyunk!

Alfonz félrehúzódott, eldobta a má­so­dik ciga­ret­tát is, de ezút­tal nem vett elő mási­kat. – Csak azt nem értem – mondta –, hogyan lehet, hogy ez nem zavar téged?

Júlia továbbindult az ösvényen, s most Alfonz haladt hátul. – Mert ez csak az egyik magya­rá­zat. Rám nézve nem túl hízel­gő, de hát ilyen magya­rá­za­tot min­dig lehet talál­ni. Leg­fel­jebb rit­kán mond­juk ki. Megint ugyan­ott tar­tunk. Csak az őszin­te­sé­get tart­hat­nám bán­tó­nak, s nem magát a tényt.

–  Nem – mondta Alfonz. – Ez az egyet­len igaz magya­rá­zat. A többi leg­fel­jebb magya­ráz­ko­dás len­ne. Külön­ben pedig a te dol­god; azzal álta­tod magad, ami­vel aka­rod.

Úgy látszik, Júliát ez a meg­jegy­zés sem zavar­ta. – Látod, ezt sze­re­tem ben­ned – kezd­te. – A két­kedő Alfonz oly­kor ren­dít­he­tet­le­nül hisz az egyet­len igaz­ság­ban, akár egy kis­gye­rek. Pedig ezút­tal két igaz­ság van. Vagy talán több is, nem tudom. De kettő min­den­kép­pen van. Attól füg­gő­en, hogy az időn túl­ról néz­zük a dol­go­kat, vagy az idő­ben. Te melyi­ket válasz­tod?

–  Tudod jól, hogy idealista vagyok. – mondta Alfonz.

–  Kár, hogy nincs itt Félix professzor – mondta a lány –, ő bi­zo­nyára meg tudná magya­ráz­ni, hogy a kettő között nincs össze­füg­gés. Tehát?

–  Az időtlent választom.

–  Látod, ezzel én is így vagyok. De ha az időn túl­ról nézünk min­dent, akkor nincs első sze­re­lem. Sem utol­só. Csak egy időt­len kép marad, amely­hez idő­ről időre hoz­zá­iga­zít­juk a vi­lá­got.

–  Tetszetős elgondolás – mondta Alfonz –, de saj­nos nem igaz. Hiszen másod­jára már nem tud­juk hoz­zá­iga­zí­ta­ni. Akkor már inkább azt mon­da­nám, hogy nem egy időt­len kép­hez, hanem az első iga­zí­tás­hoz iga­zít­juk a ké­sőb­bie­ket.

–  Nem, nem – rázta meg a fe­jét Júlia. – Ez már alig­ha­nem egy har­ma­dik igaz­ság. De én azért fenn­tar­tom az enyé­met. Mind­járt meg is magya­rá­zom, csak kér­dez­nék előbb vala­mit. Mie­lőtt elin­dul­tunk vol­na, fel­húz­tál egy órát, és beál­lí­tot­tad. Elég sokáig vaca­kol­tál vele. Gye­rek­ko­rod­ban is ennyi ideig tar­tott?

–  Akkoriban Teofil bácsié volt. Én nem nyúl­tam hoz­zá.

–  Na és neki?

–  Nem tudom – mondta Alfonz. – Külön­ben is, azt az órát havonta csak egy­szer kell fel­húz­ni. Talán soha­sem vol­tam jelen, ami­kor épp fel­húz­ta. De azért min­dig járt.

–  Ebben egészen biztos vagy?

–  Igen. Ha lejárt az órám, mindig ahhoz iga­zí­tot­tam. És nem emlék­szem olyan eset­re, ami­kor az is épp állt vol­na.

–  Szóval pontos is volt?

–  Ezt sem tudom – mondta Alfonz. – De hát vala­hogy még­is­csak be kel­lett állí­ta­nom időn­ként a kar­órá­mat.

–  Köszönöm – mondta Júlia –, nekem ennyi elég. Tudod, aho­gyan ott bab­rál­tál a szer­ke­zet­tel, eszembe jutott a nagy­pa­pám kakuk­kos órá­ja. Még gye­rek­ko­rá­ban kap­ta. Fel­húz­ta, beál­lí­tot­ta, és attól kezdve az az óra tíz éven át haj­szál­pon­to­san járt. Egy­szer aztán eluta­zott néhány hét­re, és mire haza­ért, az óra lejárt. Azóta két­na­ponta állít­gat­ja.

–  Ahelyett, hogy elvinné egy órás­hoz – mondta Alfonz.

–  Elvitte, nem is egyhez. De min­denki azt mond­ta, hogy az órá­nak nincs semmi baja.

–  Rossz helyre vitte. Miért nem vitte oda, ahol az órát csi­nál­ták?

–  Ez nem volt olyan egyszerű – mondta a lány. – De azért sok-sok évvel később arra is sor került. Eluta­zott abba az ország­ba, ahol az órát készí­tet­ték. Per­sze nem az óra miatt ment, de ha már arra járt, magá­val vitte az órát a tóparti városba is, és fel­ke­reste az órás­mes­tert. Mit gon­dolsz, mi tör­tént?

–  Hát – tűnődött Alfonz –, ha értett a mes­ter­sé­gé­hez, akkor nyil­ván meg­ja­ví­tot­ta.

–  Nem így történt – mondta Júlia. – A mes­ter is azt mond­ta, amit a töb­bi­ek: nincs annak az órá­nak semmi baja. A nagy­papa per­sze fel­há­bo­ro­dott, elvégre az óra készí­tő­jé­től iga­zán nem ezt vár­ta.

–  Ez volna a példázat? – kér­dezte Alfonz.

–  Várj még! – mondta a lány. – Szó­val fel­há­bo­ro­dott, de azért a vita hevé­ben azt is ész­re­vet­te, hogy az órás pon­to­san tud­ja, mi baja van az órá­nak, csak éppen nem akarja meg­mon­da­ni. Aztán valami olyas­mit mon­dott a mes­ter­nek, hogy ő úgy­sem tér vissza egy­ha­mar abba az ország­ba, így hát akarva sem hoz­hatja rossz hírbe őt, bár­mi­lyen választ is kap. De ha már ott van, addig nem nyug­szik, amíg meg nem tud­ja, mi baja van az órá­já­nak. A mes­ter enge­dett. Azt mond­ta, hogy tulaj­don­kép­pen iga­zat szólt, hiszen az órá­nak nincs semmi baja azon kívül, hogy egy­szer már lejárt. Már pedig az ő óráit nem lehet két­szer beál­lí­ta­ni. A nagy­papa kér­te, hogy akkor cse­rélje ki egy másik­ra. Az órás csak neve­tett: ő ugyan kicse­rél­he­ti, de az sem fog pon­to­sab­ban jár­ni. Mert a baj való­já­ban nem is akkor követ­ke­zett be, ami­kor az óra lejárt, hanem ami­kor a nagy­pa­pám ezt ész­re­vet­te. Mert nem­csak az óra vál­to­zott meg, hanem ő is. Másod­jára már nem tudott ugyan­úgy nyúlni a muta­tók­hoz, nem tudta elhi­tetni magá­val, hogy az óra ugyan­olyan, ami­lyen volt. Hiába adna tehát egy másik órát, az se lenne jobb. De mert a nagy­papa erős­kö­dött, végül is elő­ho­zott egy kakuk­kos órát, ame­lyik a meg­szó­la­lá­sig hason­lí­tott az övé­re. A nagy­papa a csere mel­lett dön­tött. Az órás erről hal­lani sem akart. Ha meg­tet­szett neki a másik óra is, hát vigye! De azért vigye az elsőt is magá­val. Ő erre azt mond­ta, hogy semmi szük­sége két órá­ra. Az órás helye­selt: való­ban nincs, de hogy melyikre van nagyobb szük­sé­ge, azt ő job­ban tud­ja, elvégre azért órás. Szó­val vigye csak magá­val a ré­git is. Más­kü­lön­ben mie­lőtt még az ország­ha­tár­hoz érne, meg­bánná a dol­got, és élete végéig saj­nálná a cse­rét.

–  Csak azt nem értem – mondta Alfonz –, hogy miért nem állí­totta be maga a mes­ter az órát. Hiszen ő nyil­ván meg­te­hette vol­na.

–  A nagypapa is így gondolta. Az órás azon­ban azt mond­ta, hogy ilyes­mit ő so­ha­sem ten­ne. A sa­ját órá­ját egy­szer beál­lí­tot­ta, és az azóta is pon­tos. De mások órá­já­hoz ő ugyan nem nyúl! A nagy­papa tovább vitat­ko­zott vele, mond­ván, hogy ez lenne a dol­ga. És külön­ben is, helye­seb­ben ten­né, ha leg­alább az általa készí­tett órá­kat beál­lí­ta­ná, mie­lőtt eladja őket.

–  Nekem is ez a véleményem – mondta Alfonz.

–  Csakhogy – fejezte be Júlia – az órás erre meg­kér­dez­te: gon­dol­ja, hogy jobb lett volna egy olyan világ, ahol az első ember­párt beál­lítja az alko­tó­juk? És a nagy­papa válasz helyett a hóna alá vette a régi kakuk­kos órát, és kijött a bolt­ból.

–  Az óra pedig azóta is ott áll az ebéd­lő­ben – mondta Alfonz.

–  Igen. Ezt kivételesen jól megfi­gyel­ted.

A szél irányt változtatott, és nyu­gat felől kez­dett el fúj­ni. A domb mögötti völgy­ben egy jókora hófol­tot meg­ke­rült, az olvadt hó illa­tát az ava­ré­val össze­ke­ver­te, s a ká­pol­ná­ból kiszű­rődő orgo­na­han­go­kat is magá­val ragadva már az ösvény szem­közti kanya­ru­la­tá­nál tán­colt.

– Ez Teo – mondta Alfonz, és meg­fogta Júlia kezét. – Gye­re, sies­sünk! A da­rab mind­járt véget ér, és fogal­mam sincs, hogy a ká­pol­ná­ból melyik úton indul­nak tovább.