Kósa Sándor

Mexikói anzix

(2002. február–március)
36.

(Guadalajara, a meglepeté­sek városa) 1500 méteren vagyunk, tehát elméleti­leg az örök tavasz városában, de nem tavasz van, hanem forró nyár, 120 százalékos páratartalom, és mindez köz­vet­le­nül a hű­vös és száraz fennsík után. Embernek kell len­nem a  talpamon. Nem segít, hogy leteke­rem az abla­kot. Tudom, hogy csak idő kérdése az akklima­ti­zá­ció, de addig tudatom módosult állapotban műkö­dik: akárha részeg lennék. Még így is érzem, hogy külön­le­ges helyen vagyok, egy nagyvárosban a sok kicsi után, és ahogy megpróbálom tartani az irányt a cent­rum­ba, az épü­le­tek látványa folyton elvonja a fi­gyel­me­met, az elmúlt századok levegőjét árasztja, de ez most nem dísz­let és nem dekadencia, hanem a to­vább­élő való­ság. Sehol sem éreztem ennyire, a főváros egyes kerü­le­teit kivé­ve, a gyarmati kor szellemét, mégpedig pozi­tív érte­lem­ben, amikor volt értelme a spanyol kul­tú­rát ötvözni a helyi indián hagyományokkal, mert a kettő ere­dője egy új és erőteljes városi építészetet hozott lét­re, amely­ben a  távolról jött utazó jól érzi magát, mert meg­kapta a  lehetőséget, hogy elmúlt korok eltűnt léte­zési for­máin gondolkozzék.