P. Szabó Mária

Király születik

9. Férfi lesz

Még álmodozott egy kicsit az ágy­ban, egyéb­ként is megint jéggé der­medt a víz kupá­já­ban, olyan hideg volt a szo­ba.

–  Ábris! Gyere csak! – kiáltotta el magát.

–  Igen, uram! – kukkantott be az ajtón a szó­lí­tott.

–  Ez a szoba megint olyan, mint a jég­ve­rem, azon­nal szólj annak a to­ho­nya tűz­mes­ter­nek!

–  Szólok, uram!

–  Reggelire forró tejet kérek, és ügyes asszo­nyi segít­ségre is szük­sé­gem lesz, mert az este meg­bom­lott a kö­pe­nyem!

–  Hívom uram, a belső szolgá­ló­lányt! – kész­sé­ges­ke­dett Ábris.

Szerette Mátyást, úgy gondolta, még egy ilyen ember­sé­ges, jó gaz­dája nem lesz. Nem­csak paran­csol, hanem oda is figyel rá. A múlt­kor, ami­kor ész­re­vet­te, mennyire fáradt, azon nyom­ban elküldte alud­ni. Igye­ke­zett hát tel­je­sí­teni gyor­san az úr paran­csait. Itt volt a tűz­mes­ter hama­ro­san.

–  Jó reggelt, uram! Mindjárt olyan meleg lesz itt, hogy taka­róra sem lesz szük­sé­ge, majd meg­lát­ja. De meg kell mon­da­nom azt is, már ha nem harag­szik meg rám, hogy kegyel­med nem paran­csol­hat nekem, csak szí­ves­sé­get teszek.

„Ejha", gondolta a fiú, de han­go­san csak annyit mon­dott:

–  Eljön az idő, amikor én leszek a ki­rá­lyod!

A szolga ugyan rándított egyet a vál­lán, de szólni nem szólt sem­mit. Úgy gon­dol­ta, sosem lehet tud­ni, való­ban, jobb lesz, ha csend­ben marad, és fele­se­lés nél­kül végzi a dol­gát. Ez a barna hajú, kemény­kö­tésű fiú akár még lehet az is, sas­or­ra, átható nézése nem is tel­je­sen e vi­lá­gi, mor­fon­dí­ro­zott magá­ban. Alig telt el egy röpke idő, már ropog­tak is a naran­csos láng­nyel­vek a kan­dal­ló­ban, a jól meg­épí­tett cse­rép­al­kal­ma­tos­ság pedig ontani kezdte a me­le­get. Szál­lin­gó­zott ugyan egy kis füst is, de leg­alább az is mele­gí­tett.

Mátyás álmodozását megint kopogás törte meg. „De for­gal­mas ez a reg­gel! Lehet, hogy jobb lett volna kilo­va­gol­ni." Kel­let­le­nül szólt ki a tola­kodó jöve­vény­nek:

–  Bújj be!

–  Itt a reggelije, uram! Forró a tej, és a le­pényt is most vette ki a sütő­asszony a ke­men­cé­ből – kész­sé­ges­ke­dett a szol­ga.

Na most már meleg van, reggeli is van, ideje kipat­tanni az ágy­ból. Éppen befe­jezte az öltöz­kö­dést, ami­kor újra kopog­tak.

–  Hívott, uram! – óvatoskodott a belső szol­ga­lány.

És ki volt az? Milyen szerencse! Szavéta begyei tör­tet­tek be elő­re, utána a gaz­dá­ja. A lány arca csupa mosoly, kerek, fris­sen sült kalács.

–  Igen! A köpenyem bomlott meg az este, var­rásra szo­rul – für­ké­szett erő­tel­je­sen a lány sze­mei felé.

–  Megvarrom, uram! – mosolygott, mint a te­li­hold.

Ahogy lépett a köpönyegért, nagy feneke csak úgy rin­gott két olda­lán. Mátyást fur­csa bizser­gés kerí­tette hatal­má­ba. Nem volt dolga még fehér­sze­méllyel, és egyre nagyobb volt benne a kíván­csi­ság.

–  De szép lány vagy te! – kezdett egy kicsit udva­rol­ni.

–  Tetszem én az uraknak, az igaz! – neve­tett vidá­man Szavéta.

–  És szeretsz az urak kedvében jár­ni?

–  Van, akinek igen, van, akinek nem! – kacér­ko­dott a lány.

–  Ejha! És nekem szeretnél-e?

–  Nem kellene kétszer mondania! – vonta meg a vál­lát. Tet­szett neki a fiú.

–  Hát akkor nem mondom, csak egy­szer. Járj a ked­vem­ben Szavéta!

Amikor kimondta, már meg is bánta, mert hogyan is lesz tovább, de a to­vább kér­dést meg­ol­dotta az ilyen ügyek­ben jára­tos lány.

Így történt, hogy a hideg, rosszul induló nap még­is­csak igazi cso­dát tar­to­ga­tott Mátyás szá­má­ra. Csoda volt bele­bújni a nagy­da­rab fehér­sze­mély meleg kar­jai­ba, mel­leit meg­mar­ko­lász­ni, és csoda volt egyik pil­la­nat­ról a má­sikra fér­fivá vál­ni. Büszke volt magá­ra. Eldön­töt­te, hogy bizo­nyára sze­rel­mes lett, és így akkor min­den­nap illő vele talál­koz­ni.

–  Szeretlek, te lány!

–  Én is uram! – hízelgett a szol­gá­ló­leány, köz­ben már meg­igaz­gatta a szok­nyá­ját, és a kö­peny var­rá­sát kezd­te.

–  Holnap reggel is meglátogatsz?

–  Meg én minden reggel, amíg az úr akarja – kész­sé­ges­ke­dett Szavéta. Köz­ben kész lett a var­rás­sal.

–  Elmegyek, uram!

–  Reggel várlak vissza!

–  Jövök, uram!

–  Gyönyörű vagy!

Ezt már a lány nem hallotta, mert kívül került a szo­bán. Mátyás pedig ott állt a szoba köze­pén egy dara­big, és figyelte magát. Mi vál­to­zott meg vajon? A tar­tása az bizo­nyára más lett, úgy érzé­kel­te, valami mintha húzná ki a hátát, egyre maga­sabb lett és hatá­ro­zot­tabb. Meg azután a mo­soly­gást sem tudta csak úgy abba­hagy­ni, pedig ha jól bele­gon­dolt, nem is iga­zán volt miért. Egy asszony­sze­mély nem érhet ennyit, az bizo­nyos, de amúgy szép az élet nagyon is, rab­ság ide vagy netán oda, a rossz­ban is lehet­nek aján­dék pil­la­na­tok. Már alig várta a hol­nap reg­gelt.

–  Hé, Ábris! Kilovagolok!

Alig telt el néhány perc, arca már vissza­nyerte meg­szo­kott komoly­sá­gát.

–  Igen uram! Intézkedem!

Ahogy lóra pattant, megint otthon érezte magát, Hunyadon, az ezer­tor­nyú vár­ban. Lépés­ben indult, majd ami­kor kiért a vá­ros­ból, sebes vág­tára fogta végig a Moldva part­ján. Fülé­ben a jég­táb­lák hör­gé­se, vál­ta­kozva Szavéta kaca­gá­sá­val. „Ak­kor most férfi lett belő­lem, nagy nap ez a mai", nézett moso­lyogva körbe a kö­dös hideg folyó­par­ton. Egy pil­la­natra fel­sej­lett a Duna, és vala­hon­nan akác­il­lat is meg­csapta az orrát. Bol­dog álom a ha­zai tája­kon.

–  Híjjá! Híjjá! Vágtass, hadd fúj­jon a csí­pős szél, hadd áztas­son a pely­he­dző hó, haza­me­gyünk nem­so­ká­ra! – simo­gatta köz­ben lova nya­kát, és ami­kor már nem volt senki körü­löt­te, vidá­man kia­bált.

–  Híjjá! Híjjá!

Amikor visszaért a palotába, pata­kok­ban folyt róla az izzadt­ság. A mai reg­gel hatal­mas feszült­sé­get oldott fel ben­ne, hir­te­len helyére került az eddig fene­kes­tül fel­for­dult világ.

–  Uram! Holnap délelőtt óriási lovagi tor­na­ver­seny lesz. Vívás és bir­kó­zás meg kiszo­rí­tósdi a nagy­te­rem­ben – fogadta öröm­mel Ábris.

–  Mi egyebet tudsz még?

–  A kormányzó úr szeretné, ha a fi­a­talúr is részt venne raj­ta.

„Na, még csak az hiányzik", gondolta Mátyás. Nem érezte magát az ilyes­mire kel­lően fel­ké­szült­nek. Per­sze nem is szá­mí­tana az egész, ha nem épp most tölti ki a szí­vét vala­ki, de szé­gyen­ben maradni a lány előtt, aki­nek sze­mé­ben igazi férfi akar len­ni, ez a le­he­tő­ség nem csá­bí­tot­ta.

Ám nem volt semmi kibúvó, a más­nap reg­geli légy­ott elma­radt, készült a tor­ná­ra. Pogyebrád a Ma­gyar­hon­ban szo­ká­sos lovagi tor­nát, a buhurt pró­bálta utá­noz­ni. Két lel­kes, győzni kész csa­pat esett egy­más­nak. Még sze­ren­cse, gon­dolta Mátyás, így majd csak elve­gyü­lök a többi között. Illen­dően fel­öl­tö­zött díszes ruhá­ba, és kicsinyke tompa fegy­vert vett magá­hoz. Ami­kor meg­ér­ke­zett a hatal­mas lovag­te­rem­be, a csa­pa­tok már fel­áll­tak egy­más­sal szem­ben. Maga Pogyebrád az első sor­ban tün­dö­költ. Bővérű férfi volt, sze­rette a bort, a nő­ket, a fér­fias játé­ko­kat, mint ezt is itt. Ruhája narancs­sár­gá­ban virí­tott zöld díszí­tés­sel. A te­rem olyan volt, mint a tar­ka­rét, a sok szín­ben pom­pázó harci ruhák­tól, mint meg­annyi papa­gáj, virí­tot­tak a lo­va­gok büsz­kén. Ez a fajta torna meg­kö­ve­telte a szí­nek élénk hasz­ná­la­tát, szí­ve­sen ele­get is tet­tek ennek a kívá­na­lom­nak, mert a vi­dám­ság, han­gos neve­tés csak érle­lő­dött a szo­kat­lan mas­ka­rás lovagi öltö­ze­tek által. Az asszo­nyok szé­kek­ben ültek a rö­vi­debb fal­nál, és izga­tot­tan szem­lél­ték a csi­nos lova­go­kat. A fo­goly való­ban eltűnt a töb­biek között ala­csony ter­me­té­vel, és viszony­lag egy­szerű ruhá­já­val. A mel­lette álló lovag­je­löl­tek lök­dös­tek egy kicsit.

–  Na, te magyar, most megmutatha­tod, mit tudsz! – nevet­gél­tek. Nem iga­zán néz­tek ki belőle sem­mit.

–  Nem vagyok lovag, de valamit tudok – mondta szú­rós tekin­tet­tel a gú­nyo­ló­dó­nak, az pedig hir­te­len elhall­ga­tott, mert a nézés igen­csak kemény­nek tet­szett.

–  Na jó, csak ne sértődj meg!

–  Figyelem, lovagok! Ismertetem a sza­bá­lyo­kat! – pró­bálta túl­ki­a­bálni a han­gos vidámkodástól fül­sértő zsi­vajt a lo­va­gok mes­te­re.

–  Halljuk! Halljuk!

–  Ma csak ló nélkül versenyzünk! Min­denki a puszta kezé­vel, kicsi fegy­ve­ré­vel har­col­hat csak. Mind­két csa­pat­ban húsz-húsz lovag van, aki a vona­lon túlra kerül, kiáll. Az a csa­pat győz, kinek embere marad a pályán – har­so­gott a mes­ter. – Jó csa­tát és győ­zel­met nek­tek. Raj­ta!

A nagydarab behemót férfiak előny­ben van­nak, gon­dolta Mátyás, de nem volt mit ten­ni. A fel­szó­lí­tásra elkez­dő­dött a vi­a­dal, úgy estek egy­más­nak a har­coló felek, mint kaka­sok a tyúk­ud­var­ban. Csat­tog­tak az élet­len fegy­ve­rek, lök­dös­ték egy­mást kemé­nyen, szállt a por, betöl­tötte az egész ter­met. A höl­gyek han­gos kaca­gás­sal és riká­csoló kia­bá­lás­sal biz­tat­ták lovag­jai­kat, töb­ben szá­raz­vi­rág koszo­rút tar­tot­tak a ke­zük­ben. Rég elmúlt már az ebéd­idő, a két csa­pat még min­dig csa­tá­ro­zott. Végül késő dél­után, mikor már a nap fénye átadta helyét a szür­kü­let­nek, bevég­ző­dött a já­ték. Pogyebrád csa­pata maradt a poron­don. A kor­mányzó elé­ge­det­ten töröl­gette izzadtságcsöppektől fénylő hom­lo­kát, Mátyás is elé­ge­dett volt a mai nap­pal, hisz kemény tak­ti­ká­zás­sal iga­zán sokáig bírta a csa­ta­me­zőn.