2. fejezet

Az 1931-es év

József, a bátyám 1929 májusá­ban szü­le­tett. A fi­a­tal pár akkor élte át az első komoly meg­pró­bál­ta­tást, a gyer­mek ugyanis csí­pő­fi­cam­mal jött a vi­lág­ra. Több mint egy évre begip­szel­ték, úgy vár­ták a gyógy­ulá­sát. Ami be is követ­ke­zett, mert a kis­fiú, a szü­lei és a szám­ta­lan rokon örö­mé­re, lábra állt.

Ferenc addigra már eltöltött néhány évet Neu­mann Ármin mis­kolci fafel­dol­gozó és faáru érté­ke­sítő cégé­nél, amely­nél sok szak­mát sajá­tí­tott el: volt köny­ve­lő, ő fo­gadta és minő­sí­tette a tá­voli fűrész­te­le­pek­ről érkező árut, de volt utazó ügy­nök is, aki a fűrész­árut vásár­lók­kal tár­gyalt, és kötött üzle­tet. Havonta 450 pen­gőt kere­sett.

Magyarországon is jelentkezett a nagy gaz­da­sági vál­ság. Akko­ri­ban min­den­féle hírek szál­long­tak a „ke­leti cso­dá"-ról, arról, hogyan épül a szo­ci­a­liz­mus a Szov­jet­unió­ban. Ferenc pél­dá­lózni kez­dett a le­he­tő­ség­ről, hogy tele­pül­je­nek oda, amit Regina hatá­ro­zot­tan ellen­zett. Egy­sze­rűen a vele szü­le­tett ter­mé­sze­tes esze és intel­li­gen­ci­ája volt az ellen­ke­zés oka. De apám csak győz­ködte és győz­ködte anyá­mat, és a vé­gén meg­kö­tötte magát. Anyám kény­te­len volt bele­egyez­ni. Nem is búcsúz­tak el az isme­rő­sök­től, hanem szinte titok­ban utaz­tak el – még­hozzá nem Buda­pest­re, hanem Bécs­be, ahol akko­ri­ban a szov­jet követ­ség sok szer­ző­dést kötött, és sok vízu­mot állí­tott ki azok­nak, akik a Szov­jet­uni­óba kíván­tak utaz­ni.

A közepes bécsi szállodáról, ame­lyet még Mis­kol­con aján­lott vala­me­lyik isme­rő­sük, való­ban kide­rült, hogy nem drága és kényel­mes. Regina egész napo­kat töl­tött a szo­bá­juk­ban a két­éves kis­fiát gon­doz­va, és a férje érke­zé­sére vár­va, aki akkor már negye­dik napja járt a szov­jet követ­ség­re, ahol talál­ko­zója volt vala­ki­vel, hogy bizo­nyos kér­dé­se­ket pon­to­sít­sa­nak.

Reginában nagy volt a nyugta­lan­ság, az ijesztő gon­do­la­tok nem hagy­ták békén. Ferenc alko­nyat­kor tért vissza, nyo­mott han­gu­lat­ban, alig evett vala­mit a vacso­rá­ból. Reg­inát ámu­latba ejtette az a ke­vés, amit a férje kel­let­le­nül elmon­dott neki, milyen kicsi­nyes és huszad­rendű kér­dé­sek eldön­tése került egy nap­jába a fér­jé­nek.

Egy nap Ferenc még később érkezett vissza, szo­kat­lan izga­tott volt, az arca kipi­rult. Sie­tő­sen kinyi­totta az akta­tás­ká­ját, és az ágyra dobott egy borí­té­kot. „Itt van­nak a je­gyek Moszk­vá­ig. Ma éjszaka indu­lunk.”

Regina zavarba jött, és megpróbált a férje sze­mébe néz­ni, de ész­re­vet­te, hogy Ferenc kerüli a tekin­te­tét. Anyám ide­gei fel­mond­ták a szol­gá­la­tot, nem tudta tovább fegyel­mezni magát, meg­fogta Józsika kezét, és elsírta magát.

Szinte térden állva könyörgött a fér­jé­nek, hogy állítsa le magát, las­sít­son ezen az esze­lős roha­ná­son, és talál­jon elég erőt magá­ban, hogy vál­toz­tas­son az elha­tá­ro­zá­sán, amely talán hibás és veszé­lyes: „Nem kell elutaz­nunk a Szov­jet­unió­ba. Utaz­zunk haza, Mis­kolc­ra!” Ferenc sokáig hall­ga­tott az ágy szé­lén ülve, és a vé­gén, nem valami maga­biz­to­san, de azt mond­ta: „Bíz­zál ben­nem! Min­den rend­ben lesz.”

1931 decembere. Miután a Bécs – Moszkva útvo­na­lon köz­le­kedő vonat átha­ladt Len­gye­lor­szá­gon, las­san elhagyta a Nyegoreloje nevű határ­át­ke­lőt. Az egyik vagon­ban ott volt Róth Ferenc, a fi­a­tal, fafel­dol­go­zás­sal fog­lal­kozó szak­em­ber, aki alig töl­tötte be a har­minc­ket­te­dik évét. Vele volt Regi­na, har­minc­éves fele­sé­ge, s egyet­len gyer­me­kük, a két­éves József.

A szülők némileg gondterheltek és zavar­tak vol­tak: a szov­jet határ­őrök, akik éppen az imént hagy­ták el a vagont, várat­la­nul és ért­he­tet­le­nül visel­ked­tek, egé­szen más­ként, mint a len­gye­lek. Az arcuk nagyon szi­gorú volt. Udva­ri­at­la­nul, las­san és gya­na­kodva vizs­gál­gat­ták a magyar útle­ve­le­ket, szinte val­latta őket a te­kin­te­tük.

A kis Józsefnek is megvoltak a maga gond­jai. Még min­dig ujjongó han­gu­lat­ban volt attól, hogy nem­ré­gi­ben meg­sza­ba­dult a gipsz­től, és járni kez­dett. A va­gon­ban fut­ko­sott, mások kupé­iba járt be, zak­latta az uta­so­kat. Foly­ton a ke­zükbe nyomta a mese­köny­vét, és arra kérte őket, hogy olvas­sa­nak neki mesét magya­rul. De ezek az embe­rek valami más nyel­ven beszél­tek, amit a ki­csi nem értett. A me­se­ol­va­sás elma­radt.

A vonat már szovjet területen haladt. Kevés volt a hó, ezért a vonat­ab­lak előtt elsu­hanó egy­forma falusi házak­nak s kö­rü­löt­tük a szán­tó­föl­dek­nek mintha ugyanaz lett volna a szí­nük. Szür­ke, szinte feke­te. A ke­re­kek egy­han­gúan kat­tog­tak a vál­tó­kon.

Ferenc mély töprengésbe merült: Regina téli­ka­bát­já­nak bélése alá varr­ták be az egyik kato­nai ezred vörös zász­la­ját, amely az 1919-es Tanács­köz­tár­sa­ság mellé állt. Vala­me­lyik volt katona kérte meg őket, hogy vigyék ki a zász­lót Magya­ror­szág­ról.

Ferenc megpróbálta elképzelni, mennyire fog­nak örülni majd ennek az aján­dék­nak Moszk­vá­ban.

Egy kicsit megijedtek a moszk­vai pálya­ud­var­tól. Alig volt vilá­gí­tás, a levegő foj­tott, büdös volt. S ami a leg­fon­to­sabb, ren­ge­teg volt az ember, akik egy­sze­rűen a pad­lón ültek és feküd­tek, vagy ide-oda jár­kál­tak hatal­mas háti­zsák­juk­kal és batyu­ik­kal. Bőröndje szinte sen­ki­nek sem volt.

A Nacional nevű szálloda viszont nem tett rossz benyo­mást rájuk, és némi­leg meg­nyu­god­tak. A má­so­dik eme­le­ten lévő szoba kicsi volt, de tisz­ta. Az ablak­ból a moszk­vai Kreml egyik bás­tyája lát­szott bal­ról. Az alkal­ma­zot­tak buz­gón söpör­ték a szál­loda előtti jár­dát.

A Moszkvában élő magyarok, akik közül keve­set ismert a há­zas­pár, szí­vé­lye­sek vol­tak. Álta­lá­ban fehér asz­tal mel­lett talál­koz­tak velük, ven­dég­lő­ben. Valami okból szinte egyik sem hívta meg őket ven­dég­ség­be, az ott­ho­ná­ba. Néha panasz­kod­tak, hogy hiány­zik nekik a magyar kony­ha.

Az átszállított vörös zászlót elfo­gad­ták, de nem azzal az ujjon­gás­sal, amire Ferenc várt. Meg­ígér­ték, hogy átad­ják a Ko­min­tern moszk­vai törzs­ka­rá­nak. A törzs­kar sok tag­ját nem­so­kára kivé­gez­ték, de szo­morú és tra­gi­kus sor­su­kat csak Sztá­lin halála után ismer­het­ték meg az embe­rek. Hasonló sors jutott a magyar emig­rán­sok egy részé­nek is, akik­kel akkor a Róth csa­lád Moszk­vá­ban meg­is­mer­ke­dett. Ha jól emlék­szem, fia­tal­ko­rom­ban a moszk­vai Lenin Múze­um­ban lát­tam a ma­gyar for­ra­dalmi ezred kiál­lí­tott zász­la­ját, ám az ide­gen­ve­zető sem­mit sem tudott a tör­té­ne­té­ről.

Ferenc még Bécsben az Erdőgazdál­ko­dási Nép­biz­tos­ság ren­del­ke­zési állo­má­nyába került. Jött az első nehéz­ség: nagyon kevés moszk­vai tudott néme­tül, és ez jel­le­mezte a Nép­biz­tos­ság hiva­tal­no­kait is. Ferenc kény­te­len volt maga tol­má­csot keresni és fogad­ni, miköz­ben a külön­böző hiva­ta­lo­kat jár­ta, ezért több mint egy hóna­pot töl­töt­tek Moszk­vá­ban. A tár­gya­lás nem volt egy­sze­rű: a moszk­vai csi­nov­nyi­kok már tor­kig vol­tak a hir­te­le­nül a nya­kukba sza­kadt, Euró­pá­ból érke­zett sok kül­föl­di­vel. Végül két válasz­tást aján­lot­tak apám­nak: vagy eluta­zik Arhangelszkbe, a leg­mo­der­nebb erdő­gaz­da­ság­ba, vagy Belo­russzi­ába megy, a bobrujszki fafel­dol­go­zó­ba. „Délre megyünk, Belo­russzi­ába – nyug­tat­gatta Ferenc a rémült Reg­inát. – Ott majd­nem olyan az idő­já­rás, mint Magya­ror­szá­gon.”