Pósa Zoltán

Mintha éltünk volna

Kósa Sándor: Mintha
Széphalom, Buda­pest, 2013. 2900 Ft.

Kósa Sándor Mintha című első meg­je­lent regé­nyé­ből meg­tud­hat­juk, milyen volt a dip­lo­más kato­nák élete a husza­dik szá­zad nyolc­va­nas évei­nek küszö­bén, az állam­párt utolsó évti­zed­ében. A tör­té­net köz­ponti alak­ja, elbe­szé­lője a be­ve­ze­tés és a befe­je­zés tanú­bi­zony­sága sze­rint a je­len­ből pil­lant vissza ifjú­ko­rá­nak szá­nal­mas „had­fi” élmé­nyei­re. A mai fia­ta­lok már csak fil­mek­ből, szü­lői, nagy­szü­lői vissza­em­lé­ke­zé­sek­ből, jobb eset­ben olvas­má­nyok nyo­mán alkot­hat­nak fogal­mat arról, hogy vol­tak bizony, nem is oly régen olyan korok, ami­kor a kato­nai szol­gá­lat az egész­sé­ges fér­fiak szá­mára köte­lező volt. Ennek szán­dé­kos, csa­la­finta elke­rü­lé­se, vagy a szol­gá­lat nyílt meg­ta­ga­dása bűn­cse­lek­mény­nek szá­mí­tott. A fris­sen bevo­nu­ló­kat „ko­pasz­nak” csú­fol­ták az „öreg har­csák”, a sze­ren­csét­len újon­cok ki vol­tak téve a tiszt­he­lyet­te­sek és a tisz­tek kénye-ked­vé­nek is, de a leg­ször­nyűbb rém­tör­té­ne­tek álta­lá­ban az öreg kato­nák szí­va­tá­sai­ról szól­nak.

A Mintha című regény főhőse, a Ri­zsa bece­né­ven emle­ge­tett nagy dumá­jú, rizsás, hiperintellektuális, ám alap­já­ban véve „té­tova huma­nis­ta” fia­tal­em­ber a lehető leg­sze­ren­csé­sebb, leg­eny­hébb variá­ció­ját fogta ki a sor­ka­to­na­ság­nak. Már elvé­gezte a főis­ko­lát, ám mivel még nem töl­tötte be a hu­szon­ne­gye­dik élet­év­ét, nem úsz­hatta meg a „nép­had­se­re­get” az öt hóna­pos tar­ta­lé­kos tiszti kép­zés­sel. A re­gény 1979-80-as jelen­ide­jé­ben a had­se­reg­béli fegye­lem a koráb­bi­ak­hoz képest oly­annyira föl­la­zult, hogy már a sor­ka­to­nák hét­köz­napi élete is könnyebb­nek lát­szott, mint koráb­ban akár a tar­ta­lé­kos tiszti tan­fo­lya­mos, huszon­négy éven felüli dip­lo­má­sok öt hóna­pos kikép­zé­se. Jóma­gam 1973-ban töl­töt­tem öt hóna­pot egy Hotel Dam­ja­nich­nak csú­folt, eny­hé­nek mon­dott nyír­egy­házi kaszár­nyá­ban, s antikatona létemre is cso­dál­koz­tam Kósa Sán­dor regé­nyé­nek olva­sá­sa­kor, minő laza­sá­go­kat enged­het­tek meg maguk­nak a sor­ka­to­nák a kemény négy­he­tes alap­ki­kép­zés után a ko­rábbi vas­fe­gye­lem­hez képest. Elhalt a het­ve­nes évek ele­jén még köte­le­zően elő­írt elv­tár­sa­zás, eny­hül­tek az úgy­ne­ve­zett „szívatások”, a ka­to­nák egy idő után annyit lóg­hat­tak, amennyit nem szé­gyell­tek. Már a leg­szi­go­rúbb tisz­tek is fásul­tak, kiéget­tek. Az intel­li­gen­sebbje nehe­zen tudta elvi­sel­ni, hogy abban a gyar­ma­ti, Szov­jet­unió­ból táv­irá­nyí­tott rend­szer­ben a hon­vé­de­lem csak idé­ző­je­les lehet, így az egész kato­násdi értel­met­len. Maradt ugyanaz az „el­len­szer”, kom­pen­zá­ció, ami­vel a ci­vil értel­mi­ség egy része is tönk­re­tette a valódi éle­tét. A Mintha című regény tiszt­jei, sor­ka­to­nái is isz­nak, mint a ke­fe­kö­tő, s már-már köte­les­ség­sze­rűen hal­moz­zák a lét­rontó élve­ze­te­ket A re­gény komoly eré­nye, hogy indi­rekt módon, lát­szó­lag vélet­len­sze­rű­en, való­já­ban nagyon is tuda­to­san egy­más mellé ren­delt vissza­em­lé­ke­zé­sek­ből kikris­tá­lyo­so­dik a nyolc­va­nas évek szo­ci­a­lista nép­had­se­reg­ének tel­jes szét­zu­ha­ná­sa, amely modell­sze­rűen tük­rözi az ország tét­nél­kü­livé zül­lött hét­köz­nap­ja­it. A ka­to­na­tisz­tek azt imi­tál­ják, mintha valódi had­se­reg­ben szol­gál­ná­nak. A ka­to­nák eljátsszák önma­guk­nak és egy­más­nak, mintha a stik­li­je­ik­kel, a sza­bály­zat állandó kiját­szá­sá­val, a „munka for­té­lyos elke­rü­lé­sé­vel” vala­mi­féle hite­les ellen­ál­lás része­sei len­né­nek. Úgy tesz­nek, mintha vár­nák a le­sze­re­lés nap­ját, a való­di, a ci­vil éle­tük elkez­dé­sét. Ám a lel­kük mélyén tud­ják, hogy oda­künn is ugyanaz a lan­gyos pos­vány várja őket. Így a kör bezá­rult. Kósa Sán­dor Mintha című regé­nye híven meg­idézi azt a kor­sza­kot, mely­nek hite­les mot­tó­ja: olyan volt, mintha éltünk vol­na.

*

(Megjelent: Heti Válasz, 2013. július 11., 43 old.; Théka rovat.)