Bácsi István

Dedikálás

„érted jöttünk, nem ellened”
Esterházy Péter:
Bevezetés a szép­iro­da­lomba

Ragyogó nyári nap virradt fel. A si­ke­res író a csont­jai­ban érez­te, ez egy jó nap lesz. Egész dél­előtt jóked­vű­en, vidá­man fütyö­részve tett-vett, ren­dez­gette a pa­pír­lap­okra írt ötle­te­it, készü­lő­dött újabb regé­nyé­hez. Amit hol­nap rög­vest el is kezd írni. Türel­met­le­nül várta a hol­na­pot, ahogy eddig is min­dig hosszú pályája alatt, ha új regény­kez­dés előtt állt, égető türel­met­len­ség lett rajta úrrá. Leg­szí­ve­seb­ben most azon­nal író­asz­ta­lá­hoz ülve bele­ve­tette volna magát, de nem akarta össze­za­varni a dol­go­kat. A mai nap az előző kötet jól meg­ér­de­melt sike­ré­nek koro­ná­ja, dél­után ket­tő­kor dedi­ká­lás. Erőt vett hát türel­met­len­sé­gén, kon­cent­rált, ünnepi han­gu­latba öltöz­tette lel­két, a dobrokoló sür­ge­tést egy „hol­nap” fel­iratú dobozba zár­ta.

A téren már teljes volt a könyvheti nagy­üzem. A ki­adó pavi­lon­já­nál elké­pesz­tően hosszú sor állt. Egy pil­la­natra meg­üt­kö­zött a gigan­ti­kus ember­kí­gyó lát­tán, még az is átsu­hant az agyán, hogy az ő de­di­ká­lása tel­jes egé­szé­ben elma­rad, ha az előtte dedi­káló kol­lé­gá­hoz ennyien vár­nak még, de aztán meg­nyug­tatta magát, ahhoz a kol­lé­gá­hoz nem vár­hat­nak ennyien. Való­ban, a fia­tal író­re­mény­ség sava­nyú ábrá­zat­tal, magá­nyo­san üldö­gélt a nap­er­nyő alatt az asz­tal­nál, néha egy-egy lapos pil­lan­tás­sal végig­né­zett a tőle pár méterre diszk­ré­ten vára­kozó sort alkotó olva­só­kon, mind-mind a si­ke­res író köte­tét szo­ron­gat­ták. Aki már itt is volt, köhen­tett, udva­ri­a­san kezet fogott a kol­lé­gá­val, leült vele szem­ben, elé­tolt egy ropo­gós, friss pél­dányt, és meg­kér­te, írjon bele neki valami sze­mé­lye­set. Szinte ugyan­eb­ben a pil­la­nat­ban a fia­tal író­re­mény­ség is elő­ha­lászta a si­ke­res író köte­tét, ő is dedi­ká­lást kért. Ahogy ezzel meg­vol­tak, már jött is a ren­de­ző, jelez­ve, elér­ke­zett a vál­tás ide­je. Kezet fog­tak, a kol­léga távo­zott, a si­ke­res író elhe­lyez­ke­dett, elő­vette ked­venc töl­tő­tol­la­it, végig­si­mí­totta a gon­dos fésü­lés­sel jól ellep­le­zett rit­ka­ságú hul­lá­mos haja csil­logó ezüs­tö­sét, meg­iga­zí­totta szem­üveg­ét, biz­ta­tóan rámo­soly­gott a hosszú sor első tag­já­ra, egy közép­korú nőre, készen állt. A nő für­gén oda­lé­pett, leült a ven­dég­szék­be, meg­mondta a ne­vét. Az író nem érte be ennyi­vel, barát­sá­go­san, báto­rí­tóan moso­lyogva kérte az olva­sót, mond­jon magá­ról még vala­mit, ami­ből a ren­del­ke­zésre álló rövid idő alatt képet alkot­hat, és így az olva­só­nak szóló sze­mé­lyes soro­kat írhat a könyv ele­jé­re. Míg a nő beszélt, meg-meg­áll­va, hogy a le­hető leg­tö­mö­reb­ben a lehető leg­több tám­pon­tot adja a si­ke­res író­nak a sze­mé­lyes­hez, az élénk figye­lem­mel követte sza­va­it, köz­be-közbe kér­de­zett, néha sebe­sen lejegy­zett vala­mit a no­te­szé­be. Úgy két-há­rom perc után már meg­volt a kép, az író kinyi­totta a köny­vet, szé­pen for­mált, kódexbe illő gon­dos kal­lig­rá­fiá­val beírta a dedi­ká­ci­ót, majd ked­ves sza­vak­kal búcsú­zott el az olva­só­tól. Egy gyér sza­kál­lú, diák­forma fia­tal­em­ber volt a kö­vet­ke­ző, aki­ről hama­ro­san kide­rült, hogy böl­csész­hall­ga­tó. Az író őt is beszél­tette pár per­cig, őszinte figye­lem­mel követve a diák sza­va­it, majd ugyan­olyan művé­szi gond­dal dedi­kálta a pél­dá­nyát, ahogy min­dig is szok­ta.

Dicsérte a rendezők éleslátá­sát, hogy a sike­res író­nak két egy­más utáni órát egy­be­füg­gően biz­to­sí­tot­tak dedi­ká­lás­ra. Per­sze, lehe­tett is szá­mí­tani a nagy érdek­lő­dés­re, elvégre az ország egyik leg­je­len­tő­sebb, leg­el­is­mer­tebb író­já­ról volt szó, így tehát mint­egy járt neki a dupla óra. De ez most kevés volt.

Ez a város szívébe ékelődő han­gu­la­tos tér valódi ékszer­do­boz­ként tün­dö­költ az édes illa­tok­kal teli nyári éjsza­ká­ban. Sze­ren­csé­re, bár talán a tér köz­ponti hely­ze­té­ből adó­dó­an, a köz­vi­lá­gí­tás töké­le­tes volt, így nap­nyugta után sem kor­lá­tozta semmi a sike­res írót a de­di­ká­lás foly­ta­tá­sá­ban. A sor­ban állók is beren­dez­ked­tek a hosszú vára­ko­zás­ra, kedé­lye­sen beszél­get­tek egy­más­sal, vic­ce­lőd­tek, barát­sá­gok, sze­rel­mek szö­vőd­tek. Senki nem türel­met­len­ke­dett, nem tola­ko­dott, min­den­kit átjárt a kö­zös cél eléré­sébe vetett hit, az író­ból áradó pozi­tív ener­gia. Köz­ben külön­böző hírek kering­tek a sor hosszá­ról. Azt a té­ren álló sor egy-egy pont­já­ról is lehe­tett lát­ni, hogy a sor az egyik mel­lék­ut­cá­ból kígyó­zik be a tér­re, majd a tér másik olda­lán is meg­je­le­nik, tekergő anakondaként ölelve körül a há­za­kat, de azt innen senki nem lát­hat­ta, hogy való­já­ban hol van a sor vége. Men­de­mon­dák sze­rint a sor vége, ami való­já­ban a sor kez­de­te, az ember­fo­lyó ere­de­te, vala­hol egy másik kerü­let­ben van, de vol­tak, akik úgy érte­sül­tek, hogy egy másik város­ban, egye­sek sze­rint egy másik ország­ban.

Amikor vége lett a könyvhét­nek, a tapin­ta­tos ren­de­zők nem­csak a nap­er­nyőt és a dedikálóasztalt hagy­ták a he­lyén a két szék­kel, de a ki­adó kiürí­tett pavi­lon­ját sem bon­tot­ták le, hogy az író­nak meg­le­gyen a kom­fort­ér­ze­te.

Nyár derekán már nemcsak a nap­ra, hétre és hónap­ra, de az évszak­ra, majd nyár végé­től már az évre is lehe­tett téte­ket tenni a foga­dó­iro­dák­ban. A té­vé­csa­tor­ná­kon élő adás­ban fag­gat­ták a jö­vő­lá­tó­kat a dedi­ká­lás befe­je­ző­dé­sé­nek vár­ható idő­pont­já­ról. De senki nem tudott mon­dani semmi biz­to­sat.

Az őszi eső egyforma egykedvűség­gel csor­gott le a vá­ra­ko­zók eser­nyői­ről és a nap­er­nyő­ről. Aztán egy nap bekö­vet­ke­zett az átvál­to­zás, hópely­hek jár­ták az ég ország­út­ja­it, fáradt uta­sok­ként tele­ped­tek az ernyők­re. Egy-két nap múlva pedig met­sző északi szél támadt, der­mesztő hideg árasz­totta el a vá­rost.

Az első olyan éjszakán, amikor „össze­koc­can­nak a mo­le­ku­lák”, vége lett a dedi­ká­lás­nak. A si­ke­res író már képet alko­tott a so­ros olva­só­ról, figye­lő, nyá­jas arc­cal, átszel­le­mül­ten éppen a szig­nó­já­val készült jegyezni a mű­vé­szi kódex­írás­sal örök­ké­va­ló­ságba mere­ví­tett aján­lá­sát, drága és ritka töl­tő­tolla hegyét már éppen egy­vo­na­las alá­írása kez­dő­pont­jába bök­te, ami­kor átala­kult. Egy szem­pil­lan­tás alatt tör­tént meg az egész. Csak gyűlt, csak gyűlt benne az utóbbi idő­ben a teret egyre dühöd­teb­ben bebo­rító fagy, okos szer­ve­zete jó gaz­da­gént igaz­sá­go­san szét­osz­totta teste min­den por­ci­ká­já­ba, sejt­jei pedig elrak­tá­roz­ták, amíg lehe­tett, eldug­ták a hátsó kam­rákba a mind erő­sza­ko­sabb, mind béní­tóbb hide­get. Most, az alá­írás pil­la­na­tá­ban követ­ke­zett el az az idő, ami­kor sejt­jei már nem tud­tak több hide­get elrak­tá­roz­ni.

E dermesztő eset után a tévé­mű­so­rok­ban most azt talál­gat­ták, hogy vajon az első meleg tava­szi napon, vagy talán majd vala­mi­kor más­kor olvad ki az író, és a foga­dó­iro­dák­ban is erre az ese­ményre lehe­tett foga­dá­so­kat köt­ni.

De azok, akik a tévéstúdiók­ban, vagy ott­hon, a tévé előtt ülve talál­gat­tak, vagy téte­ket helyez­tek el, azok nem értet­tek sem­mit ebből az egész­ből.