Büki Mátyás

A katona

Gyerekkorában S.-nek is voltak épí­tő­koc­kái.

Mire matematikatanár lett, már tud­ta, hogy az elne­ve­zés nem pon­tos. A já­ték­kocka elne­ve­zés takar­hat gúlát, tég­la­tes­tet, kúpot, hen­gert, és még egé­szen más­féle alakú ido­mot is. Az isko­lá­ban bele­bo­nyo­ló­dott a szám­tan és mér­tan rej­té­lyei­be. A szak­dol­go­za­tát tér­mér­tani kér­dé­sek­ről írta.

Titkos szenvedélye Escher volt. Sem­mit sem sze­ret­nék job­ban – gon­dolta sok­szor – mint meg­épí­teni azt a vá­rat, amely­nek lép­csője sem fel­fe­lé, sem lefelé nem vezet. Kato­nák masí­roz­nak raj­ta, még­sem érnek oda, ahova akar­nak.

Iskolatársai csudabogárnak, őrült­nek néz­ték. Nem barát­ko­zott sen­ki­vel, nem ment osz­tály­tár­sai­hoz ját­sza­ni. Tanár­ként a gim­ná­zium­ban leadta az óráit és rohant haza. A tan­tes­tü­leti érte­kez­le­te­ken némán ült, nem szólt sem­mit.

Szüleivel lakott, szobája tele volt koc­ká­val. Fel­nőtt korá­ban már maga vásá­rolta őket, bel­föld­ön, kül­föld­ön. Vol­tak muze­á­lis értékű és gyat­ra, olcsó gyári kész­le­tei is.

Ebben a szobában próbálta elő­ször meg­épí­teni a várat. Össze­om­lott az épít­mény. Meg­pró­bálta össze­ra­gasz­tani az ido­mo­kat, de hiá­ba. Talán a kis szoba szű­kös­sége hat a koc­kák­ra. Ilyen kis tér­ben nem tud­nak kibon­ta­koz­ni, nem tud­nak szár­nyal­ni, nem tud­nak önma­gukba bele­om­la­ni, és onnan a má­sik irányba kinyílni és a fel­cse­rélt irá­nyok szí­nes virá­gát kihaj­tani – gon­dolta köl­tői­en.

Kinézett az ablakon, a szom­széd ház tűz­fa­lát lát­ta. Neki­állt, hogy az össze­ra­gasz­tott koc­ká­kat meg­tisz­tít­sa, újra­fesse őket. Hete­kig tar­tott a mun­ka. Mikor vég­zett, elrakta a já­té­ko­kat. Végül is a tér­mér­tan nem léha szó­ra­ko­zás – gon­dolta moso­lyog­va. Ami meg­raj­zol­ha­tó, nem meg­épít­hető is egy­ben. Tud­tad az első perc­től fogva – tette még hoz­zá. Egy dara­big békén hagyta az épü­let. Ekko­ri­ban sze­rel­mes is lett. Két évti­ze­dig tar­tott a kap­cso­lat, aztán egy­szer csak véget ért. S. tűnő­dött raj­ta, miért és hogyan, de nem lett oko­sabb.

Amikor szülei meghaltak, eszébe jutott a vár. Átköl­tö­zöm a nagy­szo­bába – gon­dolta egy reg­gel – és meg­pró­bá­lom újra a le­he­tet­lent.

Tágas és napsütötte volt a la­kás leg­na­gyobb helyi­sé­ge, rászol­gált a nevé­re. Régi bér­ház, nagy bel­ma­gas­ság, hatal­mas mére­tek. Az ablak­ból a Du­nára lehe­tett lát­ni, a pár­kányra néha galam­bok tele­ped­tek, buruk­kol­tak, aztán elre­pül­tek.

Ez lesz az építőkockák szép, új biro­dalma – nézett szét, ami­kor a leg­utolsó ládi­kót is lerakta a pad­ló­ra. Látta magát édes­anyja öltö­ző­tük­ré­ben. Jó benyo­mást tett rá az arca. Most lehet, most kell megint neki­fog­ni. – gon­dolta vidá­man.

Persze itt sem járt több sikerrel, aho­gyan szá­mí­tott is rá. Hiába állt neki a nagy tér által meg­ih­letve egy sok­kal nagyobb épít­mény össze­ál­lí­tá­sá­nak, a lép­cső nem akart olyan len­ni, ami­lyen­nek sze­rette vol­na. – Nem segí­te­tek nekem, ti koc­kák – mondta és kezébe vett egyet. Törőd­tem vele­tek, sze­ret­te­lek tite­ket. De azt sem mond­ha­tom, hogy ellen­sé­ge­sek len­né­tek irá­nyom­ban. Nyil­ván ti is tud­já­tok, mit lehet és mit nem. Az abla­kon túl a Du­nán hatal­mas üdü­lő­hajó úszott dél felé.

Aztán lefeküdt és reggelig aludt. Fel­éb­redt, eszébe jutot­tak az ido­mok: – Sze­ren­csét­le­nek – gon­dolta – mennyit kínoz­tam, gyö­tör­tem őket, és szót­la­nul tűr­ték, enge­del­mes­ked­tek. Meg­ér­dem­lik, hogy ren­des, a fi­zika tör­vé­nyei­nek és a tér­mér­tan­nak enge­del­mes­kedő épü­le­tet épít­sek belő­lük. Neki­állt és meg­tisz­tí­totta az össze­ra­gasz­tó­zott épí­tő­ele­me­ket, fino­man lecsi­szol­gatta őket, vigyáz­va, nehogy túl sokat veszít­se­nek mére­tük­ből, átfes­tette őket újra. Ez megint eltar­tott egy dara­big. Ami­kor készen lett a mun­ká­já­val, akkor mind­egyi­ket szé­pen bele­rakta a dobo­za­ik­ba, azok­ba, ame­lyek­ben vásár­lá­suk­kor vára­koz­tak. És elment egy bútor­üzem­be, meg­ren­delt három­ezer egy­for­ma, bar­na­szí­nűre fes­tett, ötször tizenöt cen­tis tég­la­tes­tet. Volt némi örök­sé­ge, nem saj­nálta a pénzt. Egy fur­gon hozta az egy­forma dobo­zo­kat, ben­nük a koc­kák­kal.

Nekilátott felépíteni egy házat a nagy­szo­bá­ban, abla­kos­tól, ajtós­tól. A fal­hoz kel­lett tolni min­dent, ebéd­lő­asz­talt, fote­le­ket, és le kel­lett szedni a csil­lárt is. Magas­nak akarta a fa­la­kat.

Amikor kész lett a ház, fogott egy pok­ró­cot és bement. Tető még nem volt. Majd teszek rá szét­haj­to­ga­tott kar­ton­do­bo­zo­kat – találta ki. De most ez még nem volt fon­tos. Lete­rí­tette a pok­ró­cot. Ráfe­küdt, eddig nem tapasz­talt jó érzés járta át. Ez a ház a ház­ban, ez én vagyok – kia­bál­ta. Jó lesz nekem itt – tette hoz­zá. Ekkor vette ész­re, hogy az épí­tő­koc­kák izzani és lán­golni kez­de­nek, szik­rá­kat hány­nak. De nem, nem égnek, csak ját­sza­nak, míme­lik – gon­dol­ta. Látta azon­ban, hogy el is moz­dul­nak a he­lyük­ből. Rájuk szólt: – Azon­nal marad­ja­tok vesz­teg – és tré­fá­san meg­fe­nye­gette őket. De az épí­tő­koc­kák ki-be kezd­tek ugrálni a fal­ból, volt, hogy egy egész fal­rész kimoz­dult a he­lyé­ből, a bal­ol­dali fal­ból átsu­hant egy a jobb­ol­da­li­ba, vagy for­dít­va. A ház nem omlott össze. Álmél­kodva nézte ezt moz­gal­mas­sá­got, és azon kapta magát, hogy han­go­san nevet.

Aztán látta, hogy a szoba bal sar­ká­ban az épí­tő­koc­kák egy cso­portja éppen Escher mes­ter lép­cső­jét állítja magá­ból össze. Neve­tett. Ez igen – gon­dolta – mégis sike­rül. A lenn most végre fenn van, ahogy a böl­csek állít­ják. Aztán egy­szer csak nagyot puk­kant, csör­rent valami és S. elvesz­tette az esz­mé­le­tét.

Amikor magához tért, a vár lép­cső­jén találta magát. Vál­lán lán­dzsa.

A lépcső egy pontjához érve fegy­vere hegyén min­dig meg­csil­lant a nap és egy másik pon­ton min­dig távoli kakas­ku­ko­ré­ko­lást hal­lott. Nem állt meg, csak járt kör­be-kör­be, fel­felé és mégis le, fárad­ha­tat­la­nul.

Semmi sem volt a fejében, csak egy kép: egy szőke gye­rek piros, zöld, sár­ga, kék, szé­pen gya­lult, fes­tett és össze­illő fada­ra­bo­kat borít ki a pad­ló­ra, mel­lé­jük fek­szik, és nézi, tolo­gatja őket a padló rács­min­tá­za­tán, várat épít, fel­bo­ro­gatja a koc­ká­kat, újat épít, más­képp.