Andor Csaba

Teofilia

XV.

Négyen haladtak libasorban az erdész­ház felé. A sor­rend szinte per­cen­ként vál­to­zott; most éppen Alfonz ment elöl, mögötte Aliz majd Teo követ­ke­zett, s tő­lük kissé lema­radva Júlia zárta a sort.

–  Az apróbb részletekre már nem emlé­kez­tem – mondta Teo.

–  Nem számít – felelte Alfonz –, nem is értél volna a vé­gé­re, ha azo­kat is elme­sé­led.

–  És az is zavart, hogy Teofil bácsi tanul­má­nyá­ról sem­mit sem tud­tam mon­da­ni. Pedig azt ígér­ted, hogy egy­szer majd elme­sé­led.

Aliz habozott: a sorrenden neki kel­lett volna vál­toz­tat­nia, de akkor a beszél­ge­tés­nek nem lehet fül­ta­nú­ja: ha hátra megy, akkor Alfonz sza­vát nem érti, ha előre megy, akkor Teóét. Egyet­len kiút kínál­ko­zott.

–  Most is elmesélhetnéd – mondta Aliz.

–  Teofil bácsi tanulmánya a tör­té­net kez­de­té­nek kez­de­té­ről szól. Épp ezért nehéz elme­sél­ni.

–  Érdekes – mondta Aliz –, Teo azt mondta…

–  Igen – szólt közbe Teo –, én úgy tud­tam, hogy a tör­té­net kez­de­té­nek nin­csen kez­de­te.

–  Van – mondta Alfonz. – Nem beszél­tem róla, de azért van.

Aliz következett: – És mikor kez­dő­dött a tör­té­net?

Alfonz kurtán, kelletlenül válaszolt: – Régen.

–  Úgy értem – próbálkozott újra a lány –, szó­val Teo vissza­ment az ősem­be­rig. Ez tehát nyil­ván még koráb­ban volt.

Alfonz most már bosszúsan felelt. – Vedd úgy, hogy az ősrob­ba­nás előtti pil­la­nat­ról van szó. Meg­fe­lel? Vagy ajánl­jak valami más idő­pon­tot?

–  Ne veszekedjetek már! – mondta Teo.

–  Nem veszekszem. Akit érdekel a do­log, az olvassa el.

A szél fölerősödött, s nyomá­ban súlyos eső­csep­pek kop­pan­tak az ava­ron. Vala­mennyien futás­nak ered­tek.

Aliz lépett elsőként a házba, és sorra meg­gyúj­totta a gyer­tyá­kat. – Elég zava­ros volt, amit mond­tál.

–  Tudom – mondta Alfonz. – Teo nyil­ván szí­ne­seb­ben adta elő a tör­té­ne­tet. Ő a nagy mesélő a csa­lád­ban.

–  Szó sincs róla – mondta Teo, aki épp most lépett be Júliá­val. – Alfonz­nak most nincs kedve mesél­ni. Hiszen lát­ha­tod! Ejha! – for­dult az asz­tal felé. – Ez mind az enyém? – S mivel a töb­biek bólo­gat­tak, máris fel­kapta az egyik köny­vet, és bele­la­po­zott. Aztán csen­de­sen vissza­tette a többi közé. – Ez is Teofil bácsi ötlete volt?

–  Nem értem, mire gondolsz – mondta Alfonz.

–  Azt kérdeztem, Teofil bácsi ötlete volt-e, hogy a szü­le­tés­na­po­mon épp ezzel a könyv­vel lepj meg?

–  Nem – mondta Alfonz –, ilyen vég­ren­de­le­tet nem hagyott hát­ra. De mi ütött beléd?

Teo leült az egyik székre. – Sem­mi. Csak dél­után beszél­tem a por­tás­sal. Jó, hogy eszembe jutott! A lel­kemre kötöt­te, hogy adjam át az üdvöz­le­tét neked.

Alfonz négy poharat vett elő az egyik asz­tal­fiók­ból, és letette őket a bo­ros­üveg mel­lé. – Talán üljünk inkább le – mond­ta, s máris helyet fog­lalt az ajtó­val szem­közti szé­ken, aztán vala­mennyi­ük­nek töl­tött. A két lány is leült. – Mást nem mon­dott a por­tás?

–  Mást? – Teo Alfonzra nézett. – Min­den­fé­lé­ről beszélt, de semmi lénye­ge­set nem tud­tam meg tőle. Azt mond­ta, hogy te majd úgyis min­dent elme­sélsz.

–  Értem – mondta Alfonz. – Akkor hát eme­lem poha­ram az ünne­pelt­re! – Vala­mennyien kiit­ták a bort, és Alfonz újra töl­tött.

–  Tehát elmeséled? – kérdezte Teo.

–  Magad mondtad, hogy ma nincs ked­vem mesél­ni.

Aliz Teo füléhez hajolt. – Kár eről­tet­ned – súg­ta. – Én mond­tam, hogy Alfonz nem tud mesél­ni.

Az óra kettőt ütött. A házte­tőn az eső­csep­pek egyre türel­met­le­neb­bül kopog­tak. Egy szél­ro­ham előbb szé­lesre tárta a rés­nyire nyitva hagyott ajtót, aztán a követ­kező pil­la­nat­ban bevág­ta. Ettől az asz­ta­lon álló gyer­tya lángja meg­rez­zent, és Alfonz, aki a lán­gon át épp az ajtó mel­letti képet néz­te, most úgy lát­ta, mintha Teofil bácsi és a nyom­dász egyet­ér­tően bólo­gat­ná­nak. Vagy talán nem is a gyer­tya­láng körül áramló meleg levegő moz­gása lát­tatta vele így? Hiszen Júlia, aki oldalt ült, ugyan­azt lát­ta, s ha­son­ló­kép­pen Teo is.

Aliz háttal ült a bejáratnak. De csak­ha­mar ő is ész­re­vette Teofil bácsit, amint egy sétány végén, pipá­val a kezé­ben sétált, és vala­ki­nek, aki egy másod­per­cig a hát­tér­ben volt, s ezért az alakja csak homá­lyo­san lát­szott, vala­mit magya­rá­zott. A hát­tér­ben álló alak hir­te­len elő­re­lé­pett, átvette Teofil bácsi­tól a pipát, ajka közé szo­rí­tot­ta, majd a ke­zét zakója zse­bébe tet­te, akár egy régi raj­zon a kamasz­köl­tő.

És most már valamennyien látták a pipa füst­jét is, lát­ták, ahogy a sétány fölé hajló faág körül ker­ge­tő­zik, aztán fel­jebb egy lám­pa­osz­lop vil­lany­kör­té­jét meg­ke­rü­li, s a lom­bok közt lát­szó­lag eltű­nik, hogy kis­vár­tatva újra elő­ke­rül­jön, s most már ne csak lás­sák, de érez­zék is a pi­pa­füst­tel együtt a szo­bába tóduló illa­tot. A ké­pek és az illa­tok mel­lől várat­la­nul elszök­tek a han­gok, ame­lyek fel­idéz­ték őket, hogy vég­képp átad­ják a helyü­ket egy fale­vél zize­gé­sé­nek, egy bogár zúgó hang­já­nak, a hát­tér­ből beszű­rődő derűs neve­tés­nek. Együtt volt a kép, a hang, az illat, semmi sem hiány­zott, sem a sétányra szórt kavics, sem a hárs­fa­il­lat, sem az elő­tér­ben elhangzó szó vagy a hát­tér­ből ref­rén­ként fel­hangzó neve­tés, semmi sem hiá­nyoz­ha­tott, mert Alfonz, aki még min­dig a ké­pet néz­te, s így többé nem volt jelen közöt­tük, már jóval előbb mesélni kez­dett.