P. Szabó Mária

Király születik

10. Otthon

Pár nap múlva, dermesztően hideg szo­bá­já­ban olva­sott, elgém­be­re­dett ujjai­val nehéz­ke­sen lapozta a vas­kos könyv szür­kés per­ga­men­lap­ja­it, mikor belé­pett Ábris.

–  Uram! Hírnök jött a nagyasszony­tól!

–  Jöjjön bentebb! – nyújtotta ujjait a semmi mele­get adó gyer­tya­láng­hoz, azzal a reménnyel, hogy talán egy kéz­fo­gás­nyi meleg­ség átjár­ja.

–  Na! Eredj, Balázs! – biztatta a fi­a­tal fér­fit Ábris.

Az óvatoskodva lépett beljebb, nem iga­zán tud­ván, hogyan is visel­ked­jen, hogy meg is adja a tisz­te­le­tet, meg ne is vigye túl­zás­ba, hisz aki szem­ben áll vele, még csak egy fogoly, de majd csak hatal­mas­ság lesz belő­le.

–  Jó napot, Mátyás úrfi!

–  Neked is! – szemlélődött az érke­zőre figyel­me­sen. Isme­rős volt, az udva­ruk egyik belső kato­ná­ja. – Mi hírt hoz­tál?

–  Otthon minden rendben lévő, a nagy­asszony és Szi­lágyi Mihály uram Garaival és Cilleivel tár­gyal a király­ság­ról. Biz­to­san meg­egyez­nek. Ezt üzente asszo­nyom is, készü­lőd­jön, mert mind­járt ide röp­pen az idő.

–  És mit üzent még?

–  Jól van otthon minden és minden­ki, csak az ország­ban van nagy sanya­rú­ság. Éhez­nek a pa­rasz­tok, a váro­sok is sze­gé­nyek, nincs zsírja a ke­res­ke­dők­nek sem, de bizony nin­cse­nek is keres­ke­dők sem, az urak pedig csak civa­kod­nak a kon­con. A né­pek gyá­szol­ják a Hu­nya­di­a­kat, Jánost és Lász­lót, de remény­ked­nek Mátyás­ban – for­gatta a kezé­ben a sap­ká­ját zavar­tan a hír­nök. Hisz talán még­is­csak a le­endő kirá­lyá­val beszél, ennek meg­fe­le­lően volt benne egy kicsiny meg­il­le­tő­dés.

–  Látom fáradt vagy, bizonyára a gyom­rod is üres. Ábris majd sze­rez harap­ni­va­lót, azután pihenj egyet, majd hol­nap beszé­lünk.

Balázs nagy tisztelettel megköszönte a gon­dos­ko­dást, és kiment meg­tömni korgó gyom­rát. Mátyás pedig fél­han­go­san mor­fon­dí­rozni kez­dett.

–  Káosz és zűrzavar az országban. Ez várja az új királyt. És mit tehet, ha nem lesz segít­sé­ge? Civa­kodó főurak és a sze­gény király, lehet ott ren­det ten­ni? Hogyan gya­ra­pod­hat a király vagyo­na, ha min­den a ren­dek kezé­ben van? Önszán­tuk­ból nem adnak bizo­nyo­san. Mi lesz a teen­dő? Hon­nan tud­ha­tom, mit kell ten­nem? Mi kell ahhoz, hogy béke legyen, rend és nyu­ga­lom? Hogy a pa­raszt ne csak művelje a föl­det, hanem enni­va­lója is legyen? Hogy a ke­res­kedő ne csak álmo­doz­zon a nyu­gal­mas kal­már­ság­ról? Hogy az alig neme­sek is érez­zék, fon­to­sak? Hogy a vá­ros­ban élő pol­gá­rok gya­ra­pod­ja­nak? Az urak is érez­zék, övék is ez a haza, de csak akkor lesz ott­hon is, ha együtt gon­dol­kod­nak? Ki segíti a ki­rályt majd? Iste­nem, te segí­tesz? Ki ad jó taná­csot? Te adsz? – jár­kált a szo­bá­ban fel-alá. Kezét hol hátul kul­csolta össze, hol pedig a ha­lán­té­kát dör­zsöl­te.

„Tudom, hogy minden rendben lesz, tudom, hogy min­den rend­ben lesz”, ismé­tel­get­te, mint az ima­ma­lom.

Alacsony, de jóvágású fiatalember lett belőle az elmúlt évek során. Hosszú barna haja hul­lá­mo­san verte a vál­lát. Barna sze­mei állan­dóan tűz­ben égtek, kar­valy­orra is tekin­télyt paran­csolt, az elmúlt évek folya­mán kül­ső­leg hoz­zá­ért a fel­adat­hoz. Más­nap reg­gel hívatta Balázst.

–  Ma indulsz haza, de előtte néz­zük meg a fa­gyos Moldva part­ját.

–  Ahogy parancsolja, uram.

–  Ábris! Kilovagolunk!

–  Hozatom a lovakat, uram – felet Ábris, de köz­ben csó­válta a fejét.

Nem tetszett a szolgának, hogy az ura ezzel a jött­ment­tel lova­gol ki, akit ő nem ismer. Intéz­ke­dés köz­ben mor­gott magá­ban, de tud­ta, nincs mit ten­ni, ha Mátyás eldön­tött vala­mit, annak úgyis kell len­nie, így azután böl­csebb­nek lát­ta, ha hall­gat. Már a fo­lyó part­ján porol­ták a lovak patái a szik­rázó havat, a szolga még min­dig mor­go­ló­dott.

–  Mondd meg anyámnak, jól vagyok. Ha meg­tör­té­nik a ki­rály­vá­lasz­tás, azon­nal érte­sít­se­nek, de leg­elő­ször a házi­gaz­dá­mat, Pogyebrádot. Meg kell adni neki a kellő tisz­te­le­tet, mert tőle függ, mikor indul­ha­tok haza. Ezen is gon­dol­kodni kell, mivel lehet rábír­ni, hogy elen­ged­jen, ez nem lesz ingyen, ebben biz­tos vagyok. Pogyebrád nagy étkű, de nem­csak a jó fala­to­kat ked­ve­li, hanem a pénzt és a hatal­mat is, ravasz, mint a vörösszőrű róka. Meg kell tud­nunk álla­podni vele béké­sen.

–  Megmondom, uram. A nagyasszony min­dent meg­tesz, erő­sebb, mint sok férfi együtt­vé­ve.

Itt kicsit elhallgattak. Mátyás gyen­gé­den gon­dolt any­já­ra. Iste­nem, mi fáj­da­lom erő­sí­tette szí­vét, milyen mély­sé­ges pokla a szen­ve­dés­nek csi­nált fér­fit az asszony­ból! Azt, hogy milyen ősz lett a haja és milyen gyű­rött, baráz­dás az arca, még nem lát­ta. Balázs pedig azon elmél­ke­dett, hogy ő már inkább útnak indul­na, messze még a ha­za, de han­go­san nem mert szól­ni. Mátyás mintha meg­érezte vol­na, mi forog a fejé­ben.

–  Indulj, Balázs, hazafelé! Vigyázz az úton, mondd meg anyám­nak, csó­kol­ta­tom, és sokat gon­do­lok rá. Velem ne legyen baja, én jól elva­gyok itt. Csak ők vigyáz­za­nak maguk­ra.

–  Átadom, uram!

–  Isten áldjon!

–  A magyarok Istene áldja, uram! – Balázs könnyes szem­mel fogta vág­tára a lo­vát.

Maga sem tudta, miért érzékenyült el ennyi­re. Talán a sok baj, ami ott­hon lele­dzett, az vágta hókon hir­te­len. Mátyás is meg­haj­totta a lovát. Jóle­sett a hi­deg leve­gő. Ahogy csa­pó­dott az arcá­ba, úgy kemé­nye­dett a szíve is. Mi végre jöt­tem a világra?, kér­dezte ismét, de válasz nem volt. Ezt a kér­dés gyak­ran meg­for­go­ló­dott ben­ne, sze­rette vol­na, ha tud­ja, mi a fel­adata pon­to­san, akkor úgy ter­vez, úgy készül. Csa­pong­tak a gon­do­la­tai össze­vissza. Időn­ként a ha­za, időn­ként a begyes Szavéta, a szőke Kuni­gunda vagy az ott­ho­na, anyja felé.

Egyik délutánon Pogyebrád hívatta.

A kormányzó szobája bezzeg szinte forró volt. „Azt a da­gadt min­de­nit”, jutott Mátyás eszébe a lusta tűz­mes­ter, ami­kor belé­pett a ha­tal­mas helyi­ség­be. A ter­me­tes fér­fiú a kan­dalló mel­lett ült egy sűrűn fara­gott karos­szék­ben, lába alatt med­ve­szőr mele­gí­tette a hi­deg követ.

–  Gyere, úrfi, beszélgessünk egy keve­set!

–  Beszéljünk, uram!

Udvariasan válaszolt, mégis érző­dött, nem keve­sebb ember, mint a má­sik.

–  Mi hírt kaptál otthonról? Mit üzent anyád?

–  Az otthoniakat most a király­vá­lasz­tás fog­lalja le. Ural­ko­dóra van szük­ség. Ezen dol­goz­nak. Jó dön­tés kell, ebek har­min­cad­ján az ország.

–  Úgy kell, biz a’, jó döntés! De sokan ácsin­góz­nak erre a ha­ta­lom­ra. Te hogy gon­dol­kodsz felő­le?

Úgy hitte, majd csak megtud valami köze­leb­bit, ha fag­gatja a fi­út.

–  Nem gondolkodom róla, uram, nekem nincs bele­szó­lá­som.

–  De csak van valami elképzelésed?

–  Van. Igyekezniük kell a leg­jobb dön­tést hozni az ország és a nyu­gal­mat kereső embe­rek érde­ké­ben.

–  Frigyesnek lenne a legnagyobb esé­lye. Nála a korona is, bir­to­kai is van­nak az ország­ban. Mátyás hall­ga­tott, neki erről a té­má­ról nem volt több mon­da­ni­va­ló­ja, eről­köd­jön a házi­gaz­da, ha akar, ő szí­ve­sen végig­hall­gat­ja. Pogyebrád is belát­ta, nincs miről beszél­nie, ebben a té­má­ban a fiú nem jó társ, így azután más vizekre eve­zett a sza­vak ten­ge­rén.

–  És hogy érzed magadat itt? Van valami kíván­sá­god, ami­ben segít­he­tek?

Hirtelen eszébe jutott a hi­deg szo­bá­ja.

–  Szeretném, ha a szobámat min­den­nap ren­de­sen fűte­nek. Ha kine­vez­nél nekem egy fűtő­le­gényt, nagy segít­ség len­ne.

–  Miért nem szóltál már előbb? Szí­ve­sen meg­te­szem. A kö­vér Havelt bízom meg. Ő a leg­ügye­sebb tűz­mes­ter a vár­ban.

– Köszönöm, hogy ilyen figyelmes vagy hoz­zám.