3. fejezet

Szocializmust építünk!

Miskolc után Bobrujszk mélységes csüg­gedt­sé­get vál­tott ki a szü­leim­ből, külö­nö­sen a mamá­ból. Egy kicsit meg­za­va­rod­tak. De a sors hál isten­nek, meg­kö­nyö­rült raj­tuk. Bár a Nép­biz­tos­ság­gal alá­írt szer­ző­dés értel­mé­ben, ame­lyet apám önként alá­írt, a mun­kál­ta­tó­nak egy szo­bát (!) kel­lett volna biz­to­sí­ta­nia a mun­ka­vál­la­ló­nak, ame­lyért ráadá­sul fizetni is kel­lett vol­na, a bobrujszki fafel­dol­gozó veze­tő­sége nagy­lelkű orosz ven­dég­sze­re­tet­tel, s mert együtt érez­tek a fia­tal, kül­földi házas­pár­ral, akik ilyen hely­zetbe kerül­tek, külön­le­ges lakó­te­rü­le­tet jelölt ki az akkor már Rott1 nevű szak­em­ber­nek, amely a leg­jobb volt a szá­mí­tásba jöhe­tők közül. S ráadá­sul ingyen. A la­kás egy vörös tég­lá­ból épült eme­le­tes ház föld­szint­jén volt. Addig nem épí­tet­tek ilyen házat Bobrujszkban. Az is volt a ne­ve, hogy „vö­rös ház”. Kel­le­mes méretű háló­szoba és ebédlő volt ben­ne, kis konyha és für­dő­szo­ba, kád­dal és angol­vé­cé­vel. A víz­me­le­gí­tést fafű­tésű Titán kály­há­val lehe­tett meg­ol­da­ni, ahogy a szo­bák­ban is fafű­tés volt, közé­pen állt a kály­ha. Ilyen lakást csak kül­föl­di­ek­nek és a fafel­dol­gozó veze­tői­nek utal­tak ki.

A külföldiek az Insznab és a Torgszin nevű külön­le­ges bol­tok­ban sze­rez­ték be az élel­met és egyéb árut. Más­ként fogal­maz­va: a kom­bi­nát ipar­ko­dott maxi­má­lis kényel­met és fel­ja­ví­tott ellá­tást biz­to­sí­tani nekik. Az első évek­ben a kül­föl­diek fize­tése is maga­sabb volt, mint a szov­jet állam­pol­gár­oké.

Itt van előttem egy Budapestről érke­zett levél, ame­lyet Kati, az apám nővére írt. A szü­leim 1932 ápri­li­sá­ban kap­ták meg, vagyis három hónap­pal az után, hogy Bobrujszkba érkez­tek. Kati szo­morú ira­tot kül­dött Ferenc­nek abban a le­vél­ben: a buda­pesti Pan­nó­nia utca 33. számú ház tulaj­do­no­sá­nak fel­szó­lí­tá­sát, ame­lyet Róth Józsefnénak, a nagy­anyám­nak cím­zett, mint az egyik lakás bér­lő­jé­nek. Ebben a háziúr figyel­mez­teti nagy­anyá­mat, hogy meg­kapta a bí­ró­sági vég­zést, amely értel­mé­ben kila­kol­tat­hatja Hani nagy­anyát és a vele élő csa­lád­ta­go­kat, a bú­to­ro­kat pedig elár­ve­rez­tet­he­ti, amennyi­ben har­minc napon belül, vagyis 1932 ápri­li­sá­nak végéig nem egyen­lí­tik ki a 330 pen­gős lak­bér­hát­ra­lé­ku­kat.

Kati sok érdekes hírről írt ebben a le­vél­ben, ezért idé­zek belőle néhány rész­le­tet:

„Kedves Ferike!

Mindenekelőtt gratulálok a nagy ese­mény alkal­má­ból, amire rászán­tad magad, elér­ted célod, és elutaz­tál az új Oro­szor­szág­ba. Nagyon büszke vagyok rád. […]

Nagyon hatásos a jövőre vonat­kozó ter­ved, hogy betörsz Euró­pába a fűrész­áru export­tal. Beszá­mol­tam a ter­ve­id­ről Kesztrelnek, aki nagyra becsül téged, és ter­mé­sze­te­sen nagy jövőt is jósol neked. Már el is kép­zel­te, hogy elő­ször csak kilá­to­gat hoz­zád, aztán mind­ket­ten elmen­tek Ang­liá­ba, ahol jó kap­cso­la­tai van­nak. Már arról ábrán­do­zik, mek­kora mennyi­ségű fűrész­árura szóló szer­ző­dé­se­ket írtok alá nem csak Ang­liá­val, hanem a tag­ál­lam­ok­kal is. […]

Most az anyagiakról. Teljesen biz­to­sak vagyunk abban, hogy min­den tőled tel­he­tőt meg­te­szel értünk, hogy segíts raj­tunk a mos­tani hely­zet­ben, bár bizo­nyos, hogy nagy kiadá­said vol­tak a köl­tö­zés miatt. Sze­ret­ném meg­mu­tatni a le­ve­le­det a házi­úr­nak, hogy a sa­ját sze­mé­vel lás­sa, tény­leg van remé­nyünk, s et­től meg­nyu­god­jon és vár­jon. De saj­nos, itt nálunk nem min­den­ki­nek lehet meg­mu­tatni a leve­le­det, bár min­denki tud­ja, hogy poli­tika és kenyér­ke­re­set más és más.

Elküldöm ezt a felszólítást, talán jó szol­gá­la­tot tesz. Nagyon remél­jük, hogy május első felé­ben mégis sike­rül valami pénzt kül­de­ned, addig meg­pró­bá­lunk kitar­ta­ni. Meg­is­mer­tem egy német mér­nö­köt, aki öt évet töl­tött a szov­je­tek­nél. Ő mond­ta, hogy a pénzt valami „cservonyec” 2-ben el lehet kül­deni Ber­lin­be, ahol még for­ga­lom­ban van, s on­nan én már már­ká­ban kap­nám meg. A szov­je­tek bele­egyez­nek, hogy átutal­ják ezt a valu­tát, ha azt mon­dod nekik, azért kül­desz pénzt, hogy egy nagyon sze­gény ber­lini csa­lá­dot támo­gass. Ha szük­sé­ges, kül­dök neked egy meg­bíz­ható német címet. Pró­báld meg, ha úgy gon­do­lod, hogy így sike­rül, ha pedig nem, várd ki a meg­fe­lelő alkal­mat. Mi mást már nem tehetünk.

Ezen a héten meglátogatott min­ket Hartmann Ignác úr Nagy­ha­lász­ról. Én saj­nos, nem tud­tam beszélni vele, mivel vasár­nap reg­gel volt, és abban a ruhá­ban lepett meg, ame­lyet a tor­na­gya­kor­lat­hoz vise­lek. A lé­nyeg az, hogy meg­ígér­te, ezen a héten küld egy libát, egy zsák lisz­tet és két zsák krump­lit. Remél­jük, beváltja ígé­re­tét. Te aztán iga­zán isme­red, mennyit ér az ígé­re­te. Talán az volna a leg­jobb, ha rákér­dez­nél, tel­je­sí­tet­te-e az ígé­re­tét. Még azt is meg­ígér­te, kapunk tőle némi pénzt, ha nekik is sike­rül kijut­ni. Elkép­zel­he­ted, milyen hatás­sal volt a mamára Hartmann vizit­je. Egyre kínál­gat­ta, és a kony­há­ból olyan illa­tok száll­tak ki, mintha lako­da­lom vol­na. Fur­csa idők jár­nak, öreg­szünk, és remé­lem, gyor­san elfe­lejt­ke­zünk róluk.

Mellesleg a Hartmann csa­lád már meg­kapta az enge­délyt a kiuta­zás­ra, csak maga Ignác nem, ami miatt ide­ges. Schwarz Mis­ká­val el akar­nak menni Bécs­be, hogy meg­kap­ják az enge­délyt. El tudod kép­zel­ni, micsoda ije­del­met vál­tott ki a ter­jedő plety­ka, hogy a szov­je­tek állí­tó­lag leál­lí­tot­ták a be­uta­zást. Én elkép­zelni sem tudok ilyes­mit, hiszen a szov­je­tek­nek szük­sé­gük van a szak­em­be­rek­re. Ami engem illet, úgy dön­töt­tem, addig nem moz­du­lok, amíg egy­ér­tel­műen azt nem taná­cso­lod, hogy induljak.

Lázár mérnök sem írt semmit Moszk­vá­ból, bár meg­ígér­te, jel­zi, hogy java­sol­ja-e az uta­mat. Mel­les­leg, nem is nagyon remél­tem, hogy tel­je­síti az ígé­re­tét. Nálunk már csak ilyen a ma­gyar mentalitás.

De a főnököm, akinek érde­ké­ben kér­de­zős­köd­tem, nagyon meg­örült, hogy elhe­lyez­ked­he­tünk oda­kint. Komo­lyan és ala­po­san készü­lő­dik, tehet­sé­ges gaz­da­sági szak­em­ber, jó esze van, teli ötlet­tel, újí­tás­sal. Úgy ter­vez­zük, június­ban-jú­lius­ban uta­zunk ki. Ha uta­zunk, nekem is ad pénzt, és fedezi az uta­zá­som költ­sé­gét. Remé­lem tehát, hogy nyá­ron már ott leszek nála­tok. Feri­ke, büszke vagyok rád, és remé­lem, hatá­ro­zott leszel. Lát­tam, hogyan rakatta ki a háziúr a szom­széd hol­mi­ját, aki ugyan­csak lak­bér­rel tar­to­zott, és remé­lem, velünk nem tör­té­nik ez meg.

Válaszolj gyorsan! Csókollak mindnyájatokat.

P. S. Egy hivatalnok, aki rok­kant, beszél néme­tül és ango­lul, tud gyor­sír­ni, azt kér­de­zi, el tud­na-e helyez­kedni oda­kint, bár rokkant?”

Hát ezt az érdekes levelet írta Kati Ferenc­nek.

Az Erdőgazdálkodási Népbiztosság csak egy évre szóló szer­ző­dést írt alá apám­mal, 1932-re, igaz, azzal a le­he­tő­ség­gel, hogy a jövő­ben meg­hosszab­bít­ha­tó. A havi fize­té­sét 400 rubel­ben álla­pí­tot­ták meg. Rott Ferenc lett a ve­ze­tője a fűrész­áru telep­nek, vagyis ő fe­lelt a kész­ter­mék minő­sé­gé­ért, s hogy ide­je­ko­rán elszál­lít­sák. De ez még nem min­den. Azon­nal kez­de­mé­nye­zett néhány dol­got: élére állt annak, hogy a ter­me­lés bizo­nyos sza­ka­szai­ban új tech­no­ló­giát hono­sít­sa­nak meg a kom­bi­nát­ban, és töké­le­te­sí­tette a munka meg­szer­ve­zé­sét, ahogy azt is, hogy új fel­sze­re­lést ren­del­je­nek meg, s ezek­nek keze­lé­sét meg­ta­nul­ják a mun­ká­sok. Szám­ta­lan kül­földi tech­ni­kai szak­lapra fize­tett elő, ame­lyek gyor­san meg­töl­töt­ték az egész lakást, köny­vek is érkez­tek a fafel­dol­go­zás­ról, pros­pek­tu­sok az új tech­ni­ká­ról, ame­lyet a fa­fel­dol­gozó ipar­ko­dott besze­rez­ni.

Apám alaposan nekilátott, hogy oro­szul tanul­jon, bár a ka­pott műszaki iro­da­lom és doku­men­tá­ció alap­já­ban véve néme­tül író­dott, noha egy részük ango­lul és fran­ciá­ul. Ott­hon a mamá­val a leg­gyak­rab­ban néme­tül beszél­tek, a kis Józsi­val alap­ve­tően magya­rul, amíg meg nem tanult oro­szul. Hiszen Józsi mese­köny­vei is magya­rok vol­tak.

Itt van előttem apám néhány megma­radt leve­le, ame­lye­ket a ma­má­nak írt a kikül­de­té­sek­ről. Mind­egyik­ben meleg soro­kat kül­dött a kis­fiá­nak, József­nek. Magya­rul írta őket, de szép nagy orosz betűk­kel. A bá­tyám tehát így kez­dett oro­szul tanul­ni.

Regina nagyon remélte, hogy Ferenc szer­ző­dése a Szov­jet­unió­ban csak hét-nyolc évig fog tar­tani – ami­ről elő­ző­leg Bécs­ben már volt szó a szü­leim között –, s ez­alatt meg­szi­lár­dul a csa­lád anyagi hely­ze­te, és vissza­tér­het­nek Magya­ror­szág­ra. Ezért nem is állt neki komo­lyan, hogy oro­szul meg­ta­nul­jon. Meg­ta­nult pár szót, hogy leg­alább a cse­léd­del és a leg­kö­ze­lebbi szom­szé­dok­kal szót vált­has­son, de ez volt min­den.

A szüleim egymással összhangban éltek, min­den­ben támo­gat­ták egy­mást, hogy meg­ért­sék és leküzd­jék azo­kat a meg­le­pe­té­se­ket és nehéz­sé­ge­ket, ame­lyek az eltérő tár­sa­dalmi rend miatt zúdul­tak a nya­kuk­ba. Ám a jel­le­mük külön­bö­zött egy­más­tól: Regina igazi Spielberger volt, gyors, hatá­ro­zott, éles elmé­jű. Ferenc meg igazi Róth, türel­mes, puha, időn­ként hatá­ro­zat­lan és könnyen hívő. Csa­lád­fő­ként a bol­do­gabb jövő­ben remény­ke­dett, és kész volt min­den ere­jét fel­ál­dozni a csa­lád jólé­té­ért. Regina szám­ta­lan­szor meg­pró­bálta rávenni a fér­jét, hogy szánja el magát a dön­tés­re, nyi­tott szem­mel jár­jon-kel­jen, és tér­jen vissza Magya­ror­szág­ra. Ugyan­ak­kor oda­adó fele­ség és csa­lád­anya volt, aki meg­pró­bálta elő­te­rem­teni fér­jé­nek a szük­sé­ges kényel­met, és támo­gatni őt.

Megőrződött Ferencnek egy levélké­je, ame­lyet 1935 máju­sá­ban kül­dött be Reg­iná­nak a kór­ház­ba, ami­kor meg­szü­le­tett a máso­dik fia, Vla­di­mír (vagyis én). Nagy öröm­mel és a jö­vőt ille­tően még vér­me­sebb reménnyel fogadta a csa­lád további növe­ke­dé­sét, s azt ígérte Reg­iná­nak, még job­ban fogja sze­ret­ni.

Amikor apám megvizsgálta a szo­ci­a­liz­mus épí­té­sé­nek reá­lis lehe­tő­sé­ge­it, gyor­san rájött, nem köve­tel­mény az őszin­te, sze­mé­lyes kez­de­mé­nye­ző­kés­zség, sem a műszaki tehet­ség, és inkább álom, mint­sem való­ság a csa­lád anyagi jólét­ének gyors és lénye­ges javu­lá­sa, noha erre szá­mí­tott. Ellen­ke­ző­leg: rosszab­bo­dott a csa­lád anyagi hely­ze­te. Első jel­ként 1934-ben, a szer­ző­dés meg­hosszab­bí­tá­sa­kor 350 rubelre csök­ken­tet­ték Rott havi fize­té­sét.

Az összehasonlítás kedvéért itt kell meg­je­gyez­nem, hogy talál­tam egy hir­de­tést a bobrujszki városi újság 1936. január 12-i szá­má­ban, amely­ben az erdé­szeti tech­ni­kum laka­tos szak­mun­kást keres a műhe­lyé­be, és a fi­ze­té­sét 250-300 rubel körül hatá­rozza meg. Egy mozi­gép­ész­nek 200-250 rubelt aján­lott fel.

Azokban az években Moszkvában az emig­rán­sok­nak magyar nyelvű folyó­ira­tuk volt Sarló és Kalapács cím­mel, s eb­ben egy sor rövid cikk jelent meg Róth Ferenc alá­írás­sal. Ezek­ben a szerző opti­mis­tán ír az ország erdő­gaz­dál­ko­dá­sá­nak vív­má­nyai­ról. Az 1933-as évfo­lyam 12. szá­má­ban a szer­ző, miköz­ben a bobrujszki fafel­dol­gozó sike­rei­ről szá­mol be, futó­lag emlí­tést tesz a még meg­lévő nehéz­sé­gek­ről. Hogy a ká­de­rek gyor­san cse­ré­lőd­nek, mert nagyon kevés a lakás, és gon­dok van­nak az élel­mi­szer-el­lá­tás­sal is. Ám derű­lá­tóan azon­nal hoz­zá­te­szi, hogy már min­den intéz­ke­dést meg­tet­tek, s így a kö­zel­jö­vő­ben min­den gond orvos­lásra talál.

Természetesen ebben mindenki sze­re­tett volna hin­ni. Idő­köz­ben azon­ban, mint­egy válasz­ként az opti­miz­mus­ra, a Komunyiszt című bobrujszki városi újság tel­jes komoly­ság­gal a követ­ke­ző­ket közli 1936-ban (belo­rusz­ról for­dí­tom).

„A Belorusz Népbiztosok Tanácsa ellen­őrizte a ke­nyér­el­lá­tás és kenyér­el­adás hely­ze­tét a köz­tár­sa­ság váro­sai­ban. Meg­ál­la­pí­tot­ták, hogy azok­nak a pék­ter­mé­kek­nek a minő­sé­ge, ame­lye­ket a Glavhleb nevű belo­rusz tröszt kenyér­gyá­rai és pék­sé­gei állí­ta­nak elő, jelen­tő­sen rom­lott az utóbbi hóna­pok­ban. Minszk­ben, Bobrujszkban, Polockban, Recsicán és Zslobinban szám­ta­lan esetre figyel­tek föl, ami­kor is nem jó minő­ségű kenye­ret bocsá­tot­tak ki és áru­sí­tot­tak. A bol­tok igaz­ga­tói és a szál­lí­tók a se­lejt­ke­nye­ret is elfo­gad­ják a gyá­rak­tól. A Nép­biz­tosok Taná­csa külön­le­ges ren­del­ke­zést hozott ebben az eset­ben, amely­ben rámu­ta­tott, a to­váb­bi­ak­ban az ilyesmi meg­en­ged­he­tet­len, és egy sor gya­kor­lati intéz­ke­dést tett, hogy javít­son a kenyér­el­lá­tás és kenyér­el­adás hely­ze­tén a vá­ro­sok­ban. A minszki kenyér­gyár igaz­ga­tója szi­gorú meg­ro­vást kapott, a szlucki gyár igaz­ga­tója úgy­szin­tén. A Nép­biz­tosok Taná­csa figyel­mez­tette a ke­nyér­gyá­rak, köz­tük a bobrujszki igaz­ga­tó­ját is, hogy bíró­ság elé állítja őket, ha nem hoz­nak meg­fe­lelő intéz­ke­dé­se­ket a gyá­rak jobb mun­ká­já­val és a lakos­ság kenyér­el­lá­tá­sá­val kapcsolatban.”

Ferenc őszintén megpróbálta megér­teni és elsa­já­tí­tani az ipa­ro­sí­tás esz­mé­it, az új, az egyen­lő­sé­gen és test­vé­ri­sé­gen ala­puló szo­ci­a­lista rend­szer fel­épí­té­sét. A la­kás­ban meg­sza­po­rod­tak a mar­xista klasszi­ku­sok köny­vei, a poli­ti­kai tár­gyú köny­vek, újsá­gok. Per­sze, mindez német nyel­ven.

Rott, a külföldi szakember, lel­ki­is­me­re­te­sen ellátta a saját mun­ká­ját a kom­bi­nát­ban. Sike­re­sen haladt az új tech­nika és a ter­me­lés tudo­má­nyos meg­szer­ve­zé­se. 1934-ben az egyik beszá­mo­ló­já­ban, ame­lyet a le­nin­grádi ten­geri kikö­tő­ben és az arhan­gelszki fafel­dol­go­zók­ban tett kiszál­lá­sá­ról írt, azt jelenti Zubrickijnak, a fafel­dol­gozó igaz­ga­tó­já­nak, hogy az ő kom­bi­nát­juk lesz a leg­jobb az ország­ban, ami az áru­szál­lí­tást és a fur­nér­árut ille­ti. Abban az idő­ben a kom­bi­nát mun­ká­sai­nak száma több volt hat­ezer­nél. A belső piac mel­lett a fafel­dol­gozó ter­mé­keit rend­sze­re­sen szál­lí­tot­ták Néme­tor­szág­ba, Ang­liá­ba, Indiá­ba, Palesz­ti­ná­ba.

Regina kezdeményezésére, és hála a mama Magya­ror­szá­gon szer­zett falusi tapasz­ta­la­tá­nak, a Rott csa­lád libá­kat kez­dett tar­ta­ni, mint­egy tizen­két dara­bot, hogy fenn­tart­sák a csa­ládi költ­ség­ve­tést. Reg­ge­len­ként a libák han­gos gágo­gása a fa­paj­tá­ban ugyan­csak ámu­latba ejtette a puri­tán szom­szé­do­kat, arról már nem is szól­va, milyen égbe­ki­ál­tó­nak tet­szett, hogy „ma­gán­vál­lal­ko­zás” tört be a „vö­rös ház” éle­té­be, ame­lyet pedig a jövendő szo­ci­a­lista élet­mód min­ta­kép­ének szán­tak. De Rómát a li­bák­nak sem sike­rült meg­men­te­ni. Az egyik sötét nyári éjsza­kán az összes libát ellop­ták.

Születésem előtt Reginának kétszer sike­rült Magya­ror­szágra láto­gat­nia József­fel, hogy lássa Fanni mamát és a szám­ta­lan rokont. Ám a fér­jét nem sike­rült magá­val vin­nie. Az okát nem tudom meg­mon­da­ni.

Egyszer csak sűrűsödni kezdtek a fel­hők a Szov­jet­uni­óba érke­zett kül­föl­diek feje fölött. Meg­szün­tet­ték a ma­gyar nyelvű moszk­vai folyó­ira­tot. Hírek érkez­tek, hogy elkezd­ték letar­tóz­tatni az orszá­got elözönlő kül­földi szak­em­be­re­ket, a nagy port föl­vert poli­ti­kai perek­ről már nem is szól­va.

A történteknek igen egyszerű a ma­gya­rá­za­ta: a szov­je­tek országa kez­dett magá­hoz térni az irre­á­lis ábrán­dok okozta kábu­lat­ból. Mind nehe­zebb volt még a sa­ját lakos­ság táp­lá­lása is. Bele­fá­radt és bele­unt a lel­kes kül­földi támo­ga­tók hadá­ba, akik tel­jes komoly­ság­gal aján­lot­ták fel saját tudá­su­kat és saját álmai­kat.

Sürgősen igen egyszerű döntéseket való­sí­tot­tak meg: egy töre­dék kivé­te­lé­vel el kell tűn­niük az emig­rán­sok­nak, bele­értve azo­kat a szov­jet állam­pol­gá­ro­kat is, akik­ről fel­té­te­lez­he­tő, hogy haza­fi­sá­guk vagy roman­ti­kus alka­tuk foly­tán nem hűsé­ge­sek az állam­hoz. Ki kell szo­rí­tani őket az ország­ból, de még jobb, ha szép csönd­ben elin­té­zik őket, hogy aztán ne fecseg­hes­se­nek a saját hazá­juk­ban arról, mit lát­tak, mit tud­tak meg a Szov­jet­unió­ban. Meg­kez­dőd­tek a Sztá­lin-rend­szer ször­nyű, véres évei, ame­lye­ket vad önkény, esz­te­len fan­tá­zia­vi­lág és para­noia uralt.

Csak ez a helyzet magyarázza, hogy 1935. decem­ber 11-én a követ­kező doku­men­tu­mot adták köz­re. Szó sze­rint idé­zem, a benne lévő összes hibá­val és elírás­sal:

„A Kerületi Végrehajtó Bizott­ság elnökének

Rott, Franc Jozefovics magyar állam­pol­gár­tól és

Rott, Liza Germanovnától, a fe­le­sé­gé­től, akik 1931. decem­ber 17-től élnek a Szov­jet­unió­ban és 1932. január else­jé­től, Bobrujszk váro­sá­ban, a kombinátban

Kérvény

Kérjük, adják meg nekünk és József vala­mint Vla­di­mír nevű gyer­me­künk­nek a szov­jet állampolgárságot.

A Szovjetunióban töltött négy év során vilá­go­san tanúi let­tünk a ka­pi­ta­lista orszá­gok és a szo­ci­a­liz­must építő ország közti különbségnek.

A gazdasági válság mélyülésének köszön­he­tő, hogy a Szov­jet­uni­óba érkez­tünk, mivel annak követ­kez­té­ben mun­ka­nél­kü­liek let­tünk. A mun­ka­nél­kü­liek lehe­tet­len körül­mé­nyek közé kerül­tek. A ro­ko­nok­kal és bará­tok­kal foly­ta­tott leve­le­zés­ből tud­juk, hogy ott­hon a hely­zet tovább rom­lott, növe­ke­dett a mun­ka­nél­kü­li­ség. A gyer­me­keik nem akar­nak tovább­ta­nul­ni, hiszen úgyis mun­ka­nél­kü­li­ségre van­nak kárhoztatva.

Itt, a Szovjetunióban min­den nap meg­győ­ző­dünk arról, hogy csak a pro­le­tár­dik­ta­túra orszá­gá­ban javul nap mint nap a dol­go­zók hely­ze­te. Min­denki oda­fi­gyel a fia­tal, bol­dog nem­ze­dék nevelésére.

Ennek köszönhetően itt kívánunk maradni a Szov­jet­unió­ban, és tel­jes egé­szé­ben sza­kí­tani aka­runk a kapi­ta­lista világgal.

Még elég fiatalok és erőtelje­sen vagyunk, hogy részt vál­lal­junk a szo­ci­a­lista épí­tő­mun­ká­ból, és azt kíván­juk, hogy gyer­me­keink kom­mu­nista szel­lem­ben nője­nek föl, és szov­jet állam­pol­gárok legyenek.

Rott, Franc Jozefovics

Rott, Liza Germanovna”

Ezzel az irattal kapcsolatban három érde­kes rész­letre sze­ret­nék rámu­tat­ni. Elő­ször is arra, hogy az irat meg­fo­gal­ma­zói­nak nyelv­tu­dása olyan gyenge volt, hogy Ferenc fele­sége a Liza nevet kap­ta. Másod­szor pedig, egyet­len emlí­tés sem tör­té­nik apám for­ra­dalmi akti­vi­tá­sá­ról, ahogy az a való­ság­ban volt. Har­mad­szor pedig, ahogy azt a ka­na­dai szov­jet nagy­kö­vet­sé­gen is elmond­tam 1974-ben, ami­kor Reg­iná­val „el­fe­lej­tet­tünk” vissza­térni a Szov­jet­unió­ba, én magyar állam­pol­gár­ként szü­let­tem.

Ugyanabban a négyoldalas városi újság­ban, a Komunyisztban néha­nap­ján meg­je­lent Franc Rott alá­írás­sal pár jegy­zet, amely a so­ros pro­pa­gan­da­kam­pány­hoz kap­cso­ló­dott. Nem hiszem, hogy apám írta őket, de lát­ha­tóan nem tagadta meg, hogy az ő ne­vét írják alá. Ezek álta­lá­ban egy­szerű jegy­ze­tek, ame­lyek az akkori idők pri­mi­tív poli­ti­kai halan­dzsa­nyel­vén készül­tek. A sab­lon min­dig ugyan­az: itt min­den jó, ott min­den rossz. Idé­zem az 1936. január 12-i jegy­ze­tet, ame­lyet belo­rusz­ból for­dí­tot­tam le.

„A fafeldolgozó kombinátban dolgozó magyar szak­em­ber levele a gyár igaz­ga­tó­já­hoz:

»A Belorusz Központi Bizottság Elnök­sége 1935. decem­ber 11-i dön­té­sé­nek értel­mé­ben meg­kap­tam a köz­tár­sa­sági állam­pol­gár­sá­got, ami­ről nagy öröm­mel érte­sí­tem Önt.

Végleg szakítottam volt orszá­gom­mal, most már bol­dog szov­jet állam­pol­gár vagyok, s ez a nap nagy ünnep nekem és a családomnak.

Biztosítom, hogy örömmel áldo­zom min­den erő­met és ener­giá­mat orszá­gunk­ban a szo­ci­a­liz­mus épí­té­sé­nek, ahogy ez illik is becsü­le­tes szov­jet ember­nek. A gyer­me­keim most már szov­jet isko­lá­ban fog­nak tanul­ni, amely a szov­jet haza méltó fia­ivá neveli őket.

Bobrujszk, 1936. január 8.

Rott Franc«”

Miután Ferenc fölvette a szov­jet állam­pol­gár­sá­got, két­szer kapott támo­ga­tást, hogy odesszai és kiszlovodszki gyógy­üdü­lőbe küld­jék az egész­sé­gét hely­re­ál­lí­ta­ni.

Érdekesek a levelei, amelye­ket 1936 már­ci­u­sá­ban írt Kiszlovodszkból. Sze­rinte a Kau­ká­zus szép­sége Baden-Ba­den­nel és a Semmeringgel ver­se­nyez, s a ten­ger miatt még szebb a táj. Bár a sza­na­tó­rium­ban egy­hangú a koszt, azon cso­dál­ko­zik, milyen bősé­ges. Azon is, hogy a sze­mély­ze­tet naponta kiok­tat­ják, hogy udva­ri­a­san szol­gál­ják ki a ven­dé­ge­ket: „Ne­kem, mint maga­sabb kép­zett­ségű ember­nek, külön szo­bát adtak – írja Ferenc Reg­iná­nak –, a többi ven­dé­get három-öt­sze­mé­lyes szo­bák­ban helyez­ték el. Egy­ál­ta­lán nin­cse­nek bete­gek - cso­dál­ko­zik tovább apám. – Min­denki egész­sé­ges és vidám. Naponta négy­szer kapunk fasír­tot, de az orvos azt mond­ta, mivel 74 kiló vagyok, nem híz­nom, hanem fogy­nom kell. […] A tü­dőm 10 nap alatt 200 gram­mot tágult, mert a levegő sok­kal tisz­tább. Az üdü­lő­he­lyen szak­kör műkö­dik azok­nak, akik kül­földi tán­co­kat akar­nak tanul­ni, de a gyógy­ulni vágyók 95%-a fér­fi, nő csak 5% van.”

És még valami: „Rizuskám, tudom, hogy a ház­tar­tás­ban szük­sé­ged van rájuk, és hasz­nálj is fel min­den friss újsá­got, a Pravdát meg a töb­bit, ami oro­szul van. De okvet­le­nül őrizd meg a DZZ minden pél­dá­nyát, hogy a ha­za­ér­ke­zé­sem után minél hama­rabb meg­tud­has­sam, mi tör­tént a világ­ban.”

Bizony, újságra nagyon is szükség volt az újmódi ház­tar­tás­ban, hiszen abba cso­ma­gol­tunk, azzal ragasz­tot­tuk be a ré­se­ket az abla­ko­kon, s azt hasz­nál­tuk diszk­rét higi­é­nés célokra is. Ami pedig a DZZ-t ille­ti, a Deutsche Zentral Zei­tung című ber­lini napi­lap­ról van szó, amelyre akko­ri­ban még, vala­mi­lyen csoda foly­tán, az apám elő tudott fizet­ni, és amit meg is kapott.

A levelekből látható, hogy rendkí­vül sze­rény lehe­tő­sége van vásár­lás­ra: járja a ba­zá­ro­kat, néze­lő­dik, és rész­le­te­sen leírja az áru­kat és árai­kat, ame­lye­ket kiné­zett aján­dékba Reg­iná­nak vagy a gye­re­kek­nek. De sehogy sem tudja elszánni magát, hogy vásá­rol­jon.

Mihelyt megkapta az állampolgársá­got, ráadá­sul azon­nal fizet­nie kel­lett a la­kás­hasz­ná­la­tért, a fize­té­sét viszont nem emel­ték. Ennek ered­mé­nye­ként 1937-ben elég nyo­masztó lak­bér­hát­ra­léka kelet­ke­zett, és a kom­bi­nát kitar­tóan köve­tel­te, hogy fizesse ki.

A Reginának írt 1936. március 12-i leve­lé­ből meg­tud­juk, hogy mie­lőtt eluta­zott volna Kiszlovodszkba, elő­ször titok­ban az ellen­kező irányba indult, Moszk­vá­ba, ahol fel akarta keresni a régi isme­rő­sö­ket, hogy rájöj­jön, van-e bármi lehe­tő­ség az állás­vál­toz­ta­tás­ra, hogy javít­son a csa­lád anyagi hely­ze­tén. Meg­is­meri a többi kül­földi komoly gond­jait is. Az egyik csa­lád­nak sike­rült vissza­jut­nia Romá­niá­ba, viszont az idő­seb­bik fiuk, aki tizen­hat éves volt, nem akart haza­men­ni, ezért „el­vált” a csa­lád­tól.

Egy másik emigránsnál nagy csodál­ko­zá­sára éle­té­ben elő­ször közös kony­hát látott. Gya­kor­la­ti­lag a meg­szo­kott kony­há­ról van szó (de ugyanez vonat­ko­zik a „kö­zös vécé”-re is), ame­lyet az összes lakó hasz­nál, aki abban a la­kás­ban lakik. Vala­mi­kor a for­ra­da­lom előtti Oro­szor­szág­ban, egy csa­lád lakott ott, akkor viszont, a szov­jet­ha­ta­lom ide­jén min­den szo­bá­ban más-más csa­lád lakott, tehát ahány szoba volt a lakás­ban, annyi csa­lád is. Ugyan­azt a kony­hát és ugyan­azt a für­dő­szo­bát hasz­nál­ták. Az ország nagyon is sie­tett, hogy elérje „a kom­mu­nista for­ra­da­lom világ­mé­retű győ­zel­mét”, így aztán a „szo­ci­a­lista szál­lás­sal” ellá­tott pro­le­tár meg­ta­nult együtt lakni más pro­le­tá­rok­kal. A lak­he­lyet for­ra­dalmi módon biz­to­sí­tot­ták: vedd el a gaz­da­gok­tól, és tele­pedj belé, köl­tözz a többi közé.

Egy másik magyar emigráns, aki befo­gadta éjsza­kai szál­lásra Rott elv­tár­sat, olyan öreg és rozoga dívá­nyon vetett neki ágyat, hogy apám már meg­jegy­zést sem talált rá.

Egy régi bolsevik, valami Rabinovics, akit annak ide­jén poli­ti­kai elítélt­ként cse­rél­tek ki, meg­mu­tatta a maga pri­mi­tív laká­sát, és azt mondta apám­nak: „Nem taná­cso­lom, hogy észa­kabbra köl­tözz. Itt, Moszk­vá­ban van lehe­tő­ség rá, hogy elhe­lyez­kedj, de nem azon­nal. A la­kás­kér­dés igen bonyo­lult. Gyere ide július­ban, ami­kor újra elkez­dő­dik a tag­fel­vé­tel a párt­ba. A fel­vé­teli kérel­me­det jó előre küldd ide. Ha meg aka­rod kapni az enge­délyt az átköl­tö­zés­re, vissza kell tér­ned Bobrujszkba, és sok­kal job­ban kell dol­goz­nod, mint eddig. A köz­pont min­den­kép­pen kikéri a fafel­dol­gozó kom­bi­nát véle­mé­nyét. De lakásra egy­ál­ta­lán nem szá­mít­hatsz.” Nos, Ferenc ilyen jel­legű taná­cso­kat kapott, ame­lye­ket meg is osz­tott a fe­le­sé­gé­vel.

És még egy példa az akkori időkből, a Komunyiszt című újság 1936. július 11-i száma sze­rint (belo­rusz­ból for­dí­tot­tam):

„Egyre közelebb a világ pro­le­ta­riá­tu­sá­nak győzelme

Mielőtt Belorusszijába érkeztem, részt vet­tem a ma­gyar­or­szági for­ra­dalmi moz­ga­lom­ban. Aktí­van kivet­tem a része­met az otta­ni, 1919-ben lezaj­lott for­ra­da­lom­ban. Ott a bur­zso­á­zia győ­zött. A for­ra­da­lom sok rész­ve­vő­jét meg­öl­ték, néhá­nyuk­nak sike­rült a Szov­jet­uni­óba emigrálniuk.

1931-ben érkeztem a Szov­jet­unió­ba. A szak­kép­zett­sé­gem alap­ján Bobrujszkba irá­nyí­tot­tak mun­ká­ra. Attól kezdve egé­szen más lett az éle­tem. A Szov­jet­unió dol­gozó töme­gei­vel együtt cse­lek­vőn kivet­tem a része­met az osz­tály nél­küli szo­ci­a­lista tár­sa­da­lom épí­té­sé­ből. Maga­biz­to­san nézek a jö­vő­be. És minél győztesebben lép­ked a pro­le­ta­riá­tus, annál erő­sebb lesz ben­nünk a meg­győ­ző­dés a közeli győ­ze­lem­ben - hogy a kom­mu­niz­mus az egész vilá­gon győz.

1935-ben fölvettem a szov­jet állam­pol­gár­sá­got, így most szov­jet állam­pol­gár vagyok. Már koráb­ban bead­tam a kér­vé­nye­met, hogy sze­ret­ném, ha föl­ven­né­nek a párt­tag­je­löl­tek sorá­ba, de a párt­ban tör­tént 1932-es tisz­to­ga­tás miatt leállt a párt­tagok fölvétele.

Amióta beléptem az „útitársak” cso­port­já­ba, egész idő alatt arra készü­lök, hogy párt­tag­je­lölt legyek. Láto­ga­tom a párt­is­ko­lát. Nagyon nehéz a tanu­lás, mert rosszul tudok oro­szul. Mégis sokat és maka­csul tanu­lok tovább.

Rott Franc (szimpatizáns, fűrész­áru telep)”

Jegyzetek

  1 Amikor a bécsi szov­jet kon­zu­lá­tus hiva­tal­noka alá­íratta Róth Ferenc­cel a szer­ző­dést, hogy a Szov­jet­uni­óba uta­zik, „Rot”-nak írta a veze­ték­ne­vét, min­den gond nél­kül lehagyta a vé­gé­ről a „h” betűt. Az orosz­ban nem lehet kiej­teni a „th” betűt, ahogy a magyar­ban sem. Az első két évben Bobrujszkban meg­ma­radt a ne­vünk­nek ez az alak­ja, tehát a „Rot”, amit min­dig kine­vet­tek, olyan szo­kat­lan volt. Gon­do­lom, apám vala­hol látta ezt a vál­to­za­tot, ezért tért át arra, hogy a nevün­ket „Rott”-ra vál­toz­tas­sa.

 2 Öt- vagy tízrubeles arany­pénz a cári idők­ben. Az 1920-as évek­től tíz­ru­be­les bank­jegy.