Major Anita

Társadalom mélyaltatásban

Beszélgetés Hász Róberttel törté­nelmi regé­nyé­ről:
A kündéről, az elve­szett népek­ről és a tűz­ke­reszt­ség­ről

Átokkór ül a magyar népen. Földi és égi világ között meg­sza­kadt a kap­cso­lat, a val­lási veze­tőt meg­gyil­kol­ták. Milyen üze­nete lehet Hász Róbert őstör­té­neti témájú regé­nyé­nek? Mesé­ink elvesz­té­sé­ről, a hatá­ron túli magya­rok elke­se­re­dé­sé­ről és a ha­za­ta­lá­lás nehéz­sé­gei­ről beszél­get­tünk a Dél­vi­dék­ről átte­le­pült író­val.

– Nem tart attól, hogy A künde című köny­vét magyar­ko­dó­nak tart­ják „mér­ték­adó” iro­dal­má­rok, s emi­att kia­kol­bó­lít­ják a kánonból?

– Nem fog sikerülni, ugyanis nem vagyok benne a ká­non­ban, de a nehéz­sé­gek­kel szá­mol­tam. Soha nem azt írtam, amit elvár­tak. Ma a tör­té­nelmi tema­ti­kájú műve­ket – a XX. szá­zadi tör­té­ne­lem kivé­te­lé­vel – okvet­le­nül jobb­ol­da­li­ként defi­ni­ál­ják. Ki jogo­sí­totta fel a kü­lön­böző fóru­mo­kat, iro­dal­má­ro­kat, hogy bizo­nyos témá­kat kisa­já­tít­sa­nak? Régi vágyam volt, hogy tör­té­nelmi regényt írjak. Azt gon­do­lom, a téma­vá­lasz­tás ideológiafüggetlen. Nem is tudom értel­mez­ni, mit jelent jobb­ol­da­lian írni vagy olvasni egy regényt. Az esz­té­ti­záló látás­mó­dot meg bal­ol­da­li­ként köny­vel­ték el, s eh­hez meg­fe­lelő ter­mi­no­ló­giát impor­tál­tak, amely szü­lő­föld­jén már rég lecsen­gett. Ha bal­ol­dali írót esz­té­ti­kai szem­pontok alap­ján kri­ti­zálsz, az ma szél­ső­jobb­ol­da­li­nak szá­mít. Euró­pá­ban elkép­zel­he­tet­len, hogy bizo­nyos szer­ző­ket nem lehet bírál­ni. Ugyan­ak­kor a jobb­ol­da­lon is sok­szor áru­ló­nak tart­ják azt, aki építő kri­ti­ká­val akarja job­bí­tani a „sa­ját olda­lát”. Arany gon­do­la­ta, hogy a ha­za­fi­as­ság nem menti a művet, ha az nincs jól meg­ír­va. A jobb­ol­dal hibá­zott, ami­kor nem nevelt ki olyan szak­mai értel­mi­sé­get, amely fel­venné a ver­senyt a „mér­ték­adó” iro­dal­má­rok­kal.

– A mai magyar prózairoda­lom­ból jósze­ri­vel hiány­zik az őstör­té­net fel­dol­go­zá­sa. Lejárt volna a mí­to­szok ideje?

– Csak hazánkban divat szégyellni a nem­zeti míto­szo­kat. Másutt rene­szán­szu­kat élik e szto­rik. Nép­szerű példa A Gyű­rűk Ura, vagy ott az Artúr király, amelyre a brit nem­zet­tu­dat épült… Mi meg puszta ide­o­ló­giá­ból tegyünk úgy, mintha nem vol­ná­nak mesé­ink? E tör­té­ne­tek­nek nem az igaz­ság­ér­té­kük a fon­tos, hanem ami rájuk épül: a szel­le­mi­ség, a „népi tudalom”. Közép-fran­cia­or­szági kis­vá­ros­ban mesélte egy hölgy, hogy náluk még min­dig az jár­ja: ha vágott szemű gyer­mek szü­le­tik, annak magyar ősei voltak… A mi míto­sza­in­kat hagyo­má­nyoz­zák ezer év eltel­té­vel! Dac­ból is vál­lal­tam az őstör­té­neti témát. Biz­to­san lesz olva­só­ré­teg, ame­lyik szí­ve­seb­ben veszi kézbe a köny­vet, de hang­sú­lyo­zom, járat­lan úton indul­tam el (nem Anony­mus nyo­mán pél­dául), és nem felel meg elvá­rá­sok­nak a re­gény. Írtam már arab, zsidó mítosz­ról, sőt mítosz előtti mítosz­ról is, úgy érzem, így még inkább fel vol­tam jogo­sítva arra, hogy itt­hon is körül­néz­zek.

– Miért éppen az államalapítás előtti kor­sza­kot választotta?

– Szemembe ötlött egy latin mondat, amely a könyv mot­tója lett: a bajo­rok orvul tőrbe csal­ták – lako­mára hív­ták – Kurszán kündét, és meg­öl­ték őt. Tud­tam, e két sor­ban benne van a re­gény témá­ja: a ket­tős feje­de­lem­sé­get hogyan vál­totta fel Árpád egyed­ural­ma. Erről az idő­szak­ról jófor­mán annyi infor­má­ció­val ren­del­ke­zünk, amennyit ide­ge­nek írtak rólunk, az meg nem éppen a szeb­bik oldal…

– Műve inkább modern áltörténelmi regény kri­mi­szerű for­du­la­tok­kal. Mégis népünk hite­les képe is meg­raj­zo­ló­dik – a ha­talmi viszo­nyok­tól a rítu­so­kon át a tár­gyi környezetig.

– Szerénytelennek tűnhet, de amit az akkori magyar tör­té­ne­lem­ről tudni lehet, azt meg­pró­bál­tam beemel­ni. A tör­té­net indí­tása ténye­ken ala­pul: XII. János pápa meg­ko­ro­názta Ottót, de az újdon­sült csá­szár még haza sem ért, a pápa már kül­dött­sé­get menesz­tett Taksonyhoz: keresz­tel­ked­jen meg Rómá­ban, így Ottó vetély­társa lesz, nem hűbé­re­se. A kö­ve­te­ket azon­ban elfog­ták Ottó embe­rei. Ez indí­totta el fan­tá­ziá­mat: ha a hiva­ta­los dele­gá­ció nem ért cél­hoz, miért ne küld­he­tett volna a pápa tit­kos kül­dött­sé­get is a magya­rok­hoz?

– A küldetés kifejezésnek ennél mélyebb értelme is van a regényben.

– A főszereplőben, Pannóniai Stephanus Sankt Gallen-i barát­ban olyan figu­rát igye­kez­tem meg­raj­zol­ni, aki elké­nyel­me­se­dett, jól érzi magát ott, ahol van. Derült égből vil­lám­csa­pás a kül­de­tése a magya­rok­hoz. Ki kell lép­nie a ko­los­tori fala­kon túli világ­ba, ráadá­sul a pogá­nyok föld­jére indul. Misz­ti­kus érte­lem­ben vett kül­de­tés­ről is szó van: Stephanus vál­lalja azt a sze­re­pet, hogy szem­be­sítse a kere­sett népet saját álla­po­tá­val, bár végig ott él benne a ké­tely: kevés ő a vál­to­zá­sok­hoz. De nem is az a fon­tos, ő mit hisz magá­ról, inkább hogy mások mit lát­nak bele az ő sze­mé­lyé­be: Keve a törzs­szö­vet­ség meg­erő­sí­té­sét, a ket­tős feje­de­lem­ség fel­tá­masz­tá­sát, Géza pedig a Nyu­gat és a Kelet közti kap­csot.

– A szerzetes-kündének vál­to­zik a kül­de­tés­hez való viszonya… Az ön dilem­mái is meg­fo­gal­ma­zód­nak általa?

– Nem akartam tudatosan rájátsza­ni, de az én sor­som is: kisza­kadni vala­hon­nan, és új éle­tet kez­de­ni. A tör­té­ne­lem kibil­len­tett a he­lyem­ről, ami­kor ’91-ben fele­sé­gem­mel elhagy­tuk a Dél­vi­dé­ket a há­ború miatt, de vissza is bil­len­tett a sze­mé­lyes tör­té­nelmi szint­re. Októ­ber 6-án jöt­tem át azzal, hogy egy hóna­pig mara­dok, de októ­ber köze­pén Milosevics tör­vényt hozott, hogy az orszá­got csak kato­nai enge­déllyel lehet elhagy­ni. Csap­dába kerül­tem: nem mehet­tem vissza. 2000-ben jutot­tam állam­pol­gár­ság­hoz és útle­vél­hez. Nem tud­tam kijutni a frank­furti könyv­vá­sárra sem, pedig akkor jelent meg első regé­nyem néme­tül.

– Nem gondolja, hogy művét kulcs­re­gény­ként olvas­sák, hogy aktuálpolitikát fedez­nek fel benne?

– Nem volt szándékom kulcsregényt írni, de elő­for­dul­hat, hogy akként olvas­sák. Ez befo­ga­dói dön­tés. Az ember füg­get­len értel­mi­sé­gi­ként leg­szí­ve­seb­ben nem csat­la­kozna sehová se, de akkor még­sem őszin­te. Sze­rin­tem egy író nem áll­hat ki pár­tok mel­lett, mert azok alap­ve­tően prag­ma­ti­ku­sak. De kiáll­hat esz­mék, erköl­csi érté­kek, sőt bizo­nyos akciók mel­lett is.

– A regényben átokkór bete­gí­tette meg a ma­gya­ro­kat. E nya­va­lya való­ban gyógyíthatatlan?

– Vannak korok, amikor egy népre az aka­rat, a len­dü­let jel­lem­ző. Ilyen volt nálunk a reform­kor. Más­kor az érzé­kel­he­tő, hogy a nép el van tes­ped­ve. A ket­tős állam­pol­gár­ság meg­sza­va­zása pél­dául nem poli­ti­kai kér­dés volt, hanem erköl­csi. Előt­tem senki ne men­te­gesse magát, hogy azért nem ment el sza­vaz­ni, mert azzal Orbán Viktort támo­gat­ja. Akárki kez­de­mé­nyezte vol­na, én akkor is meg­sza­va­zom. Az az érzé­sem, a magyar tár­sa­da­lom mély­al­ta­tott álla­pot­ban van, bár­mit meg lehetne tenni velünk. S mindez akkor követ­ke­zik be, ami­kor egy nép elve­szíti szak­rá­lis gyö­ke­re­it. Az elmúlt néhány évti­zed kiölte a ma­gyar embe­rek­ből – nem a temp­lomba járást, nem a hi­tet – a meta­fi­zi­kai érzé­keny­sé­get.

– Ön szerint nem tudunk változ­tatni köz­tes állapotunkon?

– Amikor A künde keletkezett, nagyon keserű vol­tam. 2004. decem­ber 5-én könnyű volt annak nem­mel sza­vaz­ni, aki éle­té­ben nem látott hatá­ron túli magyart. Én tud­tam, mit érez­nek oda­át. Nekem más­nap haza kel­lett men­nem apá­mék­hoz. A re­gény­ben azt ter­vez­tem, hogy a Nyu­gat­ról jött szer­ze­tes meg­ta­lálja Kur­szán elve­szett népét Kele­ten, hogy tar­toz­has­son vala­ho­vá. De a nép­sza­va­zás ered­mé­nye befo­lyá­solta a könyv befe­je­zé­sét: nem volt ked­vem a happy endhez. A fő­hős olyan sorsra jutott, ahogy én is érez­tem magam: két világ közt sehova se tar­to­zó­nak. Katar­zis nél­kül nincs kiút. Kell tör­tén­nie vala­mi­nek, lehet, hogy nem helyi szin­ten, hanem kon­ti­nen­tá­li­san vagy glo­bá­li­san, de sokáig így nem mehet tovább.

– A hiány is rádöbbenthet a ho­va­tar­to­zás­ra. Ön hazatalált?

– Odaát mondjuk liberális ember vol­tam. Val­lom, hogy egyik nép se különb és nem is alan­ta­sabb a má­sik­nál. Hoz­tam magam­mal iden­ti­tást, szár­ma­zást. Ami­kor vala­kit meg­bán­ta­nak iden­ti­tá­sá­ban, akkor az fel­erő­sö­dik. Mi is le let­tünk jugózva Magya­ror­szá­gon, átmen­tünk ezen a tűz­ke­reszt­sé­gen. Egy idő után az ember elgon­dol­ko­dik, miért akar más len­ni, mint ami.

*

HÁSZ RÓBERT. 1964-ben született a dél­vi­déki Doroszlón. 1991-ben a bal­káni háború miatt átte­le­pült Magya­ror­szág­ra, azóta Sze­ge­den él. 1995-től a Tiszatáj szer­kesz­tő­je. Dio­ge­nész kertje és Vég­vár című regé­nyei­nek Fran­cia- és Néme­tor­szág­ban nagy sikere volt, nálunk keve­sebb figyel­met kapott.

*

(Megjelent: Magyar Nemzet, 2006. május 25.)


Hász Róbert: A künde. Kor­társ kiadó, 2006, 2013.