Büki Attila

A párizsi galériás

Pierre, a pénzeszsák összeke­veri Buda­pes­tet Buka­rest­tel, aztán meg azzal mér­ge­síti Róber­tet, hogy a kon­ti­nen­sen Moszkva nyu­gati elő­vá­ro­sa. Fran­ci­a­or­szág­ból még ki se tette a lá­bát, de úgy beszél a világ­ról, mintha bejárta vol­na. Évek óta egy utcán jár naponta el s vissza a la­kó­há­zá­tól a KL-ART Galériájáig… Róbert elha­tá­roz­ta, hogy kibil­lenti e ké­nyel­mes egyen­sú­lyá­ból, s el­vi­szi szü­lő­vá­ro­sá­ba, Buda­pest­re. Mon­do­gatja is neki: Pierre, ha érté­kes képe­ket akarsz látni a ga­lé­ri­ád­ban, Buda­pestre kell jön­nöd. Nagy­szerű mes­te­rek­től vásá­rol­hatsz fest­mé­nye­ket. Pierre legyint­get, hitetlenkedik… Róbert nem hagy­ja, hogy ellen­kez­zen, olyas­mi­ről mond­jon véle­ményt, amit nem ismer. Addig hívo­gat­ta, győz­köd­te, míg igent nem mon­dott az uta­zás­ra.

Késő este indultak Párizsból. Róbert veze­tett. Opel­jé­vel csu­pán egy­szer állt meg az autó­pá­lyán tan­kol­ni. Buda­pes­ten az utolsó méte­re­ken üresbe tette kocsija sebes­ség­vál­tó­ját, s hagyta gurul­ni. Aztán féke­zett és meg­állt a Ma­gyar Sajtó Háza előtt. (Ha Buda­pestre jött, a saj­tó­ház étter­mé­ben étke­zett. Ismerte a sza­ká­cso­kat, akik kíván­sá­gára bár­mi­lyen ételt elké­szí­te­nek.) A ko­csi­ból meg­pil­lan­totta a kerí­tés kapu­ján a la­ka­tot, s el­ol­vasta a tájé­koz­tató táb­lán az írást a hi­va­tal elköl­tö­zé­sé­ről. Bosszan­ko­dott, majd úti­társ­ára nézett, aki a hátsó ülé­sen elnyúj­tózva aludt.

– Pierre, ébredj! Megérkeztünk. Buda­pes­ten vagyunk.

– Ne viccelj! Ez még Bécs – mondta sze­mét dör­zsöl­get­ve.

– Nem viccelek.

– Hol vannak a kunyhók, a nyi­lazó lova­sok?

– Álmodsz? Ébredj fel! A hu­szon­egye­dik szá­zad­ban vagyunk! – mondta nevet­ve.

– Ébren vagyok. Ne akarj átverni. A su­li­ban azt taní­tot­ták, hogy a ma­gya­rok nomá­dok, kuny­hók­ban laknak…

– Hol van már a középkor?! Nézz körül! Látsz kuny­hó­kat?

Kiszálltak az autóból. Az égbolton szürke fel­hők höm­pö­lyög­tek, és lan­gyos szél fújt. A nö­vé­nyek leve­lei ned­ve­sen fény­let­tek a há­zak elő­kert­jei­ben.

– Ez a kis metró Bajza utcai állo­má­sa. A kon­ti­nens első föld­alatti vil­la­mos­vas­útja – mondta és a meg­ál­lót jelző táb­lára muta­tott.

Pierre nem szólt, jobbra-balra tekin­ge­tett. Róbert, látva arc­ki­fe­je­zé­se­it, érzé­kel­te, hogy nem hisz se neki, se a sze­mé­nek. Elsé­tált vele a Hősök teréig és rámu­ta­tott az Ezred­évi emlék­mű­vön a hét vezér élén álló Árpád feje­de­lem szob­rá­ra. Gon­dol­ta, eszébe jut­tatja a magyar tör­té­ne­lem­ről tanult ismereteit… Pierre-t sem­mire sem emlé­kez­tette az emlék­mű, ám amint fel­is­merte a Szép­mű­vé­szeti Múzeum épü­le­tét, hátba vere­gette Róber­tet, s el­mond­ta, hogy közös isme­rő­sük­nél látta az intéz­mény fotó­ját. Miután bebi­zo­nyo­so­dott, hogy nem tré­fa, hol van­nak, a közel­ben lévő Piroska étte­rembe men­tek.

– Mit ajánl ebédre? – érdeklődött a pin­cér­től Róbert.

– Húslevest csirkepaprikással vagy gulyás­le­vest túrós csu­szá­val. Az utób­bira vár­niuk sem kell.

Róbert franciára fordította Pierre-nek a pin­cér aján­la­tát, s hoz­zá­tet­te, hogy a gulyás­le­ves a szar­vas­marha fel­sál-szé­lé­ből készül, vörös­hagy­má­val, pap­ri­ká­val íze­sí­tik és adnak hozzá hámo­zott, fel­né­gyelt bur­go­nyát. A ma­gya­rok sze­re­tik íze­sí­teni csípőspaprikával.

– Legyen gulyásleves csuszával. Úgy­sem ettem még ezek­ből a ma­gya­ros éte­lek­ből.

Pierre úgy meghintette erős papri­ká­val gulyás­le­ves­ét, hogy kana­la­zása köz­ben kijöt­tek könnyei. Róbert mosoly­gott magá­ban, s biz­tat­ta, hogy kor­tyol­jon a szek­szárdi szá­raz vörös­bor­ból, eny­híti a pap­rika csípését…

Róbert javasolta, hogy ebéd után men­je­nek a Nagy­kör­út­ra, majd Budára a vár­ba, hogy a vá­ros néhány neve­ze­tes­sé­gét meg­mu­tas­sa, de úti­tár­sát a kép­ző­mű­vé­szeti alko­tá­sok érde­kel­ték. Cso­mag­jai­kat lerak­ták szál­lás­hely­ükön, s máris indul­tak Róbert fes­tő­mű­vész isme­rő­sé­hez.

A művész lakása csupán a tá­gas műte­rem­ből, elő­szo­bá­ból, tea­kony­há­ból és für­dő­ből állt. A mű­te­rem sar­ká­ban elhe­lye­zett kis kerek asz­talka köré ültek, miután Róbert elmondta jöve­te­lük cél­ját.

A festő a falnak támasztott képekre muta­tott.

– Pierre, azok közül választhat, ha van szán­déka vásá­rol­ni. Kérem, nézze el nekem, hogy elme­gyek. Elő­adást tar­tok négy óra­kor a ke­rü­leti műve­lő­dési köz­pont­ban. Azon­nal jön a fele­sé­gem, az üzleti dol­go­kat külön­ben is ő in­tézi – mondta szá­ra­zon, majd fel­állt és elkö­szönt.

A festő épphogy kilépett a mű­te­rem­la­kás­ból, máris előt­tük állt az asszony és fran­ci­ául üdvö­zölte ven­dé­ge­it. Pierre kissé meg­le­pődve topor­gott a par­ket­tán, majd elin­dult, hogy meg­nézze a fest­mé­nye­ket. Az asszony és Róbert követ­te.

– A férjem nem vonzódik a ter­mé­szet­elvű pik­tú­rá­hoz. Fogalmi ter­mé­szetű lelki lát­ványt fest, redu­ká­lás­ra, egy­sze­rű­sí­tésre törekszik…

– Igen, érzékelem jelszerű figurái­nak egy­sze­rű­sé­gét, mági­kus­sá­gát – vágott közbe Pierre, majd fel-fel­emelt egy-egy képet, hogy arasz­nyi távol­ság­ból is meg­nézze a festő ecset­ke­ze­lé­sét.

Már egy órányi idő is eltelt az alko­tá­sok néze­ge­té­sé­vel, ami­kor Pierre meg­kér­dez­te, hogy mibe kerül­nek. Az asszony mon­dott egy össze­get, s hoz­zá­tet­te, hogy körül­be­lül. Pierre-nek tet­szett három fest­mény és sze­rette vol­na, ha az árból enged a hölgy. Csűr­te-csa­varta a sza­va­kat, de hiá­ba.

Róbert másnap olyan festőhöz kísérte a pá­ri­zsi galé­ri­ást, aki túl volt nyolc­va­na­dik élet­évén és mer manap­ság is imp­resszi­o­nis­tán könnyed len­ni. Aztán meg­lá­to­gat­tak még két fia­tal fes­tő­mű­vészt, de Pierre nem nyi­totta ki pénz­tár­cá­ját.

A negyedik napon kora reggel vissza­in­dul­tak Párizs­ba. Már elhagy­ták Buda­pes­tet, ami­kor Pierre fel­ki­ál­tott: For­dulj vissza! Azt a há­rom poszt­mo­dern képet meg­ve­szem.