Cegléd József Kázmér

A temetés

A család a völgykatlanban bodo­rodó falu déli végén a kilenc-hu­szon­ötös buszt vár­ta. A köz­pon­tig két kilo­mé­ter és száz­öt­ven forint sze­mé­lyen­ként. További két kilo­mé­ter az északi végén fekvő teme­tő­ig, de ott nincs meg­ál­ló. Ezen árfo­lya­mon ötven­fo­rin­tos jatt elle­né­ben a so­főr ajtót nyit, de ezt jobb még a köz­pont­ban meg­be­szél­ni. Az elmúlt negy­ven évben egy­szer tovább haj­tott, azóta köz­mon­dá­sos a do­log.

A família most öt főből állt.

A családfő – Zsoldos József, ötven­négy éves nyug­ál­lo­má­nyú hon­véd­ségi alez­re­des – fekete öltö­nyé­ben stram­mul nézett ki. A mi­nő­ségi gyap­jú­szö­vet­ben hét­cen­ti­mé­te­res pár­hu­za­mos­ság­gal finom kékes szá­lak futot­tak füg­gő­le­ge­sen. A „po­cok-po­cak” dom­bo­rú­sága miatt a zakó már össze­gom­bol­ha­tat­lan volt, ám e nyi­tott­ság bizo­nyos lezser­sé­get köl­csön­zött vise­lő­jé­nek. Rit­kán hasz­nált magas gal­lérú fehér ingét hibát­lan Windsor-kötésű fekete nyak­kendő övez­te. Barna baj­szát már nem vágta száj­szé­lig – har­csá­san, áll­kap­csa aljáig ért a sza­bad­ság. Hajat nem vága­tott; hát­ra- és össze­si­mí­tot­ta, és egy gumi­gyű­rű­vel var­kocsba fog­ta. Cipője fényes-fe­kete és alkalmi volt – benne húsz éve csak az alkalmakra járt, bár a tü­zér­bá­lok egyre fogy­tak, a teme­té­sek sza­po­rod­tak –, s mert az ember vigyáz egy valódi bőrre, hát az utób­bi­a­kat inkább hanya­gol­ta. Maradt egy-két mun­kás­párti kong­resszus, alkalmi kísér­let a he­lyi kép­vi­se­lő­tes­tü­letbe való beju­tás­ra, rosszabb eset­ben sza­va­zat­szám­lá­ló-biz­tos­ként, de egyre gyé­reb­ben. Egy „köz­ponti ingyen ebéd”, és az urna­nyitó kis­ko­nyak azért bejött. Így is.

Bal kezében egy Penny Market fel­iratú szaty­rot tar­tott, azt a ro­po­gós fehér műtrá­gya­zsák-ma­rad­ványt, ami fehér műanyag­kö­tél­lel kapasz­ko­dik a haj­lék­ta­la­nok­hoz. Abba min­den bele­fér. Akár egy egész élet is. Ami­kor Zsol­dos József­nek ez eszébe jutott, akkor az is fel­rém­lett előt­te, hogy a Nyu­gati alul­já­ró­já­ban látott olyant is, aki ket­tőt közé­pen össze­köt­ve, vál­lán átvetve cipel­te. Nekik tán két élet jutott, gon­dol­ta. Az általa tar­tott sza­tyor­ban csu­pán egy élet volt; hit­ve­se, Ájrinka any­já­nak ham­vai. Egy szo­ros fedél­lel záró­dó, virág­cse­rép for­májú műanyag edény­ben. Rajta kicsiny cím­ke, K. Árpádné, alatta betű­jel és szám­sor. Ájrinka azt mondta a for­má­zott tégely­re, hogy ara­nyo­san van melírozva. Az anyag­ban zöld és fehér sávok teke­reg­tek füs­tös össze­mo­só­dás­ban. Erről József­nek – mint nyögdíj mel­lett is dol­go­zó­nak – az volt a vé­le­mé­nye, hogy sza­rul jött ki a fröcsigépből, de ezt nem köz­ve­tí­tette hit­vese felé. Egy inga­tag pil­la­nat­ban, mikor Anyu­ká­val ket­ten marad­tak; kinyi­totta a két­ki­lós műanyag­cse­re­pet. A szür­kés, kris­tá­lyos őrle­mé­nyen elcso­dál­ko­zott. Ujjá­val bele­túrt s úgy vél­te: akár samottpor is lehet­ne. Egy vil­la­násra újra látta Anyuka nagy neve­té­sét, ahol kivil­lant a bal alsó négyes arany­be­vo­na­ta. Meg­ráz­kó­dott és a sza­tyorba tette a szál­lí­tandó ter­mé­ket. A fel­adat isme­re­té­ben mel­lé­rakta a meg­ol­dás­hoz szük­sé­ges egyéb esz­kö­zö­ket: egy össze­hajt­ható „gyalásót”, egy „mun­ka­vé­delmi kesz­tyűt”, melyet az Autoteam nevű mul­ti­na­ci­o­ná­lis cég­től oro­zott – ahol fának masz­kí­ro­zott autó-se­bes­ség­váltó gom­bok polí­ro­zá­sá­val fog­la­la­tos­ko­dott –, és egy közön­sé­ges paj­szert. Egy fél­ke­zest.

Ájrinka összekulcsolt kezében tar­tott orgo­na­vi­rág cso­kor­ral takarta 55 éves, vissza­von­ha­tat­lan eresz­ke­dés­nek indult elő­lap­ját. Haja színe e pil­la­nat­ban a szőke és a sző­kés­barna között inga­do­zott, aho­gyan a sti­ká­ban dol­gozó fod­rásznő elta­lál­ta. Hosszú­dad, pár­nás arcára komoly ala­pot helye­zett, hogy elbírja a fedő­ré­te­get, amely kissé sápadt­tá, bágyadt­tá, meg­törtté habarta az arcot. Ám mert nem sze­rette az egy­szerű nyil­ván­va­ló­sá­go­kat ellen­pont­ként égő­vö­rös ajkat és kle­o­pát­rai sötét pil­lá­kat kre­ált. „Ne­hogy má’!” Ájrinka magyar–orosz–kémia és ének sza­kos tanárnő volt, de tíz év óta csak a ko­pog­ta­tó­cé­du­lák szem­szö­gé­ből léte­zik. Utol­jára egy fogya­ték­kal élők inté­ze­té­ben dol­go­zott, ahon­nan bonusz­ként egy fiút hozott magá­val. Mire élet­fo­nala idáig gurult, már egy­ál­ta­lán nem szá­mí­tott, hogy a hete­di­ket nem Töhö­töm­nek hív­ják. „El­hull a vi­rág, eliram­lik az élet…” – gon­dolt valami magasz­tost, és son­ka­ujjú kis­kosz­tüm­jén végig­te­kin­tett. A fe­kete ala­pot pala­csinta méretű égő pipacs­szir­mok heví­tet­ték. A gom­bo­lá­sok rend­ben vol­tak.

Aznap Ájrinka első gyermeke (Árpád) haj­nal­ban ért haza a disz­kó­ból, és per­sze megint besluk­kolt. Nyolc óra után sem tudott lel­ket verni belé­je. Zsí­ros haját fél­re­sö­pörve öntu­dat­lan szem­mel nézett any­já­ra, akit valami miatt Niki­nek hívott. Máso­dik gyer­meke (Előd) Pes­ten léte­zik egy egy­házi isko­lá­ban. Ha ezt apjuk, a kijevi Rukoljov lég­vé­delmi ezre­des – ha vélet­le­nül még nem ful­ladt volna bele a Vod­ka-fo­lyóba – tud­ná, hát bizo­nyára főbe lőné magát, gon­dolta Ájrinka Rukoljov után sza­ba­don. Ám aki a lég­vé­del­met meg­sze­re­ti, az a sza­bad­sá­got is imád­ja! Így tör­tént, hogy míg Rukoljovot szi­bé­riai beton­bun­ke­rek szel­lő­ző­rend­sze­rei­nek keresz­tül­el­len­őr­zé­sé­vel küld­ték az isme­ret­len­be, addig Ájrinka haza­tért – sza­bad­ság­ra. Füg­get­len­sége egy sza­ba­dos hét­vé­gé­jén ismer­ke­dett meg Rotter Pál alez­re­des­sel, aki szin­tén fel­hő­va­dász volt, odakint vég­zett és nem kel­lett elma­gya­ráz­nia, hogy az Irén­ből miként lesz valaki Ájrinka. Bár Pál­nak egy csil­lag­gal keve­sebbje volt, de kiné­zett neki az ezred­pa­rancs­noki beosz­tás, és hát – a vako­lás alatti fal­da­rab fel­pa­rázs­lott – a dol­gát jól tet­te. Amíg tet­te.

Kis idő múltán Ájrinka újra magya­rul álmo­dott. Első közös gyer­me­kü­ket Ond­nak sze­rette volna nevez­ni, de Pál­ban volt száz­egy­ség­nyi foj­tott sváb kisebb­ren­dű­ségi érzés, mert a névre vál­tig azt felel­te, hogy „Und?”. Ond – Und. Így ment hete­kig, aztán Rotter Pál elv­tár­sat kine­vez­ték ezred­pa­rancs­nok­nak és kiegyez­tek a Raj­mund név­ben. A fi­a­tal­em­ber kiváló kar­rier előtt áll egy nyu­gat-du­nán­túli város föld­hi­va­ta­lá­ban. Poli­ti­kai­lag és sze­xu­á­li­san impo­tens, öltöny­ben jár, hét­vé­gen­ként nyak­ken­dő­vel. Haj­vi­se­lete 1968 min­tá­jú, mint a harc­ko­csi, télen sál nél­kül, hosszú fekete bőr­ka­bát­ban köz­le­ke­dik, s hosszabb uta­zá­sai alkal­má­val magá­ról (is) meg­fe­led­kezve belső mono­lóg­jait ajkai­val is köve­ti. Lehet rá szá­mí­ta­ni, gon­dolja Ájrinka, ezért a teme­tés­től való távol­ma­ra­dá­sát tudo­má­sul vet­te.

A második Rotter-gyerek is fiú lett, így Ájrinka jog­gal érez­hette magát vala­mennyi törzsfő ősany­já­nak. Miután a kis­pá­lyás rövid­táv­fu­tás­ban (immár négy kör előnnyel) másod­jára is start­hely­hez jutott, ezért véle­mé­nye kinyi­lat­koz­ta­tássá vált, ami parancs­nok ide vagy oda, de sző­nyeg­szélre állí­totta a fér­fit. A gyer­mek az anti­kle­ri­ká­lis kereszt­ség­ben a Kond nevet kap­ta, húz­ta, nyer­te. Ájrinka gya­korta ismé­tel­gette fenn­han­gon: Rotter Kond. Rotterkond! Szíve zugá­ban érezte a név fel­felé ívelő húzá­sát, mint a min­dig sike­res lég­vé­delmi lőgya­kor­lat búcsú­pil­la­na­tát. A MIG tör­zsét meg­bil­lentve köszönt és elbuhogott Kecs­ke­mét irá­nyá­ba. Ők pedig, a tábor­noki kar­ral, a VIP-es igény­jo­go­sul­tak­kal és a helyi hata­lom kép­vi­se­lői­vel a pa­rancs­noki harc­ál­lás­pont hátsó részébe húzód­tak, ahol jófajta konya­kot szol­gál­tak fel a csi­nos kato­na-pin­cér­fi­úk, vagy pin­cér-ka­to­na­fi­úk.

Kond is a buszra várt, hogy „túl­jus­son ezen a barom­sá­gon”. Csá­kó­val 11-re beszélte meg, hogy a kri­móba hozza az új szoftot, erre itt „de­ká­zik” ezzel az agyamentséggel. Ide­ge­sen rán­gatja bal­la­gási zakó­ját, amit „rö­fi­sen” kihí­zott. Nem a háj, hanem a jakó zavar­ta. „Ilyen szart föl­ven­ni! Nekem egy katt a network, ezek­nek egy élet, amíg a te­me­tőbe jut­nak!”

A mindig eredményes lőgyakorlat után, ahol a nem­zeti össz­jö­ve­de­lem néhány ezre­lé­két sike­re­sen eltap­sol­ták – de meg­ér­te, mert Olasz­or­szág vir­tu­á­li­san ugyan, ám szét­lő­ve, romok­ban hevert a rajz­asz­tal­okon –, a pa­rancs­noki harc­ál­lás­pont egy időre kiürült. Miként Ájrinka ágya is. Rotter Pál meg­ér­tet­te, ha csí­kos-pi­zsa­más pan­tal­ló­hoz akar jut­ni, akkor a tovább­kép­zés és nyelv­ta­nu­lás a ki­kö­ve­zett út. Fél évre kül­honba küld­ték, kerül, amibe kerül – a hazá­nak, meg Ájrinkának. Nem­zeti és nem­te­len ünne­pe­ken, szom­jas nőna­pon, hely­őr­ségi klub­éle­tet pezs­dítő kaba­ré­szerű egy­fel­vo­ná­sosok után még­sem kor­tyol­hatta egye­dül Martinivel dúsí­tott pezs­gős­po­ha­rát! Kel­lett vala­ki! „Min­dig kell egy barát!” – hang­zott el egy pil­la­nat­tal előbb, még a bör­tön­rá­cso­kon innen.

Ez a valaki a basszus hangú agg­le­gény, Zsol­dos József szá­za­dos, az egyik pol. tiszt lett. Csil­logó barna sze­mé­vel, erő­tel­jes hang­já­val, szé­pen dom­bo­rodó mell­ka­sá­val a ge­menci király-agan­csú szar­vas­bi­kák bőgé­sé­nek és üze­ke­dé­sé­nek gyö­nyör­tel­jes ihle­tét ger­jesz­tette Ájrinkában. Zsol­dos József meg „mel­les” volt. Imádta a nagy­mellű nőket, vagy ahogy maga mond­ta: a csö­csö­sö­ket. Tudta ugyan az alap­il­le­met: házi­nyúlra nem lövünk, de tisz­tá­ban volt azzal is, ha Rotter Pál haza­jön, útja nem ebbe a gar­ni­zonba vezet majd, hanem a HM-be. Erős vágya, hogy mag­ját ezekre a bim­bókra lövell­je; min­dent felül­írt.

Rotter Pál külföldi kiküldetése még véget sem ért, mikorra Ájrinka ismét áldott álla­potba került. A tu­do­mány értel­met­len vív­má­nya révén – amely az embe­ri­sé­get már a cso­da­vá­rás­tól is meg­fosztja – kide­rült, hogy a negye­dik gyer­mek is fiú lesz. A név­vá­lasz­tás önjáró lett, így „a has­kó­ban Taskó” mocor­gott. Zsol­dos József­nek hízel­gett az ősi név s hogy tel­jessé tegye szar­vas­bi­ka-lé­tét, elha­tá­roz­ta, hogy Ájrinkát nőül veszi, egyút­tal vala­mennyi gyer­me­két adop­tál­ja. Aggasz­totta ugyan, hogy mind­eh­hez mit szól majd Rotter Pál (immár) ezre­des, netán oda­fent­ről majd utánanyúl, ám a férj bol­do­gan vette tudo­má­sul Ájrinka kira­dí­roz­ha­tó­sá­gát éle­té­ből. Annál is inkább, mert nem­zet­közi kap­cso­la­tait ápo­lan­dó: egy hölgy sze­mé­lyé­ben új náció­val szí­ne­sí­tette a tarka magyar­sá­got.

Zsoldos Tas is a déli irány­ból érkező buszt vár­ta, ami késés­ben volt. A véz­na, égő-kék szemű fia­tal­em­ber éle­té­nek leg­na­gyobb sike­re, hogy az álta­lá­nos isko­lá­ból kike­ve­re­dett. Átme­ne­ti­leg több­féle szak­is­ko­lába bele­kós­tolt, de sehol sem lelt ízle­tes falat­ra. Sót­lan­sá­gát oldandó hosszabb-rö­vi­debb alkalmi mun­ká­kat vég­zett az épí­tő­ipar egy-egy vál­lal­ko­zó­já­nak feke­té­je­ként. Ott­hon hol lázadt, hol réve­dező egy­ked­vű­ség­gel viselte a neki ren­del­te­tett csa­lá­dot, de ez min­dig tab­let­ta­függő álla­pot volt. Leg­fon­to­sabb élet­cél­ja; min­denki hagyja békén. És úgy is lett.

Ájrinka hatodik és egyben utolsó ter­hes­sége ide­jén vál­to­zott meg min­den. Az örök­ké­va­ló­ság és az állan­dó­ság kékes, rusz­ki-ce­men­tes szik­la-pla­tó­jára vala­kik egy kopor­sót csem­pész­tek, köréje a szük­sé­ges szö­ge­ket is oda­szór­ták. Az első pán­cél­fe­jűt Zsoldoséknak az jelen­tet­te, hogy a világ vala­mennyi sar­la­tán­sá­gá­nak átta­nul­má­nyo­zása és a gya­kor­lat­ban tör­ténő alkal­ma­zása elle­nére is: leány­gyer­mekük szü­le­tett. Huba oda­lett! Ám, hogy a képzelt magasság fenn­ma­rad­jon; a lány­kát Huberta névre anya­köny­vez­ték. A kis­lány fel­cse­pe­red­vén kife­je­zet­ten hálát­lan volt a válasz­tá­sért. A kö­vet­kező szög 1989 nya­rán csa­pó­dott a hely­őr­ség alakulóterének epi­cent­ru­má­ba. A szi­várgó hírek sze­rint Pes­ten megint temetni készül­nek, s et­től fur­csa hul­lám gyű­rű­zött végig az irgal­mat­lan beton­ten­ge­ren. Az alakulótér kicsiny föld­je, a 60 cm vas­tag beton­placc, a po­ro­szos sajka meg­re­me­gett. A szex­táns össze­vissza csalapált, a kije­lölt kapasz­ko­dók, iga­zo­dási pon­tok elto­lód­tak s mind­ezek azt sej­dí­tet­ték, hogy akár a ha­jó­ágyúk is elsza­ba­dul­hat­nak. A Pa­rancs­noki Híd­ról sej­te­té­sek, sugal­la­tok és jós­la­tok szi­vá­rog­tak a fedél­zet­re, melyek lénye­ge, hogy az eddigi lényeg – szol­gál­ta­tá­sok, szol­gá­lati laká­sok és egyéb jut­ta­tá­sok – az „ál­lo­mány jövő­je”: mini­mum két­esé­lyes. A még meg­sze­rez­hető lakat­lan szi­ge­tek bir­tok­lá­sá­ért kitört az épít­ke­zési láz. „Itt az idő, most vagy soha!” A ház­épí­tésbe Zsoldosék is bele­fog­tak. József ezt is tud­ta. Beton, fal, habarcs, geren­dá­zat, úgy is, mint födém, stb. Mun­ka­he­lyi köl­csön, OTP-köl­csön és Anyuka köl­csö­ne.

Mire a fészekrakók a kívülről vako­lat­lan, belül­ről fes­tet­len lakásba beköl­töz­tek, lejárt a GYES, GYED mie­gyéb. Tetézte a bajt, hogy a nyil­vá­nos­ságra került ada­tok alap­ján: a nem­zet haló­dik, nép­sza­po­ru­lata csök­ken. Ezért (és ilyen módon) Ájrinkára, mint tan­erőre sincs szük­ség. Ez mére­té­ben már inkább ács­ka­pocs volt – a ko­vá­csolt faj­tá­ból –, sem­mint kopor­só­szög. Kiürült fogal­mak bárány­fel­hő­ibe kapasz­ko­dott, de az éjszaka és a haj­nal közös alkuja fel­itta a fel­hő­ket. Így az is vilá­gossá vált, hogy az ország nem kér Für Lajos kör­kö­rös hon­vé­delmi agyalmányából, ezért a kör köze­pét nem érintve a szé­le­ket bon­tásra ítél­ték. Erre a sorsra jutott Zsol­dos József gar­ni­zonja is, miért is alig negy­ven­éves korá­ban, fize­tése meg­ha­gyása mel­lett nyug­ál­lo­mányba helyez­ték. Keserű a nyug­dí­ja­sok szája íze! Egy élet mun­kája után szám­ki­vet­ve, pót­lé­kok, jutal­mak, ruha­pén­zek, tiszti étkez­dék és hely­őr­ségi klu­bok nívós bőség­sza­ruja nélkül…! Csak így! Zsol­dos József – a ház­épí­tést nem szá­molva – éle­té­ben elő­ször került dön­tési hely­zet­be. Poli­ti­kai tiszti becsü­le­tére legyen mond­va: a pro­le­ta­riá­tust válasz­tot­ta. Elad­ták a Wart­bur­got, beszün­tette a bor­bély­mű­hely láto­ga­tá­sát, belé­pett a Mun­kás­pártba és elhe­lyez­ke­dett az Autoteam neve­zetű mul­ti­na­ci­o­ná­lis cég­hez. Itt mér­nöki pre­ci­zi­tás­sal suvik­szolta egy-egy autó-mo­dell sebes­ség­váltó gomb­ját, ami vala­mi­kor egy Vol­vó­ban, Audiban csil­lan meg a mediterráneum kék­jé­ből alá­hulló nap­su­gár­tól.

Ájrinka mély csalódással vette tudo­má­sul, hogy férj­ura egy balek, aki pont ilyen tör­té­nelmi hely­zet­ben tette szí­vét a Mun­kás­párt oltá­rá­ra. Ám József kér­lel­he­tet­len volt. Ájrinka egy lemondó sóhaj köze­pette köny­velte el, hogy min­den asszony sorsa nehéz, de kom­mu­nista fele­sé­gé­nek lenni a leg­ne­he­zebb. A kör­nyé­ken lévő isko­la­igaz­ga­tói iro­dák ajta­jai sorra bezá­ród­tak előt­te. Vidé­ken, járás­nyi terü­le­ten bel­ter­jes a szak­ma. Min­denki ismer min­den­kit. Több­nyire úgy vél­ték, hogy Ájrinka vagy szol­mi­zálni nem tud, vagy a perió­du­sos rend­szer­ben nem iga­zo­dik el. Neki a ket­tő­nek együtt való tudá­sát senki sem hitte el.

Felnőtt fiai inkább vitték a pénzt, mint hoz­ták vol­na, így ked­venc ita­lát, az ürmös­bort is csak fize­tés­kö­rüli napo­kon fogyaszt­hat­ta. Szá­mára az utca­sar­kon lévő kocs­má­ban mind­job­ban csak a kom­mersz konyak és egy-egy pohár sör volt elér­he­tő. Úgy érez­te, az űrben lebeg. Az utcát is hanya­golja az önkor­mány­zat, így oly­kor elő­for­dult, hogy elcsú­szott, elesett, még jó, hogy van­nak irgal­mas szom­szé­dok, akik haza­se­gí­tet­ték. Egy alka­lom­mal, mikor töre­de­zett kör­meit egy pocsé­tá­ból kiemel­te; úgy érez­te, hogy meg­őrül. Eső­től ned­ves haja hide­gen tapadt forró hom­lo­ká­ra. „Ez az! Az őrü­let!” Este korán lefe­küdt, más­nap körmözködött és kicsi­no­sí­totta magát. Így uta­zott a kö­zeli köz­ség­be, mely­nek vas­út­ál­lo­má­sá­tól egy ugrás­ra, kies liget köze­pén kas­tély állt, mint a mesé­ben, ahol sérült embe­rek bent­la­ká­sos intéz­mé­nye műkö­dött.

A végtelenül egyforma napok után azon az estén Ájrinkának és Zsol­dos József­nek újra szü­le­tett három bol­dog órá­ja. Az intéz­mény alkal­mazta a tan­erőt. Került enni és inni­va­ló, mosoly és sze­re­lem, és Anyuka is neve­tett. Év múl­tá­val helyet­te­sí­tése azon­ban lejárt. Távo­zá­sa­kor még örökbe fogad­ták Töhö­tö­möt – aki Imre volt –, és a vele járó állami fej­kvó­tát.

A rozsdás sörétlyukakkal megszórt autó­busz végre oda­kö­hö­gött. Ájrinka, Zsol­dos József, Kond, Tas és Töhötöm(Imre) egy fél lépést elő­re­lép­tek. Árpád, Előd, Rajmu(O)nd és Hub(a)erta iga­zol­tan távol. Zsol­dos József kifi­zette a ko­pasz, szem­üve­ges sofőr­nek a jegyek árát, aki a gyász­öl­tö­zék lát­tán vissza­uta­sí­totta a jat­tot. Anyuka meg úgyis ingyen utaz­ha­tott.

A huzatos dombtetőn burjánzó temető kapu­osz­lo­pai közt egy pil­la­natra önkén­te­le­nül is meg­áll­tak. Gon­do­lat­ban meg­pró­bál­tak felül­emel­kedni és meg­fe­led­kezni a mö­göt­tük húszméterre húzódó bitu­men­csík­ról, amin gép-di­no­sza­u­ru­szok hord­ták-vit­ték a civi­li­zá­ció sze­mét­he­gye­it. Ezen a mó­don azt is tudo­má­sul vet­ték, hogy a ková­csolt­vas kapu­szár­nya­kat, az osz­lo­pok felett valaha ívelő téve­dést is: tény­leg ellop­ták. E tö­re­de­zett szakralitással zsebre tet­ték utcai arcu­kat és belép­tek. Zsol­dos József Anyu­kát bal kézre vet­te, jobb­ját Ájrinkának kínálva halad­tak elő­re, előre a sír felé, „Hol nemzet…” A Ri­gó­kert­nek hívott magas­lat „utolsó útján” haladva két­sé­gek és tanács­ta­lan­sá­gok kelet­kez­tek.

–  Nem, nem itt!

–  Egy sorral lejjebb!

–  Szerintem, egy egész utcával lej­jebb!

–  Meg hátrébb!

E tétovaságok után megtalálták Apuka sír­ját, ahol a ré­gen kar­colt már­vány­lap levél­fü­zé­ré­ben bol­dog üdvöt lelt a moha. A vé­set mag­va: „Itt nyug­szik K. Árpád”, dátu­mok, „Szí­vünk­ben örökké élssz!” Ősi „táj­szó­lás­ban” írva.

Zsoldos József a szatyrot a mohás panel mellé helyez­te, kezére vette mun­ka­vé­delmi kesz­tyű­jét s a fél­ke­zes pajszerral a fe­dő­lap alá szúrt. A be­lül­ről kikönnyí­tett lap elvált évti­ze­des por­ágyá­tól. Ájrinkát megcsapta az elmúlás szaga és pézsét kotort magá­nak. József vissza­en­gedte a lapot és egy mélyebb, erő­tel­je­sebb eme­lést vég­zett, majd intett Töhö­töm­nek, hogy az adódó résbe tegye bele a kí­nai style minő­ségű láb­be­li­jét. Töhö­töm fin­tor­gott egy kicsit, de meg­tet­te. Zsol­dos József alá­fo­gott, és egy fér­fias leve­gő­vé­tel­lel a fedő­la­pot letolta a sír­ról.

–  Hát itt nem nagyon van mit ásni – mondta leg­in­kább az Úris­ten­nek, ahogy a hor­padt, üre­ges bel­sőt meg­lát­ta. A sza­tyor­ból kivette Melírozott Anyu­kát és bele­pró­bál­ta. Ránéz­vést így is jó lett vol­na, de hát mi van, ha eldől? Anyu­kát kivet­te, a gyalásóval kotort egy cse­rép­nyi göd­röt, majd vissza­he­lyez­te. Ájrinka diszk­rét szi­po­gá­sát hal­lot­ta, ezért még pepe­cselt a melír kör­be­dú­co­lá­sá­val. Aztán kiegye­ne­se­dett és rájött, hogy elfe­lej­tette a for­ga­tó­könyv­ét. Ott állt fekete öltöny­ben, cit­rom­sárga mun­ka­vé­delmi kesz­tyű­ben, és egy vil­la­násra eldönt­he­tet­len volt, hogy takar­jon és aztán a be­széd, vagy for­dít­va. Vala­hon­nan, a Cso­da­szar­vas patája szán­totta sztyep­pé­ről üze­net érke­zett. Mun­ka­vé­delmi kesz­tyű­jét a Penny-s sza­tyorba dob­ta, és bal belső zse­bé­ből kivette az A4-es papírra írt gyász­be­szé­det. Tekin­te­tét komo­ran, mél­tó­ság­tel­je­sen hor­dozta körbe az egy­be­gyűl­te­ken, meg a távol­ban púpo­sodó hegye­ken, majd bele­fo­gott.

–  „Drága Anyuka! Úgy is, mint Anya és Mama! Te soha nem enged­ted, hogy Anyó­som­nak hív­ja­lak, pedig ez a szó a nemes Anya szó­tő­ből való, így iga­zán én csak fel­emelni sze­ret­te­lek volna ez által. Sokat köszön­he­tek neked, mint mi vala­mennyien sokat köszön­he­tünk neked, hiszen véred­ből faka­dóan új nem­zet­sé­gek szü­let­tek e ha­zá­ban, amely min­dig csak egy kicsit később ismeri fel nagy­ja­it, akkor, ami­kor már késő, ami­kor már csak emlé­ke­zünk, és emlé­kez­nünk kell, hisz olyan nagy­szerű asszony vol­tál! Sor­so­dat meg­osz­tot­tad velünk s mi is meg­osz­tot­tuk min­de­nün­ket veled! Sze­ret­tünk téged, aho­gyan min­denki sze­re­tett, mert te egy külön­le­ge­sen sze­re­tetre méltó ember vol­tál. Mel­lénk áll­tál, mel­let­tünk áll­tál, ami­kor épí­tet­tük kis ott­ho­nun­kat, biz­tat­tál ben­nün­ket és mi hit­tük a sza­va­dat! Erőt merí­tet­tünk belő­led! Sosem szé­gyell­tük, hogy csak egy pos­tás fele­sége vol­tál, mert te ezen a gáton is fel­emelt fej­jel áll­tál! Emlé­ke­zünk uno­kái­dat sze­rető kéz­zel bíráló intéz­ke­dé­se­id­re, melyek mind a jobb világba való hitet sugá­roz­ták felénk is, a már-már fel­nőt­tek­be, de tud­juk és akkor is tud­tuk, hogy mi mel­let­ted csak gyer­me­kek lehe­tünk! Lehet­tünk. Drága Anyu­ka, ked­ves Anyó­som! Fáj­da­lom­tól meg­tört szív­vel állunk sír­han­tod körül és hisszük veled együtt, hogy éle­ted­nek volt értel­me, mint ami­ként minden­nek van értel­me, most és mind­örökké az embe­ri­ség tör­té­nel­mé­ben. Csó­ko­lunk téged, utol­já­ra, és sosem feled­ke­zünk meg rólad!”

–  Köszönöm, Józsefem, ez szép volt! – mondta Ájrinka meg­ha­tot­tan, és gyor­san fel­itatta a könny­csep­pe­ket, nehogy árkot mos­son a vako­lat­ban.

Zsoldos József kihúzta magát, oly­kép­pen, mint mikor az alakulótéren elin­dult az üvöl­tés: „Ezreeeed! Vigyáááázz!”. Fel­vette a kesz­tyűt és a borí­tást vissza­szu­sza­kol­ta. A pajszerral addig-ad­dig bakogtatta a la­pot, míg a kör­be­futó porc­síkra nőtt moha­fü­zér pon­to­san össze nem zárt. Ájrinka a sírra helyezte az orgo­na­csok­rot, majd „egy­per­ces néma tisz­te­let­adás” után kicsiny tük­ré­vel ellen­őrizte a smink­jét, aztán a ki­já­rat felé vonul­tak.

Mivel az észak felől közlekedő járat sehogy sem állna meg, ezért „a ket­tes­sel” indul­tak déli irány­ba, a köz­pont felé. Erről Zsol­dos József­nek egy pro­pa­gan­da­anyag jutott eszé­be: „Mi a különb­ség a puha dik­ta­túra és a szoft demok­rá­cia között?” Pil­la­nat­nyi­lag az, hogy régen sűrűb­ben jár­tak a bu­szok, most csak reggel-délben-este, s aki­nek ez nem tet­szik, az szól­jon az ombucmanónak. Attól se vál­to­zik meg sem­mi, de leg­alább min­den a „ré­gi­ben” marad. A so­ron lévő tett­helyre gon­dolt, ami a te­mető és a köz­pont között van fél­úton: a Po­kol neve­zetű ital­mé­rés­re. Ate­ista meg­győ­ző­dése elle­nére is úgy gon­dol­ta, hogy valóságközelibb lenne az elne­ve­zés – akár dél­ről észak­ra, akár a teme­tő­ből a köz­pontba tart az embe­ri­ség –, ha a cégé­ren az len­ne: Pur­ga­tó­rium.

A Pokolban – Dante teljes félreér­tel­me­zé­sé­vel – a fa­lak alj­zat­tól a mennye­ze­tig fres­kó­sze­rűen tele­pin­gál­va. A rőt-vö­rös és kén­kö­ves alap­fe­lü­le­ten vil­lás szarvú ördö­gök, hor­dók („El­adó az egész világ!”), cédák, hamis­kár­tyás­ok, kerí­tők, s a vi­lág e me­den­cé­jébe szo­rult léhái fin­to­rog­nak, vigyo­rog­nak fél­fo­gú­an, csú­fon­dá­ro­san. Van patás láb, nyíl­hegy­ben vég­ződő hosszú sző­rös farok, renyhe mell és hival­ko­dóan hegyes mell­bim­bó. S amely eszefogyott ember nem érti e po­kol­béli elő­szoba lát­vá­nyát, annak kép­re­gé­nyek­hez hason­la­to­san, száj­ból kun­ko­rodó (mint Bac­chus böf­fe­nése) bubo­ré­kokba fog­lal­ták a mon­da­ni­va­lót, ami nem min­dig követi a magyar nyelv helyes­írási sza­bá­lya­it.

A rendszeres önkormányzati segéllyel is ellá­tott pul­tos kis­lány látva kiöltözött egy­kori tanár­nő­jét és fér­jét – szo­kás­tól elté­rően –; asz­ta­luk­hoz lépett.

–  Mondja kedvesem! Van maguknak orosz pezs­gő­jük? – kér­dezte Zsol­dos József mosoly­gó­san, már-már hun­cu­tul, hisz ő már tudja a tréfa végét.

–  Csak Törleyt tartunk.

–  Csak Törleyt? Hm. Micsoda világ, micsoda ízlés! – mondta József kissé lehan­gol­tan. – Hát akkor hoz­zon egy üveg fél­édest, de hideg legyen, öt poha­rat és egy deci Mar­ti­nit! A pénz­tár­cán­kat már úgyis elte­met­tük, leg­fel­jebb itt mara­dunk taka­rí­ta­ni! – és bemon­dá­sán zengő basszus­sal neve­tett.

–  Nem kellene így beszélned a Ma­má­ról! – szólt Ájrinka vissza­fo­got­tan.

–  Édesem! A dolgok lényege attól mit sem vál­to­zik, ha magát a dol­got más név­vel illet­jük, bár ese­tünk­ben a tar­ta­lom és a nyelvi forma töké­le­tes átfe­dés­ben van. Anyuka 78 éves korára rán­cos és zsí­ros-ko­pott volt, mint egy ódi­vatú pénz­tár­ca. Egy­fe­lől. Más­fe­lől viszont tény­leg a pénz­tár­cánk volt, mert a nyug­díja nél­kül már elön­tött volna ben­nün­ket a kapi­ta­liz­mus bőség­sza­ru­já­ból áradó nyo­mor, hogy fino­man fogal­maz­zak. Még pár évet élhe­tett vol­na, mert az a 84 ezer forint jól jött nekünk! Most itt állunk, se Nagy­ma­ma, se nyug­díj, csak a mun­ka­nél­kü­li­ségre ítélt ifjú­ság.

–  Mindent egybevéve; igazad van, édes Józse­fem.

–  Drágám! Ez a mi igazságunk!

(2011. február)