Andor Csaba

Teofilia

XVI.

A június esti hársfaillat úgy eresz­ke­dett a sárga kaviccsal tele­szórt út fölé, miként a sza­na­tó­rium mel­letti kert­ven­dég­lő­ben a sö­rös­kor­sók túl­csor­duló habja a zöld abrosszal borí­tott asz­ta­lok­ra. A sé­tány végén egy öreg ember jelent meg; gör­nyedt test­tar­tása apró ter­me­tét csak még kisebb­nek lát­tat­ta, s ahogy fél lépés­sel lema­radva Alfonz mögött sétált, úgy tűnt, mintha sze­ré­nyen meg­hú­zó­dott volna az ifjú árnyé­ká­ban.

–  Tehát maradsz? – kérdezte Alfonz.

–  Igen, maradok – mondta Teofil bácsi.

Rövid szünet következett, majd a be­szél­ge­tés záró­ak­kord­já­nak szánt sza­va­kat a tanít­vány olyan hang­nem­ben foly­tat­ta, mintha kiok­tatná a mes­te­rét: – Te tudod a leg­job­ban, hogy minek neve­zik ezt a ma­ga­tar­tást.

A kertvendéglőből érkező könnyed, fel­sza­ba­dult han­gok staccatói s a de­rűs zenei alá­fes­tés­ként ható hát­tér­zsi­bon­gás min­den átme­net nél­kül törte meg a sé­tány csend­jét. Alfonz meg­állt, s ahogy félig hát­ra­for­dulva Teofil bácsira nézett, egy­sze­ri­ben olyan elke­se­re­dett­nek és tehe­tet­len­nek érezte magát, akár a Car­men finá­lé­já­ban Don José. Az öreg is meg­állt; előbb Alfonz sze­mébe nézett, majd mind­ket­tő­jük pil­lan­tása egy jókora kavicsra esett.

–  Elolvastad, amire kértelek?

–  Természetesen – mondta Alfonz sietve és meg­könnyeb­bül­ten.

–  Nos fiam, szeretném hallani a vé­le­mé­nye­det.

–  Pszichiátriai szempontból? – kér­dezte Alfonz.

–  Ahogy gondolod. – Az öreg szét­tárta a kar­ját, jelez­ve, hogy a néző­pont meg­vá­lasz­tá­sát a ta­nít­vá­nyára bíz­za.

–  Mintha csak egy sorskönyv-analí­zis szá­mára készí­tet­ték volna az evan­gé­lis­ták az írásaikat… – kezd­te, de a pszi­chiá­ter köz­be­szólt.

–  Vagy fordítva. Lehet, hogy az elmé­let meg­al­ko­tói itt-ott a Bib­liá­ból merí­tet­tek.

–  Látod, erre nem gondoltam. – Alfonz zavar­tan keres­gélt vala­mit a za­kója belső zse­bé­ben, majd egy össze­haj­to­ga­tott papír­la­pot vett elő, és olvasni kez­dett: – A szü­lői én domi­nan­ciá­ja, igen nagy áteresz­tő­ké­pes­ség a szü­lői én és a gyer­meki én között, de a fel­nőt­tes én meg­le­pően kevés helyen jut szó­hoz. „Én jó vagyok – ti nem vagy­tok jók” alap­hely­zet, amely­nek bete­tő­zése a ke­reszt­ha­lál: ti is jók lehet­tek, de csakis álta­lam. – A pa­pír­lap eltűnt a zakó zse­bé­ben. – Egyéb­ként – fűzte hozzá – egye­dül János­nál talál­tam uta­lást a konf­lik­tus ere­de­té­re.

–  „Mi közöm nékem tehozzád, óh asszony” – mondta Teofil bácsi.

–  Igen, erre gondoltam.

Alfonz egy kicsit várt még, de mert az újabb kér­dés késett, szót­la­nul tovább­in­dult. Csak­ha­mar egy pad­hoz értek: mögöt­te, a ke­rí­tés túl­ol­da­lán volt a kert­ven­dég­lő. Az öreg szem­mel lát­ha­tóan elfá­radt már; leült a pad­ra, hát­tal a sétány­nak, szem­közt a kert­ven­dég­lő­vel, s a pad hát­tám­lá­jára könyö­költ.

–  Ez minden? – kérdezte.

–  Nem. Az utolsó vacsoráról még nem beszél­tem, pedig talán az a leg­so­kat­mon­dóbb rész. – Alfonz most Teofil bácsi háta mögött állt; gye­re­ke­ket és sze­rel­me­se­ket sok­szor látott már ilyen hely­zet­ben a padon ülni, öre­ge­ket rit­kán, s in­kább csak akkor, ha egye­dül vol­tak.

–  És neked mit mondott?

–  A szindróma egyértelmű – mondta Alfonz. – Jézus öngyil­kos­ságra készü­lő­dik.

A mester hátrafordult a tanít­vány felé. – Igen? – kér­dez­te, de cso­dál­ko­zá­sát olyan fel­hang­ok­kal kever­te, hogy nem lehe­tett meg­ál­la­pí­ta­ni, való­ban meg­lep­te-e a válasz, vagy titok­ban éppen erre szá­mí­tott. – Nos, akkor ülj le fiam és mesélj.

Alfonz leült, bár kissé furcsán érezte magát a pa­don. – Igen – mondta hatá­ro­zot­tan. – Az állan­dóan vissza­térő szim­bo­li­kus uta­lá­sok, ame­lyek mind az elme­ne­te­lére vonat­koz­nak, nagyon is egy­ér­tel­mű­ek. Külö­nö­sen János­nál. Oly­annyi­ra, hogy ezt maga Jézus is érzi, s ta­lán ezért tartja szük­sé­ges­nek, hogy a vissza­jö­ve­te­lé­ről is beszél­jen. Miután min­den jelen­lévő szá­mára vilá­gos az alig tit­kolt segély­ké­rés, akár nyu­god­tan vissza is lehet von­ni.

–  Így is fel lehet fogni – mondta Teofil bácsi. – Van­nak más érveid is?

–  Második érvem az – folytatta Alfonz –, hogy Jézus önmaga ellen for­dítja az agresszió­ját.

–  Nem rossz – bólogatott a mes­ter –, de azért kíván­csi len­nék, hogyan jöt­tél rá?

A tanítvány zavartan mentegetőzött. – Az igaz­ság az, hogy erre nem egye­dül jöt­tem rá. Én inkább csak érez­tem, hogy az Evan­gé­lium Máté-féle vál­to­za­tá­ban valami meg­vál­to­zik az utolsó vacso­rá­nál. Mintha Jézus agresszi­vi­tása csök­ken­ne. Aztán az egyik bará­tom kise­gí­tett. Azt mond­ta, hogy az ilyes­mit tar­ta­lom­elem­zés­sel ki lehet mutat­ni, és vál­lal­ko­zott is az elem­zés elké­szí­té­sé­re.

–  Látom, alaposan felkészültél.

Igen, Alfonz valóban készült, még­hozzá olyan iram­ban, mintha élete sors­döntő vizs­gája előtt állt vol­na. Ami­kor két hét­tel koráb­ban, az utolsó taní­tási napot követő estén a kert­ben sétál­gat­tak, még abban álla­pod­tak meg, hogy egy hét múlva talál­koz­nak. S bár Alfonz még aznap éjjel neki­lá­tott az olva­sás­nak, hama­ro­san rá kel­lett jön­nie, hogy egy hét nem ele­gendő a fel­ké­szü­lés­hez. Így aztán fel­hívta tele­fo­non Teofil bácsit, és két alka­lom­mal is a ta­lál­ko­zás elha­lasz­tá­sát kér­te. Máso­dik alka­lom­mal azon­ban külö­nös dolog tör­tént. Alfonz a pén­tek estét aján­lot­ta, ám Teofil bácsi mere­ven elzár­kó­zott a ja­vas­la­tá­tól. Talán túl­sá­go­san is mere­ven, oly­annyi­ra, hogy ez fel­tűnt Alfonz­nak, s most már – bár maga sem tud­ta, hogy miért – maka­csul ragasz­ko­dott a pén­tek esté­hez. Végül sike­rült kie­rő­sza­kol­nia, hogy pén­tek este talál­koz­za­nak.

A telefonbeszélgetés után eltűnő­dött. Ha való­ban csak egy hosszabb uta­zás elő­ké­szü­le­tei­ről lenne szó – mint ahogy azt Teofil bácsi men­te­ge­tő­zé­sé­ben magya­rázta –, akkor ért­he­tet­len, hogy miért til­ta­ko­zott olyan heve­sen. És most hir­te­len két dolog jutott az eszé­be. Az egyik: Teofil bácsit ezek sze­rint való­ban meg akar­ják ölni, s ha hosszabb útra készü­lő­dik, akkor az azt jelen­ti, hogy elér­ke­zett az utolsó pil­la­nat, ami­kor még mene­kül­het. A má­sik: Teofil bácsi nem fog utaz­ni, nem fog mene­kül­ni, meg­hal, akár­csak Jézus a ke­resz­ten.

Alfonz most már mindenkit bevont a „házi fel­adat” meg­ol­dá­sá­ba, akit csak elért, és lázas siet­ség­gel érve­ket kere­sett, ame­lyek­kel az utolsó pil­la­nat­ban még meg­győz­hetné a mes­te­rét. Így tör­tént, hogy az utolsó nap dél­után­ján, tere­bé­lyes író­asz­ta­lá­nak egy rej­tett zugá­ban, a leg­alsó fiók­ban sze­ré­nyen meg­hú­zó­dó, egy­kor édes­ség­gel tele­töl­tött doboz­ban meg­ta­lálta az utolsó érvet.

–  Na és mi lett a tartalomelem­zés ered­mé­nye? – kér­dezte Teofil bácsi.

–  Igazolta a várakozásomat. Sírás, fog­csi­kor­ga­tás, tűz és más hasonló fenye­ge­té­sek túl­nyo­mó­részt az utolsó vacsora előtt for­dul­nak elő. Ha kívá­nod, fel­ol­va­som a kate­gó­ria-szó­tárt és a pon­tos sta­tisz­ti­kát – aján­lotta Alfonz, és már nyúlt is a zse­bé­be, hogy elő­ke­res­se.

–  Csak azt ne! – kérlelte a pszi­chiá­ter. – Látat­la­nul is elhi­szem.

–  Akkor folytatom. Jézus agresszi­vi­tása csök­ken, de semmi jele annak, hogy kifelé le tudná vezet­ni. Így csak egy lehe­tő­ség marad: önmaga ellen for­dítja

–  Ötletes elgondolás – bólogatott a mes­ter. – És a másik három evan­gé­lis­tát is meg­nézte a ba­rá­tod?

–  Nem. Erre látod nem gondoltunk.

–  Találtál még valamit?

–  Igen. Adler szerint az öngyilkos sze­retne bosszút állni a kör­nye­ze­tén, és úgy véli, hogy tet­té­vel bűn­tu­da­tot ébreszt­het mások­ban. A meg­vál­tás így is fel­fog­ha­tó. Én leg­alábbis nem isme­rek sen­kit, aki több ember­ben ébresz­tett volna bűn­tu­da­tot, mint Jézus.

Most egy időre mindketten elhall­gat­tak, s mintha csak egy szín­ház elsö­té­tí­tett páho­lyá­ban ültek vol­na, figyel­mü­ket a ki­vi­lá­gí­tott kert­ven­déglő kötötte le.

A nyár eleji szél egy zsonglőr könnyed­sé­gé­vel és ele­gan­ciá­já­val keverte össze a leg­kü­lön­fé­lébb illa­to­kat, hogy aztán egé­szen várat­la­nul szét­vá­lassza őket, s egyi­kü­ket néhány pil­la­natra Teofil bácsi felé sodor­ja. S miköz­ben ő az emlé­ke­ze­té­ben egy régi élményt kere­sett, amely ugyan­eh­hez a meg­ne­vez­he­tet­len illat­hoz kap­cso­ló­dott, a zsong­lőr hir­te­len meg­vonta tőle, hogy egy mási­kat kínál­jon cse­ré­be: két­ség­kí­vül tetszetőset ugyan, de per­sze éppen olyat, amely­hez nem fűző­dött sem­mi­féle emlé­ke.

Az illatokat nem lehet felidézni; mint üres, tele­lyug­ga­tott öntő­for­mák, kimoz­dít­ha­tat­la­nul éke­lőd­nek emlé­ke­ze­tünkbe az egy­kori érze­tek képei. Ám ha egy illat vala­me­lyik for­mába bele­il­lik, azon­mód fel­is­mer­jük, mie­lőtt még apró dara­bokra töre­dez­ne, s a lyu­ka­kon át üveg­go­lyók­ként hul­lana a mély­be, hogy egy kiis­mer­he­tet­len labi­rin­tus­ban meg­ke­resse a hozzá vezető emlék­nyo­mot. Ha pedig a go­lyók egyike sem ér cél­ba, akkor az illat meg­vo­ná­sá­val egy­sze­ri­ben a keres­gé­lés is remény­te­lenné válik. Így tör­tént most is.

Teofil bácsi törte meg a csen­det. – Meg­hív­lak egy vacso­rá­ra. Gon­do­lom, te is meg­éhez­tél, meg aztán ihat­nánk vala­mit ebben a ven­dég­lő­ben.

Alfonz elfogadta a meghívást, és néhány perc­cel később már a kert­he­lyi­ség egyik asz­ta­lá­nál ültek. A pin­cér régi isme­rős­ként üdvö­zölte az idős pszi­chiá­tert; amo­lyan jószom­szédi viszony­ban vol­tak, és időn­ként meg­lá­to­gat­ták egy­mást. Teofil bácsi meg­le­he­tő­sen sűrűn jött át, de min­dig csak rövid idő­re, a pin­cér rit­kán ment át ugyan, de olyan­kor hosszú idő­re. Ezút­tal nem hozta magá­val az étla­pot, ami­kor az asz­tal­hoz lépett. Tíz óra volt már, s ilyen­kor cél­ra­ve­ze­tőbb­nek bizo­nyult, ha a meg­ma­radt két-há­rom­féle fogást a ven­dég­nek szó­ban elmond­ja.

–  A sör is elfogyott már – mondta a pin­cér –, de vörös­bort talán még tudok hoz­ni.

A vendégek egy bólintással jelez­ték, hogy az is jó lesz, majd a pin­cér sietve magukra hagyta őket.

–  És mondd csak, miért akar Jézus öngyil­kos len­ni? – kér­dezte Teofil bácsi. – Ezt is meg tudod magya­ráz­ni?

–  Inkább úgy mondanám – kezdte óva­to­san Alfonz –, hogy van egy fel­te­vé­sem. Az utolsó vacso­rá­nál ész­re­ve­szi, hogy immár egyet­len tanít­vá­nya sem hisz ben­ne.

–  Nocsak! – mondta a mester, és úgy lát­szott, hogy erre a válaszra nem szá­mí­tott.

–  Jézus az akkori idők legszigorúbb tabu­já­nak meg­sér­té­sére szó­lí­totta fel a ta­nít­vá­nyait – foly­tatta Alfonz.

–  Antropofágia?

–  Igen. Megkérdeztem egy zsidó teo­ló­gust és egy ant­ro­po­ló­gust. Egy­be­hang­zóan állí­tot­ták, hogy a kan­ni­ba­liz­mus volt a leg­szi­go­rúbb tabu. Erre vall az a tény is, hogy az egész Ószö­vet­ség­ben sehol sem esik róla szó.

–  Még a tilalmak között sem sze­re­pel – egé­szí­tette ki Teofil bácsi, de Alfonz, úgy lát­szik, ellen­ve­tés­ként értel­mezte a sza­va­it.

–  Persze, hogy nem – mondta. – Annyira szi­gorú tabu, hogy meg­sér­té­sé­nek a le­he­tő­sége fel sem merült Mózes­ben. Épp ezért Jézus visel­ke­dése meg­döb­ben­tő, ami­kor a kenye­ret mint tes­tét, a bort pedig mint vérét kínálja fel. Énsze­rin­tem ez nyil­ván pró­ba­té­tel. És ha a tanít­vá­nyok való­ban elhit­ték vol­na, hogy a fe­lé­jük nyúj­tott kenyér Jézus tes­té­nek egy darab­ja, akkor vissza kel­lett volna uta­sí­ta­ni­uk, de leg­alábbis magya­rá­za­tot kér­tek vol­na.

–  Hátha a tanítványok változ­tak meg idő­köz­ben és nem Jézus – mondta a mes­ter.

–  Nem stimmel – mondta a ta­nít­vány. – Péter húzó­do­zik a láb­mo­sás­tól, de szó nél­kül elfo­gadja a kan­ni­ba­liz­must?

–  Igen, ezt nehéz összeegyeztetni. Csak az a bök­ke­nő, hogy a láb­mo­sás­ról egye­dül János tesz emlí­tést, és külö­nös módon ő az egyet­len, aki nem mond semmi olyas­mit, ami kan­ni­ba­liz­musra engedne követ­kez­tet­ni.

A pincér időközben ismét megjelent; két tányért, két poha­rat és egy palack vörös­bort tett le az asz­tal­ra. Jó étvá­gyat kívánt a ven­dé­gek­nek, s már éppen menni készült, ami­kor Teofil bácsi meg­kér­dez­te: – Nem kap­hat­nánk néhány sze­let kenye­ret?

–  Professzor úr, legyen erős! – mondta a pin­cér. – Ven­dég­lőnk utolsó kenye­ré­nek utolsó sze­lete épp az önök kenyér­tar­tó­já­ban vár­ja, hogy elfo­gyasszák. Cso­dá­kat saj­nos, külö­nö­sen este tíz után, még én sem tehe­tek.

–  Nos jó – mondta Teofil bácsi, s mi­köz­ben a pin­cér sar­kon for­dult és elment, ket­té­törte a kenye­ret, majd az egyik felét Alfonz­nak nyúj­tot­ta. – Talál­tál még vala­mit? – kér­dez­te.

–  Inkább csak közvetett adatokat. Az etno­ló­gus pél­dául azt mond­ta, hogy a misszi­o­ná­ri­u­sok min­dig is olyan népek köré­ben értek el ered­ményt, ame­lyek nem ide­gen­ked­tek a kan­ni­ba­liz­mus­tól. Aztán elme­sélt egy-két ese­tet, ami­kor gyá­szos kudarc­cal vég­ző­dött a pró­bál­ko­zá­suk. Állí­tó­lag az ilyen vidé­ke­ken ele­inte túl­sá­go­san könnyen ment min­den, a misszi­o­ná­rius már-már nye­reg­ben érezte magát, és ő maga cso­dál­ko­zott a leg­job­ban azon, hogy min­den sza­vát fenn­tar­tás nél­kül elhi­szik. Hanem aztán, ami­kor az ostyát szóba hoz­ta, a benn­szü­löt­tek rémül­ten sza­na­szét futot­tak. Azóta is fél­nek a fe­hé­rek­től, aki­ket kan­ni­bá­lok­nak tar­ta­nak. Az etno­ló­gus még hoz­zá­tet­te, hogy vég­ered­mény­ben nekik van iga­zuk, mert az ilyes­mit szim­bo­li­kus antropofágiának hív­ják, és sok helyütt meg­ta­lál­ha­tó, nem­csak a keresz­té­nyek­nél.

Teofil bácsi jóízűen vacsorázott, de mert Alfonz mintha meg­fe­led­ke­zett volna elő­adása köz­ben az étke­zés­ről, meg­vár­ta, amíg ő is meg­va­cso­rá­zik.

–  Elég sok emberrel beszéltél – mondta aztán.

–  Igen – folytatta Alfonz. – Meg­kér­dez­tem egy tör­té­nészt is. Elmond­ta, hogy az ezer­har­min­cas évek nagy éhín­sége ide­jén Euró­pa-szerte hihe­tet­len mére­te­ket öltött a kan­ni­ba­liz­mus, pedig akko­ri­ban már a leg­több ország­ban tért hódí­tott a ke­resz­tény­ség. Sze­rinte azon­ban ez ter­mé­sze­tes is. Tör­té­nel­mi­leg szo­ros kap­cso­lat mutat­ható ki a kan­ni­ba­liz­mus és az éhín­ség között.

Teofil bácsi fehér köpenyének egyik zse­bé­ből elő­vette a pi­pá­ját, másik zse­bé­ből egy pléh­do­bozt és egy gyu­fás ska­tu­lyát vett elő, aztán elmo­so­lyo­dott. – Én az etno­ló­gus helyé­ben csú­fot űztem volna abból a tör­té­nész­ből – mond­ta.

–  Pontosan így történt – mondta Alfonz. – Ma dél­után már hár­mas­ban beszél­get­tünk, és az etno­ló­gus valami olyas­mit mon­dott, hogy a zsi­dók sem lehet­tek éppen túl­táp­lál­tak, ami­kor a pusz­tá­ban kóbo­rol­tak. Aztán még meg­je­gyez­te, hogy a té­nyek túl­egy­sze­rű­sí­tése és ad hoc cso­por­to­sí­tása a tör­té­né­szekre jel­lemző fog­lal­ko­zási árta­lom. A tör­té­nész vála­szolni akart vala­mit, de az etno­ló­gus fél­be­sza­kí­tot­ta, mond­ván, hogy nem is ez a leg­na­gyobb baj, hanem inkább az, hogy etnocentrikus világ­képre sem­mi­lyen tudo­mányt sem lehet ala­poz­ni.

–  Egy történész és egy etnológus soha­sem ért­heti meg egy­mást – mondta Teofil bácsi, mia­latt a pi­pá­ját töm­köd­te. – Nem kel­lett volna össze­hoz­nod őket. El tudom kép­zel­ni, mennyire meg­sér­tőd­he­tett a tör­té­nész.

–  Igen, így történt – mondta Alfonz. – Heve­sen til­ta­ko­zott. Aztán az etno­ló­gus meg­kér­dezte tőle, hogy mikor fedez­ték fel Ame­ri­kát. A tör­té­nész sér­tő­döt­ten mon­dott egy évszá­mot, de az etno­ló­gus csak ingatta a fe­jét, és azt mond­ta, hogy húsz­ezer évvel ezelőtt, hiszen nagy­já­ból ilyen korúak a leg­ré­gebbi csont­le­le­tek. Végül hoz­zá­tet­te, hogy arról bez­zeg min­den tör­té­ne­lem­könyv mélyen hall­gat, hogy mikor fedez­ték fel Euró­pát.

A pipa szemmel láthatóan betöltötte már ren­del­te­té­sét. – Nekem úgy tűnik, hogy kissé elka­nya­rod­tunk a tárgy­tól – mondta Teofil bácsi.

–  Igen – ismerte el Alfonz. – Nos tehát min­den adat amel­lett szól, hogy a ta­nít­vá­nyok, akik Jézus tes­té­ből esz­nek és véré­ből isz­nak, már nem hisz­nek ben­ne, s ez adja meg az utolsó lökést, amely egye­ne­sen az öngyil­kos­ság­hoz vezet.

–  Ezek szerint nemcsak készülődik rá, de el is köve­ti? – kér­dezte Teofil bácsi, miköz­ben mind­ket­tő­jük poha­rát tele­töl­tötte bor­ral.

–  Igen. Elvégre, ha valaki a sí­nekre fek­szik, akkor még­sem mond­hat­juk azt, hogy a moz­dony­ve­zető volt a gyil­ko­sa!

–  Nono! – emelte fel a muta­tó­uj­ját a mes­ter. – Ha a moz­dony­ve­zető eset­leg szán­dé­ko­san nem féke­zett, akkor még­is­csak gyil­kos­ság tör­tént, miköz­ben egy öngyil­kos­sági kísér­let meg­hi­ú­sult. Leg­alábbis a jogá­szok és a logikusok így véle­ked­nek erről.

–  Az lehet – hagyta rá Alfonz –, de pszi­chi­át­riai szem­pont­ból ennek nincs jelen­tő­sé­ge.

–  Akkor hát igyunk!

A mester felemelte poharát, és vára­ko­zóan nézett a ta­nít­vá­nyá­ra. Alfonz is a pohá­rért nyúlt, ami­kor hir­te­len két fehér köpe­nyes fér­fira esett a te­kin­te­te; éppen fel­áll­tak az asz­ta­luk­tól, és a kijá­rat felé men­tek. Ők len­né­nek azok? Talán ha az arcu­kat is lát­hatta volna egy pil­la­nat­ra, akkor meg tudta volna mon­da­ni, így azon­ban csak talál­gat­ha­tott. Alfonz keze meg­re­me­gett, és a te­le­töl­tött pohár­ból néhány csepp az abroszra csor­gott. „Rossz jel” – gon­dol­ta, majd a szá­já­hoz emelte a po­ha­rat, és egy haj­tásra kiitta a bort. Teofil bácsi eköz­ben úgy tett, mintha ügyet sem vetne az egész­re, és aprán­ként kor­tyol­gatta az italt.

–  A baj csak az – kezdte –, hogy bár mind­vé­gig Jézus­ról beszél­tél, való­já­ban nem őt, hanem az Evan­gé­lium szö­ve­geit ele­mez­ted. Pedig hát egy­ál­ta­lán nem mind­egy, hogy Jézus­ról állí­tunk-e vala­mit, vagy arról, aho­gyan mond­juk Máté bemu­tatja őt.

Alfonz meglepődött az ellenvetésen. – De hiszen nem is lehet más­ként! – mond­ta. – Jézus nem hoz­zá­fér­he­tő. Csak a róla szóló írá­so­kat lehet tudo­má­nyo­san ele­mez­ni.

–  Épp ez az! Lehet-e bármit is mon­dani Jézus­ról tudo­má­nyos meg­ala­po­zott­ság­gal? S főképp, ha az írá­sokra hagyat­ko­zunk?

–  Még a teológusok szerint is lehet – véde­ke­zett Alfonz. – Elvégre sugal­ma­zott írá­sok.

–  A teológia is csak tudomány – legyin­tett Teofil bácsi. – Talán épp ez a leg­főbb baja. Ami pedig a sugal­ma­zást ille­ti, miért sugal­mazna egy valaki négy sze­mély­nek egy Evan­gé­li­u­mot négy­fé­le­kép­pen?

Alfonz már éppen ott tartott, hogy elme­séli az ezzel kap­cso­la­tos állás­pon­to­kat, de aztán ide­jé­ben ész­be­ka­pott; Teofil bácsi nyil­ván ismeri őket, és való­szí­nű­leg meg is van róluk a vé­le­mé­nye. Végül is más irányba terelte a beszél­ge­tést. – Ezek sze­rint te hiszel a Szent­írás­ban?

Teofil bácsi eltűnődött, és egy kevés bort töl­tött még Alfonz poha­rá­ba, mie­lőtt vála­szolt vol­na. – A kér­dés, leg­alábbis ebben a for­má­ban, értel­met­len. A tíz­pa­ran­cso­lat­ban pél­dául nem lehet hin­ni; csak elfo­gadni vagy eluta­sí­ta­ni, betar­tani vagy meg­szegni lehet őket. De ha már itt tar­tunk, s ha már az imént a tar­ta­lom­elem­zést hoz­tad szó­ba, nem tudom, meg­néz­té­tek-e, hány helyen java­solja Jézus, hogy írá­sok­ban higgyünk?

–  Nem, ezt nem számoltuk meg.

–  Akkor elárulom: sehol nem mond ilyes­mit. Sőt, bár ő maga sok szál­lal kap­cso­ló­dik az Ószö­vet­ség­hez, a hit nem tar­to­zik ezek közé. Job­bára paran­cso­kat és elő­írá­so­kat idéz, más­hol pedig betel­je­síti az Írást. A hall­ga­tóit is csak arra kéri, hogy őbenne higgye­nek.

–  És te elhiszed, hogy ő volt a meg­vál­tó?

A pipa úgy látszik kialudt; az öreg köze­lebb húzta magá­hoz a ha­mu­tar­tót, és körül­né­zett a kert­he­lyi­ség­ben. A pin­cér éppen felé­jük tar­tott, és a zár­óra köze­led­tére figyel­mez­tette őket, majd össze­szedte a tányé­ro­kat és a ke­nye­res kosa­rat.

–  Miért ne? – kérdezte a mes­ter. – A sok-sok meg­váltó közül egye­dül ő tudta ezt elhi­tetni magá­ról. S miért tudta elhi­tet­ni? Bizo­nyára azért, mert tény­leg ő volt a meg­vál­tó.

–  Nem megfordítva? – kérdezte Alfonz. – Nem kel­lene inkább azt mon­da­nunk, hogy azért volt meg­vál­tó, mert el tudta hitetni magá­ról, hogy ő az?

–  Szerintem nem – felelte Teofil bácsi. – A kö­vet­kez­te­tés ugyan meg­for­dít­ha­tó, és meg is for­dít­juk, mert semmi más tám­pon­tunk nincs arra néz­ve, hogy Jézus meg­váltó volt, mint az, hogy el tudta magá­ról hitet­ni. Ám az ok-oko­zati sor­ren­det nem lehet követ­kez­mé­nyek nél­kül föl­cse­rél­ni. Az álta­lad java­solt meg­for­dí­tás ugyanis nem más, mint a te­iz­mus­ról az ate­iz­musra való átté­rés.

–  És ha holnap valaki újra elhiteti magá­ról, hogy ő a meg­vál­tó?

A mester elmosolyodott. – Azért az nem megy olyan könnyen. Néha egy őrült is el tudja hitetni magá­ról, hogy ő Na­pó­le­on. Mond­juk néhány órá­ra. Mint ahogy ide­ig-óráig Mani is elhi­tette magá­ról, hogy ő a Szent­lé­lek meg­tes­te­sü­lé­se. Az ilyes­mire azon­ban előbb-utóbb rájön­nek.

–  És ha mégis?

–  Akkor ő az, ebben biztos lehetsz.

Alfonz hirtelenében nem tudott mit mon­da­ni: a két­ke­dés, az értet­len­ség és a kíván­csi­ság han­gu­la­tai oly gyors iram­ban vál­ta­koz­tak ben­ne, hogy jó időbe telt, mire meg­szó­lalt. – De hiszen mindez csak mítosz! Néhány papír­lap és semmi egyéb! – Az öreg szót­la­nul ült a szé­ken, még a tekin­te­té­vel sem vála­szolt. – Vagy tény­leg azt hiszed, hogy ő volt a meg­vál­tó? Áruld el vég­re, hogy mi volt az, amit olvas­tam! Mítosz vagy való­ság?

–  Valóság? – ismételte az utolsó szót Teofil bácsi kér­dőn, s olyan hang­súllyal, mint aki maga sem tudja hir­te­le­né­ben, hogy mit is vála­szol­jon. – Nem, fiam – mondta eltű­nődve –, hidd el, hogy csak míto­szok van­nak. És a leg­csú­fabb míto­szok egyi­két elke­resz­tel­jük való­ság­nak.

–  A mítosszal semmi bajom! – mondta Alfonz inge­rül­ten. – Épp ellen­ke­ző­leg, nagyon szép­nek talál­tam.

–  Hát persze – bólogatott a mes­ter. – Én most a mai míto­szok­ról szól­tam. A ré­giek szí­ve­seb­ben nevez­ték a szép mítoszt való­ság­nak. Amint látod, hoz­zám is köze­lebb áll az ő fel­fo­gá­suk.

–  Nem erről van szó! – mondta Alfonz most már bosszú­san. – A va­ló­sá­got még­sem választ­hatja meg ki-ki kénye-kedve sze­rint! Hiszen való­ság csak egy van!

–  Vagy talán egy sincs – mondta Teofil bácsi. – Ámbár ennyi erő­vel mond­hat­juk azt is, hogy min­den mítosz az.

–  De hát ez őrület! Az, hogy itt ülök ebben a ven­dég­lő­ben, az mégis csak való­ság!

–  Vehetjük annak is – mondta a mes­ter csen­de­sen. – De aztán ne cso­dál­kozz, ha egy­szer majd valaki azt mondja neked, hogy ez is csak mítosz volt. Mítosz volt a beszél­ge­tés, ame­lyet a sé­tá­nyon foly­tat­tunk, mítosz volt, ami a sza­na­tó­rium­ban tör­tént, és a va­cso­ra, ame­lyet elfo­gyasz­tot­tunk vagy a szék, ame­lyen ültünk csak egy mítosz kel­lé­kei vol­tak. Én magam pedig egy mítosz sze­rep­lője vol­tam, aki­nek való­sá­gos létét egy idő után talán magad sem hiszed.

–  Te is tudod, hogy ezernyi ellen­ér­vet hoz­hat­nék fel! – mondta a ta­nít­vány.

–  Elég, ha egyet mondasz – felelte a mes­ter.

Alfonz erőt vett magán. – Nos jó! Hát akkor kép­zeld el, hogy milyen őrült­ség­hez vezet­ne, ha a mai estét való­ban mítosz­nak tar­ta­nám. A pin­cért pél­dá­ul, aki megint itt ólál­ko­dik körü­löt­tünk, nyu­god­tan fel­po­foz­hat­nám, nem?

–  Azt éppen megteheted – mondta Teofil bácsi. – Én ugyan nem helyes­lem, de…

–  De? – sürgette Alfonz.

–  Sajnálom fiam, de rossz érvet válasz­tot­tál. Hama­ro­san magad is rá fogsz jön­ni, hogy jobb len­ne, ha a mai estét mítosz­nak tekin­te­néd. Még ha merő­ben prak­ti­kus szem­pont­ból néz­zük a dol­got, akkor is. Sőt, kivált­képp akkor.

–  Azt már nem! – mondta Alfonz. – Akkor már inkább a má­sik vég­le­tet válasz­tom. Legyen min­den való­ság!

–  Legyen – egyezett bele a mes­ter.

A kertvendéglő időközben kiürült, s a pin­cér türel­met­le­nül áll­do­gált az asz­tal mel­lett. Már csak egy fehér köté­nyes lány lép­ke­dett asz­tal­tól asz­ta­lig bejárva szo­ká­sos késő­esti útját, kezé­ben egy jókora zsák­kal. S ahogy egyet­len gya­kor­lott moz­du­lat­tal húzta le és süllyesz­tette a zsákba a zöld terí­tő­ket, Alfonz ész­re­vet­te, hogy a pő­rére vet­kőz­te­tett ütött-ko­pott asz­ta­lo­kat – miként csúf seb­he­lyek – elbo­rít­ják az egyre tere­bé­lye­sedő rozs­da­folt­ok. A mes­ter­sé­ges fény­ben egy­sze­ri­ben olyan vigasz­ta­lan­nak és elha­gya­tott­nak látta a nem is oly rég még ele­ven kert­ven­dég­lőt, akár egy elsüllyedt hajó­ron­csot, amely­nek szét­szórt darab­jait a bú­vár egyen­ként ref­lek­tor­fénybe von­ja.

Kifizették a vacsorájukat, és vissza­sé­tál­tak a park­ba. Teofil bácsi, úgy lát­szik, kita­lálta Alfonz gon­do­la­tát, mert útköz­ben meg­kér­dez­te: – Ha már min­den­áron pár­hu­za­mot kere­sel, miért nem gon­dolsz inkább Szók­ra­tészre vagy mond­juk Arkhi­mé­dész­re?

Alfonz szemlátomást meglepődött a ja­vas­la­ton. – Miért kel­lene éppen rájuk gon­dol­nom? – kér­dez­te.

–  Ők is maradtak, pedig lett volna alkal­muk a me­ne­kü­lés­re. Meg aztán nagy­já­ból olyan idő­sek lehet­tek, mint én.

„Lám csak – gondolta Alfonz –, ezt tel­je­sen kihagy­tam a szá­mí­tás­ból. Teofil bácsi már het­ven­éves. Jézus csak fele­ennyi idős volt. De akkor miért kel­lett az Evan­gé­li­u­mot meg­néz­nem utolsó házi fel­adat­ként?” Csüg­ged­ten hagyta félbe a gon­do­lat­me­ne­tet. Most már úgyis késő, a meg­győ­zés hasz­ta­lan­nak bizo­nyult, újabb pró­bál­ko­zá­sokra pedig nincs idő. Talán jobb is így: ki-ki tegye a maga dol­gát. A nad­rág­zse­bébe csúsz­tatta a ke­zét, s maga is meg­le­pő­dött, hogy hir­te­le­né­ben az öngyil­kos­okra jel­lemző ijesztő nyu­ga­lom lett úrrá raj­ta.

Mire a sétányhoz értek, a lám­pá­kat éppen elol­tot­ták a ven­dég­lő­ben; a sza­na­tó­rium is kihalt­nak, nyu­godt­nak lát­szott. Az illa­tok sem ker­ge­tőz­tek töb­bé: az utolsó szellő a kert­rá­cson át rég tova­sik­lott (talán ere­jét vesztve el is enyé­szett már a közeli hegyek kap­ta­tóin), s mint­egy a hal­dokló utolsó kíván­sá­gá­nak tel­je­sí­té­se­kép­pen a szél­csendre hagyta azt az illa­tot, ame­lyet koráb­ban egy másik szellő oly várat­la­nul és kímé­let­le­nül tova­űzött.

–  Amikor a padon ültünk, kér­dezni sze­ret­tem volna tőled vala­mit – mondta Teofil bácsi. – Nem emlé­kez­tet téged ez az illat vala­mi­re?

Az ijesztő nyugalom egyszeriben átadta a he­lyét a feszült vára­ko­zás­nak. – Dehogy­nem – mondta Alfonz. – Négy évvel ezelőtt, emlék­szel? Ami­kor a fa­lu­ból egy este fel­men­tünk hoz­zád az erdész­ház­ba.

Az öreg arca még a sötétben is ész­re­ve­he­tően meg­vál­to­zott. „Úgy lát­szik, csak arra emlé­ke­zett – gon­dolta Alfonz –, hogy ezt az illa­tot nekem is érez­nem kel­lett vala­mi­kor. De az már nem jutott az eszé­be, hogy hol és mikor.”

–  Azóta sem tudod őt elfelejteni, ugye?

–  Nem – ismerte el Alfonz.

Ismét a padhoz értek, ezúttal azon­ban szinte egy­szerre ültek le, s per­sze most is úgy, ahogy az előző alka­lom­mal: hát­tal a sétány­nak.

–  Mit vársz tőlem? – kérdezte Teofil bácsi?

–  Szeretném tudni, hogy hol van, hová köl­tö­zött? – mondta Alfonz.

–  Addig úgysem nyugszom meg, ezt most már elhi­he­ted.

–  Bocsáss meg, de most még nem hiszem el. – Alfonz vála­szolni akart vala­mit, de az öreg foly­tat­ta: – Eddig nem beszél­tem róla, de épp itt az ide­je, hogy elmond­jam. Annak a lány­nak négy évvel ezelőtt, éppen azon a nyá­ron, ami­kor talál­koz­ta­tok, volt egy sze­re­tő­je. Ezt egé­szen biz­to­san tudom. Gon­dold meg tehát, hogy nem jobb-e, ha elfe­lej­ted őt.

Alfonz nyomban felállt, fel-alá sétált a pad mögött, és ezen az estén elő­ször egy ciga­ret­tát vett elő a zse­bé­ből. – Ezt nem hiszem – mond­ta.

–  Pedig így volt – mondta Teofil bácsi, s in­kább az intu­í­ció­ja, mint­sem a ta­pasz­ta­lata sugall­ta, hogy nem sza­bad beszél­nie a rész­le­tek­ről.

Alfonz megpróbálta összeszedni a gon­do­la­ta­it. – El tudod kép­zelni egy tizen­há­rom éves lány­ról, hogy egy­szerre két fiú­val van sze­xu­á­lis kap­cso­la­ta?

–  Elvileg igen – kezdte Teofil bácsi, de Alfonz nem hagy­ta, hogy befe­jezze a mon­da­tot.

–  Őróla is el tudod képzelni?

Az öreg elgondolkodott, aztán csen­de­sen csak ennyit mon­dott: – Nem. Őróla sem­mi­kép­pen sem.

Alfonz megnyugodott, és meggyújtotta a ci­ga­ret­tát. – Erről én sem beszél­tem eddig – mond­ta. – De hát mikor és kivel beszél­jek, ha nem most és veled. Csak­nem három hóna­pon át min­den nap talál­koz­tunk. És min­den nap sze­ret­kez­tünk is. Még min­dig fenn­tar­tod a véle­mé­nye­det?

Teofil bácsi látszólag ugyanolyan nyu­god­tan ült a he­lyén, mint eddig, a szeme azon­ban meg­vál­to­zott: mintha sötét, érzé­ket­len gom­bok fog­lal­ták volna el a pu­pil­lák helyét.

–  Fáradt vagyok, fiam. Próbálj meg most helyet­tem is gon­dol­kod­ni. Nem lehet, hogy csak vágya­koz­tál azokra a sze­ret­ke­zé­sek­re?

–  Nem – mondta Alfonz. – Négy év nagy idő ugyan, de ahhoz azért nem elég, hogy ennyire eltor­zítsa az emlé­ke­ze­tet. Ezt te sem gon­dol­ha­tod komo­lyan. Elvégre akkor már én is tizen­há­rom éves vol­tam.

–  Igazad van – mondta Teofil bácsi. – És meg­nyu­god­hatsz: annak a lány­nak való­ban nem volt másik sze­re­tő­je. Az imént téved­tem.

–  Ez engem egyáltalán nem nyugtat meg – mondta Alfonz. – Még ha egy tucat sze­re­tője volt is idő­köz­ben, akkor is tud­nom kell, hogy hol talál­ha­tom meg őt!

–  Sajnálom fiam, de nem tehetek sem­mit.

Alfonz ezúttal jobban meglepődött, mint az este folya­mán bár­mi­kor. Mert ilyes­mit Teofil bácsi szá­já­ból még soha­sem hal­lott.

–  Ha legalább az ország nevét tud­nám, ahol meg­ta­lál­ha­tom őt!

–  Meg fogod tudni.

Alfonz nem nyugodott meg ugyan, de belát­ta, hogy ennél töb­bet úgy­sem tud­hat meg az öreg­től. Vissza­ült a pad­ra, és néhány per­cig nem is szól­tak egy­más­hoz sem­mit. Majd egy­sze­ri­ben mind­ket­ten fel­áll­tak, s mintha csak össze­be­szél­tek vol­na, a főépü­let felé vet­ték útju­kat.

–  Anyádnak ne beszélj a mai esté­ről – mondta Teofil bácsi.

–  Nem fogok beszélni – ígérte Alfonz. – Ahhoz épp eléggé isme­rem őt, hogy ilyes­mi­ről ne beszél­jek. Őszin­tén szólva nem hiszem, hogy bár­ki­nek is el fogom mesélni a mai estét.

Alfonz még mindig tétovázott, hogy fel­ad­ja-e az egyre kilá­tás­ta­la­nabb har­cot. „Kár volt Adlerre hivat­koz­nom” – gon­dol­ta, de aztán az is eszébe jutott, hogy Teofil bácsi ese­té­ben ennek úgy­sincs jelen­tő­sé­ge. Őt aligha lehet meg­ijesz­teni azzal, hogy a cse­le­ke­dete soha sen­ki­nek nem jut a tudo­má­sá­ra.

–  Az öcsédnek egyszer mégiscsak el kell mon­da­nod.

–  Egy hétéves gyereknek? – kérdezte Alfonz értet­le­nül.

–  Tíz év múlva annyi idős lesz, mint most te.

–  Akkor sem fogom elmondani.

–  Ez már a te dolgod – mondta Teofil bácsi. – Öcsé­det egy idő múlva épp­úgy érde­kelni fogja a pszi­chi­át­ria, ahogy most téged érde­kel. Majd az írá­saim után kezd el kutat­ni. Saj­ná­lom fiam, de attól tar­tok, nem­igen lesz más válasz­tá­sod. El kell majd mesél­ned egy­szer, hogy mi is tör­tént.

Már a főépület bejárata előtt áll­tak. – Ez min­den? – kér­dezte Alfonz.

Az öreg elgondolkodott. – Nem. Egy tanul­mányt sze­ret­nék még oda­adni neked. Várj meg itt, rög­tön kiho­zom.

Teofil bácsi belépett az épületbe, Alfonz pedig, min­den eshe­tő­ségre készen, elin­dult az épü­let túlsó vége felé, az igaz­ga­tói szoba abla­ká­hoz. Ket­ten áll­tak az ablak alatt.

–  Már bent vannak – mondta a nyom­dász.

–  Igen, bent vannak – erősítette meg a má­sik ápolt. – De hol van a pro­fesszor úr? Egész este nem lát­tuk őt.

Alfonz halántékán egy ér lüktetni kez­dett, és egy pil­la­na­tig úgy érez­te, hogy nem tud elmoz­dulni a he­lyé­ről. Aztán futni kez­dett, vissza­ro­hant az épü­let bejá­ra­tá­hoz, és a meg­döb­bent por­tásra ügyet sem vetve végig­szá­gul­dott a fo­lyo­són. Mire az igaz­ga­tói szoba ajta­ját kinyi­tot­ta, a jobb kezé­ben már gör­csö­sen szo­ron­ga­tott vala­mit, bár oly ügye­sen rej­tette a te­nye­ré­be, hogy egy szem­be­jövő aligha találta volna ki, mi lehet abban a kéz­ben.

A szobában sötét volt; Alfonz bal kezé­vel a fa­lat tapo­gat­ta, majd rövid keres­gé­lés után fel­kat­tin­totta a vil­lanyt. A két orvos meg­le­pe­tése csak egy pil­la­na­tig tar­tott. Aztán a kö­vet­kező pil­la­nat­ban már fenye­ge­tő­en, de azért óva­to­san és las­san köze­led­tek felé. Alfonz meg­ré­mült tőlük, és egy lépést hát­rált. Bal kezé­vel tapo­ga­tózni kez­dett a háta mögött, és meg is találta a fé­lig nyitva hagyott, pár­ná­zott ajtó kilin­csét. Ám ekkor a két orvos mögött a hát­tér­ben meg­pil­lan­totta Teofil bácsit. A szoba túlsó végé­ben, a föl­dön hevert; Alfonz szá­má­ra, aki még soha­sem látott halot­tat, külö­nös és meg­ne­vez­he­tet­len póz­ban. S a vérző fej lát­vá­nya ele­gen­dő­nek bizo­nyult ahhoz, hogy a féle­lem min­den átme­net nél­kül átadja helyét a gyű­lö­let­nek.

Az ajtó a következő pillanat­ban becsa­pó­dott. S mire a negye­dik lövés hangja is meg­re­meg­tette az ablak­üve­get, már csak egyet­len élő ember volt a szo­bá­ban.