Kósa Sándor

Mexikói anzix

(2002. február–március)
37.

(Guadalajara) Nem találok sehol olyan szál­lo­dát, ahová a ko­csi­val is be tud­nék par­kolni (No hay estacionamiento, ahogy a recep­ció­sok mond­ják), leg­alábbis a bel­vá­ros­ban nem. Vissza­me­gyek a Zócalóra, itt önkén­tes segí­tők vár­ják, hogy meg­old­has­sák a té­to­vázó láto­ga­tók fel­me­rülő prob­lé­má­it. Az én segí­tőm egy szim­pa­ti­kus chamaco, beül a kocsim­ba, és elve­zet a kí­vánt hely­re, a szálló közel van, és ráadá­sul nem fogad el sem­mit a se­gít­sé­gért. Elfog­la­lom a szo­bát, és ruti­no­san beren­dez­ke­dem. Meleg van, dél múlt, éhes vagyok, de vonz a vá­ros, látni aka­rom a kated­rá­list. Mögötte egé­szen a Hospició Cabanasig (a név­adó püs­pök, obispo meg­ren­de­lé­sére készült el 1801-ben, 201 éve tehát, mely a spa­nyol pol­gá­ri, illetve a ko­los­tori épí­té­szet reme­ke, Manuel Toisá spa­nyol művész alko­tá­sa, szeme előtt az Escorial kihí­vá­sa. Nincs mit tagad­nom, nagy hatás­sal van rám. A kör­nyék­ről kitil­tot­ták a gép­ko­csi­kat, csend van, érezni a hely szel­le­mét. Az épü­let­együt­tes húsz belső udvart rejt, az egyik­ben, egy aprócs­ká­ban narancs­fá­kat fede­zek fel. A fő­épü­let­ben van a har­ma­dik nagy mexi­kói mura­lista főmű­ve, bebo­rítja a ku­po­lát. José Clemente Orozco. Ide­gen­ve­zető híján a fest­mény értel­me­zé­se, a bo­nyo­lult szim­bó­lum­rend­sze­rek fel­fej­té­se, az allú­ziók kibo­go­zása lehe­tet­len fel­adat­nak tet­szik, (nem készül­tem Orozcóból, ez most nyil­ván­va­lóvá válik), de még talál­ko­zom vele ma kora este, és hol­nap is ugyan­eb­ben az idő­ben a Kor­mány­zó­sági Palo­ta, a Palacio de Gobierno épü­le­té­nek lép­cső­há­zá­ban. Most csak a kife­je­zés meré­szen exp­resszív módja hat rám, és minél tovább nézem, lét­re­jön valami erős hatás, ami eddig a két kol­lé­ga, a kissé bom­basz­ti­ku­san kubisztikus Siqueiros, és az eny­hén száj­ba­rá­gós Rivera mun­kái­nál nem. Egye­dül vagyok a ku­pola alatt, és a foly­to­nos föl­felé bámu­lás­tól elszé­dü­lök. Több órát is el lehetne itt töl­te­ni, de egy­előre mára fel­adom. Kint nagy a for­ga­tag, bejá­rom az egész zárt terü­le­tet, a piac­te­ret a bi­ka­vi­a­dal aré­ná­ját, és vissza­felé az utca­ze­né­szek mel­lett elha­ladva (ma este sza­bad­téri dzsessz­kon­cert lesz az egyik téren) fel­fe­de­zem az írno­kok árkád­ját, leülök az egyik asz­tal mel­lé. Az írás­tu­dat­lan­ok, Mexi­kó­ban elég sok van belő­lük, ide jön­nek, ha sze­mé­lyes vagy hiva­tali köz­len­dőik van­nak. Jön egy írnok, leül mel­lém az asz­ta­lá­hoz, és meg­lá­tok a sok levél­bo­rí­ték, toll és papír között egy város­tér­ké­pet. Elké­rem tőle és a hol­napi napot kez­dem ter­vez­get­ni, lent a város szé­lén egy hatal­mas par­kot fede­zek fel, az agua azult, a kék vizet, itt kez­dek majd, jó véde­ke­zés lesz a párás meleg ellen. Vissza­adom a tér­ké­pet, és ebé­delni megyek vala­me­lyik étke­ző­be, tele van a város jobb­nál jobb ilyen helyek­kel. Meg­ebé­de­lek. Utána sza­bad fog­lal­ko­zás, sétá­lás a vá­ros­ban. Kora este érke­zem a Palo­tá­hoz. Gyar­mati stí­lus­ban épült, belső udva­rát és eme­le­tét szé­les árká­dos kerengő öleli körül. A bol­to­za­tos lép­cső­ház­ban megint talál­ko­zom Orozcóval, a tel­jes falat bebo­rító fres­kón Miguel Hidalgó atya alakja tűnik elő, 1810. szep­tem­ber tizen­ha­to­di­kán ő in­dí­totta el a gyar­mati ura­lom elleni fel­sza­ba­dító har­cot (min­den nagyobb mexi­kói város­ban van egy szep­tem­ber 16-a utca, vagy sugárút). Fent az eme­le­ten a lép­cső­ház­zal szem­ben ülé­se­zett a mexi­kói kor­mány 1858 feb­ru­ár­já­ban és már­ci­u­sá­ban. A kor­mány­főt akkor Benito Juáreznek hív­ták. A te­rem most nem láto­gat­ha­tó, csak az abla­kon át nézek be. A fa­lak mel­lett padok áll­nak, leülök az egyik­re, és fárad­tan, ennek elle­nére nagy belső har­mó­niá­ban töl­töm el a hátra lévő pár órát. Néha meg­je­le­nik vala­ki, egyik helyi­ség­ből átmegy a másik­ba, nem törő­dik velem, hagy­ja, hogy elme­rül­jek magam­ban. A nap megy lefe­lé, az árnyé­kok vál­toz­nak, a fény méz­szí­nűvé vál­to­zik.