P. Szabó Mária

Király születik

11. A cseh kormányzó terve

Már későre járt az este, lassan elcsen­de­sed­tek a vár lakói. A kor­mányzó is elkez­dett fész­ke­lődni fele­sége olda­lán. Sze­rette az asszony­sze­mé­lye­ket, de szi­gorú másik fele igye­ke­zett szem­mel tar­ta­ni. Így hát ott­hon kereste az élve­ze­te­ket a hatal­mas közös ágy­ban, a szőr­me­ta­ka­rók melege alatt, mint ahogy ma este is.

–  Még mindig olyan jó hozzád búj­ni, pedig már rég­óta bújo­ga­tok – neve­tett asszo­nyá­ra. Moso­lyogva néz­te, ahogy az is öröm­mel készü­lő­dik a kö­zös élve­ze­tek­re. György, a meg­rög­zött huszita az esté­jét han­cú­ro­zás­sal akarta tehát töl­te­ni. Hogy a mai este még­sem így ala­kult, annak éppen a magyar király­ke­re­sés lett az oka. Az úrnak újra arra vil­lan­tak gon­do­la­tai, hir­te­len rájött a dol­gok nyit­já­ra, a leg­ké­zen­fek­vőbb király­je­lölt éppen hogy az ő fog­lya, Mátyás. Ezért volt hát olyan tar­tóz­kodó ma a fiú, gon­dol­ta.

–  Asszonyom, kincsem! Komoly beszé­dem van veled.

–  Nocsak, nocsak! Mi lehet az? – cso­dál­ko­zott vissza a meg­ter­mett, íny­csik­landó elő­nyök­kel ren­del­kező asszony. Ahogy hátra for­dult, csak úgy him­bá­lóz­tak hatal­mas mel­lei a háló­prusz­lik alatt. De jó is lenne meg­mar­ko­lász­ni, gon­dolta György, de nem, most fon­to­sabb dol­gunk van.

–  Gyere, feküdj le, és mondom, szen­tem – emelte fel a szőr­me­ta­ka­rót.

Igazán szép ez az este, a kan­dal­ló­ban pat­togó tűz, boroskupa telve jó bor­ral, mel­lette ez a nagy­mellű sze­mély. Min­den kel­léke meg­van a kel­le­mes idő­töl­tés­nek. Fész­ke­lő­dött is elé­ge­det­ten, de gyor­san komolyra for­dí­totta a szót, mert mégis csak első a kö­te­les­ség, utána a szó­ra­ko­zás. Ezt meg­ta­nul­ta, ennek köszön­he­tő, hogy a kor­mány­zó­sá­gig vitte jó sora, és most itt az újabb lehe­tő­ség, akár király is lehet, ha ügye­sen tak­ti­ká­zik.

–  Hallgatlak, édes uram – nézett rá kíván­csian asszo­nya.

–  A magyarok királyt válasz­ta­nak, jó okom van azt gon­dol­ni, hogy a mi kis rabunk, Mátyás a leg­esé­lye­sebb – mondta kicsit elmé­lázva saját eszes­sé­gén.

–  Lehetséges lenne?

–  Igen bizony, de akkor ezt nekünk ki is kell hasz­nál­ni.

–  Mi a terved? Hogy lehetne magunk hasz­nára for­dí­tani a tör­té­né­se­ket?

–  Mit szólnál ahhoz, ha Cunka lányunk magyar királyné len­ne?

Kunigunda ugyan utálta, ha Cunkának szó­lí­tot­ták, de szü­lei ezzel mit sem törőd­tek.

–  Gondolod, hogy Mátyás megegyezésre haj­la­mos?

–  Mátyás most a mi foglyunk, iga­zán jól bán­tunk vele, meg azután, ha király lesz, mie­lőbb sza­ba­dulni sze­ret­ne. Igen­csak érté­kes rab ez a fiú! Hol­nap meg­tár­gya­lom vele a dol­got, te a lányt készítsd fel!

–  Jól van, édes uram!

–  Na, akkor mára elég is volt a ko­moly beszéd­ből – és György sür­ge­tő­sen elkezdte keres­gélni az asszony vára­kozó mézesbödönjét. Rég leég­tek már a kanó­cok, ami­kor a há­zas­pár elé­ge­dett ját­sza­do­zás után az alvás­nak adta át fejét.

Másnap Pogyebrádnak első dolga volt az elő­kelő fog­lyot hívat­ni.

–  Édes fiam, minél többet gondol­ko­dom a ma­gya­rok leendő kirá­lyá­ról, annál inkább érle­lő­dik ben­nem egy gon­do­lat. Az pedig neve­ze­te­sen, hogy neked kell len­ned az ország kirá­lyá­nak. Apád után jogod is van hoz­zá. Magyar vagy, nem holmi ide­gen szár­ma­zék, eszed is van, fia­tal is vagy. Én pedig azt dön­töt­tem, hogy segít­sé­gedre leszek.

Itt elhallgatott, várta a ha­tást. Mátyás arcán egy rez­dü­lés sem lát­szott, de az agya sebe­sen járt. „Va­jon mit kér cse­ré­be?”, kér­dezte magá­ban. Han­go­san csak annyit mon­dott:

–  Kormányzó uram, nagyon figyelme­zel rám. Köszö­nöm neked. Mire gon­dol­tál tovább?

–  Gondoltam, fiam, szövetségünk meg­pe­csé­te­lé­sé­re. Jegyezd el a lá­nyo­mat, Kuni­gun­dát, tett király­néd­dá. Szép kis­lány, okos is, jó tár­sad lesz egy élet­re, ter­mé­keny is lesz, remél­jük, anyja lánya.

–  Kunigunda valóban jó lesz pecsét­nek. A vi­aszt pedig majd adja a sors, ame­lyik előre elren­del­te­tett – komo­lyo­dott el a fiú.

A kormányzó pontosan értette, miről beszél. Mátyás most elő­le­get adott, de majd ide­jé­ben illik vissza­fi­zet­ni. Hogy a lány mit gon­dol erről, az egy fikarc­nyit sem szá­mí­tott. Vele az anyja beszélt.

A szobájában éppen terítőt hímzett, ami­kor a nagy­asszony szol­gá­ló­ja, Mal­vin­ka, meg­je­lent.

–  Mit akarsz? – kérdezte nem túl ked­ve­sen a lányt, mert ha ő jött, tud­ta, hogy valami kel­le­met­len dolog vár rá.

–  Úrnőm várja a kisasszonykát a szo­bá­já­ban – pró­bált ked­ves­kedni Mal­vin­ka.

–  Mondd meg asszonyanyámnak, megyek hama­ro­san.

–  Az úrnő azonnal kéreti – kelle­met­len­ke­dett a szol­ga.

–  Menj dolgodra, majd megyek én is! – kiál­tott dühö­sen az erő­sza­kos­kodó lány­ra.

Az pedig magában morgolódva kisom­for­dált. „Majd még én kapok asszo­nyom­tól, mert nem jön a kis­asszony­ka. A szol­gáló min­dent elvi­sel, min­denki baja-búja rajta veri el a port.” Igye­ke­zett vissza az úrnő szo­bá­já­ba.

–  Hát a lány?

–  Azon nyomban jön, asszonyom.

–  Jól van, eredj a dolgodra!

Malvinka örült, amikor kívülre keve­re­dett az ajtón. Végül csak meg­ér­ke­zett a lány is.

–  Fontos beszédem van veled, kis­asszony! – mondta dühö­sen.

–  Hallgatom, anyám!

–  A fogoly fiatalemberrel apád meg­ál­la­po­dott. Meny­asszo­nya leszel, majd fele­sé­ge, ha ő lesz a ma­gya­rok kirá­lya, te leszel a király­né­ja.

Pogyebrád Kunigunda módfelett örült a vő­le­gény­je­lölt­nek. Nem feled­ke­zett meg a fia­tal­em­ber ked­ves­sé­gé­ről, és a kö­zös tánc­ról. Eldön­te­tett, így gyor­san elkez­dő­dött az eljegy­zési lakoma szer­ve­zé­se. Öröm volt ez neki, igazi nagy­lá­nyos készü­lő­dés. A Bocek-házat gon­do­san fel­dí­szí­tet­ték a fényes nap­ra. A te­rem végén hosszú asz­talt állí­tot­tak fel, mely­hez két másik csat­la­ko­zott, félig betöltve a he­lyi­sé­get. A te­rí­ték méltó volt a jegyes­pár­hoz, maga az étek is. A fo­gá­sok hosszú sor­já­ban érkez­tek egy­más­után a za­jos, fák­lyák és gyer­tyák láng­já­tól füs­tös terem­ben. Nagy volt a ricsaj, neve­tés, mula­to­zás.

–  Kunigunda, kedves menyasszonyom, meg­tán­col­tat­hat­lak ma este? – mosoly­gott a vő­le­gény.

–  Igen, uram, örömmel veszem a mu­la­to­zást – hang­zott a válasz, miköz­ben két ragyogó szem­pár nézett Mátyás­ra. Szép volt a lány. Piros bár­sony ruhá­já­ban úgy suhant, mint egy láto­más. Ola­szos, vágott ujjú, hófe­hér prusz­likja vakí­tott a füs­tös fél­ho­mály­ban, valódi nővé érlel­ve, hosszú szőke haja lebe­gett min­den moz­du­la­tát követ­ve. A zene már hívta őket. Ott kering­tek csil­logó sze­mek­kel közé­pen, Mátyás fején egy szí­nes virág­ko­szo­rú, melyet menny­asszo­nyá­tól kapott. A po­li­tika vezé­relte ezt az eljegy­zést, de azon ritka kivé­te­lek­hez tar­tozó volt, ami­kor a részt­ve­vők ked­vé­vel is talál­ko­zott. A vő­le­gény sze­mei előtt egy pil­la­natra fel­buk­kant első fele­sé­ge, a kicsiny Cillei Erzsé­bet por­ce­lán­fe­hér arcocs­ká­ja. Sze­ren­csét­len házas­ság volt, melyet két gyer­mek kötött a fel­nőt­tek aka­rá­sá­nak nyo­má­ban. A kis fele­ség, anél­kül, hogy való­ban asszony lett vol­na, gyor­san kopor­sóba került. A vil­la­nás­nyi emlék hatá­sára sze­mé­ben egy várat­lan könny­csepp kéredz­ke­dett útjá­ra. Még jó, hogy akkora volt a füst, fél­ho­mály, ital­gőz, még büszke meny­asszony sem vette ész­re, habár igen­csak rajta tar­totta sze­mét ked­ve­sén.