4. fejezet

Utolsó ajándékom

Az alább leírt események többségé­nek képeit az emlé­ke­ze­tem őrizte meg. Egy­szer, ami­kor az egyik hall­ga­tóm elcso­dál­ko­zott azon, hogyan képes valaki emlé­kezni a há­rom­éves korá­ban tör­tén­tek­re, magam is kétel­kedni kezd­tem, és össze­za­va­rod­tam. Aztán a nagyob­bik fiam, Sán­dor, az épí­tész elárulta magát, és szám­ta­lan­szor bebi­zo­nyí­tot­ta, hogy töké­le­tes pon­tos­ság­gal emlék­szik arra, mi tör­tént körü­löt­te, ami­kor hét hóna­pos volt. S ezzel az én emlé­keim is még érté­ke­seb­bek és köze­lib­bek let­tek.

1938. július 3. Májusban töltöttem be a har­ma­dik éve­met. Az akkori szép este nem ígért semmi rosszat a csa­lád­nak. Vasár­nap volt, de az apám, aki velünk reg­ge­li­zett meg, valami okból elment a mun­ka­he­lyé­re, a fafel­dol­gozó kom­bi­nát­ba, és majd­nem egész nap távol volt. Amint apám meg­jött a mun­ká­ból, szo­kása sze­rint fel­ka­pott. Miköz­ben a mama a kony­há­ban főzte a vacso­rát, apám leült a rá­dió mel­lé, engem a tér­dére ülte­tett, és meg­pró­bált olyan állo­mást keres­ni, ame­lyen híre­ket mond­tak. Elő­ször valami szép klasszi­kus zene szó­lalt meg a szo­bá­ban. Apám az isme­rős dal­la­mot hall­gat­ta, én meg hoz­zá­si­mulva mélyen beszív­tam a belőle áradó erős fafor­gács illa­tot, ame­lyet addigra már meg­szok­tam. Az illat a barna kord­bár­sony zakó­já­ból áradt, azt vette föl min­den nap, ami­kor mun­kába ment.

Valahonnan előkerült Józsi, odasza­ladt apám­hoz, hogy meg­ölelje és meg­csó­kol­ja. Józsi akkor már kilenc­éves volt. Har­ma­dik éve tanult hege­dülni a ze­ne­is­ko­lá­ban, még­hozzá a város­ban híres­nek szá­mító G. Kaplannál. Apám nagyon komo­lyan vette a bá­tyám zenei sike­re­it. Meg­ma­radt egy jegy­zet­fü­ze­te, ame­lyet nap­ló­ként hasz­nált, s amely­ben 1936-tól szinte naponta leírta a javas­la­ta­it, és föl­je­gyezte Józsi zenei hala­dá­sát. Akkor írta eze­ket a be­jegy­zé­se­ket, ami­kor elkí­sérte bátyá­mat a zene­órákra vagy a hang­ver­seny fel­lé­pé­sek­re. Kuk­kant­sunk bele az érde­kes­ség ked­vé­ért! Mie­lőtt Józsi beke­rült volna a zene­is­ko­lá­ba, gyak­ran vett magán hege­dű­órát egy másik tanár­tól, aki­nek a papa öt rubelt fize­tett egy órá­ért.

Apám nagyon szerette volna, hogy a fia a lehető leg­gyor­sab­ban halad­jon, és tanul­jon meg hege­dül­ni, és maka­csul ajánl­gatta Józsi­nak, hogy kap­cso­lód­jon be a vá­rosi hang­ver­se­nyek­be, ame­lyek­ből sok volt. A nap bejegy­zé­sei­nek egyik része ezt rög­zí­ti: dátum, hang­ver­seny itt és itt, Riding hege­dű­hang­ver­se­nye p. 35. első és máso­dik tétel. Aztán újabb dátum, a többi majd­nem ugyan­az.

Mosolyt fakaszt az 1937. december 12-i bejegy­zés: „Jó­zsi sike­re­sen sze­re­pelt az agi­tá­ciós köz­pont­ban meg­tar­tott hang­ver­se­nyen. Ami­kor véget ért a taps, és lejött a szín­pad­ról, oda­jött hoz­zám: »Elég volt! Most ját­szot­tam heted­szer. Soha az élet­ben nem hal­lod tőlem Ridinget. Unom!«”

Józsi jelentős haladást ért el hege­dűs­ként. Egy B. A. Besszmertnij nevű, meg­le­he­tő­sen ismert hege­dűs, a kon­zer­va­tó­rium docense érke­zett Minszk­ből, hogy meg­hall­gas­sa, és kivá­lo­gassa a leg­jobb tanít­vá­nyo­kat. Haj­landó volt meg­hall­gatni Józsit. Apám­nak nem enged­ték meg, hogy jelen legyen a meg­hall­ga­tá­son, ide­ge­sen hall­gatta Józsi játé­kát a zárt ajtó előtt. Hosszas vára­ko­zás után az elé­ge­dett fiú­gyer­mek az apja elé járult. Elin­dul­tak haza.

— Papa, te tudtad, hogy Besszmertnij hét­száz rubelt kap egyet­len fel­lé­pé­sért? — kér­dezte a fiú az atyá­tól.

— Na és, te mit tennél, ha annyi pénzt kap­nál? — kér­dezte az atya, némi­leg zavar­tan, hogy fiá­ban hir­te­len fel­éb­redt a gya­kor­la­ti­as­ság.

— Vennék rajta magamnak egy igazi ejtő­er­nyőt — felelte Józsi.

Messze előre szaladva meg akarom jegyez­ni, hogy József, a bá­tyám való­ban hiva­tá­sos zenész lett. Huszonöt évig volt első hege­dűse és kon­cert­mes­tere a tomszki szim­fo­ni­kus zene­kar­nak, és hogy a Be­lo­rusz Állami Kon­zer­va­tó­rium­ban B. A. Besszmertnij pro­fesszor növe­dé­ke­ként vég­zett. De ez mind később tör­tént, akkor viszont…

…akkor viszont apám a térdére ülte­tett, és az aznapi gya­kor­la­tok­ról kér­dez­gette Józsit, s arra kér­te, játssza el újra a nehe­zebb része­ket azok­ból a da­ra­bok­ból, ame­lye­ken aznap dol­go­zott. Józsi kel­let­le­nül bele­egye­zett. A papa kikap­csolta a rádi­ót, és figyel­me­sen meg­hall­gatta a kezdő hege­dűs meg­le­he­tő­sen maga­biz­tos elő­adá­sát, három­éves gya­kor­lat után a három­éves közön­ség jelen­lét­ében.

Nekem össze kellett szednem a tü­rel­me­met, és némán ülnöm, amíg véget nem ért ez a szá­momra nem­igen kel­le­mes elő­adás. Már régen bele­un­tam, hogy azt hall­gas­sam, amit a vonó elő­csal a húrok­ból, ami­kor Józsi gya­ko­rol, ráadá­sul sok­szor meg­esett, hogy a pa­pá­val közö­sen, két hege­dűn ját­szot­tak, és nekem úgy tűnt, nagyon is hosszan.

A mama jelent meg a konyhából, hozta a lábas­ban a va­cso­rát.

A mama lábasai! — ez külön mese tár­gya lehet­ne. Hosszú éve­kig volt anyám büsz­ke­sé­gé­nek tár­gya a még 1931-ben Magya­ror­szág­ról elho­zott, nyolc darab­ból álló lábaskészlet. Külön­böző színű zomán­cos lába­sok­ról volt szó, ame­lye­ket egy­másba lehe­tett rak­ni. A ma­mát a fia­tal­sá­gára emlé­kez­tet­ték, ráadá­sul foly­ton kivív­ták gyer­mek­kori bará­taim és sze­gény, de jóin­du­latú belo­rusz szom­szé­da­ink cso­dál­ko­zá­sát. Leül­tünk a nagy­szo­bá­ban, az ebéd­lő­ben álló asz­tal köré. Külön kana­lat kap­tam, de anyám­nak nem tet­szett a las­sú­sá­gom, segí­tett enni.

Ezek az utolsó, a lakásban, a vacso­ra­asz­tal­nál eltöl­tött napok vala­hogy csön­de­sen, feszült­ség­gel telve múl­tak el. A szü­leim gyak­ran egy­másra pil­lan­tot­tak. Egy hónap­pal koráb­ban letar­tóz­tat­ták a fa­fel­dol­gozó kom­bi­nát főmér­nök­ét, Dragunovot, aki­hez gyak­ran jár­tunk ven­dég­ség­be. A „vö­rös ház" első lép­cső­há­zá­ban lak­tak. És egy hét­tel koráb­ban éjszaka jöt­tek el a fafel­dol­gozó kom­bi­nát főköny­ve­lő­jé­ért, Hazikovért, aki­nek a fe­le­sé­gé­vel a mama össze­ba­rát­ko­zott. Mi, gye­re­kek is izga­tot­tak vol­tunk, és fél­tünk vala­mi­től, aztán meg­nyug­ta­tott min­ket az, hogy biz­ton­ság­ban vagyunk, ott van mel­let­tünk a papa és a mama. Azon az estén kap­tam az utolsó nagy aján­dé­kot a szü­leim­től. Akkor is, ahogy koráb­ban is, a saját ágyukba fek­tet­tek, közép­re, ket­te­jük közé. Ez volt a ju­ta­lom, ha jól visel­ked­tem. És mek­kora öröm volt ez nekem! Két külön ágyon alud­tak, ame­lye­ket össze­tol­tak. Csönd­ben feküd­tem, élvez­tem a kel­le­mes mele­get és biz­ton­sá­got.

Akkor már sokadszor idéztem fel magam­ban annak a ször­nyű ese­mény­nek a képét, amely az előző év nya­rán tör­tént. Egy forró júliusi napon a fa­fel­dol­gozó kom­bi­nát üzemi majá­list ren­de­zett a Berezina folyó túlsó part­ján. Tömeg­mu­lat­sá­got a gyár min­den dol­go­zó­já­nak, zené­vel, játék­kal, enni­va­ló­val. A mu­lat­ság vége felé az embe­rek gyü­le­kezni kezd­tek a folyó­par­ton, hogy kivár­ják, amíg beül­het­nek a két part közt cikázó apró csó­na­kok­ba, ame­lye­ket eve­ző­vel haj­tot­tak.

Nem volt elég csónak, ezért annyi ember zsú­fo­ló­dott össze ben­nük, amennyit csak elbír­tak. Engem a papa vitt az ölé­ben, Józsi a mama kezét fog­ta. Az érkező csó­nakba mel­let­tünk még sokan mások is beszáll­tak, akik haza akar­tak men­ni. A csó­na­kos nem bírta távol tar­tani az utazni vágyó­kat, egy­szer még­is­csak sike­rült neki ellökni a csó­na­kot a part­tól. A fo­lyó sima volt, de a csó­nak olyan mélyre süllyedt, hogy a víz a csó­nak­szé­len fekvő ujja­mat érte. A csó­nak nagy nehe­zen elver­gő­dött a folyó köze­pé­ig, ami­kor hir­te­len meg­je­lent egy motor­csó­nak a ví­zen. Az embe­rek kia­bálni kezd­tek, hogy ne köze­lít­sen felénk. A mo­tor­csó­nak hir­te­len meg­állt, de akkor már késő volt: Az általa kel­tett hul­lám átcsa­pott a csó­nak olda­lán, amely egy pil­la­nat alatt elsüllyedt.

Nem lehet elfelejteni, micsoda pánik és ordí­to­zás támadt. Hir­te­len, a pil­la­nat tört része alatt érez­tem már, ahogy a mama erő­sen meg­ra­gad a bal kezé­vel, a job­bal maga­biz­to­san hasítja a vi­zet, a part felé igyek­szik, amely még messze volt. Mel­let­tünk a papa úszott, s Jó­zsi két kéz­zel kapasz­ko­dott a vál­lá­ba. Vagy har­minc métert tet­tünk meg így, ami­kor a se­gít­sé­günkre jött egy csó­nak, amely a vízbe eset­te­ket men­tette ki. Sosem gon­dol­tam vol­na, hogy Regi­na, az anyám még úszni is tud, és képes kimen­teni ben­nün­ket a víz­ből. De meg­tet­te!

Éreztem, hogy mellettem a szü­leim már fél­álom­ban van­nak. Elle­pett a for­ró­ság, miköz­ben újra átél­tem a je­le­ne­te­ket, ahogy kime­ne­kül­tem a víz­ből, ezért a két ágy közti résbe lógat­tam a lábam, s az onnan áradó hűvös levegő csil­la­pí­totta for­ró­sá­go­mat. Ide-oda lóbál­tam a lá­ba­mat, aztán egy­szer csak meg­ijed­tem: ne adj isten, hogy hir­te­len elkapja a lába­mat valami ágy alatt rej­tőz­ködő állat! Egy pil­la­nat alatt vissza­rán­tot­tam, meg­nyu­god­tam, újra biz­ton­ság­ban vol­tam. Már nem volt mitől fél­nem, biz­ton­sá­gos mene­dék­ben vol­tam béké­sen alvó szü­leim között, akik olyan közel vol­tak hoz­zám, hogy egy­szerre mind a ket­tőt meg­érint­het­tem vol­na. Felejt­he­tet­len aján­dék volt ez nekem! És biz­tos vagyok ben­ne, egyi­kük sem látta álmá­ban, mire ébre­dünk más­nap.